BJÖRNSTJERNE BJÖRNSON
(1832-1910)

Norvégia hosszú időn át svéd fennhatóság alatt, valójában gyarmati sorban volt. Az életformája szerint hajós és halász nép jelleme és jellege szerint erősen különbözött a kereskedő, iparos, bányász svédektől. De a szegény Norvégia halászatával sehogy se tudott versenyre kelni a svéd acéllal és a svéd hadsereggel, amely a 30 éves háború óta világhatalomnak számított. A XIX. század erősen nemzettudatú állapota felettébb igényelte a nemzeti önállóságot. Ez időben a kultúrában éppen fellángolt a romantika, amely eszmeileg is erősítette a nemzeti igényeket. A politikai törekvések a józan északon békésebben segítették az önállósulást. Annyit elértek, hogy az alávetettség állapotából névleg önálló állammá alakultak a svéd király fennhatósága alatt. Körülbelül ez történt a mi kiegyezésünkkor, amikor is Magyarország úgy volt önálló királyság, hogy az osztrák császár uralma alatt állott. Közjogilag a svéd-norvég viszonyt is dualizmusnak nevezték, mint az osztrák-magyar viszonyt. Ez a viszonylagos függetlenség lehetővé tette az irodalom és általában a kultúra gyors fejlődését. A nem sokkal előbb még világszerte ismeretlen norvég irodalom szinte egyszerre két nagy hatású és a világirodalomban hamar jelentékennyé váló két író-költőt adott az európai kultúrának: Ibsent és Björnsont. Csaknem egyidősek voltak. Björnson öt évvel fiatalabb és négy évvel tovább élt. Sajátos módon párhuzamos sikereik ellenére egymásra gyanakodva néző vetélytársak.

A skandináv társadalom különböző rétegéből léptek a világsiker területére. Ibsen tönkrement polgár fia volt, ismeretségi és korai élménybeli világa a kereskedő-iparos pénzember világból származott. A kezdeti romantikus verses drámák után ezeknek a köröknek hibáit, bűneit, veszedelmeit ábrázolta maradandó eredménnyel. Björnson viszont a norvég kisbirtokos, kisparasztság falusi világából jött. Apja falusi lutheránus pap, aki ugyanolyan szegénysorban élt, mint templombajáró hívei. A már világhíres és emellett a szocializmushoz egyre jobban közeledő Björnson mindhalálig imádkozó, bibliát olvasó, vallásos ember volt, noha keresztyén buzgalmát igyekezett összebékíteni a pozitivista filozófiával és Darwin természettudományával.

A különböző világból érkező, egyre híresebb író sajátos véletlen folytán egymás közelében élt és működött. Kezdetben a főváros után a második legnagyobb városban, Bergenben előbb színpadi szerző, majd a városi színház dramaturgja. Ő váltja Ibsent ebben a funkcióban. A hasonló körülmények között ízlésük is, műfajuk is nagyon hasonlatos. Az északi romantika fénykora ez. Björnson ugyanúgy verses történelmi drámákat ír Norvégia középkori dicsőségéről, mint Ibsen. A párhuzamos vidéki sikerek már itt vetélytársakká teszik őket. Majd csaknem egyszerre kezdik színpadi műveiket a fővárosban játszani. (A norvég fővárost ekkor még Christiániának hívják, csak az elszakadás után, 1905-ben kapja újra középkori Osló nevét.) Ibsen kezdetben az itteni színház dramaturgja, Björnson azonban sikeres újságíró lesz. Élete folyamán ugyanolyan híres, harcos kedvű, haladó publicista, mint regény- és drámaíró. Az se mellékes, hogy akárcsak nagy vetélytársa, ő is igen formabiztos költő. Költői hangja és témavilága regényeiben és drámáiban is kifejezetten a nép, a parasztság, a szegény világ felé fordul. Politikailag hamarosan már szocialista hírben áll. Mai értelemben sokkal inkább utópista, mint igazi szocialista. Egész életében azonban harcosa a szegények érdekének és a nemzetek függetlenségének. A magyar uralkodó osztályról is indulatos vezércikkeket ír nemzetiségi politikája miatt. Persze ugyanilyen harcosan áll szemben a német, angol, francia uralkodó osztállyal és az amerikai kapitalizmussal.

A kezdetben párhuzamos út hamarosan elválik. Ibsen szinte emigrál a hazai viszonyok elől, évtizedekig nem is jön vissza. Björnson azonban - bár sokat utazik külföldön - a hazai irodalmi élet és irodalmi kávéházak központi alakja lesz. Költészetének népszerűségét az bizonyítja legjobban, hogy ő írja a máig is énekelt norvég nemzeti himnusz szövegét. Ez egyébként jó néhány sajtópertől menti meg. A hivataloknak legtöbbször nincs kedvük politikai ellentét miatt perbe fogni a himnusz költőjét.

Terjedelemben újságírói munkássága talán nagyobb szépirodalmi műveinél, noha regényei és drámái köteteket töltenek be. Kétségtelen, hogy akármilyen hatásos drámaíró, elmarad a nagy vetélytárstól, Ibsentől. Mint regényíró azonban nemcsak a norvég, hanem a sokkal terjedelmesebb skandináv irodalomban is ő a fő alak. A magyarra rég lefordított két regénye, az "Arne" és főleg a "Solbakken synnöve" az egész európai népi igényű próza egyik fő mintaképe. Móricz Zsigmond is - saját vallomása szerint - sokat köszönhet hatásuknak.

Színdarabjai hamarosan az európai országok színpadjaira kerülnek. Ő azonban nem hagyja el a korai, erősen romantikus színezetű történelmi drámákat. Ezek közt legkitűnőbb a két részből álló "Királyfiak". Igazán az első része lett sikerdarab. Ennek címe a "Sigurd Jorsalfar". A norvég Jorsalfar szó régies norvég formában "Jeruzsálemet járt"-at jelent. Tehát a nevezetes mű a keresztes háborúk korában játszódik. Norvégiában nemzeti dráma lett belőle. Kísérőzenéjét ugyanúgy Grieg szerzette, mint Ibsen "Peer Gynt"-jét. Mindkettő azóta is sikeres zenekari darab.

A norvég nyelv igen közel áll a dánhoz. Nem egy nyelvész úgy vélte, hogy csak tájszólási különbség van közöttük. Holberg, a XVIII. századbeli világhíres vígjátékíró még úgy vélte, hogy a választékosabb kifejezési mód a dán, míg a norvég ennek paraszti formája. Sokáig ez volt a vélemény a norvég értelmiségi körökben is. A nemzettudat és nemzeti igény fokozódása, ráadásul a romantika túlzásai is azt igényelték, hogy élesen váljék el a norvég nemzeti nyelv a dán rokontól. Ezt a ma már természetes szétválást csakis az irodalom valósíthatta meg. Sokan mondták már, hogy a ma is beszélt norvég köznapi nyelvet Ibsen és Björnson teremtette meg, költészetben és prózában is. Legerőteljesebben ez Björnson következetesen népies kifejezési módjában nyilvánult meg. Amikor regényei, főleg a "Solbakken synnöve" megjelentek, az olvasóknak úgy tűnt, hogy tájszólásban vannak írva. Most már régóta ez a beszélt nyelv Norvégiában.

Björnson irodalmi tekintélye szinte évről évre világszerte növekedett. Idős korban a Nobel-díjat is megkapta. A távollét azonban nem csökkentette az idegenkedést a két legnagyobb norvég író-költő között. Sajátos módon békült össze a két ellenfél.

Ibsen fia, Hjalmar, aki a világvándor családban élve szinte osztályról osztályra más országban járta iskoláit, igen sok nyelvet tudott. Felnőve hazament, és a norvég függetlenségi törekvések egyik vezére lett. A teljes függetlenség visszanyertekor ő lett a külügyminiszter. Közben ő és Björnson leánya egymásba szeretett, s apjuk megkérdezése nélkül összeházasodtak. És amikor első gyermekük megszületett, a keresztelőre meghívták a két nagyapát. Akkor ott, asztalnál, bor mellett összebékültek.

A mi számunkra az sem érdektelen, hogy ez az újszülött úgy négy évtizeddel később nálunk volt norvég nagykövet. Meglepő módon igen jól beszélt magyarul is. Mindig büszke volt arra, hogy két nagyapja nemcsak világhíres, de Norvégia két legnagyobb író-költője.

Björnson a maga korában nemcsak népszerű volt, de a haladó, forradalmi igényű körökben a legfőbb publicisták közé tartozott. És bár manapság főleg regényeit olvassuk és drámáit nézzük meg, egyszersmind az újságírás történetének is az egyik legjelentékenyebb alakja.