Eredeti kép

CHRISTOPH MARTIN WIELAND
(1733-1813)

Irodalomtörténeti helyét úgy is jellemezhetjük, hogy a kecses rokokó stílus világdivatja idején ő volt a legkitűnőbb német rokokó költő. De az is érvényes meghatározás, ha azt mondjuk, hogy vele kezdődik a német felvilágosodás irodalma. A németek úgy tartják nyilván, hogy Lessinggel és vele kezdődik a német klasszicizmus. Mindezek mellett besorolták a legkitűnőbb humoristák közé, és az is igaz, hogy ő írt először német drámát shakespeare-i jambusokban. Goethe és Schiller is tudatosan őt követte.

Igen széles körű nyelvtudása révén a latin, görög, francia forrásműveket eredetiben olvasta és Shakespeare drámáinak nagy részét angolból németre fordította. (Érdekes módon a francia gyakorlat szerint prózában fordította a jambikus dialógusokat, holott ő maga volt az első, aki először írt német drámákat jambikusan.)

Életműve igen változatos. Rengeteget írt, minden műfajt kipróbált, a világnézetét is váltogatta. Ezért, bár szinte minden olvasója és értékelője el volt ragadtatva tőle, különféleképpen vélekedtek róla. Sokan a vallásos, sőt szenteskedő költőt dicsérték. Mások úgy vélték, hogy a vallásos hitet is gúnyolja. Egyesek szentimentális költőnek tartották, de sokan úgy vélekedtek, hogy kineveti az érzelmeskedőket. És valójában minden ellentétes vélemény érvényes is rá, mivel évtizedenként váltogatta világnézetét, stílusát, költői nyelvezetét. Emellett legérzelmesebb verseiből is kitetszik a hideg értelem, a logikus gondolkodás. És leggúnyosabb, legkritikusabb műveiben is ott lappang az érző szívű ember.

Nagyon kevesen lehetnek még a német olvasók között is, akik egész életművét ismerik. Hanem aki olvasta "Abderiták" című komikus regényét, és főleg egyszerre humoros és érzelmes eposzát, az "Oberon"-t, az elmondhatja, hogy eléggé ismeri és nagyon szereti Wielandot.

Irodalmi életútja világosan osztható három szakaszra. Az első kifejezetten vallásos, még szenteskedőnek is mondható. A protestáns kereszténység legérzelmesebb árnyalatának, a "pietizmus"-nak hitvallója. De árnyalt stílusa, gazdag nyelvezete és főleg bravúros verselése azokat is elragadta, akik szóról szóra nem tudták vagy nem is akarták követni ezt a túl érzelmes vallásosságot. Ráadásul már ebben a korai korszakában is kiderült, milyen fontos műfordító. És vallásosságát is sokszínűvé tette tagadhatatlan érzékisége. Az égbemeredő áhítat és a szakadatlan vágyódás a szerelmi mámorra, elválaszthatatlan lelki életében és költészetében.

Fokozódó elragadtatása a kortárs francia felvilágosodott remekírók - Voltaire, Rousseau és Diderot - felé fordult. A józan ésszerűség igénye egyszeriben megváltoztatta a hitvilágát. Nem vált tagadóvá, de felébredt benne a kétely és a kétkedés öröme is. Idővel gondolkodását befolyásolta ismeretsége, majd barátsága a nála 16 évvel fiatalabb Goethével. Nagy olvasottsága mellett Goethe sokműfajúsága is újabb kifejezési formákra ösztönözte. Shakespeare drámáit fordította és népszerűsítette, de mellette ismerte a XVII. század francia klasszikusait is: Corneille tragédiáit kedvelte leginkább. El is jutott a drámaíráshoz. Jane Gray, a tragikus véget ért angol úrnő sorsa izgatta. Róla írta legismertebb és legszebb drámáját. Persze nála az angol Jane Gray németesen Johanna Grey-re változott. De hogy hitelesítse a szomorú sorsú nő angolságát, a tragédia címe: "Lady Johanna Grey" lett. - Hatása rendkívül nagy volt, hiszen ez a legelső shakespeare-i jambusokban írt német dráma. Goethe színpadi műveinek jó része ebben a formában készült, Schillernek pedig valamennyi verses történelmi drámája. A "Don Carlos" és a "Stuart Mária" formáját tekintve a Wieland-dráma mintájára készült. Idővel Wieland is Weimarba költözött, s ott, Goethe városában élt mindhalálig. Az ez időben már szintén Weimarban élő Schiller lelkesedett érte, példaképének tartotta, noha az ízig-vérig felvilágosodott Schiller jellegzetes deista volt: feltételezte Isten létét, de sohase volt áhítatosan vallásos, lírai és elbeszélő költőként pedig sohasem írt sikamlós-erotikus költeményeket. Azonban minden szépirodalmi műfajban kimutatható nála a wielandi formafegyelem és itt-ott a wielandi nyelvezet hatása.

Ebben a második korszakban uralkodó hang a humor, a szatíra. Kedvtelve fordul a prózai elbeszélés, olykor a terjedelmesebb regény felé. Ezek általában az ókori mondák feldolgozásai, a témát az iskolai görög tananyagból meríti a szerző. Történeti hitelességre azonban nem is törekszik. A XVIII. század német világa öltözik itt antik jelmezbe. Legkitűnőbb ilyen regénye "Az abderiták". Az ókori mendemondák Abdera város lakóit igen ostoba embereknek tartották. Olyanfajta helyük volt a gúnyolódó pletykákban, mint a mi népi történeteinkben a "rátótiak"-nak, akik tudvalevőleg keresztbe tett létrával akartak átmenni az erdőn. Wielandnál az abderiták a hiú, felvágós, sznob alakoknak mulatságos torzképei. Az olvasók nem is képzelték őket antik athéni vagy spártai alakoknak, sokkal inkább görög mezbe öltöztetett hamburgi kereskedőknek vagy frankfurti bankároknak.

Wieland egyénisége azonban teljes pompájában fejlődésének harmadik korszakában bontakozik ki. Messze van már a vallásos áhítat, de elmaradt a mindenben kétkedés is. A humor filozofikussá vált. Az emberi-társadalmi valóság olyan torzképévé, amely szeretetreméltóvá teszi a téveszméket, az ábrándokat, még a hazugságokat is. Gúnyolódó, de megértő - és általában megbocsátó - kritika ez. Ebben a szemléletben a valóság mesévé változik. A divatossá vált perzsa-arab Ezeregyéjszaka a stíluseszménye ennek a korszaknak. A túlzások hősei Ariosto vidám eposzának, az "Őrjöngő Lóránt"-nak (Orlando furioso) a rokonai könnyen vesztik el eszüket, egy szerelmi csalódás elegendő számukra, hogy megőrüljenek. De ugyebár az elvesztett ész meg is található, esetleg egy szemétdombon. Eszménykép azonban Don Quijote is. Cervantes örök életű regényhőse mulatságos, mégis tragikus és egyben csodálatot ébresztő alak. Wieland különc vagy éppen bogaras lovagjai a közismert ostobaságokat példázzák.

Ennek a nagyon kedves, szellemes és gyönyörűen megverselt ember- és társadalomkritikának fő műve az "Oberon" című csengő-bongó eposz. Nemcsak Wielandnak kiemelkedő alkotása, hanem a világirodalom humoros elbeszélő költészetének is egyik legfőbb remeke.

Oberonnak, a tündérkirálynak alakját Shakespeare-től kapta a költő. A "Szentivánéji álom" óriási mesés összevisszaságában Oberon tündérkirály és Titánia tündérkirályné felettébb szeszélyes, egymással civakodó mesealakok, akik - mivel tündérek - mindenféle csodatettekre képesek. Jól beleillenek bármelyik középkori mesébe, mint a lovagok és úrasszonyok társai, őrzői és olykor megtréfálói.

Persze itt is a magasztos szerelem mindennek a kiindulópontja. Egy tökéletes lovag szerelmes egy gyönyörű hölgybe. A hölgy azonban próbára teszi, hogy megbizonyosodjék e szerelem mélységéről. Azt kívánja lovagjától, hogy az menjen el a tengeren át a kalifa otthonába. Ott szerezze meg az arab nagyúr három zápfogát, ezeket csomagolja be a kalifa szakállának kitépett göngyölegébe, majd hazafelé úgy keljen át a tengeren, hogy ezt a csomagot ne érje nedvesség. A lovag nem is habozik, elérkezik a tengerpartig, ott bukkan fel a mélységből Oberon, minden szerelem pártfogója. Együtt indulnak a képtelen útra. Az eposz cselekménye maga a kalandsorozat, amíg igencsak mesés ravaszságok révén megszerzik a szakállba csomagolható uralkodói zápfogakat. Mivel a kitűzött feladatot teljesítette, visszatérve a lovag elnyeri a hölgyet.

Ha Wieland semmi egyebet nem ír életében, ez is halhatatlan költővé, a német klasszicizmus egyik fő alakjává tenné. De hát emellett egy gazdag életművet hagyott hátra.

Ahogy mondottuk: aki elolvassa az "Abderiták"-at és majd az "Oberon"-t, az ebből a két műből megtudhatja, ki volt és milyen volt Wieland.


TARTALOM