Vissza a kezdőlapra


CIKKEK, DOKUMENTUMOK
Kacziány Ödön: Madarász Viktor
Hajdu István: A hátrafordított festő
Madarász Viktor levele
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Kacziány Ödön: Madarász Viktor


A magyar képzőművészet legújabb történetének kezdetén egy szokatlan s a rendestől eltérő fejlődési mozzanat köti le figyelmünket.

Míg a tizenkilencedik század harmincas éveinek végén s a negyveneseknek kezdetén pár úttörő műveli az arcképfestést s ugyanezek némelyike az életképet is, számottevő jeles tájképfestőnk pedig alig egyetlen egy van, addig hirtelenül s váratlanul a század ötödik és hatodik tizede a maga teljes s európai színvonalon álló fejlettségében mutatja a magyar történeti festészetet.

Hogy e jelenség magyarázatát adhassuk, vissza kell tekintenünk a negyvenes évekre, nemzeti életünk forrongó korára.

A diéták nagy írói, nagy szónokai erős nemzeti érzéstől áthatva, minden téren mozgalmat fejtettek ki az önálló magyar kultúra érdekében. Mi sem hathatósabb támogatója a nemzeti kultúrának a múlt nagy dicsőségének kultuszánál. Vörösmarty, Bajza, Czuczor többször fölszólították Barabást, az arcképfestészet akkori büszkeségét, hogy fessen magyar történeti képet. Ferenczyt és Alexyt szintén lelkesítették nagy királyaink, nagy hadvezéreink szobrainak elkészítésére.

Az akkori almanachok, folyóiratok s hírlapok folyton közöltek ily értelemben cikkeket. Thán Mór, ki azon időben Barabás tanítványa volt s az arcképfestészet terén sikerrel működött, Bécsbe készült hogy történeti képeket festhessen.

Ugyané vágytól hevítve, dolgozott szorgalmasan az alig tizenhétéves ifjú Madarász is Pósa mesternél, Pécsnek ősi városában. Régi nemes család sarjaként erősen magyaros neveltetésben részesülve, élénk képzelőtehetség-gel megáldva, a régmúlt történetének megörökítése lelkesítette. Ha a formák és színek kifejezési nyelvét hatalmába kerítette, azaz ha megtanult rajzolni, festeni: történeti képek seregével fogja hirdetni hazánk múltjának dicsőségét.

S a míg így dolgozott s ábrándozott, terveket szőve a jövőről, megszólalt Pósa mester ablaka alatt a honvédtoborzó. Üresen maradt az állvány, beszáradtak a festékek. Az ifjú Madarász beállt honvédnek s éjszakánkint búsongva nézte az előőrsön a körül fellángoló s ellenségtől dúlt falvak égését.

Világos után Bécsbe ment, Waldmüllernek, az akkoriban nagyhírű művésznek és tanárnak tanítványaként alkalma nyilt a mester szigorú vezetése alatt mindazt elsajátítani, mi a fiatal kezdőnek javára válik. Jakobey és Palinay voltak iskolatársai. Ugyanez időben Rahl iskolájában dolgozott Thán és Lotz. A bécsi Schwarzenberg-kert árnyas fái alatt sokszor találkoztak munka után s ilyenkor nagy művészi vitákba elegyedtek.

Waldmüller mester a természet pontos lemásolását tartotta az egyedül üdvözítő arkánumnak s ily értelemben fanatizálta tanítványait is. Ellentétben véle Rahl a nagy stílust s a régi mesterek előadási és színezési modorának alapos tanulmányozását ajánlotta.

Bécs művészete abban az időben, eltekintve nagyértékű képtáraitól, keveset nyújtott a tanulni vágyó ifjaknak.

Kupelwieser és Danhauser mint történeti festők, Amerling és Schrotzberg mint az arcképfestés matadorai Einslevel együtt uralkodtak a császárváros ízlésén. Rahl, alig pár éve hazakerülve Olaszországból, tanítványokat s híveket toborzott elvei számára, Waldmüller mint életképfestő kitűnő hírnevet szerzett s nagy iskolát alapított. Már negyvennyolc előtt is voltak magyar tanítványai, köztük az iskola büszkesége: Zichy Mihály.

A 'Kuruc és labanc' - 1855-ben készült - címét a Bach korszakban az ártatlanabb 'Két testvér'-re változtatták - az első a historikus témájú, monumentális művei sorában. Ezzel a művével a nemzeti szabadságmozgalom festőjévé avatta magát.

Itt, ebben az iskolában festette Madarász Viktor első történeti képét. Tárgyát a Rákóczi-időkből vette. Két testvér története: kuruc az egyik, labanc a másik. Templom belsejét látjuk, a kuruc halálra sebzetten fekszik egy hordágyon, mellette felesége meg a gyermeke, előttük a pap. A másik testvér megdöbbenve áll a templom hátterében a labanchadtól környezve. A helyzet s az ellentétek kiélesítése, az alakok jellegzetessége mindenkit megkapott. Alig húsz éves ifjú művésztől váratlan alkotás: ez volt az általános vélemény. Az ifjú művész örömmel hozta Pestre első történeti képét. A lánchídtéri Diana-Fürdő első emeletén volt az akkori műegylet helyisége. Ámde a tárgy rebellis színezete miatt Prottman, az akkori rendőrfőnök csak az esetben engedte a képet kiállítani, ha címe egyszerűen "két testvér" lesz, nem pedig az ominózus "kuruc és labanc". Ezernyolcszázötvenháromban történt ez. Napnap után, hetekig zsúfolva volt a terem s mint a búcsúra, úgy jártak az emberek a képet nézni. A lapok dicsérve méltatták; s az ifjú Madarász egyszerre ott állt hírnév dolgában, ahol az idősebb úttörők.

A gyorsan érkezett hazai dicsőség nem kábította el. Előre, tovább, magasabbra, többet látni, többet tanulni: ez volt életének legfőbb vágya.

Már Bécsben sokat hallott Parisról s a modern francia művészet nagyságáról. Egyes ott járt kollegák mesés dolgokat beszéltek a nagy világváros művészetéről. Olykor egy-egy francia kép tévedt Bécsbe a kiállításra. Bámúlták Delaroche, Ary-Schefter, Cogniet, Ingres, Delacroix műveinek reprodukcióit.

Mily könnyű szívvel hagyta el Madarász a vén császárvárost, Bécset!

1854 őszén érkezett Parisba.

Harmadik Napoleon, a franciák császárja, már közel négy éve uralkodott. A krími háború lefolytával a Keleten a dicsőség szele lengette a francia trikolort. Az elnyomott népek s köztük a magyar is, reménykedve néztek Franciaország felé. Mit hoz a jövő s mit mond a franciák hatalmas császárja, Napóleon? A magyar emigráció tagjai Parisban éltek s a mennyire lehetséges volt, összeköttetésben állottak a hazával. Szemere Bertalan, Teleki László, Andrássy Gyula s számos más jelese az emigrációnak várva, reménykedve élte napjait a francia fővárosban.

Paris társadalma sajátságos ízű volt azokban az időkben. A régi főnemesség mintha eltűnt volna s az óvatos, fontolva haladó, erkölcseire és vagyonára ügyelő polgári elem kezéből kisiklott a vezetés. Az állam élén, a közügyek élén, vállalatok vezetésénél, mindenütt a par-venük s a máról holnapra gyorsan élő emberek állottak. Keresni, meggazdagodni, élni, élvezni, ez jellemezte az új rend vezetőit. Különösen két kategória lépett fel döntőn az új Parisban: az egyik a börze urai, a másik a "nagy demimonde"-oké. Hatalmas tényezőként szerepelt e kettő a császárság művészetének világában, új műfajokat segítve létre elméjével, pénzével.

Ebbe a társadalomba jutott az egykori honvéd, a nemzetének múltját ecsetével megörökítni óhajtó fiatal művész.

A művészet ez időben még jórészt Lajos Fülöp s a második köztársaság idejének jellegét viselte magán. Bár igen gyorsan indult meg az a folyamat, mely rövidesen a második császárság művészetének kialakulásához vezetett, jelenségei akkor még alig voltak láthatók.

A tizenkilencedik szazad első évtizedeit a klasszicizmus és romanticizmus közötti harc jellemzi a francia művészetben.

E két irány küzdelme oly tehetségeket is fejlesztett, kik összekötő kapocsként szerepelhetnek ez irányok némelyikének egymáshoz közeledő változatainál. Lajos Fülöp uralma s a második köztársaság idejében e tehetségek vették át lassanként a francia művészet vezetését.

Ingres és Delacroix, e két legerősebb ellentét, mintegy jellegzetes kifejezője ama két iránynak, melyet a múlt század harmincas éveinek végén egymással szembeállíthattak Tárgyaiknak köre sokszor megegyezett, sőt versengve nyúltak hason tárgyakhoz, már azért is, hogy felfogásuk s előadásuk különbözősége által bizonyítsák fölényüket. E két irányt áthidaló s talán összekötő tehetségek egyik legkiválóbbika volt Léon Cogniet (1794-1880). A jó sors úgy akarta, hogy Madarász e kitűnő mestert kereste föl s e nagy iskolának lett tanítványa.

Nagy stílusra való törekvés, a forma teljes átképzése s meleg színezés jellemzik Cogniet műveit. Jókor levetette a Guérintől kapott klasszikus nevelés nyűgét s önállósága már első nagyobb műveiben megnyilatkozik. (Marius Carthago romjain, A betlehemi gyermekgyilkolás, A párisi nemzetőrök harctérre vonulása 1792-ben). A kompozíció s formai rész átképzettsége mellett, a leiekre ható elemek körébe a színezést is bevonja, dramatikusan alakító erővel. Főműveinek egyike: Tintoretto halott leányát festve. A bánat és gondtól sujtott művész kifejezése, mozdulata nagy érzéssel s erős lélektani tanulmánynyal felfogva, megrendítő hatást gyakorol a nézőre. Színezése teljesen megfelel a tárgynak, bánat, lemondás, fájdalom, mesterileg szimbolizálvák a finoman hangolt színakkordokban. Főjelleme ez iskolának s általában ama csoport mestereinek, melyekhez Cogniet tartozik, az, hogy a felfogásnak a lélekre ható elemeit a történeti tárgyaknál érvényesítik, hogy alaposan tanulmányozzák a részleteket úgy a kor, mint az egyének jellemzése dolgában. A formák átképzése folytán a nyugodtabb, hűvösebb történeti szemlélet érvényesül s a realisztikus adatok pozitív kényszere által a felizgatott képzelet nem űzheti úgy csapongó játékát, mint ez a telivér romantikusoknál oly sokszor tapasztalható.

Energikusan megvalósítják a megkapó motívumokat, a megjelenés teljes ereje, színessége mellett a formai bevégzettség is szemük előtt lebeg; viszont a romantikusok érzelemvilágának gazdag felbuzdulása is egyesülni látszott e csoport nagytehetségű művészeiben. Nagy érdemük még, hogy a történeti anyag ama világát, mely lelki érzelem s művészi érzés dolgában legközelebb állott a tizenkilencedik századhoz, szoros kapcsolatba, benső viszonyba fűzték a modern művészettel.

Itt, e kitűnő környezetben, levetve a Waldmüller-iskola kicsinyességeit, gyorsan kibontakozott Madarász tehetsége s már első képe szokatlan érettség jeleit mutatta.

A párisi élet változatossága is erősen érdekelte a művészt. Gyakorta érintkezett az emigráció jeleseivel. Ő és Klimkovics Ferenc, rokonszenvvel körülvett tagja volt e kis párisi magyar szigetnek. Szemere Bertalan meleghangú cikket is írt róluk, mint a jövendő magyar művészet reményeiről.

Madarász szorgalmas tanulmányai közben is időt szakíthatott arra, hogy rövid idő alatt ismét feltűnést keltő s alakokban gazdag történeti képpel lepje meg az érdeklődőket A kép tárgya: Zrínyi Ilona Munkács várában. Számtalan sokszorosításban évtizedek óta közkézen forog. Kiállítása után Parisban és Pesten, kitűnő kőrajzban elterjedve, közkincsévé lett a művelt magyar közönségnek. Jelenleg a Nemzeti Múzeum képtárában van. A vár úrnője, két gyermekével oldalán, néma tiltakozással utasítja vissza az eléje terjesztett okmány aláírását. Görnyedt tartásban, mintegy szégyenkezve, úrnője előtt áll az áruló várnagy jellegzetes alakja.

Mi az, mi első sorban mindenkit lekötött a fiatal művész ez alkotásának szemléleténél? A tiszta, folyékony, könnyen érthető előadás s az alakok nagy jellegzetessége. Minden alak az életből vett és pedig azon korszak életéből, melyben a történet játszik.

Bármely alakját elemezzük e műnek, mint lélektani produktum frappánsan szól hozzánk azon kor keretében. E mellett még minden egyes alak, eltekintve a kortól és nemzetiségétől, emberileg is igazán és mélyről merítve fejezi ki azt, mire a kompozíció részeként hivatva van.

Ez egyik általános s mindenki által értékelhető nagy érdeme Madarász műveinek. Oly emberileg erős, mélyről jövő öröklött tehetség, mely épp úgy megvan a nagy íróban, mint a művészben; bár amannál más eszközök révén érvényesül.

Művészi kivitel tekintetében a koraérettség jellemzi e művet. Széles, egyszerű rajz, a formák átképzettsége s részlettanulmányra nézve ama biztos egyensúly megtartása a részek között, mely a kezdőnek annyira nehéz, A színek melegsége, könnyűsége s az összhang finomsága felettébb emelik a mű becsét. Kompozíció tekintetében az előadás szabatos egyszerűsége s a vonalritmusnak alkalmazkodása a dolog természetéhez, szintén nagy előnyére válnak ez alkotásnak.

A hazai sajtó s a közvélemény egyszerre a negyvenes években annyiszor óhajtott történeti festészet egyik leghatalmasabb oszlopát és reményét látta a fiatal művészben.

És méltán, mert a következő évek alkotásai még fokozottabb mértékben igazolták e remény alaposságát.

A szélesebb értelemben vett művész- és íróvilággal Théophile Gautier, a kitűnő kritikus révén ismerkedett meg.

Gara Mária és Szilágyi Erzsébet Hunyady László ravatalánál című képe volt kiállítva s éremmel kitüntetve. Gautier meleghangú cikkben bírálta, teljes elismeréssel adózva a művész tehetségének a Moniteurban. Ily cikke Gautiernek eseményt jelentett a művészvilágban. Az udvarias franciák példáját követve, a fiatal művész ünneplő magyar ruhában tisztelgett a kritikusnál, megköszönve figyelmét.

A legszívesebb fogadtatásra talált, egyszersmind a híres és nagyjelentőségű csütörtöki estélyekre, melyen a párisi író- és művészvilág színe-java megfordult, egyszersmindenkorra meghivatván, később, évek során, a Gautier-család benső barátai közé tartozott.

Az akkori "Hölgyfutár", a magyar nők kedvelt lapja, színes kőrajzban műmellékletül adta Gara Máriát, mely máig is néhány ezer példányban van elterjedve az országban.

Valamelyes kontemplativ romanticizmus nyilatkozik meg ebben a képben. Sejtelmesen titokzatos, a borzalmas határain lebegő hangulat jellemzi legfőképpen e művet. A halott fehér lepellel letakarva a kápolna közepén fekszik, jobbról-balról két magas gyertya ég, lábainál Gara Mária térdel Szilágyi Erzsébettel, dúlt tekintetében a közelgő téboly megnyilatkozása, kezében koszorút tart. A holttest fehér leplén véres hosszú pallos, fejénél oltár s a nyitott szent könyv, melyre a király megesküdött. E műben a történeti festőt a balladaköltő váltja fel.

E sötét, borongós tárgyat a Zách-család tragédiájának egy jelenete követte.

Zách Klára összerogyott atyja előtt s bevallja gyalázatát. Az ősz főúr küzdelme önmagával véget ért; kardját csatolja fel, tekintete gondolkozó, mintegy számítva, mérlegelve a kivitel módozatait, mely elhatározásának sikert biztosít. Alakja határozottan rajzolódik a színes ablak függönyén, mely festői hatásban bővelkedve világítja meg a szoba belsejét. A két alak itt is világosan, érthetően jelzi az eseményt, az egyik, Zách Klára, hogy valami történt, a másik, hogy történni fog, mint ezt készülődése mutatja. Az esemény, mint mondani szokták, előre veti árnyékát, a jelen hatalmába keríteni igyekszik a jövőt. E műben egy új kolorisztikus problémával ismertet meg a művész, melyet még néhány képén találunk, a színes, erős világítást a háttérben s a félhomály alkalmazását nagyobb tömegben az előtér alakjainál.

A párisi nemzeti könyvtárt gyakrabban látogatva tanulmányozás szempontjából, kéziratgyűjteményében Rákóczi Ferenc sajátkezűleg irt naplójára talált a művész s ez egy érdekesen festői tárgyra inspirálta.

Rákóczi leírja, hogy bécsújhelyi fogsága idején a vízzel telt várárok fölötti rácsos ablakánál gyakran üldögélt kora reggel s hattyúk úsztak oda s ő kenyeret dobott nekik.

E jelenetet vázlatban s nagyobb alakú kivitelre szintén elkészítette, bár kiállítva sehol sem volt. E művét is komoly tanulmány előzte meg, sőt egy hazajövetel alkalmával Bécsújhelyben kiszállt s a máig is meglévő várablakról tanulmányt festett.

Az eljárásnak, illetve a mű előkészítésének e módját, mely helyet, jelmezt s minden azon korra vonatkozó dolognak tanulmányozását a cél szolgálatában nem kicsinyli, egyik okos s dicséretreméltó tulajdonsága e kor művészeinek. Úgy járnak el, mint a történetíró, ki okmányt okmány után kutat föl s használ, hogy minél korhűbben adhassa elő tárgyát. A párisi élet folyton váltakozó forgatagában kitűzött célját nem téveszti szem elől. Ráér a napi munka mellett kortörténeti tanulmányokkal foglalkozni s ha alkotandó műve kívánja, kiterjedt levelezést folytat felvilágosítások végett az itthon élő tudósokkal.

Párisban főleg Teleki László és Szemere Bertalan azok, kik történeti irányban segítségére lehetnek.

A Zrínyiek közül különösen érdekelte az utolsó Zrínyi, a ki a börtönben halt meg.

A magas börtönablakon behatol egy búcsúzó sugara a világosságnak s a földön ülő rab kulcsolt kezekkel sóvárogva tekint fel a rácsos ablakra. Sötétes komor kép, mely félíónusok-ban tartva, megrázó tragédiáját tolmácsolja egy ártatlanul s csakis családja nevéért szenvedőnek.

A tizenhetedik század közepének története különösen érdekelte, így a Zrínyi és Frangepán-féle összeesküvés. Bécsújhelyen jártában lefestette a termet, ahol kivégeztetésük előtt utoljára találkoztak. Elől a két halálra ítélt magyar, asztal mellett ülve, lábaikon a bilincs. Az idősebb vigasztalja a fiatalabbat, ki szőke fürtó fejét bánatosan lehajtja. A terem napsütötte színes ablakán a kora reggeli nap sugara játszik. A kép bal oldalán a középtérben négy alak látható, két magasabbrangú katona, a bíró (övében a halálos ítélettel) s a kapucinus barát.

Az ellentét a két fő s a négy mellékalak között mély invencióval s mesteri pszichológiával van kiélesítve. A gazság diadalmaskodik a két ártatlanul kivégzendő fölött: nagy drámaíró tollához méltóan van jellemezve A távlat, mely úgy vonalban, mint színben, mesterileg adja vissza a terem mélységét s a két főalak erőteljes plasztikájával, meleg s összhangzatos színezetével a tizenkilencedik század történeti festészetének kiváló alkotásává emelik e művet.

Épp befejezte ezt az alkotását, mikor Cogniet mester fölkereste, hogy egy reá nézve megtisztelő megbízatást adjon át néki. Teleki Miksa gróf, ki évek során elvonulva élt Erdélyben, nővérének, Teleki Blanka grófnőnek képét akarta megörökíttetni. Amaz időből kellett, hogy ábrázoljon valamely jelenetet u kép, mikor Kufsteinban Leövey Klárával együtt raboskodtak A grófnő évek során tanítványa volt az öreg mesternek s így mint jó ösmerős jutott a feladathoz. A mester azonban öreg korára való hivatkozással egyik legjobb tanítványát, a már hírneves történeti festőt, Madarászt ajánlotta. A megrendelő elfogadta a mester ajánlatát s menten a fővárosba utazott, hogy az akkortájt kiállított Zrínyi és Fran-gepánt megnézhesse. Műértő létére rögtön tisztában volt ez alkotás nagy jelentőségével, megvásárolta, de nem akarván elvonni a honi közönség szeme elől, a Nemzeti Múzeum képtárának ajándékozta.

Madarász teljes ambícióval fogott új tárgyának kiviteléhez. Szellemi foglalkozás közepette mutatja be a két jó barátnőt. A kicsiny cella vasrácsos ablakán betéved a napsugár a téglapadlóra s a durva falra rajzolja az ablak képét. Az ablak felső részének kicsinyke darabja a kéklő eget mutatja. Megkapó igazsággal van beható tanulmány alapján ábrázolva mindaz, mi a két nő helyzetére vonatkozik. Felfogásban, előadásban, szerencsésen érvényesülnek a magasabb stíl követelményei s a meleg színezet jótékony zománca ömlik el a képen.

Dózsa György kora szintén foglalkoztatta a művészt.

Történelmi arckép gyanánt festette meg Dózsa Györgyöt. Mély, szúrós tekintetű fekete szemek szegeződnek a nézőre. A herkulesi termetet vörhenyes bársony attila fedi, övében nagy lovagkeztyűk. A sötét levegő hátterében égő várkastély látható.

Kevés eszközzel, egyetlen alakival hatalmas korkép. Az alak rajza, domborítása, meleg színezete mesteri. A kép egész festői megjelenésében előadást s a stílust illetőleg van, ami határozottan Tintorettóra emlékeztet.

Ugyané korból való még egy kép, merész, ötletes fölfogásban: "Dózsa népe". A vezér holttestét holdas sötét éjjel ellopják a vésztő-helyről. Eleven, mozgékony csoport, teljesen a romantikus iskola szellemében.

Alig három oly kompozícióját ösmerjük a művésznek, a melyek nem a magyar történetből volnának merítve.

Pedig mily közelfekvő volt a kísértés a közvetlen művészi élet behatása alatt egy kevésbbé nemzetiesen érző művésznél arra, hogy idegen tárgyakhoz nyúlva arassa babérait.

A második császárság társadalma s művészi élete alig egy évtized alatt teljes mivoltában kifejlődve, irányában megérlelődve, a kissé ingatag alapon állókat könnyű szerrel ragadta magával. Feltűnni valamely, nemcsak a művészeket, de az összeséget magával ragadó művel az évi Szalon-ban: általános törekvés volt s a fiatalabb művésznemzedéknél járvány-szerűleg uralkodott. A nagy stíl s a grand art elvesztette lassanként fölényét. Madarász, a komoly, lelkiismeretes, nagy művészeti célok után törő magyar ember mit is kereshetett volna többé az ily világban?

A hazában ezalatt új élet kezdett derengeni A kiegyezés megteremtette az önálló magyar állami élet előfeltételeit s a tudományos és művészi élet föllendítésén gondolkoztak az emberek.

Komolyan foglalkozni kezdett az eszmével, hogy jó lesz hazatelepedni. Épp közvetlen Páris ostroma előtt végleg hazaköltözött.

Nem vérmes reményekkel, túlsokat várva a jövőtől, (e részben sokkal gyakorlatibb volt gondolkozása), csak éppen annyit s oly módon kívánva, hogy tovább fejleszthesse a történeti festészetnek már oly nagy és szép sikerrel folytatott művelését.

Az akkori magyar főváros kisvárosias volt.

A Dorottya-utca kapualjában régi és új mesterek műveiből két élelmes műkereskedő permanens kiállítást tartott. Nagyratörő, tehetséges ifjú kezdők itt s az üveges és könyves boltok kirakataiban szerepeltek először műveikkel s vezették a dunaparti korzóról, vagy a Váci-utcából ismerőseiket a momentán ver-nissage-ra.

Kicsinyes, szegényes, nyomorúságos viszonyai a magyar képzőművészetnek ez időtájt hányszor indították keserű panaszra azokat az úttörőket, kiknek néhánya ősz fejjel még ma is él elismert nagyságaként a magyar képzőművészetnek.

Eseményszámba vették, ha lefestette valamelyik a városi levéltárost vagy éppen az alpolgármestert, vagy a nemzeti zenede egyik hírneves tanárát. Nem írtak a lapok erről, csak az illető újságíró (rovatvezető) tekintély gratulált a művésznek a Váci- vagy Úri-utcában a déli sétakor s a megörökítettnél párszor kedélyesen leplezték le lakomával a képet.

Ilyen volt az akkori főváros, melybe Madarász hazatért, hogy a nagy és fényes Paris után működésének csendes otthont találjon.

Egy nagyobb történeti képpályázaton részt vett s a díjnyertes vázlat kivitelével megbízták.

"Bethlen Gábor tudósai körében" volt első műve, melyet itthon festett. A tárgyat minden reprezentatív póz mellőzésével, egyszerűséggel, közvetlenséggel fogta fel.

Nagy könyvtárteremben asztalnál ül a fejedelem, a tudósok bemutatják a munkáikat s e szemlélődésben néhány főúr is részt vesz. Mindez eltérően az itthon szokásos festési és előadási módtól, úgy színezés, mint kivitel dolgában, jellemezve az akkori időt s teljesen egyéni felfogással megalkotva.

Majd a koronázás jelenetének megfestésére kapott megbízást s nem mindennapi nehézségekkel kellett küzdenie, hogy e tisztán szertartási képet úgy felfogás, színezés, mint a kivitel tekintetében érdekessé s magasabb művészi színvonalon állóvá tegye.

Mint a Rákóczi-kornak ösmerője, szívesen fogadta az ónodi gyűlésnek megfestésére szólító felhívást.

E mű sorsa igen érdekes. Előkelő főnemes megfesteti, örökösei árverésen eladják, aztán külföldre vándorol, végre Bécsben találja meg egy magyar gyűjtő, Ernszt Lajos s megszerzi gyűjteménye számára.

A cselekvényt közvetlen az előtérben látjuk végbemenni; Rakovszky, az egyik követ, már a földön fekszik, míg Okolicsányi éppen összerogyóban van a súlyos kardcsapások alatt. A bal előtér egyik hatalmas alakja, Vak Bottyán, éppen kardot ránt. A jelenet sátorban játszik. Háttérben Rákóczi a fejedelmi trónuson, körötte főbb emberei. A jelenet színgazdagon van gondolva s az alakok mozgása, élete bizonyos stílszerű tagoltságával előnyére válik a műnek.

Közben számos arcképmegrendelés vette igénybe idejét. Köztük legösmertebb Eötvös József báró arcképe egész alakban. Eltérve a megszokott felfogástól, a nagy gondolkozót s államférfit úgy örökíti meg, a mint íróasztala előtt ül s gondolataiból fölrezzenve tekint a nézőre. Úgy a felfogás, mint a környezet, oda hatnak, hogy jellemezzék a költőt. Keresetlen egyszerű előadási mód s bizonyos finom tónus, a komor felé hajló színakkordok, éppen nem válnak a mű hátrányára.

Végtelenül érdekesek hármas képei, mint történeti arcképek: Rákóczi, Bercsényi, Vak Bottyán, aztán Deák, Kossuth és Petőfi. A hármas alak egy keretben, mint azon kort jelző triptichon, kivált sokszorosítás révén elterjesztve, a nemzeti érzés ápolásában nagy szolgálatot tenne.

Mindez alakok széles monumentális felfogással gondolva, messze fölülemelkednek az átlagos arckép színvonalán.

Hálás történeti tárgy: Izabella királyné találkozása Szolimánnal Martinuzzi jelenlétében, a kis János Zsigmondot bemutatva. Színgazdagság s a kompozíció ritmusa tekintetében a régi mesterekre emlékeztet. Jelenleg a szegedi kultúrpalota képtárának büszkesége. E műben is (legutoljára a millennáris kiállításon volt látható), nagy mértékben föltalálhatók mindama nagy előnyök s kiváló tulajdonságok, melyek Madarász művészetét jellemzik.

Kis nemzetek művészete, hacsak fiaikban nincs meg az erős nemzetiségi érzés, rendesen olyan, mint a csónak, melyet maga után vontat a nagy hajó. Az erősebb önkénytelenül is leigázza kultúrában, művészetben a gyengébbet, hacsak ennek egyénisége, törekvése nem oly egyénileg erős, hogy ellenállni tudjon, míg teljesen kifejlik.

Egy nagy és hatalmas művészeti iskolával szemben, melynek szellemi segítségét folyton kénytelen igénybe venni, megőrizni egyéniségét csakis oly művész képes, aki nemzetiségének teljes tudatában sohasem téveszti szem elől azt, mivel ethikai, morális értelemben hazájának tartozik. A nagy cél, melyet lelkesülten tűzött maga elé, önkénytelenül kell, hogy napról-napra éltesse az idegenben, megóva a mellékösvényekre tévedéstől. Mint őrző, vezérlő géniusz állt a művésznek oldalán a nagy gondolat, nemzetének elmúlt dicsőségét alkotásaiban az utókornak adni át. A nemzeti múltnak megörökített képeinél alig van biztosabb záloga a jövőnek, ha igaz honfiúi becsvágy s benső szükségből eredő tettvágy sarkalják alkotóját.

Hol a szó s az írás elhalványul a történelem oktató szolgálatában, ott vegye át szerepét az ecset, a véső, ha oly igaz törekvésű s oly nagytehetségű művészek forgatják, mint a magyar történeti festészet úttörői Fegyverük, vértjük legyen az általok hagyott örökség az őket követő nemzedéknek s az út, melyet mutattak, vezessen minden nemesen törekvő tehetséget a nemzeti dicsőség pantheonjába.

Forrás: Művészet, Harmadik évfolyam, 1904, Negyedik szám 249-257. oldal
http://www.mke.hu/lyka/03/3-4-6-madarasz.htm



Hajdu István: A hátrafordított festő


"Óh, mert az ecset gyónása megdöbbentően őszinte..."1 - sóhajtott fel 1904-ben Malonyay Dezső Mednyánszky Lászlóról, az "öreg kutyáról" írva. Azt hiszem, az ecset olykor mozdulatlanságával (képről képzavarral: némaságával) is gyónhat: Madarász Viktor - majd húsz esztendővel idősebb, mint Mednyánszky - ebben az évben, tehát 1904-ben mindössze három kis családi arcképet festett; terméketlen, mint már évek óta: sikertelen, elfeledett, érdektelen. 1880 táján abbahagyta a festészetet, s csak valamikor 1900 körül vesz újra ecsetet a kezébe - hogy az gyónhasson helyette, ám évente négy-öt képnél többre nemigen telik erejéből. Bár Madarász Viktor történelmi festő címen gyűjteményes kiállítása nyílik 1904-ben a Nemzeti Szalonban, a tárlat sem bizonyíthat mást, mint hogy végképp kicsusszant az időből, munkái a múltról csak a múltnak szólnak, korához sem neki, sem a kornak őhozzá nincsen semmi köze.

Egy évvel később váratlan és különös dolog történik: megfesteni készül, pontosabban elkezdi majdnem2 első olyan munkáját, mely aktuális történelmi-politikai eseményhez kötődik: újsághírek és rajzok alapján megkísérli az 1905-ös orosz forradalom egyik mártírjának glóriáját piros-fehér-zöldesíteni. Valószínűleg legismertebb művének, a negyven évvel korábbi Zrínyi és Frangepánnak kompozíciójába helyezi Kalajev nevű hősét meg annak társát, hogy megváltásukról és megdicsőülésükről a háttérben egy angyal gondoskodhasson, ...de vajon miért?

Mit akarhatott a 75 éves mester Kalajevvel, az orosszal, itt, Pesten? Talán csak nem azt és annyit igyekezett vajon elmondani, hogy a szabadságharcot több mint ötven éve leverő oroszok most végre nekünk való hőst állítottak elő büntetés és bűnhődés gyanánt önmaguk számára, mert megérdemelték, miattunk?! A Kalajevet - akiről ki, mit tud? talán ő volt a Szergej nagyherceget felrobbantó anarchista? -, szóval az oroszt megörökíteni igyekvő kép Madarász szerint is rossz maradt, félbe is hagyta, a hősi példa, a hős példaadása azonban feltehetően mindennél, a vizuális értéknél pedig kiváltképpen fontosabb lehetett.

És 1904-ben, a nagy kiállításon mit ábrázolhatott Zrínyi és Frangepán, Hunyadi László, Rákóczi, Petőfi, Zách Felicián és Kossuth, mit ártott és mit használt a magyar történelem hátrafordulva ábrázolva?3 Hátrafordulva, vagy inkább hátat fordítva, ráadásul mindhalálig, mert a lehető legelképesztőbb, s mindennel, ami érvényes, dacolni szánt képét az agg mester, az élő kövület csak majd azután, a Kalajevre szolidaritást pakfonozó vázlat után nyolc évvel később fogja megfesteni: persze megint Petőfit, ki tudja hányadszor (amúgy kilencedszer vagy tizedszer), a feltámadottat, a Madarász ecsetjén Szent Györgybe oltott Don Quijotét, aki egy kicsit - mindenek ellenére -Tiepolo szaracénverő Szent Jakabjára is emlékeztet.

Az 1913-as Feltámadás (Petőfi lovon) az egyik utolsó, ha nem a legutolsó festménye Madarásznak, melyet közvetlenül egy Washington-képmás és néhány szomorkás-bánatos, Thaly Kálmános, olajnyomattá is avanzsált Rákóczi-kompozíció előz meg. A nyolcvanhárom éves festő Petőfijének azonban már semmihez és senkihez sincsen semmi köze: a leginkább az 1950-es évek tankönyv-illusztrációira hasonlító, fehér paripáján saját sírjából előugrató hérosz magasra tartott kezében lándzsa bök az égre, s a fegyveren vörös zászló dacol az elemekkel, mert - bár hatalmas, sárgás napkorong függeszkedik a szent költő lobogó fürtjei fölött - vihar van, mert annak kell lennie, mint azt a két oldalról "ornamentálisan" cikázó villámok is jelzik. Pedig úgy rémlik, Madarász ezzel az allegóriával önmagát és eszméit akarta hosszú, több mint negyven éve tartó kínlódása után saját pályájáról föl- és kiemelni, ám a kép, ahelyett hogy apóteózissá emelkedett volna, sanyarú karikatúrává silányult.

Malonyay Dezső a Mednyánszky-monográfiában egy érdekes megfigyelésről számol be: "A valamirevaló művész, legyen író, képfaragó vagy festő, ösztönszerűleg birkózik a saját gyöngeségeivel, vagy iparkodik azokat legalábbis leplezni, és ez magyarázza azt a magában véve ellentmondásnak látszó tünetet, hogy gyakran éppen a legingadozóbb, a minden túlmerész lépéstől leginkább irtózó művész dolgaiban találunk brutális ellentéteket s bizonyos keménységet. E brutalitás az erőre törekvés salakja [...] A korosodó művészek munkáján, szinte kivétel nélkül, megállapítható a keménységre való hajlam. [...] Aggódva, ijedten tapasztalják magukban az erőmegfogyatkozást, apránkint mind jobban félnek tőle, s hogy ezt más észre ne vegye, brutálisak lesznek az erő rovására, s az eredmény a szenilis keménység, holott a nagy, a széles lágyság az éppen öntudatos erő és a biztos ecsetkezelés eredménye."4 Malonyay a javakorabeli Mednyánszky munkáin is felfedezte már a "tüneteket", de e baráti gonoszságban fogant sorok a Malonyay által a kortársak között meg sem említett Madarászra egész kísértetiesen illenek.

Madarász esetében természetesen nemcsak arról a forszírozott, ám mégis meddő ellenállásról van szó, mellyel a mester az agyi erek kalciumos szakadékonyságával száll szembe. Hanem, hogy mégiscsak apoteózis a Feltámadás: a vágykép, a szándék, a meszes akarat szintjén a XIX. századi baloldali radikalizmus, a forradalmárság és forradalmiság, a halottak, a száműzöttek, a nem-alkuvók, az amúgy elfeledettek, az előőrsbe küldöttek és persze ott-hagyottak apoteózisa (nem pedig, mint azt egyszerű lenne hinni, az ál-Petőfiké - Madarász is biztosan tudta, hogy Petőfi halott. De halottak voltak már régen az olyasfajta utolsók is - mint például Vajda János -, akiknek Petőfi még valóban és hitelesen jelentett valamit, Adyt pedig, ha látta, nyilván mulattatta ez a vízió); a tragédia viszont az, hogy Madarász Petőfijének lovaglása, a szándék ellenére, szó szerint a végső enyészet képe. Mert a Feltámadás mint tény, mint mű, mint látvány és "praxis" a legszebb akarat dacára is a konzervatív, az eszmei alapú, az önmaguk elvi szilárdságában hívő, antiesztéticista, ugyanakkor forma-elkötelezett dogmás demagógok megdicsőülésének puritán jelenetévé lett, barokkos hajtincsek és lótekintet ide vagy oda.

Bár Madarásszal szemben egyáltalán nem tisztességes a példa, a partravetettséggel, az időből kiesettséggel kapcsolatban mégis kínálkozik egy fanyar párhuzam: ha Madarász mint önmagát soha nyugdíjba nem küldött forradalmi demokrata zuhant át korából a semmibe, a tízegynéhány évvel fiatalabb Benczúr Gyula konzervatív-aulikus festőfejedelemként illan majd kifelé az időből - amelyben persze már ő is régen csak fizikailag van jelen - két évvel később, az első világháború alatt készült önhitt, gőgös, lényegét illetően impertinens önarcképével, mely a festőt acélos condottiereként ábrázolja azt sugallva: fel kell most már minekünk kelni, sőt támadni. (Mednyánszky eközben a fronton igazi csonkolt-vérző sebesülteket fest...)

A Feltámadással Madarász végül is azt "ábrázolta ki", amit három évvel korábban elnyilatkozott az újságban - és amit jobb- vagy balszélről indulva azóta is mondanak váltig és szűnetlen, s ha lehet, államraisonná is tesznek kimondva, kimondatlanul. (Madarász tehát végeredményben mégis aktuális és szembeszél-próféta lett, akarva-akaratlan. Amúgy nagyon tetszik, hogy az interpretáció billenékenységére a gondolatritmus gazdag és hajlékony eszköz már megint, avíttos posztmodernesen, ami azt illeti, s annál is inkább ideillő módon, mert a nagynak indult, de befejezetlenül maradt vászon villámai az 1980-as évek szentendrei new wave-ére emlékeztetnek, vagyis mintha azokon vágnának be a derült égből, véletlenül, hetven évvel később.)

"Ön ma egy elavult iránnyal egyedül áll közöttünk. Hogyan ítéli meg mindazt, amit az újabb művészet produkál? - kérdezte Madarásztól 1910-ben, nyolcvanadik születésnapján a Pesti Napló munkatársa. - Én ezeket az újabb irányzatokat, kereken megmondva, megvetem. Megvetem nemcsak a tehetségtelen utánzók miatt, akiknek raja félreérti, meg nem érti és ostobán kopírozza a kezdeményezőket, hanem megvetem a kezdeményezőket is, noha tehetségüket elismerem és néha - bámulom. Megvetem ezeket az új irányokat, hiába akarják elhitetni velem, hogy igazak és őszinték. Hiába magyarázzák nekem, hogy ez az ő egyéni látása, és hogy az egyéniség mindenek fölött állóan értékes. Az én válaszom erre az, hogy ennek a festőnek a látása patológiai eset, amely igen közelről érdekelheti a szemészéket, a művészetnek azonban semmi köze hozzá... Én azt mondom, a szép abszolút dolog és - még ha leszállítom vele egy pillanatra a művészet értékét - azt mondom, hogy a szép megörökítése olyan, mint egy matematikai feladat megoldása, amely nem tűr se szeszélyt, se egyéniséget, hanem szabályhoz ragaszkodik, és abszolút jellegű. De várjunk. Hogy a látottat hogyan teszi a művész igazán széppé, mikkel egészíti ki a maga tudásából: itt kezdődik a művészet, s amely akkor teljes, amikor az alkotás olyan szép, hogy abból sem elvenni, se ahhoz hozzátenni nem lehet, hacsak az alkotás rovására nem. És azt hiszem, az én örökös magasztos szépségideálom, amely oly magasan van, hogy csak kevés kiválasztott tudott felérni hozzá, különb, mint amelyet azon urak szabnak ki maguk elé, s amely hozzáférhető mindenki számára, akinek a gondolata torz, a látása ferde, a tehetsége pedig ...vitás [...] ha a társadalom nem tud megbocsátani a törvénytelen gyermeknek, aki pedig szép és erős, miért bocsássak meg én a kozmopolita művészetnek, amely hazug és haszontalan?"5

Hát igen. Érteni ugyan nem egészen értem, miről is van szó, mit akarhatott Madarász a konzervatív mesterség- és státusértelmezéssel, melyről ő maga is sejti és sejteti - különösen a kozmopolitizmus elítéléséhez használt érvén érződik ez -, mennyire zavaros. Egyszersmind - ez persze már más kérdés - megható, hogy mennyire tágas és kényelmes közös nevező vagy platform képezhető a forma konzervativizmusából. Elidőzhet, sőt duzzadhat és duzzoghat rajta a szociáldemokrata, a kommunista, a fasiszta és a dzsentroid-sovén kultúrpszichopata egyformán, és átideologizálhatja a konzervativizmus formájává, hogy önkéntelen és sokszor öntudatlan - mint talán Madarász esetében is - önkudarca teljes lehessen. A fájdalom már csak azért is nagynak tetszik, mert Madarász az 1870-es évek közepétől szinte minden festői energiáját annak a politikai-esztétikai toposznak a megfogalmazására fordította, amire gyakorlatilag már senki sem várt, ami, ha megképződött mégis, csak irritatív elemként működhetett (Mikszáth - nagyon óvatosan - Zrínyivel végeztette el az ennek bizonyítására szolgáló kísérletet). Madarász majd tíz halott és feltámadó vagy feltámadott Petőfije, tizenegy Kossuthja és tizenhárom Rákóczija egy egyre érdektelenebbé és fájdalmasan anakronisztikussá váló politikai-történelmi azonosságtudat és azonosságvállalás dokumentumaivá lesznek.

1875-ben a Petőfi halála még kultuszképpé emelkedhetett, függetlenül festői értékétől6, nem sokkal később azonban a hősökről való "beszéd" már Magyarországon is csak a politikai állásfoglalás szintjén működhetett, a történelemnek lassan itt is megszűnt a vizuális esztétikai értéke a klasszikus művészet- és műértelmezés keretein belül abban a tükörben, melyet a kortárs képzőművészet tartott önmaga elé.

Madarász Viktor egzisztenciális és művészi drámájának harmadik és utolsó, egyben leghosszabb felvonása ezzel az első haldokló Petőfivel kezdődik, a mártírral, ki vérével írja a porba: "Hazám!"

A vétség ismerős: Madarásznak nem sikerült 48-as, sőt 49-esként kiegyezettnek lennie, republikánusból udvarhűvé hízni, ehelyett valami furcsa, de nagyon is ismerős politikai-történelmi fetisizmusba menekült7, mely egy már-már metafizikus negativizmusba csapott. A romló kezű és kopott hírű művész erkölcsi ideákat kezdett potenciális támogatói, vásárlói és gyűjtői arcába vágni. Az attitűd komorságát, a prófétás pátoszt tovább mélyítette a festő "tanatológiai" érzékenysége: Madarász történeti kompozícióinak döntő többsége - a kezdetektől - halottakat, halni indulókat, halottakkal társalkodókat és feltámadottakat ábrázolnak, elnyújtva a korai romantika tetemkultuszát és a nemzethalál-víziós történelemszemléletet egy olyan korig, amelynek halál- és kadáverszimbolizmusa egészen más természetű, amelynek pszichologizmusa sokkal bonyolultabb, fanyarabb, sőt perverzebb, mint hogy komolyan vehessen haldoklók vérével olajba-vászonba rótt erkölcsi-politikai üzeneteket.

Ami egy írónak mindig is sikerül - az éhhalálig ellenállni, mert az idea "olcsón" verbalizálható, s fillérekért sokszorosítható -, a festő számára járhatatlan út. Vajda János - a valaha volt igazi Madarász valószínűleg vele lehetett értékazonos -, a takarékon takarékosan működő 49-es költő és publicista származásánál, emelkedő "osztályának" emelkedő tudatánál fogva még és már jobban tudott(?) alkalmazkodni korához; Madarász, a polgárosulni kénytelen nemes és civilként egzisztáló művész erre képtelennek mutatkozott, minden szempontból.8 Az egyetlen játszma: az ódon-konok revolucionérség azonban létének lényegét, a művészetét korhasztotta el.

Ám a látszattal ellentétben nem is annyira Petőfi, mint inkább Kossuth, a bujdosó volt ideálja és a világnak való megfeleléssel szembeállítható utolsó érv. A Kossuth iránti hódolatot a politikai eszményeken innen és túl egy valaha volt személyes találkozás emléke táplálta. Amikor 1877-ben Madarász fényképet kér a száműzöttől, hogy megfesthesse - előlegezett csereként elküldi a Petőfi halálát olajnyomatban -, Kossuth válaszlevelében a Versailles-ban talminak látott pompán ironizálva idézi fel a tizennyolc évvel korábbi pillanatokat: együtt nézegették a Bourbon-portrékat. Majd - bár megígéri, hogy teljesíti a kérést, és tényleg postázza is a többször használatossá váló fotográfiáját - megfogalmazza furcsa ódzkodását a portré műfajával szemben: "Nékem hóbortjaim közzé tartozik hogy arczom »megörökítése« ellen különös ellenszenvet érezek; elannyira hogy ha csak absolute kényszerítve nem vagyok reá, én nem bírom magamat semmi »posirozásokra« elszánni. [...] Aztán magasabb alapja is van nállam az ellenszenvnek. Ha én művész volnék (fájdalom nem vagyok), én soha sem vesztegetném agyam prometheusi szikráját arra, hogy akár mely halandó ember romlékony arczvonásait feltartsam az utókor számára, hanem igyekeznék vonásokat találni fel (a mint Ön művész keze "Petőfi halálánál" tevé), melyek az eszmének adnak alakot, s vagy egy tény értelmét vagy egy egész élet erkölcsi irányát jellemzik az arcz vonásaival. A mi porból lett, hogy porrá legyen, az ne bitorolja a maradandóságot, melyre csak tetteknek és eszméknek van igényük."9

Madarász az intelmet megfogadva félkönyökre dönti Kossuth Lajost (A hontalan, 1877), kicsit hasonlóan, de persze szándékolatlanul úgy, mint Tischbein Goethét, csak ellenkező irányban, könyvekkel, kalappal és törött korinthusi oszlopfővel az itáliai tájban, majdnem akképpen, mint a Vajda által valaha szeretve idézett népdal mondja:

Kossuth Lajos nagy bújában
Leül a tenger partjára;
Ráborul a koronára,
Hol van a sok katonája?10

S bár Kossuth puritanizmusát, "képtilalmát" nem veszi szó szerint, allegóriára szcenírozott képei innentől kezdve teljes elszánással, egytől egyig a remete intencióit követik mindhalálig. Mondhatnánk, s talán nem is teljesen jogtalanul, hogy a kossuthi "parancsolat" kapóra jött Madarásznak, hiszen - bár szívesen festett arcképeket, főleg családtagjairól - sem a mélyen pszichologizáló portréhoz, sem a németes történeti zsánerhez nem volt igazi érzéke. Ahogy a drámán innen lévő érzelmekhez sem nagyon: feltűnő, de nem meglepő, hogy arcmásai soha nem őriznek mosolyt, mintha az valóban a "tettek" és "eszmék" alatti efemeriáda lenne.

Madarász portréalkotása egyébként más szempontból is érdekes. Már korán, az ötvenes évek közepén kitalált magának egy különös, élő, és mégis sztereotip, idiómaszerű férfiarcot, mely saját vonásaiból, a francia romantika emésztő tekintetű szempárjaiból és egy idealizált magyar frenológiai etalonból szerkesztődött össze. Mint valami korai konceptualista, "bealkalmazza" portrépatentját Dobozyba, a Dózsa népe lepeltartó figurájába, Frangepánba, Mátyás királyba, Rákócziba, Petőfibe, s a módszerrel mintegy megfordítja a ligeti és vándorfényképészek vidám trükkjét; egyszersmind a folyton-volt hős és hősiség állandóságára, univerzalizmusára is figyelmeztet.

De más szempontból is igazolták Madarász dacosságát Kossuth szavai: felmentetnék az alól, hogy szembenézzen önmagával, helyzetével, s írt adtak fájdalmára, melyből szomorújátékának rövid második felvonásában jócskán kijutott.

1869-70-ben hazatelepült Párizsból, 1873-ban át kellett vennie az apjától örökölt rézáruüzletet, s a pályázatokra és megbízásokra festett munkái nemcsak gyengék lettek, de sikertelenek is maradtak. Egy pillanatra megpróbált nem tragikus, halálos és végzetes lenni; igyekezett párizsi tapasztalatait elnyomva-elfeledve versenybe szállni a müncheni historizmus hazai titánjaival, de a pilotyzmus egyeztethetetlennek mutatkozott azzal a történeti proto-szimbolizmussal, amelyre Madarász vágyott, amellyel kísérletezett, amire fölöttes énjei, a "remete" és a "lánglelkű" biztatta (s amelybe aztán belebukott). Madarász (is) addig kellett ("hazájának"), míg nem volt otthon. Innen nézve fantasztikus sikerei voltak - aranyérem a Salonon (1861-ben) -, s ennek nyomán császárnői vásárlások és megbízások, ám abban a pillanatban, hogy felült a hazatartó vonatra, és visszaadta a nemzeti kinntartózkodó meg a nemzeti ereklye szerepét, konkurenssé lett.

S negyvenévesen időszerűtlen.

Fölvázolódott az aljas paradoxon: a festő, aki két-három képével már majdnem benne volt az időben, a sajátjában és a legszorosabban vett kortársi időben, kénytelen hátrálni, hogy visszajuthasson, hogy visszaengedjék egy tárgyilagosan szemlélve jócskán archaikus állapotba, mely időszerűnek csak a kelet-közép-európai rögvalóságon volt hihető, és sehol másutt, 1910-ben, nyolcvanévesen, "túl jón és rosszon", a már idézett hosszú interjúban -gondolom egy könnycseppet eldörgölve begyulladt, mongolredős szeme sarkában - Párizsra emlékezve fölszakadt belőle a fájdalom: - "Ott becsültek engem és szerettek azok, akik a francia szellemi élet vezérei voltak: az öregebbik Dumas és az ifijabbik, meg Théophile Gautier és Victor Hugo és Baudelaire és tuttiquanti..."11

De hát akkor vajon miért szállt fel a vonatra? Sokan hívták haza, magyarázza lánya emlékirataiban, szükség volt rá itthon. Valószínűbb azonban, hogy bár Gautier és mások írásaikkal még támogatják, vevői és (egyházi) megbízói is akadnak, Párizs a hatvanas évek közepén-végén Madarász számára - bár főművei születnek ekkor - idegenné lett. A politika követhetetlenné, a művészet pedig érthetetlenné, felfoghatatlanná vált: 1863-tól, a Visszautasítottak Szalonjának kiállításától kezdve mindaz, amit Madarász tudhatott a festészetről, Párizsban lassan vagy haszontalanná silányult, vagy - ha csak egy kicsit is komolyan vette önmagát - egyre tűrhetetlenebbnek minősült. Madarász nem tágított, s talán túlságosan is szorosan megkötve szellemét "küldetésének" béklyóival, magyar történelmi festő akart maradni mindenáron.

Sokan hívták haza - bizonygatja Madarász Adeline, az eredményt látva azonban valószínű, hogy ez valami "félreértés" volt. Hiszen abban a pillanatban, amint kiszakadt a kedves Gautier pártfogásából, aki biztos nagyon élvezte egzotikus sármját (a boulevard-okon is megőrzött "couleur locale"-ját: mélyszilvakék, zsinóros magyar ruháját, csizmáját, pörgekalapját), felhős-megszállott komolyságát, szóval abban a másodpercben, amikor majd húszévi távollét után Pestre érve lába a magyar földet kezdte tapodni, Madarász belefutott az éppen felhabzó, de még mindig nagyon provinciális hazai kultúrstruktúrába, mely, éppen mert visszatért, itthon nem túl sokat, hanem egyáltalán semmit sem várt tőle.

Párizst elhagyva lezárult élete legszebb és legjobb korszaka, melyben három olyan festmény született, melyek - ha akkor biztosan nem is, de mai tekintettel nézve - a XIX. századi magyar kultúra meghatározó értékeivé váltak. A Hunyadi László siratása (1859), a Dózsa népe és a Dobozy (mindkettő 1868-ból) a vágyott nemzeti romantika alapművei. Madarász drámai érzéke a clair-obscurben kap formát, mely szinte lefojtja, fegyelmezi a velenceiektől és a késői manieristáktól meg valószínűleg Géricault-tól látott eksztatikus vonalrajzot. Párizsi képeivel kapcsolatban - furcsamód - mindig csak Delacroix neve említődik, akinek hatása persze vitathatatlan, de én azt hiszem, a fiatalon meghalt Géricault, akit Madarász már személyesen nem ismerhetett, Louvre-beli képein keresztül mégis megérinthette a lelke mélyén a biztosan bátortalan, az akadémizmusba húzódó és ott menedékét meg is találó magyart. Madarász Delacroix-t viszont valóban másolja12; vele Gautier-nél találkoznia is kellett, de igazán sokat a mestertől már nem várhat. Egyrészt Delacroix is túl van nagy korszakán, másrészt a festészet forradalmában (vagy a művészet belső erejében) nem hisz - a Baudelaire-rel való ismeretségtől függetlenül, vagy azzal együtt -, s nem is hihet, mert annak nincs Madarász számára értelmezhető, kultikus-mitikus nemzeti, politikai-történelmi tartalma. Amúgy pedig, az ideológiás és intellektuális elzárkózáson túl, frivolan színesnek és szélsőségesnek láthatta a francia romantikát, otthon és Bécsben iskolázott szeme nyilván nem viselte jól a káprázatot. Ennek ellenére a hírek párizsi munkái alapján még mindig az egyik legszínesebb magyar festőként aposztrofálva szólnak sikereiről.

A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy a három említett festményen, de különösen a Dobozyn a forma váratlanul végre a sujet fölé nő. A Dobozy féktelen, tébolyultan vágtató lovasa már nem csak egy Kisfaludy közvetítette rege13 hőse, nem egy retardáltan pedagogizáló vizuális citátum. A szokatlan formájú, hosszan elnyújtott - 116x310 cm-es -képkivágásban száguldó alakok, a háttér megtorpanó, megbokrosodó vagy rohanó lovai hihetetlenül finom, szinte kalligrafikus rajzzal válnak el, egyszersmind simulnak bele a vihartól terhes tájba, melynek egészen fantasztikus hangulatot ad egy soha nem látott fegyelmezettséggel megfogalmazott "ellen-ornamentika": Madarász a feketés indigókék eget és a mélybarna földet megrökönyítően agresszív geometrikus14 mustrává teszi azzal, hogy a színsávok mereven-vízszintesen párhuzamosak, s a legvilágosabb, egyben legkeskenyebb középső mezőbe "írja" bele drámai vízióját. Egyedülálló mű ez a magyar festészetben, hasonló látomás majd csak negyven-ötven év múlva fogan meg Csontváry fejében.

A tekintetével az égtől segélyt kereső, kezében gyilkos tőrt szorongató Dobozy láttán előmerészkedik persze azután egy, az ismertektől eltérő, posztromantikus értelmezési javaslat is: a hitvesét föláldozó hősben Madarász Viktor minden bizonnyal önmagát képezte meg, midőn hátra és fölpillantva, de rohanvást, önkezével elöli saját művészetét...

JEGYZETEK

1. Malonyay Dezső: Mednyánszky. Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése, 1905. 90.

2. Mondjuk most el, pedig későbbre lett volna érvényes: a kínlódó festő, helyét nem lelve, sőt, használjuk az 1960-as évekből származó kifejezést, miszerint - váratlanul előbukkanó, hirtelen idültté lett - megfelelési kényszerétől vezéreltetve 1874-ben Koronázási ünnepély címen megfestette Ferenc József koronázási ünnepélyét. Madarász kétségbeesett illeszkedési kísérletével egy pillanatra megpróbált bekéredzkedni a politikailag korszerűek közé, ám senkinek nem kellett. Így sem. Ami a tényeket illeti, ez volt Madarász első "riport-festménye". Abban a pillanatban - véletlenül - nem fordult háttal...

3. "A mostani elfásult, prózai nemzedék - írja 1880-ban megjelent, nagyszerű élet- és korrajzában Pulszky Ferenc - nehezen tudja magát belegondolni az akkori idők (az 1840-es évekről beszél a szerző - H. I.) melegebb vérlüktetéseibe, de neki sem ártana, ha megemlékeznék Schlegel szavairól, hogy a történetíró hátrafordított próféta." Pulszky Ferenc: Életem és korom. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1958. 289.

4. Malonyay i.m. 80. Mednyánszky viszont e pillanatban számunkra azért érdekes, mert a századfordulón az ő művészete jelentette - gondolom - az origó pontot: művei némiképp régies, Magyarországon mégis aktuális XIX. század közepi realizmust, eszméi pedig jellemzően századfordulós szinkretizmust képviselve jócskán meghaladták a Madarász-Székely-Szinyei-Munkácsy szintet, ám nem érintkeztek egy pillanatig sem az 1870-es évektől meghatározóvá váló európai tendenciákkal, de még Rippl-Rónai modernizmusával sem. "Elszántsága", tolsztojánizmusa és furcsa buddhizmusa elemelte a még politikai eszmékkel vagy egzisztenciál-megfelelésekkel kínlódó korábbi generációtól, ugyanakkor elzárta az időt, az individualitást és a kortársiságot átérző és átélő, s e fogalmakat progresszív programként értékelő és érvényesítő művészettől.

5. Idézi boldogan Madarász utolsó monográfusa, Székely Zoltán, in: Madarász Viktor. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp. 1954. 72-73. Madarász után egyébként igen kevés eredeti szöveg maradt, s ez meglehetősen szokatlan egy agyonverbalizált és önmagát naplók özönével igazoló korban. De a róla szóló irodalom is meglepően szűkös.

6. "Ezt a magyar népnek festette úgy, ahogy gondolta, ahogy a költő a nép képzeletében él. S hogy mennyire az volt ez a kép, amit a magyar nép akkor akart, abból látszik, hogy nem volt s ma is alig van magyar parasztház, korcsma vagy kispolgári lakás az országban, ahol ennek a képnek többé-kevésbé rossz sokszorosítása ne függne a falon. - Azt gondolhatná valaki, hogy a tagadhatatlanul legnépszerűbb magyar kép festője valamiféle anyagi hasznát látta a dolognak. - Egy fillért se kapott -, akik a képet sokszorosították, forgalomba hozták, vagyont szereztek - s az eredeti kép ott maradt a műteremben" - írja lánya. Katonáné Madarász Adeline: "Madarász Viktor", in: Holló Barnabás, Madarász Viktor, Zemplényi Tivadar és Pataky László hátrahagyott műveiből rendezett kiállítás katalógusa. Orsz. Magyar Képzőművészeti Társulat, Budapest 1918. 15.

7. "A 41., majd a 131. honvédzászlóaljnál szolgált... Hamarosan hadnagy lett, s ott volt végig

- Világosig. Honvédkabátja vele van eltemetve, megőrizte, üveg alatt tartotta s nagyon szerette." Katonáné Madarász Adeline i. m. 12-13.

8. "...nem én vagyok az oka, hogy szerb disznókereskedőkkel, lequáros zsidókkal és más többé-kevésbé czinczár nemzedékkel kell egész nap mérkőznöm" - panaszolja az apjától örökölt üzletbe beülő Madarász az 1900-as évek elején Ernst Lajosnak. "Ha apámat érdekelte volna más, mint az ő politikai mondanivalója a piktúrában: - okvetlenül festett volna ottan - az üveggel elkerített irodájában..." Katonáné Madarász Adeline emlékiratai, 1935. Kézirat. Mindkét idézet Székely Z. i.m. 70.

9. A levél fotókópiáját közli Székely Zoltán, i.m. 65.

10. Vajda e sorok eredetéről azt mondja: "...besorozott közhonvédektől egy olaszországi csapszékben hallottam és sehol másutt, tehát nem az irodalomból származott..." Majd hozzáfűzi: "Egy nagy világesemény, egy egész korszak tragédiája festői elevenséggel, szobrászi plasztikával s a drámai cselekvés gyorsaságával úgy előállítva, hogy a drámai történet, az epikai kép s a lírai érzelem egyaránt teljes, tökéletes hatást eszközöl." "Széptani levelek." Nővilág, 1861. február 15. Vajda János válogatott művei. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1988. 957. Gondolom, Madarász is efféle hatásra törekedett... És csak mellékesen: Vajda is, Madarász is egyképp lelkesedtek az igazi Napóleon iránt.

11. Érdekes: majdnem ugyanezekkel és ugyanilyen viszonyban volt Zichy Mihály is, miután 1874-ben Párizsba települt. Aztán a hazatérés neki sem tett jót.

12. Fülep Lajos hevesen és kissé türelmetlenül, de végeredményben joggal feddi meg Madarászt, hogy Delacroix-t fölcserélte Delaroche-sal és Gallait-val, az eredetit elhagyta az akadémista epigonizmusért. Bár amúgy sem volt nagy véleménnyel Madarászról, nevét összesen, ha kétszer említette. Vö. Fülep Lajos: "Magyar festészet." 1922. Nyugat, in: A művészet forradalmától a nagy forradalomig. Magvető, Budapest, 1974. I. kötet, 323.

Kállai Ernő már megbocsátóbb: Madarász és Székely Bertalan hatvanas évek beli műveiből hallja ki először a sajátosan "magyar hangot". Vö. Kállai Ernő: Új magyar piktúra. Amicus, Budapest, 1925. Új kiadás: Gondolat, Budapest, 1990. 21-27.

13. A hitvesét inkább föláldozó, mint a törököknek odahagyó hős történetét Kisfaludy Sándor írta meg, a figura azután Kisfaludy Károly 1821-22-es rajzai nyomán népszerű témájává lett a századközepi történeti festészetnek. A római regékre emlékeztető történet hosszú és sikeres utóélete ugyancsak jellemző a XIX. századi magyar festészet- és művészetfogyasztás intellektuális státusára.

14. Olyan ez, mintha Madarász "kitalálta" volna Kazimir Malevics ötven évvel későbbi gondolatát. Malevics A vörös lovasság (1918-1930) című festménye - a nem feledhető különbségek dacára - "delikát" módon alkalmaz nagyon is hasonló eszközöket.

Forrás: Hajdu István: A hátrafordított festő, Világosság, 1997. 9-10. szám, 73-80. oldal



Madarász Viktor levele
az O. M. Képzőművészeti Társulathoz, 1911-ben.

Nagyítható kép Nagyítható kép


Forrás: Székely Zoltán: Madarász Viktor, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 5-6. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére