|
CARLO GOLDONI
Végig nevetett és végig nevettetett egy izgalmakkal teljes évszázadot, méghozzá két nyelven: olaszul és franciául. A kor nevezetes, nagy hatású írói - Voltaire, Rousseau, a Bécsben élő olasz Metastasio, Goethe - elismeréssel írnak, beszélnek róla. Van úgy, hogy vígjátékait egyszerre játsszák Párizsban, Velencében, Bécsben, Weimarban. A felvilágosodás fénykorában ő is harcos felvilágosodottnak számít. De öregkorában, megérve a nagy francia forradalmat, meghőköl. Ezt már nem érti, de a forradalmárok sem őt. Régóta járó ösztöndíját is megvonják. Igaz, később visszaadják, de akkor már 87 éves, hamarosan meg is hal. Halála óta is a legtöbbet játszott színpadi szerzők közé tartozik. A nagy ókori görög és latin komédiaszerzők, és az előbbi században élt Molière után ő fedezi fel a színpad számára a humor új forrásait, amelyek azóta is elemei az újkori és még újabb kori vígjátékoknak. Több mint 150 színjátékot írt, ezeknek java része vígjáték. Olykor azonban, hogy megmutassa, nem kevesebb ő, mint a tragédiaköltők, komoly hangú történelmi drámákkal arat sikereket. A tragikus sorsú bizánci hadvezérről, Belizárról írt ifjúkori drámája ugyanolyan zajos siker, mint "Két úr szolgája" című komédiája. - Szakadatlan író volta mellett volt rendező, színigazgató. És közben fiatal kora óta igen jó hírű jogász. Chioggiában évekig bíró, Velencében mindvégig az ügyvédi kamara tagja, tudós hírű, keresett perbeli képviselő. És nyelvészi buzgalommal kutatja az olasz, majd a francia tájszólásokat. Ezt az ismeretét fel is használja mint humorforrást. - E mozgalmas életet nagyon is jellemzik a szerelmi kalandok, házassága előtt az olyan nagy szerelmi botrányok, hogy hasznosabb menekülnie előlük, nehogy büntetőügyekké váljanak. Természetesen a szerelmi bonyodalmak is alkotórészei humorának. Jellemkomikum és helyzetkomikum - vagyis lélektani tartalmú vígjáték és váratlan fordulatokkal is nevettető bohózat egyaránt otthonos az ő színpadán.
Ez az évszázad a konokul fennmaradni akaró feudalizmus és a polgári változásokat - forradalmakat, reformokat - előkészítő felvilágosodás kora. Angliában már az előbbi században lezajlott a polgári forradalom, Franciaországban fénykoránál tart a felvilágosodás filozófiája és irodalma. A színpadokon már irányító múlt tragédiában is, komédiában is Shakespeare és a francia klasszicizmus. Élnek azonban az előbbi korokból örökölt színpadi formák is, mindenekelőtt az álarcos szerepalakítások és a vígjátékokban a "commedia dell'arte". Ezeknek nincs megírt szövege, csak a cselekmény menetét őrző canavacciók (kanavászok), amikor is a dialógusokat a színészek rögtönzik. Ez a műfaj háttérbe szorítja a szerzőt, a színész érzi magát alkotóművésznek. Goldoni egyik nagy újítása, hogy lassanként kiszorítja ezt a meggyökeresedett módszert, és újra a mű alkotójává emeli az írót, költőt, akinek a szövegét - a maga művészetével - csak tolmácsolja a színész. Goethe és Schiller weimari színháza éppen ezért ismeri fel nagy fordulatnak Goldoni vígjátékait.
Az a jogásznak induló fiatalember, aki majd a jogi pályát is sikeresen futja be, már iskolás korában feltűnik mint szellemes dialógusíró. Apja jó hírű velencei orvos volt. Nagy műveltségű férfiú, aki a lehető legjobb nevelést igyekezett adni hamar tehetségesnek mutatkozó fiának. Ő azonban gyakran kényszerült távol lenni családjától. Sokfelé hívták gyógyítani, anyagi jólétüket ennek a jövedelemnek köszönhették. Fia nevelését egyedül nem irányíthatta, felesége azonban nemcsak nagyszerű házastársa, de szokatlanul művelt, irodalom- és tudománykedvelő asszony volt. A leendő írót ránevelte az olvasás szeretetére, a tudományok gyönyörűségére. Akárcsak a férje, ő is hamar rájött arra, hogy a jogtudás minden tevékenységnél hasznos. Goldoni pedig eleve jó tanulónak bizonyult, hasznosan nevelte az otthon, a szülői példaadás. Latinul, görögül, franciául tudni - ez gyermekkorától fogva természetes volt. Az antik görög drámákat és főleg a latin vígjátékírókat - Terentiust, Plautust - végigolvasta. Ezektől tanulta meg a humor lényegét. A korai papi iskolákban is kiváló tanuló volt, majd a jogtudományokat oktató tanintézetekben gyönyörködve itta az ókori, középkori és saját korabeli jogi ismereteket. Úgy készült tudósnak, hogy már diákkorában drámákat írt. És az életben megismert érdekes alakokat szerepekké formálta. Előbb vidéki színjátszók, majd hamarosan városi színészcsoportok is felismerték drámáinak hatásosságát. Akkor még nem is dőlt el, hogy mindenekelőtt vígjátékíró lesz. Korai tragédiáit is szívesen fogadták. Már chioggiai bíró korában, de még inkább, amikor Velencében már keresett ügyvéd, a színházak egyre szívesebben látták vidám színjátékait.
Velencéből azonban menekülnie kellett, mert egy be nem váltott házassági ígéret folytán házasságszédelgés és előlegzett hozomány elsikkasztásának vádjával büntetőeljárás indult ellene. Tehát városról városra költözött. Az egységes Itália még nagyon távol volt, az olasz városok és tartományok külön-külön kis államok voltak. És szinte mindenhol másképpen beszéltek. Az olasz nyelvről ugyanis mindmáig sokan úgy vélik, hogy olasz nyelv nem létezik, az "olasz" gyűjtőneve az Itáliában beszélt, egymástól nagyon eltérő tájszólásoknak. Egy lombardiai olasz és egy szicíliai olasz ugyanúgy nem érti egymás beszédét, mint egy francia és egy német. Goldoni pedig, ahol csak járt, igyekezett alaposan megtanulni a tájszólást, és hamarosan azon a tájszóláson írt komédiát. Ezek fogalmazása közben jött rá arra a humorforrásra, hogy egymással beszéltet különböző tájszólású embereket. Olaszul beszélnek, de alig vagy egyáltalán nem is értik egymást.
Ez a nevettetés egyre többfelé lett népszerű. Goldoni témavilága is tetszett. A nézők saját világukat érezhették a színpadi játékban. A falu, a városi utca vagy főtér, a tengerpart, esetleg a kocsma vagy a piac volt a színhely. Az alakok pedig jellegzetes jellemek. A "Világfi", a "Hazug", a "Fogadósnő", a "Ravasz szolga" - aki esetleg két eltérő természetű urat szolgál, a "Felfuvalkodott" esetleg az "Alamuszi". Mindenki ismer ilyeneket, holott a színpadi szerzők általában nem ilyenekkel foglalkoznak. Goldonit tehát hívták is mindenfelől. Jogászi tevékenységét is abbahagyta. Hol az egyik városban volt színigazgató, hol a másikban rendező, néha helyenként maga is fellépett színészként. A színdarabot azonban mindig maga írta. Eközben íróként is, rendezőként is szívósan igyekezett megvalósítani újításait, amelyek mindmáig hatnak a színházi gyakorlatban. Ez nem volt könnyű, a színészek tiltakoztak, olykor lázadoztak ellene. Az egyszerűbb feladat az álarc nélküli játék megszoktatása. Ez az ókor óta természetes játékforma a színpadokon sok helyütt már visszahúzódott. Angliában, utána Franciaországban már uralkodó volt a maszk helyett a maszkírozás, vagy saját arccal, esetleg festett és ragasztott szakállal módosított orcával való játszás. Itáliában azonban csökönyösen megmaradt vagy visszatért a jellemet jelző álarc. A színészek sokáig féltek saját arcukkal játszani. Ez a saját arccal való játék volt a "mimika". Újféle magatartásra késztette a színészeket. Mégis egyszerűbb volt leszoktatni őket az álarcról, mint a "commedia dell'arte" módszeréről, hogy tudniillik a színész ne rögtönözze a szöveget, hanem azt mondja, amit az író vagy költő írt. Ez ellen indulatosan küzdöttek a színészek. Szerintük a szerző dolga csak annyi, hogy leírja a cselekmény menetét, s jelezze, mikor melyik személy szólal meg. A hogyant azután valósítsa meg a színész. Ezek a színészek úgy is érezték, hogy a színdarabot a színész valósítja meg. Goldoni előre megírt dialógusait a színészet megsemmisítésének látták. Ez ellen lépésről lépésre kellett küzdeni. Ennek módszere az volt, hogy a főhős szövegét szóról szóra megírta, de a többi személyét csak jelezte. Persze a megírt irodalmi, esetleg költői szöveg hatásosabb volt, mint a rögtönzések. Ezért lassan a mellékszereplők is kívánták vagy legalább elfogadták az egész színjáték végigszövegezését.
A műfajokban is újításra volt szükség. A commedia dell'arte mellett már a reneszánsz óta létezett a zenés-táncos "pastorale", a későbbi operett elődje. Monteverdi óta bevett műfaj lett a végigénekelt opera. Goldoninak is szüksége volt olykor zenére, de olyanra, amely csak kíséri-színesíti a cselekményt, és nem zavarja a dialógusok megértését. Ki is találta a mondott szöveg és hangszeres zene olyan vegyítését, amelyben világos a cselekmény, és külön-külön is gyönyörködtető a zeneszám. A zenészek nem is riadtak vissza a kísérőzenék komponálásától. A kor legnagyobb itáliai muzsikusa, Vivaldi is szívesen működött együtt Goldonival az új műfaj, a "zenés vígjáték" megvalósításában.
Az egyre népszerűbb írónak számos ellenfele is volt. Régi ízlés, maradi politika riadozott a felvilágosodás szellemétől, ez pedig áradt a kritikus élű jellemvígjátékokból is, a harsány bohózatokból is. Az ellenfelek közt volt egy igazi nagy tehetség: gróf Carlo Gozzi, szemléletében megrögzött, a feudalizmust örökkévalónak tartó író, költő, vitatkozó. Az ő műfaja a "mesejáték" volt. A különböző népek népmeséiből formált színes játékokat. Ő írta például a "Turandot"-ot, a "Szarvaskirály"-t. Sikeres is volt. Amikor Goldonit meghívták Rómába, ott szembekerült Gozzival. Személyes vetélkedés és politikai ellentét volt ez. Végül is a műfajteremtő, tehetséges arisztokrata elűzte Rómából a műfajteremtő tehetséges polgárt.
Híre azonban már eljutott Párizsba is. A franciák meghívták. Jó ideig vezethette a híres "Olasz színházat" (Théâtre des Italiens), amelyről mindmáig Boulevard des Italiens-nak nevezik a körutat, ahol állt. Neki mindegy volt, hogy az anyanyelvén vagy franciául ír. Utazgatott is az országban, hogy tanulja a tájszólásokat, és nevettessen azzal, hogy egy gascogne-i beszélget egy elzászival, és nem értik egymást. Hosszú évekig élt Párizsban. Ott írta franciául prózai remekművét: önéletrajzát. A felvilágosodottak lelkesedtek érte, a nagyközönség ünnepelte, az államtól életjáradékot kapott. De túl volt már a nyolcvanadik évén, a felesége meghalt, már csak olykor-olykor írt még egy vígjátékot. És egyszerre kitört a forradalom. Minden megváltozott. Már nem értette, mi is történik, nem is gondolhatta, hogy felvilágosodott barátaival együtt ő is ezt a forradalmat készítette elő.
Hiába látogatott haza Velencébe, ott is idegen volt már. Végül megüzenték, hogy visszakapja életjáradékát, hiszen a forradalmárok legértelmesebbjei is tudták, hogy hozzájuk tartozik. Azt még megérte, hogy a járadék első esedékes részét átvehette. Örülhetett neki néhány napig. 87 éves korában meghalt. A 150-nél is több vígjátékból legalább tízet máig is játszanak mindenütt, ahol van színház.
