A kétezer forintos bankjegy hátoldala Madarász: Bethlen Gábor tudósai körében c. képe nyomán	ÉRDEKESSÉGEK
	A Pesti Műegylet története (részlet)
	Összeesküvés, megtorlás, kivégzések
	Madarász Viktor lánya az apjáról
	"Zrínyi és Frangepán...-kirakó"
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Szvoboda Dománszky Gabriella
A Pesti Műegylet története
(részlet)

Az előzmények

A Pesti Műegylet 25 éven át Magyarország első és sokáig egyetlen képzőművészeti szakintézménye volt, 1840-től évente egy, 1853-1865-ig pedig havonta egy képzőművészeti kiállítást rendezett Pest-Budán. Az első tárlat 1840 tavaszán a régi pesti Redoutban nyílt meg, több mint 300 műalkotással 147 kiállítótól. Ez egyben - elhanyagolható előzmények után - az egyetemes magyar művészet első ilyen megmozdulása volt. A Pesti Műegylet működésének negyedszázada a modern magyar polgári kultúra kibontakozásának látványos része, történelmünk korszakos eseményekkel terhelt idején. Az Egyesület e forrongó években művészeket és közönséget nevelt, lehetőséget adott a műkritika kibontakozására, az esztétikai szaknyelv fejlődésére, és egyáltalán, a művészet létezését a köztudatba vitte, akárcsak a képzőművészettel párhuzamosan bontakozó zenei életünk hasonló szervezetei. Tevékenységét már a kezdetektől átszövi a politika, hisz a pesti művészeti élet megteremtése a reformkor legfontosabb mozgalmait, a polgárosulást és a nemzetté válást szolgálta; s bár az egyesület tagjai csak műtárgyakkal foglalatoskodtak, a nagy nyilvánosság előtt mégis napirenden tartották az önálló nemzeti kultúra ügyét. Széchenyi lapja, a Társalkodó, minden kertelés nélkül írja 1845-ben: "A művészet érdekei egyik alkotó részét képezik a politikának, ... így a művész szükségképp beletartozik a politika körébe." Mivel a korszak eszméi szerint a politika feladata a "nemzetboldogítás", aminek leghathatósabb eszköze a nevelés - ezen belül az esztétikai nevelés -, a művészet ebben az időben fontosabbá vált, mint azelőtt vagy azután bármikor.

Művészi egyesületek a század első negyedében kezdtek alakulni Európában, és a magyar egyesület keletkezése idején már kiterjedt hálózat létezett. Működésük által ekkor született meg a modern értelemben vett képzőművészeti nyilvánosság. Ezek a műegyesületek szervezeti szabályzatuk szerint három fő csoportot képeztek. Volt köztük olyan, amely az egyetemes művészet széleskörű népszerűsítésére szerveződött, mint például a prágai Privatgesellschaft patriotischen Kunstfreunde (1796); volt, amely a honi művészet pártolásáért, erkölcsi megbecsülésének fokozásáért alakult, mint a bécsi Verein zur Beförderung der bildenden Künste (1830); de a legelterjedtebb a Münchner Kunstverein formája volt (1823), amely minden művész számára nemzeti hovatartozástól független, szabad képpiacot igyekezett teremteni.

A magyar egyesület a bécsi és a müncheni statútumot összeolvasztva vette mintának, és széleskörű, nemzetközi képpiacot hozott létre a magyar művészet támogatása érdekében. A kettős, látszólag egymásnak ellentmondó cél következtében a Pesti Műegyletet hevesen támadták, nemzetietlen, kozmopolita szervezetnek tartották, amely a külföldieket részesíti előnyben a magyar erőkkel szemben. Ez a vélemény másfél évszázadra elterelte róla a kutatás figyelmét, miáltal az egész korszak kutatása talajtalanná vált. Az alábbiakban röviden felvázolt működése láttán azonban bizton állíthatjuk, hogy a pesti egyesület a magyar művészet hathatós támogatója volt, és a Képzőművészeti Társulat megalakulásáig egyedül általa létezett művészeti élet Pesten.

A műegyletek a tőlünk nyugatabbra eső, nagy múltú művészettel rendelkező országokban az akadémiák ekkorra kibontakozó diktatúrája elleni lázadás egyik formájaként jelentkeztek; ezek a 19. század elején már teljesen uralták a kortárs kiállítási életet. A kor új jelensége, modern polgári gondolat az, hogy a művészek szerte Európában öntudatosan igyekeznek megszervezni a megrendelőktől, mecénásoktól független megélhetésüket. Így jártak el azok a müncheni mesterek, akik a minden később keletkezett egylet "anyja", az 1820-ban megalakult párizsi Société des amis des Arts példájára 1823-ban német területen megalakították az első Kunstvereint. Kezdeményezésük sikerét bizonyítja, hogy a Kunstverein-forma az egész században virágzott, sőt egyesek mind a mai napig léteznek.

A 18. század végéig a Habsburg Birodalomban a vizuális kultúra szakintézményei Bécsben koncentrálódtak. A császárvárosban ekkorra kialakult az az összefüggő intézményrendszer, amely a képzőművészeti élet klasszikus alapját képezi. Így a Vereinigte Akademie der bildenden Künste (Ismertebb nevén a Szt. Anna Akadémia), a művészeti oktatás hivatalos fóruma, amely megteremtette a művészeti élet következő meghatározó elemét, az időszaki kortárs kiállításokat is. Az Akadémia termeiben és rendezésében 1774-től rendszeressé váltak a tárlatok, ahol a Birodalom művészei - köztük a magyarok is - lehetőséget kaptak alkotásaik bemutatására. Kiegészítette ezt a harmadik tényező, a nagy értékű császári gyűjteményekből kialakított egyetemes képtár a Belvedere-ben. Bécs a napóleoni háborúk utáni időkben egy ideig szinte Európa tündöklő fővárosa volt, művészeti élete ekkor érte el csúcspontját. Ennek a fellendülésnek a magyar mesterek is részesei voltak, és a császárváros művészetének ez a korszaka előkészítette a magyar művészeti élet pesti kivirágzását, az úttörők, id. Markó Károly, (1791-1860, Barabás Miklós, (1810-1894) és mások által. De a 18-19. század fordulója változásokat hozott; megszületett a modern nemzeti gondolat, amely minden más politikai eszménél elevenebb és közvetlenebb hatással volt a művészetre. Az angolok, franciák, de elsősorban a németek romantikus hevülettel figyeltek fel művészetük sajátosságaira, és őket követve másutt is megjelenik az önálló nemzeti iskola óhajtása, például Belgiumban, az északi országokban, a tengerentúlon, sőt a perifériákon, így nálunk is. A "nemzeti iskola" megteremtésének feltétele a művészeti élet alapjainak lerakása, a helyi intézményrendszer kialakítása. Pesten - Bécs gátló törekvései ellenére - megindult a birodalom második centrumának kiépülése, és néhány évtized alatt megszületett egy modern világváros, ahol az ország kulturális élete összpontosult. A városfejlődés összetett folyamatának szerves része volt a kultúra fejlesztése, a színházi, a zenei és a bennünket érdeklő képzőművészeti élet megteremtése is. Intézményei magánerőből, közadakozásból, uralkodói támogatás nélkül - sőt ellenére - jöttek létre a korszakban, mert mint Ormós Zsigmond művészettörténész, műgyűjtő mondotta: "Jókora idő óta azon helyzetben van nemzetünk, hogy tudományos, művészeti s emberiségi intézeteinket önmagunk és mintegy alulról megalkotni kényszerülünk..."

A képzőművészeti szférában elsőként a rendszeres kortárs kiállítások jelentek meg Pesten a Műegyesület működése révén. E tárlatok kizárólag élő mesterek műveit mutatták be, és mivel az európai műegyleti hálózat részeként rövidesen 32 külföldi műegylettel álltak cserekapcsolatban, ekkortól Pesten látható volt, mi a képzőművészeti divat állása Európában. (Természetesen csak a hagyományos, széleskörűen művelt, historizáló divatokról van szó; a modernizmus képviselői mindenütt csak kivételesen jelentek meg műegyleti tárlatokon.) Jóval később, 1871-ben került sor az Eszterházy Képtár megvásárlására, amivel az ország központi, egyetemes képtára is létrejöhetett. És bár a két esemény közt direkt összefüggés nincs, ugyancsak 1871-ben nyílt meg az állami képzőművészeti felsőoktatás első fóruma, a Mintarajztanoda. Így jelképesen az 1871-es dátumhoz köthetjük művészeti intézményeink kialakulását. Akkortól a magyar művésznövendék minden fórumot megtalált hazájában, amit egy sikeres alkotói pálya feltételének tartott a korszellem.

A megalakulás

Egy kiállítást megszervezni ugyan egyszerűbb volt, mint egy drágán működő, képzett szakembereket igénylő akadémiát, de azért a gyér hazai művészgárda ezt sem tudta vállalni. A Műegyletet a nemzeti intelligencia nagyszerű reformkori nemzedéke teremtette meg, tudatában annak, hogy a művészet a nemzetpedagógia egyik értékes eszköze, a civilizálódást, a modernizálódást segíti elő. Vagyis nálunk a képzőművészeti részvénytársaság megalakulása nem áldozatkész arisztokraták felajánlása vagy önmagukkal szabadon rendelkező művészek üzleti vállalkozása volt, hanem az "utolérési komplexustól" hajtott, tőkeszegény ifjú politikusok idealizmussal és súlyos elvárásokkal töltött hazafiúi tette, ami az egylet egész működésére rányomta bélyegét. A kezdeményező a 22 éves közgazdász, Trefort Ágoston volt, a későbbi híres kultuszminiszter. Trefort 1838 decemberében közzétett felhívásában a majdani társulattól hármas hasznot remélt: a vásárlóközönség megteremtését, új tehetségek felfedezését és a már dolgozó festők itthon tartását. A felvilágosodás kora óta élő ideálok szellemében kifejezte reményét, hogy a végső eredmény a nép erkölcsi nemesedésének előmozdítása, a nemzeti műveltség emelése lesz.

Treforthoz azonnal csatlakozott az ekkor megjelenő Budapesti Szemle köre, báró Eötvös József, Szalay László, Lukács Móric, továbbá gróf Dessewffy Aurél, dr. Eckstein Frigyes, Grimm Vince, báró Jósika Miklós, báró Prónay István, Rupp János és gróf Serényi László. A működést egy jövedelmező, bár nem profitszerző részvénytársaság formájában alakították ki, az alkotmányos életet pedig a korabeli parlamentáris rendszerek önkormányzati testületeinek mintájára szervezték. A tervek szerint az egyesületet önkéntes tagok alkotják, akik 5 pft értékben részvényeket váltanak. Az összegyűlt tőkéből kiállításokat rendeznek, amelyeket a részvényes ingyen látogathat. A tiszta jövedelem kétharmadát a legjelesebb művek megvételére fordítják, amelyeket kisorsolnak a részvényesek között. A legsikeresebb alkotásról évente sokszorosított műlapot csináltatnak, amely a fizető részvényesek prémiuma lesz. A tagoknak járó juttatásokon túl az egyesület kívánatos közcélokat is kitűzött a szabadon maradó tőke felhasználására. Közülük némelyiket rövidesen meg is valósítottak, mint például a Nemzeti Múzeum számára történő vásárlást, de jutalomdíjak kitűzésére csak az ötvenes években kerülhetett sor. A műemlékek helyreállításának támogatása pedig illúzió marad, mivel ez óriási anyagi erőt kívánó állami feladat.

Az aláírások rövidesen megindultak, és az első év végére a fizető taglétszám 666 fő volt, vagyis alig több mint 3000 pft-tal gazdálkodtak. Az első nagygyűlésen megszületett a 40 tagú nagyválasztmány, ennek kebeléből a kisválasztmány, elnöke közfelkiáltással a kezdeményező, Trefort Ágoston, titkára Szalay László lett. A következő évben Fáy András került az elnöki székbe, 1847-ig.

A Pesti Műegylet működése három jól elkülönülő korszakra tagolódik. Az első, 1840-től 1847-ig terjedő szakasz az alapozás, útkeresés korszaka, az az idő, amikor a pesti polgárt becsábítják a kiállítások falai közé. A tárlat a 40-es évek második felére kétségtelenül szerves részévé vált a fővárosi életnek, Vas Gereben csevegése az Életképek-ben már az obligát megtekintendők között jelzi a vidéki látogatóknak a Műkiállítást. A fizető részvényesek száma a korszakban 1000 körül mozog. 1851 és 1856 között következett be az egylet működésének legsikeresebb szakasza; a tagság évenként megduplázódott, a fizető részvényesek száma 1856-ban elérte az 5593 főt, és az aláírók (de nem fizetők) általában még egyszer ennyit tettek ki. A hanyatlás idején, 1857-től 1865-ig a részvényesek száma 1700 főre apadt, és 1868-ban beolvadtak az új egyesületbe, az (Országos Magyar) Képzőművészeti Társulatba. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a működés a politikai áramlatokat szorosan követő ívet ír le, az eleven egyesületi élet mintegy politikai pótcselekvésként zajlik. A műegyleti nagygyűléseken országos hírű és tekintélyű személyiségek nemzeti ügyként tárgyaltak a művészetről, a kultúrát a gazdasági fejlesztéssel és a politikával egyenrangúnak ismerve el.

Ám a művészet fejlődése Pesten, a kezdeti serkentés után, a maga útját járta, és az egyesület hanyatló korszakában kezdődött meg a "nemzeti romantika" diadalmenete, amelyhez egy ideig még a csendben megszűnő intézmény biztosította a széleskörű nyilvánosságot.

. . .

A történelmi festészet kibontakozása Pesten

Az 1859-es évad első tárlatán kezdődik az ekkor még Bécsben tanuló Madarász Viktor (1830-1917) és vele a magyar történelmi kép sikersorozata. (Életrajz Erdély múltjából, 600 ft, a választmány meg is vette.) Karrierje teljes egészében a Műegylet kiállításain bontakozik ki, elhomályosítva elődei, Orlai, Kovács és az addig legelismertebb "tudós festő", Than Mór eredményeit. Később már Párizsból küldte többek között a Hunyadi László siratása című alkotását, és kialakult róla a vélemény: Madarász "a magyar Delaroche". A jelző érzékelteti a Pesten körvonalazódó újabb divatot, a francia történelmikép-irányzat megjelenését.

Madarász a Hunyadi-t a műlap-pályázatra nyújtotta be, de a Választmány nem merte kivitelezni a "síri jelenetet". (Ám a kép zsenialitását felismerve, a Nemzeti Képcsarnok számára azonnal megvásárolták.) A "műlap-műfaj" igen kemény, a fekete-fehér másolatnak első látásra meg kell ragadnia a nézőt, és ha összevetjük Madarász képét és a helyette kiadott Wagner Sándor (1838-1919) Münchenben készült Dugovics Tituszá-t, az elvárások látványosan érzékelhetők.

Tájképfestészetünk - amelynek értékelése Markó munkásságát kivéve mindenkor kissé háttérbe szorult - egyre figyelemreméltóbb eredményeket produkál. A Műegylet egyik legszebb karrierje a szinte máig alig ismert Brodszky Sándoré, aki hosszas müncheni tanulás után tartósan Pesten él, magas árú, magyar tájakat ábrázoló képeinek köszönhetően feltehetőleg gond nélkül. A korszak másik kiemelkedő tájfestője, Ligeti Antal keleti utazásainak emlékeivel arat sikereket. Mindkettőjük munkásságát befolyásolta (csakúgy, mint többi tájfestőnkét is) Markó latinos festészete, amin csak nehezen tör át a német és francia iskola.

De a legnagyobb fejlődést talán a szobrászat produkálta. Ferenczy meghalt, de Batthyányiné hazahívta Londonból Alexyt, dolgozik Marschalkó János (1819-1877), a Dunaiszky család tagjai, fellép Engel József (1815-1901) és báró Vay Miklós (1828-1886). A szinte mozgalomszerű folyamatban megszületnek első köztéri szobraink, ezek vázlatai a kiállításokon kerülnek a széles közönség elé. 1862-ben okoz szenzációt a mindenkori magyar szobrászat kiemelkedő darabja, Izsó Miklós (1831-1875) Magyar pásztor című márványszobra (Búsuló juhász, 5000 ft.). Ennek is a Múzeumban a helye, mert "...hivatva van nagyobb lendületet adni szobrászatunknak, nemzeti modorban tovább fejlődni" - írja a Pesti Napló.

A hatvanas évek tárlataira azonban a kritika panaszkodik, alacsony a műszám, az egyes darabok hosszasan szerepelnek. A leírások szerint a képanyag egyre vegyesebb stílusjegyeket mutat, terjed a neoreneszánsz, lassan "...minden vallásos kép Raffaello hatását mutatja, emellett hit nélküliek". Vagyis hasonlóan a negyvenes évekhez, ekkor is él a türelmetlenség, holott még fejlettebb viszonyok közt sem tud egy ország művészgárdája havonta jelentős művekkel szolgálni. Ám az unalmas tárlatokon, a sok érdektelen portré, tucat-tájkép, ügyetlen zsáner között egyszer csak ismét felbukkan valaki, aki lázba hozza nemcsak a pesti művészeti életet, de az egész művelt társadalmat is. A 25 éves festőnövendék, Ádámosi Székely Bertalan (1835-1910) küldi haza Münchenből II. Lajos király teste megtalálása a mohácsi csatatéren, 1526-ban című képét. (2000 bajor ft.) A Képzőművészeti Társulat megvételre ajánlja a festményt a "nemzetnek", mondhatni ez Székely első szakmai fellépése. A kép megvételére csak közadakozásból van remény, mert a Műegyletnek ekkor már, a Képzőművészeti Társulatnak pedig ekkor még nincs erre elegendő tőkéje.

Már a politikai enyhülés légkörében, 1861 májusában röppenti fel a sajtó az 1862-re tervezett londoni világkiállítás hírét. A cs. és k. külügyminisztérium udvari rendeletben közölte a helytartótanácssal hogy "Angolhonban, London városában" általános iparműkiállítás lesz, tegyen intézkedéseket az előkészületekre. Mint ekkor az államigazgatás más területei, a kultúra is nélkülözni kénytelen a polgári közigazgatás honi intézményeit, ezért az előkészületekben való részvételre a helytartótanács - amelynek kebelén belül nincs művészettel foglalkozó szakosztály - hivatalosan a Pesti Műegyletet kérte fel. Magyarok már korábban is voltak a világtárlatokon, de a szereplés egyéni és esetleges volt. Így 1862-ben Londonban a magyar művészet felsőbb utasításra (és úgy tűnik, főleg egyesületi pénzből) első alkalommal jelent meg testületileg külföldön, együtt az osztrákokkal, birodalmi keretek között. A szervezést még a Műegylet, de a zsűrizést és a művek hazai bemutatását már a Képzőművészeti Társulat végezte, a megbízott zsűri elnöke Alexy Károly, titkára Henszlmann Imre volt. Az előkészület anomáliái következtében és a csekély részvétel miatt a tárlat nem tükrözte a magyar művészet valódi állapotát, és a kritika megállapította, hogy nélkülözte a nemzeti jelleget is. Az egyesület a Társulat egyre hangsúlyosabb jelenléte következtében 1861 júniusától, a 95. tárlattól "Magyarországi Műegyletnek" nevezi magát.

Az, hogy a hatóság részéről az egyesület felkérése csak jobb híján történt, bizonyítja az 1862 januárjában megjelenő, az egyletekre vonatkozó hivatalos rendelet, amelyről Pest város királyi biztosa a város főpolgármesterét értesíti. A rendelet lényege a szigorú hatósági felügyelet biztosítása e veszélyes szerveződések felett. A felügyelettől a Műegylet sem mentesül.

1862 tavaszán a Nemzeti Múzeumban megnyílt a 8 teremből álló állandó képzőművészeti kiállítás, történeti és kortárs anyaggal vegyesen. Öt teremben kizárólag magyar vagy annak tekintett képek voltak (köztük a Műegylet által adományozottak), a hatodikat kizárólag Markó Károly emlékének szentelték. A fennmaradó termekben külföldi alkotások szerepeltek. A múzeumi képtár - az állandó állami közgyűjtemény - átadása a nyilvánosságnak a kiegyezés előtti időszak jelentős lépése a főváros kulturális életének fejlesztése terén.

A hatvanas években már elképzelhetetlen egy-egy műegyleti tárlat históriai mű nélkül. Nagy siker Than Mór: Újoncozási jelenet 1847-ből című népi életképe (1000 ft.) - amelynek láttán a pesti közönség ismét jelentőségteljesen összenéz -, és Székely Bertalan: Dobozi és hitvese, 1526 című műve (1200 rajnai forint). Az Újoncozás-t - amely az 1862. évi műlap-pályázatra készült - a Választmány, a Dobozi-t a közönség juttatja a múzeumba. A közadakozást özv. Batthyány Lajosné, az egyik legelkötelezettebb magyar műpártoló indította el. Az 1862-63-as őszi szezon dísze egy újabb müncheni növendék, Liezenmayer Sándor (1839-1898): I. Mária királynő és anyja Erzsébet, kényszerítve Durazzo Károly koronázásának tanúi lenni, Lajos sírkövéhez menekülnek, Székesfehérvár, 1385 (1000 ft.). A mű a kritikusok szerint az ecsetkezelésben és a szerkesztésben Liezenmayer mestere, Karl von Piloty (1828-1886) hatását mutatja, és oly sikeres, hogy mint műlap-jelölt egy ideig mérkőzik Madarász Viktor Zrinyi Ilona-képével.

Az 1862-1863. évben mindezek ellenére a Magyarországi Műegylet lassanként keserves sorsra jut. Előfordul, hogy egyetlen egy képet sem vásárolnak pénz hiányában. A rossz anyagi helyzet nagy probléma, mert a Műegyletnek el kell tartania fizetett tisztviselőit. A fennmaradás érdekében eltörlik az 1860-ban kikényszerített előírást, amely szerint a vásárlásra rendelt összeg felét mindenkor magyar művekre fordítják. Ennek köszönhetően néhány hét alatt a külföldi hálózatból megindulnak a képek, és a súlyos állapotok egy éven belül nagyjából megszűnnek. De már késő, a viszonyok véglegesen megváltoztak, a művészek többé nem engedik ki a kezükből az irányítást. Nem igazán javít a Műegylet helyzetén a reprezentatív külföldi históriai kompozíciók bemutatásának sorozata sem, a fizető részvényeseket nem ez vonzza. Visszhangtalan marad Eduard Ritter von Engerth (1818-1897) Győzelem Zentánál című, a Vigadóban külön bemutatott kompozíciója is, amely a Budai Várpalotába került I. Ferenc József kivételes ajándékaképpen (ára sértően szimbolikus: 15 000 ft.). Amikor P. J. N. Geiger (1805-1880) bécsi professzor bemutatta Egy kép Magyarország fénykorából: Mátyás király tudósai és művészei körében című olajfestményét, alkalmat ad a Koszorú kritikusának elmondani: "...hogy a művész a kívánt eredményt elérje, össze kell egyeztetni az általános szép elveit a nemzetivel!", amivel jól érzékelteti az esztétikai kategóriák tisztázatlanságát, a fogalmak zűrzavarát.

De a tárlatokat kísérő ismertetők között már találkozni valódi, elemző kritikával is. Ezek tükrében az ötvenes évek végén a historizmuson belül ízlésváltozás figyelhető meg, a legelismerőbb jelző az "erőteljes", ami Rahl hatásának tulajdonítható, tartalmilag pedig fokozódik a "hűség" igénye. Új kritikus-típust képvisel Plachy Ferenc, aki maga is festő. Ő a szakmának ír műkritikát, tónusokról, formákról, kompozíciókról szól, a fényárnyékokat, a költői hatást vizsgálja. A figurális képeknél kárhoztatja az aprólékos formaképzést, dicséri a jó csoportfűzést, a figurák változatos mozgatását. A tájképeket elemezve megállapítja, hogy az a legszebb, ha a festék elveszti anyagszerűségét, és csak mint szín tűnik elő.

A Képzőművészeti Társulat szervezete kiépítéséhez az Egylettől hathatós segítséget kap, viszonzásul vásárlásaihoz szakvéleményt nyújt. A hatvanas évekbeli ítészek dicséretére legyen mondva, hogy azok a mesterek, akiket ők tettek naggyá, a mai napig megtartották hírüket. A Társulat első kiállítása - kizárólag magyar művészek anyagából - 1863 tavaszán a tagok által összeadott pénzből valósult meg. Az első "műcsarnok" mind a hazaiakra, mind a külföldiekre "...meglepően hat, hisz a magyar művészet állását ilyen fokon nem is képzelték". Az esemény kapcsán a Vasárnapi Újság nyíltan és pártatlanul veti fel a két intézmény viszonyát, mert többen rivalizálásukat szítják. A lap szerint a Társulat a hazaiakat, a Műegylet az európai művészek munkásságát mutatja be, és leszögezi, a főváros számára mindkettő szükséges lenne! De az illúziók, a szűklátókörűség, a provincializmussá degradálódott nemzeties törekvések gátat szabnak az összetett és nyitott művészeti élet kibontakozásának.

A magyar művészeti élet teljes körű szervezése lassan a Képzőművészeti Társulat kezébe kerül, és szakterületén - félhivatalos jelleggel - szinte a hiányzó hazai kulturális minisztérium feladatkörét látja el. Vagyis magasabb szinten a Műegylet eddigi gyakorlatát folytatja, továbbfejlesztve azt az érdekvédelem és az oktatás terén. A feladatok felvállalása kényszerítően szükséges, mivel a képzőművészeti életben komolyabbra fordulnak a dolgok. A főváros nekilendülő fejlődése során indul a szoborállítások, a nagy falképmegrendelések korszaka, az első hivatalos megbízás Pest város tanácsának megrendelése a Vigadó falaira. Hatalmas honoráriumokat helyeznek kilátásba, óriási dimenziók tárulnak fel a művészek előtt. A műegyletnek ebben a munkában már semmi része, ám szakférfiai a Képzőművészeti Társulaton belül tovább dolgoznak, például az Esterházy Képtár Pestre kerülésénél és a megvásárlásnál, a párizsi, bécsi és londoni világkiállítások anyagának összeállításában, a képzőművészeti pályázatok zsűrizésében.

A 11. évben sorra kerülő 125. jubileumi Műegyleti kiállítás után az évad értékelésekor az derül ki, hogy a részvényesek számának csökkenése lassul, vagyis a "kemény mag" kitart mellette. De a képek fogynak, a magyar mesterek mindössze 41 művet adtak be az év folyamán (míg az előző évben 99-et). A szokásos vád szerint ennek oka az, hogy a választmány előnyben részesíti a külföldieket. De az elmúlt évek katalógusadatainak statisztikája azt bizonyítja, hogy a magyar gárda hosszú távon csak húszegynéhány képet tud havi rendszerességgel produkálni, és mivel a Társulati propaganda ekkortól a műveket elszívja, a Magyarországi Műegylet fokozatosan árnyék-intézménnyé válik.

Mégis, küzdenek a fennmaradásért. Mint azt már 1845-ben is megtették, a tisztánlátás érdekében az 1863-as évkönyvben statisztikát közölnek, amely az 1853 óta megvásárolt magyar képek adatait tartalmazza. Nyolc mestertől vásároltak egy évtized alatt tíz képnél többet: Brodszky 12 mű (3730 ft.), Györgyi, Jankó, Lotz 23 mű (2800 ft.), Markó Ferenc (1832-1874) 15 mű (3450 ft.), Molnár József 17 mű (5280 ft.), Pecz Henrik, Than 13 mű (3520 ft.). Utánuk jön Székely Bertalan 3 mű (2650 ft.), Madarász 4 mű (3190 ft.). A Nemzeti Múzeum Nemzeti Képcsarnokának 9 darab nagyértékű képet ajándékoztak, 22 történelmi képet sorsoltak ki, a többi tájkép és zsánerkép, összesen 280 darab, 57 823 ft. 90 kr. értékben. Az adatok kedvezőek, de valljuk meg, ez országos szinten csekély. Vagyis pusztán magánkezdeményezésű egyletek által egy ország művészeti élete nem működhet megfelelően. A kultúra számára a Reichsrat által évente nyújtott összbirodalmi támogatás összege általában, a jóváhagyott pénzügyi törvény értelmében 10 000 ft., amelyért a monarchia művészei - muzsikusok, irodalmárok, képzőművészek - mint segélyért folyamodhattak. E juttatás megalázóan kevés, és a helyzetet nehezíti, hogy a magán-mecénás ritka, és tevékenysége inkább hazafias tett a nemzeti kultúra érdekében, semmint igazi műpártolás. (Tomori Anasztáz, Batthyányiné, Sina Simon stb.)

A Társulat kiállításainak megindulásával valóban jelentkezik rivalizálás a két egyesület közt, s harc folyik mind a közönségért, mind a művekért. A Társulat 1864-ben például "kizárólagosan" mutatja be Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele című nagyméretű vásznát, a Műegyletnek viszont sikerül Madarász két nagyszerű képét bemutatni, egyenesen a Párizsi Salon kiállításáról. Thierry arcképét (ár nélkül, a mester az Akadémiának ajándékozta) és a Zrinyi s Frangepán Bécs-Újhelyben, 1671 martius 31-én kivégeztetésük előtti reggel egy félórai idő engedtetett nékiek, császári kegyelem útján, családi ügyeiket rendezni és egymástól búcsút venni (2000 ft.) című műveket. Madarász mellett Ligeti Antal is kitart itt. És a Műegyleté az érdem, hogy az ő 1865-ös márciusi tárlatán mutatkozik be egy ismeretlen fiatal mester, Munkácsy Mihály (1844-1900), aki Magyar életkép című (100 ft.) alkotását küldte haza Bécsből. A kép olvasó parasztokat ábrázol, a kritika szerint kevés elevenség van benne, de a rendezőségnek tetszett, első helyen állították ki, és megvették. Ám a fiatal művész támogatását már a Képzőművészeti Társulat vállalta fel. Az újabb "magyar" szervezet támogatása a sajtó egyöntetű véleménye szerint hazafias kötelesség. A belépők számának gyarapodásából arra lehet következtetni, hogy a hangulat ugyanolyan, mint volt a Műegylet megalakulásakor, vagyis sikerült ismét politikai jelentőséget adni egy művészeti intézménynek.

Az induló 13. évad, az 1865-ös az utolsó a Magyarországi Műegylet történetében. Bemutatták Liezenmayer Thüringeni Erzsébet II. Endre leánya Marburgban 1235-ben, 4 évvel holta után a szentek sorába felvétetik, mely alkalommal II. Fridrik német császár a halottat saját koronájával megkoronázza (1500 ft.) című alkotását, amelynek témaválasztása példaszerű, olyan egyetemes érdekességű jelenet, amelynek magyar vonatkozása van. Az érdeklődést fokozza, hogy művével a fiatal mester 1863-ban a müncheni festőakadémián több száz pályázó előtt elnyerte a történelmi pályadíjat. Bár a tárlatok darabszámai még ebben az évben is tekintélyesek, a közönség mégis részvétlen, a Diana fürdőbeli termek üresek, a "kopottas lépcsőkön" kevesen járnak. A Magyarországi Műegylet minden nemzeties küldetéstől megfosztva, kiüresedve érdektelenné vált. Utolsó tárlatuk eljutott a 95. tételszámig, de semmi különöset nem mutatott be. Októberre készült el az 1864. évi műlap: Engerth Vilmos (1818 k.-1884) kőrajza id. Markó Károly Aratási jeleneté-ről, amellyel megvalósult az első tájkép-műlap.

A Magyarországi Műegylet működése 1866-tól megszűnt, megmaradt tagságát és vagyonát a Képzőművészeti Társulat vette át 1868-ban. Tanulságos, hogy a magyar erők kizárólagos támogatására alakult Társulat ugyanekkor a Műegylet gyakorlatát is kénytelen átvenni, amennyiben kiállításaikhoz a "...színvonal emelése érdekében a külföldi művészet kiváló képviselőit..." igyekeznek megnyerni. Így minden újra kezdődik, és a Társulat működése körül is szaporodnak a viták. Azok ugyanis, akik mindig a külföldi kiállítók ellen lármáztak, nem hajlandók tekintetbe venni a realitásokat és azt, hogy az önállóvá vált művészet nem irányítható a politika céljai szerint.

A Képzőművészeti Társulat fejlődése a kiegyezés után nagy lendületet kapott, és minden erővel állami intézménnyé kívánt alakulni. De az alkotmány helyreállítása után létrejött a Vallás és Közoktatási Minisztérium a megfelelő szakosztályokkal. Rövidesen kiderült, hogy a minisztérium több területen párhuzamosan működik az addig hézagpótló Képzőművészeti Társulattal, ami látens hegemóniaharcot eredményezett köztük. Az 1871-ben megalakult Országos Képzőművészeti Tanács (a kultuszminiszter tanácsadó testülete, amely még a 20. század első évtizedeiben is működött) egyik fontos feladata volt a nagyon tisztelt Képzőművészeti Társulat, az alapokat megteremtő Pesti Műegylet jogutódja, és a hagyományok nélküli hivatal közt a konfliktusok elsimítása, zavartalan együttműködésük biztosítása. De a művészeti élet szervezésének gyakorlatát, a közéleti tapasztalatokat, ismereteket a művészvilágban mindhárom intézmény szakemberei (akik közül nem egy mindegyiknek tagja) még a műegylet keretei között sajátították el.

A Pesti Műegylet negyedszázados működése az újkori magyar művészet kiemelkedő jelentőségű fejezete. Ez a civil szervezet századok elmaradását behozva, az uralkodói támogatás hiányát pótolva teremtette meg a művészeti életet a fővárosban. Képes volt a képzőművészetet a közállapotok alakításának egyik eszközeként feltüntetni az ország polgárai előtt, miáltal a művészet eleven léte, nyilvánossá tétele olyan jelentőséget nyert, amilyet azóta sohasem (hacsak a rendszerváltozás előtti korszak néhány pillanatát nem tekintjük.) A művészet és a politika összefonódva segítette egymást ebben a rendkívüli időszakban, és ezt akkor is el kell ismernünk, ha ez az összefonódás a későbbiekben a nagyon sérülékeny művészet kárára vált.

Forrás: Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/32-33/szvoboda.html

Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története
(részlet)

V. FEJEZET.
Elfogatások és üldözések. A megtorlás.

. . .

Az elfogatások mély fájdalmat keltettek országszerte, hisz száz meg száz nemesi család tagjai jutottak tömlöczbe. De egyik elfogatás sem döbbentette meg annyira a közvéleményt, mint a Nádasdyé. Tudták, hogy az 1670-iki fölkelési kisérletekben semmi része sincs, s midőn mégis elfogták, senki sem érzé magát többé biztosságban, bármi hive volt a császárnak. Az aggodalmat fokozták a keringő hirek, hogy több főpap és főúr fog elfogatni.

Az udvar csakugyan gyanúsitott mindenkit, s a miniszterek leplezetlenül kimondották, hogy minden magyar főúr bűnös és áruló.

. . .

Mikor a bűnösök, a gyanúsok, a mennyiben erdélyi területre nem menekültek, el voltak fogva, az udvar elhatározta, hogy az összes protestáns főurakat, Thököly Istvánt, Petrőczy Istvánt, Ostrosits Mátyást is elfogatja s javaikat elkobozza. November 16-ikán katonaság szállta meg Kasza várát, de ura, Petrőczy, elmenekült. Másnap Illava következett s ura, Ostrosits, el sem tudta képzelni, mit véthetett, mikor őrizet alá helyezték. Utolsónak Thököly maradt. A holt-beteg ember novemberben adta férjhez leányát gróf Esterházy Ferenczhez, kinek testvére, Pál és Heister tábornok csakhamar nagy haddal jelent meg Árva vára alatt, hogy német őrséget rakjon belé. Thököly halálos betegen végrendelkezett s hűségét hangoztatva, arra kérte a királyt, hagyja németek nélkül meghalni. De november 28-ikán ostrom alá vették. Az ostrom izgalmai még inkább kimerítették a beteg erejét, ki deczember 3-ikán csakugyan meghalt. Erre az őrség deczember 10-ikén megnyitotta Árva vára kapuit, de olyan feltétellel, hogy ura holttestét Késmárkra szállíthatja, maga meg bántatlan marad. Csakhogy Bécsben ez egyezséget sem vették semmibe, a holttestet elszállítani nem engedték, s a két árva grófkisasszonyt, a tizenöt éves Máriát s a tizenkét éves Évát Árvában elzárták. Innen Heister és Esterházy Likava ellen indultak, hová atyja még Árva ostroma előtt elküldötte egyetlen fiát, a 13 éves Imrét, ki innen csakhamar paraszt ruhában két hű embertől kisérve Máramarosba menekült. Likavát Nemessányi Bálint "prókátor kölök és rossz tacskó" védte ötvened magával s mivel karácsonyig sem adta meg magát, Heister a parasztságot hajtotta ostromra. Csakhamar éjjel azonban az őrség kiszökött s deczember 27-ikén a németek bevonultak a várba. Ott voltak a Thökölyek rengeteg családi kincsei egy falba elrejtve. De Heister megtalálta s lelkiismeretesen összeiratta a sok aranyat, ezüstöt, ékszert, drágakövet és pénzt, melynek értékét három millióra becsülték. Mindezt Heister Bécsbe küldötte.

Az üldözések és elfogatások a horvát-szlavon részekre is kiterjedtek, mihelyt Zrinyi Bécsbe menekült. Utóbb azokat is összefogdosták, kik meghódolván, irásban kaptak kegyelmet a császári parancsnokoktól. De az udvar nem törődött a kegyelemmel, még akkor sem, midőn Herberstein gróf, adott szavára hivatkozva, erélyesen követelte a tett igéretek megtartását. Ámbár a stíriai kormányszék is úgy gondolkozott, hogy "az adott szót meg kell tartani", az udvarnak más volt a nézete. Igy a királyi terület minden részében megteltek a tömlöczök s mikor az 1670-iki gyászév lejárt, több mint 2000 nemes és más tehetősebb ember ült fogságban. Az elkobzott ingatlanok értékét három millióra becsülték. Sokkal nagyobb értéket képviselt ennél a lefoglalt ingó vagyon, bármi töméntelent elharácsolt belőle a rabló katonaság, Thököly kincsei maguk három milliót értek. Ehhez járultak az ország Crösusának, Nádasdynak ingói, Zrinyi Péter, Bocskay István s más vagyonos urak kincsei s az udvar kezébe minden esetre olyan összegek jutottak, melyekből dúsan fedezhette a Magyarországba küldött hadak költségeit.

A szörnyű események, a tömeges elfogatások, jószágelkobzások; üldözések, a katonaság féktelenkedése a magyar társadalom minden rétegében kétségbeesést és gyilkos elkeseredést keltettek. Különösen a köznép, a tömegek izgatottsága öltött óriási arányokat, s az egykoruak állítása szerint az egész ország fegyvert fogott volna, ha vezére akad, vagy ha a töröktől támogatást nyer. Apafy ez irányban ujra megkezdé kisérleteit. Nem kellett többé trónját Rákóczytól féltenie, sőt épen a németektől remegett, kik már az előtt is be-becsaptak Erdélybe, most pedig túlságosan megszaporodva, még inkább veszélyeztették területét. Azzal fenyegetőztek, hogy Ecsedből és a szomszéd várakból megtámadják Husztot, sőt elveszik Máramarost, mely pedig, mint a fejedelem a töröknek jelenté, Erdélynek majdnem egy harmadrésze, s ennek megfelelő adót fizet. Követével, Rhédey Ferenczczel a portának hosszú emlékiratot küldött tehát, melyben megható képét rajzolta a magyarok szenvedéseinek. Lipót császár - mondja - hitlevelet adott a hazafiaknak s azután elfogatta azokat, kik szavaiban biztak. De nemcsak ilyen érvekkel igyekezett a portát a magyar ügynek megnyerni, hanem utalt a császár eljárásának politikai következményeire is. Magyarország után - irta - Erdélyre kerül a sor, azután meg magára a portára. Mindez azonban semmit sem használt. Szóba sem álltak a követtel, ki 1671 januárban válasz nélkül volt kénytelen haza indulni. Erdély nem moczczanhatott tehát, mert a török tétlenségre kárhoztatta. A császár és a szultán benső viszonya következtében mindezt Bécsben nagyon jól tudták s biztosra vették, hogy 1671 folyamán Törökország, vagy akár csak Erdély az udvart a magyar ügyek rendezésében gátolni nem fogja. Ép oly kevéssé vártak akadályt Francziaország részéről, mely az 1668-ban kötött titkos szerződés érdekében a bécsi kabinettel ekkor a legszivélyesebb viszonyban igyekezett maradni. Ekképen biztosítva voltak, hogy ebben az esztendőben idegen államok nem fogják terveik végrehajtását hátráltatni. Ezt az évet minden esetre fel akarták tehát használni. Első sorban a töméntelen fogoly sorsa várt eldöntésre. Minthogy a hűtlenségi pöröket a magyar törvények értelmében országgyűlés folyamán kellett tárgyalni, a királyi helytartó és a kanczellár egy ideig. országgyűlés öszszehivását ajánlották. Most már a protestáns felvidék is szivesen részt vett volna benne s a megyék jelentették az udvarnak, hogy készségesen elküldik követeiket. Zemplén még az őszszel megtette e nyilatkozatot Bécsben. Követték példáját a többiek, de válaszra is alig méltatták őket. Lobkowitznak nem kellett országgyűlés s különösen azt nem akarta, hogy a folyamatban levő pörökkel foglalkozzék. E pöröket két főcsoportba sorolta. Az egyikbe tartoztak a vezetők, Zrinyi, Nádasdy, Frangepán, kik osztrák börtönben sinylődtek, a másikba pedig a magyar földön őrzött többi interessatusok. A vezetők ellen már rég megindult az eljárás. Mihelyt Spork meghódoltatta Felső-Magyarországot, Bécsben elérkezettnek látták az időt, hogy perbe fogják Zrinyit és Frangepánt. Az ügy vezetését Hocher Pál vette át titkárával, Abele Kristóffal. Megindultak a kihallgatások és vallatások s a két fogoly Német-Ujhelybe vitetett át. Később Nádasdy ügye szintén Hocherra bizatott, ki különösen kitünt kegyetlen vérszomjával.

Hocher alanti sorsból inkább szolgálatkészségével, mint tehetségeivel küzdötte fel magát a császár tanácsosai sorába. Jogász ember volt s a római jog gazdag fegyvertárából szedte az érveket a császári kényuralom javára s a rendiség ellen. Főleg az a gyűlölet, melyet a rendi jogok iránt táplált, kedveltette meg Lipóttal. De még inkább gyűlölte a magyarokat, nemcsak mint a rendi alkotmányosság előharczosait, de nemzetiségi elfogultságból is. Velük szemben kegyetlen vérszomja minden féken, korláton túltette magát s bősz indulatai az őrjöngésig menő vadsággal tükröződnek vissza egyik véleményében, melyet ez időben a magyar ügyekben a császár elé terjesztett. "Új Hercules vagy, uram! - kezdi - kinek napról-napra szörnyetegekkel kell küzdenie. Alig hogy az egyiknek leütötted a fejét, már is több nő az előbbinek helyére." Az összeesküvésre térve át, azt kivánja, hogy a vae victis elvét a legkiméletlenebbűl alkalmazzák. "Kezedben, kötözve, börtönben vannak a legkiválóbb vezetők. Könyörületességből ne kegyelmezz életüknek, ne hallgass a csalfa sirének szavára, kik irgalmat ajánlanak, mert ez csak új veszélyt hoz reád." Emlékezteti a császárt a régmultakra s minden háborúért, minden pusztulásért, melyet az előző századok folyamán valaha a német tartományok a magyaroktól szenvedtek, a korabeli magyarságon akart megtorlást gyakorolni. "Egyetlen orvosság a halál, - mondja - mert a halottak nem fészkelődnek. Csak vérrel orvosolhatni a bajt. Erdély II. Rákóczy György által már megkapta a magáét. Most a magyarokon a sor, őket kell emberségre tanítani. Nincs féktelenebb nép a magyarnál, mely sem régi nemzeti, sem Habsburgházi királyainak nem akart máskép engedelmeskedni, mint a vaskényszerűség alatt. Fel kell tehát használni az alkalmat. Most le van nyügözve, vezetői fogvák, várai német kézben. Le kell tehát végképen verni. Ne hidd, uram, hogy kegyelmeddel megengesztelheted őket. A legközelebbi alkalommal újra feltámadnak. Perdomita semel Pannonia, biztosan fogod birni Ausztriát és Németországot s nyugodt lesz Európa." Lobkowitz és Montecuccoli egészen hasonlóan gondolkodtak s miniszterei még 1670 augusztus 29-ikén kijelentették a császárnak, hogy a mig Zrinyi, Frangepán és a többi lázadó él, lehetetlen a nyugalom Magyarországban. Kimondották tehát a halálos itéletet, mielőtt a pört csak megkezdték volna. Még a rég elhunyt Zrinyi Miklós ellen is keresték a gyanúokokat, hogy gyermeke vagyonát elvehessék. Mikor azután Nádasdyt is elfogták, rá nézve szintén azon határozatot hozták, hogy ügye ne magyar földön nyerjen elintézést.

Az udvar összesen két biróságot alakított. Egyet a Német-Újhelyen őrzött Zrinyi és Frangepán s a bécsi rabságban sinylődő Nádasdy, a másikat Pozsonyban a magyar földön levő vádlottak számára. Ez utóbbihoz utasította a király az elhunyt Wesselényi s özvegye Széchy Mária, Rákóczy, Bocskay István, Petrőczy István, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál, Gyulaffy László, Kende Gábor s a többiek pörét.

Rákóczy ügye azonban békés elintézést nyert. Anyja Munkács kivételével összes váraiba befogadta a német őrséget kegyetlen dühvel támogatta az udvar közegeit a lázadók összefogdosásában s máskép is segítette őket. Mindazáltal csak nagy nehezen birta fiát a Hocherek körmeiből kimenteni. Sokakat "megaranyozott" s Kollonits is buzgón támogatta. Vallására való tekintetből végre megkegyelmeztek ugyan Rákóczynak, de csak roppant sarcz árán. Eleinte két milliót követeltek rajta. Hosszas tárgyalás után 1671 február 21-ikén létrejött az alku, mely szerint Rákóczy büntetlenül marad, de 400,000 frt váltságdijat fizet, még pedig felét készpénzben, másik felét élelmi szerben s jószágban. Trencséni jószágát engedte át oly kikötéssel, hogy 50,000 frtban visszaválthatja. Ekképen Rákóczi ügye nem került birói útra, hanem egyezségileg intéztetett el.

VI. FEJEZET.
A kivégzések és hatásuk a közvéleményre.

A teendők óriási tömege miatt a pozsonyi vértörvényszék csak 1671 február végén kezdhette meg működését. Ezt országszerte tanukihallgatások előzték meg s sok száz ember vallomását tették papirra. Maga a biróság február 6-ikától július 18-áig 200 vádlott ügyében itélt. A vádlott rendesen csak a törvényszék előtt tudta meg, mivel vádolják. A vádat pedig nem a királyi ügyész volt köteles bizonyítani, hanem a vádlottnak kellett igazolnia, hogy ártatlan. A biróság kimondta ugyan, hogy a magyarjog szerint itél, a mennyiben az utasításaival nem ellenkezik, de hozzá tette, hogy, ha a magyar jog nem alkalmazható az illető esetre, a császári jogot fogja alkalmazni, mert a lázadók Lipótot, mint császárt is fenyegették. Sőt a biróság ezzel sem elégedett meg, hanem úgy okoskodott, hogy a hol sem a magyar, sem a császári jog nem alkalmazható, nem törvény, hanem a "lelkiismeret s az igazság szerint" kell itélnie. Szóval, azt tette, a mit akart. Különösen a jószágelkobzásoknál tünt ki, hogy a legteljesebb önkény vezeti. A Hármaskönyv szerint a még életben levő fiúgyermekek részét lefoglalni nem lehetett. A biróság azonban itt bele kapaszkodott a császári jogba, mely megengedi az összes vagyon lefoglalását. A birák azzal nyugtatták meg lelkiismeretüket, hogy azt mondották: ha a törvényhozók tudták volna, hogy ilyen szörnyű vétkek, minők a szóban forgók, fognak elkövettetni, más törvényeket hoztak volna. Ha tehát már utasításai miatt sem lehetett a biróságot igazságszolgáltató közegnek tekinteni, következetlensége, kapkodása végképen az önkény és erőszak bélyegét süti tevékenységére. Nem igazságot szolgáltatott, hanem boszút állt, lesújtott vétkest és ártatlant egyaránt.

A pozsonyi pörökkel párhuzamosan folyt a Zrinyi, Frangepán és Nádasdy elleni eljárás. A biróság, melyhez ügyük utasíttatott, Hocher elnöklete alatt tizenegy tagból állt. Egyetlen magyar sem volt köztük. Forgách Ádámot kinevezték ugyan, de utóbb visszavonták a kinevezést. Frey György osztrák kamarai ügyész 1670 szeptember 20-ikán vette a rendeletet, hogy Zrinyi és Frangepán ellen indítsa meg a bűnfenyítő pert, illetve készitse el a vádlevelet, melyet a vádlottak november 12-ikén kaptak meg. A per mindkét vádlott ellen külön folyt s a két sógor elfogatása óta nem is látta egymást. Védelmükben kölcsönösen egy mást vádolták s az egyik a másikra igyekezett mindent hárítani. De mindegyikük a legtöredelmesebb, bűnbánó vallomást tette. Mindazáltal folyton új vallomást követeltek tőlük, sőt kínpaddal is fenyegették őket. Maga a biróság a bécsi császári várpalotában ülésezett s 1671 ápril 6-ikán Frangepánt, ápril 18-ikán meg Zrinyit fej- és jószágvesztésre itélte s a büntetést előzetes kézcsonkítással súlyosbította. Az itéletben a biróság hangsúlyozta, hogy a felség Zrinyinek rosszhiszeműleg, csak "tettetésből," hogy tőrbe ejtse, igért kegyelmet, melyre vádlott hivatkozott. Nádasdy ellen sokkal később, csak 1671 február 20-ikán indították meg az eljárást. Védekezni sem akart, hanem a császár kegyelmére bizta magát. De Hocher értesítette, hogy a császár megkivánja tőle a védelmet. Ugyanaz a biróság, mely a németújhelyi két fogoly ügyét tárgyalta, itélkezett a Nádasdy perében is s ápril 11-ikén fej- és jószágvesztéssel sújtotta. Ez itélet is kimondta az előzetes kézcsonkítást. Minthogy a pozsonyi biróság ápril 9-ikén Bónis Ferenczet szintén fej- és jószág vesztésre itélte, ápril második felében négy halálos itélet várt végrehajtásra s különböző részről tettek próbát, hogy legalább egyik-másik elitéltet megmentsék a pallostól.

Zrinyi és Frangepán érdekében már régebben felszólaltak nemcsak a magyar főpapok, köztük Szelepcsényi, Széchenyi György, Pálffy Tamás, hanem a pápai nuntius is. Fordultak Lipóthoz magához, fordultak anyjához, Eleonóra özvegy császárnéhoz. Irgalmat azonban nem találtak sehol, mert a foglyok kivégzése rég el volt döntve. Ezt természetesen csak a vezérlő ministerek tudták s a nagy közönség, még az ősszel is általánosan azt hitte, hogy vádlottak legfölebb élethossziglani fogsággal fognak büntettetni. Utóbb egyes vármegyék emberelték meg magukat s szót emeltek némely "rab atyafiak" érdekében, sőt Abaúj kezdeményezésére 1671 február 21-ikén mind a 13 vármegye fölkért négy katholikus nemes urat, menjenek Bécsbe s hajlítsák kegyelemre a császárt. Az illetők azonban előbb kérdést tettek az udvarnál, vajjon a király elé bocsátják-e őket? Mikor tagadó választ kaptak, szépen otthon maradtak. A legkomolyabb lépés a hitbuzgó Nádasdy érdekében történt. Magyar papi körökből még a télen a pápát igyekeztek megkegyelmezése tárgyában közbenjárásra birni: X. Kelemen pápa csakugyan levelet intézett (márczius 7-ikén) Lipóthoz s melegen ajánlotta kegyelmébe Nádasdyt. De az idegen beavatkozás még inkább megharagította a minisztereket; kik, hogy az áldozatok egyike se szabadulhasson karmaik közül, immár siettették az itéletek felülvizsgálatát s végrehajtását.

Április 21-ikén Lobkowitz elnöklete alatt a titkos tanács néhány tágja az udvar más bizalmasaival felülvizsgálta mindhárom itéletet. Itt is emelkedtek hangok a vádlottak, főleg Zrinyi javára s meg akarták életét menteni. De a többség abból indult ki, hogy, ha akár csak egyik is kegyelmet nyer, a magyarok újra vérszemet kapnak. Ezzel is elismerték tehát a miniszterek, hogy vádlottak nem követtek ugyan el halálos bűnt, de meg kell őket ölni, hogy a magyarok megrémíttessenek. Helyben hagyatván a három halálos itélet, végrehajtása módozatai állapíttattak meg. Az értekezlet kimondotta, hogy Nádasdy Bécsben zárt helyen, a városház termében, Zrinyi és Frangepán pedig Német-Újhelyen ölessenek meg s időközben se láthassák rokonaikat. Végül kimondották azt is, hogy kinpaddal kell őket fenyegetni s tőlük újabb vallomást kicsikarni. Megvolt tehát az itélet, de végleges jóváhagyása Lipót császár és király akaratától függött. Az elitéltek vagy maguk vagy rokonaik útján a döntő pillanatban is kegyelmet könyörögtek tőle. De az ifjú királyt hónapok óta akkép befolyásolta környezete, hogy föl ne ébredhessen szivében egy szikrányi irgalom.

A pártütők vérénél kedvesebb áldozatot - mondotta neki Hocher - nem hozhat az istennek. Itthon nem is reméltek többé kegyelmet. "Ő felsége a szent sacramentumra esküdt meg, - mondották Pozsonyban egyetlen egy árulójának sem ad gratiát." Lipót a titkos tanács április 22-iki ülésében, melyen maga elnökölt s melyen az iratokat felolvasták, csakugyan végleg jóváhagyta az itéletet egész kiméletlen ridegségében az embertelen sulyosbítással, a kézcsonkítással együtt. Az értekezlet azt is megállapította, hogy az itélet mindhárom vádlottal ugyanazon időben, április 28-ikán délután közöltessék, április 30-ikán délelőtt kilencz órakor pedig végrehajtassék.

E program a legpontosabban megtartatott. Nádasdy, noha még mindig bizott a kegyelemben, nem akart ártatlanokat bajba keverni s mikor új vallomást kivántak tőle, csak annyit felelt, hogy alig van az országban ember, a ki a mozgalomról valamit ne hallott, ne tudott volna, de csak ő, Zrinyi és Frangepán ismerték összes részleteit, ezeket pedig már elmondotta. Erre Hocher kinpaddal fenyegette. A fogoly nyugodtan felelte, hogy a császár azt teheti vele, a mit akar, ő azonban a kinpadon sem tudna többet vallani. Április 27-ikén éjféltájban eddigi börtönéből a városházára szállították át Nádasdyt, ki ekkor sejteni kezdte, hogy vége van. Április 28-ikán "könnyeivel áztatott sorokban" fordult a császárhoz, engedje meg neki, hogy életét vezekelve zárdában tölthesse. Még az nap délután kihirdették előtte a halálos itéletet.

Ugyanakkor tudták meg sorsukat a németújhelyi foglyok. Abele hozta meg nekik az itéletet, de mielőtt kihirdette, újabb leleplezéseket követelt tőlük is. Frangepán ismételt mindent, a mit tudott s főleg az elhunyt Vitnyédyt tüntette föl bűnbaknak. Zrinyi ellenben kijelentette, hogy újat nem mondhat. Midőn Abele kinpaddal fenyegette, azt felelte, tehetnek vele, a mit akarnak, kész meghalni bármely pillanatban. A vitéz katona nagyon meg volt hatva, szeme könnybe lábadt, mikor Abelével beszélt. Még mindig hitt a szabadulásban, épen úgy mint Frangepán, ki az újabb kihallgatás után arra kérte Abelét, eszközölje ki, hogy végre elbocsássák, mert egy évi fogságával úgy is megbűnhődött már mindenért. Csakhamar azonban a foglyok megtudták, mi várakozik reájuk. Délután Zrinyit kivezették börtöne szobájából a vártérre, melyet katonaság szállott meg. Ott olvasta fel Abele a halálos itéletet. Zrinyi elsápadt, de szótlanúl, büszkén és bátran ült a városbiró kocsijába, mely eddigi börtönéből a városi fegyvertár épületébe szállította át. Csakhamar lehozták Frangepánt. Ő már elkeseredve tiltakozott az igazságtalan itélet ellen. Őt is a fegyvertárba vitték, hol újra magához kérte Abelét s hivatkozva ifjú korára, utalva arra, hogy nemzetségének utolsó férfi sarja, rimánkodva kérte, eszközöljön számára kegyelmet, vagy legalább néhány napi halasztást, hogy a halálra előkészülhessen. Frangepán és Nádasdy kérvényei Lipót elé jutottak, noha a király ugyanaz nap, mikor az itéletet a vádlottakkal közölték, április 28-ikán Bécsből sietve Laxenburgba költözött át. Lehetőleg távol szeretett volna az ügy további fejleményétől maradni s mindent Lobkowitzra bizott, még azt is, végrehajtsák-e az itélet azon részét; mely a kézcsonkitásra vonatkozik. "Azt hiszem ugyan, - irta onnan a herczegnek - hogy mondottam már önnek ez iránt valamit. Minthogy azonban immár közeleg a kivégzés, teljesen, absolute önre bizom, mi történjék ez esetben, főleg ha az elitéltek kérnek. A mit tehát ön jónak lát, azt tudassa az udvari kanczellárral és Abelével, kiket én mindenhen, absolute egyedűl önhöz utasítottam." Lobkowitz nyomban azt felelte, hogy intézkedett, hogy a kézcsonkítás elmaradjon. Lipót április 29-ikén féltizenkettőkor is irt Lobkowitznak s teljesen rábizta a további teendőket. Abele egy; Hocher Nádasdytól két kérvényt küldött át a császárnak, ki azzal juttatta Lobkowitzhoz: "In summa, ezt az egész dolgot önre bizom." Pár órával később Nádasdy gyermekeinek kérvényét is Lobkowitzhoz tette át. "A gyermeki szeretet - irja - nem tehetett egyebet. Az első kérelem nem lehet; mi történjék a másodikkal, önre bizom." Lipót, mint levelei bizonyitják, Laxenburgban is foglalkozott a gyászos ügygyel s a foglyok megható kérései oda is eljutottak hozzá. De elzárkózott a kegyelem elől, s sorsuknak engedte át a szerencsétleneket; azt mondta, csak vigye isten a mennyországba őket.

Mindnyájan megadással készültek utolsó utjukra. Frangepán, kit a nem várt itélet eleinte felizgatott, április 29-ikén belenyugodott sorsába. Megható szavakban vett búcsut övéitől. Levelet irt olasz földre menekült nejéhez, kedves Juliájához. Igérte neki, hogy, a mint szerető férje volt e világon, akképen hű szószólója lesz a másvilágon. Ezután még Lipót királyhoz könyörgött, mentse meg a vérpadon való gyalázatos haláltól. Zrinyi, mint katona, férfiasan viselte sorsát s újabban kegyelmet sem kért. A vallás vigaszával erősítette lelkét. Elbúcsuzott Frangepántól is, kit végzetes bécsi útjuk óta nem látott. A pörben ellenségképen álltak szemben, a halál torkában kibékültek. Utolsó találkozásukon vigasztalták s bátorították egymást. A mint ez megtörtént, Zrinyi is levélben búcsuzott el nejétől, s végóhaját néhány papirszeletre jegyzé fel. A halálos itélet kihirdetése óta folyton bőjtölvén, április 30-ikán reggel Zrinyi fölöttébb ki volt merülve. Egy izben el is ájult, de csakhamar búzgón imádkozva, szilárd léptekkel haladt a vesztőhelyre. Épen kilenczet ütött az óra, mikor azt mondotta: "Uram, kezedbe ajánlom lelkemet." Erre a hóhér pallosával hozzá vágott. De csak harmadik csapásra hullott le büszke feje a fekete posztóra. Frangepán egész éjjel imádkozott s meghatva beszélgetett környezetével. A vérpadra lépve, szeme könnybe lábadt, de ezek - mondá - nem a félelem, hanem a bánat könnyei. A hóhér, ki már Zrinyin ügyetlenűl végzé munkáját, izgatottságában vele még ügyetlenebbűl bánt el. Az ő feje is csak harmadik vágásra hullott le. Holttestük egy ideig közszemlére volt kitéve, mire koporsóikat egymás mellett helyezték a temető földjébe.

Talán legtöbbet Nádasdy bizott a kegyelemben, de ő is hasztalan. Április 29-ikét gyóntatója s egy más szerzetes társaságában vallásos gyakorlatoknak és elmélkedéseknek szentelte. Április 30-ikán már hajnalban talpon volt, meggyónt, megáldozott; búcsut vett kisérőitől s bocsánatot kért mindenkitől, a kinek valaha vétett. Noha nagyon elgyöngült, kilencz órakor kezében feszülettel és olvasóval, áhitatosan imádkozva ment a városháza ama termébe, hol a vérpadot felállították. Pár percz mulva feje vétetett. Holttestét övéi később a lékai klastromba szállították át.

Ugyanaz időben a bakó Pozsonyban is működött, hol Bónis Ferencz szenvedett vértanu-halált. Bónis Nádasdynak volt bérlője, a mozgalomban pedig a zempléni fölkelők vezére. Nemcsak jó gazda, hanem igen művelt ember volt, erős magyar érzéssel, mely az idegen uralom esküdt ellenségévé tette. Teljes lélekkel csatlakozott a mozgalomhoz s a zempléni fölkelők csapatát vezette. "Ügyünk igaz! Megsegit az Isten!" szokta mondani. De nem volt módja vitézségéről tanuságot tenni, ámbár a németek közeledtekor ama kevesek közé tartozott, kik meg akarták próbálni az ellenállást. Csakhogy csapatai elszéledtek, őt magát meg ellenségei elfogták s a németeknek adták át. A pozsonyi vérbiróság az első halálos itéletet ő ellene hozta. Bónis bele törődött sorsába. Nem könyörgött kegyelemért, mert ártatlannak hitte és vallotta magát mindvégig. Börtönében nyugodt és jókedvű maradt. Talán megmenekül, ha vallást változtat, de hasztalan próbálták a jezsuiták áttérésre birni. Abban a vallásban, a melyben született, politikai érzelmeihez hiven, emelt fővel tette meg két szolgája kiséretében utolsó útját a vérpadra, mely a városháza előtti téren állott. Negyvenhárom éves korában szenvedett vértanuságot.

. . .

Lipót király egykedvűen nézte a vérengzést és üldözést. Még április 30-ikán, mikor Nádasdy kivégzéséről megkapta a jelentést, azt irta Lobkowitznak: "Szegény Nádasdy nyugodjék békével, már két misét hallgattam érte". A többiekért szintén mondatott misét, ellenben fenyíteni akarta azokat is, kik Nádasdy érdekében a pápához mertek folyamodni. Figyelmeztette a magyar papságot, hogy a lázadásban épen úgy eljátszotta kiváltságait, mint a többi magyarok; "vak engedelmességet" kivánt tehát az egyházi rendtől. Ily körülmények közt nem csoda, ha a magyar, sőt a bécsi és külföldi közvélemény is nem környezetét, hanem magát Lipótot tette felelőssé a vérengzésért és üldözésért, mely ellen az emberi igazságérzet és részvét viharosan tört ki világszerte. Különösen Nádasdyt sajnálták, s a bécsiek is azt mondották, hogy ártatlan, s hogy csupán nagy gazdagsága miatt kellett meghalnia. De Zrinyit szintén ártatlan áldozatnak tartották, mert kegyelmet biztosítottak neki, midőn Bécsbe csalták.

A magyar közvéleményben még mélyebb gyökeret vert az a hit, hogy a király adott szava ellenére ölték meg a három főurat. Ezzel a tömegek végkép elvesztették bizalmukat a királyi szó, a királyi eskü szentsége iránt. A közvélemény minden megnyilatkozásában élesen, néha nyersen kifejezésre jut az a tudat, hogy a királynak többé hinni nem lehet, mert környezete, első sorban magyar és német papjai, "királyi szent hitét véle megszegették". "A német ebhitű, s fogadásába nem bizhatni többet, mint az ebnek ugatásában." "Hittel csalattatunk, nem kell azért hinni", hangzott szerteszét az országban s Lipót iránt a bizalom soha többé vissza nem tért. Évtizedekre megmérgeztetett a viszony korona és nemzet közt s lehetetlenné vált minden őszinte kibékülés. A késig menő küzdelem lett a jelszó, mert Lipót engedményeiben, igéreteiben, szerződéseiben soha többé nem bizott senki. Azt mondták, hogy "mindent igér, de csak szorultában, semmit be nem vált". "Inkább bármiféle ördög alatt, mint a német alatt" akartak tehát élni. A bizalmatlanság és elkeseredés napjaiban irták és énekelték a nótát:

Úgy igyál bort, hogy ha hallod a trombitákat,
Vért ihassál s német testből rakj garmadákat.

Ez a hangulat csaknem negyven esztendeig uralkodott a közvéleményen. A mig az az emberöltő élt, mely szemtanuja volt az 1871-iki év vérengzéseinek, addig nem lehetett béke Lipót és a magyarok közt. Örökre elfordultak egymástól s csak e hangulat teszi érthetővé mindazt, a mi Lipót uralkodásának további folyamán Magyarországon történt.

Abele jelentése I. Lipóthoz a kivégzésekről.	Abele jelentésének záradéka.

Forrás: Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története
http://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c400417.htm

Madarász Viktor lánya az apjáról

Ezt az életrajzot a művésznek leánya, Katona Béláné, mint "életrajzi adatot" bocsátotta rendelkezésemre. A mikor elolvastam, eszembe jutott az öreg Dumas mondása, a mikor kérték, hogy nevezzen meg egy embert, a ki legjobban tudná megírni a biográfiáját:

- Bízzák a fiamra. Mert ő benne a gyermeki szeretet igazsággá nemesedett.

Így hát okosnak és igazságosnak vélem, hogy el nem tompítom a közvetlenséget és érzelmi melegséget, a mi e sorokban rejlik, hanem úgy adom azokat, a hogy megíródtak.

T. K. [Tábori Róbert]

Madarász Viktor 1830. december 14-én a gömörmegyei Csetneken született. Édesatyja az első magyar nemesember volt, a ki gyári iparral foglalkozott. Hét gyermekének nevelését egy Németországból importált, a borral egy kicsit visszaélő, de máskülönben tudós hegeliánusra bízta, a ki odáig vitte, hogy édesatyám már nyolcéves korában latinnyelvű leveleket írogatott a különféle bácsiknak. Ezeknek pedig felváltva latin és - tót volt a magyar anyanyelvük...

Gimnáziumi tanulmányait édes atyám Iglón, Pécsett és Pozsonyban végezte. Ott érte tizenhétéves korában az a szózat, hogy "mindnyájunknak el kell menni". Ő nagyon kicsiny termetű volt, annál inkább be is látta, hogy gyermeknek nézik és nem akarják bevenni honvédnek. Hogy a bajon segítsen, szerzett egy nemzeti szín rojtos cseréppipát, a melyből halálmegvetéssel pöfékelt és a kölcsönben kapott előlegezett egyenruhát kitömette erősen szalmával. Így mái-ment valahogy a dolog!

Harcolt vitézül és Eszéken volt, a mikor "császári" színt öltött ez a vár. Apámat ekkor besorozták osztrák katonának. Egyszer nyitva látta a várkaput és nem sokat kérdezősködve, kiment rajta. Csudálatosképen senki meg nem állította, ment előre az országúton, a hol - jó messze volt már - szembejött vele egy kocsi. Azon az apja ült, a ki azért jött, hogy háromezer forinton kiváltsa - mert ennyire taksáltak az osztrákok egy magyar közvitézt.

A harci kedve, úgy látszik, még fokozódott eme kaland miatt, mert rövid idő múlva újból beállott Debrecenben honvédnek. De csakhamar bekövetkezett Világos, s ott ismerkedett meg először életében az oroszokkal. Azok vitték tovább Gyulának. Ott szörnyen éhes volt és nézte elszomorodott szívvel, meg fiatalos étvágygyal, hogy az oroszok bikát vágnak le vacsorára. Megszólította az egyik tisztet franciául, hogy adna neki és fogolytársainak is valamit enni: annak megesett a szive rajtuk és az áldozati bika szívéből félóra múlva atyám pörköltöt készíthetett. De akármilyen csábító volt is ez a körülmény, még azon éjjel megszökött két társával - különös szerencséje volt ilyenekben - és eljutott baj nélkül haza Csetnekre.

Egy ideig rejtőznie kellett, s majdnem egy álló esztendeig a fáskamrában hált, a honnan könnyebben lehetett kiszökni a szabadba, ha netalán a zsandárok érdeklődnének iránta. Mikor aztán kissé lecsendesedett már az üldöző kedv, Bécsbe ment Waldmüller tanár festőiskolájába - már előbb is Pécsett gyakorolta magát egy Pósa nevű piktornál - s ott csaknem öt esztendeig szorgalmasan rajzolgatott, festegetett. Waldmüller ajánlatával ment el 1856-ban Párisba, a hol az École des beaux arts, később pedig Leon Cogniet tanítványa lett.

Mondhatom, Párisban nagyon jól érezte magát. Szerették, becsülték s ő volt az első magyar festő, a ki a Salonban aranyérmet kapott. Még egy nevezetes életrajzi adatot említhetek fel itt: ő talán az egyetlen, külföldön is megforduló festő, a ki soha semmijébe sem került a magyar államnak és még megrendelést sem kapott tőle soha.

Pedig - s itt szóról-szóra idézem a Pallas-Lexikont - "ő volt az első képírónk, a ki a magyar történelmi festészetet európai magaslatra emelte. Már a "Bujdosó álmán" (1856) észre lehetett venni, hogy eszmei tartalomra törekszik, "Zách Klárája" és "Báthory Erzsébetje" pedig annyi közvetlenséggel és erővel ábrázolták a kiszemelt mozzanatot, hogy bennök a história egy élő darabját látjuk megtestesítve s az ábrázolt alakokkal együtt ama kor szelleme is feltámadott." Még mélyebb hatást tettek "Zrínyi és Frangepán", valamint "Hunyadi László".

Párisban Théophile Gauthier családjával volt igen meleg, benső viszonyban s ott ismerkedett meg ama kor legtöbb irodalmilag és művészileg szereplő személyeivel. Munkája bőven akadt és a többi között egy nagy oltárképét: "Krisztus az olajfák hegyén" Eugénia császárné vette meg, a ki nagyrabecsülte ezt a festményt. Számos festménye Amerikába került s minden jól ment addig, a míg odakünt tartózkodott...

De hazavonzotta szíve. Hitte és bizonyára joggal hihette, hogy itthon is meg fogják becsülni a művészetét. De a mint a hetvenes évek elején hazajött, megkezdődött rá a hihetetlen csalódások láncolata, olyan csalódásoké, a melyeket logikailag meg sem lehet magyarázni. Az a művész, a kit a külföld - Franciaország! - elismert, dicsőített, a ki addig, a míg távol élt hazájától, itthon is lelkes méltatásnak volt tárgya, csupán közönynyel, nembánomsággal és rosszakarattal találkozott, a mint hazaérkezett. Nem én mondom ezt, a leánya, hanem a ki behatóan foglalkozott életével és művészetével: Szana Tamás és mások.

Azért mégis csak a művészetének élt sokáig, első volt a magyar festők között, a ki műtermet épített a rohamosan fejlődő fővárosban, de műveit nem vitte a piacra. Ahhoz sem értett, hogy a reklámdobot megüttesse maga mellett, teremteni tudott szépet és nagyot, de értékesíteni azt, a mit alkotott, abban nagyon járatlan volt.

Abban az időben el is ment a kedve művészetétől, különösen a mikor sok igazságtalan ócsárlásban és támadásban volt része "Izabella királynő" című nagy festményeért. Letette az ecsetet és huszonkét esztendeig hozzá nem nyúlt.

A kedélyét nem szomorította meg, a lelkét nem keserítette el a csalódás. Ma is olyan eszményi az ő lelki élete, a milyentől modern embernek alig lehet fogalma. Pompás csevegő, szívből tud mulatni, jóindulattal van tele emberek és kollegák iránt. A rosszat hamar elfelejti, a jóra mindig emlékszik. Nagy passziója volt a kertészkedés és városligeti, valamint iglói parkja ennek a szenvedélynek köszönhette gyönyörű felvirágozását. De tán még jobban szereti az állatokat, egy madárfiókával napokig tudott elbibelődni és gellérthegyi műtermében most is mindig körülte van egy pár szép angora-macskája.

Pedig aggkorában sem kímélte meg az élet: csalódott egy emberben, a kire rábízta vagyonát. Azért nem lett embergyűlölő és most újból vigaszt keres és talál művészetében. Szokásaiban nagyon egyszerű. "Nem szeretem a komplikált embereket", szokta mondani. Politikával nem foglalkozott soha, társaságba nem jár el, legjobb barátja Székely Bertalan. Beteg nem volt soha és senki sem mondaná róla, ha meglátja, hogy hetvennégy esztendő és rengeteg sok csalódás nyomja a vállát.

...Ilyen az én apám.

Forrás: A magyar festőművészet albuma (A Pesti Napló előfizetőinek készült kiadás), Hornyánszky V. Cs. és Kir. Udvari Könyvnyomdája, 106-110. oldal

Kirakós játék

Működés: A darabokat párosával lehet megcserélni: először az egyikre kell egyet kattintani, és ha sárga színű lesz a kerete, akkor pedig arra a darabra, amelyikkel ki szeretnénk cserélni. Újrakeverni az ablak frissítésével vagy a darabszámokat mutató valamelyik nyomógomra kattintva lehet. Lassúbb gépeken az újrakeverés eltart néhány másodpercig. Ha a kép szélén véletlenül ott marad néhány képpont az előző keverésből, akkor csak mozdítsuk meg a böngésző gördítősávját az ablak jobb szélén, ez újrarajzolja a képet. A program működéséhez szükség van a Java futtató környezetre. A programot Perlaki Attila készítette.