Eredeti kép

TARASZ SEVCSENKO
(1814-1861)

Ha ukrán irodalomról van szó, kétségtelen és sohase vitatott értékelő ítélet, hogy Sevcsenko a legnagyobb, világirodalmi színvonalra emelkedő ukrán költő. Ugyanakkor mint festőművésznek elismert rangja van a művészettörténetben. Rangos polgári foglalkozása lett volna a kijevi egyetemen, ahova rajztanárnak hívták meg, de alig néhány nappal kinevezése után - lázadás és lázítás címen - letartóztatták, és jó tíz évig hol rab, hol elítélt, hol kényszermunkás volt, távol minden szellemi tevékenységtől. Egész valószínűtlen életútján talán az a leginkább meglepő, hogy ez idő alatt írta - persze titokban - a legtöbb és talán legszebb versét. Ezek kéziratait összetűzve a csizmájába rejtette, vigyázott rájuk, és amikor kiszabadulása után megjelenhettek, szinte azonnal a remekműveknek kijáró széles körű siker fogadta őket. Minthogy nagyobb részüket a cenzúra eltiltotta a közléstől, első sértetlen gyűjteményük Lipcsében jelent meg, ahová tisztelő, tekintélyes barátai - Nyekraszov, Csernisevszkij. Dobroljubov - juttatták el. De a német környezetben napvilágot látó ukrán versek nemcsak Ukrajnában, hanem a szélesebb Orosz Birodalomban és Lengyelországban is sikert arattak. Ezeken a tájakon már a költő életében nemcsak népszerűek, de nagyra becsültek is voltak a Sevcsenkó-versek. Ehhez a széles körű otthonossághoz hozzájárult, hogy Sevcsenko az ukránon kívül anyanyelvi szinten tudott, írt, verselt is oroszul és lengyelül. Idővel megtanult németül és franciául is, otthonos volt a történelemben és a néprajzban. Ehhez olyan rendíthetetlenség és lelkierő kellett, amely nélkül nem is lehetne megérteni mindössze 47 évre terjedő életútját és eredményeit.

A legnyomorúságosabb jobbágysorban született, gyermekkorában már paraszti munkára fogták. 11 éves volt, amikor árva lett. Egy ideig még pásztorkodott, mezei béresmunkát végzett. De kiderült, hogy szép énekhangja van, a népdalok szinte ragadtak rá. Ezt felfedezte a falusi kántor, és maga mellé vette, zsoltárokra tanította, hogy segédkezzék a templomi szertartásokon. Ez a kántor - falusi szokás szerint - egyben tanító is volt. Az éles eszű, könnyen tanuló fiú hamarosan jártas lett az ábécében és az egyszeregyben. 14 éves fővel már maga is írt népdal formájú, énekelhető verseket. A kántortanító néhányat megmutatott a földesúrnak is. Ez a falusi hatalmasság emberségesnek bizonyult, érdeklődni kezdett a tehetséges siheder iránt, s maga mellé vette házi szolgalegénynek. Egy ideig takarította is a szobákat, rendben tartotta a kertet, söpörte az udvart és közben, ha papírhoz és ceruzához juthatott, rajzolt. A földesúr az ismerősöknek is megmutatta a szolgalegény rajzait és úgy vélte, érdemes lenne taníttatni.

Sokkal később a költő úgy emlékezett vissza egykori gazdájára, mint szellemi atyjára. A derék földesúr a fiút felvitte Ukrajna fővárosába, Kijevbe és a maga költségére rajziskolába íratta. Ukrajna az Orosz Birodalom tartománya volt. Az ukrán nemesség jobbágyi megalázottságban érezte magát. Közben persze minden iskolába járó ukrán fiú megtanult oroszul, hiszen ez volt a tanítás nyelve is. Itt azonban még keveset tanulhatott, mert ura a litvániai Vilnába (ma Vilnius) költözött. Litvánia Lengyelországhoz tartozott, Lengyelország viszont nyugati felével együtt szintén Oroszországhoz. Sevcsenko ura jóvoltából ott is iskolába járhatott, lengyel iskolába. Hamar megtanult lengyelül, és megismerte Mickiewicz költeményeit. Ez a lendületes-romantikus költészet indította el az eddig is verselő fiút a költészet útjára, ahol hamarosan megtalálta saját hangját. Az igaz, hogy Mickiewicz jellegzetesen romantikus költő, és a romantika ez időben világdivat volt. Sevcsenko azonban paraszti környezetben nőtt fel, a nép gondjait és a megaláztatás nemzeti gondjait mint témavilágot hozta magával. A nehéz mindennapok élményei és saját szemlélete ösztönösen is a realizmus felé irányították útját. Formavilága is magán hordozta a népdalok hatását.

Amikor 17 éves volt, pártfogó földesura a fővárosba, Szentpétervárra költözött. A verseket író, egyre jobban rajzoló fiút - bár jogilag ugyan továbbra is jobbágy volt - valójában az egész úricsalád már inkább nevelt fiúnak tekintette. Ott már magasabb képzőművészeti iskolába járhatott. Kapcsolatba kerülhetett az egyetemista ifjúsággal. Ezek közt több olyan művelt fiatalember akadt, akik a forradalmi demokraták körébe tartoztak. Volt köztük író, költő, festő, még könyvkiadó is. Körükben egyre megbecsültebb volt költőnek is, festőnek is Sevcsenko. Néhány módosabb barát összeadott annyi pénzt, hogy a jogilag még mindig jobbágy barátot kiválthatták. Földesura készséggel elfogadta a pénzt az amúgy is kedvelt, most már felnőtt fiúért. Ekkorra megjelent első versgyűjteménye, "Kobzos" (ukránul "Kobzar") volt a címe. Mindössze nyolc költeményt tartalmazott, a legtöbbnek formája a hajdani népi énekekére emlékeztetett. Innét a cím. Értelmiségi körökben azonnal sikere volt. Sokkal később, verseinek bőséges gyűjteménye ugyanezt a címet viselte, mintha minden, amit írt, a kezdetek kibővítése volna. Holott addig küzdelmes, gyötrelmes éveket kellett végigélnie. Témavilága sokat módosult, gazdagodott. Hangja egyre forradalmibb lett.

1845-ben hazaköltözött Ukrajnába. Ott költészete eltelt az otthoni tájak képeivel, a nép életének ábrázolásával, a hagyományos formák egyre reálisabb tartalommal teltek meg. Hivatásszerűen kezdett foglalkozni az ukrán múlt mozzanataival. Munkatársa lett a "Régi okmányokat vizsgáló bizottság" nevű történész társaságnak. A forradalmi demokrata barátok révén a "Cirill és Metód társaság"-nak, amely a szláv népek testvériségét hirdette, de titokban küzdött a jobbágyság felszabadításáért, az önkényuralom megszüntetéséért és mindenekelőtt a nemzeti elnyomás ellen. Sevcsenko a nagy célok népszerűsítéséért járt az ukrán falvakban, a paraszti nép körében. Közben már kedvelt festő volt, a képeit jól fizették. Rajztudása szakmai körökben is elismerésre talált és 1847-ben - 33 éves korában - a kijevi egyetem meghívta rajztanárnak professzori címmel és rangban. Elérkezett odáig, hogy tisztes polgári színvonalon éljen, neves költő és festő lehessen, családot alapíthasson. De egyszerre bekövetkezett a zuhanás. Forradalminak ítélt tevékenysége és néhány lázítónak mondott költeménye miatt letartóztatták. Bíróság elé került, előbb börtönre ítélték. Az ügy híre eljutott a cári udvarig. Az ítéletre II. Miklós cár saját kezűleg ráírta: "Szigorúan tilos írnia és festenie". (Ugyanez a cár volt, aki a következő évben, 1849-ben elsöpörtette a mi szabadságharcunkat is és akit világszerte "Európa csendőré"-nek neveztek).

A börtönben titokban írta azoknak a költeményeknek a javát, amelyek idők múltán az új - szintén "Kobzos" című - gyűjteményben világhíresek, hamarosan klasszikusok lettek. De a börtönévek leteltével sem engedték szabadon. Internálótáborokból kényszermunkatáborokba került. Majd besorozták közkatonának. Hihetetlen lelkierővel állta a megpróbáltatásokat. E gyötrelmes évek alatt írta lírai költeményei mellett elbeszélő, verses regényeknek tekinthető műveit, a "Kaukázus"-t és a nagy múltidéző történelmi verses regényt, a Husz János küzdelméről és vértanúhaláláról szóló "Eretnekek"-et. Az ötvenes évek vége felé szabadult. Az orosz irodalom legkiválóbbjai úgy fogadták, mint a kor nagy költőjét. Az ukrán értelmiség saját szellemi vezéralakjának tekintette. Volt három-négy gondtalan éve, hiszen közeledett az 1861-ben megvalósult jobbágyfelszabadítás. Ő, mint ifjabb korában, megint szeretett volna családot alapítani. A régi, romantikus szerelmes versek után most az idősebb kor elmélyült szerelmes verseivel talált új hangot. A nagy szabadságköltő nagy szerelmes költő is volt. Vágyódott, lelkesedett, reménykedett, de az életben sohase találta meg a beteljesedett szerelmet. Irodalmi elismerés közepette 47 éves korában halt meg. Temetése ukrán nemzeti gyásznap volt. A kor legjelentékenyebb orosz költője, Nyekraszov, elégiával búcsúztatta. A nemzetközi irodalmi vélemény Burns és Petőfi lelki rokonának szokta mondani.


TARTALOM