Eredeti kép

ARTHUR SCHNITZLER
(1862-1931)

Aki valamelyes képet kíván szerezni a századforduló - vagyis a körülbelül száz év előtti - "jobb emberek" erkölcsi és illembeli közvéleményéről, olvassa végig Arthur Schnitzler kisregényeit és egyfelvonásosait (vagy nagyregényét és többfelvonásos színjátékait). Fejcsóválva veszik majd tudomásul, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia úriemberei és -hölgyei miken háborodtak fel, miket nem adtak állítólag ártatlan leányaik kezébe, és a cenzúrahatalmú hivatalok miket tiltottak be Bécsben, Budapesten, Prágában, nem is szólva a többi német, magyar vagy cseh nyelvű vidéki előadásokról.

A nagyon kulturált és nagyon jó ízlésű Hugo von Hofmannsthal "lelkünk színjátéká"-nak nevezte a tudat és a tudatmélységek schnitzleri ábrázolását. Sigmund Freud, a lélekelemzés prófétája úgy vélekedett, hogy amit ő a tudomány eszközeivel felderített, azt Schnitzler a művészet eszközeivel tudja az olvasók és nézők élményévé tenni. De hát Hofmannsthal is, Freud is személyes jó barátja volt a botránykeltő gégeorvosnak. Schnitzler ugyanis tekintélyes gégegyógyász volt, és egy időben az ideggyógyászatban s az ezzel kapcsolatos lélektanban is elmerült, alighanem Freud hatására. És szerelmes tárgyú színjátékai közül olykor kirándult a költői hangú, történeti időkben játszódó, jelmezes drámák közé, alighanem Hofmannsthal hatására. - A nézők, olvasók, cenzori hatalmú tisztviselők azonban nem voltak lélekbúvárok, nem voltak drámaköltők sem, hanem úgy voltak erkölcsösek és illemtudók, hogy szégyellték a test és a lélek természetes, olykor nem éppen magasztos igényeit. De a becsületről, az úri magatartásról is az volt a véleményük, hogy úriember nem beszél és nem ír a valóság szégyellni való mozzanatairól. Ez a Schnitzler pedig nemcsak keresett orvos volt, hanem tartalékos katonatiszt is. És mégis képes volt egy fiatal főhadnagyról megírni, hogy züllött életet élt. Fel is háborodott az osztrák-magyar közös hadsereg vezérkara, felháborodott a bécsi Burgban őfelsége az osztrák-magyar császár-király. Becsületbíróság ült össze, amely a méltatlanná lett orvos főtisztet megfosztotta rangjától. Ettől kezdve ha egy katona - tábornoktól közlegényig - a hadgyakorlaton berekedt, nem mehetett el dr. Schnitzlerhez, a közismert gégegyógyászhoz, mert nem volt többé orvostiszt. Hanem amikor negyedszázad után egy kéjsóvár idős férfi anyagi áldozatra is képes lenne, ha egy kedves és nagyon jól nevelt fiatal lány levetkőzne előtte (ennél többet nem is kíván), akkor ez a leány a szégyentől öngyilkos lesz. Ma már különös, hogy ezt is erkölcstelennek minősítette olvasó és kritika, mert ilyesmiről nem illik beszélni. Ma már irodalmi közhely, hogy ez a bravúros kisregény, az "Elza kisasszony" Marcel Proustot és James Joyce-ot megelőzve a belső tudatfolyamat legelső ábrázolása. És a legtöbb botrányt kiváltó színpadi játék, a "Reigen" egyik fordítása "Körbe-körbe", a másik fordítása: "Körtánc" szatirikus ábrázolása annak a kiábrándító ténynek, hogy férfi és nő találkozása lehetne magasztos szerelem, de a köznapi életben pillanatnyi szórakozássá aljasul.

Arthur Schnitzler útja úgy vezetett a meghökkenésektől az osztrák irodalom klasszikusai közé, hogy sokáig a felháborodás és az elragadtatás kereszttüzében sikerek és zajos bukások között emelkedett egyre magasabbra az irodalmi értékrendben.

A régi apai elődök nagykanizsai magyar zsidó asztalosok voltak. Amikor Bécsbe költöztek, innét kapták nevüket (Schnitzler magyarul faragót jelent). De a bécsi német nyelvre váltó leszármazott fia már orvos lett, kiváló gégegyógyász, idővel nagy hírű egyetemi orvosprofesszor. Az ő fia is az apai mesterséget folytatta, orvos lett, gégegyógyász, és ha egy-egy időre kirándult a katonaorvosi feladatok közé, majd megpróbálkozott az ideggyógyászattal is, mindig visszatért az orr-fül-gége bajainak orvoslásához. Már nagy hírű gégegyógyász volt, amikor berobbant az irodalomba, és idővel világhírű író lett, de a gégék gyógyítását nem hagyta abba. Közben meg is nősült, példás szerelmes házasságban élt. Rossz ízlésű kritikusok feszegetni kezdték, hogy a szolid életű asszony mit szólhat ahhoz, hogy férje gyakran ír erkölcstelen életű leánykákról. Schnitzlerné asszony soha nem nyilatkozott az ilyen kérdésekről. Bölcs férje mellett bizonnyal ő is bölcs volt, aki mosolygott a kíváncsiakon, és nem válaszolt nekik. Azóta se tudjuk, hogy a szerző felesége mit szólt ahhoz, hogy Beáta asszony képes volt serdülő fia kamasz barátjával lefeküdni. És ha már ilyesmit tett, miért kellett utána öngyilkosnak lennie. Hofmannsthal bizonnyal nem hökkent meg, hiszen tudta, hogy barátja hőseinek és hősnőinek minden cselekedete "lelkünk színjátéka".

Az osztrák tudat, az osztrák irodalom Mária Terézia évtizedei alatt kezdett elkülönülni a német gyökerektől. A Párizsból Bécsbe érkező felvilágosodás vetette alapját a saját arculatú osztrákságnak. Előkészítője, ösztönzője Sonnenfels, a filozófus, császári könyvtáros volt (ugyanúgy zsidó származású, mint utódai, követői közt Saphir, a kritikus-humorista, majd Schnitzler, és őutána Stefan Zweig). Tudjuk, hogy a mi Bessenyei Györgyünk is könyvtárosi munkatársa, jó barátja, sok mindenben harcostársa a felvilágosodás vitáiban. Ez az osztrák tudat már kialakult, amikor a napóleoni háborúk folyamán politikailag is önállósult a "Keleti Birodalom" (az Österreich). Hamarosan azonban már olyan nagy írástudót adott a német nyelvű, de jellegzetesen osztrák irodalomnak, mint Franz Grillparzer. Ez az osztrák társadalom egyrészt még tovább vitte a feudális örökséget, Radetzky, Haynau, Bach korszaka volt ez, de a kétségtelen polgári fejlődés egyre több lehetőséget adott a zsidó kereskedőknek és zsidó értelmiségieknek is. Ahogy minálunk a XVIII-XIX. század kialakította a magyar zsidót (aki a magyar nemzethez tartozott, vallása azonban zsidó maradt), úgy Ausztriában is kifejlődött az osztrák zsidó. Schnitzler jellegzetes osztrák zsidó értelmiségi volt. Nem kerülhette el a zsidóság ausztriai helyzetének vizsgálatát és megítélését sem. Kisregényei közt az egyetlen igazi nagyregény, az "Út a szabadba" erről szól. Ez is igen érdekes olvasmány, de nem a lélektani árnyalatok vannak itt előtérben, hanem a publicisztika. Igen szemléletes korrajz, megtudjuk belőle: mi volt Bécsben. De erotikus, olykor botrányos férfi-nő történeteiből azt tudjuk meg: hogyan volt Bécsben.

Néhány évtizedig nagy hatású szerző volt, francia színpadi szerzők ugyanúgy tanultak bravúros dialógusainak módszeréből, mint a sikeres magyar vígjátékírók. Legalább két regénye - a "Guszti hadnagy" és az "Elza kisasszony" - szakadatlanul élő olvasmány minden európai nyelven. Hatásos darabjait fel-felújítják és mindig sikeresek, csak manapság már nem háborodunk fel, ha kiderül, hogy egy jól nevelt fiú és egy még jobban nevelt leány képes szerelmi viszonyra (igazira) lépni egymással. Mindenütt botrányos volt a "Szerelmeskedés" című színjátéka, amely megértéssel fordul a serdülő ifjúság szerelmi vágyai felé. Ez a viszonylag korai, még a múlt század végén írt mű már némiképpen a női egyenjogúság, a nők jogi, társadalmi, nemi felszabadulásának igényét is kifejezi. De az akkori feministákat is felháborította, hogy kedves fiatal leányokat úgy mutatott be, hogy szerelmi igényeik vannak. Ez az egyszerre jogi és erkölcsi téma mindvégig izgatta. Már a mi századunk húszas éveiben írta "Teréz" című regényét, amely egy asszony sorozatos csalódásait, elmagányosodását mutatja be. Kemény vádirat az egész történet nemcsak a hazug közmorál, de a férfiak közömbössége ellen is. - Közben árnyalt lélektani eszközökkel mutatja be, hogy asszonyok, férfiak mennyire rabjai a tudatuk mélyén működő ösztöneiknek. Kitűnő, tudományosan indokolt történet a "Beáta asszony és fia" című regénye. Terjedelmét tekintve ez is kisregénynek vagy hosszú elbeszélésnek mondható, de széles körű és elmélyült elemzése egy jómódú polgárasszony, éppen felserdült fia és a fiú hasonló korú jó barátja ösztönök rázta gondolatainak és magatartásuknak.

Schnitzlert igen indokoltan elkönyvelték nem is a szerelem, hanem a nemi élet naturalista megfigyelőjének. Abban az időben - Zola fénykorában - naturalizmusnak mondtak minden olyan realizmust, amely az élet riasztó mozzanatainak ábrázolásától se riadt vissza. Zola biológiai tudományos szempontja pedig elég közel állt Schnitzler pszichológiai tudományos szempontjaihoz. És Zola se riadt vissza a romantikus, néha szentimentális ábrázolási módtól. Schnitzler azonban költőibb volt, megértőbb eltévelyedett hősei iránt is. - Olykor azonban eltávolodott saját témavilágától. A színházak is, a nézők is igényelték a történelmi drámákat. Ha Schnitzler odafordult, kitűnő, hatásos színjátékokat írt. Jó érzéke volt felidézni egy kor hangulatát. Ezen a téren mindig sikeres is volt. Legjobb, legszebb történelmi játéka "A Zöld Kakadu" című hosszú egyfelvonásos. Párizsban játszódik 1789. július 14. éjszakáján. A forradalomra kelt nép ekkor rombolta le a Bastille-t. A Zöld Kakadu egy kocsma, ahová különböző véleményű, különböző indulatú emberek érkeznek: arisztokraták és színészek vegyesen. A forradalom szelleme, az ellentétek indulatai szemléletesen illusztrálják egy nagy jelentőségű történelmi esemény megindulásának pillanatát.

Schnitzler 1931-ben halt meg, a német náci korszakot már nem érte meg. De egész életművével egy hanyatlás korát, a Monarchia hanyatlását tudta szemléletesen érzékeltetni. A régi típusú polgárság életformájának utójátéka volt az a társadalmi és szerelmi világ, amelyet maradandóan ábrázolt.


TARTALOM