Eredeti kép

STENDHAL
(1783-1842)

1814-ben egy késő tavaszi napon lovasember ügetett át a Franciaországot a német földektől elválasztó zöld határon. Nyilván menekült az otthoni veszedelmek elől. Hiszen Napóleon májusban megbukott, a győztesek visszasegítették és újra trónra ültették a Bourbonokat. Aki a császárság idején magasabb rangú katona volt, vagy valami tekintélyes polgári hivatalt töltött be, az veszélyben érezhette magát, és tanácsosnak látszott, ha legalább egy időre biztonságos messzeségben vészeli át a rendszerváltozás bosszúidőszakát. Az a 31 éves lovasember pedig hol császárhű katonatiszt volt, még az orosz hadjáratban is részt vett, jelen volt Moszkva égésénél, hol pedig rangos gazdasági főtisztviselőként még a hadisarcok behajtásáról is gondoskodott, felettébb erélyesen. Henri Beyle-nek hívták. Művelt, irodalomban is jártas, jó stílussal fogalmazó fiatalember volt. Amióta járt Itáliában, lelkesen szerette az olasz nyelvet, az olasz művészetet és az olasz embereket. Egyelőre reménytelenül szerelmes volt egy szép olasz asszonyba. Most Olaszországba igyekezett, hogy ott találja meg élete folytatását. Úgy tervezte, hogy német földön áthaladva Svájcon át jut Itáliába. Útközben átlovagolt egy Stendhalle nevű német kisvároson. Ezt a német városnevet a francia kiejtési szabályok szerint sztandál-nak kell kiejteni. De ha így ejtik, akkor Stendhalnak kell írni. Azonnal úgy gondolta, hogy ez igen jó írói álnév. Egyébként is szeretett álnéven írni, szinte játszott a titkolózással. Állítólag élete folyamán 171 írói álnevet használt. Ezek közül a legismertebb a Stendhal, ezen a néven tartja számon az irodalomtörténet. Ezen a régóta világhíres álnéven kívül csak egyetlen ismert rejtekneve van: Henry Brulard. Fura módon saját magát nevezi így önéletrajzában, amely egyébként igen hiteles vallomás életútjáról is, saját bonyolult jelleméről is.

Már azelőtt, tényleges katonaként írt jó néhány különböző témájú kisebb-nagyobb könyvet és még több cikket. Közölni vágyott diákkorától mindhaláláig azt a széles körű ismeretanyagot, amelyet tanulószenvedélye magába szívott. Még matematikusnak is kitűnő volt, rokonsága azt hitte, hogy mérnök vagy fizikus lesz. Ehelyett az érettségi után azonnal felcsapott katonának, de attól fogva is tananyag volt számára minden olvasnivaló, minden úti élmény, minden művészettörténeti adat. Idővel számos festő- és muzsikuséletrajzot is írt. Ezek mind érdekes olvasmányok voltak, de maga se tartotta őket jelentékeny műveknek, arra voltak jók, hogy a kiadók vagy a folyóiratok fizessenek értük. Pedig önéletrajzában arról vall, hogy ifjúkorától kezdve arra vágyott, hogy ő legyen a legnagyobb és főleg a leghíresebb francia költő. Holott verseket csak ifjúkorában írt, és azokat se nagyon közölte. - Most, amikor átlovagolt Stendhalle városán, egyszeriben elhatározta, hogy Stendhal néven közli legközelebbi, egyelőre még megírandó művét. Így is történt, már Itáliában ezen a címen jelentette meg "Séták Itáliában" című, útiélményeket tartalmazó könyvét, az első olyan munkáját, amelyet azután élete végéig vállalt. A maga nemében ez már remekmű, noha akkor igen szerény visszhangja volt, idővel azonban beleilleszkedett a nagy életműbe.

Itáliában felettébb változatos életet élt. A legnagyobb élmény alighanem az volt, hogy annyi év után elérte az elérhetetlen asszonyt. Ez a diadal felszabadította, s felkeltette az érdeklődését más nők iránt is. Soha nem nősült meg, ez gátolta volna a szakadatlan szerelmi kalandokban. Mindig a szerelem mámorában, a hódítás szenvedélyében élt. Gyakran az udvarlás gyakorlatában is álnevet használt. Néha azonban azt hitte, hogy megtalálta az egyetlent, a soha el nem múlót. Egy ízben úgy esett, hogy egy jelentéktelen színésznő volt a pillanatnyi istennő. Amikor ez - az egyébként kövérkés - hölgy egy vidéki város színházához szegődött, ő vele tartott, és mivel éppen nem volt írói tiszteletdíj a zsebében, egy fűszereshez állt be segédnek, hogy ha történetesen egy vendéglőben vacsoráztak, busás borravalót adhasson a pincérnek.

Igazi írói sikere élete folyamán sohase volt, de könyveit mindig el tudta adni. Néhány viszonylag kelendő is volt, csak hírnevet nem hozott. A festő- és muzsikuséletrajzok olvasmányosak voltak, de irodalmi műveknek jelentéktelenek. Közben azonban megírt egy igazi remekművet, talán máig is legolvasmányosabb könyvét, "A szerelemről"-t. Bőséges szerelmi tapasztalatainak tanulságaként állítja fel híres "kristályosodás"-elméletét. Eszerint a férfi egymásra következő emlékeiből formálja a szerelem, a szeretett nő képét. Ezt a kikristályosított a asszonyképet kívánja, ezt látja, érzékeli minden kívánt, majd megkapott nőben. - Ezt a szellemes elméletet tekintették már lélektani törvényszerűségnek, holott igazán nem az. Mások filozófiának, a szerelem fenomenológiájának tartják. Persze ez nem tudományos magyarázat, inkább szellemes játék egy életjelenség megközelítésére. De amióta felfedezték, múlhatatlanul hozzátartozik Stendhal fogalomvilágához. De ezt is - mint a halhatatlan életmű egészét - igazán csak sokára, az író halála után fedezték fel.

Álnéven írt önéletrajza is csak jóval később tette irodalmi anyaggá az életét, illetve azt az életutat, amely visszaemlékezésében irodalmi művé formálódott.

Gazdag dél-franciaországi családból származott. Apja néhány évig Grenoble polgármestere, a Bourbonokhoz hű, megrögzött maradi, a forradalmat és Napóleont elutasító rideg férfi volt. Fia szinte gyűlölködve emlékszik vissza rá. Anyja emléke azonban örök szerelem maradt. A vallomás szerint a csodaszép fiatalasszony akkor halt meg, amikor kisfia hétesztendős volt. Később a már rég felnőtt fiú azt vallja, hogy érzékien-erotikusan, vérfertőző szenvedéllyel volt szerelmes belé. Ezt a hagyomány olyan komolyan vette, hogy máig is sokat ismétlik, hogy a kisgyerek Stendhal perverzitásnak is mondható érzelmeket táplált anyja iránt. Ez így fejlődéslélektani képtelenség, hiszen azóta már köztudomású, hogy a kisfiúk kilenc-tíz éves koruk alatt erotikus élményeket élnek át anyjuk - különösen fiatal anyjuk - iránt. Persze, ha ez az anya fiatalon meghal, akkor ez az emlék meg is maradhat. De a felnőtt író szakadatlan normális szerelmi vágya és igénye csak azt erősíti meg, hogy mindvégig igen erős, de igen normális ösztönélettel száguldott át az életen. És őszinte vonzódásait és gyűlölködéseit adta át a regényhőseinek, amikor eljutott alkotóereje teljességéig.

Ez csak 47 éves korában következett el, amikor megírta első igazi remekművét, a "Vörös és feketé"-t. Ez 1830-ban történt. Ebben az évben a gyűlölt Bourbonok uralma végleg végetért, és következett Lajos Fülöp kisszerű, megvetett "polgárkirályság"-a. A forradalom emlékéért és Napóleonért lelkesedő, bizonytalan körülményekből bizonytalan körülmények közé kerülő Henri Beyle politikailag ismét szalonképes lett. Még azt is méltányolták, hogy annyira vágyódik Itáliába, és persze az sem volt mellékes, hogy jól tudott olaszul, s mellette egyéb nyelveken is. Diplomáciai állást kapott: a pápai államban, Civita Vacchia városában lett és maradt sokáig konzul. Az elkészült regényt onnét küldhette a párizsi kiadónak. Közönségsiker még sokáig nem lett, de a kor legnagyobb írói már észrevették. Goethe egy útirajza után úgy nyilatkozott, hogy a legélesebb szemű és rendkívül szemléletes írót fedezett fel benne. Balzac jelentette ki először, hogy ő a legjelentékenyebb francia írók egyike. Jó barátja, a nem kevésbé jelentős és művészi stílusú író, Prosper Mérimée példaképének, mesterének vallotta. Stendhalt pedig nem keserítette el, hogy ha olvassák is könyveit, az irodalom világában nagy csend van körülötte. Kitűnő kisregényeket írt, köztük az izgalmasan szép "Vannina Vannini"-t és egyebeket.

A "Vörös és fekete" két karrierlehetőséget jelentett: a vörös egyenruhában járó katonatisztit és a fekete ruhás papit. A regény a Napóleon utáni kor csalódáslehetőségeinek remekmívű krónikája. Óriási korkép egy reménytelenségbe fulladt korszakról, amelyben a szerelem is tragédiába torkollik. - 1834-35-ben megírta a "polgárkirályság" kisszerűségének nagyregényét, a "Lucien Leuven"-t, amelyet azonban kéziratban magánál tartott, folyton javítgatott, és a mű csak halála után jelent meg, akkor már "Vörös és fehér" címen. Ezután írta, lassan építve fel ifjúságának útját felidéző önéletrajzát, az "Henry de Brulard életé"-t. Ez dokumentum is az íróról, de olyan regény is, amely méltán sorakozik remekműveihez. Közben készült másik vallomás-könyve, az "Egy egotista emlékiratai". Ezt az egotista szót ő találta ki. Ez nem egoista, vagyis nem önző, hanem olyan ember, aki kizárólag és tudatosan önmaga akar lenni. Manapság ezt "identitás"-nak szoktuk mondani. És amikor valaki tudatosítani kívánja maga előtt is a saját egyediségét, ez olyasmi, mint amikor mi azt mondjuk, hogy "önmagát akarja megvalósítani". Idővel ez ugyanolyan közismert szó lett a francia tudatban, mint a "kristályosodás".

De a remekművek után még hátra volt legszebb regénye, "A pármai kolostor". 1839-ben, nem egész három évvel halála előtt alkotta meg 52 nap alatt. Nem írta, hanem egy jó gyorsírónőnek diktálta. Korkép és szerelem a legmagasabb fokon.

Halála után Prosper Mérimée nemcsak több művét rendezte sajtó alá, de sokat is írt róla. Tőle tudjuk, hogy mosolyogva jósolta meg, hogy körülbelül negyven évvel a halála után fogják felfedezni, és akkor lesz világhírű, halhatatlan. Ez majdnem naptári pontossággal következett be. A nyolcvanas évek legnagyobb hatású kritikusa, Taine világgá kiáltotta, hogy ott van a helye a legnagyobbak között. Azóta is ott tündöklik. Egyes méltatói őt tartják a legromantikusabb realistának, mások szerint a legreálisabb romantikus. - Ez is igaz, az is igaz, de alighanem e jelzők közül az a leghitelesebb, hogy "leg..."


TARTALOM