Eredeti kép

CONRAD FERDINAND MEYER
(1825-1898)

Amióta az irodalmakban kialakult a regény műfaja, gyakori volt, hogy a cselekmény a múltban játszódik. De a görög és a latin ókortól a középkori legendákon és hőstörténeteken át se írók-költők, se hallgatók-olvasók nem is gondoltak arra, hogy a felidézett kor körülményei és eseményei hitelesek legyenek. Ezek ugyan régen játszódtak, de nem voltak történelmi regények. Az igazi történelmi regény a romantika szülötte és nagymértékben jellemző műfaja volt. Angliában Walter Scott és követői, például Lytton-Bulwer, Franciaországban Victor Hugo és az idősebb Dumas, Olaszországban Manzoni, nálunk Jósika, Kemény Zsigmond, Jókai, Csehországban Jirásek, Lengyelországban kissé meg is késve Mickiewicz jellemzi az egész romantikát. - A romantikából kifejlődő, de a romantikával azonnal szembeforduló realizmus a maga társadalmi és lélektani hitelességre törekvő, kritikai igényével általában a kortárs-világra és az egészen közeli múltra fordította figyelmét, de legnagyobbjai - mintegy kirándulásképpen - olykor visszatekintettek a múltba, néha a régmúltba is. Balzac az akkori jelen felmérése mellett a "Huhogók"-ban a francia forradalom ellenforradalmárait idézi fel. Flaubert az ókori Karthágóba vezet a "Szalambó"-ban. Tolsztoj a "Háború és béké"-vel a történelmi regény legklasszikusabb példáját adja. De közben az egész XIX. században a történelem általában a romantika témaköre prózában is, verses epikában is.

1871-ben pedig megjelenik Conrad Ferdinand Meyer svájci német költő "Hutten utolsó napjai" című elbeszélő költeménye, úgy is mondhatjuk, történelmi verses regénye, amely igazi költői verseléssel, de valódi realista társadalom- és lélekábrázolással idézi fel a német parasztháborúk korát, amely tragikus mozzanata a középkorból az újkorba vezető reneszánsznak.

C. F. Meyer akkor már tisztelt és népszerű költője a német irodalom egészének. Ő is, akárcsak a legvilágirodalmibb svájci német írók, költők, nem abban a sajátos svájci német tájszólásban ír, amelyet sokan nem is németnek, hanem a germán nyelvcsalád másik nyelvének tekintenek, olyannak, amelynek magának is több tájszólása - zürcher, basler, graubündner - van. A mindennapos beszélgetésekben a magában is többtájszólásos német és a német kantonokban élő svájci meg sem érti egymást. De a világirodalmi igényű svájciak nem az otthoni nyelven, hanem a Luther bibliafordítása óta irodalminak tudott "Hochdeutsch" (Újfelnémet) megtisztított németséggel írtak. Így írt Meyer, így írt a másik nagy svájci kortárs, Gottfried Keller, így a mi századunkban Friedrich Dürrenmatt és Max Frisch is. Meyer költői nyelve a legszínvonalasabb átmenet Goethe hagyománya és a modern német költészet között. Regényeinek és novelláinak nyelvezete, stílusa világirodalmi bevezetése és ettől kezdve egyre gazdagabb német realista történelmi regényeknek. Ő maga pedig helyet foglal el a realista regények történetében.

Régi, gazdag zürichi patríciuscsaládból, vagyis legelőkelőbb polgári világból származott. Élete születésétől haláláig akkor is biztosított, anyagilag gondtalan lett volna, ha idővel regényei nem kerülnek a legkelendőbb, legtöbb kiadást megért könyvek közé. Korábban sikeres, sőt divatos volt mint választékos hangú, mesteri kezű, formabiztos költő, majd élete és pályája delétől a legolvasottabb, legtöbb nyelvre fordított regényíróvá lett.

Ifjúkorától kitűnt értelmével, szívósságával, művészhajlamával. Kisiskolás korában elragadta tanítóit és szülei ismerőseit csengő-bongó verseivel. Hamarosan kibontakozott rajzoló-, majd festőkészsége. Egy időben maga is, köre is azt hitte, hogy festőművész lesz belőle. Emellett hamarosan több hangszeren is játszott. Amikor verseit már hivatásos muzsikusok zenésítették meg, néhányhoz maga is szerzett dallamot. Természetes, hogy a középiskolában kitűnő tanuló volt. Szinte ragadtak rá a nyelvek, a franciát gyermekkorától második anyanyelveként beszélte, s idővel egymás után sajátította el az olasz és a spanyol nyelvet. Egyetemistaként párhuzamosan tanult jogtudományt, művészettörténetet és összehasonlító nyelvészetet, elsősorban romanisztikát. Az ismeretszerzés, az olvasás, a tanulás állandó izgalmában élt. Közben kifejezetten derűs, szellemesen csevegő társasági ember, magát lányok és asszonyok körében felettébb jól érző és kedvelt fiatalember volt. Ennek sajátosan ellentmond, hogy kezdettől gyenge idegzetű, gyakran idegbetegnek tartott fiú, majd férfi volt. Szorongások és kényszerképzetek gyötörték. Ezeket mindig igyekezett titokban tartani, félelmei elől tréfálkozásokba menekült, s ha rátört a búskomorság, elkerülte az embereket. Már sihederkorában heteket töltött ideggyógyintézetekben, ahol viszont gyakorta vidám románcokat vagy tréfás novellákat írt. Az egyetem után egy időre Svájc francia részébe, Lausanne-ba költözött. Ugyanúgy jól írt, verselt franciául is, mint németül, vagyis igazi irodalmi németül, mert valódi anyanyelvén, a svájci idiómában sohasem jelentkezett irodalmi művel.

Szülei halála után visszaköltözött Zürichbe, illetve a Zürich melletti Kilchbergbe, ahol fényűző családi otthonuk volt. Öröksége révén biztonságos vagyonú gazdag ember volt. A verskedvelők már széles körben ismerték a nevét. Úgy vélte, eljött az ideje, hogy többet lásson a világból, neki is indult élményeket gyűjteni. Közel öt évig utazott. Hónapokig élt, nézelődött Párizsban, utána Münchenben, otthonos lett a híres múzeumokban és az irodalmi társaságokban. Majd végigjárta Itáliát. Velence, Firenze, Róma, Nápoly látványa és népe együtt gazdagították világát. Mindenütt biztonságosan beszélte a meglátogatott ország nyelvét, kitűnő memóriája pedig megtartotta mindazt, amit akár könyvből, akár a látott dolgokból, akár az élet tényeiből elsajátított. A múlt mindig is izgatta. A reneszánszot szellemi otthonának érezte. Tökéletesre csiszolt balladái képszerűen rögzítették a hajdani eseményeket és alakokat. A "Hutten utolsó napjai"-t már széles olvasóvilág fogadta elismeréssel. Magánélete sokáig igen változatos volt: társasági élet, asszonyok és olykor hónapokig tartó ideggyógyintézeti kezelések követték egymást. 50 éves korában ismerte meg azt a legmegfelelőbb asszonyt, akivel együtt akart élni ettől kezdve. A már hasonlóképpen nem ifjú, de szép, művelt, szépségeket kedvelő hölgy maga is túl érzékeny idegzetű volt. Szorongásaik kölcsönös átélése megnyugtató örömöt szerzett mindkettejüknek. Boldogságot nyújtottak egymásnak, egymás kényszerképzeteibe játszva beleélték magukat. A házasság szakadatlan lendületet adott elbeszélőképességének. A következő másfél évtized a folytonos gyönyörűséges munka, a nagy regényíróvá emelkedés korszaka volt.

"A barát násza" című novellasorozata azonnal világhíres lett. Ebben Dante narrátorként meséli el egy szerzetes kalandjait. A reneszánszot megelőző és előkészítő kor világát idézi fel a történetek egymásutánja. Egyszerre meghökkentő, váratlan, derűs képek kaleidoszkópja, hiteles korábrázolás és hiteles jellemrajz. - Ezt nem sokára követte élete fő műve, a "Jürg Jenatsch". (Egyik magyar fordítása "Jenatsch György" címmel jelent meg.) Ez a regény a német parasztháborúk korának, háttérben a német reneszánsznak a remekmívű körképe. A mű egy népvezér útját és felemelkedését mutatja be mindaddig, amíg hatalomra jutva önkényúr lesz belőle, ami viszont bukását, pusztulását hozza magával. Általában ezt tartják a német realista történelmi regény nagy hatású kezdetének és példaképének. De nem kevésbé jelentékeny - és mindvégig izgalmasan érdekes - regénye a "Szent", amely II. Henrik angol király és Thomas Beckett érsek tragikus ellentétének történetéről szól, Beckett meggyilkolásáról a canterburyi székesegyház oltára előtt. - Ez a regény volt a forrásalapja Eliot "Gyilkosság a székesegyházban" és Anouilh "Beckett" című mindig sikeres drámájának. A fentieken kívül hosszú sora van történelmi regényeinek, nem egy közülük kifejezetten vidám hangvételű, mint a "Plautus a kolostorban", vagy idillikusan derűs, mint az "Angela Borgia", egy vérgőzös család szelíd leányának mosolygó története.

Élete végső öt évében már csak olykor-olykor írt egy-egy verset, több ízben vonult idegszanatóriumba. Búskomorság és kitörő vidámság közt hullámzott az élete. Élvezte a világhírt, az egymás után gyorsan következő új kiadásokat. Ha szorongott vagy búskomorság tört rá, elrejtőzött az emberek elől. Ha visszatért a derű, kereste és szórakoztatta a társaságokat, élvezte az életet, a szépségeket. Tudta, mert tudhatta, hogy kortársai a legnagyobb írók-költők közt tartják számon. Most már idestova száz éve, hogy meghalt, de ma is a leggyakrabban kiadott klasszikusok sorába tartozik.


TARTALOM