ÉMILE VERHAEREN
(1855-1916)

Belgium két nép közös hazája: a vallonoké és a flamandoké. A vallonok francia nyelvűek. A flamandok egy germán nyelvet beszélnek, amely tájszólásnyira különbözik a hollandtól. Vannak nyelvészek, akik mindkét változatot a sok tájnyelvű német nyelv nyelvjárásának (vagy nyelvjárásainak) állítják. Annyi bizonyos, hogy a vallonok nyelve a latin származék "román" nyelvcsaládhoz tartozik, a flamandoké a "germán" nyelvcsaládhoz. A flamandok érzelmileg idegenkednek a vallonoktól, de a legjelentékenyebb, legismertebb flamand írók és költők általában franciául írtak és írnak. A talán leghíresebb flamand író-költő Maeterlinck, a bűnügyi regények klasszikusa, Simenon, Maigret felügyelő megteremtője, a magát mindig öntudatos flamandnak valló Verhaeren elválaszthatatlanul jelentékeny helyet foglal el a századforduló és a XX. század első felének francia irodalmában, s a századforduló táján a nemzetközi irodalmi közvélemény a kor egyik legnevezetesebb és legnagyobb hatású európai költőjének mondotta.

Rövid idő alatt nagy utat tett meg az áhítatos vallásosságtól az önmagával viaskodó kételyen keresztül a megbékélt és megbékítő panteizmusig, s ezzel párhuzamosan a módos polgári otthontól a társadalmi gondok felismerésén át a szocializmusig. Alig van olyan világnézet vagy politikai állásfoglalás, amely Verhaeren valamelyik korszakának költeményeiben ne jelenne meg a költő saját vágyaival, indulataival ötvöződve, méghozzá magas művészi fokon. De mindig úgy, hogy a gyűlöletnek, vagy akárcsak a rosszindulatnak nyoma sincs ebben a mindig humanista, az egész emberiség javát igénylő lelki-politikai magatartásban.

Középiskolai tanulmányait egy jezsuita kollégiumban végezte. Utána a leuveni katolikus egyetemen hallgatott különböző jellegű órákat, de főleg irodalomtörténetet, esztétikát és művészettörténetet. A flamand festők - Rembrandt, Rubens és a többi ízlésformáló nagyok - alapos tanulmányozása erős nyomot hagyott korai versein. Első verseskötete, a 28 éves korában megjelent "A flamand nők" című gyűjtemény azokat a derűs életképeket fogalmazza meg, amelyek együtt alkotják a már régóta klasszikus flamand festők világát. Stílusukban ezek a versek az akkor - a nyolcvanas években - éppen divatos parnasszista irányhoz kapcsolódnak. Leconte de Lisle személytelensége és az induló naturalizmus valósághitelessége egyaránt tükröződik ebben a különféle hagyományt folytató újdonságban.

Következő kötete, "A szerzetesek" mintegy búcsúzás a vallásosságtól, és a társadalmi gondok felismerésének lélekbeli válságait tükrözi. Ez a két könyv a költő flamand otthonának képeit árasztja világgá, hangsúlya azonban a szegények, a közös gondokat hordozók iránti részvéten van. Életének fontos mozzanata, hogy megismerkedik és életre szóló barátságot köt Vanderveldével, a belga szocializmusa ugyancsak flamand születésű, világtekintélyű vezéralakjával. Politikai magatartása egyre inkább szocialista, de a marxizmus materializmusa mindvégig idegen marad tőle. De a szegénység, a munkanélküliség, az elhagyott tanyák, a sztrájkoló munkások látványa eltávolítja a múltat őrző egyháztól. Versei jelzik idegállapota romlását. Idegzetének állapota világnézetét és költészetét pesszimistává teszik. Ez azonban nagyon is megfelel a századvég általános kiábrándultságának. Idegállapotának és világnézetének elkomorulásához kétségtelenül hozzájárul első házasságának a rosszra fordulása. Az a századvégi általános kiábrándultság, amely egy rövid időre egész Európában divatossá teszi Schopenhauer reménytelen filozófiáját, a maga költőjének fogadja el Verhaerent. Maga a költő azonban hamarabb gyógyul ki a válságból, mint a célját vesztett polgári értelmiség.

A kilencvenes években elkövetkezik az új szerelem, a második házasság és a megtalált boldogság. Egymás után három verseskötete is a boldog szerelmet, a lélek megtalált összhangját, a szépségek lélekgyógyító erejét ünnepli. A századfordulón és az azt követő években a panteizmus végre elérhető lelki békéjében, a boldog nyugalmú otthonban kiteljesedik az ifjúkor óta olyan fontos alapélmény: a flamand otthon. 1904 és 1911 közt gyűlnek össze azok a költemények, amelyek az "Egész Flandria" című kötetben jelennek meg. A századelő szorongásos, rosszat váró - nem hiába váró - és gyakran inkább a valóságtól elforduló, önmagába forduló irodalmi életében egyenesen szenzáció volt az eddig pesszimistának ható költő ujjongó, a világot és a természetet szerető, a vallásosság és vallástalanság közt a kibékítő panteizmust megtaláló újjászületése.

De az első világháború bekövetkezett, a békés Belgiumot is fenyegette, majd megalázta a német hódító szándék. A belga király is Franciaországba menekült. Sokan vele futottak el. Verhaeren is. De ott is folytatta társadalmi igazságot követelő, a szépség erejét hirdető misszióját. 61 éves volt, Rouenba utazott, hogy reményt erősítő előadást tartson. Ott érte a végzetes szerencsétlenség. A pályaudvaron úgy sietett át egy vágányon, hogy nem vette észre a befutó vonatot. A kerekek alatt lelte halálát.

Az európai emberek egyik legigényesebb képviselője volt: a gondok megfogalmazója, a félelmek és remények hirdetője. Magas művészi szinten tudta kifejezni azokat az érzéseket, félelmeket és reményeket, amelyeket nemzedékek óta mindenki átél. Mi ugyanúgy érezhetjük a magunkénak, mint nagyatyáink és atyáink. Nyilván fiaink és unokáink is a magukénak tudják majd.