Egy szelet sült

Kenyere utolsó morzsáival Tom King tisztára törölte tányérjából a rántott leves utolsó cseppjét is, aztán lassan, eltűnődve majszolta a falásnyi kenyérdarabkát. Éhesen állt fel az asztaltól, és ettől rossz kedve lett. Pedig csak neki jutott az ételből. A két gyerek már aludt a szomszéd szobában, korán lefektették őket, hátha álmukban elfelejtik, hogy aznap nem volt vacsora. A felesége se nyúlt az ételhez, csak ült, és szótlanul, aggodalmas tekintettel nézte. Sovány, elfonnyadt proletárasszony volt, bár arcán még kiütközött elmúlt szépsége. A leveshez való lisztet a szomszédasszonytól kérte kölcsön. A kenyérre az utolsó pennyjét adta ki.

Tom King letelepedett az ablak melletti rozzant székre, amely nyikorogva tiltakozott a súlya ellen, öntudatlan mozdulattal a szájába dugta pipáját, és beletúrt kabátja oldalzsebébe. Csak arról jött rá, mit tesz, hogy szemernyi dohányt sem talált a zsebben. Feledékenységén bosszankodva eltette a pipát. Lassan, szinte tunyán mozgott, mintha súllyal nyomasztanák hatalmas izomkötegei. Óriás termetű, egykedvű ember volt, megjelenése éppenséggel nem megnyerőnek mondható. Ócska, gyűrött ruhát hordott. Cipője felsőrészét annyira elnyűtte már, hogy a bőr alig bírta meg a vaskos újratalpalást, amely különben szintén nem volt friss keletű. Foszlott gallérú pamutinge olcsó, kétshillinges áru, s pecsétjei kitisztíthatatlan festékfoltok.

Kilétét azonban arca árulta el letagadhatatlanul. A hivatásos öklöző arca; olyan ember arca, aki hosszú éveket szolgált le a szorítóban, s az évek során letörölhetetlenül kiütköztek rajta a vérengző fenevad jegyei. Sötét ábrázat volt, s hogy egyetlen vonása se kerülje el a figyelmet, simára borotválta. Alaktalan ajka nyers, durva szájat formált, amely mintha csak heg volna az arcán. Az álla otromba, erőszakos, elnagyolt. Bozontos, kiütköző szemöldöke alatt lassú pillantású, nehéz pillájú, szinte kifejezéstelen szem. A baromi állat-emberben a szeme volt a legállatibb. Álmos szem volt, akár az oroszláné - a vérengző fenevad szeme. Csapott homloka hirtelen tűnt el kurtára nyírt haja alatt, amely kiadta gonosz koponyája minden rücskét, dudorát. Két helyütt betört, számtalan csapástól torzzá csépelt orr és örökre földagadt, kétszeresére duzzadt, kelvirág fül tette teljessé az ábrázat pompáját, szakálla pedig, noha frissen borotválta, máris kiserkent, és kékesfeketére árnyalta az egész arcot.

Mindent egybevéve olyan ember arca volt, akivel senki sem szívesen találkozik sötét utcán vagy elhagyott helyen. Pedig Tom King nem volt bűnöző, és még soha életében nem követett el semmi büntetendőt. A magunkfajtájúak között mindennapos verekedések kivételével még soha senkit sem bántott egy ujjal sem. Kötekedő sem volt soha. Hivatásos öklöző volt, és minden vadságát a szorítónak tartogatta. A szorítón kívül lomha, béketűrő ember, fiatalabb korában pedig, amikor még bővében volt a pénznek, adakozó természetű, aminek aztán meg is jött a böjtje. Nem volt haragtartó, és alig szerzett ellenséget. A boksz számára üzleti ügy volt. A szorítóban úgy ütött, hogy fájjon a csapás, roncsoljon, pusztítson; de indulat, az nem volt az ütéseiben. Az öklözés üzleti vállalkozás volt a számára. A közönség azért jött be a csarnokba, és azért fizetett, hogy egymást csépelő embereket lásson. És a győztes kapta a pénz nagyobbik felét. Amikor Tom King vagy húsz esztendeje, Vulumuluval, a Gőzhengerrel került szembe, nagyon jól tudta, hogy a Gőzhenger állkapcsa, amely egy newcastle-i meccsen eltört, még csak négy hónapja forrt össze. És Tom King természetesen az ellenfél állkapcsára célzott, és a kilencedik menetben el is törte újból, nem mintha haragudott volna a Gőzhengerre, hanem egyszerűen azért, mert ez volt a legbiztosabb módja kiütni a Gőzhengert, és elszedni előle a pénz nagyobbik felét. És a Gőzhenger sem neheztelt meg a dologért. Mindketten tudták, hogy ez ennek a játéknak a szabálya, s mindketten e szerint a szabály szerint űzték.

Tom King soha életében nem volt bőkezű ember, és most is szótlanul ült az ablaknál. Hallgatott mogorván, és a kezét bámulta. Nagy, duzzadt erek ütköztek ki a keze fején; összevert, elformátlanodott kéztőcsontjai elárulták, hogy mi volt a dolguk. Tom King soha nem hallotta, hogy az ember addig él, míg az erei bírják, de azt azért nagyon jól tudta, mit jelentenek ezek a kiduzzadó erek. A szíve túlságosan sok vért szivattyúzott át rajtuk, s olyan erővel, ahogy csak győzte. Most már nemigen bírták a megterhelést. Elhasználta őket, elvesztették rugalmasságukat, s rugalmasságukkal odalett Tom King állóképessége is. Mostanában már hamar fáradt. Már nem bírt húsz gyors menetet, nem bírta ütni a horgokat, az egyeneseket, nem bírta a szüntelen, lankadatlan küzdelmet gongtól gongig, nem bírta már a vad rohamokat, és nem bírt rohamra rohamot indítani, nem bírt a sarokba szorítva kitörni, és ellenfelét a sarokba szorítani, és nem bírt minden előzőnél hevesebb és gyorsabb rohamot indítani az utolsó, a huszadik menetben, amikor már talpra ugorva üvölt a közönség, nem bírt már elhajolni, támadni, lebukni, sorozni, eltáncolni, az egyik belharcot a másik után vívni, mint valamikor, amikor szíve még hűségesen szivattyúzta a vért az erekbe, ahová kellett. Az ilyenkor megduzzadó erek eleinte újra lelohadtak, ha nem is egészen - mindahányszor, bár eleinte csak alig észrevehetően, kissé tágabbak, duzzadtabbak lettek. Nézegette az ereket a keze fején, nézte összezúzott kéztőcsontjait, és egy pillanatra felmerült előtte e kezek ifjúi tökélye, amikor még az első csontocska sem zúzódott szét Benny Jones, a másképpen Wales Rémének nevezett ökölvívó koponyáján.

Újra rátört az éhség.

- Hej, de megennék egy szelet sültet! - mondta maga elé fennhangon, összeszorítva hatalmas öklét, és kiköpött egy elharapott szitkot.

- Burke-nél és Sawleynél is megpróbáltam - mondta a felesége mentegetőzve.

- És nem kaptál? - kérdezte.

- Egy fillér árát se. Burke azt mondta... - tétovázva elhallgatott.

- Na, ki vele! Mit mondott?

- Hogy Sandel ma este kikészít, és hogy különben is már éppen elég adósságod van.

Tom King csak mordult egyet válaszul. Az a bulldog járt az eszében, amit fiatal korában tartott, és sült hússal etetett. Akkor bezzeg ezer szelet húsra is lett volna hitele Burke-nél. De változnak az idők. Tom King öregedett; öreg bokszoló, másodosztályú klubok embere, aligha remélhette, hogy hosszú hitelt kap a boltosoktól.

Már azzal ébredt, hogy egy szelet sültre sóvárog, és ez a sóvárgás azóta sem csillapult. Nem tudott kellőképp felkészülni az esti meccsre. Aszályos volt az év Ausztráliában, nehéz idők jártak, és még a legalkalmibb alkalmi munka is ritkaság volt. Nem telt edzőtársra, és az utóbbi időben silányul táplálkozott, meg nem is mindig elég bőségesen. Néha, ha kapott munkát, kubikolt egy-két napig, s hogy lábmunkáját is rendbe hozza kicsit, hajnalonként körbefutkosta a városi parkot. De nem volt könnyű edzőtárs nélkül edzeni, feleséggel meg két gyerekkel a nyakán, akiket etetni kell. Bár amikor meghirdették a Sandel elleni meccset, kissé megnőtt a hitele a boltokban. A Jókedv Klub titkára háromfontnyi előleget folyósított a számára - ennyi járt az összecsapás vesztesének -, de ennél többre nem volt hajlandó. Hébe-hóba egy-két fillért régi cimboráktól is sikerült kölcsönkapnia, adtak volna többet is, de hát az aszály miatt maguk is nehezen küszködtek. Egyszóval - nem is volna értelme tagadni - nem készült fel kellőképpen a mérkőzésre. Sokkal jobban kellett volna táplálkoznia, és kevesebbet idegeskednie. No meg, ha már negyvenéves az ember, nehezebben is lendül formába, mint húszéves korában.

- Hány óra van, Lizzie? - kérdezte.

A felesége kiment a folyosóra, hogy megkérdezze, aztán visszajött.

- Háromnegyed nyolc.

- Akkor mindjárt kezdik az első meccset - mondta. - De ez még csak a bemelegítés. Aztán jön Csonttörő Wells és Gridley négymenetese, meg egy tízmenetes meccs Starlight meg valami matróz között. Rám majd csak egy óra múlva kerül sor.

Aztán újabb tízpercnyi hallgatás után fölállt.

- Az az igazság, Lizzie, hogy nem volt elég az edzés.

A kalapjáért nyúlt, és az ajtó felé indult. Nem akart csókkal búcsúzni az asszonytól - máskor se csókolta meg elmenetkor -, ma este azonban az asszony összeszedte a bátorságát, átölelte a nyakát, és úgy húzta le magához a férje arcát. Olyan kicsinyke volt, hogy szinte elveszett a hegynyi férfi mellett.

- Sok szerencsét, Tom - mondta. - Biztosan elbánsz vele.

- Az, biztosan elbánok vele - hagyta rá a férfi. - Nincs is más választásom. El kell bánnom vele, azzal kész.

Jókedvet erőltetve felkacagott, miközben az asszony még szorosabban bújt hozzá. Válla fölött elnézve, Tom körbepillantott a kopár szobán. Ezen kívül egyebe sem volt, csak a lakbérhátraléka, az asszony meg a gyerekek. És most itthagyja, kimegy az éjszakába, hogy húst hozzon eleségül a nőstényének meg a kölyköknek - nem úgy, ahogy a mai világban szokás, nem mint a munkásember, aki robotolni indul, hanem mint az ősök az ősvilágban, mint az állatok, a királyi fenevad módjára, megverekedni érte.

- El kell bánnom vele - mondta újra, s ez alkalommal már elkeseredettséggel a hangjában. - Ha győzök, az harminc fontot jelent, és ebből kifizetek minden adósságot, de még marad is. Ha vesztek, nem kapok egy vasat se, még villamospénzt se, jöhetek gyalog. A vesztesnek járó pénzt már előre odaadta a titkár. Isten veled, asszony. Ha győzök, jövök egyenest haza.

- Várlak, addig nem fekszem le! - kiáltotta utána az asszony a folyosón.

A Jókedv Klub kerek két mérföldnyire volt, és az úton bandukolva Tomnak eszébe jutott, hogy pályája csúcsán - valaha Új-Dél-Wales nehézsúlyú bajnoka volt - taxival ment volna a meccsre, és alighanem valami pénzes rajongója fizetné, csak hogy mellette ülhessen a kocsiban. Itt van például Tommy Burns meg Jack Johnson, az a jenki nigger, azok is autóval furikáznak. Ő meg csak kutyagol!

Márpedig a gyerek is tudja, hogy két mérföldes gyaloglás nem a legjobb bemelegítés a szorítóhoz. Öreg volt már, a világ pedig nem az öregeknek áll. Nem jó már csak kubikolásra, s a törött orra, duzzadt füle még abban is akadályozta. Azon kapta magát, hogy arra gondol, bárcsak valami szakmát tanult volna. Hosszú távon kifizetődőbb lett volna. De akkor senki sem intette, és a szíve mélyén azt is tudta, hogy hiába is intették volna, úgysem hallgatott volna a szóra. Hiszen úgy ment minden, akár a karikacsapás. Nagy dohány, kemény, diadalmas meccsek - aztán henyélés és mulatozás, buzgó talpnyalók udvara, a vállonveregetések, a kézrázások, a pasasok, akik boldogan fizették neki az italt a kegyért, hogy öt percig elbeszélgethetnek vele, és a dicsőség, a tomboló közönség, a szélsebes finis, és a bíró kiáltása: "Győz King!", meg a neve másnap a sportrovatokban.

Az volt a szép idő! Lassú, hosszan kérődző eszével csak mostanában jött rá, hogy az öregeket intézte el annak idején. Ő volt az Ifjúság, a felkelő nap; ők meg a Vénség, letűnőben. Nem csoda, hogy könnyű dolga volt - duzzadt erekkel, szétvert ököllel és a sok megküzdött régi csatától fáradt csontokkal léptek a szorítóba. Eszébe jutott az, amikor Rush-Cutters Bayben a tizennyolcadik menetben kiütötte az öreg Vasöklű Billt, és hogy utána az öltözőben Bill úgy sírt, akár egy gyerek. Lehet, hogy az öreg Bill is hátralékban volt a lakbérrel. Talán neki is volt otthon felesége meg egy-két gyereke, is lehet, hogy a meccs napján Billt is marta az éhség egy szelet húsért. De Bill kiállt a szorítóba, és rettenetesen meglakolt érte. Most, hogy már őt is összezúzta a húsdaráló, megértette, hogy azon az estén, húsz évvel ezelőtt, az öreg Bill sokkal nagyobb tétért küzdött, mint a fiatal Tom King, aki csak a dicsőségért meg a könnyű pénzért verekedett. Nem csoda, hogy sírva fakadt utána az öltözőben.

Nos, először is azt kell belátni, hogy mindenkiből csak bizonyos számú mérkőzésre futja. Ez az öklözés aranyszabálya. Akad, akiben száz kemény viadalra való is van, másban meg csak húszra való; mindenki alkata szerint és aszerint, hogy milyen fából faragták, csak bizonyos számú összecsapást áll ki, és ha ez a szám kitelt, az illetőnek vége. Őbenne sokkal több meccsre való van, mint a többségben, de bizony sokkal több jutott ki neki a kemény, kegyetlen összecsapásokból - abból a fajtából, amelyik a szétrepedésig megdolgoztatja a szívet és a tüdőt, amelyik kiveszi a rugalmasságot az erek falából, és az ifjúság laza rugalmasságából szikkadt, görcsös izmokat csomóz, lenyűvi az idegeket, fölemészti a kitartást, és olyan túlhajtott erőfeszítést, olyan megfeszített kitartást kíván, ami megfárasztja az agyat és a csontokat. Igen, ő mindenki másnál jobban bírta. Régi ellenfelei már mind eltűntek. Ő maradt utolsónak a régi gárdából. Tanúja volt bukásuknak, és némelyikük bukásában magának is része volt.

Annak idején az öregek ellen próbálták ki Tom Kinget, és ő egyre-másra intézte el őket - és csak nevetett rajta, amikor mint az öreg Vasöklű Bill, sírva fakadtak az öltözőben. De most ő is megöregedett, és most őrajta próbálják ki a fiatalokat. Itt van például ez a gyerek is, ez a Sandel. Új-Zélandról jött át, és már van mögötte néhány győzelem. Ausztráliában azonban senki sem tud róla semmit, most hát az öreg Tom Kinggel eresztik össze. Ha Sandel bizonyít, akkor majd jobb ellenfeleket is kap, és nagyobb pénzért verekedhet; vagyis biztos lehet benne, hogy mindent belead majd a küzdelembe. Mindent nyerhet vele: pénzt, dicsőséget, fényes pályát; és most Tom King a megvénült, ősz pofozógép, aki elállja előle a hírnévhez és a vagyonhoz vezető utat. Ő meg csak azt a harminc fontot nyerheti, amiből kifizethetné a háziurat és a boltosokat. És ahogy így elmélázott, Tom King tompa fejében felmerült az Ifjúság képe, a diadalmas Ifjúságé, amint mámorosan és legyőzhetetlenül emelkedik egyre magasabbra, izmai rugalmasak, a bőre selyem, szíve és tüdeje még sohase fárad, sohase szakad, és csak kacagja az erő korlátait. Igen, az Ifjúság a Végzet. Elpusztítja a véneket, és nem riasztja az sem, hogy ezáltal magát is pusztítja. Kitágítja az ereit, szétcsépeli az öklét, és aztán maga is áldozatul esik az Ifjúságnak. Mert az Ifjúság mindig fiatal. Csak a Vénség öregszik.

A Castlereagh Streeten balra fordult, aztán még három sarok, és megérkezett a Jókedv Klubhoz. Fiatal vagányok csapata lebzselt a bejáratnál, tisztelettudóan utat nyitottak neki, és ő hallotta, hogy az egyik odaszól valakinek:

- Ez ő! Ez Tom King!

Az öltöző felé menet a titkárba botlott. Hideg szemű, ravasz képű fiatalember volt. Kezet ráztak.

- Hogy vagy, Tom? - kérdezte a titkár.

- Mint hal a vízben - válaszolta King, de tudta, hogy hazudik, és hogy ha volna egy fontja, azonmód odaadná egy szelet sültért.

Amikor előlépett az öltözőjéből, mögötte a segédeivel, és megindult a sorok közt a csarnok közepén felállított szorító felé, a várakozó tömeg tapsban és üdvrivalgásban tört ki. Jobbra is, balra is meghajolt, megköszönte az üdvözlést, bár alig egy-két ismerős arcot látott. Többnyire fiatalok ültek a sorokban, akik még meg sem születtek, amikor ő az első babérokat aratta a szorítóban. Könnyed szökelléssel fenn termett a dobogón, átbújt a szorító kötelei között, elfoglalta helyét a kijelölt sarokban, és leült az összecsukható székre. Jack Ball, a bíró odalépett hozzá, és kezet fogott vele. Jack Ball maga is lecsúszott, öreg öklöző volt, aki már vagy tíz éve csak bíróként lépett a szorítóba. King örült, hogy ő fog bíráskodni. Mindketten az öregek közé tartoznak. Tudta, ha majd egy kicsit áthágja a szabályokat, hogy megdolgozza Sandelt, Ball szemet fog hunyni fölötte.

Törekvő, fiatal nehézsúlyúak léptek a ringbe, egyik a másik után, és a bíró sorra bemutatta őket a közönségnek. Egyben kihívásaikat is bejelentette.

- A kis Pronto - hirdette ki Ball - Észak-Sydney-ből, kihívja a győztest, ötven font mellékfogadással.

A közönség tapsolt, és aztán megint tapsolt, amikor Sandel maga bújt át a köteleken, és leült a kijelölt sarokban. King kíváncsian nézegette a fiatalembert, hiszen néhány perc múlva már könyörtelen küzdelemben fognak összeakaszkodni, és mindketten azon lesznek minden erejükkel, hogy eszméletlenre verjék a másikat. De sokat nem látott az ellenfeléből, mivel Sandel is, akárcsak ő maga, melegítőt viselt a kis nadrág és a trikó fölött. Nagyon jóképű fiú volt, bozontos, göndör és szőke, s vastag, izmos nyaka pompás testet sejtetett.

A kis Pronto előbb az egyik sarokba, aztán a másikba ment, kezet fogott az ellenfelekkel, aztán lelépett a ringből. A kihívások folytatódnak. Jött az Ifjúság a szorítóba - az ismeretlen, de telhetetlen Ifjúság -, és világgá kiáltotta, hogy ereje és ügyessége felér a győztesével. Néhány évvel korábban, győzhetetlensége delén, Tom Kinget még untatta volna ez az előjáték. Most azonban megbabonázva nézte, és képtelen volt elhessegetni lelki szemei elől az Ifjúság látomását. Mindig így volt az öklözésben, egyre csak jöttek a fiatalok, bebújtak a kötelek között a szorítóba, és belekiáltották a világba kihívásukat; előttük pedig ott haladtak a mélység felé az öregek. Az öregek testén kapaszkodtak föl a sikerhez. És egyre jöttek, egyre több és több fiatal - az elfojthatatlan és ellenállhatatlan Ifjúság -, és mindig újra meg újra félresöpörték útjukból az öregeket, mígnem maguk is megöregedtek, és megindultak lefelé, ugyanazon az úton, s mögöttük egyre sürgetőbben ott nyomakodott fölfelé az örök Ifjúság - az új csecsemők, élettől duzzadók, legázolva apáikat, mögöttük pedig az újabb csecsemők, s így az idők végezetéig -, az Ifjúság, amely mindenen keresztülviszi az akaratát, és amely halhatatlan.

King a sajtópáholy felé pillantott, s odabiccentett Morgannak, a Sportember, és Corbettnek, a Bíró tudósítójának. Aztán kinyújtotta kezét, és segédei, Sid Sullivan és Charley Bates fölhúzták rá a kesztyűt, rákötözték szorosan, Sandel egyik segédjének ellenőrzésével, aki előzőleg már a King öklére tekert fáslit is alaposan szemügyre vette. King egyik segédje Sandel szorítósarkában látta el ugyanazt a feladatot. A segédek lerántották Sandel nadrágját, aztán mikor felállt, a melegítő felső részét is lehámozták róla. És ott állt Tom King előtt maga a megtestesült Ifjúság, domború mellkas, kötélinak, valóságos eleven lényekként fickándozó, ugráló izmok a hófehér, selymes bőr alatt. Az egész testben zsibongott az élet, és Tom King azt is tudta, hogy ebből az életből még nem szivárgott el a frissesség sajgó pórusokon át a hosszú mérkőzések során, amelyekben az Ifjúság lassan feláldozza magát, és amelyek után mindig kicsit öregebben távozik.

A két férfi megindult egymás felé, és mikor megszólalt a gong, és a segédek az összecsukható székekkel csattogva kitakarodtak a szorítóból, kezet ráztak, és azon nyomban öklöző tartásba ugrottak. És abban a pillanatban, akár egy hajszálra függesztett csupa acél és rugó óramű, Sandel már lendült is, ütött, visszahúzódott, egy balkezest a szemre, jobbal a bordái közé, elhajolva King ellencsapása elől, eltáncolva könnyedén, hogy aztán annál fenyegetőbben táncoljon vissza. Gyors volt és ügyes. Káprázatos mutatványt adott elő. A közönség ujjongott lelkesedésében. De Kinget nem kápráztatta el. Annyi mérkőzést vívott már, annyi sok fiatalemberrel. Nem tévesztették meg az ütések - Sandel túlságosan ügyesen ütött és túlságosan gyorsan, semhogy igazán veszélyesen üssön. Nyilvánvaló volt, hogy elejétől fogva gyors tempót akar diktálni. Erre is számított mindenki. Az Ifjúság így szokta, szilaj rohamokban, dühös támadásban pazarolja tündöklését és pompáját, ereje és mohósága véghetetlen dicsfényével hengerli le az ellenállást.

Sandel támadott, védekezett, táncolt jobbra, táncolt balra, egyszerre volt mindenütt, könnyű lábbal és mohó szívvel, eleven csodájaként a fehér húsnak és lendülő izomzatnak, amely a támadás szemkápráztató kárpitjává szövődött, s csusszant, ugrott, akár a repülő vetélő, rohamról rohamra ezernyi támadásban, melyek mind Tom Kinget akarták elpusztítani, aki közte és a jövő között állt. És Tom King állta türelmesen. Tom King tudta, hogy mit tesz, és most, hogy megvénül, már azt is tudta, hogy milyen az Ifjúság. Semmit sem tehet, amíg a másik ki nem ereszti egy kicsit a gőzt, gondolta, és mosolygott magában, amikor szándékosan előrehajtotta fejét, hogy a feje tetejével fogjon föl egy hatalmas ütést. Kegyetlen dolog volt, de tökéletesen szabályos. Mindenki vigyázzon a kezére, és ha valaki ragaszkodik hozzá, hogy épp ellenfele feje tetejét üsse, ám tegye, de csak a maga kockázatára. King lejjebb is hajolhatott volna, hogy az ütés ártalmatlanul elsüvítsen a feje felett, de eszébe jutottak a maga fiatalkori viadalai, meg hogy hogyan zúzta szét először az öklét Wales Rémének fején. Azt tette, amit a játék szabályai előírnak. Azzal az ütéssel Sandel elintézte az egyik öklét. Nem mintha most már akár csak ügyet is vetne rá. Dehogy, most nem fog lankadni, hanem rohamoz tovább, bámulatosan fittyet hányva a fájdalomnak, és ugyanakkorákat fog ütni, mint azelőtt. De majd később, amikor már érzi a szorítók hosszú csatáit, akkor sajnálni fogja azt az öklöt, akkor majd újra eszébe jut, hogyan is volt az, amikor Tom King koponyáján szétzúzta.

Az első menet vitathatatlanul Sandelé volt, és a közönség éppoly viharosan ünnepelte, amilyen viharosan ő csépelte Tom Kinget. Sorozataival lehengerelte Kinget, King pedig nem tett semmit. Egyetlen ütést se vitt be, s megelégedett azzal, hogy fedezze magát, meg-megállítsa, és elhajolva kerülje el a csapásokat. Néha megszédült, megrázta a fejét, valahányszor teljes súlyával lecsapott rá egy-egy ütés, és csak lassan, kábán mozgott, nem táncolt, nem ugrott, mert egyetlen grammnyi erőt sem akart elfecsérelni. Csak forrja ki magából Sandel az Ifjúság hevét, aztán majd összeszedi magát a tisztes Vénség is, és megtorolja a csapásokat. King mozdulatai lassúak és módszeresek voltak, lassú pillájú, lusta mozgású szeméből mindenki azt hihette, alszik is talán, vagy kába. Pedig ez a szem mindent látott, húsz-egynéhány esztendő alatt ez a szem megtanulta, hogy mindent meglásson. Ez a szem nem pislogott, nem csukódott be a lezuhanó csapás előtt, hanem hűvösen ügyelt rá, és felmérte a távolságot.

A menet végén percnyi pihenésre a szorító sarkába rogyva hátradőlt, széttárta lábát, két karját a derékszögben találkozó kötelekre fektette, s mellkasa, rekesze mélyeket, nagyokat lélegzett, ahogy nyelte a segédek törülközőitől feléje hajtott levegőt. Lehunyt szemmel hallgatta a közönség hangjait. - Miért lazsálsz, Tom? - kiáltották sokan. - Csak nem vagy berezelve tőle?

- Merev - hallotta valaki megjegyzését az első sorból. - Nem tud gyorsabban mozogni. Kettő-egy Sandelre, fontban.

Megszólalt a gong, és a két férfi előjött a szorító sarkából. Sandel háromnegyedrészt elébe jött Kingnek, és már alig várta, hogy újrakezdhesse; King beérte a rövidebb távolsággal is. Így kívánta a taktika, jól akart gazdálkodni az erejével. Nem edzett eleget, és nem is evett eleget, ezért minden lépés számított. Amellett pedig már a sportcsarnokig is két mérföldet gyalogolt. Megismétlődött az első menet; Sandel támadott, akár a szélvész, s a közönség csalódottan kérdezgette Kinget, hogy miért nem verekszik. Megtévesztő támadásokon, jó néhány lassú és hatástalan ütésen kívül King csak azon iparkodott, hogy megakassza a rohamokat, hátráljon és védekezzen. Sandel gyors iramot akart, King azonban okos volt, és nem hagyta magát belehajszolni. Sok szorítót látott ábrázatán fennkölt bölcsesség mosolygott, és tovább tartogatta az erejét, olyan féltve őrizte, amire csak a Vénség képes. Sandel volt az Ifjúság, és az Ifjúság léha könnyelműségével tékozolta az erejét. Mégis King volt az úr a szorítóban; hosszú, gyötrelmes csatákban szerzett bölcsessége tette azzá. Hideg szemmel, hideg fejjel figyelt, és csak lassan mozgott, várta, hogy Sandel kiadja magából az erejét. A nézők többsége úgy látta, hogy Sandel behozhatatlan fölényben van, és a véleményüknek azzal adtak kifejezést, hogy három-egy arányban fogadtak rá. De akadtak okosabbak is, néhányan, akik már régről ismerték Kinget, és tartották a fogadást, mert könnyű pénzre számítottak.

A harmadik menet is úgy kezdődött, mint az előző kettő, egyoldalúan, Sandel támadásaival, viszonzatlan ütéseivel. Az első fél perc végén a túlságosan magabiztos Sandel egy szöget fedezetlenül hagyott. És nyomban felvillant King szeme, megvillant az ökle. Ez volt az első igazi ütés: jobbhorog, ívben meghajlított karral, hogy keményen üljön, és benne volt a félcsavarba lendült test egész súlya. Olyan volt, mint amikor a látszólag álmos oroszlán mancsa hirtelen lesújt, mint a villám. Sandel, akit az állkapcsán talált az ütés, elterült, akár a letaglózott bika. Elakadt a közönség lélegzete, s a lenyűgözött emberek néma elismeréssel jutalmazták Kinget. Tehát mégsem merevek az izmai, és kitelik tőle ilyen pörölycsapás.

Sandel megrendült. Meghengeredett, és megpróbált fölállni, de a segédei éles kiáltása, hogy várja ki a számolást, visszatartotta. Féltérdre emelkedett, hozzákészült a felálláshoz, és várt, miközben a bíró ott állt fölötte, és hangosan számolta fülébe a másodperceket. A kilencediknél fölemelkedett, és vívóállásba helyezkedett, a vele szemben álló Tom King pedig sajnálta, hogy az ütés csak egy hüvelykkel is nem közelebb érte az álla csúcsát. Azzal kiütötte volna, és most már mehetne haza a harminc fonttal az asszonyhoz meg a gyerekekhez.

A menet folytatódott, amíg ki nem telt a három perc, de Sandel most már tisztelte ellenfelét, aki éppoly lassan mozgott, éppoly álmos volt a tekintete, mint addig. Ahogy végéhez közeledett a menet, amit King abból vett észre, hogy a segédek már a szorító peremén kuporogtak, készen, hogy bebújjanak a kötelek között, taktikázva a maga sarkába vitte a küzdelmet. És amikor megszólalt a gong, azonnal leült az előkészített székre, míg Sandelnek át kellett szelnie a szorító négyszögét, hogy a saját sarkába érjen. Apróság volt, de az ilyen apróságok összeadódnak, és ezek döntik el a dolgokat. Sandelnek több lépést kellett megtenni, s több erőt kiadni magából, és kénytelen még a pihenés drága percének néhány másodpercét is elvesztegetni. A menetek elején King mindig lassan jött elő a sarkából, arra késztetve ezzel ellenfelét, hogy ő tegye meg a nagyobb távolságot. A menetek végén pedig úgy manőverezett, hogy az ő sarkában érjenek véget, és ő azonnal leülhessen.

Még két menet telt el, és King továbbra is fukarkodott az erejével, Sandel pedig tékozolta. Sandel iparkodása, hogy gyorsabb iramra kényszerítse, kissé zavarta Kinget, mert a záporozó ütések jó néhánya bizony telibe talált. Mégis kitartott makacs lassúságában, hiába kiabálták be neki a forrófejű fiatalok, hogy vesse bele magát a küzdelembe. A hatodik menetben Sandel megint egyszer óvatlan volt, és Tom King félelmetes jobbja megint lecsapott az állára, a bíró megint kilencet számolt Sandelre.

A hetedik menetre elfogyott Sandel erőnlétének java, és a fiatalember belátta, hogy élete legnehezebb mérkőzését kell megvívnia. Igaz, hogy Tom King már öreg, de ilyen öreggel még sohasem találkozott - sose veszti el a fejét, nagyszerűen védekezik, és az ütései akár a lesújtó pöröly -, knock out van mind a két öklében. De King csak ritkán kockáztatta meg, hogy üssön. Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg roncsolt ökléről, és tudta, hogy ha azt akarja, hogy ez az ököl kibírja a mérkőzés végéig, úgy kell ütnie, hogy egyetlen csapása se vesszen kárba. A szorító sarkában ülve ellenfelére pillantott, és az jutott eszébe, hogy az ő tapasztalata és Sandel fiatalsága együttvéve világbajnokot tenne. De éppen ez volt a baj. Sandelből sohasem lesz világbajnok. Nem elég okos hozzá, és csak az ifjúságával tudja megváltani a bölcsességét, amikor pedig már elég bölcs is lesz, nem lesz hozzá ifjúsága, mert az meg addigra rámegy a bölcsesség megszerzésére.

King minden kínálkozó előnyt kihasznált. Sose mulasztott el egyetlen belharcot sem, és ilyenkor többnyire a vállát is benyomta ellenfele bordái közé. A ring filozófiája úgy tartja, hogy a váll éppúgy megteszi a magáét, mint az ütés, ami az eredményt illeti, és a kifejtendő erő tekintetében még sokkal előnyösebb is. Azonkívül az összekapaszkodásoknál King mindig rá is támaszkodott ellenfelére, és alig hagyta lerázni magát. A bíró ilyenkor kénytelen volt beavatkozni, és szétrángatni őket, amiben Sandel is segítségére volt, mert a fiatalember még nem tanulta meg, hogyan kell meccs közben pihenni. Nem tudta megállni, hogy ne lendítse a karját, hogy ne használja pompásan feszülő izmait, és amikor Tom King, fejét Sandel hóna alatt nyugtatva és vállát a bordáiba döfve, szorításba ment, Sandel mindannyiszor hátranyúlt jobb karjával, és úgy próbált beleöklözni a védtelen arcba. Mutatós ütés volt, és tetszett is a közönségnek, csak éppen ártalmatlan, és ezért csak hiába elfecsérelt erő. Sandel azonban fáradhatatlan volt, és még mit sem tudott az erő határairól, King pedig csak mosolygott magában, és állta.

Sandel hatalmas jobbkezest vitt be King testére, ami azt a látszatot keltette, hogy szörnyűséges nagy verést kap az öreg, és csak a vén szorítói rókák tudták értékelni azt az ügyes kis ütést, amit King bal kesztyűje mért a másik békájára, épp abban a pillanatban, amikor az a jobbkezes becsapott. Kétségtelen, hogy Sandel ütései mindannyiszor beletaláltak; csak éppen az a kis ütés a békájára minden alkalommal ki is vette belőlük az erőt. A kilencedik menetben King csavart ívű jobbhorga egyetlen perc leforgása alatt háromszor egymás után csapott le Sandel állára, és Sandel mind a háromszor teljes hosszában elnyúlt a szőnyegen. Mind a háromszor kivárta az engedélyezett kilenc másodpercet, aztán inogva és támolyogva bár, de még erősen, mind a háromszor felállt. Sokat vesztett gyorsaságából, és már nem tékozolta annyira az erejét. Elkeseredetten küzdött; de továbbra is legfőbb tőkéjére, a fiatalságára támaszkodott. King legfőbb tőkéje viszont a tapasztalat volt. Ahogy egyre inkább fakult az ereje, és ahogy egyre csappant a harci kedve, annál több ravaszságot vetett helyettük a harcba, hosszú viadalokban kikovácsolt bölcsességét, s csak nagyon körültekintően adagolta az erőt. Lába, keze és teste cseleivel újra és újra becsapta Sandelt, ugrott, hátrált, védekezett. King pihent, de Sandelnek pillanatnyi pihenőt sem engedett. A Vénség harcmodora volt ez.

A tizedik menet elején King azzal folytatta, hogy arcra bevitt egyenesekkel sorra megállította Sandel rohamait, mire a most már óvatosabb Sandel ballal hárított, lebukott, aztán lendületes jobbhorgot vitt King halántékára. Az ütések túlságosan magasan érték, semhogy végzetes lett volna a hatásuk, de amikor az első becsapott, King régről ismerős érzést tapasztalt magán: agyára ráborult az önkívület fekete fátyla. Egy pillanatra, azaz inkább csak egy pillanat parányi törtrészére, King elájult. Az egyik pillanatban még ott látta maga előtt ellenfelét, amint lebukva eltűnik látómezejéből, és eltűnik a fehér, figyelő arcok háttere; aztán a következő pillanatban már újra látta ellenfelét és az arcokat. Mintha elnyomta volna az álom, és épp most nyitotta volna ki újra a szemét, de eszméletlensége oly elenyészően rövid volt, hogy nem is ért rá elterülni. A közönség csak azt látta, hogy meginog, a térde rogyadozik, és aztán mindjárt utána, hogy összeszedi magát, és mélyebbre fúrja állát bal válla oltalmába.

Sandel többször is megismételte ezt az ütést, s King nem bírt magához térni félkábulatából, míg meg nem találta a védekezés módját, ami egyben ellentámadás is volt. Ballal ütést színlelve fél lépést hátrált, s ugyanakkor jobb ököllel, teljes erőből felütött. Olyan pontosan időzítette az ütést, hogy ökle Sandel arca közepébe csapódott, aki King bal keze elől kitérve, épp lefelé kapta a fejét, majd az ütéstől a levegőbe emelkedett, hátrapenderedett, és fejjel-vállal ért földet a szőnyegen. Még kétszer sikerült ez az ütés, aztán King nem teketóriázott tovább, hanem a szorító sarkába hajszolta ellenfelét. Nem hagyott időt neki, hogy megpihenjen vagy összeszedje magát, egyik ütése a másik után zuhant le rá, mígnem már talpon áll az egész nézőtér, és szakadatlanul tomboló lelkesedés töltötte be a levegőt. De Sandel ereje és állóképessége bámulatos volt; talpon maradt. Biztosnak látszott a kiütés, és egy rendőrtiszt, megriadva a rettenetes jelenettől, már a szorítóhoz lépett, hogy megállítsa a mérkőzést. A gong a menet végét jelezte, Sandel a szorító sarkába botorkált, és tiltakozott a rendőrtiszt szándéka ellen, mondván, hogy ő ép és egészséges. Hogy bizonyítsa, két hátraszaltót csinált, mire a rendőrtiszt engedett.


A sarkában zihálva hátradőlő Tom King csalódott volt. Ha a rendőr véget vet a mérkőzésnek, a bíró neki ítéli a győzelmet és akkor most már az övé volna a dohány. Nem úgy, mint Sandel, ő nem a dicsőségért meg a fényes pályáért verekedett, hanem a harminc fontért. És Sandel most, az egypercnyi pihenő alatt magához fog térni.


Az Ifjúságé a Jövő - ez a mondás ötlött fel hirtelen King fejében, és eszébe jutott, hogy aznap este hallotta először, amikor elintézte az öreg Vasöklű Billt. Attól a pasastól, aki a meccs után meghívta egy pohár italra, és vállon veregette. Az Ifjúságé a Jövő! Igaza volt annak a pasasnak. Azon a réges-régi estén ő volt az Ifjúság. Ma este a szemközti sarokban ül az Ifjúság. Ő meg már félórája küzd, és közben öregember lett belőle. Ha úgy verekedett volna, mint Sandel, öt percre sem futotta volna az erejéből. Nem is ezzel volt baj, hanem azzal, hogy ő már nem tudja összeszedni magát. Kidagadó erei, cudarul megpróbált szíve már nem gyűjtenek erőt a menetek közötti szünetekben. És már kezdetben sem volt eléggé jó erőben. A lába elnehezedett, és már-már beleáll a görcs. Nem lett volna szabad legyalogolnia azt a két mérföldet a csarnokig. Meg az a szelet sült, amire már reggel sóvárogva vágyott. Szörnyű és rettenetes harag szállt föl benne minden hentes ellen, aki megtagadta tőle a hitelt. Komisz dolog a magafajta vénembernek éhkoppot nyelve lépni a szorítóba. Pedig egy szelet sült olyan semmiség, néhány fillér csak legföljebb, és neki mégis harminc fontja múlik rajta.

A tizenegyedik menetet megnyitó gongra Sandel olyan fürgeséget színlelve, ami már a múlté volt, rögtön támadásba indult. King azonban nagyon jól tudta, hogy miről van szó - a fogás olyan régi volt, akár maga az ökölvívás. Lefogta, hogy meneküljön tőle, aztán leválva róla, hagyta Sandelt kitámadni. King éppen erre várt. Ballal ütést színlelt, Sandel elhajolt, ő meg belendített egy horgot, majd fél lépést hátrálva, fölülről az arc közepébe csapott, és a földre hengerítette ellenfelét. Attól kezdve többé nem hagyott neki pihenőt, maga sem tért ki az ütések elől, de sokkal többet adott, a kötélhez kergette Sandelt, horgokkal, egyenesekkel, mindenféle ütésnemmel, kitépte magát a szorításából, belharccal verte szét, ha megpróbálta lefogni, és valahányszor Sandel már összerogyott volna, megtámasztotta egy felütéssel, majd a másik öklével a kötélnek döntötte, amely felfogta esését.


A közönség már őrjöngött, már az ő közönsége volt, minden hang azt üvöltötte: - Szorítsd, Tom! Adj neki! Adj neki! Üsd ki, Tom! Üsd ki, Tom! - Viharos utolsó menetet kell rendeznie, ezt akarja látni a közönség, ezért fizetett.


És Tom King, aki félóráig csak tartogatta az erejét, most tékozlón vetette bele abba az egyetlen óriási erőfeszítésbe, amire még képesnek tudta magát. Nem volt más választása: most vagy soha. Gyorsan apadt az ereje, de remélte, hogy mielőtt még utolsó cseppje is kiszikkad, leüti ellenfelét, és rászámolnak. És ahogy hidegen mérlegelve ütései erejét és hatását, szüntelen csépelte ellenfelét, rá kellett jönnie, hogy nagyon nehéz lesz Sandelt kiütni. Hatalmas szívósság és kitartás volt benne, az Ifjúság romlatlan, szűzi szívóssága és kitartása. Sandelből még lesz valaki. Benne van a fiúban. És csak abból lesz igazi öklöző, aki ilyen göcsörtös fából van faragva.

Sandel szédelgett, támolygott, de már Tom King lábát is görcs húzta, és minél nagyobbat ütött, annál jobban fájt az ökle. Mégis megacélozta magát, és szörnyű erővel ütött, de minden csapástól kín nyilallt meggyötört öklébe. Bár Sandel már szinte nem is ütött vissza, King éppen olyan gyorsan gyöngült, mint a másik. Ütései betaláltak, de már nem volt bennük erő, és már csak a rettenetes akarat hajtotta őket. Lába már mint az ólom; szemlátomást alig vonszolta magát; és ettől a jeltől felbuzdulva, Sandel hívei biztatni kezdték az emberüket.

Ez Kinget is újabb erőfeszítésre sarkallta. Gyors egymásutánban két ütést vitt be - egyet ballal a gyomorszájra, ami kissé magasra sikerült, és egyet jobbal telibe, az állára. Egyik ütés sem volt nagyon erős, de Sandel már annyira elgyengült és elkábult, hogy összerogyott tőlük, és reszketve hevert a földön. A bíró fölébe állt, és a fülébe ordította a végzetes másodperceket. Ha a tizedik másodpercre nem áll föl, elvesztette a mérkőzést. A közönség felállva, fojtott csöndben figyelte. King reszkető lábbal vesztegelt. Halálos kábulat ereszkedett le rá, vibrálva hullámzott szeme előtt az arcok tengere, és főleg valahonnan a messzi távolból hallotta a bíró hangját. De a meccset már a magáénak tudta. Lehetetlenség, hogy még fölálljon, aki ilyen verést kapott.

Erre csak az Ifjúság képes - és Sandel fölállt. A negyedik másodpercben hasra hengeredett, és vaksin tapogatózott a kötelek felé. A hetedik másodpercben már térdre tápászkodott, majd fejét bambán a vállára billentve megpihent. És amikor a bíró elkiáltotta a kilencet, Sandel már talpon volt, szabályos vívóállásban, bal karját az arca elé tartva, jobbjával gyomrát fedezve. A létfontosságú szerveket védve Sandel megindult King felé, abban a reményben, hogy összekapaszkodhat vele, és időt nyerhet.

Amint Sandel fölállt, King azonnal nekiesett, de az ellenfél karja mindkét ütését felfogta. És a következő pillanatban Sandel már össze is kapaszkodott vele, és kétségbeesetten csimpaszkodott Kingbe, úgy, hogy a bíró alig bírta szétválasztani őket. King segített a bírónak. Tudta, hogy az Ifjúság milyen gyorsan összeszedi magát, és tudta, hogy ha ezt megakadályozza, Sandel a kezében van. Egyetlen kemény csapás megtenné. Sandel már a kezében van, kétségtelenül a kezében van. Taktikával, az öklével, pontozással megverte. Sandel kifordult a szorításból, és egyetlen hajszálon csüngött az élet és a vereség között. Egyetlen jól eltalált csapás kiterítené. És ekkor keservesen fölvillant Tom King előtt az a bizonyos szelet sült, és arra gondolt, bárcsak ott volna most abban a végső ütésben, amit be kell vinnie Sandelre. Összeszedte magát az ütéshez, de könnyűre is meg lassúra is sikerült. Sandel megtántorodott, de nem bukott föl, a kötélnek dőlt, és megtámaszkodott rajta. King utána botorkált, és halálos, végső nagy kínnal még egy ütést mért rá. De ekkor cserbenhagyta a teste. Már csak az öklöző esze maradt meg belőle, de az is kábán és tompán a kimerültségtől. A Sandel állára célzott ütés csak a vállát érte. Magasabbra akarta vinni az ütést, de fáradt izmai képtelenek voltak engedelmeskedni. És a becsapódás erejétől maga King is hátratántorodott, és csaknem elterült. És akkor Tom King újra összeszedte magát. Ez az ütés már csak a levegőbe talált, és King a gyengeségtől Sandelnek zuhant, belekapaszkodott és rácsimpaszkodott, nehogy a szőnyegre rogyjon.

King már nem tett kísérletet, hogy kiszabadítsa magát. Már ellőtte minden puskaporát. Kész volt. És akkor már az Ifjúságé volt a jövő. Még csimpaszkodtában is érezte, hogy Sandel egyre szilárdabban tartja. És amikor a bíró szétválasztotta őket, ott a szeme láttára életre támadt az Ifjúság. Sandel percről percre erősödött. Eleinte még erőtlen és tétova ütései megkeményedtek és pontosabbak lettek. Tom King káprázó szeme látta, hogy állának zúdul a kesztyű, és akarta is emelni a karját, hogy útját állja, látta a veszélyt, és tenni akart ellene, de már oly nehéz volt a karja, hogy nem bírta emelni. Mintha mázsás ólomsúlyok húznák le. Nem akart emelkedni a karja, és ő már lelke végső erejével rántotta volna föl. És ekkor lecsapott a kesztyűs ököl. Hirtelen villanást látott, mintha elektromos szikra pattant volna, és ugyanakkor fekete lepel borult reá.

Amikor újra felnyitotta a szemét, már a szorító sarkában ült, és a közönség úgy bömbölt, mint a Bondi Beachen megtörő tenger hullámai. Vizes szivacsot szorítottak a tarkójára, és Sid Sullivan hideg vizet fröcskölt az arcába és a mellére. A kesztyűjét már lehúzták, és Sandel fölébe hajolva a kezét szorongatta. Nem haragudott erre az emberre, aki kiütötte, és olyan szívből viszonozta a kézszorítást, hogy roncsolt kéztőcsontjai sajogva tiltakoztak. Ekkor Sandel kiállt a szorító közepére, és a közönség elcsendesedett, hogy meghallgassa a győztes bejelentését: elfogadja a kis Pronto kihívását, és javasolja, emeljék száz fontra a mellékfogadás ősszegét. King egykedvűen nézte a jelenetet, közben segédei ledörzsölték róla a vizet, megszárogatták az arcát, és rendbe szedték, hogy az öltözőbe mehessen. Éhes volt. Nem közönséges, mardosó éhség volt, hanem hatalmas, ájult gyengeség, reszketés a gyomorszájában, ami az egész testére átterjedt. Eszébe jutott a mérkőzésnek az a pillanata, amikor Sandel már kábultan tántorgott, egy hajszálnyira a vereségtől. Az a szelet sült megtette volna a magáét! Épp az a szelet sült hiányzott a döntő csapáshoz, ezért veszített. Minden a miatt az egyetlen szelet sült miatt történt.


Segédei a hóna alá nyúlva akarták átsegíteni a kötélen, de ő lerázta őket magáról, segítség nélkül bújt ki a kötelek között, maga ugrott le a földre súlyos huppanással, és a zsúfolt folyosón utat nyitó segédek nyomában kiment az öltözőbe. Amikor kilépett az utcára, a csarnok bejáratánál valami fiatalember szólította meg.

- Mért nem szorította meg még egy kicsit, amikor már a kezében volt? - kérdezte a fiatalember.

- Hagyjon békén! - felelte Tom King, és lement a lépcsőn a járdára.

A sarki ivó ajtaja tárva-nyitva állt, látta a fényeket, a mosolygó pincérnőket, hallotta a meccset vitató hangokat és a sűrű pénzcsörgést. Valaki kiszólt neki, hogy igyon meg vele egy pohárral. Kissé tétovázott, aztán elhárította, és megindult hazafelé.

Egyetlen vas sem volt a zsebében, és egyszerre rettenetesen hosszúnak tűnt az a két mérföld hazáig. Bizony, öregszik. A városi parkon átvágva eszébe jutott, hogy az asszony virrasztva várja, hogy megtudja a mérkőzés kimenetelét, és ettől hirtelen le kellett ülnie egy padra. Nehezebb volt elviselni, mint akárhány kiütést, és úgy érezte, ezzel nem képes szembenézni.

Gyengének érezte magát, és sajgott az egész teste. Szétzúzott kéztőcsontjainak nyilallása figyelmeztette, hogy ha talál is valami kubikmunkát, beletelik egy hét, mire csákányt vagy lapátot bír a kezébe fogni. A gyomorszájában reszkető éhségtől az ájulás környékezte. Fölébe hengeredett tulajdon nyomorúsága, és nedvesség szökött a szemébe. Kezébe temette az arcát, és ahogy kitört belőle a zokogás, eszébe jutott Vasöklű Bill, és hogy mennyire elintézte szegényt azon a régi-régi estén. Szegény, öreg Vasöklű Bill! Most már értette, miért fakadt sírva az öltözőben.


Bart István fordítása

 

"Hej! Hej! Hej!"

Whiskyt vedelő skót volt, és a whiskyjét tisztán öntögette magába; pontosan reggel hatkor kezdte az első kupicával, s ettől fogva szabályos időközökben újrázott egész nap, lefekvésig, tehát rendszerint éjfélig. A huszonnégyből csak öt órát aludt, a fennmaradó tizenkilencet nyugodt és illedelmes részegségben töltötte. Nyolc hétig laktam vele az Ulong korallzátonyon, de azalatt nem volt egy józan lélegzete sem. Hisz olyan keveset aludt, sohasem tudott kijózanodni. Nála szebb, szabályosabb örök-részeget sose láttam.

McAllisternek hívták. Öregember volt, és nagyon reszketegen állt a két homoktipróján. Keze remegett, mintha gutaütéses lenne, főleg ha pálinkát töltött, bár sose láttam, hogy egy csöppet is mellélöttyintett volna. Huszonnyolc éve élt Melanéziában, német Új-Guineától a német Salamon-szigetekig, s teljesen azonosult a világnak ezzel a darabjával; rendszerint még azon a fattyúnyelven, a bêche-de-mer-en beszélt is. Így a vele való beszélgetésben ő nap feljönni napfelkeltét jelentett; kai-kai ő állni: tálalva van; és nekem has járkálni körbe azt jelentette, hogy fáj a gyomra. Kicsi, aszalódott ember volt, kívül-belül megégette a tüzes nap meg a tüzes szesz. Kiégetett tégla volt, egy darabka embercserép, kicsi, lelkes cserép, amely még nem hűlt ki, s mereven rángva, nekirugaszkodva mozgott, mint valami automata. Egy szélroham elfújta volna. Negyvenöt kilót nyomott.

De leginkább a hatalmat bámultam, amivel uralkodott. Ulong korallsziget kerülete száznegyven mérföld volt. Lagúnájában iránytűvel kellett kormányozni. Ötezer polinéziai népesítette be, mindnyájan izmos férfiak és asszonyok, sokan megütötték a száznyolcvanöt centimétert, és elérték a száz kilót. A legközelebbi szárazföld kétszázötven mérföldnyire feküdt Ulongtól. Évente kétszer egy kis szkúner futott be kopráért. Ulongon az egyetlen fehér ember McAllister, az aprócska kereskedő és állandó vedelő volt; és vaskézzel uralkodott Ulongon és ötezer vademberén. Azt mondta: gyere, s odajöttek; eridj, s elmentek. Sohase vitatkoztak a kívánságával vagy az ítéletével. Olyan nyűglődő volt, amilyen csak egy vén skót lehet, és állandóan beleavatkozott a bennszülöttek személyes ügyeibe. Mikor Nugun, a király lánya, Haunauhoz akart férjhez menni a zátony másik végére, apja igent mondott; de McAllister nemet mondott, s a házasságból nem lett semmi. Mikor a király meg akart venni a főpaptól egy szigetecskét a lagúnán, McAllister nemet mondott. A király adósa volt a Társaságnak száznyolcvanezer kókuszdióval, s amíg ki nem fizette, nem költhetett egy árva kókuszdiót se másra.

Hanem a király és népe nem szerette McAllistert. Sőt mi több, szörnyen gyűlölték, és tudomásom szerint az egész lakosság, élükön a főpapokkal, három hónapon át imádkozott eredménytelenül a haláláért. A varázslat, melyet rábocsátottak, rémisztő volt, de McAllister nem hitt a varázslatban, s így annak nem volt hatalma rajta. Részeg skótoknál csődöt mond minden bájolás. A bennszülöttek összeszedtek mindent: az ajkáról lehulló ételmorzsákat, az üres whiskysüvegét, a kókuszdiót, amiből ivott, de még a köpését is, és mindenféle ördöngösséget kipróbáltak rajtuk. McAllister életben maradt. Pompás egészségnek örvendett: sosem lázasodott be, sose köhögött, sose fázott meg; a vérhas elkerülte, s a rosszindulatú kelések, alattomos bőrbajok, amelyek az itteni éghajlat alatt fehéret, feketét egyaránt megtámadnak, sohasem akaszkodtak rá. Alighanem annyira átitatta az alkohol, hogy a baktériumok nem tudták befészkelni magukat. Úgy képzeltem el, hogy mikroszkopikus hamuesőként földre hullanak, mihelyt a whisky-gőzös légkörébe jutnak. Senki sem szerette, még a baktériumok sem, ő pedig csak a whiskyt szerette, s mégis élt.

Rejtély volt ez nekem. Nem értettem, miért tűri az ötezer bennszülött ezt az aszott, görcs kis zsarnokot. Csoda, hogy nem halt meg hirtelen már régen. A melanéziaiak gyávák, de itt a nép büszke és harcias. A nagy temetőben a sírok fejénél és lábánál véres történelmi múlt emlékeit találta az ember - bálnavadász késeket, rézhegyeket, régi, rozsdás szuronyokat és rövid tengerészkardokat, kormánylapátvasat, szigonyokat, mozsarakat, téglákat, amelyek csak egy bálnavadászhajó zsírolvasztó kemencéjéből származhattak, és ódon rézholmikat a tizenhatodik századból, amelyek igazolták a régi spanyol tengerészek hagyományait. Hajó hajó után került bajba Ulongon. Harminc éve sincs, hogy a Blennerdale bálnavadászhajó javításra futott be a lagúnába, s összes emberével együtt elpusztították. Hasonló módon veszett el a szantálfával megrakott Gasket legénysége. Egy nagy francia bárka, a Toulon, a szigeten kívül akadt el, a szélcsendben a szigetlakók kemény tusa után elfoglalták és elsüllyesztették a Lipau-szorosban, a kapitány és egy maroknyi tengerész azonban elmenekült a nagy mentőcsónakban. Aztán ott feküdtek a spanyol holmik, amelyek az egyik régi felfedező pusztulásáról meséltek. Az említett hajókról elmondott esemény mind történelmi tény, és megtalálható a Déli Csendes-óceán tengerészeti útmutatójá-ban. Volt még íratlan történelem is, de ezt csak később tudtam meg. Közben álmélkodtam, hogy ötezer primitív ember miért hagy életben egy korcs zsarnokot.

Egy forró délután McAllister s jómagam ott ültünk a verandán, s néztük a lagúna ékszerfényű színeinek csodáját. Hátunk mögött, a százméternyi, pálma borította homokon túl a külső hullámverés harsogott a zátonyon. Gyilkolt a meleg. A déli szélesség negyedik fokán voltunk, a nap meredeken a fejünk felett égett; néhány napja keresztezte az egyenlítőt dél felé vezető útjában. Szél nem fújt - még csak egy lehelet sem. A délkeleti passzát évadja idő előtt végéhez közeledett, s az északnyugati monszun még nem kezdett fújni.

- Nyavalyát tudnak táncolni - mondta McAllister.

Véletlenül megjegyeztem, hogy a polinéziai táncok szebbek a pápuai táncoknál, s McAllister tagadta ezt, pusztán csak a kötekedő természete miatt. De vitatkozni túlságosan meleg volt, nem szóltam semmit. Aztán meg sose láttam az ulongiakat táncolni.

- Bebizonyítom magának - jelentette ki, s intett az új-hannoveri fiúnak, akit munkásnak verbuváltak, s most a szakács és a mindenes háziszolga tisztét töltötte be.

- Hé, te fiú, te mondani izé király, ő jönni nekem.

A fiú elment, s visszatért a zavart, szorongó főminiszterrel, akiből dőlt a mentegetőző magyarázat. Röviden: a király alszik, s nem lehet háborgatni.

- Király sok erős izé aludni - mondta befejezésül.

McAllister úgy dühöngött, hogy a főminiszter ész nélkül menekült, s magával a királlyal tért vissza. Pompás két ember volt, főként a király, aki legalább százkilencven centiméter magas lehetett. Uralkodásra született, uralkodásra termett. Szeme villogott, míg McAllistert hallgatta, de jámboran engedelmeskedett parancsának, s elhozta a falu kétszáz legjobb férfi és női táncosát. És táncoltak két gyilkos órán át a lángoló napon. Nem köszönték meg McAllisternek, de az nem sokat törődött velük, s végül csúfondárosan, szitkozódva küldte el őket.

Ijesztő volt e pompás vademberek nyomorult szolgalelkűsége. Mitől van ez? Mi a titka McAllister uralmának? Napról napra kevésbé értettem, és nem találtam meg nyitját, bár állandó példáit láthattam a skót feltétlen egyeduralmának.

Egyszer véletlenül megemlítettem, mennyire bosszankodom, mert nem sikerült megvásárolnom egy pár gyönyörű narancsszínű kagylópénzt. Ha nem ér meg Sydneyben öt fontot, akkor egy centet sem. Kétszáz dohányrudat ajánlottam fel a tulajdonosának, de az háromszázra tartotta. Úgy mellékesen elmondtam az esetet, s McAllister azonnal elküldött az emberért, elvette tőle a kagylót, és átadta nekem. Csak ötven rudat engedett fizetnem értük. A bennszülött elfogadta a dohányt, és látnivalóan nagyon örült, amiért ilyen olcsón megúszta. Ami engem illet, elhatároztam, hogy a jövőben lakatot teszek a számra. És tovább töprengtem McAllister hatalmának titkán. Sőt odáig merészkedtem, hogy egyenesen megkérdeztem tőle magától, de ő csak kacsintott a fél szemével, bölcsen nézett, és a következő pohár után nyúlt.

Egyik éjszaka a lagúnán halásztam Otival: azzal az emberrel, akit megfosztottunk a kagylójától. Titkon adtam neki még ötven rudat, s ettől fogva nagy tisztelettel, szinte hódolattal nézett rám, ami igen furcsán esett, mert öregember volt, majd kétszer annyi idős, mint én.

- Ti izé kanaka neve lenni mind csecsszopó! - támadtam rá. - Izé kereskedő lenni kis fickó. Ti izé kanaka lenni nagy fickó. Ti kanaka lenni, mint kutya, sok félni izé kereskedő. Ő nem megenni kanaka. Neki nem lenni fogai vele. Mit mond ilyen sok félelem?

- Ha sok izé kanaka megölni őt? - kérdezte.

- Ő meghalni - válaszoltam. - Ti izé kanaka megölni sok izé fehér ember rég. Miért lenni félni tőle izé fehér ember?

- Igen, mi megölni sok - felelte. - Én úgy élni! Igen nagy számtalan! Lenni régen. Egyszer én lenni igen nagy fiatal fickó, izé hajó megállni kint. Szél ő nem fújni. Sok izé kanaka mi ugrani bele kenu, sok izé kenu mi menni elfogni izé hajó. Két-három fehér ember lőni, mi fene. Mi nem félni. Mi jönni mellé oldala, mi felmászni oldala, sok fickó, lehet gondolni ötven tíz (ötszáz). Egy izé fehér Mary (nő) tartozni oda izé hajó. És sose látni előbb fehér Mary. Közben sok fehér ember vége. Egy izé kapitány, ő nem meghalni. Öt izé, hat izé fehér ember nem meghalni, kapitány ő ordítani. Pár fehér ember harcolni. Pár izé fehér ember kiereszteni le csónak. Aztán mind át az oldalon. Kapitány ő leereszteni fehér Mary. Azután vasi (evezni) erős izé igen nagyon sok. Apám enyém akkor erős. Ő dobni izé dárda. Izé dárda bemenni fehér Mary egyik oldala. Nem megállni. Én úgy élni, kimenni másik oldala a fehér Mary. Neki vége. Én nem félni. Sok kanaka igen nagyon nem félni.

Vén Otiban feltámadt a büszkeség, mert hirtelen lerántotta lava-laváját, és jellegzetes puskagolyóheget mutatott. Mielőtt megszólalhattam volna, az öreg zsinege hirtelen lefutott. Elkapta és be akarta vonni, de rájött, hogy a hal rátekerte egy korallágra. Szemrehányó pillantást vetett rám, mert elaltattam az éberségét, aztán lábbal előre kiugrott a csónakból, a víz alatt megfordult, s követte zsinegét a fenékig. A víz majd húsz méter mély volt. Kihajoltam, s néztem a lába játékát: kísérteties lángokat kavart a halovány foszforeszkálásban, s mind elmosódottabbá és elmosódottabbá vált. Húsz méter semmi sem volt ennek az öregembernek, a zsineg és a horog értékéhez képest. Úgy éreztem, öt perce víz alatt van, pedig aligha lehetett több egy percnél, mikor végre újból fölfelé tartott. Áttörte a felszínt, s egy ötkilós tőkehalat dobott a kenuba: zsinórnak, horognak semmi baja nem történt; az utóbbi még mindig mélyen a hal szájába akaszkodott.

- Lehet - mondtam kíméletlenül. - Ti nem félni régen. Ti most igen sok félni izé kereskedő.

- Igen sok félni - vallotta be olyan hangon, mint aki nem akar erről tovább beszélni. Félóra hosszat némán húzgáltuk fel és vetettük ki horgainkat. Akkor kicsi halevő cápák kezdtek harapni, s miután fejenként egy-egy horgot elvesztettünk, bevontuk a zsineget, s vártunk, hogy a cápák útjukra menjenek.

- Én beszélni igaz neked - tört fel Otiból. - Akkor te érteni, miért mi félni most.

Meggyújtottam a pipámat, és vártam a történetet, amit Oti komisz bêche-de-mer nyelven mesélt el, s én itt érthető szöveggel közlöm. Egyébként, ami a történet szellemét, sorrendjét illeti, hűségesen követem Oti elbeszélését.

- Aztán mi igen büszkék lettünk. Sokszor harcoltunk a furcsa fehér emberekkel, akik a tengeren laktak, és mindig megvertük őket. Néhányat közülünk megöltek, de mit számított ez az ezernyi, ezerféle sok drága holmi mellett, amit a hajókon találtunk. És akkor egy napon, tán húsz vagy huszonöt éve lehetett, jött egy szkúner, egyenest be a csatornán a lagúnába. Nagy, háromárbocos szkúner, öt fehér ember jött rajta, s tán negyvenfőnyi legénység, fekete fickók Új-Guineáról és Új-Britanniáról: és tengeriuborkát akartak fogni. A hajó a lagúna túlsó oldalán, Paulunál vetett horgonyt, és csónakjai mindenfelé kirajzottak: tábort vertek a parton, ott füstölték a tengeriuborkát. Így hát gyengék lettek, mert csoportokra oszlottak, és ezek, akik itt halásztak, s azok, akik Paulunál a szkúneren maradtak, ötven mérföldnyire kerültek egymástól, s voltak, akik még messzebb vetődtek.

Királyunk és főembereink tanácsot tartottak, és én is egész délután és egész éjszaka eveztem abban a kenuban, ami hírt vitt Paulu népének, hogy reggel egyszerre megtámadjuk az összes halásztábort, s az ő dolguk elfoglalni a szkúnert. Mi, akik a hírt vittük, elfáradtunk az evezéstől, de részt vettünk a támadásban. A szkúneren két fehér ember maradt, a kapitány és a másodkormányos, fél tucat fekete fiúval. A kapitányt három fiúval együtt a parton értük s megöltük, de előbb nyolcat közülünk megölt a két revolverével. Tudod, közelről harcoltunk, kézitusában.

Verekedésünk zaja elárulta a kormányosnak, mi történik, hát élelmet, vizet és vitorlát tett a kicsi csónakba, amely olyan kicsi volt, hogy alig ütötte meg a három és fél métert. Rárohantunk a szkúnerre, ezer ember, kenuink elborították a lagúnát. És kagylókürtöket fújtunk, harci dalokat énekeltünk, és evezőinkkel vertük a kenuk oldalát. Milyen esélye lehetett ellenünk egyetlen fehér embernek és három fekete fiúnak? Semmilyen esélye, és a kormányos tudta ezt.

A fehér ember valóságos ördög. Sokat figyeltem őket, öregember vagyok, s most már végre értem, miért foglalták el az összes szigetet a tengeren. Mert ördögök. Itt vagy te a kenuban velem. Szinte gyerek vagy még. Nem vagy bölcs, mert napról napra sok olyasmit mondok neked, amit nem tudsz. Én kicsi kölyök koromban többet tudtam a halakról meg a halak szokásairól, mint te most. Öregember vagyok, de leúszom a lagúna fenekéig, és te nem tudsz utánam jönni. Mire vagy te jó egyáltalán? Nem tudom, hacsak harcra nem. Sose láttalak harcolni, de tudom, olyan vagy, mint a fivéreid. Nem veszed észre, mikor vertek le. Halálig harcolsz, s akkor már késő, akkor már hiába vennéd észre, hogy levertek.

Hát hallgasd csak meg, mit csinált az a kormányos. Mikor a vizet elborítva és trombitáinkat fújva nekitámadtunk, otthagyta a szkúnert, és kicsi csónakjában a három fekete fiúval együtt a kijárat felé evezett. Ebben is bolond volt, mert bölcs ember nem merészkedik a tengerre ilyen kicsi csónakban. A csónak pereme tíz centire sem emelkedett a víz fölé. Húsz kenu eredt utána, kétszáz fiatal férfival.

Tíz métert eveztünk, míg az ő fekete legényei kettőt. Nem lehetett esélye, de bolond volt. Felállt a csónakban, és egy puskával sűrűn lődözött. Rosszul lőtt, de mikor közelebb nyomakodtunk, sokat megsebzett és megölt közülünk. De mégsem lehetett semmi esélye.

Emlékszem, egész idő alatt szivarozott. Mikor tizenkét méterre megközelítettük, és gyorsan mentünk előre, ledobta a puskát, meggyújtott egy dinamitrudat a szivarral, és közénk dobta. Még egyet meggyújtott, aztán még egyet, és igen sokat, igen gyorsan dobált közénk. Most már tudom, hogy kettéhasította a gyutacs végét, és gyufafejeket dugott bele, ezért gyulladt meg olyan gyorsan. Aztán meg a gyutacsok igen rövidek voltak. Néha a levegőben robbantak a dinamitrudak, de legtöbb a kenuban robbant, s annak a kenunak vége volt. A húsz kenuból tízet darabokra szaggatott. Az a kenu, amelyikben én ültem, darabokra szakadt, s a két ember is, aki mellettem ült. A dinamit közéjük esett. A többi kenu megfordult és elmenekült. Akkor a kormányos ránk üvöltött: "Hej! Hej! Hej!" És megint nekünk támadt a puskájával, és sok embert halálra sebzett a hátán, mikor menekültünk. És a fekete fiúk a csónakban egész idő alatt eveztek. Látod, igazat mondtam, az a kormányos ördög volt.

És ezzel még nem ért véget a dolog. Mielőtt elhagyta volna a szkúnert, meggyújtotta s úgy állította be az összes puskaport meg dinamitot, hogy egyszerre robbanjon. Százszámra nyüzsögtünk a fedélzeten, el akartuk oltani a tüzet, húztuk fel a vizet a hajó oldalán, amikor a szkúner felrobbant. Így hát mindaz, amiért harcoltunk, elveszett, s hozza még sokan közülünk meghaltak. Néha még most, öregkoromra is rosszakat álmodom, és hallom a kormányost üvölteni: "Hej! Hej! Hej!" Mennydörgő hangon üvölti: "Hej! Hej! Hej!" De a halásztáborokat kiirtottuk.

A kormányos kievezett a csatornán kicsi csónakjában, és biztosra vettük, hogy odavész, mert hogyan is boldogulhatna ilyen kicsi csónak négy emberrel az óceánon. Eltelt egy hónap, és akkor egyik reggel, két zápor között, szkúner vitorlázott be a csatornán, és lehorgonyzott a falunál. A király és a főemberek sokat beszéltek, és megállapodtak, hogy két-három nap múlva elfoglaljuk a szkúnert. Közben szokásunk szerint barátságosan viselkedtünk, odaeveztünk a kenuinkban, kókuszdiófüzéreket, baromfit, disznót vittünk eladni. De mikor a hajó mellé értünk a sok kenuval, a fedélzeten álló emberek puskával kezdtek lődözni ránk, és amikor elfelé eveztünk, láttam a kormányost, aki kicsi csónakjával kifutott a tengerre; felugrott a mellvédre, táncolt és üvöltött: "Hej! Hej! Hej!"

Aznap délután három kis csónak jött a szkúnerről a partra, tele fehér emberekkel. Egyenest bejöttek a faluba, és akit megláttak, lelőtték. A disznókat és a csirkéket is leölték. Mi, akiket nem öltek meg, kenukba ugrottunk, és kieveztünk a lagúnára. Mikor visszanéztünk, láttuk, hogy minden ház ég. Késő délután sok kenut láttunk közeledni Nihi felől: ez az a falu a Nihi-csatorna mellett, innen északkeletre. Ennyien maradtak csak, a másik szkúner, amely a Nihi-csatornán jött be, az ő falujukat is felgyújtotta, mint emez a mienket.

Sötétben álltunk, innen nyugatra, Paulu felé, de éjféltájban asszonysírást hallottunk, és nagy kenuflottával találkoztunk. Ennyien maradtak meg Pauluból, az ő falujuk is hamuvá égett, mert a harmadik szkúner is befutott a Paulu-csatornán. Látod, a kormányos, a fekete legényeivel, nem veszett az örvénybe. Eljutott a Salamon-szigetekig, és ott elmondta fivéreinek, mi történt Ulongon. És fivérei valamennyien azt mondják, eljönnek és megbüntetnek bennünket, és el is jöttek három szkúnerrel, és három falunkat eltörölték a föld színéről.

Hát mit tehettünk? Reggel két szkúner szél iránt ránk vitorlázott a lagúna közepén. Élénk passzátszél fújt, s húszasával gázolták el a kenukat. És a puskák folyton-folyvást beszéltek. Szétszóródtunk, mint a repülőhalak a ragadozó bonita előtt, és olyan sokan voltunk, hogy ezrével menekültünk el, ki erre, ki arra, a korallzátony szélénél emelkedő szigetekre.

És azután a szkúnerek fel és alá hajszoltak bennünket a lagúnán. Éjszaka elsiklottunk mellettük. De másnap vagy két nap múlva, három nap múlva újra visszajöttek a szkúnerek, s a lagúna másik vége elé kergettek. És így folyt ez tovább. Már nem számoltuk, nem jegyeztük meg halottainkat. Igaz, mi sokan voltunk, ők kevesen. De mit tehettünk? Húsz kenuban olyan férfiak ültek, akik nem féltek a haláltól, köztük én is. Megtámadtuk a legkisebb szkúnert. Halomra lőttek bennünket. Dinamitot vagdostak a kenukba, s amikor kifogyott a dinamit, forró vizet borogattak le ránk. És a puskák folyton-folyvást beszéltek. És azokat, akiknek szétment a kenujuk, lelőtték, mikor elfelé úsztak. És a kormányos fel-alá táncolt a kabinok tetején, és üvöltött: "Hej! Hej! Hej!"

Minden házat felgyújtottak, a legkisebb szigeten is. Nem hagytak életben egy árva csirkét, egyetlen disznót sem. Kútjainkat megfertőzték a lemészároltak tetemeivel, vagy teledobálták korallsziklával. Huszonötezren éltünk Ulongon, mielőtt a három szkúner odajött volna. Ma ötezren vagyunk. Mikor a szkúnerek eltávoztak, csak háromezren maradtunk, amint tüstént hallani fogod.

Végül a három szkúner belefáradt, hogy fel és alá hajkurásszon bennünket. Így hát elmentek mind a hárman Nihibe, északkeletre. És onnan kitartóan hajszoltak bennünket nyugatnak. Kilenc csónakjukat is vízre bocsátották. Előrenyomulás közben megzargattak minden szigetet. Hajtottak, hajtottak, hajtottak nap nap után. És a három szkúner és a kilenc csónak minden éjszaka láncformán állt őrséget, keresztül a lagúnán, egyik parttól a másikig, s mi nem tudtunk visszaszökni.

Nem hajthattak örökké arra, mert a lagúna elfogyott, s végül azokat, akik még éltek, nyugaton az utolsó homokzátonyra terelték. Hátunk mögött a nyílt tenger feküdt. Tízezren voltunk, s elborítottuk a homokzátonyt a lagúna szélétől a másik oldalon csapdosó hullámverésig. Senki sem fekhetett le. Nem volt hely. Csípő csípőnek, váll vállnak szorulva álltunk. Két napig tartottak így, s a kormányos fel szokott mászni a kötélzetre, onnan csúfolódott és üvöltött: "Hej! Hej! Hej!", s már sajnáltuk, hogy bántottuk őt és a szkúnerét egy hónappal azelőtt. Nem volt ennivalónk, s két nap, két éjjel csak álltunk. A kisbabák meghaltak, a sebesültek meghaltak. S ami legjobban kínzott: nem volt víz szomjunkat oltani, a nap két napon át tűzött ránk, és sehol árnyék. Sok férfi és asszony kigázolt a tengerre, s belefulladt, a hullám kivetette testüket a partra. És jöttek az istenverte legyek. Néhányan a szkúnerhez úsztak, de egy szálig lelőtték őket. És mi, akik éltünk, szántuk-bántuk, hogy büszkeségünkben el akartuk foglalni a háromárbocos szkúnert, amely tengeriuborkát halászni jött hozzánk.

A harmadik reggel kicsi csónakon odajött a három szkúner kapitánya s az a kormányos. Mindnyájan puskát és revolvert hoztak, és beszédet mondtak. Csak azért hagyják abba, mert megunták már az öldöklést, mondták nekünk. És mi mondtuk nekik, hogy szánjuk-bánjuk, soha többé fehér embert nem bántunk, és engedelmességünk jeléül homokot szórtunk a fejünkre. És a nők meg a gyerekek mind nagy jajgatást csaptak vízért, és így egy darabig semmit sem lehetett hallani a férfiak beszédéből. Aztán megmondták, mi a büntetésünk. Meg kell töltenünk a három szkúnert koprával és tengeriuborkával. És mi beleegyeztünk, mert víz kellett, és szívünk megtört, és tudtuk, hogy gyerekek vagyunk a harcban, ha a fehér emberrel harcolunk, aki úgy harcol, mint az ördög. És mikor minden beszédnek vége lett, a kormányos felállt, csúfolódott és üvöltött: "Hej! Hej! Hej!" Ezután eleveztünk kenuinkban, és vizet kerestünk.

És hetekig gürcöltünk: tengeriuborkát fogtunk, felfüstöltük, kókuszdiót gyűjtöttünk, és koprának dolgoztuk fel. Éjjel-nappal füstfellegek szálltak felfelé Ulong valamennyi szigetének valamennyi partján: fizettünk vétkes cselekedetünkért. Mert azokban a halálos napokban erősen az eszünkbe égették, hogy a fehér embert bántani nagy vétek.

Közben a szkúnerek megteltek koprával és tengeriuborkával, a mi fáinkról pedig eltűnt a kókuszdió, s egyszer a három kapitány és az a kormányos összehívott bennünket nagy beszédre. És azt mondták, igen örülnek, hogy tanultunk a leckéből, és mi tízezredszer is elmondtuk, hogy szánjuk-bánjuk, és többé nem csinálunk ilyesmit. És homokot is szórtunk a fejünkre. Akkor a kapitányok azt mondták, rendben van, de meg akarják mutatni nekünk, hogy nem felejtenek el, s ezért olyan varázslatot küldenek, amire mindig emlékezni fogunk, ha valamikor eszünkbe jutna fehér embert bántani. Ezután a kormányos még egyszer kicsúfolt bennünket, és üvöltött: "Hej! Hej! Hej!" Akkor hat emberünket, akiket rég holtnak hittünk, partra rakták az egyik szkúnerről, és a szkúnerek vitorlát bontottak, és kifutottak a csatornán át a Salamon-szigetek felé.

A hat partra tett embert érte először a varázslat, amit a kapitányok visszaküldtek ránk.

- Nagy betegség támadt - vágtam közbe, mert rájöttem a cselfogásra. A szkúneren kanyarójárvány volt, s a hat foglyot szántszándékkal megfertőzték.

- Igen, nagy betegség - folytatta Oti. - Hatalmas varázslat volt. A legöregebb emberek se hallottak még ilyenről. Akik a papjaink közül életben maradtak, azokat mi öltük meg, mert nem tudták legyőzni a varázslatot. A betegség terjedt. Mondom, tízezren álltunk, csípő csípőhöz, váll vállhoz szorulva a homokzátonyon. Mikor a betegség elhagyott bennünket, már csak háromezren éltek. És éhínség is támadt, mert minden kókuszdiónkból koprát csináltunk.

- Ő izé kereskedő - fejezte be Oti -, ő lenni, mint gané, ő lenni, mint döglött kagyló, ő nem kai-kai (megenni) igen sok büdös. Ő lenni, mint izé kutya, izé beteg kutya, sok légy lenni neki. Mi nem félni izé kereskedőnek. Mi félni, mert ő lenni fehér embernek. Mi tudni igen nagy sok nem jó ölni fehér ember. Izé beteg kutya kereskedő lenni neki sok fivér, fehér ember verekedni, mint ördög. Néha ő csinálni kanaka igen haragszik rá, és kanaka akarni őt megölni, kanaka gondolni varázslat, és kanaka hallani kormányos kiabálni: "Hej! Hej! Hej!" És kanaka nem megölni.

Oti felcsalizta a horgát egy tintahaldarabkával, amit fogával tépett ki az eleven, rángó szörnyetegből, és horog és csali fehér lángokban süllyedt a fenékig.

- Cápajárás lenni vége - mondta.

- Azt hiszem, mi fogni sok izé hal.

Zsinórja vadul megrándult. Váltakozó fogással gyorsan beszedte, s nagy, tátogó tőkehalat dobott a kenu aljába.

- Nap jönni fel, én adni neki rohadt kereskedő ajándék nagy izé hal - mondta Oti.


Szász Imre fordítása

 

Mauki

Ötvenöt kilót nyomott. Haja gyapjas és negroid volt, a bőre fekete, sajátos, különleges fekete. Nem kékesfekete, sem vörösesfekete, hanem szilvafekete. Maukinak hívták, s főnök fiának született. Három tambója volt. Melanéziában a tabut hívják tambónak, s a tambo közeli rokona a polinéziai tabu szónak. Mauki a következő három dolgot tartotta tambónak: először, sosem szabad asszonnyal kezet fognia, asszony keze nem érintheti meg őt magát vagy személyes holmijait; másodszor, sosem ehet semmiféle ételt olyan tűzről, amelyen előbb kagylót főztek; harmadszor, sosem érintheti meg a krokodilt, s nem utazhat olyan kenun, amely a krokodilnak valamilyen részét viszi, még ha csak egy fogát is.

Mauki foga is fekete volt, de más árnyalatú: mélyfekete, vagy még inkább koromfekete. Anyja festette meg, egyetlen éjszaka leforgása alatt; bedörzsölte valami porrá tört ásvánnyal, melyet Port Adams mögött, a földcsuszamlásból ástak ki. Port Adams tengerparti falu Malaitán, Malaita pedig a legvadabb sziget a Salamon-szigetcsoportban - olyan vad, hogy sem a kereskedők, sem az ültetvényesek nem tudták rajta megvetni a lábukat; s a régi tengeriuborka-halászoktól és szantálfa-kereskedőktől kezdve, a mostani, ismétlőpuskával és benzinmotorral felszerelt munkástoborzókig egy sereg fehér embert öltek meg tomahawkkal vagy lágy hegyű Snider-golyóval. Ilyen Malaita ma is, a huszadik században, fő vadászterülete a munkástoborzóknak, akik meg-megszállják partjait munkásokért, azok meg elszegődnek, elszerződnek a szomszédos civilizáltabb szigetek ültetvényeire évi harmincdolláros bérért. Mert a szomszédos civilizáltabb szigetek bennszülöttjei már túl civilizáltak ahhoz, hogy ültetvényen dolgozzanak.

Mauki fülét átszúrták, nem egy, nem két, hanem néhány tucat helyen. Egyik kisebb lyukban agyagpipát hordott. A nagyobb lyukak túlságosan nagyok lettek volna erre a célra, a pipa kupakja átcsúszott volna rajtuk. Ami azt illeti, a legnagyobb lyukban mindkét oldalon rendszerint egy-egy tizenkét centiméter átmérőjű fadugót viselt. Durván számítva, az említett lyukak kerülete elérte a húsz centimétert. Mauki egyetemes ízlésű volt. A kisebb lyukakban üres töltényhüvelyeket, patkószegeket, rézcsavarokat, madzagdarabokat, kötelet, zöld levélfonadékot s alkonyat felé tűzvörös hibiszkuszvirágot hordott. Ebből kiderült, hogy zseb nélkül is kényelmesen elvolt. Azonfelül zsebe nem is lehetett, mert egész öltözéke néhány centiméteres vászondarabból állt. Hajában zsebkést viselt, pengéjét egyik gyapjas fürtre csattintotta. Legértékesebb holmijának egy porcelán csésze fülét tartotta; teknőscsont gyűrűre függesztette fel, azt pedig átfűzte az orrát kettéválasztó porcon.

De Maukinak a díszítés ellenére is kellemes arca volt, sőt akármilyen mértékkel mérjük is, egyenesen csinos arca, melanéziai viszonylatban pedig rendkívül jóképűnek számított. Egyetlen hibája volt csak: hiányzott róla az erő. Lágyan nőies, majdnem lányos volt, finom vonású, szabályos, vékony rajzú. Az álla gyenge volt s a szája is. Állkapcsa, orra, homloka nem sugározta az erőt, a jellemet. Csak a szemében lehetett észrevenni annak az ismeretlen tulajdonságnak a szikráit, ami akaratának nagyobbik részét jelentette, s amit mások nem értettek meg. Ez az ismeretlen tulajdonság merészségből, kitartásból, rettenthetetlenségből, képzelőerőből és ravaszságból állt; s ha valamilyen jellemének megfelelő és meglepő tettben kifejezésre jutott, Mauki környezete mindig álmélkodott.

Mauki apja Port Adams falu főnöke volt, Mauki tenger mellett nőtt fel, s jóformán kétéltű lett. Ismerte a halak, osztrigák életmódját, a zátony titkaiban úgy olvasott, mint a nyitott könyvben. A kenukhoz is értett. Egyéves korában tanult meg úszni. Hétéves korában teljes egy percig vissza tudta tartani a lélegzetét, s tízméteres vízben lebukott a fenékig. És hétéves korában ellopták a bozótlakók, akik még úszni sem tudnak, s félnek a sós víztől. Mauki ezután csak távolról látta a tengert, a dzsungel nyiladékain át, vagy a magas hegyoldalak tisztásairól. Az öreg Fanfoa rabszolgája lett, aki vagy húsz széttört erdei falu főnöke volt Malaita hegyláncain; ezeknek a faluknak a füstje szolgáltatta csendes reggeleken a tengerjáró fehér embernek az egyetlen bizonyítékot, hogy a sziget belseje sűrűn lakott. Mert a fehérek nem hatoltak be Malaitára. Régebben megpróbálták, akkoriban, amikor aranyat kerestek, de fejük ott maradt, s azontúl a bozótlakó négerek kunyhóinak füstös szarufájáról vigyorgott alá.

Mauki tizenhét éves fiatal férfi volt, mikor Fanfoa dohánya kifogyott. Szörnyűségesen kifogyott. Nehéz idő járta minden falujára. Fanfoa hibát követett el. Suo kicsi öböl volt, nagy szkúner nem horgonyozhatott benne. Mangrove-fák vették körül, lombjuk a mély víz fölé hajolt. Csapda volt ez, s a csapdába két fehér ember hajózott be kicsi vitorlásán. Munkásokat kerestek, sok dohányt és árut hoztak magukkal, nem beszélve a három puskáról és a rengeteg lőszerről. Suónál nem laktak halásznépek, s a bozótlakók lenyomulhattak a tengerig. A kis vitorlás hatalmas forgalmat bonyolított le. Első nap húsz újonc iratkozott fel. Még a vén Fanfoa is elkötelezte magát. S ugyanaznap a húsz újonc lemetélte a két fehér ember fejét, megölte a legénységet, és elégette a vitorlást. Ezután vagy három hónapon át dugig volt dohány és áru minden erdei faluban. Akkor jött egy hadihajó, mérföldekről szórta a gránátot a hegyekbe, kiijesztette a népet a falujából, és még sűrűbb bozótba kergette. Utána a hadihajó szárazföldi csapatokat tett partra. Azok felégették a falvakat a dohánnyal és az áruval egyetemben. A kókusz- és banánfákat kivágták, a táró-földeket gyökerestül feltúrták, a disznókat, csirkéket leölték.

Fanfoa tanult a leckéből, de közben kifogyott a dohánya. A fiatal férfiak pedig féltek, nem akartak munkástoborzó hajókra szegődni. Ezért parancsolta meg Fanfoa, hogy rabszolgáját, Maukit, vigyék le, és szegődtessék el fél láda dohányért meg késekért, baltákért, vászonért és gyöngyökért, s Mauki majd ledolgozza az előleget az ültetvényeken. Mauki ugyancsak félt, mikor a szkúner fedélzetére vitték. Mintha bárányt vezetnének a vágóhídra. A fehér emberek nagyon bősz istenteremtményei. Annak kell lenniük, másképp nem merészkednének állandóan Malaita partjára és öbleibe, ketten egy szkúneren, mikor mindegyik szkúner tizenöt-húsz feketét visz magával legénységnek, s gyakran nem kevesebb, mint hatvan-hetven fekete munkásújoncot is. Aztán meg veszélyes a parti lakosság is, váratlanul támad, s elpusztítja a szkúnert minden emberével. Bizony rettenetes lehet a fehér ember. Meg hát olyan varázsszerei vannak - puskák, amelyek sokat lőnek igen gyorsan, vas és réz jószágok, amelyek hajtják a szkúnert, ha nincs szél, és dobozok, amelyek úgy beszélnek és nevetnek, ahogyan az emberek beszélnek és nevetnek. Igen, és Mauki hallott egy fehér emberről, akinek olyan erős varázsszere volt, hogy ki tudta venni és vissza tudta tenni az összes fogát, ha akarta.

Maukit levitték a kabinba. Egyik fehér ember a fedélzeten őrködött, két revolverrel az övében. A másik fehér ember a kabinban ült, előtte könyv, amelybe furcsa jeleket és vonalakat írt. Úgy nézett Maukira, mintha disznó vagy madár lenne, belepillantott a hóna alá, és valamit írt a könyvbe. Azután odanyújtotta az íróbotocskát, Mauki éppen csak megérintette, s ezzel elszegődött a "Holdfény" Szappan Társaság ültetvényeire háromévi munkára. Azt nem magyarázták meg neki, hogy a vad fehér emberek akarata fogja majd kényszeríteni a szerződés betartására, s mögöttük, ugyanilyen szerepre, ott áll Nagy-Britannia egész hatalma és egész hajóhada.

Sok fekete volt a fedélzeten, sosem hallott távoli helyekről, a fehér ember beszélt velük, s ők kitépték a hosszú tollat Mauki hajából, rövidre vágták fürtjeit, és dereka köré élénksárga lava-lavát kötöttek. Több napot töltött a fedélzeten, és több földet és szigetet látott, mint amennyiről valaha is álmodott, aztán partra tették Új-Georgiában, és munkára fogták a földeken: dzsungelt kellett irtania, és nádfüvet vágnia. Akkor se kellett így dolgoznia, mikor Fanfoa rabszolgája volt. S ő nem szeretett dolgozni. Hajnalban, még sötéttel kellett kelniük, s kétszer kaptak enni naponta. Hetekig nem kaptak mást, mint édesburgonyát, aztán meg hetekig csak rizst. Mauki nap nap után a kókusz belét vagdosta ki a héjából, és hosszú napokig és hetekig rakta a tüzet, amelyen a koprát füstölték, míg gyulladásba nem jött a szeme; akkor favágásra osztották be. Jó fejszés volt, s később a hídépítő csapathoz rakták. Egyszer büntetésből az útépítő bandához került. Időnként evezős volt a tehercsónakokon, mikor távoli partokról hordták be a koprát, vagy a fehér emberek kimentek dinamittal halászni.

Egyebek között megtanulta a bêche-de-mer angolt, s így minden fehér emberrel tudott beszélni, s a munkásokkal is, akik egyébként ezer különböző tájszólást beszéltek volna. Aztán megtudott egyet-mást a fehér emberekről, főleg azt, hogy megtartják a szavukat. Ha azt mondták valamelyik fiúnak, hogy kap egy dohányrudacskát, meg is kapta. Ha azt mondták valamelyik fiúnak, hogy palacsintává verik, palacsintává is verték minden alkalommal. Mauki nem tudta, mi az a palacsinta, de szerepelt a bêche-de-mer-ben, s úgy gondolta, hogy a vér meg a fog lehet, ami néha együtt jár a palacsintává veréssel. Még valamit megtanult: egyik fiút sem verik vagy büntetik meg, ha nem vét semmit. A fehér emberek még akkor se ütöttek, ha részegek voltak - ami gyakran megesett -, hacsak a fiúk meg nem szegtek valami szabályt.

Mauki nem szerette az ültetvényt. Gyűlölte a munkát, és főnök fia volt. Továbbá tíz év telt el, mióta Fanfoa ellopta Port Adamsból, és emésztette a honvágy. Honvágyában még Fanfoa rabszolgája is szívesen lett volna, így hát megszökött. Belevette magát a bozótba, azt tervezte, hogy átvergődik a déli partra, ellop egy kenut, és hazamegy Port Adamsba. De belázasodott, elfogták, s inkább holtan, mint elevenen visszavitték.

Másodszor két malaitai fiú társaságában szökött meg. Húsz mérföldnyire jutottak el a parton, s elbújtak egy malaitai szabados kunyhójában, aki ott a faluban lakott. De az éjszaka közepén két fehér ember jött, nem féltek a falu népétől, palacsintává verték a három szökevényt, megkötözték, mint a disznót, s belökték őket a tehercsónakba. De azt az embert, akinek a házában elbújtak - azt a repülő hajból, bőrből, fogakból ítélve alighanem palacsintavagdalékra verték, s evilági élete végéig elvették a kedvét attól, hogy szökött munkásokat rejtegessen.

Mauki egy évig gürcölt. Akkor megtették inasnak, finom ennivalót kapott, jó dolga volt, s könnyű munkája: tisztán tartotta a házat, whiskyt és sört szolgált fel a fehér embereknek a nap minden s az éjszaka legtöbb órájában. Ezt szerette, de Port Adamsot jobban szerette. Még két évet kellett leszolgálnia, de a két évet sokallta gyötrő honvágyában. Az egyéves szolgálat bölcsebbé tette, s most, hogy inas lett, jobb alkalom kínálkozott. Neki kellett tisztítania a puskákat, s tudta, hol lóg a fegyvertár kulcsa. Kitervelte a menekülést, s egy éjszaka tíz malaitai meg egy San Cristoval-i fiú lopózkodott ki a faházakból, s levonszolt egy tehercsónakot a parton. Mauki szerezte meg a kulcsot, amely nyitotta a csónak lakatját, és Mauki szerelte fel a csónakot egy tucat Winchesterrel, óriási mennyiségű lőszerrel, egy láda dinamittal, gyutaccsal, kanóccal és tíz láda dohánnyal.

Északnyugati monszun fújt, s éjidőben menekültek délnek; nappal félreeső, lakatlan szigetecskéken bújtak meg, vagy a nagyobb szigeteken a bozótba vonszolták tehercsónakjukat. Úgy jutottak el Guadalcanalig, félig megkerülték, s átvágtak az Elkerülhetetlen-szoroson Florida szigetéhez. Itt ölték meg a San Cristoval-i fiút, a fejét eltették, a többi részét megfőzték és megették. Malaita partja csak húsz mérföldnyire volt, de utolsó éjszaka az erős áramlat és a szembefújó szelek miatt nem sikerült elérniük. A napvilág még mindig céljuktól több mérföldnyire találta őket. De napvilággal arra jött egy kis vitorlás, két fehér ember ült rajta, és nem féltek a tizenkét puskával felfegyverzett tizenegy malaitai embertől. Maukit és társait visszavitték Tulagiba: ott lakott minden fehér emberek legnagyobb ura. És a nagy fehér úr ítélőszéket tartott, s utána egyenként kikötötték a szökevényeket, húsz korbácsütést mértek rájuk, s tizenöt dollár bírságra ítélték őket. Aztán visszavitték a társaságot Új-Georgiába, s ott a fehér emberek sorra palacsintává verték és munkára fogták őket. De Mauki nem inaskodhatott tovább. Az útépítő csapathoz rakták. A tizenöt dollár bírságot a fehér emberek fizették ki, akiktől elszökött, s neki megmondták, hogy le kell dolgoznia, ami további hat hónap munkát jelentett. Az ellopott dohányból ráeső rész pedig újabb egyévi munkát szerzett neki.

Port Adams most három és fél évnyire volt, így hát egyik éjszaka ellopott egy kenut, megbújt a Manning-szoros szigetecskéin, kijutott a szorosból, és Ysabel-sziget keleti partja mentén igyekezett továbbjutni, de csak addig, míg útja kétharmadánál, a Meringe-lagúnában el nem fogták a fehér emberek. Egy hét múlva megugrott tőlük, és a bozótba vette magát. Ysabel-szigeten nem laktak erdei négerek, csak partiak, s azok mind keresztények voltak.

A fehér emberek ötszáz dohányrúd jutalmat tűztek ki, s valahányszor Mauki a partra merészkedett, s kenut akart lopni, a parti négerek megkergették. Négy hónap telt el így, akkor a jutalmat felemelték ezer rúdra, s Maukit elfogták és visszaküldték Új-Georgiára, az útépítő csapathoz. Mármost ezer dohányrúd ötven dollárt ér, és a jutalmat Mauki maga fizette meg, így hát további egy évet és nyolc hónapot kellett dolgoznia. Port Adams most ötévnyire távolodott el.

Maukit jobban gyötörte a honvágy, mint valaha, s nem arra biztatta, hogy csillapodjék le, viselkedjen jól, dolgozza le az öt évet, és menjen haza. Következő alkalommal a szökés pillanatában érték tetten. Ügyét Haveby úr, a "Holdfény" Szappan Társaság szigetbirtokának igazgatója elé vitték, aki javíthatatlannak minősítette. A társaságnak a Santa Cruz-szigeteken is voltak ültetvényei, sok száz mérföldnyire a tengeren, s oda küldték a Salamon-szigetek javíthatatlan munkásait. Odaküldtek Maukit is, bár sohasem érkezett meg. A szkúner megállt Santa Annában, s éjszaka Mauki partra úszott, ott ellopott a kereskedőtől két puskát, egy láda dohányt, és elindult kenun Cristoval felé. Malaita most északra feküdt, ötven-hatvan mérföldnyire. De mikor neki akart vágni az útnak, kisebb vihar kapta el, s visszahajtotta Santa Annába, ahol a kereskedő vasra verte s fogva tartotta, amíg a szkúner vissza nem érkezett Santa Cruzból. A két puskát visszaszerezte a kereskedő, de a láda dohánnyal megterhelték Maukit újabb egy év erejéig. Most már összesen hat évvel tartozott a társaságnak.

Visszatértében Új-Georgia felé, a szkúner lehorgonyzott a Marau-szorosban, amely Guadalcanal délkeleti csúcsán van. Mauki bilinccsel a csuklóján partra úszott, és a bozótba menekült. A szkúner továbbment, de az ottlakó "Holdfény"-kereskedő ezer dohányrudat tűzött ki jutalmul, s az erdei négerek odavitték neki Maukit, ez alkalommal további egy évvel és nyolc hónappal gazdagabban. Újra elillant, mielőtt a szkúner befutott volna; most tehercsónakon, a kereskedő egy láda dohányának kíséretében. De az északnyugati szél Ugira sodorta, ahol a keresztény bennszülöttek ellopták a dohányát, őt magát pedig átadták az ott székelő "Holdfény"-kereskedőnek. A dohány, amit a bennszülöttek elloptak, újabb egy évet jelentett, s most nyolc és fél évről szólt a nóta.

- Elküldjük a Lord Howe-szigetre - mondta Haveby úr. - Ott van Bunster, intézzék el a dolgot egymás között. Nagy hecc lesz, akár Mauki intézi el Bunstert, akár Bunster Maukit, s mi mindkét esetben jól járunk.

Ha az ember elhagyja a Meringe-lagúnát az Ysabel-szigeten, és iránytű szerint pontosan északnak kormányoz, százötven mérföldes utazás után kiemelkednek előtte a tengerből Lord Howe korall-homokpartjai. Lord Howe vagy százötven mérföld kerületű földgyűrű, szélessége néhány száz méter a legszélesebb pontján, s helyenként három méterrel emelkedik a tenger színe fölé. A gyűrű közepén hatalmas, itt-ott korallfoltokkal tarkított lagúna van. Lord Howe sem földrajzilag, sem néprajzilag nem tartozik a Salamon-szigetekhez. Korallzátony, a Salamon-csoport tagjai meg magas szigetek; népe és nyelve polinéziai, a Salamon-szigetek lakói pedig melanéziaiak. Lord Howe-t az a nyugatnak tartó polinéziai vándorlás népesítette be, amely még ma is folyik: a délkeleti passzátszél partjaira sodorta a nagy, egyensúlyozóval felszerelt kenukat. Az is nyilvánvaló, hogy az északnyugati monszun idején eljutott ide valami kis melanéziai áramlat is.

Senki se megy soha Lord Howe-ra vagy Ontong Jávára, ahogy néha hívják. Thomas Cook és fiai nem árusítanak ideszóló jegyeket, s a turisták nem is sejtik létezését. Még csak egy fehér hittérítő sem lépett partjára. Ötezer bennszülött lakosa éppoly békés, mint amilyen primitív. De nem voltak mindig ilyen békések. A Tengerészeti Útmutató ellenségesnek és alattomosnak írja le őket. De azok az emberek, akik a Tengerészeti Útmutató-t összeállítják, sosem hallottak a bennszülöttek lelkében végbement változásról. Nem is olyan régen megtámadtak egy nagy bárkát, és megöltek minden embert, a másodkormányos kivételével. Az életben maradott megvitte a hírt testvéreinek. Három kereskedelmi szkúner kapitánya tért vele vissza Lord Howe-ra. Egyenest bevitorláztak a lagúnába, s kezdték hirdetni a fehér ember evangéliumát, azt, hogy csak fehér ember ölhet meg fehér embert, s az alacsonyabb rendű fajok nem emelhetnek rá kezet. A szkúnerek fel és alá vitorláztak a lagúnában, rombolva és pusztítva. A keskeny homokgyűrűről nem lehetett szökni, nem volt bozót, ahova a bennszülöttek elmenekülhettek volna. Mihelyt a fehérek észrevettek egy férfit, lelőtték, eltűnni meg nem lehetett a szemük elől. A falvakat felégették, a kenukat összetörték, a csirkéket, disznókat leölték, s az értékes kókuszfákat kidöntötték. Egy hónapig folyt ez, akkor elvitorláztak a szkúnerek; de a fehér embertől való félelmet beleégették a szigetlakók lelkébe, s azok soha többé nem vetemedtek arra, hogy egyet is bántsanak.

Max Bunster volt az egyetlen fehér ember Lord Howe-n, s a mindenütt jelenlevő "Holdfény" Szappan Társaság alkalmazottjaként kereskedett. És a Társaság Lord Howe-n kvártélyozta el, mert azonkívül, hogy meg akart szabadulni tőle, ennél eldugottabb helyet nem talált. A Társaság csak azért nem vált meg tőle, mert nehezen talált volna mást a helyére. Bunster nagy, tagbaszakadt német volt, - egy kereke hiányzott. Jótékony meghatározás, ha félnótásnak nevezzük. Szájas volt és gyáva, s háromszor akkora vadember, mint bármelyik vadember a szigeten. Gyáva lévén, durvasága is gyávaságra vallott. Mikor a Társaság szolgálatába lépett, Savóra küldték. Később egy tüdőbajos gyarmati embert küldtek leváltására, de ezt összeverte, s roncsként küldte vissza azon a szkúneren, amely odavitte.

Haveby úr ezután egy ifjú yorkshire-i óriást küldött Bunster helyére. A yorkshire-inek az volt a híre, hogy jobban szeret verekedni, mint enni. De Bunster nem verekedett. Jámbor bárányként viselkedett - tíz napig, míg a yorkshire-it földhöz nem vágta a láz és a vérhas együttes rohama. Akkor Bunster nekiment, s földhöz vágta, és vagy hússzor beletiport. De félt, hogy baj lesz, ha áldozata felépül, s vitorlással Guvutuba menekült, ahol tovább gyarapította jó hírét, mert összevert egy fiatal angolt, akinek már előbb búr golyó nyomorította meg mindkét csípejét.

Ekkor elküldte Haveby úr Bunstert Lord Howe-ra, erre az isten háta mögötti helyre. Bunster egy szkúnerrel érkezett oda, s azzal ünnepelte meg partraszállását, hogy elpusztított fél láda gint, és elpáholta a koros, asztmás kormányost. Mikor a szkúner elment, lerendelte a kanakákat a partra, és kihívta őket; fél láda dohányt ígért annak, aki birkózásban földhöz tudja vágni. Három kanakát földhöz vágott, a negyedik egykettőre lefektette őt, de dohány helyett golyót kapott a tüdejébe.

Így kezdődött Bunster uralma Lord Howe szigetén. Háromezer ember lakott a legnagyobb faluban; de még fényes napvilágnál is elmenekültek, ha ő arra járt. Még a kutyák meg a disznók is elkotródtak az útból, s a király sem röstellt gyékény alá rejtőzni. A két főminiszter örökké rettegett Bunstertől, mert az sosem tárgyalta meg a vitás ügyeket, hanem odavágott az öklével.

És Maukit Lord Howe-ra küldték, hogy nyolc és fél hosszú éven át dolgozzék Bunsternek. Lord Howe-ról nem lehetett elmenekülni. Bunster és ő jóban-rosszban össze voltak láncolva. Bunster száz kilót nyomott. Mauki ötvenötöt. Bunster degenerált állat volt. Mauki pedig primitív vadember. És mindkettő a maga szokásai, akarata után igazodott. Mauki nem is sejtette, milyen gazdának kell dolgoznia. Nem figyelmeztették, és magától értetődőnek tartotta, hogy Bunster olyan, mint a többi fehér ember: sok whiskyt iszik, uralkodó, törvényhozó, aki mindig állja a szavát, és ok nélkül sohasem üt. Bunster előnyben volt. Ő mindent tudott Maukiról, s előre csámcsogott, hogy markába kaparinthatja. Utolsó szakácsának eltört a karja, kiugrott a válla, s Bunster megtette Maukit szakácsnak és mindenes inasnak.

S Mauki megtanulta, hogy egyik fehér ember ilyen, a másik olyan. Még aznap, mikor a szkúner eltávozott, parancsot kapott, hogy csirkét vegyen Szamiszitől, a bennszülött tonga hittérítőtől. De Szamiszi áthajózott a lagúnán, és csak három nap múlva szándékozott visszatérni. Mauki hazament a hírrel. Felkapaszkodott a meredek lépcsőn (a ház oszlopokon állt, négy méter magasan a homok fölött), s belépett a nappali szobába, jelentést tenni. A kereskedő követelte a csirkét. Mauki kinyitotta a száját, hogy elmagyarázza a hittérítő távollétét. De Bunstert nem érdekelte a magyarázat. Ököllel odavágott. Az ütés a száján érte Maukit, és felemelte a levegőbe. Egyenesen kirepült az ajtón, keresztül a keskeny verandán, áttörte a felső korlátot, és lezuhant a földre. Ajka zúzott, formátlan húsdarabbá vált, szája tele volt vérrel és törött foggal.

- Majd megtanulod, hogy nekem nem lehet visszapofázni! - ordította a kereskedő vörösen a dühtől, s lenézett rá a törött korlát fölött.

Ilyen fehér emberrel Mauki sosem találkozott, s elhatározta, hogy összehúzódik, és nem csinál hibát. Látta, mikor Bunster a csónakos fiúkat összeverte, s egyiket három napig étlen-szomjan vasban tartotta, mert evezés közben eltört egy tartóvillát. Aztán meg hallotta a falu pletykáját, és értesült róla, miért szerzi magának Bunster immár a harmadik feleséget - köztudomásúlag erőszakkal. Első és második felesége temetőben feküdt, a fehér korallhomok alatt, korallszikla-tábla állt a fejüknél meg a lábuknál. Meghaltak, s az a hír járta, hogy Bunster halálra verte őket. A harmadik feleségnek is rossz sora volt. Ezt Mauki maga láthatta.

De semmi módon nem lehetett elkerülni, hogy meg ne sértse a fehér embert, akit, úgy látszik, sértett az egész élet. Ha Mauki hallgatott, megütötte, és mogorva állatnak nevezte. Ha beszélt, megütötte, mert visszaszájalt. Ha komoly volt, Bunster cselszövéssel vádolta, és előlegképpen elrakta; ha erőnek erejével mosolygott, és vidám képet vágott, Bunster azzal vádolta, hogy kiröhögi urát és parancsolóját, és megkóstoltatta vele a botot. Bunster ördög volt. A falu már elbánt volna vele, ha nem emlékszik a három szkúnertől kapott leckére. El is bánnak vele mindenképpen, ha van bozót, ahova elmeneküljenek. De így a fehér ember, bármelyik fehér ember meggyilkolása hadihajót hozna rájuk, az pedig megölné a vétkeseket, és kivágná az értékes kókuszfákat. Aztán a csónakos fiúk, azok is végképp rászánták magukat, hogy véletlenül vízbe fojtják Bunstert, mihelyt alkalmuk lesz felbillenteni a vitorlást. Hanem Bunster ügyelt rá, hogy a csónak ne boruljon fel.

Mivel Mauki más fajtából származott, s mivel nem szökhetett meg, amíg Bunster él, elhatározta, hogy elkapja a fehér embert. De hát sose nyílott rá alkalma. Bunster mindig készenlétben állt. Revolverét éjjel-nappal keze ügyében tartotta. Senkit sem engedett a háta mögé kerülni: ezt Mauki is megtanulta, miután többször leütötték. Bunster tudta, hogy jobban kell tartania a jámbor, egyenesen bájos arcú malaitai fiútól, mint Lord Howe-sziget egész lakosságától; ezért fokozott lelkesedéssel hajtotta végre kínzási tervét. És Mauki összehúzódott, tűrte a büntetéseket, és várt.

Minden más fehér ember tiszteletben tartotta tambóit, Bunster nem. Mauki heti dohányjárandósága két rúd volt. Bunster odaadta a feleségének, s Maukinak az ő kezéből kellett volna átvennie. De ezt tambója tiltotta, s Mauki dohány nélkül maradt. Ugyanígy hagyott el jó néhány étkezést, és jó néhány napon át éhezett. Bunster a lagúnában tenyésző nagy kagylókból akart vele levest csináltatni. Mauki nem engedelmeskedhetett, mert a kagyló tambo volt. Hatszor egymás után tagadta meg, hogy hozzányúljon a kagylóhoz, s gazdája hatszor leütötte. Bunster tudta, hogy a fiú inkább meghal, de tiltakozását lázongásnak nevezte, és megöli, ha talál másik szakácsot helyette.

A kereskedő egyik kedves tréfája volt, hogy elkapta Mauki gyapjas fürtjeit, és fejét a falhoz verte. A másik tréfája meg az, hogy egy óvatlan pillanatban lecsapott Maukira, és húsába nyomta szivarja égő végét. Bunster ezt oltásnak hívta, s Mauki jó sok oltást kapott minden héten. Egyszer Bunster dühében kitépte a csészefület Mauki orrából, s egészen kiszakította orrporcán a lyukat.

- Micsoda pofázmány! - jegyezte meg, mikor szemügyre vette az általa okozott kárt.

A cápa bőre olyan, mint a dörzspapír, de a rája bőre ráspoly. A Dél-tengereken a bennszülöttek fareszelőnek használják, azzal simítják le a kenut és az evezőket. Bunster rájabőrből csináltatott kesztyűt. Mikor először kipróbálta Maukin, nyakától a hónaljáig leszedte hátáról a bőrt. Bunster el volt ragadtatva. Feleségével is megkóstoltatta a kesztyűt, és alaposan kipróbálta a csónakos fiúkon. A főminiszterek is odajárultak hozzá fejenként egy-egy simogatásért, s vigyorogniuk kellett, mintha az egész csak tréfa volna.

- Nevessetek, a fene egyen meg, nevessetek! - adta meg Bunster a végszót.

Maukinak jutott ki a legnagyobb rész a kesztyűből. Nap el nem múlott a kesztyű simogatása nélkül. Maukiról néha akkora darabon hiányzott a felhám, hogy éjszaka nem tudott aludni, s a tréfás Bunster úr gyakran újra nyers húsig tépte fel a félig gyógyult felületet. Mauki türelmesen várt tovább, s biztosra vette, hogy előbb-utóbb eljön az ő ideje. És tudta, a legapróbb részletig, mit fog tenni, ha eljön az idő.

Egy nap Bunster olyan kedvében ébredt, hogy a világmindenséget palacsintává akarta verni. Maukin kezdte és Maukin végezte, közben leütötte a feleségét, és agyonpüfölte a csónakos fiúkat. Reggelinél mosléknak nevezte a kávét, s a csésze gőzölgő tartalmát Mauki arcába borította. Tízkor Bunstert rázta a malária, s félóra múlva tüzelt a láztól. Nem közönséges roham volt. Gyorsan veszélyessé vált, s feketevíz-lázzá fejlődött. Múltak a napok, Bunster egyre gyengébb és gyengébb lett, soha fel nem kelt az ágyból. Mauki várt és figyelt, s közben bőre végre egyszer begyógyulhatott. Megparancsolta a fiúknak, hogy húzzák partra a csónakot, vakarják le a fenekét, és egészében javítsák ki. A fiúk azt hitték, Bunstertől származik a parancs, és engedelmeskedtek. De Bunster ezalatt eszméletlenül feküdt, s nem parancsolgatott. Eljött Mauki ideje, de ő még várt.

Mikor Bunster túljutott a betegség komiszán, eszméletre tért s gyógyulóban volt, Mauki bepakolta kevéske cókmókját, a porcelán csészefüllel együtt a ládájába. Aztán átment a faluba, és tanácskozott a királlyal meg a két főminiszterrel.

- Ő fickó Bunster, ő lenni jó fickó, ti szeretni sok? - kérdezte.

Azok egyhangúlag kijelentették, hogy egyáltalán nem szeretik a kereskedőt. A miniszterek elpanaszolták mindazt a méltánytalanságot és keservet, ami rajtuk esett. A király összeroppant és sírt. Mauki nyersen félbeszakította:

- Ti ismerni engem... én nagy izé úr én országom. Ti nem szeretni ő izé fehér úr. Én nem szeretni ő. Sok jó, ha ti tenni száz kókusz, kétszáz kókusz, háromszáz kókusz, vitorlás mellé. Ő lenni vége, ti menni aludni, jó izé. Összes kanaka aludni jó izé. Közben nagy zaj izé házon, ti nem tudni hallani nagy izé zaj. Ti összesen aludni erős izé igen nagyon.

Hasonló módon tárgyalt Mauki a csónakos fiúkkal. Aztán megparancsolta Bunster feleségének, hogy térjen vissza családjához. Ha az asszony tiltakozik, Mauki pácba kerül, mert tambója tiltotta, hogy kezet emeljen rá.

Mikor a ház elnéptelenedett, Mauki belépett a hálószobába, ahol a kereskedő szunyókált. Először elszedte a revolvereket, majd kezére húzta a rája-kesztyűt. Bunster egy ütéstől kapott észbe, ami levitte a bőrt végig az orráról.

- Jó izé, eh? - vigyorgott Mauki két ütés közt; egyik lehúzta húsig a kereskedő homlokát, másik megnyúzta a fele arcát.

- Nevess, a fene egyen meg, nevess.

Mauki alapos munkát végzett, s a házukban megbújó kanakák hallották a "nagy izé zajt", amit Bunster csapott, s amivel nem hagyott fel vagy egy óra hosszat.

Mauki, miután befejezte, levitte a vitorláshoz a csónakiránytűt, az összes puskát és lőszert, utána pedig dohányosládákat rakott fel. Éppen ezzel foglalatoskodott, mikor valami ocsmány, bőr nélküli lény jött ki a házból, sikoltozva lerohant a parton, elesett, és kalimpálva, vartyogva feküdt a homokban az égő napon. Mauki arra nézett és habozott. Aztán odament, levágta a fejét, gyékénybe csavarta, és berakta a csónak farládájába.

A kanakák ezen a hosszú, forró napon mélyen aludtak, és nem látták, mikor a vitorlás kifutott a szoroson, délnek fordult, és nekifeszült a délkeleti passzátszélnek. És nem látták a vitorlást, míg meg nem tette hosszú útját Ysabelig, sem később, mikor onnan nagy fáradsággal átvergődött Malaitára. Mauki Port Adamsban kötött ki, s olyan vagyona volt puskában és dohányban, mint senkinek addig. De nem maradt ott. Levágta egy fehér ember fejét, és csak a bozótban találhatott menedéket, így hát visszament az erdei falvakba, lelőtte a vén Fanfoát és fél tucat főemberét, és megtette magát valamennyi falu főnökének. Mikor apja meghalt, s Mauki jutott uralomra Port Adamsban, a parti lakosok és erdei négerek összefogtak; és ez a szövetség lett a legerősebb Malaita kétszáz harcos törzse között.

Mauki jobban félt a mindenható "Holdfény" Szappan Társaságtól, mint a brit kormánytól, s egy nap üzenetet kapott a bozótban: emlékeztették, hogy nyolc és fél évi munkával tartozik a Társaságnak. Kedvező választ küldött vissza, s akkor megjelent a kikerülhetetlen fehér ember, a szkúner kapitánya, az egyetlen fehér ember, aki Mauki uralma alatt a bozótba merészkedett, és elevenen tért vissza. Ez az ember nemcsak hogy visszatért, hanem hozott magával hétszázötven dollárt aranypénzben - nyolc és fél évi munka pénzbeli értékét, no meg bizonyos puskák és dohányosládák beszerzési árát.

Mauki már nem ötvenöt kilót nyom. Hasa háromszorosa a régi méretének. Négy felesége van és sok egyéb holmija - sok puskája, revolvere, egy porcelán csészefüle és kitűnő gyűjteménye erdei négerek fejéből. De az egész gyűjteménynél értékesebb egy tökéletesen füstölt, szárított fej, homokszínű hajjal, sárgás szakállal. Ezt Mauki a legfinomabb rostú lava-lavába csavarta, s úgy őrzi. Ha a birodalmán kívüli falvak ellen indul háborúba, minden alkalommal előveszi ezt a fejet, és fűpalotájába húzódva, egyedül, hosszan, ünnepélyesen szemléli. Ilyenkor a halál csendje borul a falura, még a legkisebb porontyok se mernek nyikkanni. A fejet tartják Malatián a legerősebb varázsszernek és belőle származtatják Mauki minden hatalmát.


Szász Imre fordítása

 

A pogány

Először hurrikánban találkoztam vele; a hurrikánt ugyanazon a szkúneren álltuk ki, de őt csak akkor vettem észre, mikor a szkúner darabokra hullott alattunk. Kétségkívül láttam a többi kanaka matróz közt a fedélzeten, de tudatosan nem tartottam számon, mert a Petite Jeanne meglehetősen zsúfolt volt. A nyolc vagy tíz kanaka tengerészen, a fehér kapitányon, kormányoson, rakománymesteren s a hat első osztályú utason kívül még vagy nyolcvanöt fedélzeti utast hozott Rangiorából: paumotu- és tahitibelieket, férfiakat, nőket és gyerekeket, mindegyiket az utazóládájával, nem beszélve az alvógyékényekről, pokrócokról, ruhásbatyukról.

A Paumotu-szigeteken véget ért a gyöngyhalászat, és a munkások mentek haza Tahitiba. Mi hatan, első osztályú utasok, gyöngykereskedők voltunk. Két amerikai, Ah Csun (a legfehérebb kínai, akit életemben láttam), egy német, egy lengyel zsidó, s velem együtt lett ki a fél tucat.

Jól jövedelmezett az évad. Egyikünk sem panaszkodhatott, de a nyolcvanöt fedélzeti utas sem. Mindnyájan jól kerestünk, s mindnyájan pihenni és szórakozni akartunk Papeetében.

Persze, a Petité Jeanne-t túlterhelték. Csak hetventonnás volt, s nem lett volna szabad a tizedét se szállítania annak a tömegnek, amit a fedélzetére vett. A fedélzeti rácsok alatt dugig rakták-tömték koprával[8] és gyöngykagylóval. Még a kormányház is tele volt kagylóval. Csuda volt, hogy a matrózok irányítani tudták a hajót. A fedélzeten nem lehetett mozogni. A mellvéden kellett ide-oda mászniuk.

Éjszaka az alvókon jártak, akik, esküszöm, kettős rétegben borították el a fedélzetet. Ó! és disznók és csirkék is voltak a fedélzeten, és zsákszámra yam-gyökér, és minden elképzelhető helyet ivókókuszdió-füzérek és banánfürtök tarkítottak. Az elő- és a fővitorla között mindkét oldalon köteleket feszítettek ki, olyan magasságban, hogy az előkeresztrúd éppen el tudott lengeni fölöttük; s mindegyik kötélen legalább ötven fürt banán lógott.

Komisz útnak ígérkezett, még ha meg is tesszük két vagy három nap alatt; ennyi idő kellett volna, ha a délkeleti passzátszelek élénken fújnak. De nem fújtak. Az első öt óra után a passzát vagy egy tucatnyi bágyadt sóhajjal elhalt. A szélcsend kitartott egész éjjel és másnap is - vakító, üveges szélcsend, s már az is fejfájást okozott, ha az ember arra gondolt, hogy kinyitja a szemét, és körülnéz.

A második napon meghalt egy ember - egy Húsvét-szigetről való bennszülött, aki az évad során a legjobb búvár volt a lagúnában. Himlő: az vitte el; bár nem érem fel ésszel, hogyan került himlő a hajóra, hiszen egyetlen esetről sem hallottunk a parton, mikor elhagytuk Rangiorát. De hát itt volt: himlő; egy ember meghalt, három másik meg kidűlt.

Semmit sem tehettünk. Nem különíthettük el a betegeket, és nem ápolhattuk őket. Úgy össze voltunk zsúfolva, mint a heringek. Semmit sem lehetett tenni a halálesetet követő éjszaka után. Ezen az éjszakán a kormányos, a rakománymester, a lengyel zsidó és négy bennszülött búvár elszökött a nagy tehercsónakon. Soha többé nem hallottunk róla. Reggel a kapitány tüstént megfúratta a többi csónakot, s ott álltunk megfürödve.

Aznap ketten haltak meg; következő nap hárman; aztán nyolcra ugrott a halálesetek száma. Érdekes volt látni, hogyan fogadjuk. A bennszülöttek például a tompa, egykedvű félelem állapotába zuhantak. A kapitány - francia ember, Oudouse-nak hívták - nagyon ideges lett és bőbeszédű. Szabályos sokkot kapott. Nagydarab, vastag ember volt, legalább száz kilót nyomott, s hamarosan egy reszkető, zsíros kocsonyahegy élethű ábrája lett.

A német, a két amerikai és jómagam felvásároltuk az összes skót whiskyt, és attól fogva kitartottunk a részegségben. Az elmélet gyönyörű volt, nevezetesen: ha folyton alkoholban áztatjuk magunkat, minden himlőbacilus, ami érintkezésbe kerül velünk, azonnal salakká ég. És az elmélet bevált, bár meg kell vallanom, hogy sem Oudouse kapitányt, sem Ah Csunt nem támadta meg a betegség. A francia nem ivott, Ah Csun pedig napi egy pohárra korlátozta fogyasztását.

Szép kis mulatság volt. A nap éppen a fejünk felett sütött. Szél nem fújt, kivéve a gyakori szélrohamokat, melyek legkevesebb öt percig s legfeljebb félóráig dühöngtek, aztán befejezésül esővel árasztottak el bennünket. A szörnyű nap minden szélroham után előjött, és párát szívott fel az ázott fedélzetről.

A páráért nem rajongtunk. A halál párája volt, tele millió és millió bacilussal. Mindig ittunk egyet, ha láttuk felfelé szállni a holtakról és haldoklókról, és kivételesen erősen keverve, többnyire még két vagy három pohárral felhajtottunk. Azt is rendszeresítettük, hogy többszörös ráadást iszunk, valahányszor kidobják a halottakat a cápáknak, amelyek valósággal rajzoltak körülöttünk.

Egy hétig ment így, akkor elfogyott a whisky. Jó is, hogy így történt, másképp aligha élnék ma. Csak józan ember vergődhetett át az elkövetkező eseményeken, ezt nyilván önök is belátják, ha megemlítem azt az apróságot, hogy csak ketten vergődtünk át. A másik a pogány volt - legalábbis ezen a néven nevezte Oudouse kapitány abban a pillanatban, amikor tudomást vettem létéről. No de ne vágjunk az események elébe.

A hét végén, mikor a whisky elfogyott, s a gyöngykereskedők kijózanodtak, véletlenül a barométerre pillantottam, amely a kabinfeljáróban függött. A Paumotu-szigeteken általában huszonkilenc-kilencvenet mutat, de az sem szokatlan látvány, ha huszonkilenc-nyolcvanöt és harminc, sőt harminc egész nulla öt között ingadozik; de ott látni, ahol én láttam: lenn huszonkilenc-hatvankettőn, elegendő volt, hogy kijózanítsa a legrészegebb gyöngykereskedőt, aki valaha is skót whiskyben égette salakká a himlőbacilusokat.

Felhívtam rá Oudouse kapitány figyelmét, s ő közölte velem, hogy órák óta figyeli a süllyedést. Nem sokat tehetett, de azt a keveset a körülményekhez képest jól csinálta. Bevonatta a kis vitorlákat, a nagy vásznakat viharra állíttatta be, mentőköteleket bontatott, és várta a szelet. Azután tévedett csak, mikor a szél megérkezett. Úgy állíttatta be a hajót, hogy bal meneten kapja a szelet, ami helyes is az egyenlítőtől délre, ha - és itt a bökkenő -, ha az ember nem esik a hurrikán fő útvonalába.

Mi a fő útvonalba estünk. Láttam a szél állandó erősödésén és a barométer ugyancsak állandó zuhanásán. Én azt akartam, hogy forduljunk meg, és rohanjunk a bal oldali széllel, míg a barométer süllyedése meg nem szűnik, s akkor álljunk meg... Vitatkoztunk, a kapitány végül idegrohamot kapott, de mozdulni nem mozdult. Az volt a legfőbb baj, hogy a többi gyöngykereskedőt nem tudtam pártomra állítani. Egyáltalán, ki vagyok én, hogy többet tudjak a tengerről és a tenger dolgairól, mint egy szabályszerűen minősített kapitány? Láttam, ez jár az eszükben.

A tenger persze félelmetesen felbolydult a széllel, és sohasem fogom elfelejteni az első három hullámot, amely hátára vette a Petité Jeanne-t. A hajó lezuhant, ahogy álló bárkák szoktak néha, és az első hullám teljesen elintézte. A mentőköteleknek csak az erősek látták hasznát, de azok sem sokat értek vele, mikor asszonyok és gyerekek, banánok és kókuszdiók, disznók és utazóládák, betegek és haldoklók egyetlen tömör, sikoltozó, nyögő masszában sodródtak végig a hajón.

A következő hullám elborította a Petité Jeanne-t a mellvédek pereméig; s amikor a hajó tatja lesüllyedt, orra égnek szökkent, az egész nyomorúságos ember- és poggyászrakomány hátraömlött. Eleven zuhatag volt ez. Fejjel előre, lábbal előre, oldalt, át- és áthengeredve, tekeregve, rángatózva, kifacsarodva, összenyomorodva zuhantak. Egyik-egyik elkapott néha egy támfát vagy kötelet; de a hátulról alázúduló testek súlya leszakította.

Egy ember fejjel előre egyenest nekizúdult a jobb oldali kikötőcölöpnek. Úgy tört szét a feje, mint a tojás. Láttam, mi jön, felugrottam a kabinsor tetejére, s onnan bele a fővitorlába. Ah Csun és az egyik amerikai követni akart, de egy ugrással előttük jártam. Az amerikai elsodródott, s átrepült a hajófaron, mint a szalmaszál. Ah Csun elkapta a kormány egyik küllőjét, és mögéje perdült. De egy izmos raratonga vahine (asszony) - nyomott vagy száztíz kilót - nekilódult, és fél karját a kínai nyaka köré fűzte. Ah Csun a másik kezével a kormánynál álló kanaka matrózba kapaszkodott; és éppen abban a pillanatban a szkúner átlódult a jobb oldalára.

A víz és a testek áradata, ami a bal oldali átjárón hömpölygött alá a kabin és a mellvéd között, hirtelen megfordult, és jobbra özönlött. A vahine, Ah Csun, a kormányzó matróz - mindnyájan elsodródtak; és esküszöm, láttam, hogy Ah Csun egy bölcs megnyugvásával vigyorgott rám, mikor átrepült a korlát felett és elmerült.

A harmadik hullám - hármójuk közül a legnagyobb - nem vitt véghez ilyen nagy pusztítást. Mire odaért, csaknem mindenki a kötélzeten lógott. A fedélzeten egy tucat hörgő, félig megfulladt, félig bódult szerencsétlen hentergett, vagy próbált biztonságos helyre mászni. Lerepültek a fedélzetről, akárcsak a két megmaradt csónak roncsa. A többi gyöngykereskedőnek s jómagamnak két hullám között sikerült vagy tizenöt asszonyt és gyereket a kabinba mentenünk, ott bezártuk őket. Nem sok jó származott belőle szegény teremtésekre a végén.

Szél? Tapasztalataim alapján el nem hittem volna, hogy szél így fújhasson, ahogyan ez fújt. Nem lehet leírni. Hogyan lehetne leírni a lidércnyomást? Mert ez a szél lidércnyomás volt. Letépte testünkről a ruhát. Letépte, mondom, és komolyan mondom. Nem kérek senkit, hogy higgyen nekem. Csak elmesélek valamit, amit láttam és éreztem. Vannak pillanatok, mikor magam sem hiszem el. De átéltem, s ennyi elég. Aki ezzel a széllel szembefordult, az nem maradt életben.

Szörnyűséges volt, s a legszörnyűségesebb az volt benne, hogy erősödött, folyton erősödött.

Képzeljenek el millió és millió tonna homokot. Képzeljék el, hogy ez a homok kilencven, száz, százhúsz vagy még több mérföldes óránkénti sebességgel süvít. Aztán képzeljék el azt is, hogy ez a homok láthatatlan, tapintani nem lehet, és mégis megtartja a homok egész súlyát és sűrűségét. Képzeljék el mindezt, s akkor halványan sejthetik, milyen is volt az a szél.

A homok talán nem is jó hasonlat. Gondolják iszapnak, láthatatlan, megfoghatatlan, súlyos iszapnak. Nem, még ez is kevés. Képzeljék el, hogy a levegő minden molekulája magában egy-egy iszapzátony. Aztán próbálják meg elképzelni az iszapzátonyok tömeges hatását. Nem, nem tudom érzékeltetni. A nyelv képes talán kifejezni az élet átlagos jelenségeit, de aligha fejezheti ki ilyen óriási szélfúvás jelenségeit. Jobb lett volna, ha kitartok eredeti szándékom mellett, s nem kísérletezem a leírással.

Ennyit mondok csak: a tengert, amely kezdetben felkavarodott, leverte a szél. Sőt: úgy látszott, mintha a hurrikán bendője felszívná az egész tengert, és ott pörgetné, abban a térségben, amit előbb levegő foglalt el.

Persze, a vitorláink rég eltűntek. De Oudouse kapitány olyasmit tartogatott a Petité Jeanne-on, amit sohasem láttam még dél-tengeri szkúneren: tengeri horgonyt. Kúp alakú vászonzsák ez, a száját óriási vasabroncs tartja nyitva. A tengeri horgonyt olyanformán kantározzák fel, mint a papírsárkányt, s úgy kap a vízbe, mint a sárkány a levegőbe, egy különbséggel: a tengeri horgony megmarad közvetlenül az óceán felszíne alatt, függőleges helyzetben. A szkúnerrel aztán hosszú kötél kapcsolja össze. Ennek eredményeképpen a Petite Jeanne szembefordult a széllel, az érkező hullámokkal, s úgy hánykódott.

A helyzet valóban kedvező lett volna, ha nem vagyunk a vihar útjában. Igaz, maga a szél kitépte a vásznat a tömítésekből, kidöntötte az árbocsudarakat, és darabokra szaggatta a mozgókötélzetet, de mégis tűrhetően megússzuk, ha nem állunk éppen a vihar közeledő középpontjával szemben. Ez intézett el bennünket. A szél hatására valami kába, béna, tehetetlen önkívületbe estem; és azt hiszem, éppen fel akartam adni a harcot, s meghalni készültem, mikor a vihar középpontja ránk zúdult. Tökéletes szélcsend támadt, azzal ütött. Egy lehelet se moccant. Émelygett tőle az ember.

Ne felejtsék el: órák hosszat iszonyú izomfeszültségben álltunk ellen a szél rettenetes nyomásának. És most hirtelen eltűnt a nyomás. Emlékszem, úgy éreztem, mintha kiterjednék, mintha darabokra vágódnék szét minden irányba. Mintha a testemet alkotó minden egyes atom visszalökné a külvilág összes atomjait, és már-már ellenállhatatlanul ki akarna rohanni a térbe. De ez csak egy percig tartott. Nyakunkon volt a végveszedelem.

A szél és a nyomás távollétében felbolydult a tenger. Ugrált, táncolt, repült egyenesen a felhők felé. Ne felejtsék el: az az elképzelhetetlen szél körös-körül minden pontról a szélcsendes középpont felé fújt. Ennek az lett a következménye, hogy a hullámok körös-körül minden pontról, a szélrózsa minden irányából felcsapódtak. Itt nem volt szél, ami lefogja őket. Úgy surrogtak fel, mint a dugók, ha elereszti őket az ember egy vödör víz fenekén. Nem mozgatja őket semmiféle rendszer, semmilyen állandóság. Homorú, tébolyult hullámok voltak. Legalább huszonöt méterre felcsaptak. Nem is hullámok voltak. Nem is hasonlítottak semmiféle emberlátta hullámra.

Tajték volt, megannyi óriás tajték - ennyi az egész. Csupa huszonöt méter magas tajték. Huszonöt! Több mint huszonöt. Túlcsaptak az árboccsúcsokon. Fröccsenések, robbanások voltak. Részegek voltak. Mindenünnen mindenhova zuhogtak. Lökdösődtek, összeütköztek. Egymásra rohantak és egymásra rogytak, vagy széthullottak ezernyi vízesésre. Ember el nem képzelhet ilyen tengert, mint ez a hurrikánközpont. Maga volt a zűrzavar, háromszorosan összezavarva. A megtestesült anarchia, a megveszett tengervíz pokolbugyra volt.

S a Petite Jeanne? Nem tudom. A pogány azt mondta utána, ő sem tudja. A hullámok a szó szoros értelmében szétszakították, feltépték, péppé verték, gyújtóssá aprították, megsemmisítették. Mikor magamhoz tértem, gépiesen úsztam, bár vagy kétharmad részben megfulladtam már. Nem jöttem rá, hogyan kerültem oda. Emlékszem, láttam a Petité Jeanne-t darabokra hullani, s ennek akkor, abban a pillanatban kellett történnie, mikor belőlem is kidöngölték az eszméletet. De ott úsztam, s nem volt más hátra, mint hogy megtegyek minden tőlem telhetőt, és ez a minden se sok jóval biztatott. A szél megint fújt, a hullámok sokkal kisebbek és szabályosabbak lettek, és én tudtam, hogy kijutottam a középpontból. Szerencsére cápák sem úszkáltak erre. A hurrikán szétszórta a nagybélű hordát, amely körülvette a halálhajót, és zabálta a holtakat.

Déltájban hullott darabokra a Petité Jeanne, és vagy két óra múlva csíptem el egyik rácsfedőjét. Akkor már sűrű eső zuhogott; csak a puszta véletlen kevert bennünket együvé a rácsfedővel. Rövid kötéldarab lógott fogantyújáról a vízbe, és én tudtam, hogy legalább egy napig kibírom, ha a cápák nem jönnek vissza. Három óra hosszat, vagy egy kicsivel még tovább tapadtam szorosan a fedőhöz, szememet behunytam, és teljes lelkemből arra ügyeltem, hogy elegendő levegőt szívjak be, s közben ne szívjak be annyi vizet, amennyi elegendő lenne a megfulladáshoz. Egyszerre mintha hangokat hallottam volna. Az eső elállt, s a szél és a hullámok bámulatosan alábbhagytak. Tán ötméternyire tőlem, egy másik rácsfedőn kapaszkodott Oudouse kapitány és a pogány. A fedő birtoklásáért harcoltak... legalábbis a francia.

- Payen noir![9]- hallottam sivítani, s ugyanakkor láttam, hogy belerúg a kanakába.

Mármost Oudouse kapitány elvesztette egész ruházatát, kivéve a cipőjét, s az nehéz bakancs volt. Kegyetlenül rúgott, mert a száján és az álla csúcsán érte a pogányt, s félig elkábította. Vártam, hogy majd visszavág, de csak úszkált elángyolodottan vagy három méterre, veszélytelen távolságban. Ha egy hullámlökés közelebb hajította, a kapaszkodó francia két lábbal kirúgott feléje. És minden egyes rúgásnál fekete pogánynak nevezte a kanakát.

- Két petákért átmennék, és víz alá nyomnám magát, maga fehér barom! - üvöltöttem.

Csak azért nem mentem oda, mert végtelenül fáradt voltam. Csaknem hánytam az átúszással járó erőfeszítés puszta gondolatától is. Így hát szóltam a kanakának, hogy jöjjön oda hozzám, és megosztottam vele a rácsfedőt. Azt mondta, Otunak hívják, és azt is elmondta, hogy a Társaság-szigetek legnyugatibb tagjáról, Bora-Boráról való bennszülött.

Mint később megtudtam, ő szerezte meg elsőnek a rácsfedőt, egy idő múlva találkozott Oudouse kapitánnyal, felajánlotta, hogy megosztja vele a fedőt, és a kapitány fáradsága jutalmául elrugdosta onnan.

Hát így találkoztunk először: Otu meg én. Otuból hiányzott a harcos természet. Csupa kedvesség, csupa lágyság volt, szeretetre méltó ember, bár csaknem megütötte a száznyolcvanöt centit, s olyan izmai voltak, mint egy gladiátornak. Hiányzott belőle a harcos természet, de nem lehetett gyávának mondani. Oroszlánszív dobogott benne; és az elkövetkező években láttam őt olyan kockázatokat vállalni, amikbe még álmomban sem ugrottam volna bele. Azt akarom mondani, hogy hiányzott ugyan belőle a harcos természet, és mindig igyekezett kitérni a verekedés elől, de sohasem futott el, ha mégis kirobbant valami. És akkor aztán "félre az útból" volt a jelszó, ha Otu nekilendült. Sohasem felejtem el, mit csinált Bill Kinggel. Német-Szamoában történt. Bill Kinget az amerikai hajóhad nehézsúlyú bajnokának kiáltották ki. Nagy barom ember volt, igazi gorilla, keményen ütő, verekedő fickó, és ügyesen is forgatta az öklét. Ő kezdte a huzakodást, és kétszer megrúgta, egyszer megütötte Otut, míg Otu úgy érezte, verekednie kell. Nem hiszem, hogy négy percig is eltartott volna, s a végén Bill King négy törött borda, egy törött alkar és egy kiugrott lapocka boldogtalan birtokosa lett. Otunak fogalma sem volt a tudományos bokszolásról, egyszerűen csak verekedett, és Bill King vagy három hónapig lábadozott az után a kis verés után, amit akkor délután az Apia-parton kapott.

De előrefutottam a mesémmel. Megosztottuk egymással a rácsfedőt. Váltottuk egymást, egyikünk elfeküdt a fedőn és pihent, a másik nyakig vízbe merülve csak a kezével kapaszkodott. Két nap, két éjszaka, egyszer a fedőn, máskor a vízben, lebegtünk az óceánon. A vége felé már többnyire félrebeszéltem; és előfordult az is, hogy hallottam, amint Otu félrebeszél, és motyog anyanyelvén. Állandóan vízbe merültünk, és ez megmentett a szomjanhalástól, bár a tengervíz és a napsütés a lehető legcsinosabb egyveleggel látott el: besózott és megcserzett bennünket.

Végre Otu mentette meg az életemet; mert amikor magamhoz tértem, a parton feküdtem, öt méterre a víztől, s néhány kókuszlevél védett a napsütéstől. Senki más nem vonszolhatott oda, senki más nem tűzdelhette körém az árnyékot adó leveleket, csak Otu. Mellettem feküdt. Újból eszméletemet vesztettem; s amikor ismét észhez tértem, hűvös, csillagos éjszaka volt, és Otu ivó-kókuszdiót nyomott az ajkamhoz.

Mi maradtunk egyedül életben a Petité Jeanne-ról. Oudouse kapitány alighanem megadta magát a kimerültségnek, mert rácsfedője jó néhány nap múlva partra vetődött nélküle. Otu és én egy hétig laktunk a korallzátony bennszülötteinél, akkor egy francia cirkáló felszedett bennünket, és Tahitiba vitt. Közben azonban átestünk a névcsere szertartásán. A Dél-tengeren ez a szertartás jobban összeköt két embert, mint a vérrokonság. Én kezdeményeztem; és Otu elragadtatva lelkesedett, amikor szóba hoztam.

- Jó lesz - mondta tahiti nyelven. - Mert két napig társak voltunk a Halál ajakán.

- De a Halál dadogott - mosolyogtam.

- Nemesen cselekedtél, uram - felelte -, s a Halál nem volt olyan gonosz, hogy beszéljen.

- Mért "urazol" engem? - kérdeztem, sértődést mutatva. - Nevet cseréltünk, neked én Otu vagyok, te nekem Charley. És köztem és közted te Charley leszel örökkön-örökké, én pedig Otu. Így írja elő a szokás. És ha meghalunk, és talán újra élünk valahol a csillagok és az égbolt mögött, te akkor is Charley leszel nekem, s én neked Otu.

- Igen, uram! - felelte, és szeme lágyan csillogott az örömtől.

- No már megint! - kiáltottam méltatlankodva.

- Számít az, amit az ajkam mond? - érvelt Otu. - Az csak az ajkam. De mindig Otut gondolok. Ha magamra gondolok, mindig rád gondolok. Ha az emberek a nevemen szólítanak, rád gondolok. És az égbolt mögött, a csillagok mögött, mindig, örökké Otu leszel nekem. Jól van ez így, uram?

Elrejtettem mosolyom, és azt feleltem, hogy jól van.

Papeetében elváltunk. Én a parton maradtam, hogy összeszedjem magam; ő pedig továbbvitorlázott a szigetére, Bora-Borára. Hat hét múlva visszajött. Meglepődtem, mert mesélt nekem a feleségéről, és azt mondta, visszatér hozzá, és többé nem hajózik el távoli utakra.

- Hová mégy, uram? - kérdezte, miután üdvözöltük egymást.

Vállat vontam. Nehéz kérdés volt.

- Végig a világon - feleltem -, végig a világon, végig a tengeren és végig a tenger szigetein.

- Veled megyek - mondta egyszerűen. - Meghalt a feleségem.

Sose volt fivérem; de amit más családokban láttam, abból nemigen hiszem, hogy valakinek is jelenthetett annyit a fivére, mint nekem Otu. Fivérem volt és apám és anyám. És egyet biztosan tudok: Otu becsületesebb, jobb emberré tett. Keveset törődtem másokkal, de Otu szemében becsületesen kellett élnem. Őmiatta nem mertem bemocskítani magamat. Mintaképévé emelt, s attól tartok, főként a szeretetéből és imádatából állított össze engem; és volt idő, mikor közel álltam a pokol meredek lejtőjéhez, és neki is rugaszkodom, ha Otu képe vissza nem tart. Büszke volt rám, s ez a büszkeség belém szivárgott, míg egyéni törvénykönyvem egyik fő parancsává nem vált, hogy semmit se tegyek, ami az ő büszkeségét csökkentené.

Természetesen nem tudtam meg azonnal, mit érez irántam. Sosem ítélt el, sosem rótt meg; és lassan ráébredtem, milyen magasztos helyet töltök be szívében, lassan megértettem, micsoda fájdalmat okoznék neki, ha egy kicsivel is kevesebb lennék a legjobb énemnél.

Tizenhét évig jártuk együtt a világot; tizenhét évig állt mellettem, őrizte az álmomat, betegségemben, sebesülésemben ápolt - igen, és megsebesült, mikor értem harcolt. Arra a hajóra szerződött, amelyre én; és együtt kóboroltuk be a Csendes-óceánt Hawaiitól Sydneyig, a Torres-szorostól a Galapagos-szigetekig. Négereket fogdostunk az Új-Hebridáktól és a Sor-szigetektől kezdve nyugatra, végig a Louisiade-szigeteken, Új-Britannián, Új-Írországon és Új-Hannoveren. Háromszor szenvedtünk hajótörést: a Gilbert-szigeteknél, a Santa Cruz-szigetcsoportnál és a Fidzsi-szigeteken. És üzleteltünk, és ha csak egy dollár nyereség is ígérkezett gyöngyön és gyöngyházon, koprán, tengeriuborkán, a sólyomcsőrű teknőc páncélján és megfeneklett hajóroncsokon, mi kikapartuk.

Papeetében kezdődött, közvetlenül azután, hogy kijelentette: velem jön végig a tengeren és a tenger szigetein. Volt egy klub akkoriban Papeetében, ahol összegyűltek a gyöngyösök, a kereskedők, kapitányok és a dél-tengeri kalandorok hordaléka. Nagyban járta a kártya, nagyban járta az ital; és félek, tovább ott maradtam, mint ahogy kellett és illett volna. Akármilyen későn hagytam is el a klubot, ott várt kint Otu, hogy biztonságban hazakísérjen.

Először mosolyogtam; a következő alkalommal összeszidtam. Aztán megmondtam neki kertelés nélkül, hogy nincs szükségem szárazdadára. Ezután már nem láttam, mikor kiléptem a klubból. Egészen véletlenül fedeztem fel, talán egy héttel később, hogy mégiscsak hazakísér, a mangófák árnyékában lapulva utcahosszat. Mit tehettem? Tudtam, mit tegyek.

Észrevétlen kezdtem korábban hazajárni - esős, viharos éjszakákon, mikor javában állt a mulatság-bolondság, egyre kísértett a gondolat, hogy Otu kint virraszt sivár őrségén az esőtől csepegő mangófák alatt. Ügy van, jobb embert csinált belőlem. De azért nem volt szőrszálhasogató. És mit sem tudott a keresztény erkölcsről. Bora-Borán mindenki keresztény volt, de ő pogány, az egy szem hitetlen a szigeten, a durva materialista, aki abban hitt, hogy ha majd meghal, akkor végképp halott lesz. Csak a becsületes játékot, az egyenes eljárást ismerte el. Az apró aljasság majdnem akkora vétek volt az ő törvénykönyvében, mint a felesleges emberölés; és hiszem, többre tartotta a gyilkost, mint azt, aki apró cselfogásokkal él.

Velem kapcsolatban minden olyasmi ellen tiltakozott, ami árthatott nekem. A szerencsejáték rendjén volt. Ő maga is szenvedélyesen játszott. De a kései fennmaradás, magyarázta, árt az ember egészségének. Látott már embereket, akik nem vigyáztak magukra, s elvitte őket a láz. Otu nem volt antialkoholista, és mindig örömmel vett egy korty erős italt, ha nehéz munkával bajlódott a csónakokban. Másrészt viszont azt tartotta, hogy az ital mértékkel jó. Sok embert látott, akiket megölt vagy tönkretett a gin meg a skót whisky.

Otu mindig szívén viselte a sorsomat. Előre gondolkodott helyettem, mérlegre tette terveimet, és jobban érdeklődött irántuk, mint jómagam. Eleinte, mikor még nem sejtettem, hogy érdeklik ügyeim, ki kellett találnia szándékaimat, mint például Papeetében, mikor egyik csibész hazámfiával akartam valami guanó-vállalkozásba fogni. Nem tudtam, hogy csibész. Egyetlen fehér ember se tudta Papeetében. Otu sem tudta, de látta, mennyire összemelegedtünk, és kinyomozta nekem, pedig nem is kértem rá. Bennszülött hajósok a tenger túlfeléről meg-megfordultak Tahiti partjain; és Otu, aki éppen csak gyanakodott, eljárt közéjük, míg elegendő anyagot össze nem szedett a gyanúja igazolására. Ó, csinos kis történet volt a Randolph Watersé. Nem akartam hinni, mikor Otu elmesélte; de mikor ráolvastam Watersre, az egy szó ellenvetés nélkül elismerte, s az első gőzössel meglépett Aucklandbe.

Eleinte, megvallom őszintén, akarva-akaratlan is bosszantott, hogy Otu beleüti orrát a dolgaimba. De tudtam, hogy teljesen önzetlen; és hamarosan el kellett ismernem bölcsességét és megfontoltságát is. Mindig nyitott szemmel leste a legjobb lehetőségeket, és éles, messze tekintő szeme volt. Idővel tanácsadóm lett, s nemsokára többet tudott az üzleteimről, mint jómagam. Ó, valóban sokkalta jobban szívén viselte az érdekeimet, mint én. Én a pazarul gondtalan fiatalság voltam, mert a dollároknál jobban szerettem a romantikát, és a kényelmes éjjeli szállásnál a kalandot, így hát jól jött, ha volt valakim, aki előre lát helyettem. Ha nincs Otu, tudom, ma nem volnék itt.

A sok esetből hadd mondjak el egyet. Szereztem némi tapasztalatot a négerfogdosásban, mielőtt a Paumotura mentem, gyöngy után. Otu és én szárazra kerültünk Szamoában - igazán szárazra kerültünk, s alaposan megfeneklettünk, mikor alkalmam nyílott, hogy munkástoborzónak álljak be egy négerfogó kétárbocosra. Otu matróznak jelentkezett; és az elkövetkező hat évben ugyanannyi hajón végigkujtorogtuk Melanézia legvadabb részeit. Otu mindig ügyelt arra, hogy ő legyen a vezérevezős a csónakomban. Úgy szoktunk munkásokat toborozni, hogy a toborzót kitettük a partra. A biztosító csónak mindig vagy százméternyire állt a parttól, indulásra készen, a toborzó csónakja pedig, ugyancsak indulásra készen, a part mellett lebegett a vízen. Mikor kiszálltam áruimmal, függőlegesen hagyva kormánylapátomat, Otu eljött az evezőpadról, és hátrament a farba, ahol vitorlavászon darabka alatt lövésre kész Winchester feküdt. A csónak legénysége is felfegyverkezett, a Snidereket a csónak pereme mellett futó vászonlebernyeg alá rejtették. Míg én szorgosan érveltem és biztattam a gyapjasfejű emberevőket, hogy jöjjenek el a queenslandi ültetvényekre dolgozni, Otu résen állt. És gyakran, igen gyakran az ő halk hangja figyelmeztetett holmi gyanús mozgolódásra vagy fenyegető árulásra. Néha puskájának gyors lövésével leterített egy négert, s ezzel figyelmeztetett. És mikor a csónakhoz rohantam, mindig ott volt a keze, s a levegőbe emelve berántott. Egyszer, emlékszem, a Santa Anna-szigeten a csónak épp akkor feneklett meg, mikor a baj elkezdődött. A biztosító csónak ugyan repült segítségünkre, de a több tucat vadember elsöpört volna bennünket, mire odaér. Otu óriási ugrással a parton termett, két kézzel belemarkolt az áruba, és szórta szét a dohányt, gyöngyöt, tomahawkot, kést és vásznat.

Ezt már nem állták a gyapjasfejűek. Míg négykézláb másztak a kincsek után, kiszabadítottuk a csónakot, és már benne is ültünk, vagy tizenkét méternyire a parttól. És harminc újoncot szereztünk a parton a következő négy óra alatt.

Az az eset, amit említeni akartam, Malaitán történt, a keleti Salamon-csoport legvadabb szigetén. A bennszülöttek rendkívül barátságosak voltak; honnan tudhattuk volna, hogy az egész falu már több mint két év óta gyűjt, mert fehérember-fejet akar venni! A gazemberek egytől egyig fejvadászok, és különösen nagyra tartják a fehér ember fejét. Az a fickó, aki a fejet zsákmányolja, megkapja a gyűjtés egész eredményét. Mint mondtam: nagyon barátságosnak látszottak; s ezen a napon száz egész méternyire eltávolodtam a csónaktól a parton. Otu óvott; és mint mindig, mikor nem hallgattam rá, bajba keveredtem.

Arra kaptam észbe, hogy felhőként repül felém a mangrove-mocsárból a dárda. Legalább egy tucat akadt meg bennem. Futni kezdtem, de elbotlottam az egyik dárdában, amely lábikrámba fúródott, és elvágódtam. A gyapjasfejűek felém rohantak, mindegyik hosszú nyelű, legyezőfejű tomahawkkal: le akarták csapni vele a fejemet. Egymás útjába keveredtek, annyira kívánkoztak a jutalomdíj után.

A zűrzavarban több csapást elkerültem, mert jobbra-balra dobáltam magam a homokban.

Akkor megérkezett Otu - Otu, a verekedő. Valahogyan szert tett egy nehéz harci buzogányra, az pedig közelharcban sokkal hatásosabb fegyver a puskánál. Otu a sűrűjébe vágott, nem tudták dárdára kapni, tomahawkjaik pedig kevesebbet értek most a semminél. Otu értem harcolt, s valósággal őrjöngve harcolt. Lenyűgöző volt, ahogyan a buzogányt forgatta. A bennszülöttek koponyája úgy fröccsent szét, mint a túlérett narancs. És csak akkor kapta az első sebet, amikor visszaszorította őket, engem a karjába kapott és futni kezdett. Négy dárdadöféssel ért a csónakba, fogta a Winchesterét, és minden lövésével leterített egy embert. Aztán visszaeveztünk a szkúnerhez, és bekötöztük magunkat.

Tizenhét évig jártunk együtt. Ő tett engem valakivé. Rakománymester, toborzó vagy puszta emlék volnék ma, ha nem őrajta áll a dolog.

- Elköltöd a pénzedet, nekiindulsz, és megint szerzel - mondta egyszer. - Könnyű most pénzt szerezni. De ha öreg leszel, s elfogy a pénzed, nem tudsz majd többé nekiindulni és szerezni. Tudom, uram. Figyeltem a fehér ember szokásait. A partokon sok öregember él, aki valamikor fiatal volt, és éppúgy tudott szerezni, mint te. Most már öregek, és nincs semmijük, és várják, hogy a fiatalemberek, amilyen te is vagy, partra szálljanak, és italt fizessenek nekik. A fekete fiú rabszolga az ültetvényeken. Évente húsz dollárt kap. Keményen dolgozik. A felügyelő nem dolgozik keményen. Lovon ül, és figyeli a fekete fiú munkáját. Ezerkétszáz dollárt kap évente. Én matróz vagyok a szkúneren. Tizenöt dollárt kapok havonta. Mert jó matróz vagyok. Keményen dolgozom. A kapitánynak dupla vászonernyője van, és hosszú üvegből sört iszik. Sose láttam, hogy feszítette volna a kötelet, vagy húzta volna az evezőt. Százötven dollárt kap havonta. Én matróz vagyok, ő hajós. Uram, azt hiszem, jó lenne, ha kitanulnád a hajózás tudományát.

Otu rászorított. Velem vitorlázott mint másodkormányos az első szkúneremen, és sokkalta jobban büszkélkedett az én parancsnoki tisztemmel, mint jómagam. Később aztán így szólt a nóta:

- A kapitányt jól fizetik, uram, de a hajót az ő gondjára bízták, s ő sose szabadulhat a tehertől. A tulajdonost, azt még jobban fizetik... a tulajdonost, aki a parton ül sok szolgájával, és forgatja a pénzét.

- Igaz, de egy szkúner ötezer dollárba kerül, méghozzá használt szkúner - vetettem ellene. - Öregember leszek, mire megtakarítok ötezer dollárt.

- Van annak gyors módja, hogy a fehér ember pénzt csináljon - folytatta, s a kókusz szegélyezte partra mutatott.

Ekkoriban éppen a Salamon-szigeteket jártuk, egy rakományra való elefántcsontdiót[10] szedtünk fel Guadalcanal keleti partja mentén.

- Innen a folyótorkolattól két mérföldnyire van a következő folyó torkolata - mondta Otu. - A sík föld mélyen benyúlik. Most semmit sem ér. A jövő évben... ki tudja?... vagy a rákövetkező évben az emberek sok pénzt fognak fizetni ezért a földért. Jó a kikötőhelye. Nagy gőzösök is megközelíthetik. Megveheted ezt a földet az öreg főnöktől négy mérföldnyi mélységben tízezer dohányrúdért, tíz üveg rumért és egy Sniderért, ami összesen ha száz dollárodba kerül. Aztán leteszed a szerződést a biztosnál; és a jövő évben vagy a rákövetkező évben eladod a földet, s hajótulajdonos leszel.

Követtem tanácsát, és jóslata bevált, bár nem két, hanem három év múlva. Aztán jött a legelőüzlet Guadalcanalon - tízezer hektár; névleges összegért kilencszázkilencvenkilenc évre adta nekem bérbe a kormány. A bérletet pontosan kilencvenkilenc napig birtokoltam, akkor csaknem egy vagyonért adtam el valamelyik társaságnak. Mindig Otu volt az, aki előre számított, s észrevette a lehetőségeket.

Őbenne fogant meg, hogy ki kell emeltetnünk a Doncastert: száz dollárért vettük meg árverésen, és háromezret söpörtünk be, miután minden költségünket kifizettük. Ő vitt bele a savaii ültetvénybe és az upolui kakaóvállalkozásba.

Nem jártuk annyit a tengert, mint régen. Túlságosan jól ment a sorom. Megnősültem, és sokkal jobb körülmények között éltem, mint azelőtt; de Otu a régi maradt, mászkált a ház körül, vagy tiporta az irodát, fapipa a szájában, shillinges ing a vállán és négyshillinges lava-lava az ágyéka körül. Nem tudtam rávenni, hogy pénzt költsön. Semmi módon nem lehetett megfizetni, csak szeretettel, és Isten látja, azt bőven megkapta mindnyájunktól. A gyerekek imádták; és ha el lehetett volna rontani, hát a feleségem biztosan tönkreteszi.

A gyerekek! A szó legszorosabb értelmében Otu volt az, aki megmutatta nekik, merre menjenek a világban. Mindenekelőtt ő tanította meg járni őket. Virrasztott mellettük, mikor betegek voltak. Alig totyogtak még, mikor sorra levitte a lagúnára, és kétéltűnek nevelte őket. Többet hallottak tőle a halak szokásairól és a halfogás módjairól, mint amennyit én egész életemben összeszedtem, így ment a bozótban is. Nem is álmodtam, hogy annyi vadászfogás létezik, amennyit Tom hétéves korában ismert. Mary hatéves korában szemrebbenés nélkül átment a Csúszós Sziklán, pedig láttam erős embereket visszarettenni ettől a mutatványtól. Frank alig töltötte be a hatodik évét, már pénzdarabokat hozott fel a tenger fenekéről, hat méter mélységből.

- Az én népem Bora-Borán nem szereti a pogányokat, ott minden ember keresztény; és én nem szeretem a bora-borai keresztényeket - mondta Otu valamelyik nap, mikor azzal a hátsó gondolattal, hogy elköltetek vele valamennyit abból a pénzből, ami jog szerint az övé, rá akartam venni, hogy menjen el a szigetére egyik szkúnerünkön különleges útra, amely elképzelésem szerint rekordot javítana a tékozló költekezés terén.

A mi szkúnerünkön, mondom, bár a hajók a törvény szerint akkoriban az enyémek voltak. Sokáig küszködtem Otuval, hogy legyen társam.

- Társak vagyunk attól a naptól fogva, mikor a Petité Jeanne elsüllyedt - mondta végül. - De ha annyira a szíved óhajtása, legyünk társak törvény szerint is. Nincs munkám, de a költségeim nagyok. Eszem, iszom, füstölök bőségesen... tudom, ez sokba kerül. Nem fizetek a biliárdjátszmákért, mert a te asztalodon játszom; mégis elmegy a pénz. Halászni a zátonyon: gazdag embernek való mulatság. Ijesztő, mennyibe kerülnek a horgok meg a gyapotzsinegek. Igen: társaknak kell lennünk törvényesen is. Szükségem van a pénzre. El fogom kérni a könyvelőtől az irodában.

Így hát kiállítottuk és bejegyeztettük a szerződést. Egy év múlva azonban panaszkodnom kellett.

- Charley - mondtam -, te gonosz, vén csaló, te mocskos zsugori, te nyomorult mezei poloska. Nézd, az idei jutalék a közös üzletünkben több ezer dollár. A könyvelő adta nekem ezt az írást. Az áll rajta, hogy a múlt évben pontosan nyolcvanhét dollárt és húsz centet vettél fel.

- Jár még nekem valami? - kérdezte aggodalmasan.

- Mondom, ezrek meg ezrek.

Arca felderült, mintha roppantul megkönnyebbülne.

- Jól van - mondta. - Legyen rá gondod, hogy a könyvelő pontosan számot adjon róla. Ha szükségem lesz a pénzre, akkor elkérem majd, s nekem egy cent se hiányozzék.

- És ha hiányozna - tette hozzá bőszen, némi szünet után -, akkor le kell vonni a könyvelő fizetéséből.

Később tudtam meg, hogy végrendelete, amelyet Carruthersszel vétetett fel, s amelyben engem tett meg egyedüli örökösévé, egész idő alatt az amerikai konzul páncélszekrényében feküdt.

De eljött a vég, mert minden emberi kapcsolatnak vége kell legyen egyszer. A Salamon-szigeteken történt, ahol vad fiatalságunk legvadabb munkáját végeztük, s ahová még egyszer elmentünk - elsősorban vakációzni, s mellékesen megtekinteni a Florida-szigeten fekvő birtokainkat, és megvizsgálni a gyöngyhalászat lehetőségeit a Mboli-szorosban. Savóban állomásoztunk, mert oda ruccantunk ritkaságokat vásárolni.

Mármost Savóban nyüzsög a cápa. A gyapjasfejűeknek az a szokása, hogy a tengerbe temetik halottaikat, nem nagyon bátortalanította el a cápákat, s állandó tanyát vertek a környező vizekben. Balszerencsémre kicsi, túlterhelt bennszülött kenuval indultam a hajóhoz, s a csónak felborult. Négy gyapjasfejű s jómagam ültünk benne, vagy inkább kapaszkodtunk belé. A szkúner vagy száz méterre volt tőlünk. Éppen csónakért ordítottam, mikor az egyik gyapjasfejű kiáltozni kezdett. A kenuba kapaszkodott, s őt is, a kenunak azt a részét is többször a víz alá rántotta valami. Aztán elengedte a kenut, és eltűnt. Cápa kapta el.

A három megmaradt néger ki akart mászni a vízből a kenu fenekére. Üvöltöttem, káromkodtam, öklömmel vertem a legközelebb eső négert, de hiába. Vak rémület fogta el őket. A kenu egy embert is alig bírt volna el. Hármójuk alatt felbillent, oldalra dőlt, s visszahajította őket a vízbe.

Otthagytam a kenut, és úszni kezdtem a szkúner felé. Az egyik néger is ezt az utat választotta, némán úsztunk egymás mellett, néha-néha a vízre fektettük arcunkat, s kémlelődtünk a cápák után. A kenunál maradt ember sikoltozása arról tudósított bennünket, hogy őt már elkapták. Éppen a vízben kémlelődtem, mikor egy nagy cápa úszott el pontosan alattam. Öt méter hosszú volt. Láttam az egészet. Derékban kapta el a gyapjasfejűt, s már ment is, a szegény ördög meg fejével, vállával, karjával egész idő alatt a víz fölé emelkedett, akkor a cápa lerántotta a felszín alá.

Makacsul úsztam tovább, s reméltem, hogy nem maradt cápa préda nélkül. De maradt. Nem tudom, azok közül való volt-e, amelyek az imént támadták meg a bennszülötteket, vagy másutt csapott jó lakomát. Mindenesetre nem sietett annyira, mint a többi. Most már nem úszhattam olyan gyorsan, mert erőm nagy részét arra kellett szentelnem, hogy figyelemmel kísérjem a ragadozót. Éppen figyeltem, mikor nekem támadott. Szerencsémre mindkét kezemmel elkaptam az orrát, s bár lendülete csaknem alámerített, sikerült távol tartanom magamtól. Kifordult a kezemből, s újból körözni kezdett. Másodszor ugyanazzal a fogással menekültem meg. A harmadik támadásnál mindkét fél hibázott. A cápa megfordult, abban a pillanatban, mikor elkaptam volna az orrát, de dörzspapír bőre (ujjatlan alsóingben voltam) könyöktől leszedte karomról a bőrt. Ekkor már kimerültem, és feladtam a reményt. Még akkor is hatvan méterre voltam a szkúnertől. Arcom a vízre fektettem, s figyeltem a cápa hadmozdulatait a következő kísérletre, s akkor egy barna test bukkant fel a vízben közöttünk. Otu jött oda.

- Ússz a hajóhoz, uram - mondta. És vidáman beszélt, mintha a dolog holmi móka volna. - Én ismerem a cápát. A cápa testvérem.

Engedelmeskedtem, lassan úsztam tovább. Otu meg körülöttem úszkált, mindig közém és a cápa közé furakodott, visszaverte a ragadozó támadásait, és bátorított engem.

- A csónakdaru csigasora leszakadt, most eresztik le a függőkötelet - magyarázta tán egy perccel később, s lebukott, hogy elhárítsa az újabb támadást.

Mire tízméternyire kerültem a szkúnerhez, nagyjából kész voltam. Alig tudtam mozogni. Köteleket dobáltak ránk a fedélzetről, s minden dobás rövidre sikerült. A cápa rájött, hogy nem bántják, s bátrabb lett. Többször csaknem elkapott, de Otu mindig ott termett az utolsó pillanatban. Persze Otu bármikor megmenekülhetett volna. De mellettem maradt.

- Isten veled, Charley! Végem van! - alig tudtam ennyit lihegni.

Tudtam, hogy itt a vég, a következő pillanatban felcsapom a karomat, és alámerülök. De Otu arcomba nevetett, s ezt mondta:

- Mutatok neked egy új fogást. Majd belebetegszik a cápa!

Mögém lódult, ahol a cápa készülődött, hogy rám rohanjon.

- Kissé még balra! - kiáltotta azután Otu. - Ott egy kötél a vízen. Balra, uram, balra.

Irányt változtattam, és vakon előrenyúltam. Alig voltam már eszméletnél. Kezem összezárult a kötélen, s akkor kiáltást hallottam a fedélzetről. Megfordultam és néztem. Otunak nyoma sem volt. A következő pillanatban felszínre bukkant. Mindkét keze hiányzott csuklóból, s a csonkokból szivárgott a vér.

- Otu! - kiáltotta lágyan, és láttam szemében a szeretetet, ami ott remegett a hangjában.

Akkor, csak akkor, közös éveink legutolsó pillanatában szólított ezen a néven.

- Isten veled, Otu! - kiáltotta.

Aztán a víz alá rántotta a cápa, engem meg a fedélzetre húztak, s ott a kapitány karjaiban elájultam.

Hát így távozott el Otu, aki megmentett, emberré tett, s aki a végén újból megmentett. A hurrikán torkában találkoztunk, s a cápa torkában váltunk el, közben tizenhét évig voltunk bajtársak, ahogy, merem állítani, sohasem volt még bajtársa barna ember fehér embernek. Ha Jehova az ő magas trónusáról számon tartja minden veréb hullását, nem lészen utolsó az ő országában Otu, az egyetlen bora-borai pogány.


Szász Imre fordítása

 

Tarts nyugatnak

Akármit csinálsz, mindig csak nyugatnak tarts!
Tarts nyugatnak!

Hajózási utasítás a Horn-fok megkerüléséhez.

A Mary Rogers hét teljes hétig veszkölődött a déli szélesség 66. foka körül az Atlanti- és a Csendes-óceán között, vagyis hét hétig küszködött a Horn-fok megkerülésével. Hét hétig hol viharok kellős közepén, hol viharok szélén hánykolódott, egyetlenegy alkalom kivételével, de akkor meg alighogy elült a hat napig dühöngő orkán, amit a félelmetes Tűzföld partjainak oltalmában vészelt át, majdhogynem partra sodródott a hirtelen beálló szélcsendben támadt hatalmas dagályban. Hét hétig birkózott a Horn-fok viharaival, s a szelek hét hétig nyűtték, cibálták. A Mary Rogers fából épült, és a szakadatlan viszontagságok meglazították eresztékeit, úgyhogy nemegyszer az egész legénység a szivattyúknál dolgozott.

A hét hét megviselte a Mary Rogerst, megviselte legénységét, és megviselte böhöm Dan Cullent, a kapitányát is. Talán őt a leginkább, mert az ő vállán volt a felelősség ebben a titáni küzdelemben. Ha nagy ritkán aludt, csak ruhástul. Éjszakánként is, akár holmi tagbaszakadt, vállas szellemalak, a fedélzeten kísértett; arca fekete a tengeri naptól, amely harminc éve égette, és szőrös, mint az orangutáné. Őt meg egyetlen gondolat kísértette, csak egyet akart, amit a hajózási utasítás írt elő a Horn-fok megkerüléséhez: Akármit csinálsz, mindig csak nyugatnak tarts! Tarts nyugatnak! Megszállottja volt. Másra se jutott gondolata, legföljebb néha-néha arra, hogy Istent káromolja, amiért ilyen keserves időjárást küldött rá.

Tarts nyugatnak! Rácsimpaszkodott a Horn-fokra, és vagy tucatszor horgonyt vetett, kipányvázta magát, amikor északkeletre vagy észak-északkeletre már csak mérföldekre volt tőle a Horn vasfoka. De a szűnni nem akaró nyugati szél mindannyiszor visszakergette, és ő nyugat helyett keletnek tartott. Az egyik viharral a másik után küzdött meg a hatvannegyedik foktól délre a sarkvidék zajló jegében, és a sötétség erőinek ajánlotta halhatatlan lelkét, ha csak egy szemernyit is nyugatnak segítik, ha megfordul a szél, és ő megkerülheti a fokot. De egyre csak keletnek tartott. Végső kétségbeesésében a Le Maire-szoroson is megpróbált áthajózni. A szél félúton északnyugatiról északira fordult, a barométer zuhant, s ő visszafordult, és futva menekült az orkán dühe elől. Hajszálon múlott, hogy a Mary Rogers nem zúzódott szét a sziklák fekete agyarán. Két ízben is nekivágódott a Diego Ramirez-szirtek felé, s ezek közül egyszer az mentette meg, hogy két hóförgeteg között hirtelen megpillantotta a hajók sírköveit, melyek ekkor már csupán negyed mérföldnyire előtte meredeztek.

Fúj, süvölt! Dan Cullen kapitány megesküdött mind a harminc évre, amit a tengeren töltött, hogy így még sohasem fújt. Amikor ezt a kijelentést tette, a Mary Rogers még egyenesen állt a horgonyon, de alig félóra múltán már csak gádorig megdőlve tarthatta magát. Új fővitorláját és vadonatúj sudár-vitorláját úgy ragadta el, akár a papírszeletet; öt másik, fölsodort és kettős kapcsokkal összekötözött vitorlájába is úgy belekapott, hogy kibomlott mind, és cafatokban röpdösött nádjáról. Reggelre pedig még kétannyira megdőlt, és réseket kellett vágni a mellvéden, hogy a fedélzetet legalább valamelyest mentesítsék a ránehezedő víztömeg nyomásától.

A napot általában hetenként egyszer pillantotta meg Dan Cullen kapitány. Egyszer déltájt tíz percre kisütött, de tíz percre rá már süvöltött az újabb orkán, mindkét őrszem a vitorlákat vonta be, és minden elmerült a kavargó hóförgeteg sötétjében. Egyszer két hét telt el úgy, hogy Dan Cullen kapitány nem nézett se kronométerre, se más műszerre. Fél foknál pontosabban is csak ritkán tudta, merre jár, kivéve ha föld volt a látóhatáron; mert a nap és a csillagok elbújtak az égben, és a horizont a legjobb napokon sem volt alkalmas a pontos mérésre. Szürke homályba burkolózott a világ. Szürkék voltak a fellegek; és ólmos szürkék voltak a hatalmas, robogó hullámok; szürkén kavargó pára volt a szikla is; még a néha-néha odatévedő albatroszok is szürkék voltak, és a hóförgeteg se fehér volt, hanem szürkének tetszett a sápadt és komor visszfényben.

Szürke volt az élet is a Mary Rogers fedélzetén - szürke és komor. Szürkéskék volt a matrózok arca, kicsípte bőrüket a tenger, és a sós víztől támadt kelések gyötörték őket. Árnyak voltak, nem is emberek. Akár az orrkabinban, akár a fedélzeten voltak, hetedik hete nem láttak száraz ruhát. Már nem tudták, hogy milyen az: végigaludni a pihenőt, mert a váltások között is egyre felhangzott a parancs: "Mindenki a fedélzetre!" Zaklatott álmú, rövidke perceket csentek el a napból, s csak viharkabátjukban dőltek le, mindig készen az örökös hívásra. Olyan gyöngék és elcsigázottak voltak már, hogy két tengerész kellett egy ember munkájához. Ezért is volt többnyire mindkét váltás fönn a fedélzeten. De ha mégoly emberi roncs volt is, senki sem bújhatott ki kötelessége alól. Csak a törött láb menthetett fel a munka alól; már ketten voltak így, megnyomorítva a fedélzetre törő tengertől.

George Dorety is már csak árnya volt emberi magának. Ő volt a hajó egyetlen utasa, a cégtulajdonos barátja, aki egészségi okokból határozta el magát a tengeri útra. A Horn-foknál töltött hét hét azonban aligha vált egészségére. Zihálva szedte a levegőt a kabinjában a hosszú, viharvert éjszakában; és ha feljött a fedélzetre, annyira bebugyolálta magát, hogy olyan volt tőle, akár egy két lábon járó ószeresbódé. Amikor körülülték az ebédlőasztalt, s bár dél volt, olyan sötét homály, hogy sohasem lehetett kioltani a himbálózó hajólámpákat, George Dorety szürkébb és szederjesebb volt, mint a legbetegebb matróz. Az se igen derítette jobb kedvre, ha a szemközt ülő Dan Cullen kapitányra pillantott. Cullen kapitány mogorván nézett maga elé, rágta az ételt, és hallgatott. Mogorvasága az Istennek szólt, szájának minden egyes mozdulata pedig a lényét kitöltő egyetlen gondolatot ismételte: tarts nyugatnak. Nagydarab, szőrös, baromi ember volt, akinek látása nem serkentette a másik étvágyát. Szemében George Dorety hajója Jónása volt, és ezt tudtára is adta minden étkezésnél, vad fenekedését Istenről az utasra fordítva, majd ismét vissza a Mennybélire.

Nem lett jobb az étvágya az elsőtiszttől sem. Joshua Higginsnek hívták, hivatásos és szenvedélyes tengerész volt, bár a tehetségéből csak mosogatásra futotta volna; csapott vállú, örökösen szipákoló fráter volt, szívtelen, önző, és gyáva, lelketlen. Rettegve féltette az életét Dan Cullentól, de basáskodott a legénységen, akik tudták róla, hogy Cullen kapitány áll mögötte, a törvénytevő, a számonkérő, az ostor és a megsemmisülés, akibe tizenkét kalózkapitány lelke költözött. Lenn a világ déli sarkán, a cudar időben, Joshua Higgins fölhagyott a mosakodással. Szennyes ábrázata rendszerint még azt a kevéske étvágyát is elvette George Doretynek, amit sikerült valamiképp összegyűjtenie. A tisztálkodás elmulasztása rendesen nem kerülte volna el Cullen kapitány figyelmét, és biztosan szóvá is teszi, most azonban a nyugati irány tartása annyira betöltötte minden gondolatát, hogy kirekesztett belőle mindent, ami nem ezt érte. S hogy tisztjének arca tiszta-e vagy piszkos, a nyugati iránynak mit sem számított. Később, amikor valahára kiértek a Csendes-óceánra, az ötvenedik hosszúságra, Joshua Higgins nagy hirtelen ismét megmosta az arcát. Addig azonban George Dorety csak ült a kabinban, ahol bágyadt, szürke félhomály váltakozott a lámpavilággal, míg a lámpákat olajjal töltötték, s a két férfi között - az egyik tigris, a másik hiéna - azon töprengett, hogy vajon mi végre teremtette őket az Isten. A másodtiszt, Matthew Turner, igazi tengerész és igazi férfi volt, de George Dorety nem vigasztalódhatott a társaságával, mert ő mindig csak magában étkezett, miután ők már befejezték.

Július 24-én, szombaton reggel George Dorety nagy lótás-futásra ébredt, és arra, hogy a hajó sebesen halad előre. A fedélzetre menve látta, hogy tomboló délkeleti szél hajtja maga előtt a Mary Rogerst. Csak az alsó fővitorlák és elővitorlák voltak kifeszítve. Többet nem bírt volna ki, mégis tizennégy csomóval száguldott, mint Mr. Turner kiáltotta a fedélzetre lépő Dorety fülébe. És egyenesen nyugatnak. Végre megkerüli a Horn-fokot... ha kitart ez a szél. Mr. Turner lelkendezett. Talán véget ér a küszködés. De Cullen kapitányon nem látszott az öröm. Elhaladtában mogorván tekintett Doretyre. Cullen kapitány nem akarta tudatni az Úristennel, hogy örül a szélnek. Képzeletében egy rosszakaratú Isten élt, és a lelke mélyén attól tartott, ha Isten megtudja, hogy erre a szélre várt, nyomban megfordítja, és hirtelen heves orkánt zúdít rá nyugatról. Így inkább lábujjhegyen járt az Isten előtt, komor homlokráncolással és elharapott szitkokkal rejtette örömét, hogy becsapja az Istent, mert az Úristen volt az egyetlen lény az egész világegyetemben, akitől Dan Cullen félt.

Egész nap és egész szombat éjjel rohant a Mary Rogers nyugat felé. Tartotta a tizennégy csomós sebességet, úgyhogy vasárnap reggelre már háromszázhatvanöt mérföld volt mögötte. Ha kitart a szél, sikerül megkerülnie a fokot. Ha nem tart ki, ha ellene támad délnyugat és észak között bármerről is, akkor visszakergeti, és a Mary Rogers megint csak ott tart, ahol két héttel azelőtt. És vasárnap reggel alábbhagyott a szél. Lecsillapodott a hatalmas tenger, szelíden futottak a hullámok. Fedélzeten volt az egész legénység, és bontották egyik vitorlát a másik után, ahogy csak bírta a hajó. És ekkor Cullen kapitány hetvenkedően járkált fel és alá az Úristen színe előtt, kövér szivarral pöfékelt, és mosolygott diadalmasan, mintha öröme telne a szél lankadásában, magában pedig dühöngve átkozta az Istent, amiért erejét szegte ennek az áldott szélnek. Tarts nyugatnak! Hisz tenné ő, csak az Úr hagyná békében. Titokban ismét a sötétség erőinek ajánlotta lelkét, csak hadd tartson már nyugatnak. Azért ajánlgatta olyan könnyen a lelkét, mert nem hitt a sötétség erőiben. Igazából csak Istenben hitt, bár ő maga ezzel nem volt tisztában. És Cullen kapitány fordított teológiájában voltaképp az Isten volt a sötétség fejedelme. Cullen kapitány ugyanis ördögimádó volt, csakhogy más néven nevezte ördögét, csupán ennyi volt a különbség.

Délben, nyolc csengőjel után, Cullen kapitány megparancsolta, hogy húzzák föl a fővitorlákat. Az emberek hetek óta nem kúsztak ilyen serényen az árbocra. Nemcsak a nyugati irány serkentette őket, de a nap is kisütött, és jótékonyan melengette meggémberedett testüket. George Dorety Cullen kapitány mellett állt a tatban, és kevésbé volt bebugyolálva, mint máskor. Nézte a jelenetet, és itta magába a kegyes meleget. Hirtelen, egy szempillantás alatt játszódott le az eset. Kiáltás hangzott fel a főelővitorla rúdjáról: "Ember a vízben!" Valaki mentőövet vetett a tengerbe, és ugyanebben a másodpercben már a másodtiszt harsány és parancsoló vezényszava is felhangzott:

- Kormányt le!

A kormányos mégsem mozdította a küllőket. Jobban tudta, mit kell tennie, mert Dan Cullen kapitány ott állt mellette. Mozdította volna, tekerte volna a kormányt teljes erejéből, hogy mentse fuldokló bajtársát, de Dan Cullen kapitányra pillantott, és Dan Cullen kapitány nem adott rá jelet.

- Kormányt le! Teljes fordulat! - üvöltötte a másodtiszt, egy ugrással a taton teremve.

Aztán több ugrást nem tett, és több vezényszót sem adott, hanem Dan Cullent látva a kormánynál, megtorpant. És böhöm Dan Cullen szívta a szivarját, és nem szólt. A hajó fara mögött egyre távolodott a tengerész. A mentőövet elkapta, és belekapaszkodott. Senki sem szólt. Senki sem mozdult. Fönn, a fővitorla rúdján a matrózok megrettent arccal nézték. És a Mary Rogers egyre száguldott, egyre nyugatra. Hosszú, néma perc telt.

- Ki volt az? - kérdezte a kapitány.

- Seprű, uram - vágta rá buzgón a kormányos.

Seprű felbukkant egy hullám gerincén, aztán megint eltűnt a hullámvölgyben. Hatalmas hullám volt, de nem tarajos. Ilyen hullámverésben még a kis csónak is boldogul, és a Mary Rogers könnyen megfordulhatott volna. De hogy megforduljon, le kellett volna térnie a nyugati irányról.

Életében először George Dorety valóságos dráma szemtanúja volt, amely életre-halálra megy - nyavalyás kis dráma volt, az egyik serpenyőben egy ismeretlen, Seprű gúnynevű matróz, a másikban néhány mérföldnyi tengeri szélesség. Eddig a vízbe esett matrózt figyelte, de most a szőrös, feketére cserzett böhöm Dan Cullen felé fordult, aki ráruházott hatalmánál fogva életről s halálról döntött, és közben szivarozott.

Még egy hosszú, néma perc következett. Dan Cullen kapitány szivarozott. Aztán kivette szájából a szivart. Fölpillantott a Mary Rogers keresztárbocaira, aztán oldalt a tengerre.

- Fővitorlákat kifeszíteni! - kiáltotta.

Tizenöt perc múlva asztalnál ültek a kabinban, előttük az étel. George Dorety egyik oldalán Dan Cullen, a tigris, a másikon Joshua Higgins, a hiéna. Mindenki hallgatott. Fönn a fedélzeten az emberek a harántvitorlákat feszítették ki. George Dorety hallotta kiáltásaikat, s közben elűzhetetlenül ennek a Seprű nevű matróznak a képe kísértette, amint épen és egészségesen sodródik mentőövén mérföldekkel mögöttük a kihalt óceánon. Cullen kapitányra pillantott, és felfordult a gyomra, mert a kapitány jóízűen, szinte habzsolva falta az ételt.

- Cullen kapitány - mondta Dorety -, ön a hajó parancsnoka, és nekem nem való beleártanom magam abba, hogy mit tesz és mit nem. Egy dolgot azonban szeretnék elmondani. Van másvilág, és önnek ott igen melege lesz.

Cullen kapitányon még bosszúság sem látszott. Sajnálkozás csendült ki a hangjából:

- Erős szél jár. Lehetetlenség volt megmentenem azt az embert.

- De hiszen a fővitorlarúdról zuhant le! - kiáltotta Dorety felháborodva. - Ön akkor vonatta fel a fővitorlákat. És tizenöt perccel később a harántvitorlákat is kénytelen volt felvonatni!

- Viharos szél fújt, nem igaz, Mr. Higgins? - fordult Cullen kapitány az elsőtisztjéhez.

- Ha akkor fordulóba viszi a hajót, szilánkokra törik - hangzott az elsőtiszt válasza. - A kapitány úr azt tette, amit kellett. Reménytelen ügy volt.

George Dorety erre már nem válaszolt, és az ebéd végéig nem is szólt többet. Ettől kezdve Dorety is a kabinjába hozatta az ételt. Cullen kapitány mintha megbékélt volna vele, noha több szót nem váltottak, miközben a Mary Rogers teljes sebességgel száguldott északra, melegebb égöv felé. A hét végén Dan Cullen megállította Doretyt a fedélzeten.

- Mit akar csinálni, ha Friscóba érünk? - szegezte neki kertelés nélkül.

- Elfogatási parancsot kérek ön ellen - felelte Dorety csendesen. - Gyilkossággal fogom vádolni önt, és nem nyugszom, amíg föl nem kötik.

- De fene magabiztos - vicsorgott rá Cullen kapitány, aztán sarkon fordult.

Újabb hét telt el, és a kapitány egy reggel a hosszan kinyúló hajóorr csúcsában, a kormányház lejáratában találta George Doretyt. Akkor jött föl a fedélzetre körülnézni. A Mary Rogers teljes vitorlázatát kibontva repült az élénk szélben. Még vezérvitorláját is felvonta. Cullen kapitány is arra lépkedett. Céltalanul sétálgatott, s csak a szeme sarkából vetett egy pillantást utasára. Dorety nem vette észre a kapitányt, a másik irányba nézett. A kormányház gádora vállig eltakarta, csak a tarkója látszott. Cullen kapitány egy szemvillanással fölmérte a középső vezérkötél nehezékét, az utas fejét, és megbecsülte a távolságot. Aztán körültekintett. Joshua Higgins, aki a tatban járkált fel s alá, éppen akkor fordított neki hátat, s indult a másik irányba. Cullen kapitány hirtelen lehajolt, és kiakasztotta a vezérkötél kapcsát. A súlyos vastömb süvítve lendült át a levegőn, és úgy loccsantotta szét Dorety fejét, akár az érett paradicsomot. Aztán még sokáig lengett előre-hátra, ahogy a szél csapta, cibálta az elszabadult vitorlát. Joshua Higgins hátrafordult, hogy megnézze, mi szabadult el, és így tanúja lett Cullen kapitány istentelen tette legiszonyúbb pillanatának.

- Magam akasztottam be - hebegte a kormányos a döbbent csendben. - Még csomót is tettem rá, hogy biztosan álljon. Világosan emlékszem rá.

- Szóval beakasztotta? - förmedt rá a kapitány, a legénység épülésére, akik a röpködő vitorlával kínlódtak, hogy újra kifeszítsék, mielőtt foszlányokká szaggatja a szél. - Az öreganyjának akasszon be így, a jóistenit magának! Ha beakasztotta és még csomót is tett rá, akkor hogy az ördögbe szabadult el, mi? Erre volnék kíváncsi. Hogy az ördögbe szabadult el?

Az elsőtiszt vinnyogva mentegetőzött.

Pofa be! - hangzott az utolsó szó.

Félóra múlva, amikor a lépcsőgádorban rátaláltak George Dorety tetemére, a kapitány volt a legjobban meglepve. Délután bevonult a kabinjába, és eligazította dolgát a hajónaplóval.

"Karl Brun közmatróz viharos szélben tengerbe zuhant a fővitorla rúdjáról. Teljes sebességgel haladtam, és a hajó épségének veszélyeztetése nélkül nem fordulhattam szembe a széllel. A háborgó tengeren csónak sem boldogult volna."

Lapozott, és az új oldalra ezt írta:

"Mr, Doretyt gyakran figyelmeztettük, hogy a fedélzeten tanúsított vigyázatlanságával veszélybe sodorja magát. Magam is intettem, hogy egyszer még elüti egy elszabadult kötélnehezék. A baleset oka a nem kellő gonddal rögzített fövitorla-kapocs volt. Valamennyien nagyon fájlaljuk, mert Mr. Doretyt mindnyájan szerettük."

Dan Cullen kapitány átolvasta műremekét, és bámulta magát. Leitatta a lapot, és becsukta a hajónaplót. Szivarra gyújtott, és elbámult a levegőbe. A Mary Rogers táncolva, rengve iramlott előre, és Cullen kapitány tudta, hogy kilenc csomóval halad. Lassacskán elégedett mosoly terült szőrös, fekete arcára. Nos, akárhogyan is, de nyugatnak tart, és csak kijátszotta az Úristent.


Bart István fordítása

 

Hús, semmi más

A sarokra somfordált, és végignézett a keresztutcán, de semmit sem látott, csak a gázlámpák fényoázisait a betorkolló utcák szögletén. Aztán visszasomfordált ugyanazon az úton, amelyen jött. Árnyékfiguraként settenkedett a félhomályban, nesztelenül, fölösleges mozdulatok nélkül. Óvatos volt, akár egy erdei vad, érzékeny és éber. Nálánál is árnyékszerűbb lénynek kellett volna lennie, hogy valaki elkerülje a figyelmét a sötétben.

Érzékei jelentéseket szállítottak a dolgok állásáról, de érzékenyebben is felfogta, tapintotta a környező légkört. Tudta, hogy a házban, amely előtt most megállt egy pillanatra, gyerekek laknak. Nem mintha tudatos erőfeszítés útján jött volna rá. Tulajdonképpen észre sem vette, hogy tudja, olyannyira ködösnek tűnt a benyomás. De ha elérkeznék egy pillanat, amikor a házzal kapcsolatban kellene cselekedni, elkerülhetetlenül abból a feltevésből indul ki, hogy odabent gyerekek laknak. Nem is sejtette, mennyi mindent tud a környékről.

Hasonlóképp: nem is tudta, hogyan, de tudta, hogy a keresztutca felől, ahonnan most léptek zaja hallatszott, nem fenyegeti veszély. Mielőtt meglátta volna, már tudta, hogy egy elkésett polgár igyekszik hazafelé. Alig tűnt fel a sarkon, máris elnyelte a keresztutca. A leselkedő ember most fényt látott felvillanni a sarki ház ablakában, s amint kialudt, már tudta, hogy gyufát gyújtottak odafönn. Ismerős emlékképek rohanták meg, s agyán átfutott a gondolat: "Megnézte, hány óra." Egy másik házban égett a lámpa. Halvány, de egyenletes fény öntötte el a szobát, s ettől az az érzése támadt, hogy beteg lehet odabenn.

Különösen egy ház érdekelte, az utca túloldalán, a háztömb közepén. Ennek a háznak szentelte a legnagyobb figyelmet. Akárhová nézett, akármerre kószált, tekintete és léptei mindig ide tértek vissza. Azonkívül, hogy a tornác fölött egy ablak nyitva állt, semmi különös nem volt a házon. Senki sem ment be, senki nem jutott ki. Semmi nem történt. Nem voltak kivilágítva az ablakok, fény se villant mögöttük. Mégis ide összpontosította minden figyelmét. El-elosont, hogy felderítse a környéket, de aztán újra itt foglalt el hadállást.

Bár sok mindent megérzett, korántsem volt biztos a dolgában. Teljes mértékben átérezte helyzetének kényes voltát. A kései járókelő léptei ugyan nem ijesztettek rá, mégis állandóan izgalomban égett, s akár a félénk őz, minden zajra összerezzent. Tudta, hogy körülötte a sötétben más lények is portyázhatnak: mozdulnak, érzékelnek és megsejtenek, akárcsak ő.

Az utcán, jóval távolabb, valami mozgott. Nem kései járókelő, azt rögtön tudta: ezúttal veszély fenyegetett. A szemközti háznak fordulva füttyentett kettőt, majd árnyék módjára a sarokra osont, és eltűnt szem elől. Túl a sarkon megállt, óvatosan körülnézett. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, kikukucskált, s az egyre közelgő alakot vizslatta. Jól sejtette. Rendőr volt.

Az ember végigszaladt a keresztutcán, s a következő sarok menedékéből szemmel tartotta azt a sarkot, melyet az imént hagyott el. Látta, hogy a rendőr feltűnik, s egyenesen továbbhalad. Végigfutott a párhuzamos utcán, s a legközelebbi fordulónál megvárta, míg a rendőr újra eltűnik szem elől; aztán megfordult, és visszatért állomáshelyére. Megállt szemben a házzal, s füttyentett egyet, majd kisvártatva megint egyet. Megnyugtatásféle csengett a füttyben, mint ahogy figyelmeztetés csengett az iménti kettőben.

A tornác tetején sötét alak bukkant elő, majd óvatosan leereszkedett az egyik oszlopon. Lejött a lépcsőn, s mire a vaskapun át az utcára ért és végigment a járdán, emberi formát öltött. A férfi, aki őrködött, utánaindult a túloldalon, de csak az ároknál csatlakozott hozzá. Egészen apró termetű volt a másikhoz képest.

- Mire mentél, Matt? - kérdezte.

Társa morgott valamit, és némán továbblépdelt.

- Kirámoltam a szajrét - mondta aztán.

Jim felkuncogott a sötétben, és további információkra várt. Lábuk alatt fogyott a járda, s ő egyre türelmetlenebb lett.

- Na és? - kérdezte. - Jó fogás volt?

- Nem volt időm, hogy megnézzem, de zsíros fogás, annyi biztos. Zsíros, Jim, úgy ám! El se merem gondolni, milyen zsíros. Csak a szobáig bírd ki!

Jim a következő sarkon, a lámpa fényénél fürkész pillantást vetett társa szokásosnál is komorabb ábrázatára, s észrevette, milyen furcsán tartja a bal karját.

- Mi van a karoddal? - érdeklődött.

- Belém harapott a kis nyavalyás. Azért tán nem kapok veszettséget. Emberektől is elkapni néha, nem igaz?

- Nem hagyta magát, mi? - kérdezte Jim bátorítón.

A másik morgott valamit.

- Pokolian nehéz téged szóra bírni! - tört ki Jim ingerülten. - Gyerünk, elő a farbával! Pénzbe kerül tán, ha leadod a mesét?

- Azt hiszem, megfojtottam egy kicsit - jött a válasz. Aztán mintegy magyarázatképpen: - Fölébredt nekem.

- Tiszta munka volt. Egy árva hangot se hallottam.

- Jim - szólt a másik komoran -, ebből akasztófa lehet. Kicsináltam. Muszáj volt. Fölébredt nekem. Kushadnunk kell egy darabig.

Jim halkan füttyentett: érti.

- A füttyöt hallottad? - kérdezte váratlanul.

- Persze. Már kész voltam, épp jöttem kifelé.

- Egy hekus volt. De ránk se nézett. Hamar elhúzta a csíkot. Akkor visszajöttem, és fütyültem neked. Mért késtél annyit?

- Vártam, hogy kitisztuljon a levegő - mondta Matt. - Borzasztóan megkönnyebbültem, mikor újra hallottalak fütyülni. Szörnyű dolog várakozni. Csak ültem ott, és gondolkoztam, gondolkoztam... Mi minden eszébe jut ilyenkor az embernek! Egy átok macska meg folyton körülöttem ólálkodott, és majd megőrjített a neszezésével.

- Zsíros fogás! - kurjantott fel hirtelen Jim örömében.

- Zsíros fogás, az egyszer fix! Alig várom, hogy újra láthassam.

Szinte öntudatlanul is meggyorsították lépteiket, éberségük azonban nem csökkent. Kétszer is útirányt változtattak, hogy a rendőröket elkerüljék, s csak mikor alaposan meggyőződtek róla, hogy nem figyelik őket, ugrottak be egy ütött-kopott belvárosi bérház sötét kapuján.

Legfelső emeleti szobájukban gyufát kotortak elő, Jim meggyújtotta a lámpát, Matt pedig kulcsra zárta az ajtót, és rátolta a reteszeket is. Amikor megfordult, észrevette, hogy társa várakozón pillant rá. Matt magában csendesen mosolygott a mohóságán.

- Egész jók ezek a reflektorok - mondta, és apró zseblámpát húzott elő, és matatni kezdett rajta. - Csak új elem kéne hozzá. Alig van már benne élet. Azt hittem, még kialszik ott nekem. Fura egy ház. Majdhogynem elkeveredtem abban a fene sok szobában. Az övé balról volt, és ez megzavart egy kicsit.

- Mondtam, hogy balról van - szólt közbe Jim.

- Te azt mondtad, hogy jobbról van - folytatta Matt. - Pontosan emlékszem rá, hogy azt mondtad; különben is, itt a térkép, amit rajzoltál.

Kotorászni kezdett a mellényzsebében, s egy összehajtogatott papírdarabot húzott elő. Kiterítette. Jim föléje hajolt, és megnézte.

- Tévedtem - ismerte be.

- Bizony ám. Főhetett miatta a fejem.

- Mit számít ez most már? - kiáltott föl Jim. - Lássuk a szajrét!

- De mennyire, hogy számít! - vágott vissza Matt. - Nekem legalábbis. Én vállaltam a kockázatot. Én dugtam csapdába a fejemet, amíg kint voltál az utcán. Jó lesz, ha megembereled magad, és eztán jobban vigyázol. Na, üsse kő, megmutatom.

Hanyagul a nadrágzsebébe nyúlt, s egy marék apró gyémántot húzott elő. Csillámló patakban ömlöttek alá tenyeréből a mocskos asztalra. Jim hatalmasat káromkodott.

- Ez még semmi - szólt Matt diadalmas önelégültséggel. - Eztán jön a java.

S azzal pakolni kezdett kifelé sorra mindegyik zsebéből. Több drágakövet zergebőrbe csavartak, ezek jóval nagyobbnak tűntek, mint az iméntiek. Egyik zsebéből egy marék nagyon apró, metszett ékkő is az asztalra került.

- Gyémántpor - mondta, s egy csomóba söpörte az egészet.

Jim közelebb hajolt.

- Azért megér darabja egy-két dollárt - mondta. - Nincs több?

- Miért, nem elég? - kérdezte sértődötten a másik.

- Dehogynem - helyeselt buzgón Jim. - Hisz ez több, mint amit vártam. Legalább tízezret ér, egy centtel se kevesebbet.

- Tízezret? - vigyorgott gúnyosan Matt. - Legalább kétszer annyit, pedig én se értek a gyémántszakmához. Ide nézz, micsoda gigerli!

Kiemelt egy darabot a szikrázó halomból, és szakember módjára latolgatni kezdte a súlyát a lámpa fényében.

- Maga megér egy ezrest - sietett Jim az ítélettel.

- Ezrest a nénikéd! - hangzott a gúnyos válasz. - Háromért se kapnád meg!

- Ébressz föl! Álmodom! - Jim szemében a drágakövek tüze fénylett; válogatni kezdte a nagyobbakat, s egyenként végigmustrálta valamennyit. - Gazdagok vagyunk, Matt... igazi nagymenők!

- Évekbe telik, míg túladunk rajtuk - felelte a gyakorlatiasabb Matt.

- Gondold csak el, hogy élünk majd! Más gondunk se lesz, csak szórjuk a pénzt, meg közben el-elpasszolunk egy gyémántot.

A tüzek már Matt szemében is felvillantak, de csak halványan, mert közönyös természete egyre inkább úrrá lett rajta.

- Mondtam neked, hogy elgondolni sem merem, akkora zsíros fogás volt - morogta halkan.

- Döglesztő! Egyszerűen döglesztő! - zihált a másik elragadtatottan.

- Majdnem elfelejtettem - szólt Matt, s a belső zsebébe nyúlt.

Zergebőrbe és selyempapírba burkolt, nagy szemű gyöngyökből álló füzér került elő. Jim éppen csak egy pillantást vetett rá.

- Az is ér valamit - mondta, és visszatért a gyémántokhoz.

Csönd szállt a szobára. Jim a drágakövekkel játszadozott, ujjai közt pergette őket, halomba rakta, majd meg az egészet kiterítette az asztalon. Girhes, aszott, ideges, ingerlékeny, szertelen, vérszegény ember volt - tipikus terméke a nyomortanyáknak: csúf, torz vonások, apró malacszem, örökké és lázasan falánk arc és száj, ő maga macska módra állatias, a velejéig elkorcsosult.

Matt nem nyúlt a gyémántokhoz. Ott ült az asztalnál, könyökére támaszkodva, állat a kezében nyugtatva, és sűrűn pislogott a vakító halomra. Mindenben ellentéte volt a másiknak. Őt nem a város nevelte. Szőrös, csupa izom teste erőre és megjelenésre a gorillához tette hasonlóvá. Számára nem létezett rejtett világ. Nagy, távol ülő szemében merész jóindulat fészkelt, s ez bizalmat keltett az emberekben. Közelebbről nézve azonban kitűnt, hogy egy kicsit túlságosan is nagyok azok a szemek, túlságosan is távol ülnek. Lénye túlcsordult a normalitás peremén, s vonásai meghazudtolták a mögöttük levő embert.

- Az egész rakás megér ötvenezret - szólalt meg hirtelen Jim.

- Százezret - mondta Matt.

A csend visszatért, el is tartott jó sokáig, és megint csak Jim törte meg.

- Mi a fenét akarhatott velük ott a lakásban? Erre vagyok én kíváncsi. Az ember azt hinné, páncélszekrényben tartják az ilyesmit lenn az üzletben.

Matt emlékezetében újra felmerült a megfojtott férfi képe, ahogy még egy utolsó pillantást vet gyilkosára a zseblámpa halvány fényénél; mégsem rezzent össze Jim kérdésére.

- Ki tudja - felelte. - Lehet, hogy szép simán át akarta ejteni a társát. Lehet, hogy reggelre rég elpucolt volna valami ismeretlen helyre, ha mi nem járunk éppen arrafelé. Becsületes emberek közt is akad annyi tolvaj, mint a tolvajok között. Olvashattál róla eleget az újságban. A legjobb barátok is előbb-utóbb megkéselik egymást.

A másik pillantásába hirtelen furcsa nyugtalanság költözött. Matt úgy tett, mintha nem venné észre, de azért megkérdezte:

- Mire gondoltál, Jim?

Jim egy pillanatra zavarba jött.

- Semmire - mondta. - Csak arra, hogy milyen ostobaság ennyi szajrét tartani egy lakásban. Mért kérded?

- Semmi, csak úgy eszembe jutott.

Újra leszállt a csend, most már csak Jim törte meg néha egy-egy rekedt, görcsös vihogással. A kiterített gyémántok valósággal lenyűgözték. Nem a szépségüket élvezte, persze. Eszébe sem jutott, hogy önmagukban is szépek lehetnek. Fürge képzelete azonban előrevetítette azt a rengeteg gyönyört, amit megvásárolhat rajtuk, beteges agyának és romlott vérének falánk vágyait máris az általuk felkínált ígéret csiklandozta. Orgiáktól hangos, gyönyörű kastélyokat épített ragyogó tüzükből, s aztán maga is elálmélkodott rajtuk. Ekkor tört ki belőle a vihogás. Olyan képtelennek tűnt az egész! De mégis, ott szikráztak előtte az asztalon, fényüktől benne is felcsapott a kéjsóvár láng, s akkor újra felvihogott.

- Meg kéne számolnunk, úgy gondolom - szólalt meg hirtelen Matt, hogy elűzze a látomásait. - Te figyeld, hogy semmi hiba ne legyen a kréta körül, mert itt tiszta játékra van szükség, Jim! Világos?

Jimnek ez nem tetszett, a szeme rögtön elárulta; Mattnek pedig a társa pillantása nem tetszett.

- Világos? - ismételte, csaknem fenyegetőn.

- Mért, becsaptuk mi egymást valaha is? - kérdezte a másik, mintegy mentegetőzve, mert a lelke mélyén már ágaskodni kezdett az árulás.

- Ínséges időkben könnyű becsületesnek lenni - vágott vissza Matt. - Legyél becsületes jómódban, az az igazi! Persze hogy becsületes az ember, ha nincs semmije. De most jómódúak lettünk, hát üzletemberré kell hogy váljunk, tisztességes üzletemberré! Világos?

- Ez a beszéd! - helyeselt Jim, de sivár lelke mélyén (szinte a tudatán kívül), mint láncra vert vadak, mozgolódtak a törvénytipró, zabolátlan gondolatok.

Matt a kétlángú petróleumtűzhely mögötti ételpolchoz lépett. Egy papírzacskóból kiöntötte a teát, egy másikból meg a paprikát. Visszament az asztalhoz, s a kisebb gyémántok két csomóját beleöntötte az üres zacskókba. Utána megszámolta a nagyobb drágaköveket, és visszacsomagolta a selyempapírba meg a zergebőrbe.

- Száznegyvenhét nagyméretű - készült a leltár -, húsz igazán nagy, két gigerli, egy óriás meg több marék apró és por.

Jimre nézett.

- Rendben - volt a válasz.

Matt egy szelet blokkpapírra írta a tételeket, másolatot csinált, és az egyiket átadta a társának, a másikat magánál tartotta.

- Csak hogy tisztán lássunk - mondta.

Újra a polchoz lépett, és kiürített egy nagy cukros zacskót. Beledobálta a gyémántokat, kicsit, nagyot, az egészet belecsavarta egy óriási, színes zsebkendőbe, és bedugta a párnája alá. Aztán az ágy szélére telepedett, és lerúgta a cipőit.

- Szóval azt hiszed, megér százezret? - kérdezte Jim, s egy pillanatra elengedte a cipőfűzőjét.

- Mi az, hogy! - hangzott a válasz. - Ismertem egy táncosnőt Arizonában, annak volt egy-két ilyen mütyürje. Nem valódiak, persze. Azt mondta, az életben nem táncolna többet, ha valódiak lennének. Ötvenezret is megkapna értük, mondta, pedig az egész nem volt egy tucat.

- Ugyan, ki melózna a betevő falatért? - kérdezte Jim diadalmasan. - Csákány, lapát, uh! - fintorgott. - Robotolsz egész életedben, minden garast félreraksz, mégse leszel félilyen gazdag, mint mi ma éjjel.

- Te legföljebb mosogatni lennél jó; kapnál vagy húsz dollárt havonta, meg az ellátást. Nem jól számoltál, Jim, de alapjában véve igazad van. Dolgozzon, aki szeret. Bolond fiatalkoromban havi harmincért terelgettem a marhát. Aztán öregebb lettem, és abbahagytam.

Lefeküdt. Jim elfújta a lámpát, és bemászott melléje a másik oldalra.

- Hogy van a karod? - érdeklődött kedvesen.

Matt, akinek feltűnt a szokatlan figyelmesség, így felelt: - Veszettségtől már nem kell tartanom. Mért kérdezed?

Jim egy pillanatig bűntudatot érzett, s átkozta magában a másik zavarba ejtő kérdéseit, fennhangon azonban ezt válaszolta:

- Semmi, csak láttam, hogy aggaszt a dolog. Te mit fogsz csinálni a részeddel, Matt?

- Veszek egy farmot Arizonában, letelepszem, és marhapásztorokat fogadok. Van egy-két ember, akinek szeretném az arcát látni, mikor munkát kér tőlem, hogy az a...! Most pedig pofa be, Jim! Soká lesz még az enyém az a farm! Pillanatnyilag aludni szeretnék!

Jim azonban még sokáig hevert álmatlanul, teste összerándult, hánykolódott, s valahányszor elszundított, szinte azon nyomban felriadt. Szemhéja alatt ott lángoltak a gyémántok, s a tüzük égetett. Matt, nehézkes természete ellenére, roppant éberen aludt, akár egy óvatos vad; teste apró moccanásokkal válaszolt Jim mocorgására, jelezvén, hogy érzékeli a külső eseményeket, s valahol az álom és ébrenlét határán vergődik. Jim sose tudta, mikor van ébren a másik, és mikor alszik. Egyszer, mintha csak társa tudomására kívánta volna hozni, hogy öntudatánál van, Matt halkan így szólt: - Aludj már el, Jim! A gyémántok miatt meg ne fájjon a fejed. Senki se lopja el őket. - Jim éppen abban a pillanatban arra gondolt, hogy Matt most már biztosan alszik.

Késő reggel Matt Jim első mozdulatára ébredt; délig még el-elszunyókáltak, aztán felkeltek és felöltöztek.

- Hozok újságot meg kenyeret - mondta Matt. - Te addig főzz kávét.

Jim tekintete elfordult Matt arcáról, s önkéntelenül a párnára siklott, amely alatt ott lapult a kendőbe tekert csomag. Abban a pillanatban Matt arca olyan lett, mint egy vadállaté.

- Ide hallgass, Jim! - morogta dühödten. - Fő a tisztességes játék. Ha piszkoskodni akarsz, kinyírlak. Világos? Megeszlek, Jim. Ezt te is jól tudod. Átharapom a torkodat, és úgy fölfallak, mint egy szelet bifszteket.

Napégette bőre elfeketült a feltóduló vértől, s a vicsorgó ajkak felfedték nikotinsárga fogait. Jim megborzongott, és erőt vett rajta a félelem. Az emberben, aki előtte állt, maga a halál fészkelt. Alig egy napja ez a fekete arcú alak a saját két kezével ölt meg valakit, aztán nyugodtan végigaludta az éjszakát. De Jim lappangó bűntudatot is érzett a lelke mélyén, s tudta, hogy megérdemelné, amivel fenyegetik.

Matt kilépett az ajtón, s ő még akkor is reszketett. Gyűlölet rántotta görcsbe az arcát, s átkok özönét küldte a távozó után. Aztán eszébe jutottak az ékkövek, odarohant az ágyhoz, s a párna alá nyúlt. Vadul belemarkolt a csomagba, hogy érezze, ott vannak-e még. Miután meggyőződött róla, hogy Matt nem nyúlt a kincshez, riadt bűntudattal a tűzhelyre nézett. Sietve begyújtotta és a láng fölé rakta a kávémasinát.

Mire a társa visszatért, már javában forrt a víz. Matt felszeletelte a kenyeret, és egy darab vajat is az asztalra tett, Jim pedig kitöltötte a kávét. Matt megvárta, míg a másik az asztalhoz ül, és iszik pár kortyot, csak azután húzta elő az újságot a zsebéből.

- Alaposan elszámítottuk magunkat - jelentette ki. - Mondtam, hogy el se merem gondolni, akkora zsíros fogás. Ide nézz!

Rábökött a vastag betűs címekre az első oldalon:

UTOLÉRTE A VÉGZET BUJANOFFOT!
KIRABOLTA A TÁRSÁT - ÁLMÁBAN
MEGGYILKOLTÁK!

- Na, mit szólsz hozzá? - kiáltott fel Matt. - Kirabolta a társát. Kirabolta, mint egy nyavalyás tolvaj!

- "Félmilliónyi érték eltűnt" - olvasta Jim fennhangon. Letette az újságot, és Mattre bámult.

- Megmondtam! - kiabálta Matt. - Egy frászt értünk mi az ékszerekhez! Félmillió! És én a legjobb esetben is csak százezerre taksáltam. Gyerünk, olvasd tovább!

Csendben olvastak, még a fejüket is összedugták, a kávé közben kihűlt; néha, mikor egy-egy megdöbbentő részhez értek, vad kiáltásokban törtek ki.

- Látni kellett volna Metzner pofáját ma reggel, ahogy a széfét kinyitotta! - mondta kárörvendően Jim.

- Rögtön Bujanoff után szalajtotta a hekusokat - magyarázta Matt. - Olvasd tovább!

- "Tegnap este tíz órakor indult volna a déltengerek felé a Sajoda fedezetén... de a gőzhajót egy újabb rakomány késleltette..."

- Ezért találtuk ágyban - szólt közbe Matt. - Pokoli mázli... mintha csak százszázalékos favoritra tettünk volna.

- "Ma reggel hatkor a Sajoda kifutott a tengerre..."

- Nélküle - szólt közbe Matt. - Ötre állította az ébresztőóráját, láttam. Bőven elérte volna... csakhogy jöttem én, és az idő megállt. Gyerünk tovább, olvasd!

- "Adolph Metzner a kétségbeesés határán... a híres Haythorne-gyöngysor... a legcsodálatosabb darabok... értékét egyes szakértők ötven-, mások hetvenezerre becsülik."

Jim megállt, és ünnepélyes útszéli káromkodásba kezdett. - Ennyi pénzt egy rakás rohadt osztrigatojásért! - kanyarította oda a végére.

Aztán a szája szélét megnyalva hozzátette:

- Csinosak, azt meg kell hagyni!

- "Óriási brazil drágakő - olvasott tovább. - Nyolcvanezer dollár... első osztályú, értékes briliánsok... több ezer apró gyémánt negyvenezer dollár értékben."

- Most legalább megtudunk egyet-mást a gyémántszakmáról - vigyorgott Matt jókedvűen.

- "A nyomozók elképzelése a következő - olvasta Jim. - A tolvajok előre tudták... figyelték Bujanoff minden lépését... miután a tervét kiszimatolták, házáig követték, amikor hazatért a lopott holmival..."

- Előre tudták... egy frászt! - tört ki Mattból. - Így csinálják a szenzációt, a firkászok! Honnan tudtuk volna, hogy ki akarja rabolni a társát?

- Fő, hogy itt a szajré - vigyorgott Jim. - Nézzük meg még egyszer.

Megvizsgálta a zárat és a reteszeket, közben Matt előszedte a batyut, és kinyitotta az asztalon.

- Hát nem gyönyörű? - kiáltott fel Jim a gyöngysor láttán; egy darabig le se tudta venni róla a szemét. - Egyes szakértők szerint ötven-, mások szerint hetvenezer dollárt ér.

- És a nők oda vannak az ilyesmiért! - fűzte hozzá Matt. - Megtesznek mindent, csak hogy megkapják... eladják magukat, gyilkolnak, amit akarsz.

- Akárcsak te meg én.

- Az eszed tokját! - torkolta le Matt. - Én is gyilkolok, ha kell, de nem a gyöngyért, hanem azért, amit vehetek rajta. Ez a különbség. A nők maguknak akarják az ékszert, nekem csak a nőkért kell, meg más efféléért, amit érte kapok.

- Még szerencse, hogy a nők is mást akarnak, meg a férfiak is - jegyezte meg Jim.

- Ettől megy a bolt - helyeselt Matt -, hogy mindenki mást akar.

Egy-két óra múlva Jim elment bevásárolni. Visszatértéig Matt újra összecsomagolta és párnája alá rejtette az ékszereket. Aztán begyújtotta a tűzhelyet, és vizet tett föl kávénak. Néhány perc, és megjött Jim.

- Hihetetlen! - mondta. - Az utcák, a boltok, az emberek, minden ugyanolyan, mint máskor. Semmi sem változott. Én meg, a milliomos, csak úgy sétálok közöttük. Senki se nézte volna ki belőlem.

Matt kelletlenül felmordult. Társa képzeletvilágának könnyed játékossága, apró hóbortjai vajmi kevéssé mozgatták meg a fantáziáját.

- Bélszínt hoztál? - kérdezte.

- De még milyet! Ínyencfalat! Ide nézz, milyen vastag!

Kicsomagolta a szelet húst, és odatartotta a másik elé. Aztán elkészítette a kávét, és megterített, Matt pedig ezalatt kisütötte a húst.

- Ne tegyél rá olyan fene sok paprikát! - szólt oda Jim. - Nem szoktam még meg a mexikói főztödet. Borzasztóan erősre csinálod.

Matt felröhögött, és folytatta a sütést. Jim kitöltötte a kávét, de a hibás szélű porcelán csészébe még valami port is öntött, amit a mellényzsebéből szedett elő egy darab zsírpapírban. A művelet alatt társának hátat fordított, s félelmében még körülnézni sem mert. Matt újságpapírt terített az asztalra, s arra tette rá a forró serpenyőt. Aztán kettévágta a sültet, és felszolgálta Jimnek meg magának is.

- Láss hozzá, míg forró - ajánlotta, s azzal kést-villát ragadva rögtön példát is mutatott.

- Pompás - jelentette ki Jim az első falat után. - De azért egyet mondok: hiába töröd magad, én téged az arizonai farmodon meg nem látogatlak.

- Most meg mi bajod? - kérdezte Matt.

- Még hogy mi? - volt a válasz. - Ez a mexikói konyha egy életre kikészítene ott a farmodon. Ha egyszer úgyis pokol vár rám a túlvilágon, mit gyötörjem a gyomrom még ideát is? Ó, az a rohadt paprika!

Elmosolyodott, úgy fújta ki a levegőt, hogy hűsítse a száját, ivott egy korty kávét, aztán újra nekilátott a sültnek.

- Igaz is, Matt, neked mi a véleményed erről a túlvilági életről? - kérdezte kicsivel később, s magában azon töprengett, miért nem nyúl a másik a kávéjához.

- Nincs túlvilági élet - válaszolta Matt, s abbahagyta a sültet, és kortyolt egyet a kávéjából. - Se mennyország, se pokol, se semmi. Minden itt történik velünk, ezen a földön.

- És aztán? - Jim kíváncsiskodása meglehetősen beteges volt, hisz jól tudta, hogy a vele szemben ülő ember hamarosan meghal. - Aztán? - ismételte meg.

- Láttál te már kéthetes hullát? - kérdezte a másik.

Jim megrázta a fejét.

- Nohát, én láttam. Olyan volt, mint itt ez a bifsztek. Valamikor ez is a réten ugrabugrált. Aztán hús lett belőle. Hús, semmi más. Mindannyiunkból hús lesz... belőled, belőlem, mindenkiből.

Matt kiitta a kávéját, és újra töltött.

- Félsz a haláltól? - kérdezte.

Jim megrázta a fejét.

- Mért félnék? Én úgyse halok meg. Átsétálok a másvilágra, és élek tovább...

- Lopni, hazudni, nyavalyogni még egy életen át, meg még azután is? - vigyorgott Matt.

- Az is lehet, hogy megjavulok - mondta Jim reménykedőn. - Lehet, hogy a másvilágon nem is kell okvetlenül lopni az embernek.

Hirtelen elhallgatott, s rémülten meredt maga elé.

- Mi lelt? - kérdezte Matt.

- Semmi. Csak úgy elgondolkoztam a halálról - Jim nagynehezen magához tért -, ennyi az egész.

De a félelmet, amely hirtelen rátört, mégsem tudta lerázni. Baljós szellem suhant át láthatatlanul a szobán, a jelenlétének felfoghatatlan árnya Jimre hullott. Rossz érzés fogta el. Valami történni fog, valami szörnyűség. Szerencsétlenség lógott a levegőben. Merev tekintete a másikra szegeződött. Nem értette a dolgot. Lehet, hogy tévedett, és önmagát mérgezte volna meg? Nem, nem, a hibás szélű csésze ott állt Matt előtt, márpedig ő abba öntötte a mérget.

"Képzelődöm - gondolta aztán. - Megtörtént már máskor is. Én ostoba! Hát persze hogy képzelődöm. Persze hogy történik valami, csakhogy Matt-tel, és nem velem. Talán bizony én ittam ki azt a csésze kávét?"

Jim jókedve visszatért, elfogyasztotta a maradék sültet, s utána kenyérdarabkákat mártogatott a szaftba.

- Gyerekkoromban... - kezdte újra, de bennakadt a szó.

A baljós szellem megint előlibbent, és Jim idegei szinte vitustáncot jártak a közelgő szerencsétlenség előérzetétől. Bomlasztó erők kezdtek munkálkodni a testében, s úgy érezte, hogy izmai görcsbe rándulnak. Hirtelen hátradőlt, majd éppoly hirtelen előrehajolt, könyöke az asztalon. Gyenge remegés futott át testének izmain. Így rezdülnek meg a levelek, mielőtt beléjük kap a szél. Összeszorította a fogát. Aztán megint rátört, ismét görcsösen megvonaglott. Tudta, hogy lassan pánik vesz rajta erőt. Izmai megtagadták az engedelmességet. Újra meg újra összerándultak, akarata ellenére is, hisz akarata nyugalmat parancsolt rájuk. Belső forradalom volt ez, anarchia; Jimben felcsapott a tehetetlen rémület, teste megragadta és marokba szorította egész énjét; hideg futkározott a hátán, homlokát kiverte a veríték. Körülnézett, s a szoba, a bútorok jól ismert képe a döbbenet erejével hatott rá. Úgy érezte, hosszú útról tért meg. Aztán a társára pillantott. Matt őt leste, és vigyorgott. Jim arcára kiült a rémület.

- Úristen, Matt! - ordított föl. - Csak nem tettél bele valamit?

Matt vigyorgott, és tovább figyelte. Az első roham alatt Jim nem vesztette eszméletét. Izmai összerándultak, csomóba fogta őket a görcs, kegyetlen szorításuk égette és összetörte a testét. A fájdalom tetőpontján rádöbbent, hogy Matt különösen viselkedik. Ugyanazt az utat járta végig ő is. Arcáról eltűnt a mosoly, s feszült figyelem ült ki rá helyette - mint aki belső szózatot hall, s megpróbálja kivenni az értelmét. Matt felállt, végigsétált a szobán, aztán vissza, és újból leült.

- Ez meg a te műved, Jim - mondta csendesen.

- Honnan tudtam volna, hogy te is ki akarsz nyírni engem? - szólt Jim szemrehányón.

- Kinyírtalak én, abban nincs hiba - válaszolt Matt összeszorított fogakkal, s közben egész teste remegett. - Te mit tettél bele?

- Sztrichnint.

- Akárcsak én - közölte Matt. - Jó kis kotyvalék, mi?

- Hazudsz, Matt - kapacitálta Jim. - Nem tettél bele semmit, ugye nem?

- Tettem én, becsületistenemre; még az adagot is pontosan kimértem. Aztán belesütöttem szépen a bélszínedbe. Megállj, hé! Hová rohansz?

Jim az ajtóhoz ugrott, és rángatni kezdte a reteszeket. Matt elkapta és visszalökte.

- Patika! - zihálta Jim. - Patika!

- Azt már nem. Itt maradsz. Semmi gyerünk, nyomás a patikába, közben kiverni a balhét az utcán, hogy megmérgeztek... itt van ez a csomó ékszer a vánkos alatt! Érted már? Hiába éled túl, elkapnak a hekusok, és kezdheted a magyarázkodást. A hánytató a legjobb ellenszer. Én is kikészültem, akárcsak te, mindjárt veszek be valamit. A patikában se adnak mást.

A szoba közepére penderítette Jimet, és visszatolta a reteszeket. Aztán odament az ételpolchoz, közben keze fejével megtörölte a homlokát, és lecsapta róla a verítéket. Hangos loccsanással ért a padlóra. Jim halálra válva leste, hogy kapja föl a mustárt meg a csészét, s rohan vele a vízcsaphoz. Kikevert egy bögrényit, lehajtotta - mustárt vízzel hígítva. Akkorra már Jim is ott volt, s reszkető kézzel nyúlt az üres csésze után. De Matt megint odébb lökte. Újabb csészével kevert magának, és így szólt:

- Azt hiszed, nekem egy csésze elég? Várj a sorodra!

Jim az ajtóhoz támolygott, Matt azonban újra elkapta.

- Ha nem hagyod békén azt az ajtót, kitekerem a nyakad. Világos? Várd ki, míg sorra kerülsz! Különben úgyis kitekerem a nyakad, ha elpatkolsz, ha nem. Neked már lőttek, Jim. Megmondtam, mit kapsz, ha piszkoskodni próbálnál.

- De hát te is azt tetted - nyögte ki nagy nehezen Jim.

Matt éppen a második csészével itta, és nem felelt. Jimnek a szemébe folyt a verejték, félig vakon az asztalhoz botorkált, s felkapott egy másik csészét. De Matt már a harmadikat kevergette magának, s mint az előbb, most is félrelökte.

- Mondtam, hogy várd ki a sorodat! - morogta. - Tágulj innét!

És Jim, miközben az életet jelentő sárgás kotyvalék után sóvárgott, a mosogatónak dőlve gyámolítgatta rángatózó testét. Egyedül az akaraterejének köszönhette, hogy még állni tudott, és megkapaszkodott a mosogatóban. Teste legszívesebben kétrét görnyedt volna, hogy aztán kinyúljon a padlón. Matt a harmadikkal is felhajtotta, nagy nehezen széket kerített magának, és leült. Lassan elmúlt az első roham. Szűnőben voltak a kínzó görcsök. Matt a mustáros víznek tulajdonította az eredményt. Most már biztos, hogy megmenekült. Megtörölte izzadó arcát, s a nyugalom eljöttével kíváncsisága is életre kelt. Odanézett társára.

Jim kezéből egy hirtelen görcs kilökte az edényt, s a mustár a padlóra ömlött. Lehajolt, hogy valamit a mustárból visszakaparjon a csészébe, de egy újabb görcs őt is a padlóra terítette. Matt mosolygott.

- Lubickolj csak benne - biztatta. - Jót tesz az. Engem is rendbe hozott.

Jim meghallotta a szavakat, s fájdalomtól eltorzult, könyörgő arcát Matt felé fordította. Aztán újra megrohanták a görcsök, s már a padlón fetrengett, arcát, haját mind összekente a sárga mustárral.

Matt rekedten fölnevetett, aztán bennakadt a hang. Remegés szaladt át a testén. Új roham kezdődött. Fölkelt, odatámolygott a vízcsaphoz, s ujját ledugva a torkán, eredménytelen kísérletet tett a hánytató pótlására. Aztán már csak a mosogatóba kapaszkodott, mint Jim az előbb, s rémülten várta, hogy lecsússzon a földre.

Társa ezalatt magához tért, s erőtlen mozdulatokkal ülőhelyzetbe tornászta magát; fölkelni már nem bírt, gyenge volt, homlokáról patakzott a veríték, s habzó szája sárga volt a mustártól, amiben meg-hempergőzött. Megtörölte a szemét az ujja bütykével, s torkából sivító nyöszörgés tört elő.

- Mit nyavalyogsz? - förmedt rá a haláltusáját vívó Matt. - Meg kell halnod, és kész. S ha meghaltál, mindenképp hulla lesz belőled.

- Nem... nyavalygok... csak... a... mustár... csípi... a... szememet - zihálta Jim ijesztő lassúsággal.

Ezek voltak az utolsó szavai. A többi érthetetlen motyogásba fúlt, remegő karjai még csépelték a levegőt, aztán egy újabb görcs kinyújtóztatta a padlón.

Matt a székhez vonszolta magát, beleroskadt, s két térdét átkarolva küzdött egyre erőtlenedő testével. Elmúlt a roham, és ő gyengének érezte magát, fázott. Körülnézett, s látta, hogy a másik ott hever mozdulatlanul.

Beszélni próbált, vidámságot erőltetett magára, hogy még egyszer utoljára az élet arcába nevessen, de csupán érthetetlen hangok hagyták el a száját. A mustár nem használt, villant fel benne a gondolat; nem maradt más hátra, mint a patika. Az ajtóra pillantott, és erőlködve talpra állt. Ha nem kapja el a szék karfáját, azon nyomban visszazuhan. Újabb roham jött rá. S míg egész teste rángatózott, darabjaira hullt és újra csomóba tekeredett, Matt a széket markolta, és tolta, egyre tolta maga előtt. Mire az ajtóhoz ért, akarata foszlányokra szakadt. Elfordította a kulcsot, és visszahúzott egy reteszt. Nyúlt volna a másik után, de hiába. Teljes súlyával az ajtónak dőlt, és lassan lecsúszott a földre.


Horváth László fordítása

 

A mexikói

1.

Senki se tudott róla közelebbit; a Juntában ismerték a legkevésbé. "A kis titokzatos"-nak, "a nagy hazafi"-nak nevezték hát, és a maga módján ő éppen olyan keményen dolgozott az eljövendő mexikói forradalomért, mint a többiek valahányan. Ezt nehezen akarták elismerni, mert a Juntában nem szerette senki. Azon a napon, amikor először járt a Junta füstös, zsúfolt helyiségeiben, mindnyájan úgy vélték, hogy besúgó, a Diaz-féle titkosrendőrség fizetett ügynöke. Sok társuk ült már akkor mindenfelé az Egyesült Államok polgári és katonai börtöneiben, másokat éppen akkor vittek megbilincselve a határon túlra, vályogfalakhoz állították és főbe lőtték őket.

A fiú első látásra nem nyerte meg őket. Szinte gyerek volt még, alig tizennyolc éves, és a korához képest fejletlen is. Azzal állított be, hogy ő Felipe Rivera, és hogy dolgozni akar a forradalomért. Csupán ennyit mondott, minden felesleges szó és további magyarázkodás nélkül. Állt és várakozott. Ajkára nem jött mosoly, tekintetéből nem áradt lelkesedés.

A testes, rámenős Paulino Vera borzongást érzett a bensejében. Valami tiltó, szörnyű, kifürkészhetetlen meredt elébe. Volt valami kígyószerű a fiú fekete szemében. Hideg tűzzel fénylett ez a szem, és tömény, roppant keserűség sugárzott belőle. Az összeesküvők arcáról az írógépre pillantott, amelyen a kis Mrs. Sethby kopogtatott szorgalmasan. Tekintete egy pillanatig az asszonyéba kapcsolódott, amikor az véletlenül fölnézett, és akkor az asszony is érezte azt a megmagyarázhatatlan valamit, ami megállította a munkájában. Újra kellett olvasnia, amit leírt, hogy folytatni tudja a levelet, amelyet gépelt.

Paulino Vera kérdőn Arrellanóra és Ramosra tekintett, azok kérdőn tekintettek vissza rá, és összenéztek. A kétkedés határozatlansága ködlött a szemükben. Ez a fiú maga volt a megtestesült ismeretlen, annak minden fenyegető veszedelmével. Megismerhetetlen volt, kívül esett a becsületes, egyszerű forradalmárok látóhatárán, akiknek minden ádáz gyűlöletük Diaz és zsarnoksága ellen végre is csak becsületes, egyszerű hazafiak gyűlölete volt. Itt valami egészen mással kerültek szembe, nem tudták, mivel. De Vera, a leghevesebb, aki mindig kapcsolt, megtörte a csendet.

- Jól van - szólt hűvösen. - Azt mondja, dolgozni akar a forradalomért. Hát vesse le a kabátját. Akassza fel oda. Majd megmutatom, hol talál vödröt meg rongyot. A padló csupa mocsok. Kezdje avval, hogy súrolja fel ezt meg a többi szobát. Aztán majd ott vannak az ablakok.

- A forradalomért? - kérdezte a fiú.

- A forradalomért - felelte Vera.

Rivera tekintetéből hideg gyanú csapott feléjük, de szó nélkül vette le a kabátját.

- Jó - mondta.

Csak ezt. Egy szóval se többet. Attól kezdve naponta megjelent, és söpört, sikált, takarított, kikotorta a kályhát, felhordta a fát, szenet, megrakta a tüzet, elkészült mindennel, mire a legbuzgóbbak reggelente megjöttek.

- Megalhatok itten? - kérdezte egy alkalommal.

Aha! Szóval mégiscsak Diaz keze van a dologban! Ha a Junta helyiségeiben alszik, ez annyit jelent, hogy titkaik, névsoraik, a mexikói földön dolgozó elvtársak címei kitudódnak. Azt válaszolták: nem, és Rivera szóba se hozta többé. Fogalmuk sem volt, hol tölti az éjszakáit, és mit eszik. Arrellano egyszer két dollárt ajánlott fel neki. Rivera fejét rázva visszautasította a pénzt. Mikor Vera unszolni kezdte, így szólt:

- A forradalomért dolgozom.

A modern forradalmak szításához pénz kell, s a Junta nemegyszer megszorult pénz dolgában. Az emberek éheztek, gürcöltek, a leghosszabb nap sem volt elég hosszú nekik, s álltak már úgy is, hogy néhány dollár miatt megakadt a munka. Egyszer, még az első időkben, kéthónapi házbérhátralék miatt a háziúr már kilakoltatással fenyegetőzött, de ekkor Felipe Rivera, a toprongyos, vedlett ruhájú takarítófiú lerakott hatvan aranydollárt May Sethby íróasztalára. Egy másik alkalommal postázásra várt háromszáz gépírásos levél (segítséget, jóváhagyást kérő levelek voltak a szakszervezetekhez, más részükben becsületes hírközlésre szólították fel a lapkiadókat, vagy tiltakoztak az Egyesült Államok bíróságainál a forradalmárok ellen hozott kegyetlen ítéletek miatt); ott hevertek az asztalon, mert nem volt pénz postára adni őket. Vera órája, apjáról maradt, régimódi arany ütőórája ráment, s eltűnt a szerény aranygyűrű May Sethby ujjáról is. Az ügyek kétségbeejtően álltak. Ramos és Arrellano hosszú bajszukat tépdesték tanácstalanságukban. A leveleket el kell küldeni, de a posta nem ad hitelt a bélyegvásárlóknak. Amikor Rivera tudomást szerzett a dologról, fogta a kalapját, és elment. Mikor visszatért, ezer darab kétcentes bélyeget rakott le May Sethby asztalára.

- Vajon nem a Diaz átkozott pénzéből való ez? - szólt Vera az elvtársakhoz.

Azok felvonták szemöldöküket, és eltűnődtek. És Felipe Rivera, aki a forradalomért súrolta a padlót, ha a szükség úgy kívánta, máskor is aranyat és ezüstöt rakott May Sethby asztalára a Junta céljaira.

És nem tudták megkedvelni mégsem. Nem ismerték. Útjai különböztek az övéiktől. Nem volt bizalmas hozzájuk. Közeledésük elől kitért. Noha fiatal gyerek volt még, valahogy nem tudták rászánni magukat, hogy kifaggassák.

- Talán valami nagy és magányos szellem lehet, a jó ég tudja, én nem tudom - mondta Arrellano tanácstalanul.

- Nem is ember - szólt Ramos.

- Tűzön edzették a lelkét - jegyezte meg May Sethby. - A kedv és a vidámság kihamvadt belőle. Olyan, mint a halott, és mégis félelmetesen eleven.

- Megjárta a poklot - mondta Vera. - Csak az ilyen, aki megjárta a poklot. Pedig gyerek még.

És mégsem tudták megszeretni. Nem beszélt, nem kérdezősködött, nem szólt közbe soha. Hallgatagon állt, kifejezéstelen arccal, csak mint valami élettelen tárgy, csak a szeme szikrázott fel hideg fénnyel, amikor a többiek emelt hangon és lelkesen a forradalmat emlegették. Tekintete ilyenkor egyik beszélő arcáról a másikéra siklott, mint a szikrázó jég tűi, nyugtalanított, és zavarba ejtett.

- Nem kém ez - mondta négyszemközt Vera May Sethbynek. - Ő az igazi hazafi - jegyezze meg -, a legnagyobb mindnyájunk közt. Én tudom. Érzem itt, a szívemben meg a fejemben. Érzem én. Csak nem tudom kiismerni sehogy.

- Rossz természete van - szólt May Sethby.

- Tudom - mondta Vera, és megborzongott. - Egyszer rám nézett avval a két szemével. Azok a szemek nem tudnak szeretni: fenyegetőek, vadak, mint a tigriséi. Érzem, ha egyszer elárulnám az ügyet, képes volna megölni érte. Nincs szíve. Kemény ez, mint az acél, metsz és mar, mint a fagy. Olyan, mint a holdfény a téli éjszakában, megfagyhatsz mellette a magányos hegytetőn. Diaztól meg az összes gyilkosaitól nem félek; de ettől a fiútól igen. Én mondom magának. Én félek. Olyan, mint a halál lehelete.

Mégis Vera beszélte rá a többieket, hogy Rivera az első megbízatását megkapja. Los Angeles és Alsó-Kalifornia között megszakadt az összeköttetés. Az történt, hogy három társukkal megásatták saját sírjukat, és belelövöldözték őket. Másik kettőt az Egyesült Államok bebörtönzött Los Angelesben. Juan Alvarado, a szövetségi parancsnok, valóságos szörnyeteg volt. Minden tervüket keresztülhúzta. Az Alsó-Kaliforniában dolgozó forradalmárokkal és az újonnan csatlakozókkal nem tudtak többé kapcsolatot teremteni.

A fiatal Rivera megkapta az utasításokat, és elküldték délnek. Mire visszatért, az összeköttetés helyreállott, Juan Alvarado pedig halott volt. Az ágyában találták, markolatig döfött késsel a mellében. Ez több volt, mint amivel Riverát megbízták, de a Juntánál tudtak útjairól. Rivera nem szólt semmit. Nem faggatták, de kérdően egymásra néztek.

- Nem megmondtam? - kérdezte Vera. - Diaznak több a félnivalója ettől a fiútól, mint bárki mástól. Kérlelhetetlen. Ez a fiú az Isten keze.

Rivera rossz természete, amit May Sethby emlegetett, s amit éreztek a többiek is valamennyien, megmutatkozott más oldaláról is. Egyik nap vérző ajakkal állított be, máskor kékre vert arccal vagy feldagadt fülekkel. Nyilvánvaló volt, hogy valahol künn a világban, ahol étkezett és lakott, verekedni szokott, s isten tudja, miféle úton-módon szerezte meg a pénzt, amire szükségük volt. Idő múltával ő kezdte szedni a kis forradalmi hetilapocskát, amelyet kiadtak. Megesett azonban, hogy nem bírt a szedőgéphez ülni, mert ujjpercei dagadtak, zúzottak voltak, hüvelykjei kificamodtak, sérülések látszottak rajtuk, s egyik vagy másik karját tehetetlenül lógatta oldalán, arcát pedig néma fájdalom torzította el.

- Nagy zsivány - vélte Arrellano.

- Sötét helyeken járkál - tette hozzá Ramos.

- De vajon honnan szedi a pénzt? - kérdezte egyik nap Vera. - Most hallom, hogy a papírszámlánkat ő fizette ki. Száznegyven dollárt.

- Aztán meg eltűnik - szólt May Sethby. - Nem mondja soha, hogy merre járt.

- A nyomára kellene állítanunk valakit - indítványozta Ramos.

- Nem szívesen lennék ez a valaki - mondta Vera. - Alighanem csak a temetésemen látnátok viszont. Szörnyen szenvedélyes ember. Az istennek se engedné meg, hogy elállja az útját.

- Én gyereknek érzem magam előtte - vallotta be Ramos.

- Nekem olyan, mint az őserő... ősember ez, vad farkas... támadó csörgőkígyó, vérszívó skorpió - mondta Arrellano.

- Ő a megtestesült forradalom - mondta Vera. - A forradalom lángja, bosszúért kiáltó, engesztelhetetlen lelke. De nem kiabál, hanem zajtalanul gyilkol. A bosszú angyala, nesztelen száll az éjszaka csöndjében.

- Sírhatnék, ha látom - szólt May Sethby. - Nem ismer senkit. Mindenkit gyűlöl. Minket eltűr, mert mi vagyunk a vágyának az útja. Olyan magányos... elhagyatott.

Hangja zokogásba fúlt, szeme elnedvesedett.

Rivera útjai és távollétei valóban rejtelmesek voltak. Előfordult, hogy egyhuzamban nem látták egy hétig. Egyszer teljes egy hónapig maradt távol. Ezeket az alkalmakat mindig betetőzte azzal, hogy amikor visszatért, szó nélkül aranypénzeket rakott le May Sethby asztalára. Aztán megint napokig és hetekig minden idejét a Juntánál töltötte. Majd újra eltűnt, szabálytalan időpontokban, a nap nagy részére, kora reggeltől késő délutánig. Ilyenkor éjszakáig ott maradt. Arrellano nemegyszer éjfélkor is bent találta, munkában a szedőgép fölött, dagadt ujjakkal vagy vérző ajakkal.

2.

A válság ideje közeledett. A Juntán állt, hogy kitör-e a forradalom, és a Junta erősen szorongatott helyzetben volt. A pénzhiány követelőbben jelentkezett, mint bármikor addig, s pénzhez jutni most még nehezebb lett. A hazafiak már utolsó centjüket is odaadták, és többet nem tudtak adni. Pályamunkáscsapatok - szökdöső mexikói parasztok - szűkös bérüknek a felét hozták. De ennél még többre volt szükség. A sokévi fárasztó, veszedelmes, idegölő munka céljához közeledett. Ütött az óra. Már-már a forradalom javára billent a mérleg. Még egy utolsó, hősi erőfeszítés súlya kellett volna a serpenyőbe, hogy végleg lebillenjen a győzelem oldalára. A Junta tagjai ismerték az ő Mexikójukat. Ha egyszer kitört a forradalom, akkor a többi már nem lesz nehéz. Az egész Diaz-gépezet összerogy, mint a kártyavár. A határon minden készenlétben állott a felkelésre. Egy jenki száz önkéntessel a határon állt, és várta a parancsot Alsó-Kalifornia felszabadítására. De fegyver kellett neki. Innen egészen az Atlanti-óceánig a Junta mindenkivel kapcsolatban állt, s mindenkinek fegyver kellett. Kalandorok várták, szerencselovagok, banditák, elégedetlen amerikai szakszervezeti emberek, szocialisták, anarchisták, verekedők, mexikói menekültek, rabszolgaságból szökött peonok, Coeur d'Alène és Colorado nyomortanyáiról való megkorbácsolt bányászok, akik csak annál hevesebben vágyták a harcot - az őrületesen bonyolult, modern világ vad szellemeinek áradata és hordaléka. De fegyverre volt szükség: fegyver kellett volna és lőszer, lőszer és fegyver - szüntelen ezt hajtogatták.

Csak ezt a tarka, rongyos, bosszúvágyó sereget kellene átdobni a határon, s máris javában állna a forradalom. A vámház meg az északi kikötők a kezükre kerülnének. Diaz nem bírná feltartóztatni őket, nem merne teljes erővel ellenük jönni, mert délről kellene védenie magát. S a tűz terjedne tovább délen. Felkelne a nép, tartomány tartomány után jutna a kezükre. A városok helyőrségei sorra megadnák magukat. És a forradalom diadalmas seregei végül minden oldalról Mexikó városát fognák körül, Diaz utolsó mentsvárát.

De pénz kellett. Türelmetlen, sürgető emberük volt elég a fegyverekhez. Szállító is volt már, akitől a fegyvereket vásárolták volna. A Junta azonban anyagilag alaposan kimerült, míg a forradalmat felszította. Ráment az utolsó dollár is, az utolsó éhező hazafiból is kiszedtek minden pénzt, s a nagy kaland még mindig csak billegtette a mérleg nyelvét. Fegyver és lőszer! A rongyos hadsereget fel kell szerelni. De miből? Ramos elkobzott birtokát emlegette; Arrellano a fiatalkorában elvert pénzen sajnálkozott; May Sethby szemrehányást tett, hogy másként állnának, ha a Junta pénzével takarékosabban bántak volna.

- Még elgondolni is szörnyű, hogy Mexikó szabadsága rongyos pár ezer dolláron múlhat... - szólt Paulino Vera.

Az arcokon kétségbeesés ült. Éppen most jött a híre, hogy utolsó reménységüket, José Amarillót, aki pénzt ígért, letartóztatták chihuahuai birtokán, és a saját istállója falához állítva agyonlőtték.

Rivera, aki térden állva súrolt, felnézett, mocskos, szappanos víztől csurgó kezével felemelte a súrolókefét.

- Ötezer dollár megtenné? - kérdezte.

Azok bámulva néztek rá. Vera bólintott, és nyelt egyet. Nem bírt szólni, de azonnal hatalmas reménység ébredt benne.

- Rendeljék meg a fegyvereket - szólt Rivera, s ezután a leghosszabb összefüggő szöveget mondta el, amit eddig hallottak tőle: - Az idő rövid. Három hét alatt megszerzem maguknak az ötezret. Rendben? Melegebb lesz az idő, jobb a harcolóknak, meg hát nem is tudom hozni előbb.

Vera reménységével küszködött. Elképzelhetetlennek látszott az egész. Már túl sok hiú remény szertefoszlását érte meg, mióta a Juntához szegődött. Hitt is ennek a rongyos padlósúroló forradalmárnak, meg nem is.

- Maga nincsen észnél - mondta neki.

- Három hét alatt - szólt Rivera. - Rendeljék meg a fegyvereket.

Fölkelt, letűrte inge ujját, kabátjába bújt.

- Rendeljék csak meg a fegyvereket - mondta. - Én most megyek.

3.

Sok szaladgálás és kapkodás, sok telefonálgatás és káromkodás után éjszakai tanácskozás folyt Kelly irodájában. Kellyt sürgette az üzlet, meg balszerencséje is volt. Lehozta New Yorkból Danny Wardot, lekötötte neki a meccset Billy Cartheyvel három hete, és most Carthey két napja súlyos sérüléssel az ágyat nyomja. Az esetet gondosan titkolták a sporttudósítók előtt. Nem volt, aki Carthey helyébe lépjen. Kelly táviratozott Kelet-Amerika minden számba vehető könnyűsúlyú öklözőjének, de valamennyit szerződések kötötték. És most mégis támadt némi halvány remény.

- Magának pokoli idegei vannak - mondta Kelly Riverának első pillantásra, amikor találkoztak.

Rivera szemében kegyetlen gyűlölet fénylett, de az arca egykedvű maradt.

- Meg tudom verni Wardot - mindössze ennyit szólt.

- Honnan veszi? Látta már verekedni?

Rivera fejével nemet intett.

- Fél kézzel és csukott szemmel kiüti magát.

Rivera vállat vont.

- Más mondanivalója nincsen? - horkantott a menedzser.

- Meg tudom verni.

- Kivel bokszolt már eddig? - kérdezte Michael Kelly. Michael a menedzser testvére volt, a Yellowstone Játékklub tulajdonosa, s ott nagy pénzeket keresett az ökölvívó-mérkőzéseken.

Rivera keserűn rátekintett, de szót sem szólt.

A menedzser titkára, láthatóan sportkedvelő fiatalember, hangosan elnevette magát.

- No, jól van! Maga ismeri Robertset - törte meg Kelly az ellenséges hangulatú csendet. - Már itt kéne lennie. Érte küldtem. Üljön le és várjon, bár így külsőre nem sok jót nézek ki magából. Nem csaphatom be a közönséget kicsinált meccsel. A ring melletti helyeket tizenöt dollárért adom, úgy vigyázzon!

Roberts megérkezett, és rögtön látni lehetett rajta, hogy ivott egy keveset. Magas, vézna, laza tartású ember volt, járása, akárcsak beszéde, halk, szenvedő, vontatott.

Kelly egyenest a tárgyra tért.

- Ide nézzen, Roberts. Maga henceg, hogy maga fedezte fel ezt a kis mexikóit. Azt tudja, hogy Carthey kitörte a karját. Hát ennek a kis sárga fickónak van mersze, és a fejébe vette, hogy beugrik ma helyette. Mit szól hozzá?

- Rendben van, Kelly - volt a lassú válasz. - Felveheti a küzdelmet.

- Úgy nézem, maga mindjárt azt fogja mondani, hogy meg is tudja verni Wardot - kaffantott Kelly.

Roberts mérlegelte a dolgot.

- Nem, azt nem mondom. Ward mesterien öklöz, bokszcsászár, de nem keni ki egykönnyen Riverát. Ismerem Riverát. Eddig még senki sem kapta el a gyengéjét. Nincs gyengéje, én legalábbis sose fedeztem fel. Azonkívül kétkezes öklöző. Bárkit, bármilyen helyzetből ki tud ütni.

- Az nem számít. Fontos, hogy látványosan dolgozik-e majd. Maga egész életében bokszolókat nevelt és készített elő versenyekre. Én mérget veszek a maga ítéletére. Megéri-e majd a közönségnek a pénzt?

- De meg ám! Wardnak nem lesz vele könnyű dolga. Maga nem ismeri ezt a gyereket. De én igen. Én fedeztem fel. Nincsenek idegei. Olyan, mint az ördög. Kis, helybeli fickó létére nagy meglepetés lesz Wardnak, de maguknak is. Nem azt mondom, hogy megveri Wardot, de biztosan olyat látnak majd tőle, hogy elhiszik nekem: a kölyöknek van jövője.

- Rendben van - fordult Kelly a titkárához. - Hívja fel Wardot. Mondtam neki, hogy dugja ide az orrát, ha érdemesnek látom a fiút. Odaát lesz a Yellowstone-ban, biztosan dülleszti a mellét, és népszerűsíti magát.

Visszafordult az edzőhöz.

- Iszik egyet?

Roberts felhajtotta a szódás whiskyt, és kényelembe helyezkedett.

- Még nem mondtam el magának, hogyan fedeztem fel ezt a kis pockot. Két éve történt; akkor bukkant fel nálam, mikor Prayne-t készítettem elő a Deleney-vel hirdetett meccsére. Prayne gonoszul dolgozott. Nincs benne szikrányi kímélet. Edzőtársait irtó kegyetlenül összeverte, s már nem találtam egyetlen fiút sem, aki edzésre kiállt volna vele. Akkor vettem észre ezt a kis éhenkórász mexikói kölyköt, ott lógott állandóan a közelben. Nem volt más választásom, hát odahívtam, megfürdettem, ráadtam a kesztyűt, és beállítottam a ringbe. Szívós volt, mint a cserzett bőr, de gyönge. A bokszolás ábécéjét se tudta. Prayne ronggyá verte. De kitartott két gyötrelmes meneten át, csak akkor ájult el. Mégpedig az éhezéstől. Adtam neki fél dollárt, és jól megetettem. Látta volna, hogy zabált! Mint a farkas. Két vagy három napja egy falatot se evett. Ezt se látom többet - gondoltam magamban. De másnap ott volt megint, mereven és összeverten, leste a fél dollárt meg az ételt. Idővel egyre ügyesebben dolgozott. Született öklöző, és hihetetlenül szívós. Nincsen szíve, darab jég van neki a helyén. És tíz szónál még nem mondott többet egyhuzamban, mióta ismerem. Csak dolgozik. Fát vág, és végzi a munkáját.

- Láttam a fiút - szólalt meg a titkár -, sokat dolgozott magának.

- Minden valamirevaló öklözőm vele edzett - folytatta Roberts. - És ez tanult tőlük. Olyan is akadt, akit meg tudott verni. De a szívét nem adta bele; úgy nézem, nem szereti a szakmát. Legalábbis úgy mozgott.

- Sokat szerepelt az utóbbi hónapokban mindenféle kis egyesületekben - mondta Kelly.

- Elég sokat. Nem tudom, mi ütött belé. Hirtelen megjött a kedve. Belevágott, mint a villám, és elverte az összes helybeli nagyságokat. Úgy látszik, kell neki a pénz; nyert is valamennyit, bár nem látni meg a ruháján. Furcsa fickó. Senki sem tudja, mit csinál, mivel tölti az idejét. Ha el is jön ide, rögtön lelép, és eltűnik, ha megtette a dolgát. Néha hetekig az orrát se dugja be. Tanácsot nem fogad el. Mondhatom, amelyik menedzser leköti, az jó boltot csinál vele, csakhogy ő meg hallani se akart róla. Csak figyelje majd, mikor megállapodnak. Legyen elkészülve, hogy magától is rögtön pénzt akar.

Ekkor érkezett Danny Ward. Egész kíséret követte. Menedzsere és edzője volt vele. Az előzékenység, jókedv, győzni akarás valóságos forgószeleként viharzott be a szobába. Üdvözléseket röppentett jobbra-balra, egy tréfát ide, egy szavacskát oda, egy-egy mosoly vagy kacaj mindenkinek jutott. De mindezt megszokásból, s csak részben őszintén. Danny jó színész volt, és azt tapasztalta, hogy a vidámság szerfölött hasznos tulajdonság, ha az ember előre akar jutni a világban. Belül hidegvérű verekedő volt és üzletember. A többi csak álarc rajta. Aki ismerte, vagy dolga akadt vele, megtanulta, hogy ugyancsak helyén van az esze, ha komolyra fordul a szó. Üzleti tárgyalásain szeretett maga is mindig jelen lenni, s néhányan azt állították, hogy menedzsere csak statiszta, egyetlen feladata, hogy Danny szócsöve legyen.

Rivera más volt. Indián vér keringett benne meg spanyol. Egy sarokba húzódva, csendesen, mozdulatlanul ült, csak fekete szeme siklott egyik arcról a másikra, mindent észrevéve.

- Szóval ez volna a fickó - szólt Danny, tekintetével végigmérve leendő ellenfelét. - Na, mi van, öregfiú?

Rivera szeme gyilkosan szikrázott, de nem válaszolt. Utálta a gringókat[11] egytől egyig, de szokatlanul heves gyűlölete ezzel a gringóval szemben még őt is meglepte.

- Az istállóját! Csak nem egy süketnémával akar összeengedni? - szólt Danny a menedzserhez. A nevetés elültével megeresztett még egy tréfát: - Nagy pácban lehet Los Angeles, ha ez a legjobb, akit innen elő lehet kaparni. Melyik óvodából hozatta?

- Rendes gyerek ez, Danny, higgye el - védte Roberts. - Nem olyan könnyű eset, mint amilyennek látszik.

- Azonkívül a fél ház már el is kelt - mondta Kelly. - Ki kell állnia vele, Danny. Mást nem tehetünk.

Danny megint Riverára pillantott, hanyagul, lebecsülően, majd felsóhajtott.

- Gyöngéden kell majd bánnom vele, úgy nézem. Hacsak fel nem robban addig mérgében.

Roberts felhorkant.

- Jó lesz, ha vigyázol magadra - figyelmeztette Dannyt a menedzsere. - Ne fölényeskedj a sráccal, mert behúzhat egyet.

- Hát persze hogy vigyázok - mosolygott Danny. - Mindjárt az elején vigyázni fogok, még dajkálom is egy kicsit, hogy a közönség meg legyen elégedve. Tizenöt forduló. Mit szól hozzá, Kelly? Elég, ha akkor kenem ki?

- Jó lesz - hangzott a válasz. - Csak vigyázzon, ne lássák, hogy teszi magát.

- Hát akkor tárgyaljuk meg a dohányt.

Danny szünetet tartott, számolt magában.

- Természetesen a pénztári bevétel hatvanöt százaléka, úgy, mint Carthey ellen. De másképp osztozunk. Nyolcvan százalékkal megelégszem. Jó így? - kérdezte menedzserét.

A menedzser bólintott.

- Hé, maga is megértette? - fordult Kelly Riverához.

Rivera megrázta a fejét.

- Hát szóval úgy lesz - kezdte magyarázni Kelly -, hogy a díj a pénztári bevétel hatvanöt százaléka. Maga egy ismeretlen senki. Megosztoznak Dannyvel, húsz százalék a magáé, nyolcvan Dannyé. Jó ez így, Roberts?

- Nagyon jó, Rivera - helyeselt Roberts. - Nézd, neked még nincs neved.

- Mennyi lesz a pénztári bevétel hatvanöt százaléka? - kérdezte Rivera.

- Ó, hát lehet, hogy ötezer, de felmehet nyolcezerig is - magyarázta Danny. - Valami ilyesféle. A maga része úgy ezer-ezerhatszáz körül lesz majd. Elég csinos pénz azért, hogy olyan híres fickótól kaphat ki, mint én. Mit szólsz hozzá?

Rivera válaszától a lélegzetük is elállt.

- A győztesé az egész - mondta határozottan.

Dermedt csend lett.

- Elvennék a gyerektől a cukrot - jelentette ki Danny menedzsere.

Danny megrázta a fejét.

- Én már régi ember vagyok a szakmában - mondta. - Nem teszek megjegyzést a bíróra, és nem akarok szólni a jelenlevőkről, de ismerem a bukmékerek fogásait. Ez nekem nem üzlet. Olyan öklözőnek, mint én vagyok! Én biztosra megyek. Erről szó sem lehet. Eltörhetem a karomat is. Vagy beadnak nekem egy adag kábítószert. Akkor mi lesz? - Ünnepélyesen megrázta a fejét. - Akár győzök, akár nem, a nyolcvan százalék az enyém. No, mexikói, rendben?

Rivera a fejét rázta.

Danny pukkadozott. Komoly dologról volt szó.

- Nézd csak a kis korcsot! Kedvem volna beverni a fejét.

Roberts nehézkesen fölkelt, hogy megakadályozza az ellenségeskedést.

- A győztesé az egész - ismételte Rivera mogorván.

- Miért ragaszkodol ehhez? - kérdezte Danny.

- Meg tudom verni magát - hangzott a kurta válasz.

Danny már csaknem a kabátját kezdte levetni. De amint menedzsere is tudta, színlelés volt az egész. A kabát fent maradt, és Danny hagyta, hogy a társaság lefogja. Mindenki vele érzett. Rivera magára maradt.

- Ide nézzen, maga kis bolond - kezdte Kelly Riverának magyarázni -, maga egy senki. Tudjuk, hogy mit csinált az elmúlt hónapokban, megvert egypár helybeli nagyfiút. De Danny igazi klasszis. Legközelebb már a bajnokságért lép szorítóba. Maga pedig ismeretlen. Senki a nevét se hallotta Los Angelesen túl.

- Majd meghallják - mondta Rivera vállrándítva - ez után a meccs után.

- Pillanatig is azt képzeled, hogy megversz? - vágott közbe Danny.

Rivera bólintott.

- Hát legyen már észnél! - kérlelte Kelly. - Gondolja meg, micsoda reklám ez magának.

- Kell a pénz - volt Rivera válasza.

- Hát ha ezer évig élsz, akkor se nyersz tőlem - biztosította Danny.

- Akkor meg miért nem egyezik bele? - vágott vissza Rivera. - Ha olyan biztos a pénze, miért nem megy utána?

- Hát megyek is, úgy éljek! - kiáltott fel Danny hirtelen elhatározással. - Agyonverlek a szorítóban, fiam, amiért így ugrálsz nekem! Kelly, írja meg a szerződést. A győztes viszi az egész dohányt. Tegyék bele az újságokba is! Mondják meg, hogy a végsőkig megy a verekedés. Majd én megmutatom ennek a zöldfülű kölyöknek!

Kelly titkára már írta is a szerződést, amikor Danny félbeszakította.

- Megállj! - Riverához fordult. - Mérlegelés?

- A meccs előtt - hangzott a válasz.

- Azt lesheted, zöldfülű! Ha a győztes viszi az egészet, akkor délelőtt tízkor mérlegelés.

- És a győztes viszi az egészet? - kérdezte Rivera.

Danny bólintott. Ez elég. Erejének teljében lép majd szorítóba.

- Mérlegelés tízkor - mondta Rivera.

A titkár tolla sercegve írni kezdett.

- Két és fél kilót jelent - nyűglődött Roberts Riverának. - Túl sokat engedtél. Itt vesztetted el a meccset. Danny erős lesz, mint a bika. Bolond vagy. Biztosan kiken. Annyi esélyed sincs, mint egy harmatcseppnek a pokolban.

Rivera csak gyűlölettel izzó pillantással válaszolt. Még ezt a gringót is gyűlölte - pedig őt találta eddig a legkülönb gringónak valamennyi között.

4.

Riverát alig néhányan vették észre, mikor a szorítóba lépett. Csak egy-két tenyér nagyon gyenge, elszórt csattanása üdvözölte. A közönség nem hitt benne. Őt csak áldozati báránynak nézték, akit vágóhídra vittek, hogy a nagy Danny levágja. S ráadásul csalódott is a közönség. Pazar küzdelemre számított Danny Ward és Billy Carthey között, s most itt van, be kell érnie ezzel a nyavalyás kis mexikóival. Az elégedetlenség megmutatkozott abban is, hogy a fogadók kettőt, sőt hármat az egyhez tettek Dannyre. S ahol a fogadó közönség pénze, ott van a szíve is.

A mexikói fiú leült az egyik sarokba, és várakozott. A percek lassan vánszorogtak. Danny váratta. Régi trükk volt ez már, de fiatal, kezdő öklözőkre mindig hatott. Ott üldögélve begyulladtak, mikor szembekerültek saját szorongásukkal és az érzéketlen, dohányfüstöt árasztó közönséggel. De most nem vált be a trükk. Roberts igazat mondott. Riverának nem volt gyenge pontja. Bár finomabban egybehangolt, feszültebb idegei voltak, mint itt bárkinek, nem idegeskedett. Nem hatott rá a várható vereség tudata, míg ott ült a sarokban. Segédei idegesek voltak, és hozzá gringók. Meg sötét alakok is ráadásul - a profi sport piszkos, becstelen, éhenkórász söpredéke, akik biztosra vették, hogy a vesztes oldalon vannak.

- Hát aztán vigyázz ám! - intette Pók Hagerty, aki az első segédje volt. - Tarts ki, ameddig csak bírod, Kelly azt üzeni. Ha rögtön lefekszel, az újságok megírják, hogy megint vacak meccs volt, és még jobban bemocskítják a Los Angeles-i bokszolást.

Mindez nem volt túlságosan biztató. Rivera azonban nem törődött vele. Megvetette a profi bokszolást. A gyűlölt gringók gyűlölt szórakozása. Ő csak azért csöppent bele, mások pofozóembereként, edzéseken, mert éhezett. Az, hogy ragyogó tehetsége volt hozzá, nem számított. Gyűlölte. Sose pénzért mérkőzött, csak amióta a Juntához került. Könnyen jött a pénz. Nem ő volt az első emberfia, aki szépen haladt előre pályáján, amelyet megvetett.

Nem tépelődött sokat. Azt tudta, hogy meg kell nyernie ezt a meccset. Más eredmény nem is lehetséges. Hiszen az ő háta mögött, hitét táplálva, hatalmasabb erők állnak, mintsem azt a zsúfolt nézőtéren bárki is álmodni merné. Danny Ward pénzért dolgozik, s a könnyebb életért, amit a pénz jelent. Rivera céljai azonban ott égtek a lelkében - lángoló és rémes látomások, melyeket tágra nyílt szemmel, a szorító sarkában üldögélve s ravasz ellenfelére várva, olyan tisztán látott, ahogy átélte őket.

Látta Rio Blanco fehér falú, vízhajtotta gyárait. Látta a hatezer éhező, sápadt munkást és a hét-nyolc éves gyermekeket, akik hosszú műszakokat dolgoztak át napi tízcentes bérükért. Látta emberek járkáló holttesteit, kísérteties halálfejeit: a festőműhely munkásait. Jól emlékezett, hogy apja "halálbarlangoknak" hívta a festőműhelyeket, ahol egy év alatt biztos a halál. Maga előtt látta a kicsiny udvart, anyját, amint főz, a komisz házi munkával vesződik, és még arra is talál időt, hogy őt becézze és szeretgesse. Látta apját, mindenkinél kedvesebb apját, hatalmasan, bozontos bajszával, boltozatos mellkasával, apját, aki mindenkit szeretett, s akiben akkora szív dobogott, hogy túláradó szeretetéből bőven jutott a feleségének s az udvar sarkában játszó gyerekecskének. Abban az időben őt nem Felipe Riverának hívták. Mint apjának és anyjának is, Fernandez volt a neve, őt pedig Juannak szólították. Később maga cserélte fel a nevét, mert megtanulta, hogy Fernandez gyűlölt név a rendőrfőnökök fülében.

Jóságos, hatalmas Joaquin Fernandez! Rivera látomásában nagy szerep jutott neki. Akkoriban még nem értette őt, de most, visszatekintve, már megérti jól. Felidézte, amint szedi a betűket a kicsiny kézinyomdában, vagy a zsúfolt asztalnál rója vég nélküli, rohanó, ideges sorait. És emlékezett a különös éjszakára, amikor apjához a sötétben munkások lopakodtak titkon, mint akik rosszat követnek el, és órákig tárgyaltak vele, míg ő, a kis kölyök, gyakran ébren kucorgott a sarokban, s hallgatta őket.

Pók Hagerty hangja mintha nagy távolságból hatolt volna a fülébe, amint így szólt hozzá:

- Csak semmi lefekvés az elején. Ez az utasítás. Álld ki szépen a verést, és keresd meg a pénzed.

Tíz perc eltelt már, és még mindig a sarokban ült. Dannynek híre-hamva se volt, nyilván a végsőkig meg akarta játszani a trükköt.

Újabb látomások rémlettek fel lelki szeme előtt. A sztrájk, vagyis hát inkább a nagy munkáselbocsátás, megtorlásul azért, mert segítették a Pueblóban sztrájkoló társaikat. Az éhség, ami a hegyek közé űzte őket, bogyót, gyökeret, füveket szedni; azt ették mindnyájan, és mindnyájuknak görcsbe csavarta, meggyötörte a gyomrát. Aztán az ezernyi éhező munkás lidércnyomásos emlékképe merült fel; Rosalio Martinez tábornok és Porfirio Diaz katonái a társaság raktárai előtt a kopár téren; meg a halált okádó fegyverek, mintha sosem akarnák gyilkos tüzüket abbahagyni. És a munkások sérelmeit munkások vérébe fojtották megint. Látta a holtakkal zsúfolt társzekereket, indulóban Veracruz felé, hogy jóllakassák az öböl cápáit. Látta magát, amint a hullahegyek közt botladozik, keresgél, míg végre apja és anyja csupasz és megcsonkított testére talál. Anyjára különösen tisztán emlékezett - csak az arcát lehetett látni, testét tucatnyi más test takarta el. Aztán megint eldördültek Porfirio Diaz katonáinak puskái, s ő visszalapulva a földre, elkúszott onnan, mint valami űzött prérifarkas a hegyek között.

Hatalmas morajlás ért a fülébe, mint a tenger zúgása. A középső ajtónál meglátta Danny Wardot edzői és segédei kíséretében a szorító felé közeledni. A közönség harsány üdvrivalgással fogadta népszerű kedvencét, akinek győzelmét biztosra vette. Mindenki neki szurkolt. Még Rivera segédeinek is felderült az arcuk, mikor könnyedén átbukott a kötélkorlát alatt, és a szorítóba lépett. Danny képe egyetlen, szűnni nem akaró mosollyá változott, és Danny, ha mosolygott, arcának minden vonásával mosolygott, a szeme sarkában gyüremlő ráncokkal, de még a szeme legmélyével is. Ilyen nyájas ökölvívó még sose verekedett. Arca, mint a jó szándék és bajtársiasság reklámja. Mindenkit ismert. Tréfálkozott, nevetgélt, hangosan üdvözölte barátait a köteleken át. "Éljen a nagy Danny!" - hangzott távolabbról, a nézőtérről, mert a nézők nem tudták elnyomni lelkes csodálatukat. A kölcsönös szeretet vidám, lelkes kitörése volt ez, s teljes öt percig eltartott.

- Csak nem begyulladni! Jól jegyezd meg az utasításokat! - figyelmeztette a Pók. - Kitartani. Semmi lefekvés. Ha le mersz feküdni, meg lett mondva, hogy az öltözőben félholtra verünk. Megértetted? Verekedj, az a dolgod!

Az egész ház tapsba kezdett. Danny megindult feléje a szorítóban. Meghajolt, két kézzel megfogta Rivera jobbját, és tüntető szívélyességgel megrázta. Mosoly barázdálta arca egészen közel került Riverához. A közönség elragadtatott ordítással jutalmazta Danny megjátszott sportszerűségét. Egy testvér gyöngédségével üdvözölte ellenfelét. Ajka mormolt valamit, a közönség az érthetetlen szavakat szívélyes köszöntésnek vélte, és megint felordított.

A halk szavakat csak Rivera hallotta.

- Te kis mexikói patkány - sziszegte vidáman mosolygó ajkai közül -, most agyonverlek.

Rivera nem moccant. Fel sem kelt. Csak a szemében lángolt a gyűlölet.

- Állj fel, kutya! - üvöltötte valaki a köteleken túlról.

A közönség fütyülni kezdett sportszerűtlen viselkedése miatt, de Rivera mozdulatlan maradt. Újabb rivalgás harsant fel, mikor Danny visszasétált a helyére. Elragadtatott ó!-k és ah!-ok hallatszottak, amikor Danny vetkőzni kezdett. A teste tökéletes volt, csupa kicsattanó erő és egészség. Bőre fehér és sima, mint egy asszonyé. Kecsesség, erő, rugalmasság feszítette. Már jó néhány viadalban próbára tette. Fényképeit minden sportlap lehozta.

A közönség felzúgott, amikor Pók Hagerty fején át lehúzta Riveráról a melegítőt. Bőrének barnás színe miatt Rivera teste véznábbat mutatott. Izmai voltak ugyan, de nem olyan látványosak, mint ellenfelének. Jól fejlett mellkasát a közönség nem vette számításba. Ugyanígy nem sejtette rostjainak szívósságát, az izomsejtek robbanó gyorsaságát, idegeinek finom hálózatát sem, amely testének minden részét befutotta, s pompásan működő harci gépezetté tette. A közönség csak egy tizennyolc éves, barna bőrű fiút láthatott, akinek szinte gyermekteste volt. Nem úgy Dannynek. Danny huszonnégy éves férfi volt, teste pedig férfitest. A különbség még kiáltóbban kiütközött, amikor mindketten a szorító közepére álltak, hogy meghallgassák a bíró végső rendelkezéseit.

Rivera észrevette, hogy Roberts ott ül éppen az újságírók háta mögött. Részegebb volt, mint valaha, s következésképp a beszéde is még inkább akadozó.

- Csigavér, Rivera! - mondta lassan. - Nem fog megölni, hidd el. Az elején majd rád rohan, de ne gyulladj be tőle. Fedezd magad, és fogd le. Sokat nem tud ártani neked. Dolgozz úgy, mintha edzésen volnál.

Rivera nem adta jelét, hogy a szavak füléhez jutottak.

- Nézd csak a kis mogorva hólyagot - motyogta Roberts a mellette ülőnek. - Így tesz mindig.

De Rivera ezúttal elmulasztotta a szokásos, gyűlölettől izzó pillantást. Számtalan fegyver látomása homályosította el a tekintetét. Minden arc, ameddig csak elláthatott, egészen fel a magasba, az egydolláros, olcsó ülőhelyekig, mind egy-egy fegyverré változott. A hosszú, száraz, napsütötte, gyötrődő mexikói határt látta most, amely csak a fegyverekre vár.

Várakozva állt a sarokban. Segédei is kimásztak már a szorítóból a vászonszékkel. Átlósan, a szorító másik oldaláról Danny nézett vele farkasszemet. Megszólalt a gong, a küzdelem megkezdődött. A közönség ordított az elragadtatástól. Meccset meggyőzőbben kezdeni még nem látott senki. Igazuk volt az újságíróknak. Elkeseredett küzdelem volt. Danny a távolság háromnegyed részét futva tette meg, mintha jelezni akarná, hogy az első rohammal elsöpri a kis mexikóit. Nem egy, nem két s nem tucatnyi ütéssel támadott. Valóságos ütésventillátorként a pusztítás forgószelét zúdította Riverára, aki nem volt sehol. Szinte elmerült a tengernyi ütés zuhatagában, csak úgy záporozta rá minden szögből és minden irányból az ökölvívásnak ez a művésze. Hátraszorult a kötélhez, akkor a bíró szétválasztotta őket, de hátraszorult megint.

Nem is küzdelem volt ez. Kivégzés, mészárlás inkább. Tapasztalatlanabb, profi bokszoláshoz nem szokott közönség már az első menetben agyonizgulta volna magát. Az már igaz, hogy Danny megmutatta, mit tud; ragyogó teljesítményt nyújtott. A közönség bizonyossága, izgalma és elfogultsága akkora volt, szinte észre se vette, hogy a mexikói még mindig állja a sarat. Megfeledkezett Riveráról, nem is igen látta. Igaz, a fiút teljesen elborította Danny gyilkos támadása. Így telt el egy, azután még egy perc. S ekkor, egy szétválasztás alkalmával, a közönség észrevette Riverát. Az ajka felrepedt, az orra vérzett. Mikor megfordult, és fogásba menekült, látták, hogy a hátán vastag csíkokban szivárog le a vér, mert a kötélkorlát feldörzsölte. Azt azonban a közönség nem figyelte meg, hogy Rivera melle nem zihál, s a szeme hideg fénnyel ég, mint egyébkor. Már sok becsvágyó bajnokjelölt végigpróbálta rajta ezt a fergeteges rohamot az edzések kegyetlen kavargásában. A féldolláros jutalmaktól heti tizenöt dolláros fizetésig vitte így fel, s megtanulta, hogyan kell ezt állni - kemény iskola volt, de őt keményen iskolázták.

S ekkor meghökkentő dolog történt. Az ütések káprázatos forgataga egy csapásra megszűnt. Rivera magában állt. Danny, az isteni Danny a hátán feküdt. Teste meg-megrándult, amint az öntudat lassanként visszatért belé. Nem botladozva csuklott össze, nem is zuhant el egész hosszában, mint a tuskó. Rivera villámgyors jobbhorga a halál váratlanságával terítette le. A játékvezető fél kézzel visszalökte Riverát, és ott állt az elesett gladiátor felett, számlálva a másodperceket. Máskor a közönség nagy üdvrivalgással fogadta az ilyen sikerült ütést. Most nem így volt. Nagyon váratlanul jött az egész. Néma csendben leste a másodperceket a közönség, s ebben a némaságban Roberts hangja vált hallhatóvá:

- Megmondtam, hogy kétkezes öklöző!

Az ötödik másodpercben Danny arcára fordult, s mikor a bíró kimondta a hetet, térdre emelkedve pihent, készen arra, hogy kilencnél talpra álljon, még mielőtt elhangzanék a tíz is. Ha a térde még tíznél is érinti a földet, legyőzöttnek számít, mintha kiütötték volna. Amelyik pillanatban a térde elhagyja a földet, a küzdelem ismét megkezdődik, s ettől fogva Riverának joga van támadni, s újra leküldeni őt a földre. Rivera nem játszott. Mihelyt Danny térde elválik a szőnyegtől, újra ütni fog. Körözött Danny körül, de a bíró is közöttük járkált, és nem hagyta, hogy hozzáférjen. Rivera észrevette azt is, hogy nagyon lassan számlálta a másodperceket. Minden gringó ellene volt, még a bíró is.

Kilencnél a bíró hirtelen hátralökte Riverát. Ez szabálytalan volt, de alkalom Dannynek arra, hogy felálljon; a mosoly tüstént ott ült újra a száján. Kissé meggörnyedve, karját a gyomorszája és arca előtt tartva, óvatosan fogásba ment. A szabályok szerint a bírónak szét kellett volna választania őket, de nem tette, Danny pedig úgy tapadt, mint egy hullámverte kagyló. Egyre jobban kezdte összeszedni magát. A menet utolsó perce sebesen pergett. Ha ezt még kibírja, egy teljes percet pihenhet majd a sarokban. Kibírta, és végső elkeseredésében is mosolygott.

- Az elmaradhatatlan mosoly! - kiáltotta valaki s a közönség hangosan felnevetett megkönnyebbülésében.

- Borzalmas ütése van ennek az olajos bőrűnek - lihegte Danny az edzőjének a sarokban, miközben a segédek őrült igyekezettel működtek körülötte.

A második és harmadik menet nem hozott izgalmat. Danny, a ravasz, hétpróbás bokszcsászár, nem erőltette magát, kettős fedezékbe vonult, kapaszkodott, s azon volt, hogy kiheverje az első menetben kapott ütés kábulatát. A negyedik menetre már ismét a régi lett. Bármennyire megrendült, elkábult is, pompás állóképessége volt, s így hamar visszanyerte minden erejét. Az emberevő taktikával felhagyott. A mexikói kemény ellenfélnek bizonyult. Inkább legjobb tudását vette hát elő. Fogások, ügyesség és tapasztalat dolgában ő volt a mester, s bár döntő ütést elhelyezni nem tudott, tudományos módszerességgel csépelte és fárasztotta ellenfelét. Rivera egy ütésére ő hárommal válaszolt, de ezek nem voltak veszedelmes ütések. Csak számuk tette őket azzá. Tisztelte ezt a kétkezes senkit, aki mindkét öklével olyan csodálatos rövid horgokat tud ütni.

Védekezésül Rivera zavarba ejtő balegyeneseket alkalmazott. Újra meg újra, egyik ütést a másik után helyezte Danny szájára és orrára, s egyre jobban összezúzta az arcát. De Danny olyan volt, mint a kaméleon. Harcmodorát állandóan, a szükséghez képest változtatni tudta, éppen ezért tartották a bajnokság esélyesének is. Most a belharcot erőltette. Ebben különösképpen erős volt, s így el tudta kerülni Rivera balegyeneseit. Többször megvadította vele a közönséget, s betetőzte ezt egy csodálatos felütésével, amely a levegőbe emelte a mexikóit, majd visszapottyantotta a szőnyegre. Rivera fél térden pihent, igyekezve kihasználni az időt, mert tudta, hogy a bíró most rövid másodperceket számol.

A hetedik menetben Danny újra behúzta gyilkos erejű felütését, ezúttal azonban csak megingatni sikerült Riverát, de a következő pillanatban, mikor tehetetlenül, védtelenül állt ott előtte, egy másik ütés kirepítette a köteleken túlra. Rivera teste az újságírók közé zuhant le, ők tolták fel ismét a szorító szélére. Itt pihent fél térdre állva, amíg a bíró nagy sebesen számolta a másodperceket. A köteleken belül, ahová be kell lépnie, Danny várta. Őt persze nem húzta vissza a bíró. A közönség magánkívül ordított elragadtatásában.

- Öld meg, Danny, öld meg! - ordították.

Tucatnyi hang kapta fel a szót, míg úgy hangzott, mint a farkasok vadászüvöltése.

Danny meg is tette a magáét, de Rivera már nyolcnál, ki sem várva a kilencet, váratlanul átbújt a köteleken, és szerencsésen fogásba menekült. A bíró erre működésbe lépett, elhúzta Riverát, úgyhogy fedezetlenül maradt, egyszóval minden előnyt megadott Dannynek, amit tisztességtelen bíró csak megadhat.

Rivera azonban állta a sarat, a kábulat is felszállt lassan az agyáról. Ez mind egy tőről való. Ezek a gyűlölt gringók, ezek tisztességtelenek egytől egyig. S a legnehezebb pillanatokban újra látomások rémlettek fel a szeme előtt - a végtelenbe futó vasúti sínek a sivatagban, a ruralék és amerikai rendőrök, a börtönök és fogdák, azután a csavargók a vízmedencéknél - s egész szennyes, töméntelen szenvedéssel terhes kálváriája, amit a Rio Blancó-i sztrájk óta megélt. A nagy vörös forradalmat látta most ragyogóan és diadalmasan végigsöpörni hazáján. A fegyverek ott csillogtak előtte. Minden gyűlölt arc egy-egy puska volt, s ő a puskáért harcolt. Aztán úgy érezte, ő maga is fegyver, hogy ő maga a forradalom. Egész Mexikóért harcolt.

A közönség kezdett dühbe gurulni. Mért nem tűri el Rivera a neki szánt verést? Danny természetesen meg fogja verni, hát minek csökönyösködik ennyit? Kevés embert érdekelt Rivera, csak azt az állandó, meghatározott részét ennek a szerencsejátékos-tömegnek, amely a váratlanra játszik. Ezek Dannyt tartották nyerőnek, mégis a mexikóira tették pénzüket, négy a tízhez vagy egy a háromhoz arányban. Arra sem kevesen fogadtak, hogy hány meneten át bírja Rivera. Vad ajánlatok repkedtek a szorító mellett; voltak, akik kijelentették, hogy hét menetet sem áll ki, még hatot sem. A nyertesek most már, hogy készpénzkockázatuk szerencsésen elmúlt, csatlakoztak az esélyest biztató tömeghez.

Rivera nem hagyta magát. Az egész nyolcadik menetben ellenfele hiába próbálta megismételni a felütést. A kilencedikben Rivera megint bámulatba ejtette a közönséget. Fogás közben gyors, fürge mozdulattal kiszabadult, s a kettejük test közötti szűk résben jobbja felemelkedett a derekától. Danny a földre került, és kénytelen volt igénybe venni a kilenc másodperces pihenőt. A saját csapdájában fogták meg. Híres jobbkezes felütése, a közönség elképedésére, most rajta csattant. Rivera nem támadt rá, mikor kilencnél feltápászkodott. A bíró nyíltan elállta az útját, holott mindig félreállt, mikor fordított volt a helyzet, s Rivera akart felkelni.

Kétszer ismételte Rivera a felütést a tizedik menetben, derekától emelve az öklét az ellenfél álláig. Danny felbőszült. A mosoly nem hagyta el az arcát, de visszatért emberevő taktikájához. Riverában azonban nem tudott kárt tenni. Rivera az ütések zápora közben is háromszor egymás után a szőnyegre terítette. Danny most már nem állt talpra olyan hamar, s a tizenegyedik menetre komolyan kikészült. Fogott, kettős fedezékbe ment, takarékoskodott erejével, és igyekezett további erőt gyűjteni. És olyan aljas módon küzdött, ahogy csak telik egy tapasztalt öklözőtől. Minden cselt, minden fogást kipróbált. Mintegy véletlenül, fejelt fogás közben, testéhez szorította karjával Rivera kesztyűjét, s a maga kesztyűjét Rivera szájához nyomta, hogy elfojtsa a lélegzetét. Fogások közben gyakran mocskos, szörnyű szavakat sugdosott feltépett, mosolygó ajkával Rivera fülébe. Mindenki, a játékvezetőtől az utolsó nézőig, Dannynek szurkolt, Dannynek segített, és tudták, hogy Danny mit forgat a fejében. Egy ismeretlen felülmúlta harcmodorával, s ő most egyetlen hatalmas ütésre készül. Hagyta, hogy üssék, leste az alkalmat, tettetett, és várta azt a rést, amely lehetővé teszi, hogy teljes erejéből üssön egyet, és megfordítsa a mérkőzést. Amit már egy másik, nagyobb bokszoló is megcsinált, ő is megteheti - üt egy jobbkezest meg egy balkezest, a gyomorszájra meg az állra. Megteheti, hiszen arról nevezetes, hogy ütései nem gyengülnek, karjai cseppet sem lankadnak, míg csak meg tud állni a lábán.

Riverával a saját segédei sem sokat törődtek a szünetekben. Törülközőikkel sündörögtek körülötte, de nem sok levegőt hajtottak ziháló tüdejébe. Pók Hagerty tanácsokat adott neki, de Rivera tudta, hogy azok hamis tanácsok. Mindenki ellene volt. Mindenünnen csalás vette körül. A tizennegyedik menetben ismét földre küldte Dannyt, és leeresztett karral várt, míg a bíró számolja a másodperceket. Az átelleni sarokban gyanús sugdolózásra lett figyelmes. Látta, hogy Michael Kelly felkel, odamegy Robertshoz, lehajol, és valamit a fülébe súg. Riverának éles hallása volt, mint a macskának, elkapott valamit a suttogásból. Kíváncsi volt a többire is, s mikor ellenfele lábra állt, küzdelem közben a sarokba kényszerítette, s fogásba ment.

- Muszáj - hallotta Michaelt, Roberts pedig bólintott egyet. - Dannynek muszáj győznie. Rengeteget vesztek. Egy mázsa pénzem van rajta. Ha a tizenötödikben sem győz, tönkre vagyok téve. Magának szót fogad a kölyök. Csináljon valamit.

Ettől kezdve a látomások eltűntek Rivera szeme elől. Ezek csapdába akarják ugratni. Megint a földre küldte Dannyt, s leeresztett kézzel pihent. Roberts felkelt a helyéről.

- Ez elég neki. Menj vissza a sarokba - szólt hozzá.

Parancsoló hangon beszélt, mint máskor az edzéseken. Rivera azonban gyűlölettel nézett vissza rá, és várta, hogy Danny felálljon. Az egyperces szünetben Kelly, a menedzser jött oda hozzá.

- Hagyja már abba, az isten szerelmére! - csikorogta érdes, fojtott hangon. - Feküdjön le, Rivera. Hallgasson rám, megcsinálom a szerencséjét. Legközelebb majd megverheti Dannyt. De most le kell feküdnie.

Rivera csak pillantásával jelezte, hogy hallja, de nem adta jelét, hogy beleegyezik-e, vagy más a véleménye.

- Miért nem szól? - kérdezte Kelly ingerülten.

- Mindenképpen kikapsz - mondta a Pók. - A bíró majd gondoskodik róla. Hallgass Kellyre, és feküdj le.

- Feküdjön le, fiacskám - kérlelte Kelly -, megígérem magának a bajnokságot.

Rivera nem felelt.

- Megígérem, fiacskám, meg én.

A gongütésre Rivera valami fenyegetőt érzett. A közönség nem észlelt semmit. Bármi legyen az, a szorítón belül kell lennie, a közelében. Danny régi biztonsága visszatért. Ez a biztonság zavarba ejtette Riverát. Valami cselt sejtett. Danny rohamozott, de Rivera kerülte az összecsapást. Oldalt táncolt, biztonságos távolságra. Szemmel láthatóan a másik fogást akart. A cselhez nyilván fogás kell. Rivera hátrálva és körbejárva kerülte, de tudta, a fogás és a csel előbb vagy utóbb eléri. Kétségbeesésében elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Danny újabb közeledésekor úgy tett, mintha várná a fogást. Ehelyett az utolsó másodpercben, éppen mikor a két testnek már össze kellett volna akaszkodnia, fürgén hátraszökkent. Ugyanebben a pillanatban Danny tábora szabálysértést kiáltott. Rivera bolonddá tette őket. A bíró habozva töprengett. Már száján volt az ítélet, de nem ejtette ki, mert a karzatról egy éles fiúhang közbesivított:

- Kontár bíró!

Danny hangosan káromkodott, szorította Riverát, de az eltáncolt előle. Rivera eltökélte, hogy nem üt többet Danny testére. Ezzel a módszerrel félig már úgyis eljátszotta a nyerés lehetőségét, de tudta, hogy egyetlen esélye még van a győzelemre: a kiütés. Ha a legkisebb alkalmat adja, azonnal ráfogják a szabálysértést. Danny minden óvatosságot félredobott. Két meneten át üldözte a fiút, aki nem mert összeakaszkodni vele. Rivera egyik ütést kapta a másik után; tucatjával engedte magára zuhogni az ütéseket, csak hogy a veszélyes fogást elkerülje. A nagyszerű, utolsó roham után a közönség felugrált, és valósággal tombolt. Nem értette meg a helyzetet. Úgy látta, kedvence végre nyerésre áll.

- Miért nem szállsz bele? - ordították. - Sárga kutya! Sárga kutya! Ne menekülj, ne menekülj, te kuvasz! Öld meg, Danny! Öld meg! Most elkaphatod! Öld meg!

Az egész tömegben Rivera volt az egyetlen nyugodt ember. Természete és vére szerint övé volt itt a legtüzesebb alkat, de annyi, sokkal forróbb helyzetet állott ki már, hogy ennek a tízezernyi toroknak együttes őrjöngése, örvénylő viharzása annyit számított neki, mint egy nyári alkony bársonyos hűvöse.

A tizenhetedik menetben Danny újra támadott, s Rivera megingott és elkábult egy súlyos ütés nyomán; karja tehetetlenül lógott, ahogy hátratántorodott. Danny azt hitte, elérkezett az alkalom, a fiú a kezében van. Rivera, mikor tettetésével így kicsalogatta Dannyt a védőállásból, nagy erővel a szájára húzott be egyet. Danny elterült. Mikor felkelt, Rivera a nyakára és az állkapcsára irányzott jobbkezessel újra leküldte a földre. Ezt háromszor megismételte. Egyetlen bíró sem nevezhette ezeket az ütéseket szabálytalannak.

- Ó, Bill, Bill! - könyörgött Kelly a bírónak.

- Nem lehet - válaszolt a bíró. - Nem ad rá alkalmat.

Danny kimerülten bár, de hősiesen, minden alkalommal talpra állt. Kelly meg mások a szorító közelében rendőrért kezdtek kiáltani, hogy állítsa le a meccset, bár Danny segédei nem lengették meg a törülközőt. Rivera látta, hogy a kövér, esetlen rendőrkapitány készül átbújni a köteleken, s nem tudta, mire vélje. A gringók úgy csalnak ezen a mérkőzésen, ahogy akarnak. Danny magatehetetlenül, kábultan tántorgott előtte. A játékvezető meg a rendőrkapitány egyszerre nyúltak Rivera karja után, mikor az utolsó ütésre lendült. De nem kellett leállítani a meccset, mert Danny nem kelt fel többé.

- Számoljon! - kiáltott Rivera nyersen a bíróra.

Mikor a számolásnak vége volt, Dannyt segédei felemelték, és a sarokba vonszolták.

- Ki győz? - kérdezte Rivera.

A bíró kelletlenül megfogta Rivera kesztyűs kezét, és a magasba emelte.

Nem ünnepelte senki. Rivera csendesen a sarokba ment, segédei még a széket sem készítették oda. Hátával a kötélnek dőlt, és tekintete a közönségre lövellte gyűlöletét: nézett körbe-körbe, míg gyűlöletébe belefoglalta mind a tízezer gringót. A térde remegett, fel-felzokogott a kimerültségtől. Hányinger környékezte, a gyűlölt arcok fel-alá táncoltak előtte szédületében. Aztán eszébe ötlött, hogy hiszen ezek a fegyverek. Megszerezte hát a fegyvereket. Kezdődhetik a forradalom.


Vajda Miklós fordítása

 

Háború

1.

Fiatal volt, nem több huszonnégy-huszonöt évesnél, és fiatalsága gondtalan könnyedségével ülte volna meg lovát, ha nem lett volna annyira macskaszerű és feszült a tartása. Fekete szeme körbepásztázta a változó tájat, a fákat, a bokrokat, madár rebbenésétől rezdülő ágat, gallyat, de tekintete mindig visszatért az utat két oldalról szegélyező alacsony bozótra. Bár a messze nyugat felől morajló nehéztüzérségtől eltekintve csend volt, és ő is halkan lovagolt, feszülten hallgatózott. A tüzérségi tűz már órák óta ott morajlott a fülében, és inkább csak az keltette volna fel figyelmét, ha egyszer elhallgat. Amire ő ügyelt, közelebb volt. Nyeregkápáján karabélyt egyensúlyozott.

Annyira fel volt ajzva, hogy a lova elől felrebbenő rémült fürjcsapat úgy megriasztotta, hogy azonnal visszahőköltette a lovát, és önkéntelenül is vállához emelte karabélyát. Zavartan elmosolyodott, összeszedte magát, és továbblovagolt. Oly feszülten figyelt, annyira belemerült, hogy ügyet sem vetett a letörletlen izzadságra, pedig csípte a szemét, végigcsurgott az orrán, és lecsöpögött a nyeregkápájára. Lovassági sapkájának pántja egész átázott az izzadságtól.

Aranyderes lováról is ömlött a verejték. Fülledt, forró nap dele volt. A madarak és a mókusok se merészkedtek ki a napra, és árnyékos búvóhelyre húzódtak a fák között.

Ember és állat tele volt szórva levelekkel és sárga virágporral, mert a nyílt mezei útra csak akkor merészkedtek ki, ha nem volt más választásuk. A fák és bokrok között haladtak, és valahányszor tisztás szélére érkeztek, vagy fátlan legelőn vezetett át az út, megálltak, és a férfi kikémlelt, mielőtt továbbmentek volna. Mindig észak felé haladt, bár tekervényes volt az útja; úgy tűnt, észak felől várja, amit keres, azt, amitől egyúttal a leginkább tart is. Nem volt gyáva, de bátorsága csak az átlag civilizált ember bátorsága volt; nem a halált, hanem az életet kereste.

Egy alacsony domboldalon fölfelé egy marhacsapáson haladt, de olyan sűrű volt a bozót, hogy kénytelen volt leszállni lováról, és kantáron vezetni tovább. De amikor az ösvény nyugatnak fordult, a lovas letért az ösvényről, és továbbra is észak felé igyekezett a tölgyessel borított gerincen.

A gerinc meredek lejtőben végződött - olyan meredek volt a lejtő, hogy csak jobbra-balra forgolódva az avarban, összegubancolódott indák közt csúszkálva, botladozva tudott leereszkedni rajta, közben fél szemmel mindig lovát figyelte, amely minduntalan csaknem rádőlt. Ömlött róla a verejték, és a szájában és orrlyukaiban lerakódó csípős virágportól csak még szomjasabb lett. Akármennyire igyekezett, a leereszkedés zajjal járt, ezért gyakran megállt, és a száraz forróságban lihegve fülelt, hogy nem hall-e gyanús neszeket lentről.

A lejtő alján sík vidékre ért, de oly sűrűn álltak a fák, hogy nem látta a csalit túlsó szélét. Errefelé megváltozott az erdő jellege, úgyhogy újra fel tudott ülni a lovára. A göcsörtös domboldali tölgyek helyett itt magas, egyenes szálfák nőttek a nedves, kövér talajból. Csak itt-ott voltak sűrűbb részek, és azokat is könnyen kikerülhette. Kertszerű tisztásokat pillantott meg; tehenek legeltek itt, mielőtt a háború elkergette őket.

Most, hogy leért a völgybe, már sokkal gyorsabban haladt, és félóra múlva egy tisztás szélénél megállt az ősrégi léckerítés mellett. Nem volt kedvére a nagy nyílt tér, de ha el akar jutni a folyóparti fákig, át kell rajta vágnia. Alig negyed mérföld volt az egész, de a gondolat, hogy nekivágjon, visszariasztotta. A folyóparti fák közt puska rejtőzhetett, tucatnyi vagy akár ezer is.

Kétszer is nekiindult, de mind a kétszer megtorpant. Megrémült magányosságától. Nyugat felől a háború dübörgő lüktetése csatázó társak ezreit jelentette; de itt nem volt semmi, csak a csend és ő maga, és a milliónyi rejtekhelyről rá leselkedő, halált hozó golyók. És mégis, feladata az volt, hogy rátaláljon arra, amitől rettegett. Tovább kell mennie, egyre csak tovább, amíg nem találkozik egy másik férfival, vagy férfiakkal, akit a másik oldalról küldtek ki cserkészni, ahogy ő cserkészik, hogy tegyen jelentést, ahogy neki is jelentést kell tennie, hogy érintkezésbe kerültek.

Másképp döntött; beljebb került az erdőbe, aztán újra kikémlelt a tisztásra. Ezúttal egy kis tanyaházra lett figyelmes a tisztás közepén. Életnek semmi jele nem volt. Nem szállt füst a kéményből, nem kotyogott, tollászkodott baromfi az udvaron. A konyhaajtó tárva-nyitva állt, s ő olyan hosszan és merően bámult a fekete nyílásba, hogy úgy érezte, minden pillanatban kiléphet a gazdasszony.

Lenyalta száraz ajkairól a virágport, a port; összeszedte magát testben és lélekben, és kilovagolt a tündöklő napfénybe. Semmi sem rezdült. Ellovagolt a ház mellett, és a vízparti bozót felé haladt. Egy gondolat járt a fejében makacsul, az őrülésig. A testébe becsapódó golyó gondolata. Törékenynek és védtelennek érezte magát; összekuporodott a nyeregben.

Kipányvázta lovát az erdő szélén, és gyalog ment tovább, amíg talán száz méterrel beljebb elérte a folyót. Nem volt szélesebb hat méternél, és mintha állt volna; de vize hideg, és a szomjas férfinak csábító. De ő nem mozdult, várt, és a lombfüggöny mögül szemét a túlsó part lombfüggönyére meresztette. Hogy elviselhetővé tegye a várakozást, leült, karabélyát a térdére fektette. Múltak a percek, és a feszültség lassan felengedett. Végül úgy gondolta, hogy nincs semmi veszély; ám éppen szét akarta hajtani a bokrokat, hogy lehajoljon a vízhez, mikor a túlpart bokrai közt mozgásra lett figyelmes.

Lehet, hogy csak egy madár. De azért várt. Aztán újra megmozdult valami a bokrok között, és oly hirtelen, hogy majdnem felkiáltott, szétnyíltak az ágak, és egy arc bámult ki közülük. Az arcot sokhetes vörösesbarna szakáll borította. Távol ülő kék szeme sarkában a kis nevető ráncok az egész arc fáradt és feszült kifejezése ellenére is látszottak.

Mindezt élesen és tisztán látta, hiszen a másik alig hat méterre volt tőle. Csak másodpercek teltek el az arc feltűnése óta, és ő már vállhoz emelt puskája mögül figyelte. Újra megnézte az arcot, és tudta, hogy az az ember már a halál fia. Ilyen tiszta célpontot ilyen közelről lehetetlenség eltéveszteni.

Mégse lőtt. Lassan leeresztette karabélyát, és figyelt. Kulacsot markoló kéz vált láthatóvá, és a vörösesbarna szakáll lehajolt, hogy megtöltse a kulacsot. Hallotta a víz csobogását. Aztán az összezáruló ágak között eltűnt a kar, a szakáll és a kulacs. Még sokáig várt, aztán csillapítatlan szomjjal visszakúszott lovához, lassan átlovagolt a napfürdette tisztáson, és belépett a túlszéli fák oltalmába.

2.

Újabb forró, fülledt nap. A tisztáson terjedelmes, elhagyott tanyaház, sok gazdasági épülettel és gyümölcsössel. A fürge, fekete szemű fiatalember aranyderes lován, a nyeregkápán keresztbe fektetett karabéllyal lovagolt feléje az erdőből. Megkönnyebbülve lélegzett fel, mikor elérte a házat. Nyilvánvaló volt, hogy nem sokkal ezelőtt, még ebben az évszakban itt ütközet folyt. Rozsdás tárak és üres töltényhüvelyek borították a lópaták feltépte földet. A konyhakert szomszédságában lécdarabbal megjelölt, számozott sírok voltak. A konyhaajtó mellett álló tölgyfán foszlott, viharvert ruhában két ember lógott. Összeaszott, eltorzult arcuk nem hasonlított emberi arcra. Mikor alájuk értek, az aranyderes nyihogni kezdett; lovasa megpaskolta, megnyugtatta az állatot, és távolabb kötötte meg.

Belépve a házba, a berendezést romokban találta. Ahogy szobáról szobára ment, hogy körbekémleljen az ablakokból, üres töltényhüvelyeken lépkedett. Látszott, hogy itt mindenfelé emberek aludtak, táboroztak; az egyik szoba padlóján olyan foltokat talált, amelyek félreérthetetlenül mutatták, hogy ide fektették a sebesülteket.

Kantáron vezetve lovát, megkerülte a pajtát, és belépett a gyümölcsösbe. A fák roskadoztak az érett almától. Miközben teleszedte zsebeit, evett. Hirtelen eszébe jutott valami, felnézett a napba, megbecsülte, mennyi ideje van még a visszatérésig. Levetette az ingét, csomót kötve az ujjára, zsákot formált belőle. Teleszedte almával.

Éppen fel akart ülni lovára, mikor az állat hegyezni kezdte a fülét. A férfi is fülelni kezdett, és a távolból elmosódott lódobogást hallott. A pajta sarkához kúszott, és kikémlelt. Alig százméternyire tucat lovast látott elnyújtott sorban közeledni a tisztás túlsó széle felől. A ház felé lovagoltak. Néhányan leszálltak a lóról, mások nyeregben maradtak, annak bizonyítékaként, hogy nem szándékoznak sokáig időzni. Valószínűleg tanácskoztak; hallotta őket izgatottan beszélni az idegen behatolók gyűlölt nyelvén. Az idő múlt, de nem tudtak megegyezni. Karabélyát becsúsztatta a tokba, nyeregbe ült, és almával rakott ingét a nyeregkápán egyensúlyozva türelmetlenül várt.

Lépéseket hallott közeledni, erre olyan vadul vágta sarkantyúját lova vékonyába, hogy az állat meglepetésében nagyot nyerítve előreugrott. A pajta sarkánál egy ellenséges katona bukkant fel előtte, bár uniformis volt rajta, még gyerekember, alig tizenkilenc-húsz éves; visszaugrott, hogy elfusson előle, de a ló legázolta. Ugyanabban a pillanatban a ló befarolt, és lovasa megpillantotta a ház körül rohangáló felbolygatott embereket. Néhányan leugráltak lovukról, és látta, hogy vállhoz emelik puskájukat. Elvágtatott a konyhaajtó mellett, az árnyékban himbálózó kiaszott hullák mellett, így ellenfelei kénytelenek voltak a ház eleje felé kerülni. Puska dörrent, aztán egy másik, de ő gyorsan vágtatott, mélyen előrehajolva a nyeregben, egyik kezében az almával tömött inget szorongatta, másikkal pedig a lovat irányította.

A kerítés legfelső gerendája másfél méter magasan volt, de ő jól ismerte lovát, és teljes vágtában ugratott át rajta; mögötte elszórt lövések ropogtak. Nyolcszáz méternyire kezdődött az erdő, és az aranyderes hatalmasan, hosszú ugrásokkal rohant. Most már mind tüzeltek. Olyan szaporán sütögették puskáikat, hogy egyenként már nem is hallotta a lövéseket. Egy golyó kilyukasztotta a sapkáját, de ezt észre se vette, ám azt a másikat, amelyik a nyeregkápán tartott almákba vágódott, már nem lehetett nem észrevenni. Összerezdült, és még összébb húzta magát a nyeregben, mikor egy alacsonyra sikerült lövés kavicsba ütközött lova lába között, és lepattanva róla, surranva, surrogva, zümmögve elröppent, mint valami fantasztikus bogár.

Ahogy kilőtték táraikat, egyre ritkultak a lövések, amíg egyszer csak csend lett. A fiatalember mámoros volt az örömtől. Egyetlen karcolás nélkül keresztüllovagolt ezen az elképesztő lövöldözésen. Hátrapillantott. Igen, mind kilőtte egész tárát. Látta, hogy többen újratöltenek. Mások a ház mögé rohantak a lovukért. Amíg figyelte őket, ketten már nyeregben is voltak, és sebesen vágtatva, akkor fordultak ki a sarok mögül. És abban a pillanatban észrevette a férfit az összetéveszthetetlen vörösesbarna szakállal; látta, hogy letérdel, vállhoz emeli a puskáját, és nyugodtan, gondosan megcélozza.

A fiatalember megsarkantyúzta lovát, összekuporodott, és, hogy megzavarja a másikat a célzásban, jobbra-balra farolva vágtázni kezdett. De a lövés nem dördült el. A ló minden szökellésével közelebb ugrottak a fák. Már csak kétszáz méterre volt az erdő széle, és a lövés még mindig késett.

Aztán meghallotta, és ez volt az utolsó hang, amit hallott, mert halott volt, mire nyergéből a földre zuhant. Azok, akik a ház oldalánál figyelték, látták, hogy leesik, hogy lezuhanó teste meghengeredik a földön, és látták, hogy szétgurulnak a piros almák. Nagyot nevettek a szanaszét ugráló almák váratlan látványán, és örömükben megtapsolták a vörösesbarna férfi jól irányzott lövését.


Bart István fordítása

 

A fedélzeten

- Nevezhet egy ember, mármint egy úriember, disznónak egy nőt?

A kis ember kihívóan vágta ezt oda a társaságnak, azután hátradőlt nyugszékében, és magabiztosan, de feszült harci kedvvel szürcsölte limonádéját. Senki sem válaszolt. Ismerték a kis embert, heves indulatait és gőgjét.

- Ismétlem, jelenlétemben mondta, hogy egy bizonyos hölgy, akit önök nem ismernek, disznó. Nem azt mondta, hogy malac. Durván azt mondta, hogy disznó. És én úgy vélem, hogy igazi férfi nem tehet ilyen megjegyzést nőre.

Dr. Dawson egykedvűen pöfékelt fekete pipájából. Matthews átkarolta felhúzott térdét, és elmerülten figyelte egy sirály röptét. Sweet kiitta szódás whiskyjét, és szemével egy fedélzeti pincért keresett.

- Kérdem önt, Mr. Treloar, nevezhet egy férfi disznónak egy nőt?

Treloar, aki a kis ember mellett ült, összerezzent a váratlan támadástól, s azon tűnődött, mit csinálhatott ő, milyen alapon hiheti a kis ember, hogy ő disznónak tudna nevezni egy nőt.

- Azt hiszem - felelte habozva -, hogy... ez... ez... az illető... a hölgytől függ.

A kis ember megdöbbent.

- Azt állítja...? - kezdte remegő hangon.

- Hogy láttam nőnemű emberi lényeket, akik olyanok voltak, mint a disznó... vagy még rosszabbak.

Hosszú, kínos csend támadt. A kis ember szinte elhervadt a válasz nyers brutalitásától. Arcáról kimondhatatlan fájdalom és panasz sugárzott.

- Ön egy férfiról beszélt, aki nem túlságosan finom megjegyzést tett, s ön elítélte - mondta Treloar hűvös, nyugodt hangon. - Én most mesélek egy nőről, bocsánat, egy hölgyről, s ha a végére értem, megkérem önt, hogy osztályozza. Miss Caruthersnek fogom nevezni, főképp azért, mert nem így hívják. A dolog a P. & O. társaság egyik hajóján történt, pontosan hét évvel ezelőtt.

Miss Caruthers elragadó volt. Nem, nem ez a helyes szó. Lenyűgöző volt. Ifjú és finom hölgy volt. Ha megmondanám apjának, a magas állású tisztviselőnek a nevét, mindnyájan azonnal felismernék. Anyjával és két szobalánnyal indult útnak, hogy csatlakozzék az öreghez valahol Keleten, ott, ahol önöknek tetszik.

Elnézést az ismétlésért, a hölgy lenyűgöző volt. Ez az egyetlen pontos jelző. Felsőfokú volt még a legszerényebb, hozzá méltó jelző is. Nem volt semmi, amihez jobban ne értett volna, mint bármely nő s a legtöbb férfi. Ének, zene... ej, ebben aztán nem volt, aki megmérkőzhetett volna vele. Úszás! Mint hivatásos versenyző hírnevet és vagyont szerezhetett volna vele. Egyike volt azoknak a ritka nőknek, akik minden fodrot ledobhatnak, s egyszerű fürdőruhában még tökéletesebb szépségek. Öltözködés! A művésze volt.

De az úszás! Testileg ő volt a tökéletes nő, tudják, mire gondolok; nem az akrobaták tagbaszakadt, izmos formájára, hanem az alak és felépítés törékenységére, a vonalak finomságára. És összefonódva vele, az erőre. Hogyan volt rá képes, ez volt a csoda. Ismerik a női kar csodáját... az alkarra gondolok; azt, ahogyan a kerek bicepszből s az izom árnyékából a vékony könyökön a lágy és tömör emelkedésen át a csuklóig vékonyul, amely oly hihetetlenül kicsi, kerek és erős. Ilyen volt az övé. És mégis, ha az ember nézte, mikor gyorsúszás közben azokkal az éles csapásokkal úszik, hát az... nos, én értek valamit az anatómiához és az atlétikához, mégis rejtély volt számomra, hogyan csinálja.

Két percig a víz alatt tudott maradni. Én mértem. A hajón, Dennitson kivételével, senki férfi nem tudott egyetlen lemerüléssel annyi pénzdarabot összeszedni, mint ő. Az első főfedélzeten állt egy hatalmas vászontartály, s benne két méter mély tengervíz. Aprópénzt szoktunk beledobni. Láttam, amikor beleugrott a hajóhídról - s ez önmagában sem csekélység - ebbe a kétméteres vízbe, s nem kevesebb, mint negyvenhét szanaszét dobált pénzdarabot szedett össze a tartály fenekéről. Dennitson, ez a nyugodt, fiatal angol sosem tudta ebben felülmúlni, bár mindig igyekezett döntetlen eredményt elérni.

Valóságos tengeri nő volt. De szárazföldi nő is, lovas nő is, egyetemes nő volt. Ha az ember látta, lebegve a lebegő ruhákban, körülötte fél tucat sóvár férfi, s ő bágyadtan elnéz felettük, vagy értelmét és szellemét villantja rájuk, ellenük, keresztül rajtuk, azt gondolhatta volna, hogy a világon semmi másra nem jó. Ilyenkor kényszerítettem magam, hogy eszembe jusson a negyvenhét pénzdarab, amelyet az úszómedence fenekéről szedett fel. De ilyen volt ő, az örök női csoda, aki mindent remekül csinált.

Minden nadrágos lényt elbűvölt maga körül. Engem is - nem szégyellem bevallani -, engem is elbolondított a többivel együtt. Fiatal kölyökkutyák és vén szürke kuvaszok, akiknek több eszük lehetett volna... ó, mind odajött, és a szoknyája körül sündörgött és nyüszített, ha a lány egyet füttyentett. Mindnyájan bűnösek voltak, kezdve a fiatal Ardmore-on, ezen a tizenkilenc éves rózsaszín kerubon, aki valami hivatalnoki állásba készült a konzuli szolgálatban, egészen az ősz, viharvert Bentley kapitányig, akiben ránézvést annyi érzelem lakott, mint egy kínai bálványban. Volt egy rokonszenves középkorú férfi is, ha jól emlékszem, Perkins, aki elfelejtette, hogy a felesége is a hajón van, míg Miss Caruthers észre nem térítette, s a helyére nem küldte.

A férfiak olyanok voltak a kezében, mint a viasz. Megpuhította, vagy lágyan átformálta vagy elégette őket, tetszése szerint. Akármilyen előkelő és tartózkodó volt is, kérésére akármelyik pincér magát a kapitányt is leöntötte volna egy tányér levessel.

Mindnyájan láttak ilyen nőket, akik egy világot jelentenek a férfiaknak. Mint férfihódító páratlan volt. Korbács volt, fullánk és láng, elektromos szikra. Higgyék el nekem, néha átlángolt szépségén és báján egy-egy akaratvillám, és áldozatát bamba, remegő, gyáva idiótává sújtotta.

És jól jegyezzék meg az elkövetkezendők miatt, hogy nagyon büszke nő volt. Büszke a fajára, büszke az osztályára, büszke a nemére, büszke a hatalmára... mindez megvolt furcsa és akaratos és szörnyű büszkeségében.

Ő uralkodott a hajón, ő uralkodott az utazáson, ő uralkodott mindenen, még Dennitsonon is. Azt még a legkevésbé okosak is elismerték közülünk, hogy Dennitson megelőzte a falkát. Nem volt kétséges, hogy a lány kedveli, s ez az érzés egyre növekszik. Biztos vagyok benne, hogy jobb szívvel volt iránta, mint bárki férfi iránt azelőtt. Mi azért csak imádtuk, s ott lebzseltünk körülötte, vártuk, hogy odafüttyent, noha tudtuk, hogy Dennitson jó néhány ugrással megelőzött. Sosem fogjuk megtudni, mi történt volna, mert Colombóba értünk, s ott valami más történt.

Ismerik Colombót, s tudják, hogyan buknak le a bennszülött fiúk pénzdarabokért a cápáktól nyüzsgő öbölben. Persze csak a homoki cápák meg a halevő cápák közé merészkednek. Szinte hátborzongató, mennyire ismerik a cápákat, és hogyan megérzik egy igazi gyilkos jelenlétét, például a tigriscápáét vagy az ausztráliai vizekről odatévedt szürke dajkacápáét. Ha ilyen cápa bukkan fel, jóval azelőtt, hogy az utasok bármit is sejtenének, mindegyik kölyök vadul kapaszkodik ki a vízből biztonságos helyre.

Ebéd után voltunk, és Miss Caruthers összegyűjtötte szokásos udvartartását a fedélzeti vászontető alatt. Éppen az öreg Bentley kapitányt füttyentette magához, s az megengedte neki azt, amit soha senkinek azelőtt, sem azóta: hogy a bennszülött fiúk feljöjjenek a sétafedélzetre. Tudják, Miss Caruthers úszó volt, és érdekelte a dolog. Összeszedte az aprópénzünket, s maga dobálta a vízbe egyenként vagy marékszámra, megszabta a vetélkedés szabályait, megrótt egy-egy hibázást, külön jutalmat adott az ügyességért, egyszóval megrendezte az egész látványosságot.

Különös érdeklődést tanúsított az ugrásaik iránt. Tudják, ha valaki magasból lábbal lefelé ugrik, nagyon nehéz a testét függőlegesen tartania a levegőben. A férfitest súlypontja magasan van, s ezért igyekszik átfordulni. A kis csibészek olyan módszert alkalmaztak, amelyet Miss Caruthers újnak tartott, és meg akart tanulni. A csónakfedélzet darujáról ugrottak le, s arcukat és vállukat előredöntve a vízre néztek. Csak az utolsó pillanatban egyenesedtek ki hirtelen, és függőlegesen, helyesen értek vizet.

Csinos látvány volt. A fejesük nem volt ilyen jó, bár egyikük kitűnően csinálta, akárcsak a többi mutatványt. Fehér ember taníthatta, mert szabályos hattyúfejest ugrott, s olyan szépen, ahogy még nem láttam ugrani. Tudják, ha nagy magasságból valaki fejjel a vízbe ugrik, az a probléma, hogy kifogástalan szögben érjen vizet. Ha elhibázza a szöget, legalábbis elferdül a gerince, és nyomorék lesz egész életére. Sok ügyetlenkedő bele is hal. De ez a fiú nagyszerűen csinálta... huszonöt méter magasból, a kötélzetről ugrott fejest a szemem láttára, kezét ökölben a mellére szorította, fejét hátravetette, s mint a madár repült felfelé és kifelé, aztán lefelé, teste vízszintesen feküdt a levegőben, s ha így ér vizet, kettéhasad, mint a hering. De mielőtt vizet érne, az utolsó pillanatban, a fej előrevillan, a kéz kinyúlik, és ívben fogja a kart a fej előtt, a test kecsesen lefelé hajlik, és éppen megfelelő szögben ér vízbe.

A fiú ezt újra és újra megcsinálta mindnyájunk, de főként Miss Caruthers gyönyörűségére. Egy perccel sem lehetett több tizenkét vagy tizenhárom évesnél, de kimagaslón a legokosabb volt a bandában. Ő volt a csapat kedvence és főnöke. Bár sokan voltak idősebbek nála, mindnyájan elismerték vezérségét. Gyönyörű fiú volt, kecses ifjú isten eleven bronzból, tágra nyílt szemű, okos és merész... egy buborék, egy porszem, az élet gyönyörű villanása. Láttak már csodálatos, nagyszerű teremtményeket, állatokat, bármit, egy leopárdot, egy lovat, amely soha nem nyugszik, sóvár, túlságosan eleven ahhoz, hogy valaha is nyugton maradjon, selyemizmú, a legkisebb mozdulata is a kecsesség adománya, egész mozgása vad, akadálytalan és mindenben a túlcsorduló, nagy életerő, az eleven fény ragyogása és csillogása? Ez volt abban a fiúban is. Az élet szinte sugárban áradt belőle. Ott ragyogott a bőrén, ott fénylett a szemében. Esküszöm, szinte hallottam, ahogy kirobban belőle. Ha ránézett az ember, olyan volt, mintha ózont szippantott volna, olyan üde és fiatal volt, olyan vadul vad, úgy duzzadt az egészségtől.

Ilyen volt a fiú. S ő adta le a vészjelet a mulatság közepette. A fiúk a kikötőhíd felé tódultak, ahogy csak bírtak, összevissza, csapkodva, fröcskölve, arcukon rémület, és ugrálva, nekilódulva kapaszkodtak kifelé, csak kijussanak, kézen fogva segítették egymást a biztonságos helyre, míg ott nem sorakoztak mindnyájan a kikötőhídon, s a vizet kémlelték.

"Mi van?" - kérdezte Miss Caruthers.

"Azt hiszem, cápa - felelte Bentley kapitány. - Szerencséjük van a kis csibészeknek, hogy egyet sem kapott el közülük."

"Félnek a cápától?" - kérdezte a lány.

"Maga nem fél?" - kérdezte vissza a kapitány.

Miss Caruthers megborzongott, lenézett a vízre, és elhúzta a száját.

"A világért se merészkednék oda, ahol cápa lehet - mondta, és megint megborzongott. - Szörnyű állat! Szörnyű!"

A fiúk feljöttek a sétafedélzetre, a korlát közelében összegyülekeztek, és imádták Miss Carutherst, aki ilyen gazdag baksist adott nekik. Mivel az előadás befejeződött, Bentley kapitány intett nekik, hogy tisztuljanak onnan. A lány gyorsan visszatartotta.

"Egy percre csak, kérem, kapitány úr. Én mindig azt hallottam, hogy a bennszülöttek nem félnek a cápától."

Közelebb intette magához a hattyúfejest ugró fiút, és mutatta, hogy ugorjon megint fejest. Az a fejét rázta, és csapata mögötte nevetett, mintha jó tréfát hallott volna.

"Cápa" - jelentette a fiú, s a vízre mutatott.

"Nem - mondta Miss Caruthers. - Nincs itt cápa."

A fiú azonban határozottan bólintott, és a mögötte állók is éppoly határozottan bólintottak.

"Nem, nem, nem! - kiáltott a lány. S akkor felénk fordulva: - Ki ad kölcsön egy fél koronát és egy aranyat?"

Mind a fél tucat férfi azonnal nyújtotta feléje a félkoronásokat és aranyakat, s ő a fiatal Ardmore-tól fogadta el a két pénzdarabot.

Feltartotta a fél koronát a fiúk felé, hogy lássák. De azok most nem rohantak vadul a korlát felé, hogy ugráshoz készülődjenek. Szégyenlősen vigyorogva álltak. A lány mindegyiknek sorra felajánlotta a pénzdarabot, s mikor rákerült a sor, mindegyik lábikrájához dörzsölte a talpát, megrázta a fejét, és vigyorgott. A lány akkor a tengerbe dobta a pénzt. A gyerekek vágyakozó, sajnálkozó képpel figyelték ezüst röptét a levegőben, de egyik sem mozdult utána.

"Ne csinálja meg az arannyal" - mondta halkan Dennitson a lánynak.

Az nem törődött vele, hanem odatartotta az aranyat a hattyúfejest ugró fiú szeme elé.

"Ne! - mondta Bentley kapitány. - Egy beteg macskát sem dobnék a tengerbe, ha cápa van a közelben."

A lány csak nevetett, kitartott szándéka mellett, s tovább kápráztatta a fiút.

"Ne kísértse - mondta nyomatékosan Dennitson. - Ez egész vagyon neki, és még képes utánaugrani."

"Maga nem ugrana? - villant rá a lány. - Ha én dobom?" - Ezt már lágyabban mondta.

Dennitson a fejét rázta.

"Magának magas ára van - mondta Miss Caruthers. - Hány aranyért ugrana?"

"Nincs annyi a világon, amennyiért a vízbe mennék" - hangzott a válasz.

A lány eltűnődött egy pillanatig, a fiúról megfeledkezett a Dennitsonnal folytatott párviadalban.

"És énértem?" - kérdezte nagyon lágyan.

"Az életét megmenteni, igen. De másképp nem."

Miss Caruthers visszafordult a fiúhoz. Megint szeme elé tartotta az aranyat, és kápráztatta óriási értékével. Azután úgy tett, mintha eldobná, és a fiú akaratlanul mozdult a korlát felé, de társainak éles, megrovó kiáltása megállította. A hangokban harag is volt.

"Tudom, hogy csak tréfál - mondta Dennitson. - Menjen el vele addig, ameddig akar, de az istenért, ne dobja le a pénzt!"

Nem tudni, a lány furcsa makacssága miatt történt-e, vagy azért, mert nem hitte, hogy a fiút rá lehet beszélni; egyikünk sem számított rá. A tetőponyva árnyéka alól aranylón kivillant a pénz a vakító napfényre, és szikrázó ívben repült a víz felé. Mielőtt bárki megfoghatta volna, a fiú átugrott a korláton, és gyönyörű ívben repült a pénz után. Egyszerre voltak a levegőben. Szép látvány volt. Az arany élesen vágódott a vízbe, és ugyanazon a helyen, csaknem ugyanabban a pillanatban, szinte nem is loccsanva, a fiú is vizet ért.

A fürge szemű, figyelő fekete gyerekekből kiáltás tört ki. Mindnyájan a korlátnál álltunk. Ne mondják nekem, hogy a cápának hanyatt kell fordulnia. Ez nem fordult hanyatt. A tiszta vízben, onnan fentről, mindent jól láttunk. A cápa hatalmas dög volt, és egy rohammal egészen kettévágta a fiút.

Valami morgás tört fel közöttünk... nem tudom, kiből, talán belőlem. Miss Caruthers szólalt meg elsőnek. Halálsápadt volt.

"Én... én... nem is álmodtam" - mondta, és kurtán, hisztérikusan felnevetett.

Egész büszkesége dolgozott benne, hogy fegyelmezni tudja magát. Erőtlenül Dennitson felé fordult, s aztán egyenként felénk. Szemében szörnyű kín volt, s az ajka remegett. Vadállatok voltunk - most, hogy visszagondolok rá, tudom. De nem csináltunk semmit.

"Mr. Dennitson - mondta a lány -, Tom, nem kísérne le?"

Dennitson állandóan egy irányba nézett. Még nem láttam férfitól ilyen üres tekintetet. A szempillája sem rebbent. Kivett egy cigarettát a tárcájából, és rágyújtott. Bentley kapitány csúnyán köszörülte a torkát, és a vízbe köpött. Ez volt az egész; ez és a csend.

A lány elfordult, és határozottan elindult a fedélzeten. Húsz lépésnyire megtántorodott, és a falnak támasztotta kezét, hogy el ne essen, így ment tovább, a kabinokhoz támaszkodva, nagyon lassú lépésekkel.

...Treloar elhallgatott. Oldalt fordult, és hűvös érdeklődéssel nézett a kis emberre.

- Nos - mondta végül. - Osztályozza.

A kis ember nagyokat nyelt.

- Nincs mit mondanom - felelte. - Egyáltalán nincs mit mondanom.


Szász Imre fordítása

 

Megölni egy embert

Bár csak gyenge fényű éjjeli lámpák égtek, a fiatal nő otthonosan mozgott a nagy szobákban, tágas termekben, hasztalanul keresgélve egy félig elolvasott verseskötetet, amit valahol letett, és csak most jutott újra eszébe. Mikor meggyújtotta a villanyt a szalonban, előtűnt halvány rózsaszínű, földet söprő, vállgallérján dús csipkével díszített hálóköntöse. A gyűrűk még az ujján voltak, és feltornyozott szőke haját se eresztette még le. Finom, kecses szépség volt; keskeny, ovális arc, vörös ajkak, halovány orca, kék szeme hol kislányos ártatlansággal nézett a világba, hol szürke lett; és hidegen, keményen csillogott, mint a gyémánt, vagy pedig forró, parancsoló láng lobbant benne.

Eloltotta a villanyt, végigment a hallon, és a nappali felé indult. Az ajtóban megállt, és hallgatózott. Az ajtó túlsó oldaláról mintha hallott volna valamit: nem is neszt, csak mintha mozdult volna valami. Megesküdött volna rá, hogy nem hallott semmit, mégis mintha valami másképp lett volna, mint ahogy megszokta. Valami zavarta az éjjel csendjét. Arra gondolt, hogy talán valamelyik cseléd mászkál odabenn. Az inas, aki különleges alkalmak kivételével mindig korán lefeküdt, semmi esetre sem. A szobalány se, mert neki ma estére kimenőt adott.

Odalépett a nappali ajtajához, és csukva találta. Ahogy benyitott és a szobába lépett, bár semmit se látott, azonnal érezte, hogy ami zavarta, bármi legyen is az, itt van a szobában. Sötét volt; kitapogatta a kapcsolót, és felkattintotta. Amint kigyulladt a fény, egy lépést hátrált és felkiáltott. Csupán ennyi volt: "Ó!" - és az se hangos.

Vele szemben, a kapcsoló mellett, a falhoz lapulva egy férfi állt. Kezében, feléje szegezve, revolvert tartott. Rémületében is észrevette, hogy a fegyver fekete, és hogy rendkívül hosszú csöve van. Felismerte, hogy Colt. Középmagas, rosszul öltözött férfi volt, barna szemmel és napbarnított, kreol bőrrel. Nyugodtnak látszott. Csípőhöz szorított kezében a nő gyomrának célzott revolver meg se rezzent.

- Ó - szólalt meg a nő. - Bocsánat. De megijesztett. Mit kíván?

- Gondolom, ki akarok jutni innen - felelte vidám fintorral a férfi. - Eltévedtem itt ebben a kis viskóban, és ha volna oly kegyes, és megmutatná nekem a kijáratot, azonnal elkotródnék, és nem csinálnék semmi zűrt.

- De mit keres maga itt? - kérdezte a nő, parancsoláshoz szokott éles hangon.

- Egy kis rablás, kisasszony, ennyi az egész. Körbeszaglásztam, hogy mit lehet itt begyűjteni. Azt hittem, hogy nincs itthon senki, mert láttam magát is elgurulni az autóban az öregével. Gondolom, a kedves papája volt, maga pedig Setliffe kisasszony.

Mrs. Setliffe magában megköszönte a naiv bókot, és elhatározta, hogy meghagyja hitében az embert.

- Miből gondolja, hogy én Setliffe kisasszony vagyok? - kérdezte.

- Ez az öreg Setliffe háza, nem?

A nő bólintott.

- Eddig nem tudtam, hogy lánya is van, de gondolom, maga csak az lehet. És most, ha maga se bánja, nagyon lekötelezne, ha megmutatná nekem a kijáratot.

- Miért mutatnám meg? Maga rabló, betörő.

- Ha én közönséges betörő lennék, akkor most ahelyett, hogy itt udvariaskodom magával, begyűjteném a gyűrűket az ujjáról - vágott vissza a férfi. - Azért jöttem, hogy megcsapoljam az öreg Setliffe-et, nem pedig hogy nőktől raboljak. Ha félreáll az utamból, magam is megtalálom a kijáratot.

Mrs. Setliffe élénk eszű asszony volt, és azonnal megérezte, hogy ettől az embertől nem kell tartania. Hogy nem igazi bűnöző, abban egészen biztos volt. A beszédén érződött, hogy vidéki; érezte benne a tágas, nagy térségeket.

- És ha sikítok? - kérdezte kíváncsiskodva. - Mondjuk, ha segítségért kiáltanék? Csak nem lőne le engem... egy nőt?

Egy pillanatra meglepetést látott a férfi barna szemében. Lassan, elgondolkozva válaszolt, mintha valami súlyos problémán töprengene.

- Úgy gondolom, hogy akkor kénytelen lennék megfojtani magát.

- Egy nőt?

- Kénytelen lennék - válaszolta, és a nő látta, hogy elkomorul az arca. - Nézze, kisasszony, maga csak egy finom kisasszony, de én nem engedhetem meg magamnak, hogy börtönbe kerüljek. Egyáltalán nem engedhetem meg magamnak. Egy barátom vár rám Nyugaton. Nyakig ül a csávában, és nekem kell kihúznom. - A férfi még komorabb lett. - Azt hiszem, meg tudnám fojtani, anélkül, hogy különösebben nagy fájdalmat okoznék magának.

Az asszony tágra nyílt szeme gyermeki csodálkozással, hitetlenkedve nézett rá.

- Még sose találkoztam betörővel - bizonygatta -, és nem is hinné, hogy mennyire érdekel.

- Én nem vagyok betörő, kisasszony. Nem valódi - tette hozzá sietve, mikor látta, hogy a nő hitetlenkedve mosolyog. - Tudom, hogy az a látszat, tekintve, hogy itt vagyok a házában. De ez az első eset, hogy ilyesmivel próbálkozom. Pénzre volt szükségem... nagyon. Mellesleg, csak azt szedem össze, ami amúgy is engem illet.

- Nem értem - mosolygott rá a nő bátorítóan. - Maga azért jött ide, hogy raboljon, és a rablás azt jelenti, hogy mások tulajdonát veszi el.

- Ebben az egy esetben igen is, meg nem is. De azt hiszem, hogy jobb lesz, ha most már megyek.

Az ebédlő ajtaja felé indult, de a nő gyönyörű akadálynak elébe állt.

A férfi bal keze felemelkedett, hogy félrelökje, de aztán tétovázni kezdett. A lágy nőiesség lenyűgözte.

- Látja! - kiáltott a nő diadalmasan. - Tudtam, hogy nem teszi meg.

A férfi zavart volt.

- Még sose bántam durván nővel - magyarázta -, és nem megy könnyen. De ha sikoltozni kezd, megteszem.

- Nem maradna még egypár percig? Elbeszélgetnénk - unszolta a nő. - Igazán, annyira érdekel. Szeretném, ha elmagyarázná, hogy van az, hogy csak azt szedi össze, ami megilleti.

A férfi csodálattal nézett rá.

- Mindig azt hittem, hogy a nők félnek a betörőktől - vallotta be. - De maga nem látszik valami ijedtnek.

A nő jókedvűen felnevetett.

- Tudja, nem egyformák a betörők. Magától nem félek, mert biztos vagyok benne, hogy maga nem az a fajta ember, aki bántana egy nőt. Jöjjön, beszélgessünk egy kicsit. Senki se fog zavarni. Teljesen egyedül vagyok. A... az apám New Yorkba utazott az esti vonattal. A személyzet pedig alszik. Szívesen megkínálnám valami ennivalóval - a nők mindig vacsorával kínálják a betörőket, legalábbis a folytatásos regényekben. De nem tudom, hogy hol találok ételt. Nem inna valamit?

A férfi egy ideig tétovázott, nem felelt, de az asszony látta a szemében, hogy csodálata egyre nő.

- Csak nem fél? - kérdezte. - Nem fogom megmérgezni, ígérem. Én is magával iszom, hogy bebizonyítsam, az italnak semmi baja.

- Maga aztán a zsákbamacska - jelentette ki a férfi, és most először, amióta találkoztak, leeresztette a revolvert. - Nekem többet soha senki nem meséli be, hogy a városi nőszemélyek félősek. Nem nagy eset maga, csak egy kis csinos jószág. De mersze, az van. És ráadásul még becsületes is. Nem sok nő van, de még férfi sem, aki így bánna valakivel, akinél fegyver van.

Az asszony örült a bóknak, elmosolyodott, de amikor megszólalt, ismét komoly volt az arca:

- Ez azért van, mert tetszik nekem a megjelenése. Sokkal rendesebbnek látszik, semhogy betörő legyen. Nem volna szabad ilyesmit csinálnia. Ha nincs szerencséje, hát miért nem megy el dolgozni? Jöjjön, tegye el azt a csúnya revolvert, és beszéljük meg ezt a dolgot. Magának dolgoznia kell.

- De nem ebben a városban - jegyezte meg a férfi. - Öt centit kopott a lábam, amióta munkát kezdtem keresni. Komolyan, olyan szép szál, magas ember voltam valamikor, míg munka után nem kezdtem járni.

Láthatóan megörült a vidám nevetésnek, amivel a nő a tréfáját fogadta; ezt a nő észre is vette, és azonnal ki is használta. Az ajtótól a pohárszékhez ment.

- No, erről mesélnie kell nekem, amíg töltök magának. Mit iszik? Whiskyt?

- Igen, nagysád - mondta, és a nő után indult, bár a nagy revolvert még mindig nem tette le, és vonakodva vissza-visszapillantott az őrizetlenül hagyott tárt ajtóra.

Az asszony kitöltött egy pohárral.

- Azt ígértem, hogy magával iszom - mondta bizonytalankodva. - De én nem szeretem a whiskyt. Én, én... inkább sherryt innék.

És beleegyezésére várva felemelte a sherrys üveget.

- Persze - bólintott a férfi. - A whisky férfinak való ital. Nem szeretem, ha nők whiskyt isznak. Inkább bor való nekik.

A nő hálától olvadozó szemmel koccintott vele.

- Lássuk csak; szóval kellene magának valami jó állás...

De amikor a férfi arcán megpillantotta a meglepett utálkozást, azonnal elhallgatott. A férfi fintorogva letette alig érintett poharát.

- Mi a baj? - kérdezte aggódva az asszony. - Nem ízlik? Valamit rosszul csináltam?

- Ez aztán fura whisky. Olyan az íze, mintha megégették, megfüstölték volna.

- Ó! Jaj de buta vagyok! Skót whiskyt adtam magának. Maga pedig biztos rozspálinkához van szokva. Adja csak, azonnal kicserélem.

Szinte anyás gondossággal cserélte ki a poharat, és keresgélte ki az üvegek közül a megfelelőt.

- Jobb? - kérdezte a férfit.

- Igen. Ebben nincs füst. Ez az igazi. Egy hete nem ittam egy kortyot se. Ez olyan sima, olajos, tudja; ezt nem a gyárban csinálták.

- Maga iszik?

Félig kérdés, félig kihívás volt.

- Szóra sem érdemes, nagysád. Néha-néha jókedvemben, de csak ritkán. De azért egyszer-másszor jólesik egy kis jó itóka, mint most is. És köszönöm a kedvességét, kisasszony, de most már igazán eltűnök.

De Mrs. Setliffe nem akarta elveszteni a betörőjét. Annál sokkal kiegyensúlyozottabb volt, semhogy romantikus hajlandóságai lettek volna, csak éppen érzett valami izgatót a szituációban, ami kedvére való volt. És mellesleg azzal is tisztában volt, hogy nincs veszély. A férfi, állkapcsa és kemény, barna szeme ellenére is, nagyszerűen kezelhető volt. Valahol, tudata mélyén, bámuló barátok képe is feltünedezett. Kár, hogy most nem látja senki.

- Még nem magyarázta el nekem, hogy van az, hogy a betörés magánál csak azt jelenti, hogy összeszedi, ami amúgy is a magáé - mondta. - Jöjjön, mondja el, üljön ide az asztalhoz.

A nő odakormányozta magát megszokott helyéhez, leült, a férfit pedig szembe, az asztal másik végére ültette. Észrevette, hogy a férfi ébersége nem csökkent, szeme sebesen cikázik ide-oda, de bámuló tekintete mindig vissza-visszatért a nőre, bár hosszabb időre sohasem állapodott meg. Azt is észrevette, hogy amíg beszélt hozzá, a férfi egészen más hangokra figyelt feszülten. Revolveréről se mondott le egészen; ott feküdt az asztal sarkán, kettejük között, agya egész közel a férfi jobb kezéhez.

A férfinak ez új terep volt, és nem ismerte ki magát rajta. Ő, a nyugati, aki az erdei és mezei tudományok minden fortélyában jártas volt, most tágra nyitott szemmel és füllel, gyanakvóan, feszülten figyelt, és nem tudta, hogy az asztal alatt, közvetlenül a nő lába mellett egy csengőgomb van. Sose hallott, sose álmodott ilyesmiről, és így minden igyekezete, minden óvatossága kárba veszett.

- Úgy áll a dolog, kisasszony - kezdte a nógatásra -, az öreg Setliffe egyszer egy kis ügyletben kikészített engem. Ronda dolog volt, de azért végigcsinálták. Mindent végig lehet csinálni szépen, törvényesen, ha van mögötte pár száz millió. Nem panaszkodom, és nem is az apukáját rántom én itt le. Azt se tudja, hogy a világon vagyok, és gondolom, arról sincs fogalma se, hogy engem tönkretett. Túl nagy ember ő, aki milliókban gondolkodik meg üzletel, ahhoz, hogy tudomást vegyen egy olyan kis senkiről, mint én vagyok. Ő üzletember. Van neki egy csomó mindenféle szakértője, akik gondolkoznak, terveznek meg dolgoznak neki; hallom, egyiknek-másiknak nagyobb a fizetése, mint az Egyesült Államok elnökéé. Én meg csak egy vagyok a sok ezer közül, akiket a maga apukája tönkretett; hát csak ennyi az egész.

Látja, kisasszony, volt egy kis lyukam a földben: ócska kis egylovas, hidraulikus berendezésű bánya. Mikor aztán Setliffe emberei lerohanták Idahót, és átszervezték a kohótrösztöt, bekerítették az egész láthatárt, és Twin Pinesnál felállították a nagy hidraulikus berendezést, engem pedig végképp megfojtottak. Többet egy vasat se láttam. Letöröltek a térképről, mielőtt még magamhoz térhettem volna, így aztán ma este, teljesen lerobbanva, a barátomra gondolva, akinek nagy szüksége van rám, benéztem ide, hogy egy kicsit megvágjam a papáját. Mert hogy az amúgy is jár nekem, és most nagy szükségem van rá.

- Még akkor is, ha mindenben igaza van - szólalt meg a nő -, a betörés csak betörés marad. Evvel nem védekezhetne a bíróság előtt.

- Tudom - ismerte be engedékenyen. - Az igazság nem mindig törvényes. És ezért érzem én magam itt ebben a székben, magával beszélgetve, olyan kényelmetlenül. Nem mintha nem élvezném a társaságát... nagyon is élvezem... csak éppen egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy elfogjanak. Nagyon jól tudom, hogy mit csinálnának velem itt ebben a városban. Egy fiatal legény épp a múlt héten kapott ötven évet, mert két dollár nyolcvanöt centet rabolt egy járókelőtől. Az újságban olvastam róla. Nehéz időkben, mikor nincs munka, az emberek elkeserednek. És akkor azok, akiknek van valamijük, amit el lehet rabolni tőlük, azok is elkeserednek, és kizsigerelik a többit. Ha elkapnának, biztos nem úsznám meg tíz évnél kevesebbel. Ezért van már olyan mehetnékem.

- Ne, várjon. - Felemelte a karját, hogy tartóztassa, és ezzel egyidejűleg levette lábát a csengőgombról, amit akkor egy ideje már nyomkodott. - Még a nevét se mondta meg.

A férfi tétovázott.

- Szólítson Dave-nek.

- Akkor... Dave... - kedves zavartsággal felnevetett. - Valamit kell tenni magáért. Maga fiatal ember, és a rossz útnak még csak az elején van. Ha most azzal kezdi, hogy megpróbálja összeszedni azt, amiről úgy gondolja, hogy megilleti magát, később már olyan dolgokat is össze fog szedni, amihez egészen biztosan nincs semmiféle joga. És maga is tudja, hogy mi lesz a vége. Ehelyett valami becsületes munkát kell találnunk magának.

- Nekem pénzre van szükségem, mégpedig most - felelte a férfi makacsul. - Nem magam miatt teszem, hanem a barátomért, akiről már beszéltem magának. Bajban van, és segítségre van szüksége, most, vagy soha.

- Én tudnék találni magának valami állást - mondta a nő gyorsan. - Én... igen, ez lesz a legjobb!... kölcsönadom magának azt a pénzt, amit a barátjának el akar küldeni. És aztán majd a fizetéséből visszafizeti.

- Úgy háromszáz elég lenne - mondta lassan a másik. - Háromszáz kihúzná a bajból. Egy év alatt össze tudnám kaparni, hozzá, még annyit, amiből fenntartom magam, és egypár centet, hogy Bull Durhamot vegyek rajta.

- Ah! Dohányzik! Erre nem is gondoltam.

Átnyúlt a revolver fölött, és az árulkodó sárga foltra mutatott a férfi ujján. Szemével felmérte, milyen közel van kezük a fegyverhez. Égett a vágytól, hogy egyetlen gyors mozdulattal megragadja. Biztos volt benne, hogy meg tudná csinálni, de ugyanakkor mégse bízott benne; uralkodott magán, és visszahúzta a kezét.

- Nem akar rágyújtani? - kérdezte.

- Majd meghalok érte.

- Akkor csak gyújtson rá. Engem nem zavar. Tulajdonképpen szeretem is: mármint a cigarettát.

A férfi bal kezével kabátzsebébe nyúlt, vékony szalmapapírt vett elő, és letette a jobb keze mellé, a revolver közvetlen közelébe. Újra zsebébe nyúlt, és egy csipet barna vágott dohányt tett a papírra. És aztán, mindkét keze a revolver fölött, kezdte megsodorni a cigarettát.

- Annyira ragaszkodik ahhoz a csúnya pisztolyhoz, hogy kezdem azt hinni, fél tőlem - gúnyolódott a nő.

- Nem félek, csak a jelen körülmények között kicsit óvatos vagyok, kisasszony.

- De én nem féltem magától.

- Magának nincs vesztenivalója.

- Csak az életem - vágott vissza az asszony.

- Ebben igaza van - ismerte el azonnal a férfi. - És maga mégse fél tőlem. Lehet, hogy kicsit túl aggályos vagyok.

- Én nem tudnék magának ártani. - Amíg beszélt, papucsos lábával a csengő gombját kereste, aztán rálépett. De a szeme komoly és becsületes maradt. - Maga elítéli az embereket. Tudom én. A nőket is. Még most is, amikor én megpróbálom lebeszélni magát a bűnös életről, és megpróbálok magának keríteni valami becsületes munkát...

A férfin azonnal látszott a megbánás.

- Nagyon kérem, kisasszony, ne haragudjon rám - mondta. - Azt hiszem, nem nagyon hízelgő, hogy ilyen ideges vagyok.

Amíg beszélt, felemelte jobb kezét az asztalról, és miután meggyújtotta cigarettáját, nem tette vissza, hanem ölébe ejtette.

- Igazán köszönöm, hogy így megbízik bennem - lehelte lágyan a nő, és szándékosan nem nézett a revolver felé, lábát pedig továbbra is a csengő gombján tartotta.

- Ami pedig azt a háromszázat illeti - kezdte a férfi. - Még ma éjjel feladhatom nyugatra táviratilag. És kész vagyok egy év alatt ledolgozni.

- Többet is fog keresni. Megígérhetek magának legalább havi hetvenöt dollárt. Ért a lovakhoz?

A férfi arca felvidult, és a szeme is felcsillant.

- Akkor dolgozhatna nálam... vagyis az apámnál, bár a személyzetet mindig én fogadom fel. Szükségem lenne egy második kocsisra...

- És libériát hordjak? - vágott közbe élesen, ajkán és hangjában a szabadnak született nyugati gúnyával.

A nő elnézően mosolygott.

- Hát akkor ez nyilvánvalóan nem jó. Gondolkozzunk csak. Igen. Tud idomítani, csikókat betörni?

A férfi bólintott.

- Van egy tenyészméntelepünk, oda most éppen kell egy olyan ember, mint maga. Ez megfelel?

- Hogy megfelel-e? - Hangjában hála és lelkesedés volt. - Hol az az állás? Már holnap beállok És egy dolgot megígérhetek. Sose fogja megbánni a kisasszony, hogy segítségére volt Hughie Lukenak a bajában...

- Úgy emlékszem, azt mondta, hogy Dave-nek szólítsam - dorgálta megbocsátóan a nő.

- Igen, kisasszony. Azt mondtam. És most bocsánatot is kérek érte. Csak blöff volt. Az igazi nevem Hughie Luke. És ha megadja nekem a címét annak a maguk méntelepének, meg az útiköltséget, holnap reggel már indulok is.

Beszélgetés közben az asszony szüntelenül nyomogatta a csengőt. Minden riasztó jelzést kipróbált - három rövid, egy hosszú; két rövid, egy hosszú; öt rövid. Megpróbálkozott sok rövid csöngetéssel, és egyszer három egész percig egyfolytában lenyomva tartotta a gombot. Magában hol az ostoba, hétalvó inast szidta, hol pedig azon gondolkozott, vajon működik-e egyáltalán a csengő.

- Annyira örülök - mondta -, annyira örülök, hogy beleegyezik. Nem lesz szükség sok előkészületre. De még bizalommal kell lennie irántam addig, amíg fölmegyek az erszényemért. - Látta, hogy a férfi szemében egy pillanatra felvillan a kétkedés, ezért gyorsan hozzátette. - Én megbízom magában, mikor odaadom a háromszáz dollárt.

- Hiszek a kisasszonynak - válaszolta gálánsan. - De nem tehetek róla, ideges vagyok.

- Szóval felmenjek érte?

De még mielőtt választ kaphatott volna, a távolból halk, fojtott nyikordulás ütötte meg a fülét. Megismerte a személyzeti folyosó csapóajtajának hangját. De annyira halk volt - inkább csak erőtlen rezdülés, mint hang -, hogy meg se hallotta volna, ha nem számít rá, ha nem várja annyira. De a férfi meghallotta. Meglepődött, a maga higgadt módján.

- Mi volt ez? - kérdezte.

Válasz helyett a nő egyetlen villámgyors mozdulattal megragadta a revolvert. Előnyben volt a férfival szemben, de szüksége is volt rá, mert a következő pillanatban már annak a keze is az asztalon volt, de már csak levegőt markolt ott, ahol az elébb a revolver feküdt.

- Üljön le! - parancsolta élesen a nő, új, ismeretlen hangon. - Ne mozduljon. Tegye a kezét az asztalra.

Tanult a férfitól. Nem tartotta el magától, nyújtott kézzel a nehéz fegyvert, hanem az agyat az asztalra támasztotta, és nem a férfi fejére célzott, hanem a mellére. Az nyugodtan engedelmeskedett parancsainak, és jól tudta, hogy ha a lövés fel is rántja a revolver csövét, a golyó akkor is talál. Azt is látta, hogy a cső nem rezdül, a nő keze nem remeg, és azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy mekkora lyukat üt a lereszelt hegyű golyó. Nem is a nőt figyelte, hanem az ütőszeget, amely megemelkedett, mert a nő túl erősen szorította a ravaszt.

- Azt hiszem, figyelmeztetnem kell magát, hogy a ravasz rettentő finoman meg van reszelve. Ne szorítsa olyan erősen, mert másképp még csinál rajtam egy mogyorónyi lyukat.

A nő kicsit visszaeresztette az ütőszeget.

- Így már jobb - jegyezte meg a férfi. - Jobb lenne, ha egészen visszaeresztené. Most már látja, milyen könnyen működik. Ha akarja, csak meghúzza egy kicsit a ravaszt, és már föl is emelkedik, visszacsapódik, és összepiszkítja a szép padlóját.

Háta mögött kinyílt az ajtó, és hallotta, hogy valaki belép a szobába. Nem nézett hátra. A nőt nézte, és az arc, amit látott, egy egészen más nő arca volt - kemény, hideg, könyörtelen, mégis ragyogóan szép. Hideg fényben villódzó szeme is kemény volt.

- Thomas - parancsolta -, menjen a telefonhoz, és hívja fel a rendőrséget. Miért csak ilyen sokára jött?

- Mihelyt meghallottam a csengőt, jöttem, asszonyom - hangzott a válasz.

A nő és a betörő egész idő alatt farkasszemet néztek; mikor a csengőt említette, a nő egy pillanatra zavart látott a férfi szemében.

- Bocsánat, asszonyom - szólalt meg az inas a háta mögött -, nem lenne jobb, ha én is fegyvert hoznék, és felébreszteném a személyzetet?

- Nem; hívja a rendőrséget. Én addig sakkban tartom ezt az embert. Menjen és hívja már... gyorsan.

Az inas kicsoszogott a szobából, s a nő és a férfi tovább ültek egymással szemben, farkasszemet nézve. A nő számára izgalmas és szórakoztató, újfajta élmény volt, fejében már a társasági pletykák jártak, már látta a lapok társasági rovatában a hírek közt, hogy a szépséges Mrs. Setliffe puszta kézzel elfogott egy felfegyverzett betörőt. Nagy szenzáció lesz, ebben biztos volt.

- Majd ha már megkapta azt az ítéletet, amiről beszélt - szólt Mrs. Setliffe hidegen -, lesz ideje elmélkedni azon, hogy milyen ostoba volt, hogy mások tulajdonát akarta elvenni, és hogy nőket revolverrel fenyegetett. Lesz ideje megtanulni a leckét alaposan. Most pedig mondja el, mi az igazság. Nincs semmiféle barátja, aki bajban van. Amit nekem elmondott, az mind hazugság volt.

A férfi nem válaszolt. Bár a nőre nézett, szeme kifejezéstelen volt. Igazság szerint nem is látta a nőt, lelki szemeivel a Nyugat napsütötte tájait látta, ahol a férfiak és asszonyok sokkal nagyobbak voltak, mint azok a rohadt idegenek, akikkel ezekben a háromszor is rohadt keleti városokban találkozott.

- Gyerünk! Mi lesz? Miért nem beszél? Miért nem hazudik még valamit? Miért nem könyörög, hogy engedjem futni?

- Tehetném - válaszolta a férfi, és megnyalta kiszáradt ajkát. - Kérném, hogy hagyjon futni, ha...

- Ha mi lenne? - kérdezte a nő követelőzően, mikor a másik szünetet tartott.

- Egy szón gondolkozom, hogy milyen is maga. Szóval, amint mondtam, megkérném, ha maga rendes nő lenne.

A nő elsápadt.

- Vigyázzon magára - figyelmeztette.

- Úgyse mer megölni - mosolyodon el gúnyosan a férfi. - Ahhoz ugyan elég aljas hely a világ, hogy olyanok is mászkáljanak benne, mint maga, de azt hiszem, annyira azért nem rohadt, hogy megengedje, hogy maga itt kilyukasszon engemet. Maga igazán elég gonosz, csak az a baj magával, hogy még a gonoszságában is gyenge. Nem olyan nagy dolog megölni egy embert, de maga nem képes rá. És ez az, ahol maga veszít.

- Vigyázzon, mit mond - figyelmeztette újra az asszony. - Figyelmeztetem, hogy rosszul járhat. Rajtam is áll, hogy milyen lesz az ítélet: enyhe vagy súlyos.

- Valami nincs rendben Istennel! - folytatta a férfi, mintha meg se hallotta volna a nő megjegyzését. - Különben maga nem szaladgálhatna szabadon. Nekem persze magas, hogy miért csinál az Isten ilyen vicceket ezzel a nyomorult emberiséggel. De ha én lennék az Isten...

Nem folytathatta tovább, belépett az inas.

- Asszonyom, valami baj van a telefonnal - jelentette. - Talán a vonalban van zavar, vagy valami más, mert nem tudom hívni a központot.

- Menjen, hívjon valakit a személyzetből - utasította az asszony. - Küldje el rendőrért, aztán jöjjön ide vissza.

Újra kettesben maradtak.

- Válaszolna nekem egyetlen kérdésemre, asszonyom? - kérdezte a férfi. - Ez a szolga valami csengőt emlegetett. Úgy figyeltem magát, mint a macska, és egész biztos vagyok benne, hogy nem nyomott meg semmiféle csengőt.

- Maga szerencsétlen bolond, a csengő az asztal alatt van. A lábammal nyomtam meg.

- Köszönöm, asszonyom. Gondoltam, hogy találkoztam már a fajtájával, és most már egészen biztos vagyok benne. Én őszintén beszéltem magával, bíztam magában, maga pedig egész idő alatt hazudott nekem, mintha könyvből olvasná.

A nő gúnyosan nevetett.

- Csak folytassa. Mondjon, amit akar. Nagyon érdekes.

- Meregette rám a szemét, gyengéden, kedvesen nézett rám, egész idő alatt azt játszotta ki, hogy szoknyát visel nadrág helyett - közben meg a lábával a csengőt nyomkodta az asztal alatt. Azért van ebben valami vigasztaló is. Inkább vagyok szegény Hughie Luke, és lenyomom a magam tíz évét, mint hogy a maga bőrében legyek. Asszonyom, a pokol tele van az olyanokkal, mint maga.

Egy ideig csend volt, és ezalatt a férfi, egy pillanatra se véve le szemét a nőről, döntött.

- Folytassa - nógatta a nő. - Mondjon még valamit.

- Igen, asszonyom, még mondok valamit. Biztos lehet benne, hogy van még egy szavam. Tudja, mit fogok csinálni? Fölállok, és kisétálok az ajtón. Elvehetnem a pisztolyt is, de nem teszem, mert még bolondot csinál és elsüti. Legyen a magáé. Nagyon jó revolver. Ahogy mondtam, most kisétálok az ajtón. És maga nem fogja elsütni azt a revolvert. Lelőni egy embert, ahhoz is bátorság kell, és maga gyáva. Készüljön neki, és lássuk, meg meri-e húzni a ravaszt? Én nem bántom magát. Kisétálok az ajtón; most indulok.

Mereven farkasszemet nézve a nővel, hátratolta székét, és lassan felegyenesedett. Az ütőszeg megemelkedett. Mindketten rámeredtek.

- Húzza meg erősebben - tanácsolta a férfi. - Még félig se emelkedett. Rajta, húzza meg, öljön meg egy embert. Azt mondtam, öljön meg egy embert; loccsintsa ki az agyvelejét a szőnyegre, vagy lőjön egy lyukat a mellébe, akkorát, mint az ökle. Megölni egy embert: ezt jelenti.

Az ütőszeg finoman visszaereszkedett. A férfi hátat fordított, és lassan az ajtóhoz ment. A nő a hátára célzott. Az ütőszeg kétszer is felemelkedett, de mind a kétszer tétován visszaereszkedett.

Mielőtt továbbment volna, a férfi az ajtónál egy pillanatra még visszafordult. Gúnyos mosoly volt az ajkán. Hangja halk volt, szinte fojtott, de abban az egyetlen, kimondhatatlan és rút szóban benne volt minden gyűlölete és megvetése.


Bart István fordítása

 

A hercegnő

Vidáman égett a tűz a dzsungelben, és a tűznél vidáman végignyúlva iszonyú külsejű férfi hevert. A csavargók dzsungele volt, ott húzódott meg az erdő keskeny csíkja, a vasúti töltés és a folyópart között. A férfi azonban nem volt csavargó. Annyira mélyére süllyedt a társadalmi szakadéknak, hogy igazi csavargó nem telepedett volna mellé a tűzhöz. Egy városi csibész, aki tudatlan zöldfülű az "úton", leült volna az efféle figurával, de csak addig, amíg meg nem ismeri jobban. Még a lezüllött tyúktolvajok és zsebmetszők is elmentek volna mellette, ha egyszer már volt dolguk vele. Egy igazi csavargó, két ringyó vagy taknyos utcakölykök egy maroknyi csapata kikutathatta volna a rongyait azért az eltévedt néhány garasért, s azzal kidobhatta volna az éjszakába. Még egy iszákos tekergő is összehasonlíthatatlanul felsőbbrendűnek érezte magát hozzá képest.

Keverékfajta volt ez az ember a csavargóvidéken. Megrögzött iszákos, aki dologkerülővé züllött; már annyira kiveszett belőle a méltóságérzet, hogy sohasem lesz zabos - még a büszkesége is elkopott, úgy, hogy akár a szemétládából is kiszedte ennivalóját. Valóban szörnyű jelenség volt. Éppúgy lehetett hatvanéves, mint kilencven. Gúnyája még a rongyszedőnek sem kellene. Mellette kibontott batyuja hevert: rongyos felöltője s benne egy üres, füsttől fekete paradicsomos doboz, egy üres, horpadt, tejkonzerves doboz, valamicske hulladék hús, egy része csomagolópapírba göngyölve - a húst nyilván egy mészárszékben kunyerálta -, egy répa, melyen átment a kocsikerék, három penészes, rothadt burgonya meg egy mézeskalács; a kalácsból egy harapás hiányzott, alighanem a csatornából mentették ki, mert védőrétegként rajta volt a csatorna rászáradt szennye.

Arcán óriási pofaszakáll burjánzott, piszkosszürke, évek óta nem nyírták. Ez a sűrű pofaszőr fehér lett volna, de nyár lévén, már régen látott alapos záport. Ami az arcából látszott, olyan volt, mintha nekiütközött volna egy kézigránátnak. Orra annyira elformátlanodott, hogy behegedt töredékén orrnyeregnek nyoma sem volt; egyik, borsó nagyságú orrcimpája lefelé nyílt, amíg a másik, akkora, mint a vörösbegy tojása, kifordult az ég felé. Egyik sötétbarna, ködös szeme rendes nagyságú volt és kidülledt, mintha ki akarna ugrani - ezzel a szemével szakadatlanul sírt a vénségtől. A másik szeme alig volt nagyobb a mókusénál, és baljósan ragyogva felfelé bazsalygott bezúzott szemöldökcsontjának beszőrösödött sebhelyére. És csak fél keze volt.

De azért vidáman feküdt. Megmaradt kezével tompultan vakarta mellét, és arcán szelíd, érzéki gyönyörűség tükröződött. Összekaparta a morzsákat, kis ideig habozott, aztán belső zsebéből egy orvosságosüveget húzott elő. Az üveg tele volt színtelen folyadékkal, láttára apró szeme még jobban ragyogott, és szaporán pislogott. Felkapta a paradicsomos dobozt, felkelt, lement a kurta ösvényen a folyóhoz, megtöltötte a dobozt sárszínű folyóvízzel, és visszatért. A tejkonzerves dobozban egy rész vízhez két rész folyadékot kevert a gyógyszeresüvegből. Ez a színtelen folyadék tiszta szesz volt - ezt hívják "tütü"-nek a csavargóvidéken.

Mielőtt még ivott volna, lassú lépteket hallott a vasúti töltésről ereszkedőben, és összerezzent. Óvatosan lehelyezte a földre, két lába közé, a konzervdobozt, betakarta kalapjával, és szorongva leste a fenyegető veszélyt.

Egy ember bukkant fel a sötétből, ugyanolyan mocskos-rongyos, mint ő. A jövevény ugyanúgy lehetett ötvenéves, mint hatvan, és nevetségesen kövér volt. Körös-körül dagadt rajta a háj. Az egész ember ilyen hájhurkákból állt. Bunkós orra akkora volt és olyan formájú, mint a marharépa. Szemhéja püffedezett, és kék szeme versenyt dülledt vele. Gúnyájának varrása sok helyen felhasadt testének hájhurkáin. Lábikrája benőtt a sarkáig, mert kamáslijának szakadt gumioldala dagadozott a hájtól. Fél kezét lóbálta, vállán lógott kis rongybatyuja rászáradt sárral az alján - a sarat még onnan hozta, ahol legutoljára megaludt. Próbaképp óvatosan közeledett, míg meggyőződött a tűz melletti férfi ártalmatlanságáról: akkor hozzálépett.

- Hé, tata - köszönt a jövevény, és kis szünetet tartott, hogy megbámulja a másik szembeötlő, égre tátongó orrlyukát. - Mondd csak, Pofaszakáll, hogy csinálod, hogy nem esik be az orrodba a hajnali harmat?

Pofaszakáll összefüggéstelenül mormogott valamit mély torokhangon, és beleköpött a tűzbe, annak jeléül, hogy nem találta hízelgőnek a kérdést.

- Szent Habakuk! - kuncogott a kövér. - Ha esernyő nélkül találsz kimenni záporeső idején, hát megfulladsz, mi?

- Meglehet, Kövér, meglehet - dörmögte Pofaszakáll unottan. - Nem új, amit locsogsz. Már a könyökömön jön ki.

- Remélem, még inni tudsz - szólt a Kövér lágyabb hangon; egy kezével ügyesen megoldotta a hurkot, amely batyuját összefogta, és hívogatólag intett.

Batyujából mindjárt elő is húzott egy fiaskót, tele tütüvel. De lépteket hallott a töltésen, összerezzent, lába közé, a földre helyezte az üveget, és kalapja alá rejtette.

Mint kiderült, a jövevény nemcsak hogy hasonló szerzet volt, de úgyszintén félkezű. Oly komor megjelenése volt, hogy köszönés nem hangzott el, csak dörmögés. Nagy csontú, tagbaszakadt, sovány, mint a hulla, arca, mint a mocskos halotté - oly visszataszító, lidérces vénség volt, amilyen csak Dóré képzeletében valaha megszületett. Fogatlan, vékony ajkú szája egyetlen keserű, kegyetlen vonássá torzult nagy, görbe orra alatt, mely csaknem állát érintette, és úgy hajlott meg, mint a gatyás ölyv csőre. Sovány, horgas keze valóságos madárkarom. Meg nem rebbenő, merev, szürke üveggyöngy-szeméből a halál keserűsége, az abszolút nullpont fagyossága és kegyetlensége sugárzott. Borzongató volt a jelenléte, és Pofaszakáll meg Kövér ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz, hogy védekezzenek a kiszámíthatatlan veszedelem ellen. Hogy javítsa esélyeit, Pofaszakáll titokban közelebb piszkált egy több kilós, jókora követ, hogy keze ügyében legyen, ha tettlegességre kerülne a sor. Kövér is hasonlóképp cselekedett.

Mind a ketten bűntudatos zavarban nyalták szájukat, míg a fénytelen szemű, rettentő jövevény vasvillatekintetét rávetette hol az egyikre, hol a másikra, majd az idomtalan kövekre, amelyekkel felfegyverkeztek.

- Ha! - mondta a rettentő jövevény vigyorogva, oly félelmes, fenyegető hangon, hogy Pofaszakáll és Kövér önkéntelenül is kőkorszakbeli fegyvereik után nyúltak.

- Ha! - ismételte a jövevény, és határozott, gyors mozdulattal, fél keze karmával kabátja oldalzsebébe nyúlt. - Ördögi mázlija van ennek a két ócska tekergőnek velem.

A karom kibukkant a zsebből, és tettre készen egy háromkilós vaskorongot húzott elő.

- Mi nem akarunk balhét, Hosszú - remegett a Kövér.

- Hé te, ki vagy, hogy Hosszúnak mersz nevezni? - mordult rá a jövevény.

- Én? Hát én a Kövér vagyok, és minthogy eddig még nem találkoztunk...

- És persze az a másik ott, a Pofaszakáll, azzal a murisan pislogó veres lámpással a szemöldöke alatt, és urambocsá! azzal az orral, ami mindig a bögréjébe laffog?!

- Jól van, jól van - dörmögte Pofaszakáll kelletlenül. - Egyik orr olyan, mint a másik. Erre rájöttem vénkoromra. Úgyis mindenki ezzel zaklat, már a könyökömön jön ki. Vagy: ha esik az eső, ernyő kell, hogy meg ne fulladjak, és így tovább.

- Nem szegődöm senkihez, nem szeretem a társaságot - dörmögte a Hosszú. - Azért, komák, ha tovább akartok állni, jót mondok, szedjétek a lábatokat, de szaporán.

Zsebéből cigarettacsikket halászott elő, amelyről lerítt, hogy a csatornából halászták ki; hozzákészült, hogy a szájába veszi és elrágja. De meggondolta a dolgot, vadul társaira pillantott, és kibontotta batyuját. Markában megjelent a flaska a tütüvel.

- Na! - morogta. - Nem is adok belőle egy cseppet sem az ilyen rongy mukiknak, mint ti, hiszen nekem magamnak sem elég ahhoz, hogy jól bepiáljak.

A másik kettő büszkén felemelte kalapját, hogy megmutassa ki-ki a maga készletét; abban a pillanatban a békülékenység átsuhanó fénye villant meg a jövevény ványadt arcán.

- Van itt víz is, hogy keverjük - mondta Pofaszakáll, felmutatva paradicsomos dobozát, tele a folyó mocskos levével. - Istállók vannak erre följebb - tette hozzá mentegetőzve. - De azt mondják...

- Ha! - vágta el kurtán a Hosszú, és összetöltötte az italt. - Trágyalénél rosszabbat is kóstoltam már életemben.

Mikor már minden kész volt, kinek-kinek fél kezében ott volt a konzervdoboz a tütüvel, a három lény, aki valaha ember volt, mintegy régi szokásból habozott, aztán szégyenkezés fogta el őket, hogy ennyire kitárták magukat.

Pofaszakáll kezdte elsőnek a hetvenkedést.

- Szoptam ennél már sokkal jobb italt - hencegett.

- Bádogbögréből - vigyorgott a Hosszú.

- Ezüstpohárból - javította ki Pofaszakáll.

Hosszú szúrós, kérdő tekintetet vetett Kövérre.

Kövér bólintott.

- Az asztal végén - mondta Hosszú.

- Feljebb - javította ki a Kövér. - Már születésemnél fogva is. Sohasem utaztam másodosztályon. Vagy elsőn, vagy fedélközön. Ami közötte van, azt nem szerettem.

- Te? - mondta a Pofaszakáll, és kérdőleg Hosszúra nézett.

- Ittam én a királynő egészségére is, áldja meg az Isten - felelte Hosszú ünnepélyesen, nem morgott, nem vigyorgott.

- Tán a kamrában? - szúrta közbe a Kövér.

Hosszú a vaskorongja után nyúlt, Pofaszakáll meg Kövér egyidejűleg a kövek után.

- Ugyan, ne heveskedjünk - mondta Kövér és elejtette fegyverét. - Nem vagyunk afféle népség. Úriemberek vagyunk. Igyunk, ahogy urakhoz illik.

- Igyunk egy jót, egy igazit - helyeselt Pofaszakáll.

- A sárga földig! - hagyta helyben Hosszú. - Sok tütü folyt le a folyón, amióta utoljára urak voltunk; de felejtsük el a hosszú utat, amit megtettünk azóta, és nyúljunk el tisztességgel, ahogy ezt régen, fiatal korunkban, minden úriember tette.

- Az én öregem... az apám is ilyen volt - mondta Kövér egyetértőleg, mindjárt kijavítva szavát; ősrégi emlékek törtek fel régóta begyepesedett agysejtjeiből, a szavak, a kifejezések helyes használatáról.

A másik kettő bólintott - ők is ilyen apától származtak -, azzal megemelték konzervdobozukat, tele szesszel.


Nemsokára mindannyiuk flaskója kiürült; rongyaikból előhalászták a másodikat. Agyuk kellemesen felengedett, felhevültek, jóllehet még egyikük sem árulta el igazi nevét. De már ügyeltek angol beszédjükre. Helyesen ejtették ki a szavakat, és a csavargóvidék nyelve elhallgatott.

- Ilyen a szervezetem - magyarázta Pofaszakáll. - Kevesen bírták volna, amin én keresztülmentem életemben; hiszen majd elmondom. És sohasem vigyáztam magamra. Ha igaz volna, amit a moralisták és a biológusok mondanak, már régen halott volnék. Ugyanígy áll a dolog veletek kettőtökkel. Nézzetek ránk: ugyancsak benne vagyunk a korban, úgy dorbézolunk, ahogy fiatalok se mernének, földön hálunk a szabadban, esőben, szélben, fagyban, sohasem fedél alatt, nem félünk a tüdőgyulladástól, a reumától. Sok fiatalt már régen hordágyon vinnének a kórházba.

Abbahagyta, hogy újabb itókát keverjen, s addig a Kövér fűzte tovább a szót.

- És megvolt a mulatságunk - dicsekedett. - Ha a kedveseinkre meg a többiekre gondolunk - lopta Kiplingtől -, "duhajkodtunk, barangoltunk..."

- "Duhajkodtunk, barangoltunk a mi időnkben" - egészítette ki Hosszú az idézetet.

- Meghiszem azt, meghiszem azt - erősítette a Kövér. - Hercegnők tüntettek ki szerelmükkel... legalábbis engem.

- Kezdd el! Mondd el, hogy volt! - unszolta Pofaszakáll. - Fiatal még az éjszaka, és miért ne gondoljunk vissza arra, amikor még palotában laktunk?

Kövérnek ez csöppet sem volt ellenére; megköszörülte a torkát, mielőtt nekifogott, és összeszedte gondolatait, hogy hol is kezdje.

- Tudnotok kell, hogy jó családból származom. Mondjuk, Percival Delaney, igen, mondjuk, Percival Delaney nem volt ismeretlen Oxfordban annak idején; nem mintha tudásáról lett volna híres, bevallom; de azok a vidám fiatal kölykök a régiek közül, ha még megvan valamelyikük, emlékeznének rá.

- Az én családom a Hódítóval jött át - szakította félbe Pofaszakáll, és elismerőleg gratulált a Kövérnek története bevezetőjéhez.

- Mi a neved? - kérdezte a Kövér. - Azt hiszem, nem jól értettem.

- Delarouse, Chancey Delarouse. Éppúgy megteszi, mint akármelyik név.

Kezet ráztak, és a Hosszúra pillantottak.

- Nos igen, ha már itt tartunk... - fordult hozzá kíváncsian a Kövér.

- Bruce Cadogan Cavendish - morogta mogorván a Hosszú. - Folytasd, Percival, a hercegnőddel meg a királyi palotával.

- Hát, fiatal koromban valóságos ördög voltam - eredt meg a szava Percivalnak. - Igazi gonoszcsont voltam otthon, igazi gézengúz, fittyet hánytam a világnak. Aztán meg szemrevaló férfinak mondtak, mielőtt így kijöttem a formámból; póló, vadászlovaglás, ökölvívás, birkózás, úszás - Ausztráliában érmet nyertem belovaglással, és én tartottam jó néhány csúcsot, négyszáz métertől fölfele. A nők utánam fordultak, amerre elmentem. Hej, a nők! Áldja meg őket az isten!

És a Kövér, más néven Percival Delaney, a férfiasság torzképe, hurkás kezét püffedt ajkához emelte, és hangos csókot cuppantott a csillagos mennybolt felé.

- És a hercegnő! - mondta végül, újabb csókot küldve a csillagoknak. - Alakra oly szép volt nőnek, mint én férfinak. Oly bátor és vakmerő, amilyen meggondolatlan és ördögi merész. Uramisten! A vízben valóságos sellő volt, a tengeristennő maga. Ami pedig a származást illeti, hozzá képest én csak amolyan felkapaszkodottnak számítottam. Királyi származása visszanyúlt régmúlt idők ködébe.

Nem fehérektől származott, aranybarna volt a bőre, aranybarna a szeme is; térdig érő haja kékesfekete és sima, csak picurkát göndörödött tincsekbe, ami oly bájossá teszi a nők haját. Ó, nem volt gyapjas haja, összes felmenő ősei közt egyetlen gyapjashajút sem találtál. Polinéziai nő volt, izzó, aranyszínű, elragadó és szeretni való, fejedelmi polinéziai lány.

Újból szünetet tartott, a lány emlékezetére csókot hintett a kezével; és Hosszú, más néven Bruce Cadogan Cavendish, az alkalmat kihasználva közbevetette:

- Ha! Lehet, hogy nem nagyon csillogtál a tudásoddal, de szép szókincset összeszedtél Oxfordban.

- És a Dél-tengereken még pompásabb szótárt állítottam össze a szerelem lexikonából - kapott a szón mindjárt Percival; és folytatta: - Talofa szigetén történt, ami szerelmet jelent; a Szerelem Szigete, ez volt az ő földje. Apja, a király, öregember volt, béna térddel gyékényszőnyegén ült, és szögletes üvegből pálinkát ivott, egész nap, egész éjjel, bújában-bánatában. A lány, az én hercegnőm volt egyedüli ivadéka, a fivére kettős kenujában ottveszett az orkánban, Szamoából hazafelé jövet. A polinéziaiak közt a fejedelmi nőknek ugyanannyi joguk van az uralkodáshoz, mint a férfiaknak. Tény és való, nőágon vezetik vissza családfájukat.

Erre mind Chancey Delarouse, mind Bruce Cadogan Cavendish nyomban helyeslőleg bólintott.

- Ó - mondta Percival -, látom, mind a ketten jól ismeritek a Dél-tengereket. Azért hát nem is szaporítom a szót... biztos vagyok benne, hogy méltányolni fogjátok hercegnőm bájait, Tui-nui-nak, Talofa hercegnőjének, a Szerelem Szigete hercegnőjének szépségét.

Kezet csókolt magának a lány emlékére, tejkonzerves dobozából hörpintve, jót húzott a szeszből, majd újra megcsókolta tulajdon kezét, megint a hercegnő emlékére.

- De tartózkodó volt, és ha ott repesett is körülöttem, sohasem elég közel. A karommal ha kinyúltam, hogy átöleljem, volt-nincs, nem láttam sehol. Megismertem, ahogy még soha, sem azelőtt, sem azután, a szerelem ezer drága és gyönyörteli gyötrelmét, a meghiúsult, az örökké visszahúzódó és biztatva-intő szerelemét: s minderre a szerelem istennője tanított.

- Szép szókincse van - szólt oda Bruce Cadogan Cavendish dörmögve Chancey Delarouse-nak. De Percival Delaneyt nem lehetett megállítani. Püffedt kezére csókot cuppantott, és feltartva az éjbe, folytatta:

- A szerelmi önkívületnek nem volt oly gyötrelme, amellyel el ne árasztott volna az én drága hercegnőm, hiszen maga az ígérkezés csalogató gyönyörűsége volt, s mindig ott csapongott a közelemben. Az édes szerelem oly poklán vezetett keresztül, amelyről Dante nem is álmodott. Ó, azok az ájult trópusi éjszakák a pálmafák alatt, a távoli hullámverés halk moraja, mint valami óriási tengeri kagyló titokzatos hangja! És ő, az én hercegnőm, nem engedett sóvárgásomnak, mely olyan volt, mint mikor bimbókkal-szirmokkal ezüsthúrokat cirógatnak; az őrületig fokozta szerelmem tüzét.

Akkor mutatott érdeklődést irántam, amikor Talofa bajnokaival megbirkóztam. Akkor figyelt fel rám, amikor kiváltam az úszásban, egyszer, egy úszóverseny után. Mosolyában már több volt kacérságnál, félénk tartózkodásnál, színlelt visszahúzódásnál.

Tintahalat fogtunk aznap a sziklán, nyilván tudjátok, hogyan: lebuktunk a szikla fala mellett a víz alá, ötölnyire, tízölnyire, amilyen mélyre csak bírtunk, és a korall minden lyukába-hasadékába bedugtuk vadászszurkáinkat, ahol csak tintahal fészkelhetett. A tintahalszurka tompa hegyű a két végén, úgy harminc centi hosszú, azt markoltuk keresztben tartva; a csel az, hogy tőrbecsaljuk a lustálkodó tintahalat, amíg ráfonja karjait öklünkre, a botra és a karunkra. Akkor már meg is fogtuk. A felszínre jöttünk vele, rávágtunk a fejére, mely a teste közepén van, és berántottuk a csónakba, mely ott várakozott... Ha elgondolom, hogy ilyeneket műveltem!

Percival Delaney egy pillanat szünetet tartott, és mintha fiatalságának roppant képe tárulna elébe, kerek arcán a rémület árnyéka suhant át.

- Egyszer kicibáltam egy tintahalat, jó két és fél méter volt a csápja, bizony, és mindezt tizenöt méter mélységben a víz alatt. Négy percig tudtam lenn maradni. Egy koralltömbbel ugrottam be, hogy húzzon: harminchárom méter mélységben kiszabadítottam egy beakadt horgonyt. Alighogy feljöttem, máris lebuktam újra, huszonöt méter magasról ugrottam lábbal előre...

- Jól van már, elég már, hagyd el már! - intette le Chancey Delarouse ingerülten. - Mesélj a hercegnőről. Ez pezsdíti az ember vérét, ha öreg. Szinte látom. Hát olyan szép volt?

Percival Delaney elmondhatatlan rajongással cuppantott.

- Mondom, hogy sellő volt. Az volt. Emlékszem, egyszer harminchat óra hosszat úszott, míg kimentették: a szélroham felborította a vitorlását. Láttam, amikor huszonhét méter mélységből gyöngykagylót hozott fel; mind a két keze tele... Csudálatos volt. Mint nő elragadó, fenséges. Ahogy mondtam: a tenger istennője. Igen, az. Egy Pheidiász vagy Praxitelész kellett volna, hogy megörökíthesse testének csodáját!

És egész nap, ahogy tintahalra vadásztam, majd meghaltam érte. Örült voltam, úgy bomoltam. Egyszerre ugrottunk be a nagy csónak oldaláról, együtt úsztunk, egymás mellett a hűs, színes, boldogító mélységben; úszás közben rajtam tartotta a szemét, azzal gyötört, s csak még jobban megőrjített. Végül mélyen, nagyon mélyen, elvesztettem önuralmam, és utánanyúltam. Ő sellő módra ingerkedett velem, láttam a mosolyt az arcán, amikor kisiklott. Mélyebbre menekült, és már biztosra vettem, hogy az enyém, mert ott voltam közte és a víz felszíne közt. De ő felverte tintahalszurkájával a mocskos korallhomokot a fenéken. Régi fogás, így menekül az ember a cápa elől. És most ellenem használta: úgy felkavarta a vizet, hogy elvesztettem szem elől. Amikor felbukkantam, ott kapaszkodott szemközt, a csónak szélébe, és kacagott.

Nem mintha megtagadta volna magát tőlem. De nemhiába volt hercegnő. Kezét karomra tette: - Figyelj csak - mondta. - Versenyezzünk, ki hozza fel a legtöbb tintahalat, a legnagyobb tintahalat és a legkisebb tintahalat. - Minthogy csók volt a díj, elképzelhetitek, micsoda tűzzel ugrottam be már a következő merülésnél.

Nem fogtam tintahalat. Soha többé, egész életemben nem buktam le tintahalért. Ötölnyire lehettünk odalent, és végigkutattuk a szikla falát, ahol a tintahalak fészkelnek; akkor történt. Éppen tintahalfészekre bukkantam, amely üresnek bizonyult, amikor ellenséges lény közeledtét éreztem, vagy érzékeltem inkább. Odafordultam. Ott volt közvetlen mellettem, nem is hal - cápa. Negyedfél méter hosszú; jellegzetesen világoló macskaszeme izzott, mint a hullócsillag: s mindjárt tudtam, micsoda. Tigriscápa.

Alig háromméternyire jobbra, a hercegnő egy korallrepedést piszkált a tintahalszurkájával, és a tigriscápa egyenesen felé tartott. Egyszeriben tudatára ébredtem a helyzetnek, és egy mindent felmérő villanásban, egész lényem ebben az egy gondolatban összpontosult: a ragadozót el kell terelni tőle. És mi egyéb voltam én, mint őrült szerelmes, aki boldogan küzd és hal meg, vagy még boldogabban küzd és él - szerelméért? Ne felejtsétek, csudálatos nő volt, s én lángoltam érte.

Világosan tudtam, milyen veszedelmes, amit teszek. Tintahalszurkám tompa hegyű végét beleböktem a cápa oldalába, mint amikor az ember siető ismerősét lepi meg, és hüvelykujjával oldalba böki. És az emberevő cápa felém fordult. Ismeritek a Dél-tengereket, tudjátok, hogy a tigriscápa, akárcsak az alaszkai csupasz képű szürkemedve, sohasem tágít. Jó néhány ölnyire a tenger alatt elkezdődött a harc - ha ugyan harcnak lehet nevezni az ilyen egyoldalú küzdelmet.

A hercegnő nem vett észre semmit, megfogta tintahalát, és a felszínre bukkant. Az emberevő nekem rontott. Ezerfogú tátott szája fölött megfogtam az orrát mindkét kezemmel s toltam el - úgy, hogy nekiszorított az éles korallnak; máig viselem a nyomát. Valahányszor felbukkanni próbáltam, nekem rohant, pedig nem maradhattam odalent a végtelenségig lélegzet nélkül. Valahányszor nekem rohant, rávertem mindkét kezemmel az orrára, úgy hárítottam el. Meg is menekültem volna ép bőrrel, ha meg nem csúszik a jobb kezem. Beszaladt a szájába könyökig. Tudjátok, milyenek a cápa fogai. Amit egyszer bekap, nem tudja elengedni. Össze kell hogy zárja, a teljes átharapásig, de vastag csonton nem megy keresztül a foga. Könyöktől lefelé leszedte a húst a csontról a csuklóízületig, ott már össze tudta zárni a fogát, de szegény jobb kezem nem volt neki egyéb étvágygerjesztőnél.

Míg ez történt, a bal kezem hüvelykujját tövig nyomtam a szemgödrébe, és kitoltam a szemét. Ez se riasztotta vissza. A hús megbolondította. Csuklóm vérző csonkjára vetette magát. Ép kezemmel visszavertem vagy hatszor is, akkor bekapta szegény szétmarcangolt karomat újra, összezárta állkapcsát, leszaggatta a húst a csontról, válltól könyökízületig, azt átharapta és megkapta a második falást belőlem. Ezalatt azonban épen maradt kezemmel kitoltam a másik szemét is.

Percival Delaney vállat vont, és befejezte mondókáját:

- Odafent a csónakból láttak mindent, hogyan esett, és nem győzték magasztalni tettemet. Dalaikba foglaltak, mesélik történetemet mind a mai napig. A hercegnő pedig... - kurta, sokat jelentő szünetet tartott - a hercegnő hozzám jött feleségül... Ó, máma hopp, holnap kopp, pereg az idő, és forog a bolond, tébolyult szerencse, a facipő felfelé megy, a lakkcipő ballag lefelé, jön egy francia hadihajó, elfoglalnak egy szigetkirályságot Óceánián, ott ma egy parasztszármazású, műveletlen gyarmati csendőr uralkodik, és...

Történetét és mondatát itt befejezte: a tejkonzerves doboz lefeszegetett szájába temette ábrázatát, és szomjas kortyokban nyelte a maró italt.


Illő szünet után Chancey Delarouse, másképpen Pofaszakáll kezdett bele történetébe:

- Távol álljon tőlem, hogy kérkedjek azzal, milyen magasan születtem, s honnan süllyedtem idáig, hogy együtt üljek ennél a tűznél olyanokkal, akiket... erre hoz a szél. Annyit mondhatok, hogy valaha én is feltűnő férfi voltam. Hozzátehetem, hogy a lovaknak meg a túlságosan elnéző szülőknek köszönhetem, hogy világgá indultam. Én még ma is azt kérdezhetem: "Dover sziklái még mindig olyan fehérek?"

- Ha! - vigyorgott Bruce Cadogan Cavendish. - Majd mindjárt azt kérded: "S az öreg Lord Warden-nek hogy megyen sora?"

- Minden kicsapongásban benne voltam; mindhiába, a szervezetem olyan volt, mint a vas. - Pofaszakáll belemelegedett. - Most itt vagyok, jó hetven esztendő nyomja a vállam, de visszatekintve a hosszú útra, nem egy ifjoncot eltemettem, aki éppoly ördögi zabolátlan volt, mint én, de nem tudott velem lépést tartani. Már nagyon fiatalon megismertem a legrosszabbat, s most, hogy nagyon öreg vagyok, újra belekóstolok, de volt egy idő - ha, sajnos, nem tartott is sokáig -, amikor részem volt a jóban.

Én is csókot hinthetek szívem hercegnőjének. Igazi hercegnő volt, polinéziai, több mint ezer mérföldnyire délkeletre Delaneyétől, a Szerelem Szigetétől. Körös-körül a bennszülöttek Vidám-szigetnek nevezik a Dél-tengereknek azon a táján. A tulajdonképpeni neve - úgy, ahogy a rajta lakó nép hívja, helyesen így volna fordítható: "A Nyugalmas Nevetés Szigete." A térképen azt a téves nevet találjátok, melyet régi hajósok adtak neki: Manatomana. A nemes és vitézlő tengerjáró nép Ádámnélküli Édennek hívja szerte az Óceánon. A misszionáriusok Isten Tanúbizonyságának nevezték egy darabig, olyan nagy sikerrel térítették lakosait. Ami engem illet, nekem a Paradicsom volt és marad.

Az én Paradicsomom - mert ott élt a hercegnőm. John Alibeli Tungsi volt a király. Tiszta bennszülött vér, a legrégibb és legelőkelőbb főnöki családhoz tartozott. Őseit Manua szigetéről származtatta, ott volt a faj tengeri őshazája. Úgy is emlegették: John, a hitehagyott. Sokáig élt, és gyakran elhagyta istenét. Először a katolikusok térítették meg; lerombolta a bálványokat, ledöntötte a tabukat, a bennszülött papokat elkergette; néhány ellenszegülőt kivégeztetett, és templomba járatta összes alattvalóit.

Azután a kereskedőkért rajongott; iszonyúan rákapott közöttük a pezsgőre. Hajóra rakatta a katolikus papokat, és elküldte Új-Zélandba. Alattvalóinak többsége mindig vakon követte, és most, hogy nem volt vallásuk egyáltalán, a Nagy Kicsapongások ideje következett; a Dél-tengerek misszionáriusai prédikációikban úgy emlegették a szigetet, mint valami Babilont.

De a kereskedők tenger pezsgője tönkretette emésztését, s néhány esztendő múlva a metodisták szentírásáért rajongott. Templomba küldte népét, és úgy tisztára söpörte partjait a kereskedőnépségtől, hogy jobban se kell, jóformán még azt sem engedte meg nekik, hogy a szabadban pipázzanak vasárnap; az egyik leggazdagabb kereskedőt száz aranyra büntette, mert szombat reggel mosták a vitorlás fedélzetét.

Ez a Szigorú Törvények ideje volt, de talán túlságosan szigorúnak találta John király. Egy szép napon elkergette a metodistákat, és több száz főnyi alattvalóját száműzte Szamoára, mert ragaszkodtak a metodizmushoz; betetőzésül saját vallást eszek ki, amelyben ő volt a főisten - őt imádták. Segített ebben és a kezére járt egy fidzsi-szigeti hitehagyott. Ez az időszak öt évig tartott. Talán mert megunta istenségét, talán mert a fidzsi-szigeti elszökött a királyi kincstár hatezer fontjával, elég az hozzá, hogy az újhitű wesleyánusok kaparintották markukba, és egész királysága wesleyánus lett. Az elsőül érkezett wesleyánus misszionáriust mindjárt megtette miniszterelnökének, és a kereskedőktől óvadékot követelt. Nos, ennek az lett a vége, hogy John király országát a kereskedők feketelistára tették, elkerülték; bevétele úgyszólván semmivé zsugorodott, népe tönkrement, és John király egy shillinget se tudott kölcsönkapni leghatalmasabb főnökeitől. Meg is öregedett addigra, már bölcs volt és türelmes; és szelleme mindinkább a múlt felé fordult. Kifüstölte az újhitű wesleyánusokat, visszahívta a száműzötteket Szamoa szigetéről, meghívta a kereskedőket, nagyszabású szeretetünnepet tartott, engedékenynek mutatkozott, vallásszabadságot és magas vámokat hirdetett, ő maga pedig visszatért ősei hitére, kiásatta a bálványokat, visszahelyezett hivatalába néhány nyolcvanesztendős papot, és betartotta a tabut. Mindez ínyére volt a kereskedőknek, a sziget felvirágzott. Persze, legtöbb alattvalója követte királyát, és visszatért a pogány hitre. De itt-ott elszórtan katolikusok, metodisták és wesleyánusok is hívek maradtak hitükhöz, és elérték, hogy fenntarthattak néhány piszkos, templomnak nevezett putrit. John király azonban nem törődött vele, azzal sem törődött, hogy a tengerparti kereskedőkre aranynapok virradtak. Minden rendben volt, ha az adókat megfizették. A feleségének, Mamare királynénak kedve szottyant, hogy baptista legyen, meghívott egy aszott, jóságos lelkű, nyomorék lábú kis baptista misszionáriust, és John király nem tett ellenvetést. Az egyetlen, amihez ragaszkodott, hogy tartsák el magukat ezek a kóbor felekezetek, és egy garast se emésszenek fel a királyi kincstárból.

És most elbeszélésem szálai az asszonyi tökéletesség példázatához: a hercegnőhöz vezetnek.

Pofaszakáll szünetet tartott: óvatosan földre helyezte félig telt tejkonzerves dobozát, amellyel eddig szórakozottan játszadozott; fél kezének ujjaival hangos csókot dobott felfelé.

- Mamare királyné lánya volt. Micsoda gyönyörű nő! Nem úgy, mint a Diána-szerű polinéziai nők - ő csaknem éteri volt. Valósággal éteri; átszellemült a tisztaságtól. Oly félénk és szemérmes, mint az ibolya, oly törékeny, karcsú, mint a liliom; és gyöngéden riadozó, fénylő szeme, akár az aszfodélosz a mennyország virányain. Csupa virág volt. Csupa tűz, csupa harmat. Egyesült benne a rózsa édessége és a gerlice bája. A jóság netovábbja volt, mint ahogy a szépség netovábbja is. Buzgón követte anyja után a baptista hitet, amelyet Ebenezer Naismith misszionárius hozott be a szigetre. De azért ne tévedjünk. Nemcsak az a merő lelki jóság töltötte el, amely megérett Ábrahám kebelére. Pompás, káprázatos nő volt a javából. Nő volt, igazi nő, utolsó bizsergő, remegő atomjáig...

És mi voltam én? Egy tengerparti fenegyerek. Senki sem volt oly vad, oly mohó a vad, mohó kereskedőbandában, mint én. Azt tartották, hogy én játszom a legvakmerőbb pókert. Én voltam az egyetlen eleven ember, fehérek, barnák és feketék közül, aki meg merte kockáztatni, hogy átkeljen a Kuni-Kuni-szoroson éjszaka. És én megtettem: sötét éjszaka, szirtek közt, viharos szélben. Egyszóval, mindenesetre rossz hírem járt a parton, ahol mindenkinek rossz a híre. Meggondolatlan voltam, veszedelmes, vidámságban, verekedésben nem ismertem mértéket; és a kereskedőhajók kapitányai rendesen mindenféle kisüstön főtt kotyvalékkal traktáltak, amelyeket a Csendes-óceán legnyomorúságosabb fészkeiben szedtek össze, hogy megpróbáljanak az asztal alá inni. Emlékszem egyre, egy megátalkodott skótra az Új-Hebridákról. Nagy ivás volt. Bele is halt; visszavittük a hajóra, bepácoltuk egy rumos hordóba, és elküldtük a hazájába. Ez csak egy példa, egy egyszerű példa, micsoda bohózatba való csínyeket vittünk véghez Manatomana partjain.

És az összes képtelen dolgok tetejébe egyszerre csak, nem tudom, hogy történt: oly szépnek találtam a hercegnőt, hogy beleszerettem. Amúgy istenigazában. Úgy rám jött a bolondéria, mint a birkára a kergeség, és beleőrültem napról napra jobban. Megjavultam. Képzeljétek el! Képzeljétek el, mit tehet egy nő egy elvetemült, bitang férfival! Pedig, istenemre, így volt. Megjavultam. Templomba jártam. Ezt hallgassátok: baptista lettem. Megtisztultam lelkemben Isten előtt, és ezzel a két kezemmel - akkor még kettő volt - hozzá sem értem a züllött bandához a parton, amikor kinevették az egészet, a legújabb bohóctréfámat, és azt kérdezték, mit nyertem vele.

Mondom, megjavultam; és olyan szenvedélyesen és őszintén átadtam magam a vallás gyakorlásának, hogy azóta is türelmes vagyok minden vallás iránt. Elbocsátottam legjobb kapitányomat erkölcstelensége miatt. Sőt a szakácsomat is, pedig úgy senki soha nem értett a főzéshez Manatomanában. Ugyanebből az okból elbocsátottam könyvelőmet. Először történt, hogy vitorlásaim bibliát vittek Nyugatra rakományaikban. Kis remetelakot építettem magamnak a városon kívül, nagy mangófák szegélyezte úton, a kis ház tőszomszédságában, ahol Ebenezer Naismith lakott. Pajtásom és cimborám lett: mintha mézet csurgatna ajkairól - olyan volt, a kedvesség és a jóság maga. És férfi, talpig férfi. Úgy is halt meg férfimód, amit szívesen elmondanék, ha ez a történet nem nyúlna olyan hosszúra. Inkább a hercegnő tehetett róla, mint a misszionárius, hogy hitemet tettekkel akartam bebizonyítani. Kivált, amikor megépítettem az új templomot, a mi templomunkat, az anyakirályné templomát.

- A mi templomunk szegény - mondta a hercegnő nekem egy este az imagyülekezet után. Alig két hete tértem meg. - Oly kicsiny, hogy nem tud szaporodni a nyáj; és lyukas a tető. John király, keményszívű apám, egy pennyvel sem akar hozzájárulni, pedig volna jócskán fölösleg a kincstárban. És Manatomana sem szegény. Sok pénzt keresnek és elszórják. Tudom. Elpletykálták nekem, mi megy végbe a parton. Alig egy hónapja egyetlen éjszaka kártyán annyit veszítettél, amennyiből teljes éven át fenntarthatnánk a mi szegény templomunkat.

Igaz, mondtam neki, de ez még akkor történt, mielőtt megláttam a világosságot. (Pokoli rossz lapjárásom volt.) Azóta nem ittam szeszt, és nem nyúltam kártyához, mondtam neki. A tetőt nyomban kijavíttatom, válasszon keresztény ácsokat a gyülekezetből. De őt eltöltötte annak a nagy megújhodásnak a gondolata, amelyről Ebenezer Naismith prédikál - ilyen angyali szent volt a hercegnő -, és mindjárt egy nap templomról kezdett beszélni.

- Te gazdag vagy - mondta. - Sok vitorlásod van, sok kereskedőd a távoli szigeteken, és hallottam, nagyszabású szerződést kötöttél munkaerő toborzására a német ültetvényekre, Opoluba. Azt mondják, itt Schweitzer után te vagy a leggazdagabb kereskedő. Bárcsak azt látnám, hogy valaki olyasmibe fekteti a pénzét, ami Isten dicsőségét szolgálja! Ez nemes dolog volna, és büszke volnék arra, aki megtenné.

Ebenezer Naismith prédikálhatja a nagy megújhodást, mondtam neki, én megépítem a nagy templomot, hogy elférjen a nyáj.

- Akkorát, mint a katolikusoké? - kérdezte.

A romba dőlt székesegyház volt, melyet még akkor építettek, amikor az egész lakosság katolikus hitre tért; jókora templom. Én lángoltam a szerelemtől, és megígértem, hogy még annál is nagyobb templomot építek.

- De sok pénz kell hozzá - magyaráztam. - És sok idő, hogy megkeressem.

- Van neked sok - mondta a hercegnő. - Némelyek azt mondják, több pénzed van, mint apámnak, a királynak.

- Több hitelem - magyaráztam. - De te nem értesz a pénzhez. Ahhoz, hogy hitelezzenek, pénzre van szükségünk. De a pénzemmel és hitelemmel majd szerzek még több pénzt és hitelt; és megépítem a templomot.

Dolgozni! Magam is meglepődtem azon, amit véghezvittem. Bámulatos, hogy mindjárt mennyi ideje van az embernek, mihelyt abbahagyja a dorbézolást, a játékot és a part egyéb időrabló szórakozását. S most, hogy újra volt időm, egy másodpercet sem vesztegettem. Ehelyett munkaidőn túl is dolgoztam. Dolgoztam fél tucat ember helyett. Mindenkit hajtottam. Kapitányaim gyorsabban megjárták az utakat, mint valaha, és nagyobb jutalékot kaptak, akárcsak rakományfelügyelőim, akik ügyeltek, hogy vitorlásaim ne csellengjenek-csavarogjanak a tengeren, és én ügyeltem, hogy a rakományfelügyelők ügyeljenek.

És jó voltam! Uram, Teremtőm, oly jó voltam, hogy szinte fájt. Lelkiismeretem oly túláradó volt és oly érzékenyen feszülő, hogy valósággal annak a nyomorékja lettem; mindenhová magammal cipeltem a hátamon. Átnéztem a régi számláimat, és kifizettem Schweitzernek ötven arany fontot, amennyivel becsaptam három évvel azelőtt, egy fidzsi-szigeti üzlet alkalmával. Visszatérítettem kamatostul.

Dolgozni! Cukornádat ültettem; ez volt az első cukornádültetvény Manatomanában kereskedelmi célra. Százszámra hoztam a gyapjasfejűeket Malaitából - ez egyik a Salamon-szigetek közül -, a végén ezerkétszáz feketével dolgoztattam a nádban. Elküldtem egy vitorlást egyenesen Hawaiiba, hogy hozzon el egy leszerelt cukormalmot és egy németet, aki azt állította, ért a cukornádtermesztéshez. Értett is, háromszáz dollárt húzott tőlem havonta, a malomra meg én ügyeltem. Magam szereltem fel, néhány gépész segítségével, akiket Queenslandből hozattam.

Persze volt egy vetélytársam: Motomoe. A legelőkelőbb főnöki sarj, John király után. Tiszta bennszülött vér, erős, csinos férfi; a szemével öklelt, ha valami nem tetszett neki. Akkor is majd felfalt, amikor ólálkodni kezdtem a palota körül. Beleturkált a múltamba, s mindenféle sötét históriát terjesztett rólam. A feneség az volt, hogy igaz volt a legtöbbje. Még Apiába is elutazott, hogy egyet-mást megtudjon rólam - mintha nem szedhetett volna fel épp elég történetet a manatomanai parton! Vigyorgott a vallás iránti gyengémen, azon, hogy imagyülekezetbe járok; de kivált cukornádültetvényeimen. Birokra is kihívott, de én kitértem előle. Akkor megfenyegetett; megtudtam, az a terve, hogy kellő időben majd leüt. Láthatjátok, ugyanúgy kívánta a hercegnőt, mint én; s én csak annál inkább kívántam.

Olykor zongorázott a lány. Magam is valaha, de sohasem említettem neki, akkortól, hogy először hallottam a játékát. Ő azt hitte, csodálatosan játszik, a drága, imádni való lány! Hiszen ismeritek azt a fajta gépies egyet-kettőt-hármat, tam-tam, tam-tam, tam-tamot, ahogy az iskolás lányok szokták. És most mondok még valami furcsábbat: én csodálatosnak találtam a játékát. A mennyország kapui nyíltak meg előttem, ha zongorázott. Még ma is látom magam elcsigázva, kutya fáradtan a hosszú nap után, amint a palota tornácának gyékényszőnyegén heverek, és bámulom őt a zongoránál, tökéletesen elhülyülve a földöntúli boldogságtól. Hát igen, tökéletes, káprázatos lényének ez a gyöngéje volt: azt hitte, szépen zongorázik, és én még csak jobban szerettem érte. Emberibbnek, elérhetőbbnek éreztem ezáltal. Hiszen a hetedik mennyországban voltam, amikor hallottam zongorázni: egyet-kettőt-hármat, tam-tam, tam-tam, tam-tam. A fáradtságot mintha letörölték volna rólam. Szerettem a lányt, szerelmem tiszta volt, mint a láng, tiszta, mint a szeretet bennem Isten iránt. És ha hiszitek, ha nem, rajongó szerelmes fantáziámba folyvást betolakodott az a gondolat, hogy az istenség többé-kevésbé hozzá hasonlatos.

Így igaz, vigyorogj, Bruce Cadogan Cavendish, ha kedved tartja. Azt mondom neked: szerelem az, amiről beszélek. Ez az egész. Szerelem. A legvalóságosabb, a legtisztább, a legszebb dolog, ami egy férfival történhet. Tudom, miről beszélek, megesett velem.

Pofaszakáll üvegszerű mókusszeme bezúzott szemöldöke alól oly fényesen parázslott, mint lesen a dzsungelben; amíg jót húzott a tejkonzerves doboz csillapítójából, és újabb italt kevert, kis időre abbahagyta elbeszélését.

- Egyszóval a nád - folytatta végül, s keze fejével hátrasimította burjánzó, gubancos pofaszakállát. - Tizenhat hónap, míg megérik az ottani éghajlat alatt, és épp hogy csak futotta az időből, előkészítettem a malmot az őrlésre. Persze, nem egyszerre ért be az egész, mert úgy ültettem egymás után, hogy kilenc álló hónapon át őrölhessek folyvást, s ezalatt is ültessek, és a palánták is felcseperedjenek.

Épp elég gondom volt az első napokban. Hol ezzel, hol azzal volt baj a malom körül. Negyednap Fergusonnak, a gépészemnek néhány órára le kellett állítania a gépet, hogy megjavítsa. Nyakamon voltak a nádadagoló négerek. Sűrű méztejet öntettem velük az őrlődobok közé, hogy édes maradjon minden, s azzal kiküldtem őket a nádvágó csapatokhoz. A végén egyedül maradtam: Ferguson elindította a malmot. És épp amikor észrevettem, mi a hibájuk a hengerdoboknak, arra vetődött Motomoe. Ott állt Norfolk-zubbonyban, disznóbőr lábszárvédőben, divatosan, mintha skatulyából vették volna elő; vigyorgott rajtam, mert tetőtől talpig csupa olaj voltam, csupa mocsok, akár valami kubikos. Most, hogy a dobok fehérek voltak a méztől, már láttam, mi a hiba. A hengerek nem voltak függőben. Az egyik oldalon jól őrölte a nádat, de a másik oldalon hézagot hagyott. Még az ujjam is bedugtam azon az oldalon. A henger jókora fogazata nem is érintette ujjamat. S akkor egyszerre csak bekapta; megkapta, mint tízezer ördög, becsípte az ujjam hegyét, és berántotta, hogy szétmállott, mint a lekvár. És én is, akár a nád, elindultam a gyomrába. Már nem volt megállás. Tízezer lóval sem húzhattak volna vissza. Nem lehetett visszafogni. A kezem, a karom, a vállam, a fejem, a mellkasom - le a lábujjam hegyéig: arra voltam ítélve, hogy keresztülmenjek a dobok között.

Fájt. Annyira fájt, hogy már szinte nem is éreztem. Mintha nem is én volnék, mondhatni, úgy néztem tulajdon kezemet, ahogy beőrli, ujjpercről ujjpercre, ízületről ízületre, a kezemet, a csuklót, az alsókart, lassan, elkerülhetetlenül - s csak ette-ette. A tüzér, akit a saját gránátja vet szét! A cukorgyáros, akit bezúz a saját nádmalma.

Motomoe önkéntelenül is odaugrott, a vigyorgás eltűnt arcáról, és az aggodalom kifejezése váltotta fel. Akkor felderengett benne a helyzet nagyszerűsége, és megint kuncogni, vigyorogni kezdett. Nem, nem vártam tőle semmi jót. Hiszen nem megígérte, hogy leüt? És mit is tehettem volna? Semmit sem konyított a géphez.

Úgy üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, Fergusonnak, hogy állítsa le a gépet, de a dobok zúgása elnyelte a hangom. Csak álltam ott, és a jobb karomat már könyökig beőrölte. Bizony, fájt. Néhányszor iszonyúan belenyilallt, amikor az idegeket foszlánnyá szaggatta, s úgy tépte ki tövestül. Emlékszem, csak azon ámultam, hogy nem fáj még annál is jobban.

Most Motomoe olyan mozdulatot tett, ami magára vonta figyelmem. Ugyanakkor nagyot mordult, mintha önmagára haragudna:

- Tisztára bolond vagyok.

Fogta magát, felkapott egy nádvágó kést - tudjátok, milyen, akkora, mint egy bozótvágó és éppoly nehéz. És már előre hálás voltam, hogy kiment ebből a nyomorúságból. Semmi értelme sem volt várni addig, míg lassan a fejemet is beőrli, hiszen a karomat péppé morzsolta már jóformán könyöktől vállig, s így őrölt egyre feljebb, így hát hálát éreztem, s lehajtottam a fejem, úgy vártam a csapást.

- Vidd a fejedet az útból, te hülye! - ordított rám.

Megértettem és engedelmeskedtem. Megtermett férfi voltam, két vágás is kellett hozzá; két csapással leválasztotta a karom vállból, visszarántott, és lefektetett a nádra.

- Aztán... A cukor mesésen fizetett, megépítettem a hercegnőnek a templomot, amelyről buzgóságában ábrándozott, és... hozzám jött feleségül.

Húzott egyet a flaskóból, és befejezte történetét:

- Uram, Teremtőm, fiatalság, bolondság... ez a vége; a szesz az egyetlen, ami még bizserget. De legalább éltem, és csókot hintek a hercegnőnek haló poraiban is; ott fekszik John király nagy mauzóleumában, amely a Manona völgyére néz, a brit kormányzó bungalója felett lobogó idegen zászlóra.

A Kövér együttérzően felé intett poharával, és fenékig ürítette kis konzervdobozát. Bruce Cadogan Cavendish hajthatatlan keserűséggel bámult a tűzbe. Olyan ember volt, aki jobb szeret egyedül inni. Kegyetlen vonalú, vékony szája játékos-gúnyosan megrándult, és a Kövér észrevette ezt. Miután előbb megbizonyosodott róla, hogy az idomtalan kő keze ügyében van, megkérdezte:

- No és te, Bruce Cadogan Cavendish? Rajtad a sor.

A másik fagyos tekintetével majd keresztülszúrta a Kövért, annyira, hogy az kényelmetlenül mocorogni kezdett.

- Nehéz sorom volt - recsegte Hosszú nyersen. - Mit tudhatok én a szerelemről?

- Senki sem kerülheti el, kivált az olyan derék, jóképű fickó, mint te - unszolta hízelegve a Kövér.

- Hát aztán? - mordult rá a Hosszú. - Azért egy úriember nem henceg mindjárt a szerelmi sikereivel.

- Ugyan kezdd el, légy jó fiú - nógatta a Kövér. - Még fiatal az éjszaka, itókánk is van még valamennyi. Delacrouse és én már elmondtuk a magunkét. Ritka eset, hogy összekerül három olyan igaz férfi, mint mi, egy kis tereferére. Bizonyára volt olyan szerelmi kalandod, amivel nem fogsz szégyent vallani, ha elmondod...

Bruce Cadogan Cavendish előrántotta vaskorongját, és szemmel láthatóan azon habozott, kiloccsantsa-e az agyvelejét a másiknak, vagy se. Sóhajtott, és eltette a fegyvert.

- No jó, ha akarjátok - adta meg magát, láthatólag vonakodva. - Akárcsak nektek kettőtöknek, nekem is pompás szervezetem volt. No meg aztán asztal alá ittam volna akármelyikőtöket, fénykorotokban. Akárcsak ti, ott kezdtem valahol messze, egész másképp. És hogy rajtam van a nemesi származás próbajele, ahhoz kétség sem fér... mert ha valamelyikőtök éppenséggel kétségbe vonná, hát...

Az egy kezével a zsebébe kapott, és megragadta vaskorongját. Egyik hallgatója sem szólt, és nem adta jelét, hogy észrevette fenyegetését.

- Ezer mérföldnyire nyugatra történt Manatomanától, Tagalag szigetén - folytatta hirtelen, és arcán mélabús csalódottság tükröződött, hogy mégsem került sor verekedésre. - De előbb hadd mondom el, hogy jutottam Tagalagba. Olyan okból, amit nem említek, egy örökség révén, amelyről nem beszélek, férfikorom virágjában, amikor javában féktelenkedtem, amikor sem oxfordi szökött diákok, sem egyéb vetélkedő ifjoncok nem tudtak kifogni rajtam, egy szép napon gazdája és tulajdonosa lettem egy annyira jól ismert kétárbocosnak, hogy nem mondom meg a nevét. Néger munkásokat szállítottam a Csendes-óceán nyugati részéből a Korall-tengertől Hawaii ültetvényeire és Chile salétrombányáiba...

- Akkor hát te voltál, aki egész lakosságát elhurcoltad annak a... - tört ki a Kövérből. Alig tudta elharapni a szót.

Bruce Cadogan Cavendish fél keze villámgyorsan a zsebébe nyúlt, előrántotta a vaskorongot, és megfenyegette vele.

- Folytasd - sóhajtott a Kövér. - Már... már el is felejtettem, mit akartam mondani.

- Pokoli mókás vidék az arra - folytatta az elbeszélő vontatottan, teljes nemtörődömséggel. - Hiszen olvashattátok azt a Tengeri Farkas-dolgot...

- Nem te voltál a Tengeri Farkas? - tört ki Pofaszakállból önkéntelenül a kérdés.

- Nem, uram - mordult rá a másik feleletül. - A Tengeri Farkas halott. Vagy nem? Én pedig élek még. Igaz?!

- Persze, persze - ismerte el Pofaszakáll. - A rakpart iszapjába fulladt, Victoria egyik kikötőjében, pár évvel ezelőtt.

- Ahogy mondtam... és nem szeretem, ha félbeszakítanak - folytatta Bruce Cadogan Cavendish -, pokoli mókás vidék az arrafelé. Jártam Taki Tikin; ez lapos sziget, közigazgatásilag a Salamon-szigetekhez tartozik, de földrajzilag egyáltalán nem, mert a Salamon-szigetek csupa hegy. Néprajzilag Polinéziához, Melanéziához és Mikronéziához tartozik, mert a déli Csendes-óceán minden fajtája elsodródott oda csónakjával, és keresztül-kasul keveredve, bámulatosan elkorcsosult. Az emberi nem ragyájának legalja, söpredéke-hulladéka lakik Taki Tikin, hogy élettanilag szóljak. És én ismerem a legalját, tudom, mit beszélek.

Pokoli mókás időket éltem ott. Kagylót halásztam, tengeriuborkát, vasabronccsal, baltával kereskedtem kopráért, elefántcsontdióért, négereket szállítottam, miegymás. És még a Fidzsin is nehéz volt a munka, a főnökök még mindig ették a "hosszú disznót". Nyugatra vadak tanyáztak, kis mókás gyapjasfejűek, emberevők mind egy szálig, és majd kiborult a bőségtől, úgy tele volt a falu üstje...

- A falu üstje? - kérdezte a Kövér, és a másik bosszús mozdulatának láttán hozzátette: - Lásd, sohasem vetődtem el odáig Nyugatra, mint te meg Delarouse.

- Valamennyien fejvadászok. A fej sokat ér, kivált ha fehér emberé. Azzal díszítik a csónakvégeket és a varázsló házát. Minden falunak megvan a maga üstje, és mindenki adakozik. Aki fehérember-fejet hoz, azé az egész. Ha sokáig nincsenek jelentkezők, akik felnyitnák, az üst rettentő méretekre nő. Pokoli mókás, mi?

Én csak tudom, hiszen ott halt meg egy holland másodkapitányom maláriában, és magam is elnyertem az üstöt. Ez pedig így történt:

Akkoriban Lango Lui előtt horgonyoztunk. Sohasem árultam el, elintéztem az ügyet Johnnyval, a kormányosommal. Maga is gyapjashajú volt, Port Moresbyből. Levágta a halott másodkapitány fejét, és a partra illant vele éjszaka, én meg pufogtattam utána a puskámmal, mintha el akarnám találni. A másodkapitány fejével kinyittatta az üstöt, és az övé is lett. Persze másnap partra küldtem egy csónakot másik kettő fedezetével, és a fedélzetre hozattam a fickót a zsákmánnyal együtt.

- Mekkora volt az üst? - kérdezte Pofaszakáll. - Hallottam egy üstről Orlában, az nyolcvan aranyfontot ért.

- Először is - felelte a Hosszú - volt benne negyven hízott disznó, mindegyik megért egy rőfnyi kagylópénzt a javából, és a kagylópénznek egy aranyfont volt rőfje. Az mindjárt kétszáz dollár. Volt benne kilencvennyolc rőf kagylópénz, ez már maga közel ötszáz. Aztán volt huszonkét arany. Én négyfelé osztottam a zsákmányt: negyede Johnnyt illette, negyede a hajót, egynegyede engem mint tulajdonost és egynegyede mint kapitányt. Johnny sohasem panaszkodott. Hiszen életében nem volt még ilyen gazdag. Egyébként a másodkapitány néhány régi ingét is odaadtam neki. Azt hiszem, a holland feje máig is ott díszeleg a csónakvégben.

- Nem valami keresztényhez illő temetés - jegyezte meg Pofaszakáll.

- De jövedelmező temetés - vágott vissza Hosszú. - A többit, ami a másodkapitányból maradt, odavetettem a cápáknak ingyen. Csak gondoljátok el, ha egy nyolcszáz dolláros fejet is beledobtam volna vele együtt! Bűnös pazarlás lett volna, tisztára őrültség!

De azért pokoli mókás volt minden, arra Nyugatra. Nem mondom el, hogy micsoda kutyaszorítóba kerültem Taki Tikin, elég az hozzá, kétszáz gyapjasfejűt fuvaroztam el a hajón munkára Queenslandbe, s merthogy olyan furcsán toboroztam, két brit hadihajó átfésülte értem a Csendes-óceánt, megváltoztattam hát az útirányt, nyugatnak tartottam, gondoltam, majd csak leadom a rakományt a spanyol ültetvényeken, Bangarban.

A tájfun időszaka volt. A nyakunkba kaptuk. Vidám Ködnek hívták a szkúneremet, és azt hittem, derék alkotmány, amíg tájfunba nem kerültem vele. Sohasem láttam olyan hullámokat. A szó szoros értelmében darabokra törték az erős alkotmányt. Az árbocokat kirántották, a kabinokat pozdorjává zúzták, a korlátok letörtek, és amikor már minden átok rajtunk volt, elvált a fedélzet is. Csak annyi időnk volt, hogy kijavítsuk az egyik csónak roncsát, és vízen tartsuk a hajót addig, amíg a tenger valamelyest lecsendesedik, hogy elindulhassunk. Sebbel-lobbal felszereltük a csónakot. Az ács és jómagam, mi ketten utolsónak ugrottunk be a csónakba, amikor elmerült a hajó. Négyen maradtunk.

- Hát a négerek: odavesztek?

- Néhánya még úszott egy darabig - felelte a Hosszú. - De kötve hiszem, hogy partot értek. Nekünk is tíz nap kellett hozzá, pedig rohanó széllel tettük meg az utat javarészt. És mit gondoltok, mi volt velünk a csónakban? Néhány láda gin és néhány láda dinamit. Mókás, mi? Meghiszem; hát még később milyen mókás lett. Igaz, volt még egy kis hordó vizünk, némi sózott hús és valamicske tengerész-kétszersült, amely már megkóstolta a tengervizet - épp annyi, hogy eltengődhettünk Tagalagig.

Ez a Tagalag a legkiábrándítóbb sziget, amit valaha láttam. Annyira kiemelkedik a tengerből, hogy már húsz mérföldről észrevenni. Egy vulkán meredek kúpja tör elő a tenger mélyéből, a kráter egyik szakaszán beszakadt a fala. Így azután vízi bejárata van a kráternek magának, és olyan, mint egy pompás, védett kikötő. Ez minden. Életnek nyoma sincs. Belül is, kívül is túlságosan meredek a kráter; egy helyütt, a belső oldalán, egy földdarabon vagy ezer kókuszpálma kapaszkodott meg: mondom, ez minden, meg néhány rovar. Semmi négylábú lény, még patkány sem lakik a szigeten, és akármilyen mókás, ijesztő mókás, ennyi kókuszdió mellett egyetlen kókuszdiórákot nem találni. Az egyetlen eleven, ehető hús a rajokban úszó rózsahal a kikötőben: a legkövérebb, a legfinomabb, a legnagyobb rózsahalféle, amit valaha láttam. Négyen kikötöttünk a kis öbölben, és felütöttük sátorfánkat a kókuszpálmák alatt, a szeszünkkel és a dinamittal. Mégsem nevettek? Pedig mókás, mondhatom. Próbáljátok csak meg egyszer. Holland gin és szigorú kókuszdió-diéta. Azóta nem tudok ránézni egy cukrász kirakatára. Nem vagyok olyan vallásos, mint Chancey Delarouse, de azért nekem is megvannak a magam egyszerű fogalmai. A pokol - én így képzelem - végeláthatatlan kókuszpálma-ültetvény, telezsúfolva ládaszám holland ginnel, és az egészet hajótörött tengerészek népesítik be. Mókás, mi? Még az ördög is visítana tőle.

Tudjátok, a kókuszdió tisztán az, amit a mezőgazdák egyoldalú takarmányozásnak hívnak. Ez az egyoldalú koszt megbontotta az emésztésünk egyensúlyát. Valahányszor újra belénk mart az éhség, fogtuk magunkat, húztunk egy jót a pálinkából. Vagy két hét múlva Olafnak, egy kockafejű matróznak egy ötlete támadt. Szörnyen el volt ázva már, amikor eszébe jutott, és minthogy mi is ugyanúgy eláztunk, csak néztük, amint betolja a dinamit-rúd gyutacsát, kanócot fűz bele, és leballag a csónakhoz.

Már derengett bennem, hogy mit akar: halat robbantani, ha jön a haljárás; de átkozottul tűzött a nap. Csak hevertem, és reméltem, hogy szerencséje lesz.

Félóra múlva, hogy eltűnt, hallhattuk a robbanást. De Olaf nem jött vissza. Megvártuk, amíg az alkonyattal hűvösebbre fordul, és odalent a parton láttuk, hogy mi történt. A csónaknak nem volt semmi baja, az erős szél partra sodorta, de Olafnak nyoma veszett. Neki ugyan már többé nem kellett kókuszdiót ennie. Visszamentünk, csüggedtebben, mint valaha. És új palackot bontottunk.

Másnap a szakács kijelentette, hogy inkább szerencsét próbál a dinamittal, mint hogy továbbra is kókuszdión tengődjék; és jóllehet eddig életében még hozzá sem szagolt a dinamithoz, kókuszdiót többet szagolt a kelleténél. Leharaptuk hát a robbanópatront, befűztük a kanócot, jó gyufát választottunk; addig ő alaposan felöntött a garatra, s igyekezett a pálinkából bátorságot meríteni.

A dolog ugyanúgy folyt le, mint előző nap. Egy idő múlva hallottuk a robbanást, és alkonyatkor lementünk a csónakhoz: össze is kapartunk benne valamennyit, amennyi éppen elég volt, hogy megrendezhessük a szakács temetését.

Az ács meg én még két napig bírtuk, akkor sorsot húztunk: őrá esett. Keményen összeszólalkoztunk, mert pálinkát akart magával vinni, hogy vidámabb útja legyen, én meg ellene voltam, hogy esetleg hiába vesztegessük a gint. Különben is, több volt benne a kelleténél, tántorgott, dülöngélt lefelé menet.

Ugyanaz a nóta; kivéve, hogy jókora darab megmaradt belőle a temetésre, mert csak fél rudat használt. Másnap még valahogy kihúztam, amikor kellőképp erőt merítve a pálinkából, elég bátorságot éreztem, hogy nyakon ragadjam a dinamitot. A rúdnak csak a harmadát használtam - tudjátok, kurta kanóccal, a vége felhasítva, úgy, hogy a biztonsági gyújtó feje beférjen. Ebben javítottam elődeim módszerén. Nem a gyufafejet használták, és hosszúra hagyták a kanócot. Amikor megláttak egy raj rózsahalat, és meggyújtották a kanócot, tartaniuk kellett a dinamitot, amíg a kanóc majdnem elég, mielőtt eldobják. Ha túl korán vetik, nem robban abban a szempillantásban, amikor vizet ér, és loccsanásával csak elriasztja a rózsahalat. Mókás jószág az a dinamit! Mindenesetre még ma is azt állítom, az én módszerem volt a biztosabb.

Alig eveztem öt percet, észrevettem egy raj rózsahalat. Nagyok voltak és kövérek, szinte éreztem a szagukat, amint pirulnak a tűzön. Amikor felálltam, egyik kezemben a gyufa, másikban a dinamitrúd, térdeim összeverődtek. Talán a szesz volt, talán a félelem, a gyengeség vagy az éhség, vagy mindez együttvéve - elég az hozzá, egész testemben remegtem. Kétszer mellényúltam az égő gyufával a dinamitnak, akkor sikerült, hallottam a gyufa sercegését, és eldobtam.

Nem tudom, a többiekkel mi történt; azt tudom, hogy mi történt velem. Fordítva csináltam. Ettetek már földiepret úgy, hogy az epret eldobtátok, a kocsányát meg a szájatokba vettétek? Ezt tettem én. A gyufát utánahajítottam a rózsahalaknak a vízbe, és tovább tartogattam a dinamitot. Amikor felrobbant, elvitte a fél karomat...

A Hosszú a paradicsomos dobozban a vizet nézte, hogy van-e, s keverhet-e magának egy kis tütüt; de üresnek találta. Felállt.

- Hej, haj! - ásított, és elindult az ösvényen a folyóhoz.

Néhány perc múlva visszatért. Kellő mennyiségű sáros folyóvízbe szeszt kevert, hosszan ivott egyedül, és keserves rosszkedvében a tűzbe bámult.

- Igen, de... - nógatta a Kövér. - Mi történt azután?

- Ó - mondta a Hosszú. - A hercegnő hozzám jött feleségül, természetesen.

- Hiszen te voltál az egyetlen, aki életben maradtál, és nem volt ott semmiféle hercegnő! - kiáltotta hevesen Pofaszakáll, azzal alábbhanyatlott a hangja; zavart csend támadt.

A Hosszú meredten a tűzbe bámult.

Percival Delaney és Chancey Delarouse egymásra néztek. Nyugodtan, ünnepélyes csendben, egyik a fél kezével a másik fél kezének segítve, összegöngyölték, bekötözték batyuikat. Vállukra vetették, és némán kimentek a tűz fényköréből. Csak akkor eredt meg a szavuk, amikor a vasúti töltés tetejére felkapaszkodtak.

- Ezt úriember nem tette volna - mondta Pofaszakáll.

- Ezt úriember nem tette volna - hagyta rá a Kövér.


Határ Győző fordítása

 

Mint hajdan Argosz

1897 nyarán baj támadt a Tarwater családban. Tarwater nagypapa, miután tíz évig leigázva és alázatosan élt, megint kitört. Ezúttal a Klondike-lázat kapta meg. Az ilyen rohamok első és örök tünete az ének volt. Csak egy dalt énekelt, s abból is csak az első szakaszra és annak is csak három sorára emlékezett. S a család tudta, hogy viszket a lába, s agyában a régi bolondság zakatol, mikor nyers-rekedt, most már vékony-rekedt hangján felhangzott:

Mint hajdan Argosz, elmegyünk
    hazánkból messze már,
tatam, tatam, tatam, tatam,
    az Aranygyapjú vár.

Tíz évvel ezelőtt énekelte utoljára ezt egy zsoltár dallamára, mikor megkapta a patagóniai aranyásóbetegséget. A népes család rátelepedett, de nem volt könnyű dolga. Mikor már sehogy sem sikerült elhatározásában megingatni, ügyvédet uszítottak rá azzal a fenyegetéssel, hogy gyámság alá vétetik, és az állami bolondokházába csukatják - ami érthető is volt olyan embernél, aki negyedszázaddal ezelőtt tíz sovány hold kivételével elspekulált egy kaliforniai birtokot, s azóta sem tanúsított több üzleti tehetséget.

Az ügyvéd olyan orvossága volt John Tarwater-nak, mint a mustártapasz. Véleménye szerint ugyanis ez a népség nyúzta le róla elsősorban a hatalmas Tarwater-birtokot. Így hát patagóniai láza idején e drasztikus orvosság puszta gondolata is meggyógyította. Gyorsan bebizonyította, hogy nem bolond: lerázta magáról a lázat, és belenyugodott, hogy nem megy Patagóniába.

Azután bebizonyította, milyen bolond, mert kérés nélkül családjára íratta a tíz holdat a Tarwater-síkságon, a házat, a pajtát, a gazdasági épületeket és a vízjogokat. Átadta azt a nyolcszáz dollárt is, amit zátonyra futott vagyonából régóta őrizgetett. Családja ezért nem akarta elmegyógyintézetbe küldeni, hisz ezzel szükségképpen érvénytelenítette volna az átadást.

- Nagypapa bizonyára megsértődött - mondta Mary, a legidősebb lánya, maga is nagymama, mikor apja felhagyott a dohányzással.

Nem tartott meg magának mást, csak egy pár öreg lovat, egy könnyű kocsit, és egyetlen szobát a zsúfolt házban. Azután, mivel elhatározta, hogy egyiküknek sem lesz lekötelezettje, megbízást szerzett, hogy a hivatalos postát hetente kétszer elviszi Kenterville-ből a Tarwater-hegyen át Old Almadenbe - az utóbbi rendszertelenül művelt higanybánya volt a felvidéki legelőkön. Minden ideje ráment, hogy hetente kétszer forduljon öreg lovaival. Nem mulasztotta el egyszer sem, hogy a heti kosztpénzt ki ne fizesse Marynek. Mióta a patagóniai lázból kigyógyult, ragaszkodott ehhez, s pontosan fizette, bár felhagyott a dohányzással, hogy teljen rá.

- Hohó! - mondta bizalmasan a régi Tarwater-malom törött vízikerekének; a malmot szálfákból építette, és búzát őrölt vele az első telepeseknek. - Hohó! Engem nem fognak a szegényházba dugni, amíg eltartom magam. S ha nincs a nevemen egyetlen fillér se, aligha kezd szimatolni utánam holmi nyavalyás ügyvéd.

És mégis, éppen e nagyon ésszerű tettek miatt John Tarwatert enyhén bolondnak tartották.

A Mint hajdan Argosz kezdetű dalt először 1849-ben énekelte, mikor huszonkét éves korában hevesen megrohanta a kaliforniai láz, s eladott kétszázhúsz holdat, amiből negyven már fel volt szántva, négy iga ökörért és egy szekérért, és elindult keresztül a Síkságon.

- És elfordultunk Fort Hallnál, ahol az oregoni kivándorlók északra mentek, mi pedig délnek, Kaliforniába - így szokta befejezni e fáradságos út történetét. - És Bill Ping és én medvét fogtunk kötéllel a Cache Slough-i bozótban, a Sacramento völgyében.

Hosszú éveken át bányászott, fuvarozott, s miután a Merced aranymosó helyei közül egyet kikarózott, kielégítette fajtája és kora földéhségét: megtelepedett Sonoma megyében.

A tíz év alatt, míg a postát hordta Tarwater városán át, fel a Tarwater-völgyön és túl a Tarwater-hegyen - e föld legnagyobb része valaha az övé volt -, egyre arról álmodott, hogy visszaszerzi ezt a földet, mielőtt meghal. S szikár alakja jobban kiegyenesedett, mint az elmúlt években, kicsi és közel ülő szemében kék tüzek villantak, és megint rágyújtott régi harci dalára.


- Ott megy... hallgassátok csak - mondta William Tarwater.

- Nincsenek otthon - nevetett Harris Topping napszámos, Annie Tarwater férje és kilenc gyerek apja.

A konyhaajtó kinyílt, hogy beengedje a lovai etetéséből visszatérő öregembert. Az ének elhalt ajkán, de Mary ingerlékeny volt, mert megégette a kezét, s az egyik unoka gyomra nem volt hajlandó rendesen megemészteni a hígított tehéntejet.

- Semmi értelme így viselkedni, apa! - csapott le rá. - Elmúlt az az idő, mikor felkerekedhettél, és rohanhattál olyan helyekre, mint ez a Klondike. Hiába énekelsz.

- Mindegy - felelte az öreg nyugodtan. - Fogadok, hogy el tudnék menni Klondike-ba, és elég aranyat összeszednék, hogy visszavásároljam a Tarwater-birtokot.

- Vén bolond! - szólt közbe Annie.

- Háromszázezren alul nem tudnád visszavásárolni, de még föle is volna - igyekezett William letorkolni.

- Össze is szednék háromszázezret meg a fölit, ha ott volnék - válaszolta az öregember higgadtan.

- Hála isten, nem tudsz odamenni, másképp, tudom, elindulnál! - kiáltotta Mary. - A tengeri utazás pénzbe kerül.

- Valamikor volt pénzem - mondta az apja alázatosan.

- Most pedig nincs, felejtsd hát el - tanácsolta William. - Azok az idők elmúltak, mint a medvehurkolás Bill Pinggel. Nincs több medve.

- Akkor is...

De Mary félbeszakította. Felvette az aznapi újságot a konyhaasztalról, és vadul meglóbálta idős szülője orra előtt.

- Mit mondanak azok a klondike-iak? Itt van, kinyomtatva. Csak a fiatalok és erősek állják ki Klondike-ot. Rosszabb, mint az Északi-sark. És még azok közül is sokan meghaltak. Nézd a fényképüket. Negyven évvel idősebb vagy a legöregebbnél.

John Tarwater nézte, de tekintete elkalandozott a rendkívül izgalmas címlap más képeire.

- És nézd meg a képen, micsoda aranyrögöket hoztak - mondta. - Én értek az aranyhoz. Nem kapartam-e ki húszezret a Mercedből? És meglett volna a százezer, ha az a felhőszakadás nem viszi el a szárnygátat. Csak lennék ott Klondike-ban!...

- Sült bolond - vigyorgott William nyíltan a többiekre.

- Szépen beszélsz apáddal - rótta meg Öreg Tarwater szelíden. - Apám leverte volna lőccsel a derekamat, ha így beszélek vele.

- De te csakugyan bolond vagy, apám... - kezdte William.

- Azt hiszem, igazad van, fiam. És ez az, amiben apám nem volt bolond. Ő megtette volna.

- Az öregúr olvasott valami újságcikket azokról, akiknek negyven felett is sikerült - csúfolódott Annie.

- Miért ne, lányom? - kérdezte az apja. - És miért ne sikerülhetne az embernek hetven fölött? Csak idén múltam hetven. És tán sikerülne nekem is, csak eljutnék oda, Klondike-ba...

- Ahova nem fogsz eljutni - hallgattatta el Mary.

- Ha nem, hát nem - sóhajtotta. - Akkor legjobb, ha lefekszem.

Felállt; magas volt, szikár, nagy csontú, bütykös, egy férfi pompás roncsa. Gubancos haja és pofaszakálla nem szürke volt, hanem hófehér, éppúgy, mint a szőrpamatok, amelyek nagy, csontos ujjain nőttek. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, felsóhajtott, és visszapillantva megállt.

- Mindegy - mormogta panaszosan. - A talpam szörnyűségesen viszket.


Másnap reggel a család még javában aludt, de Öreg Tarwater már megetette és felszerszámozta a lovait lámpavilágnál, megfőzte és megette a reggelit lámpavilágnál, és elindult a Tarwater-völgyben Kenterville felé. Két dolog volt szokatlan e megszokott utazásban, amit ezernegyvenszer csinált végig, mióta felvállalta a postát. Nem hajtott Kenterville-be, hanem letért a főútról Santa Rosa felé. Még ennél is figyelemreméltóbb volt a papírba burkolt csomag a lábánál. Benne volt egyetlen rendes fekete ruhája, amelyet Mary már régóta nem szívesen látott rajta, nem azért, mert kopott volt, hanem azért - sejtette, mi jár Mary eszében -, mert elég rendes volt, hogy ebben temessék el.

És Santa Rosában egy ószeresnél eladta a ruhát két és fél dollárért. Ugyanettől a lekötelező boltostól négy dollárt kapott boldogult felesége jegygyűrűjéért. A fogaton és a kocsin hetvenöt dollárért adott túl, bár készpénzben csak huszonötöt kapott meg. Véletlenül találkozott az utcán Alton Grangerrel, akinek sosem említette a tíz dollárt, amit 74-ben adott kölcsön neki, de most emlékeztette erre a csekélységre, s tüstént megkapta a pénzt. És találkozott a város részegével, akinek a régi szép időkben sok italt fizetett; s ennek hihetetlen módon most éppen volt pénze. Tőle John Tarwater kölcsönkért egy dollárt. Végül a délutáni vonattal San Franciscóba utazott.

Két hét múlva, egy félig üres vászonzacskóban cipelve takaróit és ócska ruháit, kiszállt Dyea kikötőjében, a nagy klondike-i roham legsűrűjébe. A part üvöltöző bolondokháza volt. Tízezer tonna felszerelés hevert felhalmozva és szétszórva, és kétszer tízezer ember küszködött vele, és lármázott körülötte. A teherszállítás, indiánháton a Chilcoot-hágón át a Linderman-tóig, felugrott harminckét centről hatvanra kilónként, s ez az utóbbi tonnánként hatszáz dollárt jelentett. S a sarkvidéki tél már közel ólálkodott.

Mindenki tudta ezt, s mindenki tudta, hogy a húszezer emberből nagyon kevesen jutnak át a hágókon, s a többi itt marad télre, és várja a késő tavaszi olvadást.

Ilyen partra lépett az öreg John Tarwater; s egyenest elindult a parton a Chilcoot felé vezető ösvényen, régi énekét nyekeregve, ő maga is valóságos vén Argoszként, s nem kínlódott semmiféle felszereléssel az égvilágon, mivel nem volt semmiféle felszerelése. Aznap éjszaka a síkságon aludt, öt mérföldnyire Dyeától, a csónakút vágállomásán. A Dyea itt rohanó hegyi folyóvá vált, egy sötét szakadékból tört elő a gleccserek vizével, melyek odafent táplálták.

S másnap reggel itt pillantott meg egy kicsi embert, aki nem nyomott többet ötven kilónál: egy pallón botorkált át a hátára kötözött ötven kiló liszttel. Azt is látta, hogy a kicsi ember lebillen a pallóról, és arccal előre a nyugodalmas visszaforgóba zuhan, ahol a víz fél méter mély, s ott szép csöndesen fuldoklik. Nem akart ilyen könnyen meghalni, de a hátára kötött liszt annyit nyomott, mint ő maga, s nem engedte fel.

- Köszönöm, öregem - mondta Tarwaternak, mikor az felhúzta a levegőre és ki a partra.

Míg kifűzte a cipőjét, és kiöntötte belőle a vizet, beszélgettek. Ezután előhalászott egy tízdolláros aranyat, és felajánlotta megmentőjének.

Öreg Tarwater fejét rázta, és megborzongott, mert a jeges víz térdig átáztatta.

- De azt hiszem, szívesen megennék magával egy baráti reggelit.

- Nem reggelizett? - kérdezte őszintén kíváncsi pillantással a kicsi ember, aki elmúlt negyvenéves, és azt mondta, Ansonnak hívják.

- Egy falatot se - felelte John Tarwater.

- Hol a felszerelése? Elöl?

- Nincs felszerelés.

- Ott benn akar ennivalót venni?

- Nincs nekem, barátom, egy dollárom se, hogy ennivalót vegyek. De az nem is olyan fontos, mint most egy meleg falat.

Anson táborában, negyven mérfölddel odébb, Tarwater egy karcsú, vörös pofaszakállas, harmincéves fiatal férfit talált, amint a nedves fából rakott tűz fölött káromkodott. Miután bemutatták, mint Charlest, szitkait és dühét Tarwater ellen fordította, aki vidám nemtörődömséggel a tűznek szentelte figyelmét, s kihasználta a hűvös hajnali szellőt, hogy huzatot csináljon, mert ezt Charles kövekkel ostobán elzárta, s hamarosan kevesebb füstöt és több lángot csalt elő. A társaság harmadik tagja, Bill Wilson, vagy ahogy hívták, Nagy Bill, hetvenkilós csomaggal érkezett be; s a reggelit, amit Tarwater igen pocséknak talált, Charles tálalta fel. A kukoricalepény csak félig sült meg, félig megégett, a szalonna elszenesedett, a kávé leírhatatlan volt.

Mihelyt az ennivalót befalták, a három ember vette üres teherhordó szíjazatát, s elindult visszafelé az ösvényen oda, ahol előző táborukban a felszerelés többi részét hagyták, innen egy mérföldnyire.

Öreg Tarwater pedig szorgoskodni kezdett. Elmosta az edényeket, száraz fát gyűjtött, megjavított egy elszakadt teherhordószíjat, megélesítette a húsvágó kést és a tábori fejszét, és alkalmasabb formára csomagolta át a csákányokat és ásókat.

A rövid reggeli alatt a legmélyebb benyomást az tette rá, mennyire tart Anson és Nagy Bill Charlestól. A délelőtt folyamán egy alkalommal, amikor Anson behozott egy ötvenkilós csomagot, s utána kifújta magát, Tarwater finoman célzott is erre.

- Tudja, az úgy van - mondta Anson -, hogy megosztottuk a vezetést. Mindegyikünknek megvan a maga szakmája. Én ács vagyok. Ha a Linderman-tóhoz érünk, és fákat vágunk ki és deszkává fűrészeljük, én irányítom a csónak építését. Nagy Bill favágó és bányász, így hát ő vezeti a favágást és mindenféle bányamunkát. Felszerelésünk legnagyobb része előrement. Ennyit tudtunk felküldeni az indiánokkal a Chilcoot tetejére, ebbe is tönkrementünk. Negyedik társunk fenn van vele, s egymaga cipeli le a túloldalon. Liverpoolnak hívják, matróz, így, amikor a csónak elkészül, ő lesz a vezére a társaságnak, hogy lehajózzunk a tavakon és zugokon Klondike-ba.

- És Charles, ez a Mr. Crayton, vajon neki mi a szakmája? - kérdezte Tarwater.

- Ő az üzletember. Ha üzletre vagy szervezésre kerül a sor, ő a főnök.

- Hm - tűnődött Tarwater. - Nagy szerencse, ha egy csapatban ennyiféle szakember kerül össze!

- Több, mint szerencse - helyeselt Anson. - Véletlenül történt. Mindegyikünk egyedül indult el. San Franciscóból jövet a gőzösön találkoztunk, és ott alakítottuk meg a társaságot. Most már mennem kell. Charles még utóbb nekem támad, ha nem cipelem ide a magam részét. Akkor se várhatja egy ötvenkilós embertől, hogy akkora terhet vigyen, mint egy nyolcvankilós.

- Maradjon itt, és főzzön nekünk valami ebédet - mondta Charles a következő fordulónál, mert észrevette, milyen ügyesen működött az öregember.

És Tarwater rendes ebédet főzött, elmosta az edényeket, igazi disznóhúst és babot készített vacsorára, és olyan finom kenyeret sütött a serpenyőben, hogy a három társ csaknem betegre ette magát. Elmosta a vacsoraedényt, forgácsot és gyújtóst vágott, hogy gyorsan és biztosan tudjon tüzet gyújtani a reggelihez, mutatott Ansonnak egy fogást a lábbelivel kapcsolatban, ami felbecsülhetetlen minden vándorlónál, elénekelte a maga Mint hajdan Argosz-át, és mesélt a Síkságon átvágó nagy negyvenkilences népvándorlásról.

- Istenemre, ez az első vidám és kellemes tábor, mióta partot értünk - jegyezte meg Nagy Bill, mikor kiverte pipájából a hamut, s lehúzta cipőjét alváshoz.

- Könnyebben mennek a dolgok, igaz, fiúk? - kérdezte Tarwater kedélyesen.

Mindnyájan bólintottak.

- Nos, akkor van egy ajánlatom. Akár elfogadjátok, akár visszautasítjátok, csak hallgassátok meg szépen. Siettek, hogy a fagy beállta előtt odajussatok. Fele időt elvesztegetitek azzal, hogy egyik főz, ahelyett, hogy cipelné a holmit. Ha én főzök nektek, mindnyájan annyival gyorsabban juttok előre. Az étel is jobb lesz, s ettől jobban tudtok cipekedni. És én is tudok közbe-közbe kicsikét cipekedni, talán nem is olyan kicsikét.

Bill és Anson már-már beleegyezőn bólintott volna, mikor Charles megállította őket.

- És mit akar érte cserébe? - kérdezte az öregembertől.

- Ó, ezt a fiúkra bízom.

- Ez így nem üzlet - vágott vissza Charles élesen. - Maga tette az ajánlatot. Fejezze is be.

- Hát, az úgy van...

- Azt akarja, hogy egész télen etessük, mi? - szakította félbe Charles.

- Nem, uram, nem. Én úgy számolom, hogy ha elvisznek Klondike-ba a csónakjukon, az becsületes fizetség.

- Nincs egy morzsa élelme se, öreg. Ott éhen fog halni.

- Elég régóta sikerül fenntartani magam - felelte Öreg Tarwater, s szemében gúnyos fény villant fel. - Hetvenéves vagyok, és még sose haltam éhen.

- Aláír egy szerződést, hogy gondoskodik magáról, mihelyt Dawsonba ér? - kérdezte az üzletember.

- Hát persze - hangzott a válasz.

Charles megint leintette két társát, akik kifejezést akartak adni annak, hogy elégedettek az egyezménnyel.

- Még valamit, öregem. Négytagú társaság vagyunk, s ilyen kérdésekben mindnyájunknak van szavazatunk. A Liverpool fiú előrement a fölszerelés javával. Neki is van szava ebben, s nincs itt, hogy közölje.

- Miféle ember? - kérdezte Tarwater.

- Viharedzett tengerész, és heves, komisz természete van.

- Kicsit veszekedős - tette hozzá Anson.

- És az egyszerűen iszonyatos, ahogy káromkodni tud - jelentette ki Nagy Bill. - De becsületes - tette hozzá.

Anson lelkesen bólintott erre a véleményre.

- Nos, fiúk - foglalta össze Tarwater -, elindultam Kaliforniába, és odajutottam. És el fogok jutni Klondike-ba is. Nincs, ami megállítson, de nincs ám. Háromszázezret fogok kiszedni a földből. Nincs, ami megállítson, de nincs ám, mert szükségem van arra a pénzre. Nem bánom a rossz természetét, ha a fiú becsületes. Szerencsét próbálok, és dolgozom veletek, míg utol nem érjük. Akkor, ha nemet mond az ajánlatra, rendben van, el vagyok bocsátva. De valahogy nem hiszem, hogy nemet mondana, mert túlontúl közel járunk a télhez, és késő volna még egy ilyen lehetőséget keresnem. És mivel biztos vagyok benne, hogy eljutok Klondike-ba, hát tisztára lehetetlen, hogy nemet mondjon.

Öreg John Tarwater feltűnő alakja lett az ösvénynek, amely csak úgy hemzsegett a feltűnő alakoktól. Emberek ezrei vonultak ide-oda, hátukon cipelték a féltonnányi felszerelést, minden mérföldet húszszor tettek meg, s mindnyájan úgy ismerték és üdvözölték, mint Mikulás apót. S ő munka közben mindig elénekelte dalát öregesen vékony hangján. Három új társa közül egyik sem panaszkodhatott a munkájára. Igaz, az ízületei merevek voltak - beléjük fészkelte magát egy kis reuma. Lassan járt, s mozgás közben minden porcikája szinte recsegett-ropogott, de csak ment tovább. Utolsónak csavarta magát pokrócaiba este, elsőnek kelt fel reggel, s a másik három forró kávét ihatott, mielőtt a reggeli előtti adagot elcipelték volna. S reggeli és ebéd között, s ebéd és vacsora között ő maga is több csomagért visszament. Harminc kiló volt azonban teherbírásának felső határa. Harminchármat is felemelt, de nem tudta tartani. Egyszer megpróbálkozott negyvenöttel, de összeesett az úton, s utána napokig erősen imbolygott.

Dolgozni! Az ösvényen, ahol keményen dolgozó emberek életükben először tapasztalták, mi az igazi munka, senki sem dolgozott erejéhez mérten keményebben az öreg Tarwaternál. A tél közelségétől kétségbeesetten hajtva s az arany csábításától eszelősen erejük utolsó cseppjéig dolgoztak, és útközben összeestek. Mások, mikor bizonyossá vált a kudarc, fejbe lőtték magukat. Néhányan megőrültek, mások az emberpusztító erőfeszítéstől felzaklatva szakítottak társaikkal, és életre szóló barátságok bomlottak fel olyan emberek között, akik egyformán rendesek és egyformán kimerültek és eszelősek voltak.

Dolgozni! Öreg Tarwater mindnyájukat lepipálta, pedig ízületei recsegtek-ropogtak, s újabban valami csúnya, hörgő köhögést szedett össze. Reggel-este, az ösvényen vagy az ösvény menti táborban mindig készenlétben állt, mindig dolgozott valamin, s mindig felelt a Mikulás apó üdvözlésre. Fáradt cipekedők tették le az övé mellé csomagjukat egy rönkre vagy sziklára, s így szóltak: "Énekeld el azt a nótát, apó, negyvenkilencről." S amikor ő lihegve teljesítette kérésüket, felvették terhüket, és megjegyezték, hogy ez csakugyan lelkesítő, azután mentek tovább előre.

- Ha volt ember, aki megdolgozott az utazásért - közölte Nagy Bill két társával -, akkor a mi vén csudabogarunk az.

- Úgy is van - helyeselt Anson. - Értékes új tagja társaságunknak, és én a magam részéről nem bánnám, ha bevennénk rendes társnak...

- Szó se lehet róla! - vágott közbe Charles Crayton. - Ha Dawsonba érünk, elválunk tőle... így szól a megegyezés. Más haszna se volna, csak eltemethetnénk, ha velünk maradna. Azonkívül éhínség lesz, és minden deka élelem számít. Ne felejtsétek el, hogy mi etetjük a magunkéból egész úton. S ha kifogyunk jövőre, a legnagyobb bajban tudni fogjátok, mi az oka. A gőzösök június közepéig nem tudnak élelmet hozni Dawsonba, s addig még kilenc hónap van hátra.

- Te is annyi pénzt és felszerelést fektettél be, mint mi - ismerte el Nagy Bill -, így hát éppúgy megmondhatod a véleményedet.

- Meg is mondom - erősködött Charles egyre ingerültebben. - És szerencsétek, ti érzelgős bolondok, hogy van, aki gondolkodjon helyettetek, másképp éhen halnátok. Mondom, hogy éhínség lesz. Tanulmányoztam a helyzetet. A liszt kilója négy dollár lesz, vagy tíz, és nem lesz kínálat. Jegyezzétek meg, amit mondtam.

A kőtörmelék borította fennsíkon át, fel a Birkamező sötét szakadékáig, a kinyúló és örökké fenyegető gleccserek mellett a Lépcsőkig, s a Lépcsőktől fel a jégvájta sziklák meredek csúcsára, ahol a teherhordók négykézláb másztak, Öreg Tarwater egész úton főzött, terhet cipelt és énekelt. Átsodródott a Chilcoot-hágón, az erdőöv fölött, az őszi hó első kavargásában. Akik lenn maradtak a Kráter-tó barátságtalan peremén, tüzelő nélkül, egy kísérteties hangot hallottak a kavargó homályból:

Mint hajdan Argosz, elmegyünk
      hazánkból messze már,
tatam, tatam, tatam, tatam.
      az Arany gyapjú vár.

S a hóörvényből előbukkant egy magas, ösztövér alak, lebegő fehér pofaszakállal, amely egybeolvadt a hóviharral. Görnyedten cipelt harminc kiló tábori poggyászt.

- Mikulás apó! - hangzott az üdvözlés. Azután: - Háromszoros éljen Mikulás apónak!

Két mérfölddel a Kráter-tó alatt feküdt a Szerencsés Tábor - azért nevezték így, mert itt volt az erdőöv felső széle, s az emberek megint meg tudtak melegedni a tűznél. Alig lehetett ezt itt erdőnek nevezni, mert törpe szirti lucfenyőből állt, s az soha nem emelte fél méternél magasabbra a legmagasabb ágait sem a moha fölé, s úgy csúszott, csavarult a moha alatt, mint valami gumós növény. Itt, a Szerencsés Táborba vezető úton, egy hét óta az első napsütésben, Öreg Tarwater nekitámasztotta csomagját egy hatalmas sziklának, és kifújta magát. Az ösvény ezt a sziklát kerülte meg, megterhelt emberek vánszorogtak rajta, lassan, mások üres kézzel siettek vissza új teherért. Öreg Tarwater kétszer is megpróbált felállni és továbbmenni, de reszketése mindkétszer arra kényszerítette, hogy visszaüljön erőt gyűjteni. A szikla mögül üdvözlést hallott, megismerte Charles Crayton hangját, s rájött, hogy most végre találkoztak a fiatal Liverpoollal. Charles gyorsan a tárgyra tért, és Tarwater világosan hallott minden szót: Charles nem valami hízelgőn írta le őt s ajánlatát, hogy vigyék magukkal Dawsonig.

- Hülye ajánlat - vélte Liverpool, mikor Charles befejezte. - Egy hetvenéves vénember? Ha a végét járja, mi a fenének álltatok vele össze? Ha éhínség lesz, s úgy látszik, az lesz, minden falat élelemre magunknak van szükségünk. Csak négy emberre készültünk fel, nem ötre.

- Rendben van. - Tarwater hallotta, amint Charles megnyugtatja a másikat. - Ne izgasd magad. Az öreg csodabogár beleegyezett, hogy a végső döntés a tiéd, mikor utolérünk. Nem kell mást tenned, csak a sarkadra állnod, és nemet mondanod.

- Azt mondod, hogy nekem kell az öreget kihajítanom, miután ti bátorítottátok és kihasználtátok a munkáját Dyeától idáig?

- Nehéz út ez, Liverpool, csak kemény emberek jutnak a végére - igyekezett Charles csillapítani.

- És én végezzem a piszkos munkát? - méltatlankodott Liverpool, Tarwater szíve pedig összeszorult.

- Hát olyanformán - mondta Charles. - Neked kell döntened.

Akkor Öreg Tarwater szíve megint megkönnyebbült, mert a levegőt káromkodás vihara keverte fel, s a közepéből ilyen mondatok hallatszottak:

- Piszkos disznók!... Menjetek a pokolba!... Döntöttem!... Vigyen el benneteket az ördög!... A vén hülye lejön velünk a Yukonig, vedd tudomásul, barátocskám!... Nehéz? Majd én megmutatom neked, mi a nehéz!... Szétrúgom az egész bandát, ha valamelyik megpróbálja átejteni!... Csak próbáljátok meg átejteni, azt fogjátok hinni, itt az utolsó ítélet, és Isten nyavalyája vágott a táborba.

Liverpool szóáradata olyan frissítőleg hatott az öregemberre, hogy erőfeszítés nélkül felállt terhével, és tovább baktatott a Szerencsés Tábor felé.

És folyt tovább a gyilkos versenyfutás a téllel, a Szerencsés Tábortól a Hosszú-tóig, a Hosszú-tótól a Mély-tóig s a Mély-tótól az óriási gerincen át le a Linderman-tóig. Embereknek beleszakadt a szívük, a gerincük, s ott sírtak a kimerültségtől az ösvény mentén. De a tél nem tétovázott. Őszi szelek fújtak, s gyötrelmes, sűrű esőben és egyre növekvő hókavargásban rakta le Tarwater és a társaság, melyhez tartozott, utolsó csomagjait a parton.

Nem volt megállás. A tó túloldalán, egy mérföldre a zúgó ár fölött, kinéztek egy fenyőcsíkot, és felépítették fűrésztelepüket. Itt aztán kézzel, egy nyavalyás vonófűrész segítségével, deszkává fűrészelték a fenyőtörzseket. Éjjel-nappal dolgoztak. Az éjszakai műszakban, lenn a fűrészgödörben, Öreg Tarwater háromszor esett össze. Nappal főzött, s közben segédkezett Ansonnak a csónaképítésben lenn a zúgónál, mikor a nyers deszka megérkezett.

A nappalok egyre rövidültek. A szél északra fordult, és szüntelenül, viharosan fújt. Reggel a fáradt emberek kimásztak takaróikból, és harisnyában kiolvasztották fagyos cipőjüket a tűz mellett, melyet Tarwater sosem hagyott kialudni. Egyre vadabb mesék szállongtak a közeledő éhínségről. Az utolsó élelmiszeres hajókat a Bering-tengerről befelé jövet megállította az alacsony víz a Yukon Síkság kezdetén, több száz mérföldre Dawsontól észak felé. A régi Hudson-öböl Társaság állomásán horgonyoztak Fort Yukonnál, a sarkkörön belül. A liszt kilója Dawsonban négy dollárra ugrott, de senki sem adott el. A Bonanza és Eldorado királyai tengernyi pénzükkel kifelé indultak, mert nem tudtak élelmiszert venni. A bányászbizottságok elkoboztak minden ennivalót, és szigorú fejadagokra szorították a lakosságot. Aki egy deka élelmet elrejtett, lelőtték, mint a kutyát. Már vagy húszat kivégeztek. És az erőfeszítéstől, melytől már sok fiatalabb ember összeroppant, Öreg Tarwater is kezdett összeroppanni. Szörnyűségesen köhögött már, s ha kimerült társai nem úgy alszanak, mint a megholtak, egész éjszaka ébren tartotta volna őket. Hideg is rázta, s ezért lefekvéshez felöltözött. Mikor végzett az öltözködéssel, egy árva rongy sem maradt a ruhászsákjában. Minden holmija rajta volt, és beburkolta öreg, ösztövér testét.

- Hű! - mondta Nagy Bill. - Ha most felveszi mindenét, mikor húsz fok fölött vagyunk, mit fog csinálni, mire ötven-hatvan fok alá érünk?

Kötélen leeresztették a durván ácsolt csónakot a hegyi zugon, csaknem elveszítették néhányszor, s őszi hóviharban eveztek át a Linderman-tó déli végén. Másnap reggel akartak berakodni és indulni, egyenest bele Észak torkába a félezer mérföldes veszélyes vízi úton, tavakon, zugokon, katlanokon át. Még mielőtt lefeküdtek volna aznap este, a fiatal Liverpool kiment a táborból. Mire visszajött, mindenki aludt. Felébresztette Tarwatert, és halkan beszélgetni kezdett vele.

- Ide hallgasson, papa - mondta. - Magának van egy helye a csónakunkban, és ha valaki megdolgozott a helyéért, akkor az maga. De maga is tudja, hogy erősen benne van a korban, és az egészsége sem valami kitűnő most. Ha velünk jön, holtbiztosan kinyúlik... várjon, míg a végére érek, papa. Egy helyért most már ötszáz dollárt fizetnek. Körülnéztem, és szereztem egy utast. Az Alaszkai Kereskedelmi Társaság hivatalnoka, és le kell jutnia. Hatszáz dollárt ajánlott, hogy velünk jöhessen. Na most, a hely a magáé. Adja el neki, vágja zsebre a hatszázat, és induljon el Kaliforniába, amíg szabad az út. Két nap alatt Dyeában lehet, s egy hétre rá Kaliforniában. Mit szól hozzá?

Tarwater köhögött és borzongott egy darabig, mielőtt lélegzethez jutott s megszólalhatott volna.

- Fiam - mondta végül -, egyet meg akarok mondani neked. Négy iga ökrömet áthajtottam negyvenkilencben a Síkságon, és egyet sem vesztettem el. Egyenest Kaliforniába hajtottam őket, és utána terhet szállítottam velük Sutter's Fortból American Barba. Most Klondike-ba megyek. Az égvilágon semmi, de semmi nem akadályozhat meg benne. Lehajózom ezzel a csónakkal, amelyet te kormányzol, egyenest Klondike-ba, és kirázok háromszázezret a mohagyökerek közül. Mivel ez így van, a józan ész és az okosság ellen való vétek volna, ha eladnám a helyem. De azért nagyon köszönöm, fiam, nagyon köszönöm.

A fiatal matróz heves mozdulattal megragadta az öregember kezét.

- Istenemre, papa! - kiáltotta. - Maga biztosan odaér. Maga a belevaló ember! - Leplezetlen megvetéssel pillantott az alvók felett Charles Crayton felé, aki vörös szakállába horkolt. - Mostanában már nem nagyon terem a maga fajtájából, papa.

Észak felé küzdöttek előre magukat, bár a kifelé jövő veteránok fejüket rázták, s azt jósolták, hogy befagynak a tavakon. Nyilvánvaló volt, hogy a víz bármelyik nap beállhat, s nem halogathatták a biztonságos átkelést. Ezért Liverpool úgy döntött, hogy áthajózik a Linderman-tavat a Bennett-tóval összekötő gyors folyón a színültig rakott csónakkal. Az volt a szokás, hogy az üres csónakot kötélen leeresztik, és a terhet gyalogszerrel áthordják, így is sok csónak összetört. De most nem volt idő ilyen óvatosságra.

- Másszon ki, papa - parancsolta Liverpool, mikor el akarta lökni magát a parttól, és rácsúszni a zúgóra.

Öreg Tarwater megrázta fehér fejét.

- A szereléssel maradok - jelentette ki. - Csak így lehet átjutni. Tudod, fiam, én Klondike-ba megyek. Ha a csónakban maradok, akkor a csónak is rendjén Klondike-ba jut... ha kiszállok, akkor alighanem odalesz a csónak.

- Nem szabad túlterhelnünk - közölte Charles, és hirtelen partra ugrott, mikor a csónak elindult.

- Legközelebb várd meg a parancsaimat! - kiáltotta Liverpool a partra, mikor a sodrás elkapta a csónakot. - És nem lesz több sétálgatás a zúgóknál, hogy időt veszítsünk, míg téged felszedünk!

Ami tíz percbe került a folyón, ahhoz Charlesnak félóra kellett a parton, s míg vártak rá a Bennett-tó elején, szóba elegyedtek néhány kifelé tartó tönkrement veteránnal. Az éhínség híre fenyegetőbb, mint valaha. Az északnyugati lovasrendőrség a Marsh-tó végén tanyázik, ahol az aranykeresők kanadai területre lépnek, s nem engednek be senkit, akinek nincs háromszázötven kiló élelme. Dawson Cityben ezer ember várja kutyaszánnal, hogy beálljon a fagy, és átkelhessenek a jégen. A kereskedő-cégek nem tudják teljesíteni élelmiszerszállítási szerződéseiket, és a társaságok sorsot húznak, hogy melyikük menjen és melyikük maradjon az aranymosó hely őrizetére.

- Ez beteszi az ajtót - jelentette ki Charles, mikor meghallotta, mit csinál a lovasrendőrség a határon. - Öregúr, maga akár most is visszaindulhat.

- Mássz be! - parancsolta Liverpool. - Klondike-ba megyünk, és a papa is velünk jön.

A feltámadó déli szélroham szépen áthajtotta őket a Bennett-tavon: repültek a Liverpool készítette hatalmas vitorlával. A nehéz felszerelés ellensúlyt adott, és Liverpool úgy vitorlázott, ahogy merész hajóshoz illő, ha minden perc számít. A szél a legjobb időben váltott át négy ponttal délnyugatira, mikor a Karibú-gázlókhoz értek, s áthajtotta őket ezen az összekötő szoroson a Tagish- és Marsh-tavakra. Viharos alkonyattal és szürkületben vágtak át a veszélyes Nagy Szeles Kanyaron, ahol a szemük láttára borult fel és fulladt vízbe két csónakrakomány aranyásó.

Charles partra akart szállni éjszakára, de Liverpool kitartott, s lekormányzott a Tagish-tóra a hullámverés morajának és a hajótörött vagy félénk argonauták által gyújtott tüzeknek a segítségével. Hajnali négykor felébresztették Charlest. Öreg Tarwater, aki dideregve virrasztott, hallotta, hogy Liverpool hátrarendeli magához Craytont a kormánylapáthoz, s hallotta az egyoldalú beszélgetést is.

- Ide figyelj, Charles barátom, és fogd be közben a szádat - kezdte Liverpool. - Szeretném, ha valamit jól megértenél, és az eszedbe vésnél: Az öregnek át kell jutnia a rendőrségen. Érted? Át kell jutnia. Ha megvizsgálják a felszerelésünket, az öregnek egyötödrésze van benne, értem? Ettől ugyan nekünk kevesebb lesz, mint amennyi kéne, de majd valahogy kidumáljuk. Tehát értsd meg, és jól jegyezd meg: Az öreget senki sem fogja lebuktatni...

- Ha azt hiszed, hogy elárulom a csodabogarat... - kezdte méltatlankodva Charles.

- Ezt akartad - állította meg Liverpool -, mert még nem beszéltem róla. Szóval értsd meg, és jól jegyezd meg: nem érdekel, mit gondolsz. Ma délután valamikor elérünk a rendőrséghez, és fel kell készülnünk, hogy szemrebbenés nélkül beadjuk a dumát, s az okos egy szóból is ért.

- Ha azt hiszed, hogy én azt akarom... - kezdte újra Charles.

- Ide figyelj - hallgattatta el Liverpool. - Nem tudom, mit akarsz. Nem is érdekel. Neked kell tudnod, hogy én mit akarok. Ha valami hiba van, ha az öreget visszaküldi a rendőrség, kikeresem az első csinos, nyugodalmas partszakaszt, és kiviszlek. És akkor ott jól ellátom a bajodat. Értsd meg, és jól jegyezd meg. Nem úgy ímmel-ámmal verlek meg, hanem alaposan, derekasan, istenigazából. Nem hiszem, hogy megölnélek; de alighanem félholt leszel utána.

- De hát mit csináljak? - Charles szinte nyüszített.

- Csak egyet - hangzott Liverpool végszava. - Imádkozol. Úgy imádkozol azért, hogy az öreg átjusson a rendőrökön, hogy át is jusson. Ennyi az egész. Most bújj vissza a takaróidba.

Mielőtt elérték volna a Le Barge-tavat, a földet elborította a hó, amely fél évig nem olvad el. A csónakkal nem futhattak kedvük szerint a partra, mert a parton már jég képződött. A folyó torkolatánál, mielőtt a Le Barge-tóba ért volna, az argonautáknak vagy száz, vihar hajtotta csónakjával találkoztak. Északról, a nagy tó egész hosszában, szűnni nem akaró hóvihar fújt. Három reggel indultak útnak, és küszködtek a széllel és az általa felkorbácsolt tarajos hullámokkal, amelyek jéggé dermedtek, amint becsaptak a csónakba. Míg a többiek csaknem megszakadtak az evezőknél, Öreg Tarwater, hogy fenntartsa vérkeringését és életben maradjon, a jeget törte a csónakban, és a vízbe dobálta.

Három napig mindennap teljes vereséget szenvedtek, és megfutottak a küzdelemből, vissza a védelmező folyóba. Negyednapra a száz csónak háromszázra szaporodott, és a rajtuk levő kétezer argonauta tudta, hogy a nagy szélvihar a Le Barge-tó befagyásának előhírnöke. Mögöttük a gyors folyók még napokig folynak, de ha ők azonnal nem jutnak át a tavon, az elkövetkezendő hat hónapra befagynak.

- Ma átmegyünk - jelentette ki Liverpool. - Nincs az az Isten, hogy visszaforduljunk. És aki meghal az evezőknél, az feltámad, és tovább evez.

És átkeltek; estig a fele tavon, s éjszaka, mikor elült a szél, egyre eveztek, elaludtak az evezőknél, de Liverpool felrángatta őket, s robotoltak az évszázadosnak tűnő lidérces éjszakában, miközben feljöttek a csillagok, s a tó olyan sima lett, mint a papír, és vékony jéggé fagyott, amely úgy csörömpölt, mint a törött üveg, mikor evezőiket belevágták.

Mikor beköszöntött a nappal, tisztán és fagyosan, beértek a folyóba, s mögöttük színtiszta jég volt a tó. Liverpool megvizsgálta koros utasát, és tehetetlennek s félholtnak találta. Mikor kifordította a parti jég felé a csónakot, hogy tüzet rakjon s felmelegítse Tarwatert kívül-belül, Charles tiltakozott az időpocsékolás ellen.

- Ez nem üzlet, tehát ne üsd bele az orrodat - figyelmeztette Liverpool. - A csónakban én vagyok a fejes. Szállj csak ki, és vágj tüzelőt, mégpedig sokat. Én kezelésbe veszem az öreget. Anson, te rakj tüzet a parton. Te pedig, Bill, állítsd fel a Yukon-kályhát a csónakban. Az öreg már nem olyan fiatal, mint mi, s a hátralevő úton tűz lesz a csónakban, hogy elüldögélhessen mellette.

Mindez meg is történt, s a csónak a sodrásban füstölt, mint egy folyami gőzös, a kályha két kürtőjén; zátonyokon akadt fenn, örvényekben hatolt előre a sarkvidéki télbe. A Nagy- és Kis-Lazac folyó kásajeget hordott a főfolyóba, mikor elhaladtak mellettük, s a zúgók alatt jég bukkant fel a fenékről, és kristályos tajtékkal borította a felszínt. A parti jég éjjel-nappal nőtt, s a csendes helyeken már száz méterre terjeszkedett. És Öreg Tarwater az összes göncében a kályha mellett ült, és rakta a tüzet. Éjjel-nappal futottak, mert féltek a rögtöni befagyástól, s nem mertek megállni, és egyre több jégtábla úszott velük.

- Hogyan vagyunk, öregapám? - kérdezte néha Liverpool.

- Pazarul - felelte rá Öreg Tarwater mindannyiszor. - Mivel hálálhatom ezt meg valaha is, fiam? - kérdezte néha Tarwater Liverpooltól, mikor a tüzet rakta, s amaz hol egyik, hol a másik szabad kezét csapkodta, hogy helyreállítsa a vérkeringést a kormánylapátnál a fagyos hajófarban.

- Énekeld el azt a rendes éneket, öreg negyvenkilences - hangzott mindannyiszor a válasz.

És Tarwater fejhangon énekelni kezdett, mint akkor is, mikor végül a csónak a zajló jégen át kifutott Dawson Citynél a partra, s az egész part menti Dawson hegyezte a fülét, hogy hallja a diadalmas éneket:

Mint hajdan Argosz, elmegyünk
      hazánkból messze már,
tatam, tatam, tatam, tatam.
      az Arany gyapjú vár.

Charles megtette; s annyira titokban csinálta, hogy társaságából senki sem tudta meg, legkevésbé a matróz. Két nagy nyitott bárkát látott, teli emberekkel, s kérdezősködésére megtudta, hogy ezeknek nincs élelmiszerük, s a Biztonsági Bizottság leküldi őket a Yukonon. A bárkákat az utolsó kis dawsoni gőzös fogja elvontatni, s azt remélik, hogy elérik a folyó befagyása előtt a Fort Yukont, ahol a megakadt gőzösök állnak. Mindenesetre, bármi történik is velük, Dawson megszabadul élelempusztító jelenlétüktől. Így hát Charles titokban a Biztonsági Bizottsághoz ment, hogy elültesse fülükben a bogarat Tarwater pénztelenségét, ellátatlanságát és öregségét illetően. Tarwatert az utolsók között rakták fel, s amikor Liverpool visszatért a csónakhoz, a partról látta a bárkákat a jégzajlásban eltűnni a Jávorbőr-hegy alatti kanyarban.

Egész idő alatt jégzajlásban utaztak sok száz mérföldet Észak felé, s többször kimenekültek a torlaszokból, míg végül az élelemhozó hajóraj szomszédságában fagytak be. Itt telepedett le a sarkkörön belül Öreg Tarwater a hosszú télre. Naponta több órát dolgozott, tűzifát vágott a gőzhajó-társaságnak, s ezzel megkereste az ennivalóját. A többi idő alatt nem volt mit tennie, mint téli álmot aludnia a kunyhójában.

A meleg, a pihenés s a bőséges ennivaló meggyógyította szaggatott köhögését, s korához képest a lehető legjobb erőnlétbe hozta. De már karácsony előtt kitört a skorbut a friss zöldség hiánya miatt, s egyik csalódott kalandor a másik után bújt fekhelyére, hogy nyomorultul megadja magát e mindent betetéző szerencsétlenségnek. Nem úgy Tarwater. Még mielőtt az első tüneteket észlelte volna magán, elővette egyetlen receptjét, nevezetesen a mozgást. A régi kereskedelmi állomás lomtárából kimentett egy csomó rozsdás csapdát, s az egyik gőzös kapitányától kölcsönkért egy puskát.

E felszerelés birtokában abbahagyta a favágást, és többet keresett vele a puszta megélhetésénél. Akkor sem esett kétségbe, mikor őrajta tört ki a skorbut. Tovább rakosgatta ki csapdasorait, és énekelte régi énekét. Nem volt olyan borúlátó, aki megingathatta volna hitében, hogy háromszázezer dollárnyi alaszkai aranyat fog kirázni a mohagyökerek közül.

- De hisz ez nem aranyvidék - mondták neki.

- Az arany ott van, ahol megtalálod, fiam, én csak tudom, hiszen kerestem már, mielőtt megszülettél volna, még negyvenkilencben - hangzott a válasz. - Mi volt a Bonanza-patak? Jávorlegelő. Egy aranyásó se nézett volna rá, mégis ötszáz dollárt mostak ki egy merítésből, és ötvenmillió dollárt szedtek ki belőle. Eldorado is éppen ilyen vacak volt. Mit tudjátok, talán éppen ez alatt a kunyhó alatt, vagy ott a hegyen milliók várják a magamfajta szerencsés embert, aki kiszedi őket.

Január végén történt vele a szerencsétlenség. Valami erőteljes állat - úgy vélte, hiúz - belekeveredett egy kisebb csapdájába és elvonszolta. Az erős havazás feleúton félbeszakította az üldözést, az öregember elvesztette a nyomot, és eltévedt ő maga is. Csak néhány világos óra volt mindennap a húszórás éjszakák között, és a szürkületben s a szüntelenül zuhogó hóban nagy igyekezetében még jobban eltévedt. Szerencsére téli havazáskor Északon mindig emelkedik a hőmérő, így a szokott mínusz negyven, ötven, sőt hatvan fok helyett a hőmérséklet mínusz tizenöt fok maradt. Azonkívül melegen volt öltözve, s teli volt a gyufásdoboza. Kellemetlen helyzetén az is enyhített, hogy ötödnap elejtett egy több mint féltonnás jávorszarvast. Tábort vert mellette egy lucfenyő tövében, s felkészült, hogy kivárja a tél végét, hacsak egy kereső csapat meg nem találja, vagy a skorbutja nem rosszabbodik.

Eltelt két hét, keresők nem mutatkoztak, s a skorbutja tagadhatatlanul rosszabbodott. Hosszú órákig kuporgott álomban, hosszú órákig ébren tüze mellett, melyet a külső hidegtől egy fenyőágból rakott fal védett. De mind rövidebb lett az ébrenlét, s félébrenlétté vagy félálommá vált, ahogy a téli álomba merülés folyamata mindjobban erőt vett rajta. Az öntudat és egyéniség szikrája, ami John Tarwatert jelentette, lassan mélyre, egyre mélyebbre süllyedt, lényének mélyére, mely akkor alakult ki, mikor még ember sem volt az ember, s amikor emberré vált, midőn elsőnek valamennyi állat közül befelé nézett önmagába, és lerakta erkölcsének alapjait azokban a lidérces álmokban, melyeket erkölcs gátolta vágyainak szörnyalakjai népesítettek be.

Mint lázas és néha öntudatra ébredő ember, Öreg Tarwater is felébredt, megfőzte jávorhúsát, és megrakta a tüzet, de egyre több időt töltött önkívületben, s nem tudta megkülönböztetni öntudatában a révületet az álomtól. S itt, az ember íratlan történelmének elképzelhetetlen, beláthatatlan, elfelejthetetlen sírvermeiben, lidércnyomásos fejezetekben vagy az őrület lehetetlen kalandjaiként találkozott az ember erkölcsének szörnyteremtményeivel, amelyek azóta is addig gyötrik, míg álmokat nem sző, hogy elkerülje őket, vagy megküzdjön velük.

Egyszóval, hetven évének súlya alatt, Észak hatalmas és néma magányában Öreg Tarwater, mint a kábítószer vagy az érzéstelenítés révületében, felidézte önmagában az ősvilág gyermekemberének gyerekes gondolkodását. A Halál suhogó szárnyának árnyékában kuporgott Tarwater, s mint távoli elődje, az ősember, mítoszokat teremtett, napot imádott, ő maga volt a hősteremtő és a hős, aki a nehezen elérhető hallatlan kincset keresi.

Vagy megszerzi a kincset - mert ez volt a tudat alatti árnyékvilágának könyörtelen logikája -, vagy elmerül a mindent elnyelő tengerben, a világosságevő sötétben, amely minden este felfalja a napot... a napot, amely örökké újjászületve felkel másnap reggel keleten, s amely első jelképe lett az ember halhatatlanságának az újjászületésben. Mindez tudatalattijában (a tűnő fény árnyékos nyugati világrészén) a halál közeli árnyéka volt, amelybe lassan belehullott.

De hogyan meneküljön a sötétség szörnyetegétől, amely lassan felfalja belülről? Túl mélyre süllyedt, semhogy menekülésről álmodjon, vagy a menekülés vágyának ösztönzését érezze. Megszűnt számára a valóság. Belsejének sötét kamrájából nem támadhatott fel a valóság. Évei nyomták, elgyöngült a betegségtől, túl mély volt a csend és a hideg kábulata és elesettsége. Csak kívülről hathatott rá a valóság, s ébreszthette a valóság tudatára. Különben elszivárgott volna a tudatalatti árnyékbirodalmán keresztül az elmúlás teljes sötétjébe.

De végül rátört kívülről a valóság, s dobhártyáit hangos, csattanó horkanással rohanta meg. Húsz napig a hőmérséklet nem emelkedett mínusz ötven fölé, szellő sem rezdült, a legkisebb hang sem törte meg a csendet. Mint ahogy az ópiumszívó visszaszoktatja szemét az álom hatalmas falaitól a hitvány kis szoba szűk méreteihez, úgy meredt Öreg Tarwater homályos tekintettel pislogó tüzén át a hatalmas jávorszarvasra, amely riadtan nézett rá, sebzett lábát húzva, s a teljes kimerültség minden jelét mutatva; ő is vakon tántorgott az árnyékvilágban, és csak akkor ébredt a valóságra, mielőtt belelépett volna Tarwater tüzébe.

Az öregember keze erőtlenül kibújt nagy, egyujjas, vastag gyapjúval bélelt szőrmekesztyűjéből. Kipróbálta a mutatóujját, de annyira megdermedt, hogy mozdítani sem tudta. Óvatosan, lassan becsúsztatta csupasz kezét a takarói alá, szőrme parkája alá, be az inge nyílásán, langyos bal hónaljának üregébe. Hosszú percek teltek el, míg mozdítani tudta az ujját, akkor ugyanolyan óvatos-lassan vállához emelte puskáját, és rálőtt a tűz túloldalán álló hatalmas állatra.

A lövésre a két árnyékvilág vándora közül az egyik lezuhant a sötétbe, a másik felszállt a világosságba, és részegen imbolygott skorbut gyötörte lábain, reszketett az izgalomtól és a hidegtől, remegő ujjakkal dörzsölte elhomályosult szemét, és rámeredt a körülötte levő igazi világra, amely oly émelyítő-hirtelen tért vissza. Összeszedte magát, s rájött, hogy régóta, nem is tudja, mióta, a Halál karjában aludt. Határozott szándékkal köpött egyet, hallotta, hogy köpése recseg a fagyban, és úgy vélte, jóval mínusz hatvan alatt lehet a hőmérséklet. Csakugyan, aznap Fort Yukonnál az alkoholmérő mínusz hetvenöt fokot mutatott.

Tarwater agya lassan működni kezdett. Itt, a végtelen magányban, a Halál lakik. Két sebzett jávorszarvas vetődött ide. Miután a nagy hideggel kitisztult az ég, betájolta magát, s tudta, hogy mindkét sebzett jávor kelet felől jött hozzá. Keleten tehát emberek vannak - nem tudni, fehérek vagy indiánok, de mindenképpen emberek, akik pártját foghatják szükségében, és segíthetnek átkelnie a sötétség tengerén a valóság partjaira.

Lassan mozgott, de a valóságban mozgott: felszerelte magát puskával, lőszerrel, gyufával és tíz kiló szarvashússal. Aztán mint egy megifjodott Argosz, bár mindkét lábára bénán és tántorogva, hátat fordított a veszedelmes Nyugatnak, és elsántikált a nap-keltető, újjászülő Kelet felé.

Napok múlva - hogy hány nap múlva, sosem tudta meg - álmokkal és látomásokkal küszködve, régi negyvenkilences aranyásódalát kukorékolva, mint a fuldokló, aki gyengén úszik, hogy öntudatát az aláhúzó sötét felett tartsa, kiérkezett a havas lejtőn egy katlanhoz, s lenn füstöt látott és embereket, akik abbahagyták a munkát, hogy őt bámulják. Lebotorkált a dombról, egyre énekelve, s amikor kifulladva abbahagyta, az emberek különféle neveket kiáltottak feléje: Mikulás bácsi, Télapó, Utolsó Mohikán. Amikor közéjük ért, csendesen megállt, szó nélkül, és nagy könnyek csorogtak a szeméből. Sokáig sírt hangtalanul, végül, mint aki meggondolta magát, recsegő, ropogó ízületekkel leült a hóba, és e kényelmes helyzetben oldalt billenve, nyugodtan és békésen elájult.

Nem telt bele egy hét, Öreg Tarwater már fennjárt, és sántikálva végezte a házi munkát a kunyhóban: főzött és mosogatott a tábor öt emberére. Azok igazi pionírok voltak, szívósak és viharvertek, akik oly mélyen eltemetődtek a sarkkörön belül, hogy nem is hallottak a klondike-i leletről. Az öregember adott először hírt róla. Csaknem színhús koszton éltek, jávorszarvason, keribun és füstölt lazacon, kipótolva nyáron gyűjtött bogyókkal, ízesebb fajta gyökerekkel. Elfelejtették a kávé ízét, nagyítóval gyújtottak tüzet, ha útra keltek, égő ágakat vittek magukkal, és pipájukban száraz levelet szívtak, amely marta a nyelvüket, facsarta az orrukat.

Három évvel ezelőtt a Koyokuk folyó forrásvidékéről északra kutattak, átmentek a Mackenzie torkolatához, a Sarktengerig. Itt láttak bálnavadászhajókon utoljára fehér embert, és szerelkedtek fel a fehér ember élelmével, főként sóval és dohánnyal. Délnek és nyugatnak tartva a hosszú úton a Yukon és a Sündisznó folyó találkozásának irányában, Fort Yukon felé, aranyat találtak ebben a patakban, és itt maradtak kiaknázni.

Örömmel üdvözölték Tarwater érkezését, nem unták el negyvenkilences történeteit, és átkeresztelték Öreg Hősre. Fenyőtűből készült teával, a fűz héjának belsejéből főzött kotyvalékkal és fanyar és keserű gyökerekkel és gumókkal még skorbutjából is kigyógyították, úgyhogy nem sántított többé, és kezdett húst felszedni csontos alkatára. Azután meg nem látták semmi okát, miért ne szedjen össze gazdag aranykincset a földből.

- Háromszázezer aligha lesz - mondták neki egyszer reggelinél, mielőtt munkába indultak volna -, de mit szólna százezerhez, Öreg Hős? Ügy számítjuk, annyit ér egy mosóhely, mivel a föld jól tele van, és mi már ki is tűztük a foglaló karóit.

- Nagyon szépen köszönöm, fiúk - felelte Öreg Tarwater -, s annyit mondhatok csak, hogy százezer nagyon megteszi egy kezdőnek. Én persze nem állok meg, míg össze nem szedtem mind a háromszázezret. Azért jöttem ide.

Nevettek, és megéljenezték nagyratörését, s úgy vélték, gazdagabb mosóhelyet kell keresniük neki. És Öreg Hős úgy gondolta, hogy amint megjön a tavasz, s ő fürgébb lesz, neki magának kell kimennie, s egy kicsit körülszimatolnia.

- Mit tudja az ember - mutatott a patakon át egy domboldalra -, lehet, hogy ott a moha a hó alatt tiszta arany rögökben gyökerezik.

Nem mondott többet, de amikor a nap magasabbra emelkedett, és a napok hosszabbak és melegebbek lettek, gyakran átpillantott a patakon az éles padka-alakzatra a domb fele magasságában. És egy nap, mikor már javában olvadt, átkelt a patakon, és felmászott a padkáig. Egy-egy naposabb földsáv már egy hüvelyk mélyen felengedett. Az egyik ilyen sávon megállt, nagy bütykös markába fogott egy mohacsomót, és gyökerestül kitépte. A nap tompán fénylő sárgán villant fel. Megrázta a marék mohát, és kavicsforma nyers aranyrögök potyogtak a földre. Itt volt az Aranygyapjú, nyírásra készen.

Nem marad említetlenül Alaszka évkönyveiben az 1898-as nyári roham Fort Yukontól a Tarwater-domb bányáihoz. S amikor Tarwater eladta jogait a Bowdie-érdekeltségnek csekély félmillióért, és elindult Kaliforniába, öszvérháton lovagolt az újonnan vágott ösvényen, s kényelmes fogadók várták végig az úton egészen a Fort Yukon-i gőzhajókikötőig.

A St. Michaelsből induló óceánjárón első étkezésekor egy szürkülő hajú, kíntól elgyötört arcú, skorbuttól elnyomorított testű pincér szolgálta ki. Öreg Tarwaternak kétszer is szemügyre kellett vennie, hogy megbizonyosodjék róla: csakugyan Charles Crayton az.

- Jól kifogtad, fiam, mi? - kérdezte Tarwater.

- Ilyen az én szerencsém - panaszkodott a másik, miután felismerte és üdvözölte az öreget. - Csak én kaptam meg a társaságban a skorbutot. A poklokat jártam meg. A másik három dolgozik, egészséges, és elemózsiát gyűjt, hogy a télen elinduljon kutatni a Fehér folyón. Anson huszonöt dollárt keres naponta ácsmunkával. Liverpool húszért fát vág a fűrészmalomnak, és Nagy Bill negyvenet kap naponta, mint fűrészcsapat-vezető. Én is megtettem a tőlem telhetőt, s ha nem kapom meg a skorbutot...

- Persze, fiam, megtetted a tőled telhetőt, ami nem sok, mert természetednél fogva ingerlékeny vagy, és a túl sok üzlettől keményszívű. Mondok én neked valamit. Ilyen nyomorékon nem vagy alkalmas a munkára. Megfizetem a jegyedet a kapitánynál, hálából azért, hogy magatokkal vittél, és lefekhetsz és pihenhetsz az úton. És mi vár rád, ha kiszállsz San Franciscóban?

Charles Crayton vállat vont.

- Mondok neked valamit - folytatta Tarwater. - Kapsz munkát a birtokomon, míg el nem tudod indítani újra az üzletet.

- Szívesen vezetem az üzleti ügyeit... - kezdte mohón Charles.

- Nem, uracskám - jelentette ki Tarwater nyomatékosan. - De mindig kell dúcoknak gödröt ásni, ölfát vágni, s az éghajlat nagyszerű...

Tarwater úgy érkezett haza, mint egy igazi tékozló nagyapa, akinek kedvéért levágták és elkészítették a hízott borjút. De mielőtt asztalhoz ült volna, ki akart menni és szétnézni. És vérszerinti és törvény szerinti fiainak és lányainak vele kellett menniük, és megalázkodva enniük kellett a bütykös öreg kézből, amely félmilliót fog szétosztani. Az öregember ment elöl, s ravaszul bármilyen véleményt mondott is, egyik sem volt elég visszás vagy lehetetlen, hogy követőiből tiltakozást váltson ki. Megállt a romos vízimalomnál, melyet ő maga épített szálfákból, s arca sugárzott, mikor végigpillantott a Tarwater-völgyön s tovább, fel a Tarwater-hegy csúcsára - most mindez ismét az övé.

Valami eszébe jutott. Elfordult, és kifújta orrát, hogy elrejtse szeme villanását. Az egész család kíséretében odaballagott a megroggyant fészerhez. Felemelt egy viharvert lőcsöt a földről.

- William - mondta -, emlékszel arra a kis beszélgetésre, amit Klondike-ba indulásom előtt folytattunk? Persze hogy emlékszel, William. Azt mondtad, bolond vagyok. Én meg azt mondtam, hogy apám leverte volna a derekamat egy lőccsel, ha így beszélek vele.

- Igen, de csak tréfáltam - ellenkezett William.

William negyvenöt éves, ősz hajú férfi volt, s felesége és felnőtt fiai ott álltak a csoportban, és kíváncsian figyelték, amint Tarwater nagypapa leveszi a kabátját, és Mary kezébe nyomja.

- William, gyere ide - mondta parancsolóan.

William, bár erősen vonakodva, odament.

- Csak egy kis kóstolót abból, William fiam, amit apám gyakran kiosztott nekem - dünnyögte Öreg Tarwater, s verni kezdte fia hátát és vállát a lőcscsel. - Figyeld meg, nem ütök a fejedre. Apámnak fene nagy természete volt, és nem tett kivételt a fejjel, ha egyszer nekilátott. Ne rángasd hátra a könyököd. Még véletlenül eltörik valamelyik. És egyet mondj meg nekem, William fiam: még mindig úgy gondolod, hogy bolond vagyok?

- Nem! - kiáltotta William fájdalmasan, és ide-oda ugrándozott. - Nem vagy bolond, apám! Persze hogy nem vagy bolond!

- Te mondtad - jegyezte meg Öreg Tarwater velősen, félrehajította a lőcsöt, és igyekezett a kabátjába belebújni. - Most menjünk be és együnk.


Szász Imre fordítása


Jegyzetek

8. A kókuszdió szárított bele; szappangyártásnál használják. [VISSZA]

9. Fekete pogány! [VISSZA]

10. Egy pálmafa termése; elefántcsont utánzatú faragványokat készítenek belőle. [VISSZA]

11. Az észak-amerikaiak és angolok gúnyneve Latin-Amerikában. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap