Eredeti kép

HENRIK IBSEN
(1828-1906)

A világirodalomban Ibsen a XIX. század legnagyobb drámaírója (mert Goethe és Schiller, ha bele is éltek a XIX. századba, ők szellemük és jellegük szerint a XVIII. század szellemiségéhez tartoznak.) Sokak szerint az egész drámatörténet két és fél ezer évének egyik legnagyobb alakja (legföljebb Szophoklész, Shakespeare, Racine és Schiller állítható vele egy vonalba). Ha azonban egy irodalomkedvelő norvég olvasót kérdezünk, bizonnyal valahogy így felel, hogy Ibsen a legnagyobb norvég lírikus, epikus művei is jelentékenyek, és ráadásul még jó drámaíró is. Hozzánk talán el sem érkezett volna költői híre, ha 1849-ben, huszonegy éves korában nem írja meg egyik legszebb elégiáját, amely a magyar szabadságharc bukását siratja el. (Ennek a nemzeti tragédiának elég széles körű külföldi visszhangja volt, ebben a legszebb két gyászverset Heine és Ibsen írta.) Költő volta azonban abból is kitetszik, hogy néhány drámája - köztük legnevezetesebb a "Peer Gynt" - verses remekmű. Tehát mindig szem előtt kell tartani, ha róla beszélünk, hogy költő is, némiképpen akkor is költő, ha drámai személyei prózában beszélnek. Mégis - elsősorban drámaíró, aki a drámai műfaj különböző változataiban alkotott példamutatót. Ha végigtekintünk színpadi műveinek stílusán, szinte a stílustörténet egész gyűjteményét vehetjük tudomásul. Legkorábbi művei romantikus hazafias történelmi drámák (a XIX. század derekán tartunk ekkor: Victor Hugo a hangadó, nálunk Szigligeti a legdivatosabb). Majd a hatvanas évek elején a középkori emlékeket is felidézve a "drámai költemény" az időszerű. A "Faust" a példakép, nálunk "Az ember tragédiája", Franciaországban Flaubert "Szent Antal megkísértése" című misztériumjátéka jelzi a stílusváltozat újraéledését, Ibsen ekkor írja egymás után a "Brand"-ot és a "Peer Gynt"-öt. Innét vált át a polgári társadalmat bíráló realista drámára, amely formájában magába szívja az ókori görög és a barokk kori francia "klasszikus" tragédia, valamint a divatos francia társalkodási színmű formai szabályait. Ez a realizmus egyre jobban tolódik egyrészt a naturalizmus, de ezzel párhuzamosan a szimbolizmus felé. Végül életének és íróművészi pályájának alkonyán végső három drámájában az öregkor, a semmibeveszés remekmívű színpadi elégiáit alkotja meg. Ez a sokféleség példás egységbe sorakozik: egy nagyszerű művészi út példázatává.

Elszegényedett polgári család fia. Az apa korán meghal, a fiút nem lehet tovább taníttatni, kereső foglalkozást kell keresni a számára. A gyermekkorától igen értelmesnek bizonyuló és minden iránt érdeklődő fiú elég alkalmasnak látszik a patikusi pályára. A gyógyszerészet akkor még nem számított tudománynak, hanem olyan iparnak, mint a cipész-, kovács- vagy asztalosmesterség. Akit erre a pályára szántak, annak sihederfővel inaskodnia kellett egy mesternél. Ha azután a szakmai illetékesek előtt sikeres vizsgát tett, akkor segédlevelet kapott. Ekkor már fizetésért dolgozhatott egy patikában. És ha belejött a szakmába és sikerült némi kezdőpénzt szereznie, akkor már magának is lehetett valahol gyógyszertára. - Ezen az úton indult Ibsen is. Ő azonban érdeklődő, sőt kíváncsi és rendkívül szívós olvasó-tanuló fajta volt. Hamar lett segéd, és elszegődött egy sarkkörön túli, örökös téli hidegben működő kisvárosi patikába. Az ottaniak - hajósok, halászok, rénszarvasvadászok - ritkán voltak betegek, és hamarabb haltak meg, mielőtt orvoshoz, gyógyszerekhez fordultak volna. Ám azon a tájon ritkaság volt a kocsma, de a patikában alkoholból, vízből és különböző vegyszerekből pálinkákat is készítettek. Sőt délebbi tájakról még bort is beszereztek, mivel erre inkább volt vevő, mint hashajtóra vagy lázcsillapítóra. Így a patika vendéglátó- és társalgóhely is volt, a patikussegéd csapos és egyben kiszolgáló is. Túl sok munkája így sem akadt, olvashatott annyit, amennyi belefért. A felnövő Ibsent minden érdekelte: történelem, természettudomány, irodalom. Még arra is időt szakított, hogy nyelvet tanulhasson. Németül már itt olvasott. Később, amikor német színházakban volt már dramaturg, és persze már nemcsak olvasott, hanem jól beszélt, majd írt is németül, szakadatlanul bővítette nyelvtudását. Előbb olaszul, majd franciául és némiképp angolul is megtanult. Amikor sokkal később három ízben is jó néhány hétig nálunk járt, és itt drámáinak hősnője és fellobbanó érzelmeinek társnője Jászai Mari volt - ő a művésznőt norvégre, az pedig őt magyarra tanította. Később magyar-norvég keverék nyelven beszélgettek. A végső időkben Jászai fordította magyarra a "John Gabriel Borkman"-t. De már akkor kezdett beletanulni a skandináv nyelvbe, amikor akkori szeretője, Reviczky Gyula a "Nórá"-t fordította. Ezt a "Nórá"-t azután Jászai alakította, ennek magyar bemutatójára jött el a szerző Budapestre. Úgy hitte, néhány napra jön, de azután hetekig maradt Jászai Mari mellett (Reviczky nem kis bosszúságára). Hosszú volt azonban az út, amely a sarkköri patikussegédet odáig vezette, hogy már világhíres színpadi szerzőnek tekintették.

Úgy kezdődött, hogy olvasmányaitól fellelkesülve verses drámát írt Catilináról, a hajdani római lázadó vezérről. Az egykori latin szerzők - Cicero, Sallustius - alantas szörnyetegnek festették Catilinát. Ibsen már ifjan értett latinul, hiszen a XIX. század első felében még a latin volt az értelmiség nemzetközi nyelve, ezt már a kisiskolákban megtanulták. Ibsen is a latin klasszikusoktól ismerte meg a híres összeesküvőt. Ő azonban a forradalmárokért lelkesedett és úgy képzelte, hogy a lázadó Catilina a nép érdekében akart küzdeni a zsarnoki rend ellen, amelyet nála Cicero képviselt. - A művet megírta, színpadra valónak vélte. De a főváros, Krisztiánia (amelyet most már régóta régi, középkori nevén újra Oslónak hívnak) túl messze volt az északi sarkkörtől. Vasút arrafelé még sokáig nem vezetett. Sokkal közelebb volt a nagyságban második norvég város, Bergen. Odavitte az akkor még négy keréken járó posta a "Catilina" kéziratát. Szerencséje is volt, mert az ottani dramaturgián jó lelkiismerettel fogadták az ismeretlen szerző ismeretlen művét.

Hamarosan érdekes válasz is érkezett. A lelkes dramaturg megírta, hogy ez a mű szép irodalmi próbálkozás, de nem színpadra való dráma. Úgy látszik, a művelt és tehetséges szerző nem tudja, milyen is a dráma. Javasolja tehát, hogy tanulja meg, mert megtanulható. Elküldte néhány példaszerű drámának a norvég fordítását, és mellettük néhány dramaturgiai szakmunkát: Arisztotelész, Diderot, Lessing mindig érvényes tanulmányait. Jó helyre küldte, Ibsen megszállott tanuló volt. Elsősorban Szophoklész, Shakespeare és a francia klasszikusok - Corneille, Racine - ragadta magával. Tankönyvekként fogadta magába a dramaturgia klasszikusait. Már ő tudta legjobban, miért nem való színpadra a "Catilina". Közben az oda is el-eljutó újságokból tudta, hogy a városok ifjúsága arról ábrándozik, hogy Norvégia végre szakadjon el Svédországtól. És egyre többet emlegették a dicsőséges emlékű középkori nemzeti múltat.

Most már ő is inkább norvég, hazafias hangú történelmi drámát akart írni. Itt kezdődik első, romantikus korszaka. Ha mostanában, százhúsz-százharminc év után elolvassuk a maguk korában és a maguk színhelyén azonnal sikeres drámákat - a "Helgelandi harcosok"-at, az "Östraati Inger asszony"-t, és főleg a legjobban sikerült "Trónkövetelők"-et -, akkor nagyon is érthető, hogy abban a stílusdivatban, amely még Schillerrel kezdődött és Victor Hugóval tetőződött - ezek a már jó technikával épített drámák telibe találták a nézők ízlését. Amikor a "Helgelandi harcosok"-at küldte el Bergenbe, hamarosan értesítették, hogy a bemutató ki is van már tűzve, siessen hát Bergenbe. És ott, a bemutató utáni viharos taps nyilvánvalóvá tette, hogy jó útra lépett. A színház vezetősége felajánlotta, hogy hagyja el a patikát, jöjjön Bergenbe dramaturgnak. Ibsen vissza se utazott a sarkkörre, szegényes holmiját is ott hagyta, azonnal leült a színház dramaturgszobájának már rá váró asztalához. Értően válogatta a bemutatható drámákat, és írta a saját további műveit. A "Trónkövetelők"-nek olyan sikere volt, hogy a főváros is átvette. Oda is elutazott a bemutatóra, ott is marasztalták dramaturgnak, onnét se ment vissza Bergenbe. Használható szakember volt, és bekerült a fővárosi irodalmi életbe is.

Kávéházban, az írók asztalánál ismerkedett meg egymással Ibsen és az akkor már széles körökben népszerű Björnsterne Björnson. Kezdettől fogva vetélytársak voltak. Björnson elsősorban regényíró, a norvég falu, a norvég dolgozó nép - halászok, hajósok, földművesek - költői hangú elbeszélője volt. A politikában indulatosan baloldali, az utópista szocializmusba hajló demokrácia harcosa szépirodalomban is, hatásos a publicisztikában is. De ő írta a norvég nemzeti himnuszt és a norvég nemzeti drámát, a "Sigurd Jorsalfar"-t. Nem érdektelen, hogy majd a Peer Gyntnek is, a Sigurd Jorsalfarnak is Edvard Grieg szerzett azóta is népszerű kísérőzenét. (És ha valaki elkerül Oslóba, álljon meg a Nemzeti Színház előtt, ahol egyszerre három mellszoborral, három oldalszakállas férfival nézhet szembe: Ibsennel, Björsonnal és Grieggel.)

A fővárosban látványosabban lehetett tudomásul venni a polgári élet hazugságait. Évek múlva majd ezek lesznek fő témái. Egyelőre komikumnak látja az érzelmek torzulását. Szatirikus vígjátékokat ír. Ha pedig Ibsen vígjátékot ír, az olyan, mintha a tigris mosolyogna. Nem is tetszik a közönségnek. "A szerelem komédiája" című egyenest megbukik. Björnsonék szitkozódnak és gúnyolódnak. Ibsennek elmegy a kedve a fővárostól. És minthogy a kulturális ügyek főhatósága külföldi ösztöndíjat ígér arra érdemes íróknak, legelőször is Párizsba, Ibsen megpályázza és nem kapja meg, s ami még sérelmesebb: Björnson kapja meg. Indulatosan megy a díjosztó hatósághoz, ott olyan indulatosan és szívósan veszekszik, hogy elő tudnak keresni egy másik ösztöndíj-lehetőséget, de nem Párizsba, hanem Rómába. Az északi, zord éghajlathoz szokott író három évet tölt Itália derült ege alatt, Róma klasszikus emlékei között. A tehetséges író-költő itt emelkedik világhíressé. Igen gyorsan megtanul olaszul, egy év múlva nemcsak olasz szövegeket fordít norvégra, de norvég szövegeket, még verseket is olaszra. Kilép a szűkös nemzeti múltból és nagy világtörténelmi drámát ír: "A császár és a Galileai"-t Julianus római császárról, akit Apostatának, azaz Hitehagyottnak neveztek. A már kereszténységre váltott birodalomban vissza akarta állítani a pogányságot, az Olümposz isteneit. Ez annak idején így történt a valóságban, a régi, elmúlt szépség nevében felvette a harcot a szerinte rideg Jézussal, akit "Galileai"-nak nevezett, mivel Nazarét, ahonnét Jézus Rómába jött, Galilea tartományban volt. A küzdelemben természetesen elbukott. Nem lehet a történelem szekere elé feküdni. Haldokolva állítólag ezek voltak utolsó szavai: "Győztél, Galileai". - Ezt a tragédiát úgy fogalmazta drámává Ibsen, hogy széles korképét rajzolta meg a pogányból keresztényre váltó kornak. Kitűnő irodalmi mű, feledhetetlen irodalmi alkotás, csak éppen alig előadható: két részben összesen tíz hosszú felvonás. Alig lehet beleilleszteni egy műsorba. Azóta is a legkitűnőbb és legérdekesebb könyvdrámák közé tartozik. Olvasásra, nem előadásra való. Ezt maga a szerző is belátta. És két év alatt egymás után két drámai költeményt épített fel. Előbb a "Brand"-ot az egyén és a közösség kibékíthetetlenségéről. Azután a "Peer Gynt"-öt, amely arról szól, hogy az ember elérheti, amire vágyik, de akkor észreveszi, hogy ez se jó. A polgári forradalmak 1848 utáni csődje olyan általános kiábrándulással járt, hogy ez a téma - a minden elérhető helyzetből való kiábrándulás - közérzelmet fejezett ki. (Hiszen anélkül, hogy tudhattak volna egymásról, erről szól világtörténelmi távlatokban "Az ember tragédiája" és a vallásos hit lehetőségei között Flaubert "Szent Antal megkísértése" című drámája is.) Ez a Peer Gynt azután igen rövid idő alatt világsiker volt. A szerző maga tudta lefordítani olaszra és németre. Hamarosan európai siker volt.

Ekkor Ibsen hazament. Várta az elismerést. De Norvégia vagy hallgatott, vagy gúnyolódott a szimbólumokkal teljes mesejátékon. Ibsen méltán sértődött meg. Drezdában olyan sikere volt, hogy máris felajánlották neki a dramaturgi állást a híres színházban. Azonnal igent mondott. Otthon egy régi szerelem várta. Gyorsan megnősült és feleségével együtt elutazott, hogy évtizedekig haza se nézzen. Ekkor találta meg igazi drámaformáját. Példaképe az ókori görög Szophoklész és a barokk francia Racine szerkesztési módja volt: a tömörség, az idő-tér-cselekmény egység, a lehető legkevesebb személlyel. És amin otthon még nevetni próbált, most már komor ítélet lett. Tulajdonképpen a polgári erkölcs nevében marasztalta el a polgári társadalmat. Nem volt forradalmár lelkű, mint Björnson, hanem ítélőbíró. Olyan szigorú kritikus, aki az elvetendő helyett nem tud jobbat ajánlani. Idővel többen is anarchistának mondták. De kétségtelenül realista volt. "A társadalom támaszai", a "Vadkacsa", a "Rosmersholm" érthető vád volt a közkeletű hazugságok ellen. Akiknek nem tetszett, azok is kénytelenek voltak elismerni értéküket, még igazságukat is. Közben azonban megírta a "Nórá"-t, majd utána a "Kísértetek"-et. Ezek igen hatásosan megalázónak és felháborítónak hirdették a nők helyzetét, a női egyenlőség hiányát. Ezen a férfitársadalom és a nőknek az a többsége, amely nem is akart önálló, egyenrangú lenni a férfiakkal, világszerte felháborodott. A színházakban botrányok törtek ki előadás közben, a sajtó több helyütt is bűncselekménynek tartotta a drámák megírását, s még inkább előadását. Egy ilyen általános felzúdulás világsikert is jelent, ez pedig sok pénzt hoz. Ibsen és családja hontalanul költötte az egyre nagyobb jövedelmet. Mindenütt albérletben éltek. Egy-egy ruhája volt mindnyájuknak. Ha ez elkopott, újat vásároltak. Ahol Ibsent játszottak, a honoráriumot bankba tették és akkor költötték el, ha éppen odautaztak. Ha a családfő egy időre máshová sietett, például Budapestre a "Nóra" bemutatójára, a család ott várt rá, ahol éppen voltak. Közben Ibsen írta az újabb és újabb sikeres darabokat. Realizmusába előbb a naturalizmus, azután a szimbolizmus (bár ez előzőleg romantikájában is jelen volt) olvadt bele. Ha közben egy fia felnőtt, hazautazott norvégnak. Az első már politikus volt, a független Norvégia előharcosa, később külügyminisztere. Otthon meg is nősült, és meglepő módon Björnson leányát vette feleségül. Amikor első gyermekük megszületett, hazahívták az új nagyapát, és ott volt a másik nagypapa, Björnson is. Több évtizedes harag után a családi lakomán békültek össze. (Hogy közben mit gondoltak, egyikük sem írta meg, pedig nagyon jó írók voltak.) Az idősödő Ibsen a kései években az öregedés egyre líraibb drámáit adta az irodalomnak. Előbb a "Solness építőmester"-t az öregedő művész és a fiatal leány tragikus szerelméről. Utána a "John Gabriel Borkman"-t az életében már magát is halottnak tekintő ember haláláról. És végül legköltőibb drámáját, a "Ha mi, holtak feltámadunk"-ot a rég elmulasztott szerelem késő bánatát. 1899-ben úgy érezte, hogy amit drámában el akart mondani, elmondta. Elbeszélő költeményeket akart írni. A századfordulón agyvérzést kapott, de csak a lábai bénultak meg. Most már otthon élt. Tolókocsiban sétáltatták. Még volt öt éve, írt néhány elbeszélő költeményt. Megérte, hogy Norvégia végre elszakadhatott Svédországtól. A felszabadult haza első külügyminisztere az ő fia volt. Ekkor már osztatlanul ünnepelt költő otthon, író a nagyvilágban. 1906-ban, 78 éves korában halt meg. Azóta is halhatatlan.


TARTALOM