A természeti erőforrásokat mi tágan értelmezzük. Először is, mivel nem célszerű magunkat azokra a természeti erőforrásokra korlátozni, amelyeket adnak-vesznek a piacon. A természeti erőforrások egy igen tág körének ugyanis nincs piaca, így ára sem, ilyen például a tiszta levegő, vagy a sztratoszféra ózonrétege stb., de közgazdasági értelemben nem is ez a fontos, hanem az, hogy mennyire meghatározó a jelentőségük a termelés vagy a fogyasztás szempontjából. A földkéregben lévő ásványkincsek és fosszilis energiahordozók ugyanúgy részei a természeti erőforrásoknak, mint annak a lehetősége, hogy új élőlények jöhetnek létre, vagy az a tulajdonság, hogy a szennyező anyagokra nézve létezik egy befogadó, elnyelő képessége a bioszférának.
A kimerülő erőforrásokkal, mint például a szén, az olaj vagy az érckészletekkel kapcsolatban felvetődik a probléma, hogy most célszerűbb felhasználni őket vagy inkább célszerű tartalékolni a jövőre. A kérdés még pontosabban az, hogy érdemes-e, és ha igen milyen ütemben a kimerülő természeti erőforrások gazdasági hasznosítása.
A kérdésfelvetésből világos, hogy a kimerülő természeti erőforrások különböznek a közönséges javaktól, mégpedig abban, hogy korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre és abban, hogy nem újratermelhetőek. Ennek következtében a nem megújuló természeti erőforrás egysége kitermelésének és felhasználásának van egy "lehetőség" költsége (opportunity cost), ami azzal az értékkel egyenlő, amit egy jövőbeni felhasználás esetén kaphatnánk, ha nem most, hanem csak később használnánk fel.
A kimerülő természeti erőforrás felhasználási ütemének meghatározásakor ezt a "lehetőség" költséget is figyelembe kell vennünk, vagyis az árnak nemcsak a kitermelés határköltségeit kell fedezni, hanem a "lehetőség költséget" is ahhoz, hogy az adott kimerülő természeti erőforrás felhasználását optimálisnak tekinthessük.
Amint az Ábra 2-1-en látható, a szokásos hatékonysági kritérium, amely szerint az ár = a termelés határköltségével helyett, a kimerülő természeti erőforrás esetén a hatékonysági kritérium úgy módosul, hogy ár = a termelés határköltsége+ lehetőség költség. Amint az Ábra 2-1 látható, a kimerülő erőforrás igénybevétele akkor lehet optimális, ha jelenlegi kitermelése kisebb, mintha újratermelhető volna.
Az erőforrás időben optimális elosztása érdekében a kitermelést irányító vállalkozó ahelyett, hogy y** mennyiséget termeltetne, kénytelen egy AB nagyságú pozitív különbséget meghagyni az ár és a kitermelési költségek között és megelégedni az y* mennyiség kitermeltetésével. Az AB-t szokás bérleti díjnak, határ profitnak, royaltinak stb-nek nevezni. Ahhoz, hogy a kimerülő erőforrás felhasználása valóban optimális legyen, az szükséges, hogy az AB (royalti) nagysága időben ne változzon. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a royaltinak a tőkekamatlábnak megfelelő százalékban időben növekednie kell (hogy a diszkontált értéke állandó maradjon).
Ábra 2-1 Kimerülő természeti erőforrások használata[1]
Képletszerűen is leírhatjuk, hogy hogyan változik a kimerülő természeti erőforrás ára az időben. Amint az előbb megállapítottuk, a royalti a kamatlábnak megfelelően nő, ha feltesszük, hogy a kitermelés határköltsége változatlan, ekkor a következő időszak royalti-jának a nagysága:
amiből az ár a következő időszakra:
vagy általánosan a t-edik időszak-ra:
A képlet alapján úgy tűnhet, hogy a kimerülő erőforrás egységének ára időben szakadatlanul nő. Valójában azonban a helyzet nem ez, hiszen amint azt a Ábra 2-1-en láthatjuk, bizonyos árnál a kereslet nulla értékűvé válik, másrészt általában léteznek olyan helyettesítő erőforrások vagy technológiák, amelyek képesek ugyanazt a feladatot teljesíteni, esetleg drágábban. A kőolajnak vagy földgáznak ilyen helyettesítője lehet a szén, vagy a nukleáris energia, esetleg a napenergia. Vagyis bizonyos árszínvonalnál a gazdaság visszaáll (backstop) valamilyen helyettesítő erőforrásra vagy technológiára.
Természetesen a valóságban a kép komplikáltabb, hiszen egy természeti erőforrást rendszerint nemcsak egyféle célra használnak fel. Ennek következtében számtalan helyettesítési lehetőség és a nekik megfelelő árak létezhetnek egyidejűleg. Például a kőolajat nemcsak energetikai célra, hanem vegyiparira is felhasználják, sőt az energetikai felhasználáson belül is mások a helyettesítési lehetőségek a közlekedés, mint az ipari hőszolgáltatás területén. Nyilván a vegyipari felhasználás magasabb árat képes elviselni, mint az energetikai stb.
A fentiekben a probléma viszonylag leegyszerűsített tárgyalására vállalkoztunk, a részleteket az érdeklődők megtalálják az irodalomban.
Mindezeket figyelembe véve talán már érthetőbb, hogy mi lehet az oka annak, hogy a prognózisok miért tévednek olyan nagyot a kimerülő természeti erőforrások szűkösségének előrebecslésében. Amint azt a Ábra 2-2 mutatja az ásványvagyonnak csak egy része ismert és az ismert részből is csak az tartozik a készletbe, ami az adott fejlettségi szinten gazdaságosan kibányászható és feldolgozható. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ásványvagyon nagysága durván becsülhető az elemek földi gyakoriságából, vagyis a természettudósok képesek megmondani, hogy a földtörténet során milyen kőzetekben keletkezhetett és így hol fordulhat elő például kőolaj, kőszén, vasérc vagy más, a gazdaság számára fontos ásványkincs. Az azonban már a technológiai fejlettségtől, közlekedési viszonyoktól sőt esetenként a nemzetközi diplomáciától függő kérdés, hogy az adott ásványkincs valóban része a készletnek vagy sem.
A századforduló technológiai fejlettsége szintjén például a rézércet akkor tudták felhasználni, ha annak réztartalma kb. 6 % volt. Napjainkban a flotációs technológiával már a 0,5 % alatti rezet tartalmazó ércek is gazdaságosan feldolgozhatóvá tehetőek.
Amennyiben a világpiaci nyersanyagárak magasak, abban az esetben nőnek a készletek. Az alumínium esetében például bizonyos ár felett az elektrolízis helyett a termikus alumíniumgyártás is gazdaságossá válhat, amivel a viszonylag alacsony alumínium tartalmú bauxitok is műrevalóakká válnak vagyis részei lesznek a készletnek.
Helyenként háborús konfliktusok, politikai feszültségek is befolyásolják a nyersanyagokhoz való hozzáférhetőséget és ezzel a készlet nagyságát. A készlet ugyanis az ásványvagyonnak az a része, amely az adott technológiai és gazdasági feltételek mellett pozitív in situ értékű, vagyis a felhasználása haszna fedezni képes a korábbiakban tárgyalt bányajáradékot is.
Ábra 2-2 Az ásványi nyersanyagvagyon osztályozása[2]
A megújuló és a kimerülő erőforrások közé igen nehéz éles határvonalat húzni, legalábbis ritkán beszélhetünk elvi korlátokról. A megújuló erőforrások, mint például az erdő, vagy a tó halállománya kimerülhetnek és esetenként a kimerülő természeti erőforrás megújíthatóvá válhat, ha figyelembe vesszük a technikai fejlődés okozta meglepetéseket. A réz példája is ezt mutatja, hiszen nemhogy rézhiányról beszélhetnénk, hanem az üvegszálak elterjedésével átmenetileg rézfelesleg jelentkezik. Említhetnénk más példákat is, ahol a hulladék újrahasznosítás és a technikai haladás együttesen olyan megoldásokat kínálnak, hogy szinte nincs szükség újabb primer nyersanyagra a gazdaság működéséhez. Ilyen helyzethez állunk közel a platina vagy az ólom esetében. Más nyersanyagoknál a mai technikák olyan kis hatóanyag-tartalmú érceket is képesek hasznosítani, amelyeket korábban meddőnek tekintettünk volna.
Míg a hagyományosan kimeríthetőnek tekintett erőforrások kimerülésének lelassításában az utóbbi évtizedekben komoly eredményeket értünk el, sajátos módon az egyébként megújulónak tekinthető olyan erőforrások, mint az esőerdők, vagy például a biológiai diverzitás megújulóképessége fenyegetett. Ez azért veszélyesebb, mint például a nyersanyag- vagy energiahiány, mert az azok által okozott katasztrófák néhány év vagy emberöltő alatt korrigálhatóak, míg a biodiverzitásban vagy az élőlények genetikai állományában bekövetkező károsodások elhárítása évmilliókat igényelne.
Normális körülmények (értsd ésszerű felhasználás) esetén a megújuló természeti erőforrások újratermelődnek, mint például a tengerekben vagy a folyókban a hal, az erdőkben a fa stb. A megújuló természeti erőforrásokkal kapcsolatban is felvethető, hogy milyen ütemű lehet a felhasználásuk. A fenntartható használat követelményét figyelembe véve a természettudományos válasz viszonylag egyszerűnek tűnik: olyan ütemben szabad felhasználni a megújuló természeti erőforrásokat, amilyen ütemben azok újratermelődnek. Közgazdasági értelemben a válasz kicsit bonyolultabb. Ideális esetben a megújuló természeti erőforrás tulajdonlása tisztázott. Például egy gazdaság üzemeltet egy halastavat, vagy egy szövetkezet tart fenn egy legelőt. Ebben az esetben a halastó, illetve a legelő úgynevezett eltartó képessége (carrying capacity) határozza meg, hogy mennyi halat tarthatunk a tóban illetve, hogy mennyit halászhatunk le évente vagy a legelő esetében mennyi lábasjószágot tarthatunk az adott területen. A természetes növekedési törvény szerint ugyanis a növekedés vagy növekmény az erőforráskészlet függvénye. A biológiai növekedési törvény értelmében létezik egy optimális méretű készlet (egyedszám vagy biomassza), amely a maximális fenntartható hozamot biztosítja. A legelő vagy a halastó tulajdonosa nyilván arra törekszik, hogy ezt az állapotot közelítse meg.
A megújuló erőforrás (pl. halállomány, erdő, legelő stb.) esetén az erőforrás mennyiségének növekedése egyrészt függ a természeti erőforrás induló méretétől/egyedszámától, illetve a környezet eltartóképességétől. Az induló méret a szaporodásra alkalmas egyedek számát, az eltartóképesség a rendelkezésre álló élelem bőségét határozza meg. Az erőforrás növekedése kezdetben gyorsütemű lehet, amennyiben a viszonylag kisszámú egyed számára a környezet bőséges táplálékkal szolgál. Amint az egyedszám nő, egyre nehezebb lesz táplálékot találniuk, a táplálék szűkössé válik, ami csökkenti a biomassza növekedési rátáját.
Az Ábra 2-3 a tógazdaság példáján keresztül ábrázoljuk a biológiai növekedési törvényt.
Ábra 2-3 A biológiai növekedési törvény[3]
.
Az ábra vízszintes tengelyén ábrázoljuk a halpopuláció egyedszámát, a függőleges tengelyen pedig az adott egyedszám által időegység alatt létrehozott növekményt. Esetünkben a maximális növekményt a 6 milliós halpopulációnál találjuk, vagyis ez tekinthető a fenntartható használat szempontjából optimális egyedszámnak, ennél maximális a hozam (fenntartható egyedszám), az ábra szerint időszakonként éppen 2 millió. Az ábra szerint a tó eltartó képessége 12 millió hal, vagyis ez a maximális egyedszám, ami a tóban megél, de mint látjuk ez esetben a növekmény már nulla. A maximális hozamot tehát hatmillió hal esetében kapjuk. Ha történetesen csak 3 millió hal volna a tóban, akkor csak 1,5 millió darabot szabadna lehalászni, ha azt akarjuk, hogy ne csökkenjen a halak száma. Érdekes módon, 10 milliós halpopuláció esetén a növekmény csak 1 millió ugyan, de ez esetben ha többet, mondjuk 2 milliót halászunk le, akkor a következő évben a megmaradó 9 millió hal hozama több lesz (1,5 millió), mint volt az előző évi 10 millióé. Vagyis az egyedszám csökkenéssel javulnak a megmaradó egyedek életfeltételei és ezzel a gazdasági eredmény is.
A két eset azonban környezeti szempontból jelentősen különbözik. Míg a fenntartható egyedszám alatt a túlhalászás a halak kipusztulásával fenyeget, addig a halpopuláció túlnépesedése csak a tó halhozamának az éves növekményét csökkenti, de a halak kipusztulásától nem kell tartanunk. Vagyis míg az első esetben valamilyen, a lehalászást korlátozó beavatkozással, meg kell akadályozni a természeti erőforrás túlzott használatát annak érdekében, hogy a halak ki ne pusztuljanak a tóból, addig a második esetben nincs szükség ilyen beavatkozásra, a dolgot rábízhatjuk a természetre.
Az Ábra 2-1 alapján viszonylag szabatosan meghatározhatjuk, hogy a megújuló természeti erőforrás esetén mit jelent közgazdasági értelemben az adott erőforrásféleség védelme, megőrzése.
Az előbbi tógazdasági példánál maradva a védelem azt jelenti, hogy megakadályozzuk, hogy a tóban a halpopuláció egyedszáma 6 millió alá csökkenjen. Mindaddig, amíg 6 milliónál több hal él a tóban, nincs szükség a halászat korlátozására. Ha az adott példánál maradva rendszeresen 2 milliónál több halat halászunk le évente, akkor függetlenül az induló egyedszámtól, mindenképpen a halállomány elfogyásával kell számolnunk.
Amennyiben a tógazdaságnak van tulajdonosa, ő nyilván abban lesz érdekelt, hogy a lehalászás csak a fenntartható mértékben következzen be, ha azonban a tó köztulajdonban van, akkor előfordulhat, hogy bekövetkezik a túlhalászat, hiszen az egyéni termelőt semmi sem ösztönzi étvágya fékentartására. Természetesen ez a megállapítás sem maradéktalanul helytálló, mert valami mégis fékentarthatja a példában említett halászt. Amennyiben ugyanis a keresleti és kínálati viszonyok az egyensúlyi mennyiséget a fenntartható használat által biztosított maximális hozamnál kisebb mennyiségnél jelölik ki, a köztulajdonban lévő tó halállománya megmenekült. (Ábra 2-4)[4]
Történelmileg évszázadokon keresztül ez jellemezte a köztulajdonban lévő tengerek, tavak halállománya iránti keresletet és kínálatot, és a védelmi probléma fel sem merült. Újabban azonban a helyzet megváltozott (Ábra 2-5), a szűkösség miatt a kereslet és a kínálat összhangja csak a fenntartható használatot meghaladó halászat esetében jönne létre. Beavatkozás nélkül, az ilyen erőforrások gyorsan kimerülnének, vagyis szükség van a korlátozó védelemre, hiszen az egyéni termelőt, a halászt, aki a piacnak csak apró töredékét ellenőrzi, nem érdekli a halállomány jövőbeni csökkenése, de még ha érdekelné is, oly keveset tudna tenni a megóvása érdekében, hogy az ilyen erőfeszítései közgazdasági értelemben célszerűtlennek minősülnének.
Az újratermelhető javakkal összehasonlítva még akkor is nehézségekbe ütközik a természeti erőforrások hatékony használata, ha nincsenek köztulajdonban.
Tételezzük fel, hogy nagyszámú halastó tulajdonos árusít halat nagyszámú fogyasztó részére, vagyis egy tökéletes versenypiaccal rendelkezünk, az árat a piac határozza meg. Míg azonban normál újratermelhető javaknál ilyenkor a kínálati görbét az egyéni határköltség görbék (MC görbék) összegzésével kapnánk, megújuló természeti erőforrásoknál (mint például a halgazdaság, az erdő stb.) a helyes kínálati görbe az eladók határköltség görbéiből számított kínálati görbe fölött lesz, mivel az eladók érvényesíteni kénytelenek azokat a költségeiket is, amelyek abból származnak, hogy a most kihalászott halak miatt csökken a következő időszak halhozama.
Ábra 2-4 A közjavak szabad használatának következményei
Ábra 2-5 A haszon maximálása tökéletes versenypiacon magántulajdonban lévő,
felhasználásra kerülő, megújuló természeti erőforrás esetén[5]
Amint az Ábra 2-5 baloldali része mutatja, az egyéni termelő számára a határköltség görbe (MC) balra tolódott (MC*) és így az egyensúlyi ár nem P0 hanem Pe lesz. Az egyensúlyi ár kialakulást a jobboldali ábra mutatja, ahol a piaci kínálati görbét a jövőbeni költségeket is figyelembe vevő egyéni határköltség görbék (MC*) összegzésével kapjuk meg. Ennek a kínálati és a piaci összevont keresleti görbének a metszéspontja jelöli ki a Pe egyensúlyi árat, a Q halmennyiségnél. A baloldali ábra EF szakaszát, vagyis a két kínálati görbe különbségét szokás az egyéni termelő megőrzési árának (reservation price), míg a JK különbséget egyszerűen megőrzési árnak nevezni. Mint látjuk az egyéni termelő a profitját a megőrzési ár miatt Q* mennyiségnél fogja maximálni. A Pe és P0 közti különbség a megőrzési ár kompenzálja az egyéni termelőt a jövőbeni kisebb hozam miatti veszteségért.
A megőrzési árat természetesen befolyásolja a banki kamatláb[6] , és érdekes módon a magas kamatláb csökkenti, míg az alacsony növeli a nagyságát. Ugyanis magas kamatláb mellett a termelő ösztönözve van arra, hogy inkább most vigye a piacra áruját és a pénzt a bankban kamatoztassa. Természetesen meghatározó az erőforrás várható áralakulása is. Jelentős várható áremelkedés esetén a megőrzési ár is tetemes lehet. Fontos persze ilyenkor is a már említett kamatláb értéke. Ha a várható árnövekedés meghaladja a kamatlábat, akkor érdemesebb a halat még egy évig a tóban tartani, ha fordított a helyzet, akkor nem, és ez csökkenti a megőrzési árat. Érdekes lehet a halászati költségek várható alakulása is. Nyilván, ha várhatóan nőnek a halászati költségek például a bérköltségek növekedése miatt, érdemesebb most piacra vinnem az árut, vagyis ez is csökkentheti a megőrzési árat. Természetesen befolyásolja a megőrzési árat az is, hogy a tó halállományának aktuális egyedszáma hogyan viszonyul a tó eltartó képességéhez, illetve a fenntartható maximális hozamot biztosító egyedszámhoz. Nyilván a túl magas egyedszám fenntartása nem érdeke a termelőnek, mert mint láttuk a növekményt csökkenti, tehát a maximális hozamot biztosító egyedszámon túli esetekben a megőrzési ár akár nulla is lehet, míg az optimálist megközelítő esetekben tetemessé válhat.
A megőrzési árat természetesen befolyásolják az olyan tevékenységek költségei, amelyek az eltartóképességet, optimális egyedszámot stb. valamilyen módon befolyásolják. Ilyen tevékenységek lehetnek például halivadékok telepítése a tóba, a halak mesterséges etetése, erdőtelepítés, esetleg műtrágyázás stb. Nyilván ezekkel a módszerekkel befolyásolható a hozam és az előbb említett tényezőktől függően az ilyen beavatkozások gazdaságossága is meghatározható.
Közgazdasági értelemben a környezeti probléma akkor merül fel, ha az erőforrások allokációja nem hatékony, vagyis ha nem akkor és nem arra használjuk az erőforrásokat, ahol, amire és amikor kellene. Ezt a neoklasszikus közgazdaságtani felfogás szerint a Pareto-i optimalitás alapján úgy értelmezhetjük, hogy az erőforrás felhasználása akkor hatékony, ha a társadalom jóléti függvényét maximálja. A hatékony felhasználás azonban csak az egyik feltétele a környezeti probléma elkerülésének, a másik követelmény, hogy a jövő nemzedékeknek ne hagyjunk rosszabb feltételeket, mint ami nekünk rendelkezésünkre áll.
A piacgazdaságok a hatékonysági kritériumot általában a tulajdon cseréje által képesek teljesíteni. Ez azonban feltételezi a hatékony tulajdonosi szerkezetet. Melyek a feltételei a hatékony tulajdonosi szerkezetnek?
Az első követelmény az általános érvényűség (universality). Az erőforrások magántulajdonáról akkor beszélhetünk, ha minden jog maradéktalanul meghatározott.
A második követelmény a kizárólagosság (exclusivity), ami azt feltételezi, hogy minden az erőforrás tulajdonlásával és használatával kapcsolatos hasznok és költségek kizárólag a tulajdonos jólétét (gazdagságát) befolyásolják.
A harmadik feltétel az átruházhatóság (transferability), vagyis a tulajdonos számára biztosítani kell, hogy a tulajdonjogokat szabadon átruházhassa.
A hatékony tulajdonosi szerkezet végül igényli a kikényszeríthetőséget (enforceability), vagyis a tulajdonjogoknak védettnek kell lenniük az erőszakos eltulajdonlással szemben.
Amennyiben a tulajdonra érvényesülnek a fenti követelmények, a piac törvényei biztosítják, hogy a tulajdon hatékonyan működjön, ugyanis a tulajdonos érdekelt lesz abban, hogy eladja a tulajdonát olyannak, akinek az nagyobb hasznot hoz.
Mi a helyzet, ha a tulajdonjogok nincsenek tisztázva, ha például a legelő vagy a halastó a falu közös tulajdona, vagy vehetjük egészen tágan, mi a helyzet az olyan közjavakkal, mint az óceánok, a Föld légköre stb.?
A választ erre a kérdésre igen szemléletesen írja le G. Hardin, akinek leírását hűen interpretálja Hankiss Elemér, mi most az egyszerűség kedvéért a következőkben Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák c. könyvéből idézünk:
"1968-ban jelent meg a Science-ben Garrett Hardin nagy feltűnést keltett tanulmánya a Közlegelők tragédiájáról. A biológus Hardin a már-már feltartóztathatatlanná váló népességrobbanásban látta korunk egyik legnagyobb "társadalmi dilemmáját", s e végzetesnek ítélt mechanizmust egy 19. századi matematikustól vett példán elemezte. (Lloyd, 1833.; Hardin, 1968.)
Adva van egy "közlegelő", amelyen a faluban kialakult hagyományok értelmében, a faluban lakó tíz gazda egy-egy tehenet legeltet; az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy az itt legelő tehenek mindegyike 1000 fontot nyom; vagyis súlyuk együttesen 10000 font. Az egyik gazda azonban egyszer csak gondol egyet, s hogy hasznát megduplázza, még egy tehenet kicsap a legelőre. (Attól, hogy a történelmi valóságban a közlegelő intézménye nem így bomlott fel, most tekintsünk el egy pillanatra.) Ekkor tehát már 11 tehén legel a legelőn. Minthogy azonban így valamivel kevesebb fű jut egy tehénnek, 1000 font helyett csak 900 fontra hízik mindegyik meg. Vagyis az akinek két tehene van 800 fontot nyer (mert egy darab 1000 fontos tehén helyett két 900 fontos tehene van); a többiek fejenként 100 fontot vesztenek. S együttesen valamennyien megint csak 100 fontot vesztenek, mert 11 darab 900 fontos tehén összesen az eredeti 10000 font helyett csak 9900 fontot nyom. Ez még nem nagy eset. De mi történik akkor, ha még egy gazda, majd még egy s egyre több s végül valamennyi úgy gondolkozik, hogy na, még én is beküldök egy tehenet, hogy nyereségemet megkétszerezzem? Ha minden újabb tehén az összes többi súlyát 100 fonttal csökkenti, akkor a folyamat a következőképp alakul (lásd a Táblázat 2.1).
Táblázat 2.1 A közlegelő tragédiája[7]
A tehenek száma | Egy-egy tehén súlya | A kéttehenes gazdák teheneinek együttes súlya | A második tehenet beengedők haszna az eredeti állapothoz képest | A tehenek összsúlya | Az összsúly csökkenése |
10 | 1000 | 0 | - | 10000 | 0 |
11 | 900 | 1800 | 800 | 9900 | 100 |
12 | 800 | 1600 | 600 | 9600 | 400 |
13 | 700 | 1400 | 400 | 9100 | 900 |
14 | 600 | 1200 | 200 | 8400 | 1600 |
15 | 500 | 1000 | 0 | 7500 | 2500 |
16 | 400 | 800 | - 200 | 6400 | 3600 |
17 | 300 | 600 | - 400 | 5100 | 4900 |
18 | 200 | 400 | - 600 | 3600 | 6400 |
19 | 100 | 200 | - 800 | 1900 | 8100 |
20 | 0 | 0 | - 1000 | 0 | 10000 |
Mi olvasható le erről a táblázatról, s mi következik a fent leírt példázatból?
Ha mindenki betartja az együttélés kialakult szabályait, ahogy szaknyelven mondják, ha mindenki kooperatív stratégiát játszik, akkor a legnagyobb a közösség együttes jövedelme(10 000 font).
Minél többen megszegik az együttélés kialakult szabályait, vagyis minél többen alkalmaznak dezertáló stratégiát, annál inkább csökken a közösség együttes jövedelme (10000 fontról végül 0 fontra).
Minél többen dezertálnak, annál inkább csökken a nem dezertálók, vagyis a kooperatív stratégiát folytató egy-tehenesek jövedelme (10000 fontról 0 fontra).
Minél többen dezertálnak, annál inkább csökken a dezertálók jövedelme is (1800 fontról 0 fontra). Mégpedig olyan gyorsan csökken, hogy 4 embernek még érdemes dezertálnia, mert az eredeti 1000 font helyett így 1200 fonthoz jutnak fejenként, de ötnek már nem érdemes, mert akkor már két tehén is csak ugyanannyi, vagyis 1000 fontot nyomna együttesen, mint az eredeti egy.
Ha azonban egyszer már megindult a dezertálások sora, megáll-e a negyedik embernél? Nem. Mert az ötödik ember az eredeti 1000 fonthoz viszonyítva ugyan már nem nyerhet semmit, pillanatnyi állapotához képest azonban igenis nyerhet. Négy társa dezertálása után ugyanis az ő tehene már csak 600 fontra hízhat föl; ha viszont beküld ő is még egy tehenet, akkor két 500 fontos tehene, vagyis összesen 1000 fontja lesz. Beküldi hát ő is a tehenet. S a következő ugyanígy tesz, mert egy tehénnel 500 fontja, kettővel viszont 800 fontja lehet, és így tovább egészen a 9. emberig, aki mint a táblázatból láthatjuk, már semmit sem nyerhet a második tehén beküldéséből, mert így egy darab 200 fontos tehene helyett neki is, a többi két tehenes gazdának is két darab 100 fontos tehene lesz.
Mi történik ekkor? Az egyik lehetőség az, hogy a dezertálás láncreakciója most már végigfut a soron, s végül elpusztul a közlegelő, éhen hal a húsz tehén, s így minden gazda számára százszázalékos veszteséggel zárul az egyéni haszon másokra tekintet nélküli hajhászása."
A másik lehetőség? A kooperatív stratégia elérése vagy kikényszerítése például állami beavatkozással, vagy mint láttuk a fentiekben, az úgynevezett hatékony tulajdonosi szerkezet létrehozatala. Ez esetben a piac biztosítja az erőforrás hatékony felhasználását. A történelemben az un. falusi közlegelők esetén ez utóbbi történt, a közlegelők megszűntek, magántulajdonba kerültek, aminek a társadalmi következménye egyesek elszegényedése lett.
A közjavakra a tulajdonjogokat nem lehet szabatosan definiálni, nagyrészt azért, mert a közjavak, mint a levegő, a természeti táj, a víz, a halak, vadak, vándormadarak stb. fogyasztása oszthatatlan (indivisible), mivel egy személy fogyasztása nem befolyásolja a többiek fogyasztását, hozzáférését az adott jószághoz.
Rábízható-e a magánszektorra, hogy olyan közjavakat, mint pl. a tiszta levegő vagy a biodiverzitás megfelelő mennyiségben megtermeljen ?
Mielőtt válaszolnánk a kérdésre, nézzük a következő példát: van két fogyasztónk, akiket megkérdezünk, hogy mennyit hajlandóak fizetni a biodiverzitás fenntartásáért. A két különböző preferenciájú fogyasztó keresleti görbéjét, ha ábrázoljuk, az Ábra 2-6-nak megfelelő DA és DB görbéket kapjuk, vagyis az A fogyasztó többre értékeli a biodiverzitást mint a B. Az együttes keresleti görbéjüket függőleges összegzéssel kapjuk, mert ugyanazt a biodiverzitást (miután oszthatatlan) mindketten fogyaszthatják. Az MC a biodiverzitás megőrzésének határköltsége esetünkben konstans.
Az Ábra 2-6 szerint a biodiverzitás fenntartásához (pl. zöldsávok telepítése, költőhelyek fenntartása stb.) szükséges bevétel akkor állítható elő, ha különböző (az egyéni preferenciáknak megfelelő) árakat számítunk fel. Ez azt jelentené a gyakorlatban, hogy a Nemzeti Parkba való belépőjegy árát aszerint kellene egyénenként megállapítani, hogy kinek mennyire fontos a természet védelme.
A valóságban ez nem nagyon működik, a megkérdezettek inkább eltitkolnák a preferenciáikat, semmint magasabb díjakat fizetnének. Természetesen vannak kedvező ellenpéldák, amikor magánszemélyek önkéntes adományokkal támogatják a természetvédelem erőfeszítéseit. A kérdésre, hogy fenntartható e kizárólag üzleti alapon a biodiverzitás, határozott nemmel válaszolhatunk.
Ábra 2-6 Két fogyasztó egyéni és együttes keresleti görbéje közjavak esetén[8]
Eddig a természeti erőforrásoknak azokról a típusairól beszéltünk, amelyeket vagy mint ásványi nyersanyagokat, vagy mint biomasszát stb. hasznosítunk a gazdaságban. Ezekkel kapcsolatban igaz az a Milltől 1948-ból származó megállapítás, miszerint a kitermelési költségek egyrészt nőnek amiatt, mert egyre mélyebbről, egyre gyengébb minőségű lelőhelyekről kényszerülünk kinyerni a nyersanyagokat, másrészt viszont a költségnövekedést mérséklik a technikai felfedezések és technológiai újítások. Mill azonban rámutatott arra is, hogy a föld nemcsak annyit ér, amennyit kinyerhetünk belőle, hanem többet, mert olyan lehetőségeket is tartogat számunkra, mint például a természeti táj nyújtotta szépség élvezete stb. A természeti erőforrásoknak ezen utóbbi dimenziója ezután sokáig feledésbe merült és közgazdasági értelemben csak a nemzeti parkok megjelenésekor kezdtek vele újra foglalkozni. A természeti erőforrásoknak ezt a fajtáját szokás in situ vagy helyben való erőforrásoknak nevezni. Esetenként a természeti erőforrásoknak a hasznosításakor a kinyerhető erőforrás használata irreverzibilis változást okozhat például a természeti tájban, elég ha a külszíni bányászatra gondolunk, de hasonló változásokkal jár egy vízierőmű-építkezés és más beruházás is. Ezekben az esetekben felmerül a kérdés, hogy a költség-haszon elemzésekben a természeti táj megőrzése mennyit ér. Könnyen belátható például, hogy egy hegy mint turisztikai látványosság is hozhatna akkora hasznot, mint ami a hegy anyagának cementté történő átalakításából származik. A természeti erőforrás eme két oldalának versenye a befektető számára azt a kérdésfeltevést jelenti, hogy vajon a kitermelésbe (pl. a vízierőmű építésébe) vagy a természeti táj nyújtotta szolgáltatások megőrzésébe fektesse a pénzét. Egyszerű volna a válasz, ha a kinyerhető erőforrás időben relatíve felértékelődne a természeti tájhoz képest. Mint tudjuk a valóságban éppen fordított a helyzet, mert míg a technika a nyersanyagszűkösség problémáira talál megoldásokat, a természeti táj vagy a biodiverzitás regenerálására csak alig. A technikai haladás a természeti erőforrások vonatkozásában is aszimmetrikus, inkább képes anyagi javak termelésére, mint a természeti környezet reprodukálására. Mindezek következtében arra kell számítani, hogy a kétféle használatban az árak a természeti környezet javára billennek, még akkor is, ha közben a társadalom értékrendje nem változik. Remélhetőleg persze ez is változik, és a természeti környezet ezáltal is felértékelődik az anyagi javak fogyasztásával szemben. Miután a gazdasági fejlődés a kitermeléssel összefüggően irreverzibilis változásokat eredményez, ha a fenti megfontolások helyesek, márpedig a tapasztalat ezt bizonyítja, ez önmagában is egy csökkenő ütemű fejlődést tenne indokolttá. Sajnos a természeti tájnak mint in situ erőforrásnak az időben növekvő értékét a legtöbb beruházási project (bányászat, vízierőmű építés stb.) rövidlátó módon figyelmen kívül hagyja.
A természeti erőforrások in situ eleme különösen fontos a turizmussal vagy általában a rekreációval foglalkozók számára, részben mert ezek a gazdasági ágak nagyrészt az erőforrásnak ezt az oldalát hasznosítják, de azért is, mert a hiedelmektől eltérően ezek a gazdasági ágak is képesek saját működési közegüket irreverzibilisen károsítani. A szállodasorok, autópályák stb. majdnem annyi problémát okozhatnak a természeti tájban, mint a vízierőművek.
A közgazdászok közül sokan osztják azt a véleményt, hogy a környezettel a fő baj, hogy nincs piac, ami mérhetné az árát az olyan környezeti javaknak és szolgáltatásoknak, mint a tiszta levegő, az erdők vadjai, a természetes táj stb. A közgazdaságtan a választás tudománya, amennyiben azt igényli, hogy kifejezzük preferenciáinkat meghatározott dolgok között, mert erőforrásaink korlátozottak, tehát a javaknak és szolgáltatásoknak csak egy részét birtokolhatjuk. Ha figyelembe vesszük, hogy a természeti környezettel kapcsolatban is választanunk kell, hogy korlátozott erőforrásainkat a tiszta levegő megőrzésére vagy valamilyen termék vásárlására fordítsuk-e? Nyilvánvaló, hogy itt is választanunk kell, vagyis meg kell állapítanunk preferenciáinkat. Miután az ilyen választás létezését senki sem vitatja, nyilvánvaló az is, hogy a környezet minőségének javulása gazdasági értelemben is javulást jelent, miután a társadalom jóléte nő.
Természetesen a kérdés nem egyszerű, hiszen amikor a társadalom jólétének javulásáról beszélünk, nem tisztázzuk, hogy hány jövőbeni generációra legyünk tekintettel, és azt sem, hogy tekintettel kell-e lennünk más élőlények "jólétére" is vagy sem és azzal sem foglalkozunk, hogy a jólétről alkotott emberi elképzelések időben vajon úgy változnak-e, mint azt ma gondoljuk. Természetesen a kérdéseket még hosszan sorolhatnánk, mégis annyi talán nyilvánvaló, hogy választásainkban, amikor a fogyasztási javak vagy a természeti táj szépségének megőrzése között választunk, "mérjük" preferenciáinkat, vagyis egy értéket adunk a természeti környezetnek.
A fenti kijelentés első hallásra általában meghökkentő, különösen, ha olyan példákat hozunk, hogy mit ér például a pelikán vagy a gólya létezése, és az érzékenyebb idegzetű természetvédő legalább annyira dühbe jön, mint a művészettörténész, amikor a Vénusz szobor értéke felől kérdezik. Legfeljebb annyit sikerül belőlük kicsikarni, hogy azt mondják, ezeknek felbecsülhetetlen vagy végtelen az értéke.
Érdekes módon a gyakorlatban a helyzet egy kicsit egyszerűbb. Megnyugtatásul annyit célszerű talán előrebocsátani, hogy amikor értékelni akarjuk mondjuk a pelikánt, nem azért tesszük, hogy azután kipusztítsuk, mint ahogy az utóbbi szobornak is kiderül az értéke, mégpedig pénzben kifejezve, mihelyt elvisszük egy aukcióra.
A tiszta környezet értékelése sok esetben igen egyszerűen elvégezhető. Gondoljunk például egy folyóra, amelynek felső szakaszán egy fafeldolgozó üzem higanyvegyülettel gombamentesíti a fát és ennek a higanynak egy része bekerül a folyóba. Az alsóbb szakaszon egy cukorgyárnak a folyóból kivett vizet higanymentesíteni kell, mielőtt mosóvízként felhasználja. A higanymentes tiszta vízért a cukorgyár legkevesebb annyit hajlandó fizetni, amennyibe neki a higanymentesítés kerül.
Nézzünk egy másik példát. A szennyezett levegőjű városban a légúti megbetegedések gyakorisága nagyságrendileg magasabb, mint a tiszta levegőjű területeken. Emiatt magasabbak az orvosi ellátás költségei, nagyobbak a társadalombiztosítás költségei a táppénz miatt stb. Gyakrabban van szükség az épületek tatarozására a levegő korrodáló hatása miatt. Mindezeket a hatásokat számszerűsítve a tiszta levegő értékét monetáris formában is kifejezhetjük.
Miért fontos számunkra, hogy a környezetet monetáris formában is értékeljük? Egyrészt azért, mert a környezetvédő mozgalmak alapján azt sejthetjük, hogy a társadalom preferenciái között a tiszta környezet iránti igény nő, de ennek mértékét is szeretnénk ismerni. A mértékre is kapunk némi felvilágosítást, például abból, hogy hány zöldpárti képviselő került a parlamentbe stb., de ezek inkább csak a társadalmi elvárások minőségi változásának irányát jelzik és nem a mértékét.
A társadalmi elvárások erősségének monetáris formában történő kifejezése lehetővé teszi számunkra, hogy a természetet mint tőkét értékeljük és ezzel kifejezésre juttassuk a természetvédelem jelentőségét. A természet pénzbeni értékelése azért is fontos, mert ha elég nagy értékről van szó, az a politikusok és más döntésthozók számára, akik tonnákhoz és forint milliárdokhoz szoktak, érzékelhetővé és világossá teszi a probléma jelentőségét. Harmadszor a pénzbeli értékelés azért is kívánatos, mert ezáltal lehetővé válik a más alternatívákkal való összehasonlítás. Sokan etikai alapon elutasítják az olyan természeti erőforrások, mint például a biodiverzitás, vagy egyes élőlények monetáris értékelését. A környezetvédelmi törvénykezés kezdetén például nagyrészt etikai megfontolásokból olyan elvi álláspontra próbáltak helyezkedni a törvényhozók, miszerint például az emberi egészséget kockáztató tevékenységet nem szabad folytatni. Később sajnos a realitások ráébresztették a döntésthozókat, hogy a kockázatok teljes kiküszöbölése lehetetlen, és nagyrészt gazdasági megfontolásokból kompromisszumokra kényszerültek. A természetvédelemmel is hasonló a helyzet, elvileg ugyan minden ami élő védelemre szorulna, mivel azonban ez teljesíthetetlen követelés, rákényszerülünk, hogy valamiféle racionalitás alapján osszuk el a korlátozott erőforrásainkat. A természeti erőforrások értékelésében természetesen kifejeződik a társadalom értékrendje, erkölcsi állapota. A gyakorlati értékelési módszerek ugyanis azt vizsgálják valamilyen módon, hogy mennyit ér a társadalomnak, pontosabban, hogy mennyit hajlandó a társadalom például egy nemzeti park, vagy egy növényritkaság megőrzésére fizetni. Vagyis a módszerek mindegyike a társadalom preferenciáit, az úgynevezett fizetési hajlandóságot vizsgálja.
A természeti környezet értékének meghatározását bonyolítja, hogy a környezetgazdaságtan megkülönbözteti az úgynevezett használói értéket a nem használattal összefüggő értéktől és az úgynevezett létezési értéktől, amint azt az Ábra 2-7-n a felosztás mutatja.
Az, hogy a környezetet használó pl. vadász vagy turista számára a természeti környezetnek létezik valamiféle monetárisan is kifejezhető értéke, mindenki számára evidens. Már problematikusabb, amikor arról beszélnek a közgazdászok, hogy az esetleges használati lehetőségnek is van értéke, vagyis annak, hogy esetleg majd a jövőben láthatok vagy én, vagy a dédunokáim például egy bálnát, esetleg a bálnának a fényképét. Itt azonban még mindig a használatról van szó. Sokkal komplikáltabb viszont az az értékrész, amit a puszta létezése (önmagában való érték, angolul intrinsic value) képvisel a természeti környezetnek. Ez esetben az ember elismeri valaminek, pl. a természeti környezetnek a létezéshez való jogát és ennek tiszteletben tartásáért áldozatokra is hajlandó. Ennek az értékrésznek viszont semmi köze a használhatósághoz.
Ábra 2-7 A természeti erőforrások értékösszetevői[9]
A választási lehetőség értéke magában foglalja az egyén általi használat lehetőségének értékét, a jövő generációk általi használat lehetőségének az értékét és annak az értékét is, hogy egyáltalán mások használhatják a természet nyújtotta szolgáltatásokat.
A fentiekből következik, hogy amikor például döntenünk kell, hogy egy természeti tájba valamilyen létesítményt építünk, amivel átalakítjuk a természetet és ezzel a természeti környezet veszít a teljes gazdasági értékéből, akkor nyilván ezt a veszteséget is figyelembe kell vennünk a döntésnél. Vagyis egy fejlesztés csak akkor célszerű, ha a fejlesztésből származó gazdasági haszon nagyobb, mint a fejlesztés ráfordításainak és a természeti környezet érintetlenül hagyásából származó haszonnak az összege. Ha a várható haszon kisebb, akkor a fejlesztés értelmetlen.
A teljes gazdasági érték becslésére a környezetgazdaságtan számos gyakorlati módszert fejlesztett ki. A módszereknek számos csoportosítási lehetősége ismert, mi itt most kettőt emelünk ki ezek közül. A Táblázat 2.2 a gyakorlatban már kipróbált értékelési módszereket tekinti át. Alapvetően aszerint csoportosítva a módszereket, hogy az értékelés a jelenlegi értékrenden (kinyilvánított preferenciákon, árrendszeren) vagy egy majdani magatartáson alapul-e? A módszereket ezen belül aszerint is megkülönbözteti, hogy azok valóságos, rejtett (implicit) vagy konstruált piac alapján állapítják meg a természeti erőforrás értékét.
Egy másik csoportosítás szerint megkülönböztetnek direkt és indirekt módszereket. Az úgynevezett direkt módszerek a környezetminőségben meglévő előnyök közvetlen pénzbeni kifejezésére törekszenek, például, hogy a jobb levegőminőség, vagy az egészségesebb ivóvíz mennyit ér. Ez történhet valamilyen piac helyettesítő felkutatásával vagy kísérleti módszerekkel.
A másik csoport a közvetett vagy indirekt módszereké, amelyek a szennyezés egységnyi dózisának a környezeti következményeit, például egészségi hatását próbálják megbecsülni, majd ennek a következménynek a pénzbeni értékelésére törekszenek. Az indirekt módszerek kiindulópontja természettudományi összefüggések feltárása, a második fázis viszont már hasonló azzal az eljárással, amit a direkt módszereknél a következőkben röviden szemléltetésül bemutatunk.
Táblázat 2.2 Az elfogadott értékelési módszerek[10]
Hagyományos piac | Implicit piac | Konstruált piac | |
A jelenlegi magatartáson alapuló | A termelékenység változása Kiesett jövedelem számítása Védekezési ráfordítások | Utazási költség módszer Kereseti különbségek Ingatlan értékek | Mesterséges piac |
A jövőbeli magatartáson alapuló | Helyettesítési költség Árnyék projekt | Feltételes értékelés |
Mindannyian tudjuk, hogy például Budapest különböző területein az azonos színvonalú lakások árai igen eltérőek. Nyilván számos tényező hat ezekre az árakra, olyanok, mint a közműellátottság, a közlekedési viszonyok, a szomszédság színvonala, a környező munkalehetőségek, az üzlethálózat és természetesen a természeti környezet, a panoráma, a zöldfelület nagysága, a levegő szennyezettsége, a zaj stb. Ha megvizsgáljuk mindezeket a jellemzőket és a környéken értékesített lakások árát, akkor egy sokváltozós lineáris regressziós modell segítségével kiszámíthatjuk, mégpedig pénzben, hogy a környezeti tényezőknek mekkora a szerepe a lakásárak alakulásában, vagyis meghatározhatjuk a természeti környezet (értsd a táji adottságok, a környezetszennyezettség stb.) értékét. Felírhatunk ugyanis egy lineáris regressziós modellt a következő alakban:
Ahol Iái = az adott ingatlan piaci ára,
Xin = az ingatlan árát befolyásoló jellemzők (például közműellátottság, beépítettség, közlekedési helyzet, szomszédság, környezetminőség stb)
Aá = az ingatlan alapára
bn = az n-edik, árat befolyásoló jellemző fontosságának a mértéke
A sokváltozós lineáris regressziós modell a megfelelően megválasztott jellemzők és elegendő számú megfigyelés esetén megoldható. Természetesen számos statisztikai probléma adódik, az adatokat nehéz összegyűjteni és ráadásul nagyszámú jellemzőre van szükség ahhoz, hogy a bonyolult probléma leírható legyen, ekkor azonban nem biztosítható, hogy a jellemzők egymástól függetlenek legyenek, de ezek a statisztikai nehézségek általában kiküszöbölhetőek, és általában keresztelemzések segítségével kiszűrhető a környezeti jellemzőnek az ingatlanárra gyakorolt hatása. Amerika számos nagyvárosára ismerünk olyan számokat, amelyek tájékoztatnak arról, hogy az olyan levegőszennyező vegyületek mint pl. a kéndioxid vagy a por koncentrációjának 1%-os növekedése az ingatlanár hány százalékos változásával jár. Könnyen belátható, hogy hasonló elemzés elvégezhető volna például Budapesten is mondjuk az ólomra vagy a repülőtéri zajra és más jellemzőkre vonatkozóan is némi utánjárással. Nyilvánvaló, hogy a módszer megbízhatósága nagyrészt a betáplált adatokon, illetve a vizsgálatot végzők előfeltevésein múlnak, de talán az is világos, hogy az eredmények igen jól hasznosíthatóak lehetnek. Amennyiben ezt a módszert el akarjuk helyezni a Táblázat 2.1-ben, akkor ott az ingatlanár néven jelölt módszerhez jutunk.
A természeti környezet értékelésében talán leggyakrabban használt módszer a feltételes értékelés, ami az emberek megkérdezésén alapul, miszerint egy bizonyos haszonért (pl. a tisztább levegőért) mennyit hajlandóak fizetni (fizetési hajlandóság, willingness - to - pay) vagy, hogy mennyiért hajlandóak elviselni, mekkora kompenzációt igényelnek a környezetminőség romlásáért. A megkérdezés célja, hogy olyan árat keressünk, ami kialakulna, ha a vizsgált környezeti elemre létezne valóságos piac. A módszer annál tökéletesebb eredményre vezet, minél jobban sikerül megközelítenünk a feltételezett piaccal a valóságos piacot. Nyilván a módszer eredményeit befolyásolja a kérdező, amennyiben például a kezdő árat a kérdező szabja meg, majd a kérdések során eljutnak egy maximális fizetési hajlandósághoz. Nyilvánvaló, hogy a megkérdezetteknek ismerniük kell az adórendszert és más gazdasági feltételeket ahhoz, hogy értékelésük reálisabb legyen és az is, hogy rendszerint a megkérdezettek környezetbarátabbaknak akarnak látszani, amikor megkérdezik őket, vagyis amíg ténylegesen nem kell fizetni, addig általában nagyobb hajlandóságot mutatnak, és inkább eltitkolják preferenciáikat, ha valóságos fizetésről van szó. Mindezek ellenére ezek a nehézségek kellő módszertani felkészültséggel kezelhetőek. A módszer feltétlen előnye, hogy teljesen univerzális, szemben például az előzőekben ismertetett módszerrel. Természetesen az eredmények megbízhatóságát vizsgálni kell és csak akkor szabad elfogadni, ha más módszerekkel is hasonló eredményekre jutunk, vagy a keresztelemzések során sem akadunk ellentmondásra az adatok között.
A utazási költség módszert előszeretettel használjuk parkok, természeti turisztikai látványosságok értékelésére. Abból a feltevésből szokás kiindulni, hogy az idő pénz. Általában választhatunk, hogy elmegyünk egy parkba vagy abban az időszakban dolgozunk. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a parkba való belépésért belépődíjat kell fizetni és az odautazásnak is vannak költségei, akkor képet kaphatunk arról, hogy valójában mennyibe kerül egy parki látogatás. Nyilván vannak, akik a távolabbról érkeznek, vannak akik éppen csak átsétálnak, lesznek akik napokat és lesznek akik csak néhány órát töltenek a parkban. Ha ezeket az adatokat mind ismerjük, akkor kiszámíthatjuk, hogy egy-egy látogatás mibe került egy-egy családnak. Nyilván lesznek olyanok, akik a közelből jönnek és gyakrabban és több időt töltenek el a parkban és lesznek olyanok, akik távolabbról jönnek és rövidebb időt töltenek el a parkban és az összes költségük esetleg megegyezik. Az adatokat összegyűjtve a látogatóktól, végeredményben elkészíthető a keresleti függvény, ami alapul szolgálhat olyan vizsgálatokra, amelyekkel kideríthető, hogy a park nyújtotta szolgáltatások javulása (pl. pihenő padok elhelyezése) monetáris értelemben mennyivel tette vonzóbbá a parkot, vagy esetleg a belépődíj emelése milyen hatással lesz a látogatók számára.
Talán a fentiek érzékeltetik, hogy mindhárom esetben meglehetősen nagy adatgyűjtési és feldolgozási igénnyel kell számolnunk, de talán azt is, hogy a feladat nem megoldhatatlan. Természetesen a módszerek eredményeit kellő kritikával kell kezelni és nem biztos, hogy az a jó döntés, ami maradéktalanul összhangban van az ilyenfajta közgazdasági megfontolásokkal. Az azonban biztos, hogy az sem lehet jó döntés, amelyik ezeket a szempontokat teljesen figyelmen kívül hagyja.
A közgazdaságtan különös problémája, mint már említettük, az úgynevezett létezési értékhez kötődik. A fenti módszerek közül ezt a momentumot csak a feltételes ár módszer képes kezelni, a mási két módszer elsősorban a használati érték meghatározására irányul. Talán meglepő, de a téma közgazdasági vizsgálata azt mutatja, hogy az emberek önzetlenek, és ez az önzetlenség nagyrészt a szimpátián alapul. Léteznek szépszámmal természetbarátok, akik áldozatokra hajlandóak a természet védelme érdekében anélkül, hogy ebből nekik bármiféle felhasználói hasznuk származna. A trópusi őserdők védelmére szervezett kampányok keretében például európaiak tízezrei vásároltak jelképesen olyan erdőterületeket, amelyeket soha nem fognak meglátogatni, pusztán azért, hogy az őserdő érintetlenül megmaradjon.
Kifejezetten a létezési értékrész vizsgálatára végeztek olyan vizsgálatokat, amelyben például vadászokat és természetbarátokat kérdeztek hogy bizonyos állatfajok fennmaradásáért mennyit volnának hajlandóak áldozni. A kétféle csoport eltérő preferenciái alapján monetáris formában is becsülhetővé válik a létezési érték nagysága.
[1] Anthony C. Fisher: Resource and Environmental Economics 1981 p. 13.
[2] U.S. Bureau of Mines/U.S. Geological Survey mineral and coal resource and reserve categories. (From U.S. Department of the Interior news release, "New Mineral and Coal Resource Terminology Adopted," May 26, 1976.)
[3] Lloyd C. Atkinson: Economics p. 589.
[4] Lloyd C. Atkinson: Economics p. 592.
[5] Lloyd C. Atkinson: Economics p. 594.
[6] Pontosabban a kamatláb és a biomassza természetes növekedési rátájának a viszonya. Ha a kamatláb meghaladja a biomassza növekedési rátáját az a természeti erőforrás túlhasználatát ösztönzi.
[7] Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák, Diagnózisok 1983. p.24
[8] A. Fisher: Resource and Environmental Economics, p.80
[9] Mohan Munasinghe: Environmental Economics and Valuation in Development Decision Making, Feb. 1992 Env. Working Paper No. 51 World Bank
[10] Mohan Munasinghe: Environmental Economics and Valuation in Development Decision Making, Feb. 1992 Env. Working Paper No. 51 World Bank
[11] Mohan Munasinghe: Environmental Economics and Valuation in Development Decisionmaking February 1992. Environment working paper No 51. World Bank