|
JOHANN WOLFGANG GOETHE
Nevét később Johann Wolfgang von Goethének mondta és írta. A Majna-parti Frankfurtban született polgárfiú, amikor már weimari kegyelmes úr volt, kedvtelve hangsúlyozta maga szerezte nemességét. Életében, életvitelében is szívesen alkalmazkodott a feudális életformákhoz, tetszetős külsőségekhez, holott életművével a feudalizmuson túllépő polgáriságnak világviszonylatban is legnagyobb hatású kifejezője volt.
Goethe könyveinek véghetetlen sora mintha magát az egész világot akarná megfogalmazni versben, prózában, lírában, szépprózában, drámában, elmélkedésben, természettudományban. Volt jogász is (eredeti diplomája szerint a "doctor iuris" címet viselte), de úgy értett fizikához és anatómiához, mint a szaktudósok. Volt pénzügyminiszter és volt színigazgató. Ha csak egyetlen versét, egyetlen regényét és egyetlen drámáját említjük, máris világos, hogy aki az "Erlkönig"-et, az "Ifjú Werther szenvedései"-t és a "Faust"-ot írta - a világirodalom leghíresebb és minden műfajban a legnagyobb irodalmi alkotóművészei közé tartozik.
Alig lépett ki a kamaszkorból, már zajos és botrányos sikerei vannak. Korábban egyszerre szidják és lelkesednek érte. Majd egész élete sikerek szakadatlan láncolata. Idősebb korában már világtekintély. Öregen a félistenek fényköre veszi körül csapodár szerelmes diákkorától késő aggastyán éveiig. De hűtlenségeinek lelkifurdalásaiból remekművek keletkeztek. Az epekedő szerelem halhatatlan lírai alkotását, a "Marienbadi elégiá"-t hetvennégy éves korában írta. És közel volt nyolcvanadik születésnapjához, amikor a Faust végső soraival hitet tett a testet-lelket felemelő örök nőiség mellett.
Életművében tökéletes egységre talált a franciáktól tanult felvilágosodás, az ókortól tanult klasszicizmus, a német múltból és az akkori német jelenből megértett történelmi haladás - a feudalizmusból a polgáriságba és a bontakozó természettudományos gondolkodásba. Személyében testesíti meg a világhatású német klasszicizmust, de úgy, hogy előkészíti a romantikát. Főszerepe van a líra világtörténetében is, miközben a drámatörténet egyik legfontosabb alakja, hiszen egyéb remekművek mellett ő írta a "Faust"-ot. A regényirodalmat ezekhez mérve csekély számú művel gazdagította, de ez a néhány - a "Werther", a "Wilhelm Meister" regények, a "Lélekrokonság" (újabb fordításában "Vonzások és választások") és az ezekhez kapcsolódó önéletrajz, a "Költészet és valóság" a széppróza legfontosabb klasszikusai közt biztosítja a helyét.
Alig múlt 18 éves, amikor már hangos irodalmi botrányt kavar "Goetz von Berlichingen" című színpadra szánt műve. Már az is helytelenítéssel találkozik, hogy az indulatokkal teljes drámai mű személyei prózában és nem versben beszélnek. Ebben a XVIII. században Diderot és nyomában néhány francia szerző javasolja is, gyakorolja is a prózában írt komoly hangú drámát. Erre a reneszánsz és a rá következő barokk stílusdivatban volt már példa, de csakis vígjátékok esetében. (Machiavelli, majd Molière és Goldoni prózai vígjátékai már ismertek és elfogadottak voltak.) A tragikus vagy akár csak komoly hangvételű drámák esetében a prózai megoldás még Franciaországban is igen ritka volt, német földön meg egyenest botránykeltő. De néhány írói-költői szándékú fiatalember, főleg egyetemisták körében fejlődő törekvés lázadó szándékkal csak azért is prózában fogalmazott drámákat - általában színpadi horrorjátékokat, múltban játszódó lovagdrámákat. Ezek a fiatalok egy rövid, de nagy hatású korszakot nyitottak a német irodalomban. Stílusirányukat "Sturm und Drang"-nak nevezték. (Magyarra talán "Viharzás és indulat" névre fordíthatjuk.) Az egyszerre jogot, matematikát és nyelvészetet tanuló egyetemista Goethe ez időben e körökhöz tartozott. És a lázongó fiatalság stílusigénye szerint írta meg "Goetz von Berlichingen" című vérgőzös drámáját a "Harmincéves háború" egyik kalandorhőséről, az önsorsrontó indulatos zsoldosvezérről. Ebben a személyek nemcsak prózában szitkozódnak, de olyan szavakat is használnak, amelyek - ahogy akkor mondták - nem tűrnek nyomdafestéket. A kimondott drámacím: "Goetz von Berlichingen" még manapság is a német nyelvben azt jelenti, hogy valami nagy trágárságot mondanánk, s ezt jelezzük a Goethe-dráma botránykeltő címével.
Csak ifjak műkedvelő társasága merte bemutatni, de az is olyan botrányt keltett, hogy szabványos színpadon azóta is csak a következő évszázad naturalistái közül a legmerészebbek tűzték műsorra, de ezek is rövid ideig játszották. Könyvben ugyan megjelent, mindig sokan vásárolták, de mindig a pult alatt árusították. Goethét pedig néhány évig mint trágár írót (ma úgy mondanók: pornószerzőt) tartották számon. De rövidesen még nagyobb volt a közfelháborodás. Még 25 éves sem volt, mikor megírta első regényét: "Az ifjú Werther szenvedései"-t. Ő maga egy téves diagnózis következtében halálos betegnek hitte magát, szülei otthon tartották, ágyban kellett feküdnie, ott pedig eljátszott a közeli halál gondolatával, öngyilkosságra is gondolt, éjjeliszekrényén töltött pisztolyt, mérgezett hegyű tőrt és egy üvegcse gyorsan ölő mérget tartott. De nem ő lett öngyilkos, hanem megírta egy öngyilkos fiatalember útját a reménytelen szerelemtől és reménytelen hivatali előmeneteltől az öngyilkosságig. Mire a regény nyomdába került, szerzőjének már kutya baja se volt. A megjelent könyv pedig előbb botrányokat váltott ki, majd világsiker lett. A botrány oka az volt, hogy a "Werther" divatos olvasmány lett a szerelmes ifjúság körében, és állítólag magnövekedett a szerelmi bánatban öngyilkosságot elkövető ifjak száma. Előbb csak német földön, de hamarosan Európa-szerte. Goethét mindenfelé azzal vádolták, hogy öngyilkosságra buzdítja az ifjúságot. Ez nyilván túlzás, de az bizonyos, hogy az éppen világdivattá árult szentimentalizmusnak egyik leghatásosabb és legszebb darabja lett. Ahogy a legkorábbi "Goetz von Berlichingen" a sokkal később divatos romantika egyik előkészítője volt, a "Werther" az éppen kivirágzó szentimentalizmus - a programszerű érzelmesség - legfontosabb mintadarabjának számít már hamarosan megjelenése után. Goethe még nem döntött, melyik irányba találjon megfelelő élettartamot. Mint színpadi szerző, mint regényíró és néhány versével mint sikeres költő már nyilvánvalóvá tette, hogy fontos és sikeres íróember, de még nem tudta, hogy jogi diplomájával, óriási matematikai és nyelvészeti tudásával mihez is kezdjen, amikor egyszeriben miniszter lett belőle.
Különös játéka volt a sorsnak, hogy az egyetemen évfolyamtársa és ivócimborája volt a Weimari Nagyhercegség trónörökösének. Példaszerű volt, hogy érett korára milyen mértékletes volt evésben-ivásban. De az egyetemista társaságban versenyre kelt az előkelő, de felettébb italos diáktársakkal. Részt vett zajos utcai botrányaikban is. Ezek a hol államférfinak, hol professzoroknak készülő ifjak jól ismerték képességeit, hamar megszerzett jogi ismereteit, a pénzügyekben való biztos tájékozottságát, s emellett matematikai felkészültségét. Az ifjú trónörökös kitűnő emberismerőnek bizonyult, jó szakemberekkel vette körül magát, amikor apja halála után ő került a weimari trónra. Ez hamarosan be is következett, és mint weimari uralkodó meghívta udvarába Goethét is. És egész fiatalon, mögötte irodalmi sikerekkel és irodalmi botrányokkal a háta mögött egyszeriben pénzügyminiszter lett. Hivatalát kitűnően látta el, az adóügyek és a hiteljogi kérdések olyan szakemberének bizonyult, hogy újításait több német fejedelemség gyakorlata átvette tőle. De párhuzamosan a pénzügyek mellett tevékenyen érdekelték az oktatás feladatai, s még ezeknél is jobban egy színvonalas színház megteremtése. A pénzügyminiszteri székből idővel át is ült az állami intendáns székébe (ez a rang és cím nemcsak legfelsőbb színigazgatót jelentett, hanem a kultúrpolitika irányító főtisztviselőjét is). És ugyanilyen gondot fordított egy irodalmi folyóirat megindítására.
Mindehhez eszményi munkatársat talált a nála éppen tíz évvel fiatalabb Schiller személyében. Kezdetben nem is kedvelték egymást. A mindig gondosan öltözködő, fegyelmezett modorú, írásban-életben szabatosságot igénylő Goethe első találkozásukkor a feltűnően rendetlen, olykor a kötelező paróka nélkül megjelenő és ráadásul fésületlen Schillerben a sokat ivó, mértéktelenül dohányos, későn fekvő, későn kelő rendetlen embert látta. Schiller pedig az irodalompártoló pénzügyminisztert fennhéjazó főhivatalnoknak tartotta. Egy szerencsés véletlen folytán sokkal később egy társaságban úgy találkoztak, hogy már nem is emlékeztek egymásra. De beszélgetés közben rájöttek, hogy éppen egymásra van szükségük. S ekkor végre megvolt a tervezett színház, természetesen Goethe lett az intendáns-igazgatója, Schiller pedig főrendezője, hiszen hamar kiderült, hogy a legjobb színházi szakember. Amikor végre megszületett a közös folyóirat, a "Horen" (hórák az idő megszemélyesítői voltak a görög-latin mitológiai örökségben). Majd amikor a Weimari Fejedelemségnek, a nagy hírű jénai egyetemnek kellő felkészültségű professzorokra volt szüksége, a diplomás orvos létére irodalmi szakembernek tekinthető és kitűnően magyarázó Schiller előbb történelem, majd az irodalom- és művészettudomány (ezt nevezték nemsokára esztétikának) professzora lett. Néhány halhatatlan történelmi tanulmányt és az egész művészetelmélet tudományos alapvetését köszönhetjük mindmáig tananyagának. Sok volt a közös munkájuk egészen Schiller korai haláláig, de a közös programokat külön-külön dolgozták ki. Goethe nehezen viselte, hogy ahol Schiller ül, áll, dolgozik, ott olyan füstös a szoba, hogy kényes szem nehezen bírja. A kegyelmes munkatársat az is zavarta, hogy a legjobb munkatárs keze ügyében ott áll mindig a boros pohár vagy a pálinkás flaska. Schillert pedig egyszerűen zavarta Goethe modora, folyton szabatos úriassága. A világirodalom legjobb, legeredményesebb munkatársai voltak, de közös sikereik perceiben se jutott eszükbe tegeződni. Schiller Goethét "kegyelmes úr"-nak (Herr Exzellenz-nek), Goethe Schillert doktor úrnak (Herr Doctor-nak) nevezte. Ez volt a Goethe elvárta szabatos viszony, hiszen egyikük valóban miniszter volt, másikuk valóban orvos.
Megvalósított közös terveik azonban világhatásúak voltak. Együtt határozták el, hogy a rémtörténetekké silányult hazai ballada helyére megteremtik a magas színvonalú német balladaköltészetet. Goethe és Schiller párhuzamosan, néhány hét alatt megvalósított balladasorozata máig is a műfaj példaképe. Azután együtt, egymás mellett írták a közösen "Xeniáknak" (Vendégajándékoknak) nevezett kritikai élű epigrammákat. (Máig se derült ki, melyiket melyikük írta.) Ugyanígy előre tervezve egymás mellett írták ókori görög tárgyú drámáikat, majd történelmi drámáikat. Ezek semmiben nem emlékeztettek egymásra, de ezekkel kezdődik az a klasszikus német dráma, amely egyben előkészítője a hagyományosan hagyományok ellen forduló romantikus drámának. Goethénél inkább kirándulás a széppróza felé, amikor regényt ír. De valamennyi regénye - és köztük önéletrajza - ilyen kirándulás a következő európai regényírás különböző jellegű kezdeményei felé. Sokkal több gondot fordít a drámaírásra. A családi élet tragédiái (Clavigo, a művészélet katasztrófáit példázó Torquato Tasso) és a történelmi drámák (pl. Egmont) mellett ifjúkorától izgatja a Faust-téma. Ez a reneszánsz tudósról szóló eget és földet megmozgató modern misztérium népszerű volt bábjátéknak is, vásárokon árult ponyvatörténetnek is, a klasszikus angol drámaíró, Christopher Marlowe, Shakespeare kortársa már hatásos drámát írt belőle. Goethe húsz és egynéhány éves volt, amikor megismerte és hamarosan egy vázlatos, de érdekes drámát írt belőle. Ez volt az "Ur-Faust" (az "ős-Faust"). De a téma nem hagyta nyugton, hosszú évekkel később építette fel azt a már-már romantikus Faust-drámát, amelyet manapság a "Faust első részé"-nek nevezünk. Majd úgy évtizedenként tért vissza hozzá, amíg alig három évvel halála előtt befejezte a Faust második részét. Az egész nagy műalkotás a magánélet, a közélet, a szenvedélyek és tudományos gondok világ-egészéről. Mindez versekben, s csaknem annyiféle versformában, amennyi a német nyelvben elképzelhető. A Faustért lehet lelkesedni, lehet nem szeretni, csak azt nem lehet nem elismerni, hogy a drámatörténet egyik legfontosabb alkotása.
Az életrajza pedig példázatsorozat az emberi magatartásról. Goethe és Napóleon egyetlenegyszer találkozott egymással. Amikor a nagy költő távozott a nagy hadvezértől, a katona környezetéhez fordult és ezt mondta: "Íme, ilyen az ember." Nagy elismerés volt ez Goethe iránt is, az emberiség iránt is.
