FILLENTŐ

Volt az én kis pajtásomnak, "Fillentő"-nek más neve is, de már arra nem is emlékszem. Csak így hívták őt, mert sose mondott igazat. Mikor pedig erősen ráripakodtak egy-egy hazugság után, lesütötte kis konok fejét, s rendesen azt dunnyogta:

- Én nem hazudok.

- Hát?

- Csak fillentettem.

A sok füllentés után rászáradt a Fillentő név, s még a tanító úr is így szólította:

- No, Fillentő, tudod-e a leckét?

Amire ő rövidesen azt füllentette, hogy:

- Tudom.

Pedig bizony nem tudott ő soha egy leckét sem. Hanem ezért kifüllentette magát a legnehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelő is azzal jött iskolát látogatni, hogy:

- Na, hadd lássam, hol az a híres füllentő!

A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan komikusan rángatta, hogy mi, többiek, rögtön elkezdtünk vihogni. Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelő úr nemhiába volt vaskalapos, komoly maradt.

- Hát te vagy az? Mért nem fésülködtél ma, fiam?

- Fésülködtem én - füllentett ő egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebből kisülni.

- Ne hazudj! - szólt a tanfelügyelő úr, ki még nem volt hozzászokva, hogy kell a kis Fillentővel beszélni.

- De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésűje, amit a királytól kapott ajándékba.

A nagy szakállú úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazugságra. A tanító úr odafordult hozzá, s így szólt mosolyogva:

- Nincs is édesanyja, egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, mert különben jó gyerek, és igen mulatságosan tud füllenteni.

A tanfelügyelő úr soká komolyan nézett rá, s így szólt:

- De kisfiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él hazugságból, sőt az Isten legjobban bünteti azt, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le erről a csúnya rossz szokásról? Látod, pajtásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed? Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád, és szorgalmas, okos ember lenne belőled.

- Megtanulok én minden leckét - mondta bűnbánóan Fillentő.

- Igazán? No, hát akkor mondd meg nekem, halottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak.

- Hogyne.

- Na, beszélj valamit róla.

Az egész iskola Fillentő felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörű feleletet. Ő pedig elkezdte:

- Tegnapelőtt kimentem az erdőbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdő, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken), és ott minden fára fel volt írva krétával, hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári bíró, és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amiért édesanyámnak nem engedte, hogy fát szedjen az erdőben.

Dőltünk a kacagástól jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen felbomlott, hahotáztunk, visongattunk, a könyveket csapdostuk, a tanító úr is kacagott, a tanfelügyelő úr is kacagott. Csak a kis Fillentő volt komoly, s úgy nézett előre, mintha tiszta színigazságot mondott volna, mikor pedig látta, milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mosolyogni.

De hát, ha mégolyan mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfelügyelő úr belátta, hogy Fillentővel szemben nem tudja megőrizni a komolyságát.

Ketten nem férnek egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gyereket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélnivalója lesz vele.

Aztán elkövetkezett a vizitáció komoly része, de erről nem beszélek, nem volt mulatságos, sőt rám nézve szomorú emlékű, mert ekkor történt velem meg, hogy a krumpliról semmit sem tudtam felelni.

De akármilyen komoly is volt ez a délelőtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit akar a tanfelügyelő úr Fillentővel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony ott fogta Fillentőt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége, hát így Fillentő uram csakugyan bevárta az iskola végét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelő úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu előtt csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki Fillentő, biztosra vettük, hogy őt fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes, mikor a tornácról lejött.

- No - mondogattuk -, jól kikapott - és nevettünk rajta.

De amikor körülfogtuk, s száz kérdéssel támadtuk meg, visszakapta a régi hamis szemű Fillentő arcát, és hozzá fogott mesélni:

- Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelő úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem.

- Ne fillents! - kiabáltuk.

- De bizony, azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg kellett enni.

A hallgatóság egy része kacagott, más része hitt neki.

- Bizony, akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.

- Hol van, hol van? Mutasd meg!

A kis Fillentő elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak felderült az arca:

- Nagyszerű, hisz azt már elkőtöttem a bótba! Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.

Ezzel aztán be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában.

Így beszélt Fillentő koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.

De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából. Örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját.

Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jótettéért. Nálunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kisszobában. Ott volt a pohárszék is, és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem szeleskedésből a nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette azt, hogy sose ivott másból, sőt azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnék.

És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a földön. Elsápadtam a nagy ijedségtől, és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen csendet, és bejött vészjósló arccal.

- Mi az?

Meglátta szegény a cserepeket s az én fakó arcomat, és mindent kitalált.

- Mit tettél? - mondta hangosan.

Ekkor előállt a kis Fillentő.

- Én tettem - mondta csendesen -, meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komédiás.

Felemelte tömpe kis orrát, s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.

Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni, és barackot nyomott a fejére.

De azért láttam, hogy mindent tud, s uzsonnakor Fillentő kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska, nagy embertől örökölt ködmönében elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem nagyanyám:

- Jobb fiú ez a kis Fillentő nálad!

S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éjjel sírtam utána. De a kis Fillentőt még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézről kézre adták, meséltették: kukoricahántáskor, fonóban, dörzsölőben ő volt az első személy. Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete, kivált mikor beletanult a nagy emberek dolgába, s összevissza füllentett legényekről, lányokról mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének-szájának ízlett. Igyekezett is kedvében járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit.

Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony: Balogné, ettől ritkán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után beállított a fonóba Fillentő pajtás. Beszélget, beszélget, s csak nyalogatja a száját, mint a kiskutya, ha jóízűen evett. Addig-addig, míg valaki észrevette.

- Eh, be jó ebéden voltál ma!

Fillentő koma:

- Bizony jón.

- Ugyan kinél?

- Balognénál. Három tál ételt ettem, azért nyalogatom a számat.

- No, beszélj már, mi volt.

- Első tál: leves, jó tiszta, friss kútvízből. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye, harmadnapos sült tök.

Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy:

- Ez után is nyalogatná Fillentő a száját.

Szegény kis Fillentő, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belőle. Jött egy irtózatos hideg tél, s a senki gyermekének átjárta ringy-rongy ruháját. Beteg lett, gyulladást kapott, s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával. Utolsó szava is méltó volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredező szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott mellette, és ápolta a kis beteget.

- Mit érzel, fiacskám? - kérdezte tőle.

Rávetette még egyszer hamiskásan a szemét:

- Édesanyám itt volt az elébb, hozott bíró néninek aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt..., ott van a másik szobában, nézze meg... A bíró néninek könny csordult le az arcán, s kiment a másik szobába, megnézni az aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt. Mire bejött, a kis Fillentő nem füllentett többet.

Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne, s olyan maradt volna, mint akkor volt.

Hányszor mondtuk, ha valamelyik öcsém elbódorgott az igazság útjáról:

- Ne fillents már!

És ha senkinek sincs mit beszélni a fonóban, hányszor mondják:

- Volna csak itt a kis Fillentő!

1906

 

CSITT-CSATT

Mihály nagy gonddal figyelte a merítőhálót. A Tisza szőke habja csak úgy sodorta bele a halat; egykettőre megelevenedett a háló, s Mihály tele marokkal szedte ki a pompás, kövér potykákat. Csak úgy dúskált bennük, az apraját visszahányta a vízbe, hadd nőjenek. Egy-két harcsa is belekerült a fogságba, s nagy bajuszát módosan meresztgette; utoljára még kecsege is akadt, szép, fehér hátú, karcsú kecsege.

- Hő, uramisten - kiáltott fel Mihály -, micsoda paprikás lesz ebből!

És a kicsi feleségére gondolt, akivel mindenképp meg volt elégedve, már ahogy egy hónap alatt kiismerheti az ember az élete társát, de azt sehogy sem szerette, hogy az asszony nemigen kapott a halon. Hogy lehet az, hogy valaki a halat nem szereti? Két szent étel van a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikás hal. Ezt a két ételt úgy kell venni, mint az Isten fő-fő jótéteményét: egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelenti az asztalon. De úgy is kell elkészíteni. Vagy nagyon jól, vagy sehogy, különben szentségtörés.

Mihály tarisznyára rakta a halat, kievezett a partra, a ladikot kikötötte a vízimalom cölöpjéhez, a molnárnak bekiáltott:

- Gergő bátyám, isten áldja! Köszönöm a szívességét!

- Vót legalább hasznod benne? - kiáltotta ki a molnár az ablakon.

- Hát akadt egy-két kis rossz keszeg, cigányhal, miegymás - kurjantotta be Mihály. Nem kell azt a halászmesternek tudni, hogy milyen nagy az elnézésből engedett zsákmány. Így is szíja a fogát miatta, de a patvarba is, tán ő csinálta a Tiszát, hogy abból másnak nem szabad egy ebihalat se kifogni!

Vígan kocogott haza a jól megrakott vászontarisznyával, s otthon maga emelt le a falról egy kis fateknőt, abba öntötte a halat.

- No, hékám - szólt a fanyar arccal néző kis feleségéhez -, ebbül jó paprikás legyék!

Az asszonyka elfordult, úgy fintorgatta az orrát, szerette volna az egész tálat kihajítani az udvarra, az urával együtt. De hát fiatalasszony nemigen mer ellene mondani a gazdájának, mert még nem tudja, mi lakik az emberben. Kivált meg hogy Mihály nem is falubéli. Más faluba való. A farsangon egy lakodalomra átjöttek a szomszéd kóródi legények, köztük volt Mihály is, akkor ismerkedtek meg. Megszerették egymást, és kapáláskor, mezőn, aratási kalákán újra találkoztak, egykettőre házasság lett a játékból. A lány szüleinek az volt a kikötésük, hogy Mihály idejön lakni a faluba. Ő kész is volt rá, mert otthon úgyis kicsi volt a ház, nagy a család, itt meg egy egész külön kis házacskát kapott az asszonnyal, mert ezeknél se fértek.

De így meg az lett, hogy Mihály csak úgy vendégformán költözött be a feleségéhez. Nem volt neki semmije, még csak a ruháját is otthon fogták az öccsei számára. Ő csak egy új gubát hozott magával, meg ami rajta volt; az asszonynak már az első héten ruhát kellett varrni az urára, ha le akarta váltani róla a szennyest. Az anyjok meg azt izente a fiatalasszonynak, varrjon, nincs más dolga, őnála még négy legényfiú van, nem pazarolhat. Elég, hogy kétökrös szekeret adtak a fiokkal, azt is igen megsínylik.

Lett ebből nagy harag; de az is lecsendesedett. Az asszonyka nem zúgott soká, mert látta, hogy jó puha ember az ura, persze erősen asszonykéz alá volt szoktatva otthon is. Azért még mindig csínján kellett vele bánni egy s más dologban, így a nagy halazás kedvében is, ha úgy bele volt bomolva a halba!

Mihály odahátul, az ól körül talált magának dolgot, míg az ebédet főzte az asszony. Már jó délutánra hajlott a nap; a parasztember harap, ha éhes, de csak akkor eszik, mikor kész az étel; csak az uraknak korog órára a gyomruk.

A paprikás nem sikerült.

Mihály kanalazta, mártogatta, nem ízlett neki. Már az első falat se volt kedvére való, sajtalan volt-e, borsatlan, hagymátlan, de valami híja volt az ízének. Oda is kapta egy kicsit a tűz, az isten pusztítana el minden vaslábast, bezzeg az anyja cseréplábasaiban nem ég oda semmi, hanem a feleségének mán vasedény kell.

Nem ízlett sehogy. Már az első kóstolás után megérezte Mihály, hogy ma baj lesz, ebből nagy veszedelem lesz, mert ezt ő nem hagyja szó nélkül, hogy azt a fájintos halat így elpocsékolta az asszony. Isten ellen való vétek ez.

De ha mán úgyis veszekedés lesz belőle, hát legalább "bepofáz" annyit, amennyit bír. De minden kanál után megeresztett egy-egy szót:

- Nem jó e, Zsuzsi! Híja van! Sajnálottad alá a zsírt! Só sincs benne.

- Van azon minden.

- Van ezen frász! Nincs ezen semmi. Nincs ennek annyi íze se, mint a töreknek. Hej, mit csinált vón az én anyám ebbül a halbul! Micsoda paprikást!

A fiatalasszonyt már a hideg lelte, ha az ura az anyjával hozakodott elő. Az mindent jobban tudott az ura szemében az egész világnál, különösen meg a feleségénél.

- Mit csinált vón ebbül az én anyám! - ismételte Mihály, s egy szép falat kecsegét vett a szájába.

Az asszonykából kitört a pulykaméreg:

- Vidd haza! Vidd haza! Mért nem vitted haza az anyádnak?!

- Bizony kár vót - mondta Mihály, s újabb kecsegedarabot kotorászott elő a piros léből.

- Na, hát nekem ne hányd mindig az anyádat! Eriggy haza! Nem megyek utánad! Sose is mentem. Vigyen a szösz...

Mihály elhallgatott. Ez kényes pont. Maga az asszony se folytatta, félt, hogy nagyon erőset talál mondani. Csak azt morogta még oda:

- Annyit mindig tudok, mint az anyád!

Mihály belepiszkált a lábasba, turkált benne, mint a jóllakott malac a moslékosdézsában.

- Látom!... Ilyen halat elrontani! Sokat tudsz! Megmutattad! Jól megtanultad az anyádtól!... Persze, ű maga se igen sejt hozzá.

- Hallod! Hagyj békét az anyámnak!

- Az anyád! Az öreganyád se tudott egy paprikás halat megcsinálni. A hetvenedik öreganyád se - piszkálódott Mihály.

Az asszony elképedve állott, s azt nézte, mit vágjon a szerelmes ura fejéhez.

Ez pedig nagy hidegvérrel bicskára szúrt egy szép darabot, s bekapta.

- Hal ez? - pöfögte tele szájjal. - Hal ez? Pröff-phü-trcsfiha!...

Szálka akadt a torkán, és elkezdett prüszkölni, krákogni, köpködni, mint a macska.

Levágta a kést, kanalat, felugrott, s az egész szobát telefújta. Az asszonykának se kellett több, kacagásra fakadt, úgyhogy hol az asztalra borult nevettében, hol az ágyra, szinte szédelgett.

Végre keservesen rendbe jött az emberke, szeméből is kitörölte a könnyet, s a torkán egyet-egyet köszörülve, repedt hangon nyögte:

- Mit? Nevetsz? Kinevetsz? Az uradat kineveted? Egy paprikás halat nem tudsz megcsinálni, az uradat ki tudod nevetni? Ilyen teremtéssel éljek én? Soha én! Sohase kínlódok én veled! Nem én! Van két ökröm, szekerem, van egy új gubám, az az enyém. Azt elviszem, te meg dögöjj magadnak! Amit főztél, edd meg!

Kapta a gubáját a kis ágyról, s kiment. A két pici kis ökrét kivezette az ólból, befogta a fakó szekere elé, a gubát is fellökte, maga is felült a szekéroldalra, és se szó, se beszéd, kihajtott az udvarról csendesen, még a kaput se zárta be maga után.

Az asszonyka ott leskelődött az ablakban, de ahogy meglátta az ura mérges arcát, újra meg újra elfogta a kacagás, ki se tudott szólni.

Ellenben a két kis ökör ment, mendegélt végig a kis falun. Az iskola előtt letért a kóródi útra, s lassacskán kiértek a máléskertig, a nagy diófáig.

- Hopp! - rikkantott az emberke, mert valami jutott az eszébe. Baj van!

Mindjárt szólította az ökreit, visszatérítette. Magyarázatképpen meg is mondta nekik:

- A kemencét én csináltam, azt letöröm!

Úgy is tett. Hazaballagott a két ökörrel; még a kapu is nyitva volt. Dühös is lett érte. Az az asszony csakugyan nem tud rendet, be se teszi a kaput az ura után. Nem baj, már mindegy. Úgyse hajt be rajta. Megállott a ház előtt, leugrott a szekérről, felment az udvaron, végig a kertre, lent a szilvásban volt a paticsból font sütőház, abban a kemence, amit ő csinált. Bedűtötte az oldalát, azzal, mint aki jól végezte a dolgát, ki a szekérre! Felült, elhajtatott, most már örökösen.

Jól fenn volt a vacsoracsillag, mikor hazaért a szülei házába a két kis ökörrel.

- Hát te hogy kerülsz haza? - támadtak rá. - Halljátok, ezt elkergette az asszony!... Mondtam én, hogy kardos kis menyecske az!... No, fiam, hamar kitőtt a komenció!... Ez elmehetett hazulról házasodni egy hétre - így lármáztak rá nevetve, apja, anyja, testvéröccsei.

Mihály izgett-mozgott, nemigen hirdette, mi volt, hogy volt, mért kellett otthagyni az asszonyt.

- Nem fértünk össze - dünnyögte, mikor mégis színt kellett vallani: - Nekem elég vót.

- Jó van, fiam, itthon vagy. Helyed van itt! - mondta az anyja, aki, persze, mint a jó kotlós, mindig maga mellett szeretné látni a gyerekeit; úgyis eleget siratta a Mihálykáját, hogy olyan messzire vitte a sorsa; haj, bizony, fél óra járás gyalog, ökrös szekéren három óra, mert meg kell kerülni a Halvány-mocsárt.

Mihály nem merte vóna elhinni magamagának is, hogy sehogy sincs ő már itthon a régi jó otthonában.

Hanem mikor kiment az ólba, és bekötötte a két kis ökröt a régi helyére, azt mondta nekik, megveregetve a tomporukat:

- Nem baj! De letörtem a kemencét!

Eltelt egy nap, két nap, el egy hét. Már éppen beleszoktak, hogy jól van úgy, ahogy van, csak Mihálynak volt mindig új meg új baja... Már olyan jól megszokta, hogy ő gazda, aki egy szép kis asszonycselédnek úgy parancsol, ahogy neki tetszik, s most egyszerre visszacseppent legénysorba, az apja keze alá. Már olyan szépen rákapott volt a felesége jóízű főztjére, hisz az új asszony mindent megtett, hogy az ura szeresse az ételét - s most újra itt van az anyja sovány kosztján, mert itt bizony nem sok falat jut egyre! S ami a legnagyobb baj volt, újra kint kellett hálni az ólban, a szájas öccsei közt; a kemény, görbe vessződikón, ahol oly keservesen lehetett elgondolni, hogy valahol milyen szerelmesen várja őt egy puha, dunnás, melegített ágy! Szóval szombaton hajnalban valami jutott a Mihály eszébe.

- Hopp - kiáltott fel -, baj van!

Rögtön szólította a kis ökröket, s befogta a szekere elé a járomba. Még a gubáját is felvetette a szekérre. Restelkedett egy kicsit a jámbor állatok előtt, hogy félreértik - más nem látta -, hát magyarázóan odavetette:

- Menjünk vissza, picikéim! A kemencét meg kell csinálni, mert nem tud az asszony hétfőn kenyeret sütni!...

A két ökör bizonnyal jónak látta a dolgot, mert rögtön megindult csendesdeden a poros úton. Hát persze, hétfőn kenyérsütés, így szokott ez lenni rendes gazdasszonynál.

A kapu már nem volt nyitva, takarosan be volt téve, még a vesszőgúzs is fönt volt rajta: ez a sövénykapu zárója. Hanem az asszony meglátta az ablakon, hogy itt a gazda. Kiszaladt, kinyitotta a kaput, s az ember egy szó nélkül beállott az udvarra.

Leugrott, hátrament a kertbe, s nekigyürkőzött sárt csinálni, napraforgókórót szabni a kemencéhez.

Délre készen is lett vele. Nagyon takarosan sikerült, maga is megcsóválta rá a fejét. "Még ha sokszor próbálnám - gondolta magában -, túltennék a cigányon a mesterségében."

Felballagott az udvarra a kertből.

De az ökör is az ólba, a guba is lekerült a szekérről.

Az asszony jön elibe, mintha semmi sem történt volna.

- Gyűjjön, na, befelé, édes uram. Kész a paprikás hal...

Az emberke megvakarta a fejét a kalap alatt, restellt szót szaporítani.

Bement, leült a lábas mellé, s belekóstolt.

- Ó, e mán jó! E mán gusztusomra való. Látod, hékám!...

És az asszonyka csendesen, édesen mosolyogva nézte az emberét, aki jóízűen falatozott. Várta, hogy neki is hagyjon a pompás halas paprikásból. Az se baj, ha nem hágy, csak itthon ragassza a drága hala, egye meg.

De eszi is, nyeli, mint a gém. Mert hát hiába, mindig jó az, ami jó!

1909

 

KI SZÉP, KI JÓ

A síksági kis állomás a ragyogó, átlátszóan harmatos reggelen már tisztára söpörve várta a személyvonatot. Mihály, az újonnan kinevezett vasúti szolga boldogan, megelégedett arccal nézte végig munkáját. Kézben tartotta a nagy nyírág seprűt, amelynek vonásai olyan szépen meglátszanak a porban, mintha rajzolva volnának. Kár azt eltaposni.

- No, Mihály - szólt rá a forgalmi tiszt, aki a vonatot várva ott sétált le s föl -, maga már kész ember. Csak meg kell házasodnia.

A legény katonásan kihúzta magát.

- Igenis, csak vóna kit! - felelt.

- Ej, hát nincs babája a faluban?

A legény oldalra billenti a fejét.

- Hát, instálom, én már nemigen veszek el parasztjánt!

A tiszt úr nevet. Persze, egy hete már, hogy "véglegesítve" van Mihály úr. Amint bejött a vonat, meg is mondta bizalmasan a vicináliskalauzoknak:

- Ajánljanak ennek a fiúnak egy neki való, rangbéli lyánt, mert ez már nem vesz el parasztot.

- Komendálok én magának, Mihály! - szólt egy öreg, jóízű altiszt. - Olyan egy jányt, mind a tíz ujját megszopja utána.

- Ki lenne az? - kérdezte Mihály, mint aki nem könnyen áll kötélnek.

- A 37-es őrnek van két lánya. A nagyobbik jó vón magának. Nemigen csúnya, de nagyon dógos. A kisebbik igen szép, csakhogy nem szereti a munkát, csak a cifrálkodást.

- Hm.

- Gyüjjön be az esti vonattal, majd a tizenegyessel visszagyün. Addig úgysincs dolga itt.

- Megeshetik.

- Megalkudtak mán? - kiáltott feléjük a forgalmi tiszt.

- Meg.

- Akkor mehet.

S a takaros "kávédaráló" döcögve, nyögve, szuszogva megindult.

Így történt, hogy Mihály estére elkéredzett, s bement a szomszéd városba a nagyállomásra. Ott már várta az öreg altiszt, aki mindjárt gondja alá is vette Mihályt, s kivitte a szomszédos 37-es őrházhoz.

Jó estével köszöntek be.

- Nini, András koma, hol jár itt? - fogadta őket a roppant nagy termetű őr, a túlságosan kicsiny és lányos csecsebecsékkel telezsúfolt szobában. Számos vasutas-ruhadarab tette ismerőssé s szépen díszített házi oltár tette ünnepélyessé a szobát.

András koma bemutatta a vendéget, ki légyen, mi légyen, mi járatban vagyon. Mihály sorra parolázott, s jól megfogta a lány kezét; mindjárt látta, hogy ez a nagyobbik, mert nemigen volt szép.

A másik lányt sehol nem lehetett látni.

- Na, tessék leülni... Csorba úr a jármi állomáson van?

Csorba úr, mármint Mihály, kihúzta a derekát, hátraszegte a nyakát, s torokhangon beszélt, hivatalosan. S olyan szakszerű fejtegetésekbe merültek, mintha a vizsgáló bizottság előtt volnának. A 37-es őr nagy fejével bólongatott, meg volt elégedve a fiatalember felfogásával, és azt mondta neki:

- Jövője van magának, barátom!

A nagyobbik lány ott ült a sarokban, egy karosszéken az anyja mellett, s előrehajolva közömbösen hallgatta a pohár mellett okosan diskurálók beszédét. Mihály buzgón beszélt, s oda se nézett rá, azon törte a fejét, hol lehet a kisebbik lány.

Egyszer csak fölállt és kiment. A konyhára volt kíváncsi. Jól számított; ott hevert a kisebbik lány az ágyon. Csinos, hétköznapi ruha volt rajta.

- Hát maga miért nem jön be?

- Minek? - vont vállat a lány, s összébb igazította magán a ruhát.

- Hát diskurálni.

- Minek menjek? 'Sz maga Julcsához jött, nem énhozzám.

"Ahá! - gondolta magában Mihály. - Hát a másik a Julcsa. Derék lány."

Elnézte ezt is.

"Takaros cseléd!" - gondolta róla, s megszólalt:

- Én ahhoz jöttem, aki nekem tetszik. Nem Julcsához, se nem Borcsához.

- Haha - kacagott fel a lány -, én nem vagyok Borcsa!

- Hát?

- Majd bolond vagyok megmondani.

- Hát csak mondja meg, ha nem szégyelli.

- Majd.

A lány felült. Restellt olyan sokáig ott fetrengeni a legény szeme előtt.

Igazán formás, gömbölyű, piros arcú, nevető szemű lányka volt; olyan hamis nézésű volt a szeme, hogy Mihály mindig nevetett, ha bepillantott.

- Na, gyűjjön be, na.

- Itt is jó.

- Persze. Minek vóna jó itt, ha odabe is lehetünk?

Mihály már csak azért beszélt, hogy ne hallgasson. Elkapta a lány kezét, s húzta. De ez nem hagyta magát.

- Körmére ütök.

- De visszaütöm.

- Majd elő is veszem a seprűt.

- De összetöröm.

- Hagyja mán a kezem, mer olyat kiáltok!...

- De be is tapasztom a száját!

- Beleharapok.

- Na!... - és odatartotta nagy barna öklét, amelyben elveszett a lány gyermekkeze, annak az arca felé.

A lány a dulakodásban lefordult az ágyról, s egyszerre csak ott volt a legény ölében. A két karja közt. Most már igazán nem volt menekülés. A Mihály fejét megcsapta valami hőség, s hirtelen úgy átölelte a lányt, majd összetörte.

Ebben a pillanatban kattant a kilincs. Mire kinyílt az ajtó, már kibontakoztak. Julcsa jött ki. Az összeszorított szájú nagylánynak villogott a szeme.

- Hívom, osztán nem gyün - szólt Mihály mentegetőzve.

- Mér nem jössz? Egy-kettő. Tessék! - szólt rá a húgára Julcsa.

Az lesütötte a fejét, hogy eltakarja az égő arcát.

- Én nem vagyok úgy kicsípve, mint te - mondta.

- Mer lusta vagy.

- Nem is vagyok olyan friss az őtözésre...

- Nem! Éppen te nem vagy! Egyebet se szeret, csak a cifrálkodást.

Mihály közbeszólt:

- Jó magának így is. Így is elég szép.

Rögtön megbánta, amit mondott.

- Elég szép ő. Kivált mikor felhúzza az orrát, mint a pulyka. Olyankor kell látni.

A kisebbik lány csípőre tette a kezét, és visszanyelvelt:

- Tessék innen bemenni, hogy szedem rendbe magam. Olyan vagyok, mint egy izé.

- Egy borzas Kati! - szólt Mihály.

A két lány elnevette magát. A nagyobb epésen, a kisebbik vidáman.

- Katinak híjják? - eszmélt fel Mihály.

- Úgy hát! - mondta Julcsa.

- De bizony nem úgy, hanem Katicának! - felelt a kisebbik.

- Katica! - pittyesztette el a száját a Julcsa. Azzal kinyitotta az ajtót, s előreeresztette a Mihályt.

A legény elfojtotta mosolygását, s az asztalhoz ment; mindenki a helyére ült.

A két férfi a vasút mentén való tehénlegeltetésről beszélt, amibe az asszony is beleszólt néha, hogy az álmosságától szabaduljon.

Mihály ránézett a kövér asszonyra, s látta, hogy a pillája majd lecsukódik, s egyre ásít. Ettől őrá is átragadt az ásítás. Elfojtotta, de könny gyűlt a szemébe az erőltetéstől.

- Álmos, öcsém?

- Én? Dehogy.

És egyre jobban elálmosodva hallgatta a diskurzust. Még neki nincs tehene, nem érdekli a kérdés.

- Mennyit fizettünk tavaly szénáért, lányom? - kérdezte az apa, s a lány komolyan, nyugodtan, biztosan felelt.

- Először hét forintot, azután ötöt, tavasszal húszat.

- Derék lány! - bólintott Mihály, és újra ásított.

Végre bejött a kis borzas Kati is, aki most "helyre Kati" lett, amilyen csinosan átöltözött. Egész kisasszony.

- Mán fölöltözött? - kérdezte Mihály, s már egy cseppet sem volt álmos.

Katica elnevette magát:

- Idebe halotti tort tartanak?

- Micsoda beszéd ez? - szólt rá szigorúan az apja, de a kislány nem respektálta a szigorú ráncokat.

- Na, hát hogy ilyen csöndben üldögélnek.

Mihály hangosan felkacagott.

- A mán igaz! - kiáltotta.

Katica felsrófolta a lámpát, s amint világos lett a szobában, mindenkinek felderült az arca.

- Játsszunk valamit! Tud maga kártyázni? - kérdezte Katica.

- Filkózni tudok.

- Azt elhiszem, hisz olyan filkó maga is.

- Ez a lány nem tud becsületet - mondta Julcsa.

A többiek nevettek.

Pár perc múlva olyan parázs ütősdi játék folyt négy közt az asztalon, hogy na!

Olyan hirtelen elrepült az idő, hogy mindenki elámult, mikor bejött a tizenegy órás vonat.

Mihály ezután sűrűn eljárt a 37-es őrékhez. Mindjárt második jöttekor valami furcsa megfigyelést tett. Julcsa alig vetett ügyet rá, egészen átengedte őt a Katicának. Mihály csak mosolygott, s erősen megszorította a Julcsa kezét, amit ez kelletlenül engedett oda neki. S amíg Katicával hancúrozott, bolondozott, jól látta, hogy Julcsa egy percig sem pihen, dolgozik, mintha ő ott sem volna.

Már feltűnően sokszor volt itt. Jókedvűen jött, fütyörészve, mint aki tudja, hogy félve várják. Az őrék nem tudták mire vélni, hogy még most sem nyilatkozik. De Mihály nem hagyta apró megjegyzésekkel, tűszúrásokkal kivétetni magából, amit nem akart.

A szülők egy ideig sajnálták, hogy Julcsa megint árván maradt, de lassan beletörődtek, azt nem lehet parancsolni, ki kit szeressen.

Így húzódott a dolog egészen őszig.

Akkor a nagydarab ember, a 37-es őr, megharagudott, ő nem hagyja tovább orránál fogva vezettetni magát.

- Hát, öcsém - rukkolt ki -, száz szónak is egy a vége. Szeretném tudni, mi céllal, szándékkal jár a házamba.

- Hát, kedves bátyámuram, tudhatja azt maga, ha akarja.

- Tudni nem tudom, de gondolom. A lyányom miatt...

- Igen. Feleségül szeretném venni a Julcsa lyányát.

- A Katicát.

- Nem. A Julcsát.

A 37-es őr elámult.

- Julcsát?

- Azt.

Az apa fölállott, s körüllépegetett a szobában. Akkor kikiáltott a konyhába:

- Hé! Gyertek csak be, lyányok.

Bejött mindenik, Katica frissen, nevetve, Julcsa mogorván, kelletlenül. Az apjok kézen fogta mindeniket, s Katicát odapenderítette a legény elé.

- Hát ezt akarod, ugye?

- Nem én... aztat! - és fölkacagott. - Hát, ha mondom, hogy a Julcsát, akkor a Julcsát! - Általános elámulás.

Katica elképedve vetette szemét az ott álló legényre.

- Hát akkor mit bolondított engem nyár óta?

- Én nem bolondítottalak. Nem eleget cicáztam veled?

- Hisz épp a! Cicázzon avval, akit el akar venni!

- Há' - mondta okosan Mihály -, nem értesz te ahhoz, húgám! Van, akivel cicázunk. Van, akit feleségül veszünk. Mert hát olyanok a jányok, ki szép, ki jó...

És vidáman megfogta a Julcsa hirtelen boldogságtól remegő, becsületes, dolgos kezét.

1909

 

LÁBNYOMOK A PORBAN

(Hangulatcsináló novella Csokonai Vitéz Mihály
vígjátékához, "Az özvegy Karnyóné"-hoz)

Az alispánnak még a hajdúja is öreg badacsonyit iszik ma, mert ma nagy nap van Csurgón. Ma volt az exámen a gimnáziumban, és a diákok színijátékot csináltak utána, teátrumot az özvegy Karnyónéról meg a két szeleburdiakról. Az epilógust az alispán úrfija, Albertke mondta el, olyan szépen és értelmesen, hogy az asszonyságok és a kisasszonyok majd megették érte.

Az alispán úr örömében az egész exámeni publikumot meghívta vacsorára.

Vacsora alatt a zsidóbanda játszott. Utána tánc volt, de míg a banda jóllakott, addig összeállott az úri társaság, és még egyszer megbeszélték a mai nagy napot.

Az alispán úr előkiáltotta a fiát, a nap hősét, s odaállította a tek. és nagyságos urak elé:

- Gyere csak, te kis rétor! Mit szól hozzá, domine spectábilis?

A mérges arcú szeptemvir nyájasra húzta az arcát, s megcsípte a piruló fiúcska állát.

- Azt mondom, hogy a követek asztalánál húszat tudnék mutatni, aki hamarább belesülne az európai konstellációk előadásába, mint ez a kis discipulus.

- Egy Sárközy Albertnek az ördögtől sem szabad megijedni! - mondta az alispán, és tetszéssel nézett végig a fián. - Előre megmondtam Vitéznek, hogy ne kímélje a nebulót, olyan dikciót szerkesszen össze neki, hogy a szeme-szája elálljon annak, aki hallja.

- Olyan kedves volt! - mondta egy néni, szerényen beleszólva az urak beszédjébe.

- Nagyon jó ez a teátrumoskodás! - szólt az alispán. - Bátorsághoz szoktatja a gyerekeket.

- Gyerekeknek jó - mordult bele egy kövér szittya, aki húsz esztendeje nem mozdult ki a falujából -, de csak azt szeretném tudni, igaz-é, hogy a londoni teátrumba nem deákok játszanak.

- Igaz a - mondta az alispán -, hiszen egypár esztendőkkel ezelőtt Pesten is volt egy magyar színjátszó társaság.

- Horribile! - álmélkodott el a testes úr. - Hát mán a magyarok közt is van, amék csepűrágásra adja a fejét?

Voltak, akik nevettek, de a szeptemvir közbemennydörgött.

- Approbo! - kiáltott, s villámlott a szeme. - Teleabajgatták a múltkor, valami öt-hat esztendeje, az egész országot, hogy a pesti magyar teátristák megbuktak, és ezer pengőnél több adósság marad utánok! Hát adakozzanak a nemes magyarok, drága hazafiak, mert az agyarkodó mostoha szerencse összvetapodta helyzetüket. Azt mondtam rá, hogy Isten akarattya. Nem korcsosulhat a magyar annyira, hogy bemázolja a képit, és odaálljon a komédiába, hogy bolondot csináljon magából. A gyerek csak gyerek, nem tudja, mit cselekszik, de mikor már benőtt a feje lágya, akkor ne böcsmölje életével a magyar nemzetet!

Az úr akkora hangon dörögte el ezt, hogy az egész társaság egy szívvel-lélekkel kiáltotta rá, hogy: vivát!

Egy derék magyar úr szólalt fel: gróf Fegyverneky, aki maga is ott volt két kisasszony lányával az exámenen, mert az elsőszülött kis unokája tündért játszott a komédiában.

- Ezek a firkáló fiatalok bizony mind amolyan elveszett emberek. Hozzám is eljött a minap valami Tempefői nevű poéta és arra kért, hogy adjak neki harminc aranyat, mert ő kinyomatta valami írását a régi nemes Fegyverneky nemzetségről, de beleveszett a tipográfus.

- Azt elhiszem! - kiáltották többen. - És adott a nagyságos gróf?

- Nincs nekem kiloccsantani való harminc aranyom - pattant fel a gróf a bizalmas kompánia előtt. - Minden alávalóságra! Annak a hat csikónak, amit most állítottam cúgba, sokba került a szerszámja, csak az ötvösmunka, az ezüstözésért, aranyozásért, sokra megy. Majd a faeton is, ha leérkezik Bécsből, elvisz néhány aranyat. Hát még a szobák kirajzolása, a szökőkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek. Meg akkor egynéhány száz úri vendégeket meg kell vendégelni: világosításokat, tűzijátékokat csináltatni! Ó, jó, meg kell a mai világban gondolni, mire adja ki az ember a pénzt.

- Meg bizony, de hát ha a Fegyverneky nemzetségről írt az a poéta... - szólt az alispán, akiről mindenki tudta, hogy szereti istápolni az ilyen poétaféléket. Hiszen Csokonai Vitézt, aki ezt a mai komédiát csinálta az özvegy Karnyónéról, ezt is ő tette be az iskolába professzornak, pedig az esperes úr váltig rezonérozott ellene, mikor meghallotta, hogy kicsapták a debreceni kollégiumból.

Gróf Fegyverneky fel is csattant az alispán szavára:

- Nem a pénzt sajnálom, eb az inge, de nem szorult a Fegyverneky név arra, hogy semmiféle emberek firkáljanak róla. Mert ha igaz volna is, amit az a poéta mesélt, hogy századok múlva is megmarad az ő csinálmánya, akkor se a Fegyvernekyeknek csinálta, mert azoknak a virtusa ezredek múlva is virtus lesz, hanem magának, hát őneki kellett volna megköszönni, hogy megengedtem, hogy az én jeles elődeimről verset csináljon.

- Igaz, igaz, úgy van! - kiáltottak az urak.

No de azért nem mondom, hiszen nem eresztettem én el alamizsna nélkül a jámbort, de megmondtam néki: fájlalom, hogy a maga balgatagsága miatt ilyen bajba vergődött. Én kegyelmedet - mondtam neki - mint poétát fel sem veszem, de mint nyomorultat sajnálom!

Nemes tökkolopi Tökkolopi Menyhárt uram alig várta, hogy közbeszólhasson:

- Én csak azt mondom, hogy szép a szép név, kivált, ha szép tettek is járulnak hozzá. Az én nevem ugyancsak rövid, de szép tettem, az van elég, ha eljön hozzám az a poéta, szívesen megtraktálom, urasan ellátom dohánnyal, míg él, írja meg a nemes tetteimet! Ha a nemes szemérem nem tartóztatna, hogy elszámoljam, igen sokra menne az. Egy egész kalendárium telnék ki abból, hogy tekintetes nemes Tökkolopi Menyhárt de eadem, minden kompániába szerencsés játszó volt, oly okosan tudott skártolni, hogy négy tarokk mellett megtartotta a pagátot, másszor tíz tarokk mellől elnyerte. Hat tromfba kötött a társa, s hatot nyert tőle mégis.

Fegyverneky Éva, aki szeretett kötekedni Csokonaival, most odafordult a költőhöz:

- No, Vitéz uram, magára csak rápergelnek.

Csokonai csendesen, kissé fanyarul mosolygott. Egyszerre ő lett a terem másik oldalának a középpontja. A lányok mind köréje csoportosultak, és kíváncsian lesték, mit szól a Lilla-dalok költője arra, ahogy az urak beszéltek a poétákról. Csokonai nem jött zavarba, s nem volt elkeseredve a beszéd miatt, mint várták.

De még mielőtt megszólalt volna, Fegyverneky Róza, az Éva testvérnénje, aki az előbb emlegetett Tempefői poétába néhány ével ezelőtt szerelmes volt, érzelmesen megszólalt:

- Ó, bizony, kár a poétákat bántani!...

Csokonai elmosolyodott, s olyan fölényesen és természetesen nézett a grófkisasszonyra, mint aki hozzá van szokva, hogy napról napra még a grófkisasszonynál is előkelőbb, sőt műveltebb hölgyekkel, a Múzsákkal társalogjon. Sárgásbarna bőrét átsütötté a vér tüze, és nagy gömbölyded orra alatt csalafinta mosolyra húzódott a néhány szálnyi bajusz.

Nagy, álmatag szemei most derűsen villantak ki a sötét karikák közül, s kedves hangja tréfásan csengett:

- Bizony, kár a poétát bántani, nagyságos kisasszony, mert a poéta veszedelmes ellenfél: lehet, hogy ma egy szót sem szól, de száz év múlva megnevetteti a válaszával a világot!

- Jaj, poéta uram, hogy jutott eszébe annyi sok bolondság, amit ma a deákokkal elkomédiáztatott? - kérdezte egy kacagó kis leányka.

- Az igazán érdekes! Valósággal boszorkányság! - szóltak minden oldalról.

- Ugyan, arra való az egész, hogy a dámák ne unatkozzanak, ha már poéta került Somogyba.

- Biz azt jól tette! De jól tette! De most nem marad békén, míg meg nem vallja, hogy csinálta!

- Játék - mosolygott Csokonai -, egy éjszaka ütöttem össze az egészet, és két próbába már el is játszodták a fiúk.

- Jaj, de érdekes! De hogy találta ki?

- Hát volt egy tanítványom - tréfált a költő -, olyan kövér, mint egy szatócsné, és olyan csintalan, mint egy ördög, ez volt az első gondolatom, hogy ebből legyen Karnyóné. Ennek hadd csapjanak kurt két szeleburdiak, éppen jó lesz rá a két Körmendi testvér.

- Na hát azok igazán olyan szeleburdiak! - kiáltott közbe egy fitos leány, nagy derültséget keltve.

- Volt egy kis parasztgyerek az első grammisták közt, ha megijedt, mindig hebegett, ez lesz a Samuka. Biztosan jól fog hebegni, mert félni fog a színpadon. Volt egy fiú, aki jól tud tótosan beszélni, ebből legyen Lázár deák. Akkor aztán már mindenki megvolt. Hanem eszembe jutott, hogy Deák Lajos, a Deák asszesszor úr fia, szépen dalol, legyen belőle Boris szolgáló.

- Hát a két tündér? - kérdezte valaki.

- A két tündért azért találtam ki - bókolt a költő a Fegyverneky lányok felé -, mert a nagyságos gróf úrnak akartam kedveskedni azzal, hogy az ő kis unokája legyen a legszebb. Hadd legyen hát tündérfi, mondtam. Ám nagy volt a bökkenő. Mit csináljon a tündér a Karnyóné boltjában? No de egy poétánál nincs lehetetlenség. Hadd haljanak meg az összes szereplők, az lesz csak cifra komédia, és a végén hadd támassza fel őket a kis grófi tündér.

- Jaj, be kurióz!

- Csak még azt kellett kitalálni - mondta a költő -, mért haljanak meg a bolondosok. De ott a lottéria! Azon vesznek össze. Azt pedig ki sem kellett találni, mert csakugyan megesett Kaposváron!

- Az ám! - kiabáltak a kisasszonykák. - Azt is éppen Körmendi Feri tette meg, a szeleburdiak bátyja, hogy kitétette egy öreg németnek a számjait a lottériába. De az csakugyan felment Bécsbe!

Egy tüzes szemű, barna lányka haragosan, szégyentől piros arccal mondta:

- Azért mégse kellett volna csúffá tenni a mi városunkat!

Felkacagtak, s mivel a másik szobában megszólalt a zene, egy pillanat alatt szétrebbent a társaság. Jöttek a gavallérok, s ki-ki vitte a párját táncba.

Csokonai magában maradt.

Átment az öregurak közé.

- Itt jön az én édesem! - kiáltott rá az alispán úr vidáman, s hatalmas kezét rátette a fiatalember vállára. - No, amice, most aztán ne sajnálja a vágott dohányt, hadd halljunk egy jó debreceni tréfát.

Csokonai, szokása szerint, egy kissé félszegen nevetett, s frissen elmondott egy kollégiumi erős borsos adomát a professzornéról meg a három deákról. Az adomának erős volt a csattanója, az urak hatalmasan kacagtak rajta, ki az oldalát fogta, ki a szemét törülte.

- No, amice - mondta az alispán, - mikor kinevették magukat -, deferáljon, édesem, egy kicsit a világ gusztusának; ha mán elmondja, rendesebb hangon, még benéz valamelyik asszonyszemély.

A szeptemvir még egyszer kinevette magát kedvére, s akkor így szólt:

- Na, hát még azt is megbocsátom ezért a jó mondásért, hogy komédiába avatkozott az ecsém.

- Csinált ő egyebet is - vette pártfogásába az alispán a védencét. - Olyan szép verseket írt a szeretőjéhez, hogy Gyöngyösi óta nem írt olyat magyar poéta.

A szeptemvir egyszerre elkomorodott: - Ne emlegesse, domine spectábilis, Gyöngyösit; nem lehet Gyöngyösihez tenni egy mai fiatalt! Gyöngyösi több vármegyénk táblabírája és Gömör vármegye alispánja volt. És olyan verseket, mint a Márssal társalkodó Murányi Vénusz, olyat nem ír többet senki magyar anya szülte.

Csokonai dacosan, mérgesen vetette fel a fejét:

- Ej, nagyságos uram, nincsen Gyöngyösivel beszegve a magyar poézis!

A szeptemvir gorombán vágott oda:

- Hátrább az agarakkal!... Hallottam bizony, hogy kend is csak két sorra tesz mán rigmust. Bezzeg Gyöngyösi uram nem sajnálotta a fáradságot, mind a négy sor végire odatette... Nem is szeretek hallani ezekről a mai fiatalok impertinenciájáról. Gyöngyösihez tenni egy Csokonait! Mi lesz a világból... Különben is nem verset kell írni az embernek a szeretőjéhez, hanem el kell venni feleségül!

A pohara után nyúlt; Csokonai felpattant ültéből.

Kiment az éjszakába.

Egy savóképű fiatalember, egy jurátus ment utána. Múzsafi volt, aki már verset küldött a magyar szép lelkű poézis kertészéhez, Kazinczyhoz, Széphalomra. A szentlelkű öreg válaszolt is neki, s a német poéták utánzására serkentette. Különösen Bürgert és Mathissont ajánlotta neki.

Odakint szép, csillagos nyári éjszaka volt.

Az alispán hajdúja avval mulattatta a többi vendégek cselédségeit, hogy már harmadszor mondta el szóról szóra, hogy mi minden volt a délelőtti komédiában.

- A ludvérc abba a gólyafészek-szurkáló poétikusba! - mondta. - Olyanokat talált ki, hogy öregapám se hallott olyat. Héj, az a kuruzsló uram, aki ott kínálta a verset, olyan vót, hogy magam is fel akartam mán kiáltani neki, hogy hallja kend, nekem is adjon egy polturáért. De Belzebub faragjon villanyelet a lelkiből, a volt csak cifra, mikor, akik meghóttak, mind eccerre talpra ugrottak, de még kántálni is rákezdtek!

- Hogy lehet mán a? - kérdezte a gróf inasa.

- Kotty belé! Hász mit értesz te ahho, mi a csízió! Deákok voltak azok, fel kellett azokat támasztani, mert mi lett vón abból, ha nem mennek haza vakációra? No, ha százszor elcsinálnák azt a komédiát, százszor megnézném! Meg, istenuccse!

Csokonai távolabb ment a kert fái közé. A tisztelője, a szerény Múzsafi, mint az árnyék, húzódott utána.

- Boldog lehet, mester! Azért mégis mély nyomokat hagyott a lelkekben.

Csokonai kissé hallgatott. Aztán felsóhajtott:

- Nyomokat hagytam a porban! Jön az első szél, mindet elsepri! De ha irgalmasabbak lettek volna az istenek - lennék a vízcsepp, amely szétporlasztja a kősziklát... Mi ez abból, amit tenni szeretnék!... Magyar föld, magyar átok!... A mai napnak vége, eltűnt, elfeledték... S ezzel a nappal el vagyok temetve én magam is... Hová lesz az az erő, ami itt feszít belülről?... Hová ez a világ, ami itt van körülöttem, amit olyan könnyen tudnék komédiában megörökösíteni?... Talán sose írok többet effélét, és ki játszaná újra? Én magam sem láttam soha semmiféle színielőadást a main kívül... Talán száz esztendő múlva lesz olyan boldog kor, mikor kíváncsiak lesznek, s megpróbálják, mit is, hogy is experimentálunk... Ah, vestigia lena... Könnyű lábnyomok a porban... Ez a Karnyóné... Itt járt valaki... Valaki járt itt.

1911

 

FÜSTIFECSKÉK

Az ilosvai Kubo, a meghalt kéményseprő helyettese, sorra elvitte a környékre az új segédet, hogy bevezesse a munkába. Sehová sem ereszthette magában, mert Máté az Alföldről került vándorútján Ilosvára, s egy szót sem tudott tótul.

A két fiatal kéményseprő vidáman ballagott a hegyoldalakon. Kubo, a csöndes tót fiú, nagyon tanulékony volt, és mindenről kikérdezte a kollégáját. Ha valami okosat hallott, komolyan mondta rá:

- Ez praktikus. Tényleg.

Vagy ha valami csinos tárgyat vagy szokást tanult el vándortársától, megilletődve mondogatta a furcsa ilosvai hangsúllyal:

- Ez elegáns: de igazán.

Hamar megbarátkoztak, mert mind a ketten fiatalok voltak, s bár a hosszú Kubo komolyan viselte magát, mint egy leendő mesterhez illik, hiába, ő is kéményseprő volt. Márpedig, ahogy Máté mondta, szomorú kéményseprőt még senki sem látott.

Az igaz, hogy ő olyan volt, mint az ördögfiók. Úgy megkacagtatta Kubót, ha a lányokról beszélt, hogy a hosszú tót fiú megállott, és fúlásig hahotázott. Különösen mikor azt magyarázta el, micsoda fogásai vannak neki. Ha ő egy lányra ránéz, annak már "kampec". Borzasztó történeteket mondott el, s volt egy esete, mikor az oltár előtt csábította el egy vőlegénytől a menyasszonyát. Csak ránézett a menyasszonyra, s az nem merte kimondani az igent!

Roppant mulatságosan tudta ezeket a históriákat elmondani, de azért a jó Kubo, mikor kikacagta magát, megcsóválta a fejét, s azt mondta:

- De barátocskám, az nem elég, mi lette a lánnyal?

- Mi lette?! - kiáltott fel Máté, s kacagott a furcsa magyarságon. - Az lette, barátocskám, hogy ma is él, ha meg nem halt. Mit gondolsz, csak nem vehetek el minden lányt, akit megölelgetek?

- Ez praktikus felfogás! - mondta Kubo, és nevetett.

Hegytetőre értek fel, ahonnan távoli szép kilátás nyílt előttük. Máté megállott pihenni, nemigen szívlelte a hegymászást, s mikor kifújta magát, kegyetlen nagy hangon beledobta a messziségbe az alföldi kéményseprőnótát:

Én vagyok a füstifecske,
Hej! Szeret engem a menyecske!
Hej de! Szeret engem, amikor mos!
Hej, mert! Szereti ü, ami kormos!...

- Ez elegáns nóta - mondta Kubo, mert ő csak ezzel a két jelzővel tudta kellően kifejezni magát, hogy elegáns vagy praktikus. Máté felbukfenceztette a nagy tót fiút, aki lehemperedett a kövér hegyi fűbe. Akkor nekiszaladt, s hosszában átugrotta.

- No, pajtás! Nem nősz nagyobbra! - kiáltott rá.

Kubo elhasalt a fűben, s úgy nevetett, hogy még a vékonya is megfájdult.

- Ez praktikus kívánság! - nyögte végül szemét törölgetve.

Kubót állítólag azért szuperálták ki a katonaságtól, mert nem volt elég hosszú nadrág a számára.

Egy kicsit pihentek. Csönd volt az erdőségben, csak a lomb susogott, a madarak énekeltek, és a sodronypálya vaskutyái csikorogtak a fejük felett.

Máté elnézte, hogy repülnek a kifeszített hosszú dróton a kis vastargoncák, amelyek a hegyről leszállítják a völgybe, a város végén lévő vasgyárba az ércet.

- Még ilyet nem láttak mifelénk - mondta. - Hej, ha elmesélem eccer otthon, hogy egy szál dróton ezer mázsa vasat lehet elvinni akár a világ végire!

- Hát bizony! - szólt Kubo.

Máté tovább nézelődött.

- Azon kellett volna feljönnünk a bányába! - mondta. - Vagy azon kéne hazamenni!

Kubo nagyot nevetett.

- Hogy az embert csak megbüntetik, csak becsukják!

- Csak?! - nevetett Máté. - Az nem nagy baj.

- Nem bizony! Csak egy kicsit! - vidámodott el Kubo. - De siessünk - tette hozzá -, mert mindjárt dél lesz. Nem tudunk estig végezni, pedig az a szabály, hogy a bányatelepen pünkösd előtt végezni kell, mert levonják. Így nem is jöhetünk vissza, csak reggel, mert éccaka nem jön fel a hold, és sötétbe ilyen hosszú úton nem lehet menni erdőbe, mer megesznek a medvék.

- Az bizony nem volna praktikus! - viccelt Máté.

Kubo felkacagott:

- Nem bizony! De az praktikus, hogy telepen van fürdő, bányászoké. Jól meg lehet fürdeni este. Megborotválkozni, van borbély, csak öt krajcár egyszer borotválni. Bizony, barátocskám. Reggel aztán, mihelyt virrad, jönni vissza. Elegánsan. Aja!

Felállott, s hallgatva mentek tovább. Máté türelmetlenül várta, mikor lesz már vége a hosszú útnak. Kubo nyugodtan, egyenletesen lépegetett a szép völgy oldalán, mint az öszvér.

- Holnap lesz nekem boldogság - szólalt meg végre, s egész arca elérzékenyedett. A menyasszonyára gondolt, s nem bírta megállani, hogy ne beszéljen róla.

Máté hallgatott. Szinte megcsillant a szeme előtt a Kubo menyasszonyának lenszőke haja, kék szeme, üde piros arca.

- Hogy botlott beléd az a lány? - kérdezte, s elkedvetlenedve pillantott a társára.

- Ilyen kicsi óta ismerem! - szólt Kubo, s megmutatta, mekkorácska volt a lány, mikor ő megismerte.

- Szép lány - mondta Máté.

- Szíp - szólt meggyőződéssel Kubo.

Hallgattak, aztán Kubo beszélni kezdett:

- Barátocskám, én már csak egy kis kominyárinasocska voltam, az ő papája meg a mester. Nagyon komisz ember volt. Ajaj. Én mindjárt megszerettem az Evelinkát, mikor még csak olyan kicsike volt. De nem is mertem kérni az apjától, nem adta volna nekem... Ajaj. De csak maratam neki segéd, mindig. Nem mentem sehova, még csak Szombatba se, Miskolcra se, Kassára se, Budapestre se, pedig szerettem volna mindig, mert nagyon praktikus utazni és tanulni sokat. Ajaj, én csak maratam, és mindig csak akartam, hogy megkérek kezét, de nem mertem, mert nem adta volna nekem. Tizennégy esztendő óta csak mindig várok, mikor szabad megkérni Evelinka kezét. Akkor tavaly pünkösdkor meghalt mester, akkor mondta mesterasszonka: "Kubo, csak te maradj itt, csináld továb dolgot, ha téged megválasztanak újesztendőbe kominyárnak, neked adom Evelinkát." És mondtam: jó, kérem, maradok itt. Újévkor nem választottak meg, csak helyettesnek, azt mondta a polgármester, mihelyt meglesz esküvő, megválasztanak, mert azt akarják, hogy az Evelinka férje legyen a kéményseprőmester, osztán, ha engem megválasztanak, akkor én nem veszem el az Evelinkát. Ajaj! Hogy én nem!... Mondtam mesteraszonkának, akkor ű mondta: "Te csak maradj itt, Kubo, ha letelik a gyászév, neked adom az Evelinkát." Mert addig ő kapja a fizetést. Én csak helyettes vagyok, de az nekem mindegy.

Előrehajolva nekidűlt a hegyoldalnak, amelyre felkanyarodott az út. A Máté homlokán kidagadt minden ér, s villogott a szeme.

- Holnap, pünkösdkor letelik a gyászév - mondta Kubo -, megtartjuk az eljegyzést, az lesz elegáns, barátocskám!

Máté forrt és tüzelt. Szerette volna mellbe taszítani ezt a nagy, lapos tót fiút, hogy hetet hemperedjen lefelé a hegyen. Ennek jut az a remek kislány? Meg az a jó állás!

Neki is jó lenne az!

Most egyszerre tudta, hogy sohasem látott olyan fehér bőrt. Olyan szőke hajat, kék szemet...

Jó lehet azt az arcot megcsókolgatni...

Oldalt pillantott a társára, ki fejlesütve vágta a hegyet sarkával, s ment, mint egy állat. Ez a medve, ez tapadjon rá a nagy, nyávvadt szájával arra a barackvirágszín arcra!...

Mit! Ennek a kezéről ne tudná elütni azt a lányt? Hiszen most is jobban kedveli, mint a Kubo komát. Hát, ha még egyszer, egy este megölelgethetné a kapuban, mint otthon szokás! Otthon, ahol a szép kéménykotrót úgy emlegették, mint az ördögöt...

Milyen fehér a lába... Mint a hó... A teste is bizonyosan...

Hogy is vón az, ha ő nem menne haza? Hanem itt felcsapna kominyárnak? Készen várja egy gyönyörűséges asszonynak való meg egy jó állás... Otthon legfeljebb asszonyt kapna ilyen könnyen. Mikor Kubóval bement a bányatelepen az irodába, hogy az ellenőrző könyvet bemutassák, már úgy figyelt, mintha a maga üzletébe akarna beletanulni.

Csak akkor kedvetlenedett el, mikor látta, hogy az urakon kívül senki sem tud magyarul, hát ő egész életében idegenek közt legyen? Súlyos gonddal bírálta a jövőt... Hátha otthon is lelhetne állást. Ott is halandók az emberek, kidűlnek az öreg mesterek, és mostanában kevés a kéményseprő... Pláne a világlátott! Aki annyit hazudik, amennyit kell.

Nem is volna bolondság valahogy becsempészni magát egy vastaligába a sodronypályán, s még ma este visszamenni a városba. Úgy elcsavarná a lány fejét, hogy sohase igazodna helyre...

Ettől kezdve vígan fütyörészett, és hamisan kötődött a tót asszonyokkal, akik egy cseppet se haragudtak a magyar csipkelődésekért. Ha a szavát nem értették, a kezét megérezték, ezen a nyelven is el lehet diskurálni.

"Mért ne vihetném haza a menyecskét? Ej, hogy megcsudálnák a fehér asszonyt! Milyen híre lenne a fehér kéményseprőnének! El is viszem... Hadd repedjen a szíve az otthoni lányoknak!"

Csak egy dolog nem tetszett neki. Nem látott sehol szép asszonyt. "Ezek a tót asszonyok hamar vénülnek" - mondta magában, és nagyot gondolt rá.

Legokosabb lesz leszakítani, oszt megvan. Hadd kösse be a fejét a bolond tót fiú, éljen vele hóttig... Van neki babája otthon, Jászbaráton! Az nem ilyen cukrászkisasszony, de tűzről pattant menyecske lesz még hatvanéves korában is... Ej, mit! Haza kell ma jutni a fehér lányhoz. A mai este az övé...

Pompás, galád tervek és ötletek jártak a fejében... Lánynak szabad hazudni! Vőlegénytől a menyasszonyt elcsábítani virtus! Ha nem is igaz, amit Kubónak füllentett, itt az alkalom, hogy ezt is megpróbálja.

Mikor dolgát alkonyatra elvégezte, látta, hogy jön a Kubo érte. Kapta magát, elbújt, megszökött. Bokrok mögött lappangva, a házak sarkában kezdődő erdőben suttyongva elillant, s megkereste a sodronypálya vonalát. Magas oszlopok tartották a drótkötelet, amelyen a vastargoncák súrlódva futottak. Felmászott egy ilyen létraforma oszlopon, s belelopta magát az egyik csillébe. Örömmel látta, hogy üres a targonca, csak néhány téglát talált benne meg egy csomó zsákot. Gyönyörűség lesz ezen repülni Ilosváig. Kellemes ringással repült ki a csille a legveszedelmesebb szakaszon. A völgy fölött olyan magasan járt, hogy már nem építhették alá a támaszt. Két hegycsúcs közt úgy úszott fenn a levegőben, mint a sólyom.

"Ha elmondom, el sem hiszik, hogy repülve mentem a tót babámhoz!" - kacagott Máté, s lenézett a völgybe.

Ebben a percben a telepről hatalmas búgást hallott. A gépek fütyöltek. Este volt, megállott a munka.

A csille elkezdett megcsendesülni.

- Tyhű, atyaisten! - ordított fel Máté. - Még megáll!

Eltalálta. Megállott az egész sor csille. Úgy lógtak a levegőben, mint a feltűzött gombok a zsinóron.

Máté megdermedve kapaszkodott meg a csille vasában.

- Hát én most már mit csinálok?!

Nem volt, aki feleljen rá. A völgy húsz öl mélyen feküdt alatta, a legközelebbi láb, amely a földről felnyúlt a sodronykötélig, rettenetes távol, oda egy szál dróton elmenni nem lehet.

- És holnap vasárnap! - kiáltott Máté észbe kapva. - Dehogy! Pünkösd!... Kettős ünnep!... Segítség! Segítség!

A hangja berikoltotta a hegyoldalt, távoli szikláról gyenge visszhangja is hallatszott.

Mit ér? Bánatosan dűlt a csille fogantyújának: itt ünnepel már ő! Gyorsan sötétedett. Lenn az úton bányászok jöttek lefelé a hegyről, égő kahanyecet lóbáltak a kezükben. Valamelyik észrevette Mátét a csillében, s elkiáltotta magát:

- Csert!... Ördög!

Csoportokba verődtek, úgy bámulták az ördögöt fenn a vaskutyában, s borzadva mentek át alatta, sűrűn hányva a keresztet - bár mind lutheránusok voltak -, hogy valamelyiknek nyakába ne vesse magát.

De Máté nem vigasztalódott ezen.

Azon sem, mikor a keserves hosszú, hűvös éjszaka után a friss, dermesztően harmatos hajnalban a madarak énekére feleszmélt, és lenézett a földre, egy másik fekete ördögöt látott szaporán ballagni: a társát.

Savanyúra húzta a száját, de meggondolta, hogy szomorú kéményseprőt még senki sem látott, hát ő lásson először, és saját magát? Olyan nincs! S hatalmasan rákezdte a nótáját:

- Én vagyok a füstifecske!...

Kubo majszter felpillantott, honnan az ég tetejéről hallja a hangot, s megismerte a kollégáját.

Először szóhoz sem tudott jutni az ámulattól. Aztán elkezdett nevetni.

- De az nagyon elegáns hely! - kiáltott föl.

- Nagyon elegáns! - rikoltotta vissza keservesen Máté.

Kubo leült a földre, mert ilyen jókor reggel éhgyomorra nem bírta a kacagást. Aztán újra felkiáltott:

- És hogy az igen praktikus utazás!

- Hej, de még milyen! - mondta Máté.

Kubo a szemét törülgette két tiszta keze fejével, amit az este olyan alaposan megsúrolt, hogy elmehetett volna vele péklegénynek. Az arca is úgy világított ki a fekete kámzsából, mint a hold.

- Tisztelem a menyasszonyodat! - szólt le fanyarul Máté. - Mondd meg neki, tegyen félre egy darabot a menyasszonykalácsból. Megérdemlem tőle!

- Igen, barátocskám! - szólt Kubo, s abban a percben elfeledett minden rettegést, amit az éjszaka kiállott.

Azután, mikor útra kelt, boldogabban lépkedett, szinte röpködött, kacagott, fütyörészett, mint a madarak. Tizennégy év óta az éjjel gondolt legelőször arra, hogy olyan eset is eshetik, hogy valaki elhódítja tőle az Evelinkát...

1911

 

A BIRKAITATÓ VÁLÚ

Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember.

Meghalt szegény, emberi módon, ágyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatlan deszkakoporsóban, betették a földbe, s ráhúzták a rögöt.

Aztán hazajött az a néhány ember, aki kikísérte. Nagyon kevesen voltak: a két, legénysorban levő fia s a töppedt kis öreg felesége; a szomszédokból három asszony meg egy öreg, akivel egész életében csak veszekedett. Talán azért kísérte ki, hogy még egyszer megdobja röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elöl a tanítóval, aki végigénekelte a falut, s hátul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csak bámészkodtak.

Azután hazajöttek, s mielőtt szétoszlottak, egypár szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, még élhetett volna, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohány nem vót, a krumpliszárat is elszítta szegény; ezzel elmúlt az emberek emlékezetéből.

A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mestergerendát érte a kalapjuk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyitva hagytak a koporsó után.

Az öregasszony tüzet rakott, s megmelegítette a töltött káposztát, amit a gazdáék küldtek, egy nagy fazékkal. Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt, s a szaga beleszólott a tanító imádságába is, a két fiú már arra gondolt mellesleg, hogy ha hazajönnek a temetőből, legalább egy jót fognak enni a szegény atyus halálára. Nagyon tisztességes embernek nevezték magukban a gazdát, pedig csak három napja mondta meg nekik, hogy ki kell menni a házból. Addig még ott maradhatnak, míg az öreg meghal, de másnap aztán gondoskodjanak maguknak helyről, mert már másik zsellér várja, mikor költözhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a trágyahordással is elmaradtak az öreg betegsége miatt.

Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonyt megszólította a papné, mikor fent járt a parókián bejelenteni, hogy az öreg úrvacsorát kíván, hogy: "Hát, Zsuzsi néni, mit fog azután csinálni?" Mondta, hogy nála ellakhat, kivált, ha ágya is van, a kis kamarát odaadják neki, ott ellehet, míg él, csak a baromfira kell vigyázni, zöldet szedni a rucáknak, disznót etetni, udvart seperni, meg a kertben, már amit egy öregasszony lendíteni tud. Nagyon meg is nyugtatta szegényt ez a dolog, s azóta nem sírt annyit, mint eddig, most inkább csak azt sajnálta, hogy mér nem tudott ő régebben erre a boldog állapotra jutni. Nem kellett már neki a roggyant kis ház, még kiseperni is csak a szoba közepét kotorta össze, minek, a más számára? Reggel ő már megy a papékhoz, a többihe meg semmi köze.

Lassan, szótlanul eddegéltek, míg csak meglehetősen jól nem laktak. Akkor a két fiú az anyjára nézett, ők is készen voltak: egyikük se marad a gazdánál, eleget ette a zsírjukat, még jó, hogy szabadulnak tőle. Egyik elmegy kocsisnak, egy nagygazdához, a másik meg a városba megy, nincs kedve többet falun lakni, városba megy. Most hát arra gondoltak, hogy el kén osztozni.

- Maga megy a papékho? - kérdezte az anyját a kisebbik, s a városra gondolt; ha pénzt tudna csinálni, meg se állana Amerikáig...

- Nem tudom, hogy lesz - mondta óvatosan az öregasszony. Nem mert őszinte szót mondani, megszokta életében, hogy a jövő percet se tudhatja az ember, s hátha a gyerekeknek van még valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy valamelyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert biz ő már nagyon megutálta az örökös szegénységet, csak úgy reszketett, hogy kikerüljön ebből a nyomorúságból, mint a paradicsomba, úgy vágyott a papné konyhájára, istenem, csak ma is, mikor fenn járt, csirkét pucoltak, hétköznap...

- Maga dóga - mondta csendesen az öregebb fiú, aki itthon akart maradni a faluban, de lány járt az eszében, házasodni szeretett vón, annál jobban, mert a jányéknak van egy kis házuk is; örült azért, hogy szabadul az anyjától.

A kisebbik bekattantotta a bicskáját. Halnyelű penecilusa volt, úgy csattant, mint egy kis pisztolylövés, ki is nyitotta még egyszer, s újra becsattantotta: ez olyan messze vágyó embernek való fájin kés volt... Sehogy se tudta, hogy kén kezdeni mán az osztozkodást.

- Be cafra egy tarisznya - mondta aztán, s a szőrtarisznyára nézett.

A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcskös a közös tarisznyát akarja, amivel az apjuk a vásárra járt meg messze idegenbe, régebben, kubikosmunkára. Ez a szőrtarisznya volt álmaik netovábbja, gyerekkorukba ebből került ki a madárlátta kenyér meg a vásárfia, nagyon megbecsülték ezt a tarisznyát. De ő tudta, mint jelent az öccse szava: böcsmöli, hogy ingyen kapja meg az öreg szerszámot. Lassan, hosszú várakozás után, mintha nem volna fontos, lenézett az öregnek a csizmájára, ami kikandikált az ágy alól.

- No, a tarisznya még tarisznya - mondta -, de evvel a vedlett, rossz csizmával micsinájjunk?

A kisebbik fiú kapzsin pillantott oda. Ohó, a csizma! Nincs valami jó állapotba, de kímélni lehet vele a jobbikat. Már ő is harmadik napja tanakodik, méket válassza, a csizmát vagy a tarisznyát. Ha tudta vón, mék kell jobban a bátyjának! Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a tarisznyát, míg nem ér a városba, mert a városba már senki se hord tarisznyát, de ha ennél marad, itt még száz esztendő múlva is meg lesz, hát ennek ez sokat ér... De ő is szerette volna, mert ő meg elutazik. Hogy lehet tarisznya nélkül útra kelni a faluból, szinte úgy érezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupaszon... Hanem most szörnyen megijesztette, hogy a bátyja fel se veszi a tarisznyaválasztást, s a csizmához pártol. Elkezdett vörös arccal azon gondolkodni, hátha mégis sokkal jobb az a csizma, amilyennek ő látta.

- Ó, fiaim - mondta az anyjuk elpityeredve -, itt mán minden a tiétek. Meghalt a ti jó apátok!...

S szomorú szemmel pislogott a tarisznyára meg a csizmára. Bizony, úgy vón az igazság, hogy itt minden az övé volna, el lehetne adni a tarisznyát, el is akarta, de nem merte, míg az öreg élt, hogy majd aztán. A Lukácsék fia járt itt valamelyik este, kérte a tarisznyát meg a veres pipát, s egy öltözet ruhát ígért érte az anyjáéból, fekete ternóruhát, kicsit ződ már a színje, de még elfeselve sincs. Nagyon szeretett vón abba a ruhába menni a papékho, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamirevaló rongya se, amibe mutathassa magát. Elkezdett keservesen sírni, sírt, sírt, csak úgy hulldogált a könnye. Kifordult a házból, olyan erősen sírt. Nem lesz má semmi becsülete a parókián, ha a fiúk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet utcai kódusnak...

A fiai tudták, hogy sajnálja tőlük a tarisznyát, de nem tudták a Lukács Sándor kínálatát, hát azt hitték, ez csak irigység, s ez nagyon fájt a tulajdon édesanyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt:

- Maga mit rücsköl?...

Az öregasszony sokára s szepegve szólalt meg:

- Ó, fiaim, sajnálom én aztat a ti jó apátokat... Nem tudjátok ti, mi vót ű nekem!

Akkor már Feri a gombos lajbit akasztotta le az ajtó sarkáról, az öregasszonynak megállt a szívverése, ennek a zsebjébe vót a veres pipa...

A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezét, s hosszan s nagy értelemmel tűnődtek rajta, hogy most melyikük jár jobban... De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, a veres pipát is a kisebbik fiú harácsolta el, ez a rossz, gonosz kígyótermészet, aki még a faluból is el akar menni, s rettenetesen meggyűlölte érte a gyerekét.

- Ó, ti kutyák - mondta, és megfenyegette őket ököllel -, még el se dugták jól az apjukat, már ezek rávetik a körmüket a jó lélek vagyonára! Inkább téged kapartalak vón el, ha ilyen bitangok vattok.

De a fiúk felől beszélhetett. Azok egymás után szedték-vették a rossz ringy-rongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümmgettek, egész másnap délig folyton spekuláltak, míg mindenen elosztoztak.

Már akkor beköltözött az új zsellér, már az anyjukat is elhurcolta a szomszéd szekere a papékhoz, ágyával, ágybelijével, ócska ládájával, a fiúk még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlölték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben még háttal sem fog arra fordulni, amerre az egy testvérét véli... Itt nőttek fel ebben a rossz házban, e közt a limlom közt, soha nem jutott eszükbe válogatni, osztozkodni valamin: családi közösség levegője, békessége volt ez körülöttük. De most egyszerre egyénekké, lényekké lettek a bútorok, ruhák, még a rozsdás járomszeg is: megjelent köztük, amit eddig itthon nem ismertek, a magántulajdon, minden borzalmas szenvedélyével és átkával, és kést tudtak volna verni egymásba a rossz motyókért, amit még felkajtattak.

Végre mégiscsak készen voltak. Akkor a kisebb meglátott az udvar fenekén egy hosszú és rettenetesen rossz birkaitató válút.

- Ezt még nem osztottuk el - mondta.

- Az a! - morogta sötéten a bátyja.

- Most evvel mit tegyünk?

Az új zsellér odaállott közéjük, s heccölve beleszólt:

- Vágjátok ketté.

Nevetett rajtuk, mert mit ér a válú, ha kettévágják? De az öregebb, a gazda kifundálta, hogy ha kettévágják, akkor ő a levágott végire deszkát szegez, jó lesz az még válúnak. Az öccse persze nem akarta magával vinni a városba, neki mindegy, majd valakinek elajándékozza, vagy a zsidó ad érte egy pakli dohányt...

Mihály átvetette a fűrészt a válú derekán. Erre Feri kitalálta a bátyja számítását. Hm, még ez a válú teszi gazdává a bátyót; ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja, bornyút vesz; ha a tehenet eladja, házat vesz; gazda lesz; ő meg kódus az országúton...

Fogta a fűrészt, s hosszába tette a válún...

Így vágták el a válút kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen haszna belőle...

1915

 

A NIHILISTA

Az állatorvos kis bricskáján végigzörgött a kis mezőváros köves utcáján. Ahogy jött, a patikánál látta, hogy ott áll valaki, és amikor őt meglátja, gyorsan hátat fordít, és belép az üvegajtón.

Megcsóválta a fejét.

"No, nem baj - mondta magában, és felnevetett, mint szokott, aztán rögtön elkomolyodott. - Nem akar köszönni. Világos. Minek is rontsa az ember a kalapja szélit?"

Nyugodtan hajtott el a patika előtt. Az állomásra akart menni, de eszébe jutott, hogy a gyógyszerész sógora a körorvos, aki most, mint vágatási biztos az ő felügyelete alá tartozik.

Erre befordult a legközelebbi utcán a szék felé.

Az utcán ácsorgott a mészárszék előtt egy tót legény. Rákiáltott:

- Gyere, tartsd meg a lovat!

A fiú nem értette a magyar szót, de a mozdulatot igen, és a legnagyobb buzgósággal ugrott oda, már amennyi a hosszú lábaihoz és nagy bocskoraihoz gyorsaság fért.

Amikor az orvos belépett a székbe, a szemöldöke előbb felszaladt a homlokára.

Az Etus kisasszony, a körorvos csinos, fiatal kisasszonykája, a hatósági bélyegzővel nagy ügyesen billogozta a húst.

Az állatorvos szokása szerint megint elnevette magát, az arca felvidult, és rá rögtön elkomolyodott, csak a szava maradt tréfás, a hangja nem.

- Jó napot, kisasszony! Mit tetszik itt csinálni?

A leányka felemelkedett, kicsit zavarba jött; az állatorvos arcán fellebbent a nevetés, és újra elmúlt róla, ő mindig előre nevetett a viccén, ahogy felötlött az agyában, de komolyan mondta el, és akkor már másnak kellett nevetni rajta.

- A jó leányka segít apja sorsán?

A kisasszonyka szőke volt, és hirtelenfehér bőrén pirosság gyúlt ki, de nevetett; a mosolygása ártatlan volt és bájos.

- Apa szabadságon van - mondta.

- Igen? - vibrált meg egy nevetést az orvos arca.

- És magácskát bízta meg a vágatási biztosi helyettesítéssel?

A leányka nem szólt, nem volt egészen tisztában a dolog fontosságával.

- Megengedi, Etuska? - szólt az állatorvos, és kivette a leányka kezéből a bélyegzőt, és rá sem nézett a húsra, a többi darabra kezdte rányomni.

- Jó napot - mondta a doktorlány, és el akart menni.

- Most már persze szalad, ugye? - villant meg a nevetés az állatorvoson. - Itt hagy engem ebbe a csúnya munkába... Magácska nem utálja?

A leány nevetett:

- Hát istenem, jól megfizetik.

- S mit kap?

- Hát egy tehénért egy koronát, sertés, borjú, bárány 50 fillér.

Az orvos nevetett:

- Nagy gavallér az apa. Felét adja! Annak, amit ő kap. Az egész felét.

A leány arca megnyúlt:

- Csak felét.

Az orvos hamisan nézett rá; a bajusza játszott.

- És megmondta magának, miről ismeri meg a lépfenés állatot?

- Neem. Azt nem.

- Hát azért nem adja át az egészet. Ő magának tartja meg a felét - a tudományért.

A leányka habozva nézett rá. Nem tudta, mennyi a gonoszság a szavak alatt.

- S azt megmutatta, hova kell ütni a bélyeget?

- Hisz az talán mindegy, akárhová.

Az orvos nevetett. Intett, hogy mindegy.

A leány egy pillanatig nézett, aztán egyet gondolt, újra köszönt és elszaladt.

- Máskor is a kisasszony van itt? - kérdezte az orvos.

A mészáros zavarba jött, és elkezdett nyögni:

- A doktor úr csak tegnap ment szabadságra.

Az állatorvos megmosta a kezét, és komoly arcán minduntalan mosolygás futkozott, mint amikor a fellegek szaladnak a réten.

A jegyzőhöz ment. A jegyző nagy barátságban volt a szabadságra ment körorvossal.

- Kérem alássan - mondta az állatorvos, aki sehogy sem tudott beleatyafisodni ebbe a társaságba, ahová csak nemrégen helyezték át, és mindjárt két kerületet kellett ellátnia a háború miatt. Ezek az urak idegennek tekintették, aki úgyis elmegy a háborúval, nem fogadták megyebelinek. - Kérem, kedves jegyző úr, legyen szíves felvenni egy kis jegyzőkönyvet nekem.

- Mid? - szólt a jegyző, és csodálkozó kék tót szemét rámeresztette. - Mid gondolja maga, tirarc úr?

- Csak úgy gondolom, hogy az legyen benne, hogy a körorvos úr szabadságra menvén, helyettesítésről nem gondoskodott; a bélyegzőket rábízta tizenhat éves leánykájára, aki az én jelenlétemben is foglalkozott a húsok lebélyegzésével...

Az orvos arcán szokott mosolya meglebegett, az elképedt jegyző azonban kiejtette a pipát a szájából, és így szólt:

- Ezt a jegyzőkönyvet én fel nem veszem.

- Miért?

- Nem tartozzá hozzám.

Az állatorvos mosolygott. Nem tudta komolyan venni ezeket a tót uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa és önálló dialektusát beszélik, és meglágyítják a kemény magyar nyelv úri karakterét.

Megveregette az öreg jegyző vállát:

- No, nem baj, jegyző úr. Majd felveszi, akihez tartozik.

Átment a szolgabíróságra. A főbíró nem volt otthon, átment az Unger-kávéházba.

Utána sétált. Csakugyan ott ült a fiatal főbíró a modernül berendezett kávéház nagy ablakánál, és a fehér márványasztalon dobolt.

- Alázatos szolgája, főbíró úr - mosolygott és bókolt az állatorvos.

A főbíró fekete szeme gyanakodva ugrált rajta.

- No, mi jót hozott? - kérdezte azzal az önérzetes nyugalommal, ahogy a vármegye legnagyobb birtokos családjának fia nézheti ebben a világtól eldugott fészekben az urakat.

- Kérem, főbíró úr, egy kis rendet instálnék.

- No.

- Ez egyszer a körorvos úr az, aki...

A főbíró ellenséges komolysággal hallgatta végig az állatorvost.

- Jó, majd intézkedem.

Az állatorvos elmosolyodott, és komolyan mondta a nagy bajusza alatt:

- Meg vagyok győződve róla, főbíró úr.

- Mióta van szabadságon a körorvos? - kérdezte a főbíró még tűnődve.

- Hát nem tudja, főbíró úr?

- Nem tudok róla, hogy oda volna. Nem jelentette be, hogy elment.

Az állatorvos mosolygott:

- Majd utólag.

Azzal elment, sietett a vonathoz, mert marhát kellett berakni a hétórásiba.

A főbíró tovább nézte a piacot, amelyen papsajt nő a kövek közt. Mikor el akart menni, hozzálépett a másik szobában biliárdozó algimnáziumi új tanár, és mély tisztelettel mondta:

- Kérlek alássan, főszolgabíró úr, óhajtottuk volna tiszteletünket tenni nálad, de a feleségem gyengélkedett, hanem augusztus hó folyamán, ha meg méltóztatol engedni, okvetlen tesszük tiszteletünket.

A főbíró kicsit kegyesen mosolygott:

- Kérlek alássan.

Még egyszer egymásra mosolyogtak és elváltak. Kint a városka oly kicsiny volt, egyik ház a másik nyakán, és két házban két úriasszony fölött érni kezdett a levizitelés fontos esete.

A főbírót bosszantotta az állatorvos jelentése, és amikor két hét múlva a körorvossal találkozott, szigorúan szólt:

- Szabadságon voltál, kérlek?

- No, csak pár napra szaladtam el a sógoromhoz, az Elza beteg - nevetett kényelmetlenül a körorvos.

- És ki volt a helyettesed a vágatásnál?

A körorvos a cvikkerje fölött kissé elvörösödött. Azt hitte már, nem lett a dologból semmi. Hosszú, sovány ember volt, és ahogy most kiegyenesedett, elnézett a főbíró kemény szalmakalapja felett. Az ujjaival a csíptetőjéhez nyúlt, és találomra szólt:

- Én, kérlek alássan, a segédjegyzőt bíztam meg vele.

- Úgy.

- Igen. Mint halottkémet - mondta viccesen a doktor, az ő száraz és epés humorával.

- Szervusz.

A doktor elhatározta, hogy rögtön szól a segédjegyzőnek, hogy meg ne hazudtolja őt.

Másnap a vármegyétől leirat jött a szolgabírósághoz az állatorvos külön feljelentése tárgyában. A főbíró nagyon örült, hogy el van intézve a dolog, mert az aktán Farkas főjegyző aláírása volt, és tudta, hogy annak pikkje van a doktorra a múltkori rossz vicce miatt. A doktor azt kérdezte a minapi banketten, hogy: "Ki a legbátrabb asszony a megyében? - és erre ő maga felelt rá: - Farkasné, mert Farkassal hál." Ezt a főjegyző nem bocsátja meg egyhamar; nagyon prűd, mikor az ő dolgáról van szó.

Rögtön telefonáltatott a jegyzőhöz, és a segédjegyzőt odahívatta.

- Volt maga vágatási biztos? - kérdezte affektált hangon a telefonba.

- Igen - hallotta a segédjegyző ijedt szavát.

- Jó.

S rögtön lediktálta a választ a megyére, hogy a körorvos a segédjegyzőt bízta meg a vágatási teendőkkel, mint halottkémet. Mivel pedig az ebbeli kötelességét nem teljesítette, megbüntetését hozza javaslatba.

Újabb két hét múlva történt, hogy egy esős napon az állatorvos, ahogy a jegyző irodájába beállít, a segédjegyző ijedten ugrik elé.

- Állatorvos úr, miért tetszett engem megbüntetni? Én soha itt nem voltam a vágóhídon.

Az állatorvos felnevetett, és komolyan kérdezte:

- Magát büntették meg?

- Igen, és azt se tudtam, miről van szó. Itthon se voltam az állítólagos vétség napján.

- Jó, majd megfellebbezzük.

Egyszer csak erélyes leiratot kap az állatorvos. Éjfél után kerül a kezébe, amikor a hónap 4-én az útiszámláján dolgozott. Csak azért nem bosszankodott eléggé rajta, mert tudta, hogy ha bosszankodik, nem tud tovább dolgozni, hanem bemegy a feleségéhez a hálószobába. Ha bemegy, nem is jön ki reggelig, mert az asszony úgyis haragszik a legutóbbi napok miatt, már egy hete egy órát sem töltött itthon, vitték egyik faluból a másikba. Ha pedig reggelre hagyja a dolgot, nem lesz belőle semmi, mert már a parasztok úgy várják, mint a Szentlelket, kihúzzák a szobából is. Ha pedig ötödikén el nem készíti az útiszámlát: azok az urak a megyénél törölni fogják.

A harag tehát pénzbe kerül.

Ennél fogva nem haragudott a leiratért, hanem félretette; az volt benne, hogy a segédjegyző ügyét megfellebbezni nem lehet, mert ha a főszolgabíró közigazgatási ügyben valakit elítél, az ellen fellebbezés nincs.

Amikor éjfél után két órakor a számlájával készen volt, annak végösszege olyan csinos summa volt, hogy erőt merített belőle, hogy megírja mégis fellebbezését a minisztériumhoz: hogy ő nem fellebbez, neki a segédjegyzőhöz semmi köze; ő csak azt kéri, ítéljék el azt, akit ő feljelentett, vagy pedig szentesítsék azt az úzust, hogy vágatási biztos a leányával bélyegeztetheti a húst. S ha ebből kifolyólag négy-öt ember meghal, esetleg hat, senki sem hibás.

Nagyon jó kedvvel feküdt le. Igazán ezek a kis pörlekedések teszik elviselhetővé az életet. A bajusza vetkőzés közben folyton vibrált, nevetések futkostak alatta, csak azt sajnálta, nem láthatja majd, hogy ugrik a plafonig a főbíró, ha orrot kap. Finom, hogy egy boksszal hasba döfi nemcsak a körorvost és baráti körét (még nem felejtette el, hogy húzódott be a patikus a köszönés elől egyszer az ajtón), hanem a főbíró úr őnagyságát és az egész tekintetes vármegyét.

Néhány nap múlva már sürgős idézést kapott a főbírótól. Amikor beérkezett, a segédjegyző ott ült már egy széken az ablaknál. Szegény a saját irodájukban is olyan árva és kopott emberke volt, csak a bortól vörös orra virított úgy-ahogy. Itt meg elhagyatottság, reménytelenség jelképéül hatott.

Amikor a főbíró megértette végre, hogy a segédjegyző csakugyan nem is lehetett vágatási biztos-helyettes, mert ugyanakkor volt szabadságon, amikor az orvos, ráripakodott:

- Maga gonosz ember! Így belekeverni engem egy ilyen slamasztikába. Maga hamisan beszél. Azt mondta a telefonba, hogy volt vágatási biztos!

A segédjegyző alázatosan intett:

- Igen. Mán voltam 1894-ben. Barsendrén, Bars megyében.

A főbíró egy percig hülyén nézett, aztán elnevette magát:

- Menjen haza, szegény ember.

Aztán az orvoshoz fordult:

- Nahát, doktor úr - mondta csípősen -, maga nem ember... Amennyi kellemetlenséget tud maga csinálni ebben a békés járásban, ahol sose volt semmi baj...

- Én csinálok, főbíró úr?

A doktor arca felderült és elborult.

- Maga, kérem, egy nihilista! - kiáltotta a főbíró tele torokból, aztán egész szelíden tette hozzá: - Hanem meg fogjuk szelídíteni magát is - és kedélyesen csapott a vállára. - Téged is, egyen meg a fene. Te nihilista!

S a nihilista mosolygott befelé. Most már ő is készen volt. Úgy látszik, megnyíltak a kapuk.

1916

 

ÉGI MADÁR

1

Két napszámos, egy fiatal meg egy öreg, hordták kifelé a zsákokat a gazda kamrájából.

Gyönyörű tavaszi volt az idő, enyhe, engedékeny, veteményező idő, sárga napsugarak csillogó aranyat hintettek a tócsákba, a fű buján zsendült a kerítés tövén. Már a kotlós is ott berzenkedett, s számtalan kotyogással hívta csibéit, akik aprócska pöttyök voltak, és édes kis csipegéssel futottak a tyúk után.

- Szaporán, szaporán, no, mi lesz má! - állott meg a gazda a kamara előtt. - Ne sajnáld a kezed. Ha eltörik, kérj mást az apádtól.

- Aha.

- De jól adja, gazduram! - nevetett kicsit a két ember, és újult erővel állottak neki a cipelésnek.

- No, ha estig bevégzitek a nagy táblában a vetést, akkor ma este a bálba...

- Kapunk egy jó áldomást.

- Ma este a bálba mehetsz a zsidóhoz, megmondhatod neki, hogy: egy hordó sert! Én parancsolom!

- Az jó lesz.

- Egész hordó sert parancsolhatsz.

- Jó lesz.

- Verjed a melled, hogy egy hordó sert parancsolok! Mondjad egész erővel, hogy: én parancsolom!

Az emberek megállottak, végre elértették, hogy tréfa; az öreg megcsóválta a fejét:

- Aha, jó vagyunk má.

A fiatal is visszanéz az ajtóból, a nyakán lévő súlyos zsák alól.

- Gazduram csak bolondoz.

- Hahhahaha! - kacagott a gazda, hogy a nyaka is belevörösödött.

Jól érzi magát, úgy jár, mint a kanpulyka az udvaron, felduzzasztott nyakkal, gangosan sétál. Gyönyörű a tavasz, szépen megy a vetés, nagy a birtok, szép a feleség...

Míg egyet fordul az udvarban, az emberek csak hordják, hordják ki a zsákot.

A nyitott konyhaajtón kinéz a menyecske, vizet önt ki. Csinosan, pirosan, fekete szeme csak úgy virít, egy pillanat múlva eltűnik a tágas, nagygazdás házban.

- Látta kend?

Az öreg napszámos vállat von.

- Éli ez itt a világát - dünnyög a fiatal.

- Hagy élje, fiatal.

- Fiatal. Öreg gazda mellett fiatal feleség.

- Gyere, hordjuk a zsákot.

Bent a kamarában a fiatal napszámos újra megszólal:

- Ej, az Isten se tudja már, mit csinál... Ennek a vén zsiványnak annyit ád, hogy kihordani nem lehet a mezőre még csak a vetőt se. Nekem meg annyit se mán így tavasz felé, hogy akit a hátamon elcepelhetnék a malomba.

Az öreg napszámos is megállott, levette a kalapját, s megtörülte a homlokát.

- Ne búsulj te az Istenen. Tudja az, mit tesz, barátom.

- Ej, még ezt a menyecskét is ennek a gazembernek kő megkapni, e... Szegény Miska... Maj meglátja kend, hogy haza se mer gyünni többet a falujába... Mán még a szegény jányt is elszedik a szegény legény elől.

Az öreg csöndesen szólott:

- Ebbül is láthatod, hogy nem kell a jó Istenen búsulni. Odafenn az égbe észrevettek valamit, hogy ohó, mán itt meg itt nagyon meggyűlt a pénz, hát tenni kell valamit, hogy hagy oszoljon. Ez a zsugori sose adott a szegénynek semmit. Így meg a Pannival egy egész kapásfamíliát el kell neki tartani...

A nyalka kocsis valami lószerszámért jött be, s oda is szólt nekik, ahogy a magtár sötétjében álldogáltak:

- No, csak ne prédikáljon, mer majd mond valamit a gazdasszony, nemcsak a gazda.

- Mit mond! - kiáltott a vénember nagy képpel. - Bácsi vagyok én neki! Mindig együtt dógoztam az apjával.

- A vén kötélrevaló - nevetett a legény. - Nem akar mán esmerni!

De Kati néni kukkant be a kamrába.

- Hun van az a files kosár?... Nem nyughatsz te, mit bántod azt a kotlóst, te! Mér nem keresel valami dógot, te?... - ripakodott még kint az ostoros gyerekre, aki ácsorogva piszkálta egy vesszővel a berzenkedő kotlóst.

- Itt jön az én szeretőm, a Kati néni! - mondta a kocsis nevetve, és kiugrott tréfásan az ajtón, hogy Kati néni a fejéhez ne vághasson valamit.

Kati néni utána nézett gyilkos szemmel.

- Eridj te, így kell az öreggel bánni...

Aztán az öreg napszámoshoz fordult, s pusmogva mondta; a menyecskére dörmögött:

- Lelkem, az ű apjának az apja meg az én idesapám egy tesvir vót, de mán ezek, lelkem, nem is akarnak hallani a rokonságrul! Cseléd vagyok én itt, de fizetés nélkül, osztán senki se bánja, hogy ezek a bitangok szekírozzanak...

Megtörülte az orrát, szemét, a két napszámos kíváncsiskodó szemmel, tunyán bámult rá, s várták a szavát.

- Kivált az öreg, az unokatesvírem! Phö. Az tagadja le a vérit eccer! Kiesküszi az ídes húgát... Így kell nekem kínlódni, szegény árvának...

Kint a menyecske hangja hallatszott: - Kati néni!

- Jaj, de megyek! - kiáltott a vénasszony, és sután, rémülten kezdett kapkodni. - Juj, hun is van az a... Jaj, teremtő isten, mi a gutát is... Ó, ez az én szamár fejem...

- Ott egy füles kosár, e! - mondta a fiatal napszámos nevetve.

- Hát persze, a files kosárt! Látod, milyen vagyok! - s ezzel elrohant, hogy majd összetörte magát.

A két napszámosember elhallgatott, tűnődve nézett maga elé, szótlan vitte ki a zsákot.

A gazda kikiáltott az udvarról:

- No, elég mán arra a szekérre, a lúnak is élni kell. Nem ember az, hogy el lehessen nyúzni.

- Hej, de jól mondja - szólt az öreg napszámos, felnézett, és megvakarta a fejét a kalap alatt.

Fanyar tréfája után nevetve szólt be a gazda a konyhába:

- Panni!

- Na.

- Mengyek a faluba. Mengyek a bíróhoz.

- Jól van.

- Hát kifizessem az öreg adóját?

Az asszony vállat rántott. Licitálni akarták a szülei viskóját.

- Nem ér az annyit - mondta csendesen -, mint amennyit kéne fizetni érte.

A gazda nevetett, mint szokott, felduzzasztott tokával, aztán falánk szemmel nézte a menyecskéjét, aki elpirosodva húzódott be előle a házba.

2

A konyha mellett a hűvös kamara tele van hagymaszaggal s a tavaszi erjedést érezni kezdő magvaknak nyers, zöld, csípős illatával.

- Kati néni!

Az öregasszony a konyhából benéz.

- No?

- Szaladjon csak, hozzon egy csuprot.

- Igen.

- Azt a fekete csíkost.

- Igen, igen.

Panni komolyan, nyugodtan dolgozott tovább; még az ősszel, tudja isten, hogy rakták le ezeket a magvakat, nincs itt semmi rendben. Egyenként kell különszemelni mindent, össze van itt zagyválva mindenféle fajta.

Még az ősszel... Ebben a pillanatban eszébe villant valami. Még az ősszel hol volt ő... Még az ősszel napszámba járt a Komáromi-portára...

- Kati néni!

Kati néni azóta megint kinn pletyivált a napszámosokkal, s most ijedten kapja le a legelső sárga csuprot, és szalad be vele.

- Ez a fekete csíkos?

Kati néni újra kiszalad, és közben jót lódít az ostoros gyereken, aki a galambokat ijesztgeti.

- Itt mindenkinek annyi a dolga - mohog -, majd megszakad, csak ennek nincs soha semmi dolga.

Panni megint csak nem győzi várni, s maga kimegy. Fázik is idebenn, kimegy a napra a magvaival, s a ház előtti nagy malomkő asztalon folytatja a munkát.

Jó a napsütésben sütkérezni, örvös, begyes, golyvás galambok röpködik körül, szemet várnak a szárazra, porosra szikkadott földön, szór is nekik. De van azért az udvarban valami csönd, valami szomorú lankadtság, a fiatalasszony a nagy udvarban annyira magában érzi magát.

A parádés kocsis hetykén fütyörészve hord valamit az ólból villaszámra, ide-oda pislant, s szeretne valahogy belekötni az asszonyába.

- Kati néni? - szól foghegyről arrafelé.

- No, mi a?

- Hát táncolunk-e este a bálba?

- Ó, eredj, te bolond!

Panni maga is elmosolyodott rajta.

- Hát te, Laci, táncolsz? - szólott az ostoros gyereknek, aki komolyan ácsorgott.

- Én? Megforgatom én a lyányokat!

- Vagy azok téged!

- Mék szeretőddel táncolsz, Laci? - állott meg az istálló ajtajában a menyecske hangjára a kocsis.

- Maj választok - szólt öregeskedve a gyerek.

- Hát hány van, te tökmag? - szólt Panni, aki még minduntalan elfelejti a nagy rangkülönbséget, és ezek közt érzi otthon magát.

- Van vagy hat - mondta a kis vastag gyerek.

- Ó, az ördög vigyen el, osztán mind megcsalod űket?

- Eleget megcsalnak azok éngem.

Egy pillanatnyi csönd lett, mindannyian megérezték a kölyök szavában a csípést. Akasztott ember házában nem jó kötelet emlegetni. Pista, hogy elhessentse a kellemetlenséget, heccelve szólt:

- Hát magának hány van, Kati néni?

- Eredj, te bolond, te, komázz a pajtásoddal.

- Lássa, nekem is van egypár.

- Jobb vón, ha egy cselédet kerítenél nekem - szólott Panni.

- Hányat parancsoljak ide hónap reggelre?

- Egy is jó lesz, csak jöjjön.

- Jó lesz a Kánya Zsuzsi?

Az asszony behúzott szájjal nevette el magát:

- Nem gyün az énhozzám.

- Nem gyün?... Elgyün a, ha én mondom... Hát nem hallotta még, gazdasszony, a nótámat?

S mókásan dalolni kezdett:

Kovács Pesta bű gatyája,
Megakadt a kapufába.
Nem a kapufa fogta meg,
Kánya Zsuzsi markóta meg.

- Ej, de cudarházi vagy! - nevetett a menyecske, s Pista bement az ólba.

- Kati néni - szólott aztán Panni -, szaladjon csak, hozza ki a fias hagymát, benn felejtettem.

- Igen - mondta Kati néni, s bement.

Mikor Pista keresztülment az udvaron, újra odavetett egy bizalmaskodó, de tisztességes szót:

- Nem is táncolok vele az éccaka, ha el nem gyün!

Panni nem szólott rá semmit, maga elé nézett. Nincs cselédje, nincs. Magányosan él. Senki se jön hozzá szolgálni, s ő itt van a nagy munkában; a lelke majd kiszakad, annyi a dolga, mert mindent magára vett... Az égen fehér felhők voltak, s kékség, csodálatos kékség... Ilyen volt az élete is, még mindig kék volt és ragyogó, mélységes kék, amelynek a fenekén fekete feketeség fenyeget, de a színén fehér kajánságok, fehér kárörömök apró buborékai úsztak.

- Nem lelem én aztat a mákot - jött ki Kati néni.

- Mákot?

- Hát nem azér küldtél be? Mákért.

- Hagyma! Kati néni, hagyma! Fias hagyma!

Félig bosszankodva, félig nevetve nézett az öregasszonyra, aki öreg létére olyan szórakozott volt, hogy semmi hasznát se lehetett venni.

Rokon, nem akar dolgozni. Urizálni szeretne.

3

Délfelé Panni már messziről látta, hogy a sógorasszonya jön errefelé. Izgatottság futott át rajta. Félt ettől a nyelves, kevély, csúnya asszonytól, aki keresztülnézett rajta, s legjobban meg tudta vele éreztetni, hogy betolakodottnak nézi az egész nagygazda-atyafiság a Komáromi-vagyonba. Bement a magtárba előle.

Abban a pillanatban, ahogy belépett, az öreg napszámos meg a kocsis avval dolgoztak, hogy zsákokba lapátolták a búzát. Úgy látszik, szokás szerint megint nem jókat beszéltek, mert megrezzentek a menyecske beléptére; az öreg odább vitte a zsákot, s nyögött.

- Szakadjon meg, de nehéz.

A kocsis kiugrott a szuszékból, és súgta:

- Álljon meg, álljon meg, ne káromkodjék, hiszen fog a kend átka... Vén siket, nem hallja, hogy kiszakadt a zsák?

- Dugjál bele valami csutakot, no - pusmogta a vénember.

A kocsis leguggolt, és mesterkedett vele.

- Én nem tudom - mondta -, mi van evvel a zsákkal, minél jobban bedugom, annál jobban kiszakad.

Odalesett a menyecskére, aki felől csinálhattak, amit akartak, nem vette őket észre.

A vén napszámos egy ideig meghökkenve nézte, hogy folyik szét a búza a magtár földjén, aztán felsóhajtott csöndesen:

- No, legalább pihen egy kicsit az ember.

Panni odanézett homályos szemmel, köd volt a lelkén, attól nem látott. Számította, mikor ér ide a veszedelem, a sógorné.

- Hallgasson kend - mondta a kocsis.

A napszámos hallgatott, s ránehezedett a zsákra, amely a súlya alatt lassan repedni kezdett.

- Ez is zsák - mondta dörmögve -, ilyen zsák. El van e mán rohadva...

- Vigyázzon, mer kikap...

- Én nem vágtam ki... Az ő apja még ki is vágta vóna... A vót a fájin szegény ember. Mikor a pipára gyújtott, azt látni kellett. Eccer az öreg Kerekszeghyvel össze is pofozkodtak a pipa végett... Pedig hát pipa nélkül a szegény ember... Az ilyen lyányszájú is, mint én, e, aki csak bagózik, aztán pök a markába, osztán tovább dógozik...

- Mi van ott? - szólalt meg Panni.

- Semmi - mondta a kocsis.

- Szétment ez a rossz zsák - szólt uszítóan, fitymálva a napszámos.

- Az a jó zsák?... Hisz az új zsák!... Most fódtam...

S fuldokló méreggel állott felettük, a szép piros búza szétömlött a deszkapadló porában.

- Kati néni!

De Kati néni nem hallotta. Nagy hangon magyarázta odakinn a sógorasszonynak, hogy ő itt van a magtárban.

A sógorasszony hangját lehetett hallani:

- A magtárba? Hm. Hm. De dógos a menyecske!

Panni lángvörös lett a gúnyos hangra, és kiröffent belőle csöndesen: - Bezzeg jó, ha valakinek mindig van ideje farsangolni.

- Nagygazdáné! - mondta az öreg napszámos.

- Kend csak hallgasson - villant rá a menyecske szeme -, majd számoltatok a gazdával! - s a kocsisra nézett.

- Én nem csináltam - sietett ez magáról elhárítani -, ez a vén jebuzeus csinálta.

- Nem te vótál hátul? Mit tudom én, mit mesterkedtél ott.

- Mingyán kitaposom kendbül a lelket, hogy meri rám fogni! Hát nem a hombárba vótam?

- Te fogtad rám! Betyár vagy te. Bicskával vágtad ki.

- Bicskával a kend lelkit, ha eccer torkon kapom.

Panni felháborodva fordult vissza hozzájuk, hogy az ő szeme előtt ilyen csúnya patáliát mertek csapni. Égett az arca a szégyentől, a sógorasszony bármely percben belép, és úgy találja, hogy nem bírja fenntartani a tekintélyét.

- Elég volt mán! - kiáltott rájuk. - Kati néni, Kati néni! A sógorasszony bedugta a fejét:

- Mi az, no?

- Semmi.

De nem bírta megállani. Éreztetni akarta az embereivel is, a vendégeivel is, hogy ő ki.

- Megint kilyukasztották egy jó zsákomat - mondta.

- Szent Úristen - csapta össze a kezét kihívó gúnnyal a sógorasszony -, hát akkor nem semmi! Hiszen az borzasztó!... Szerencse, hogy van itt elég... Kati néni...

Kati néni berohant.

- No, mi az, no?

- Hozzon tűt, cérnát, megvarrni a zsákot.

A sógorasszony elhúzta a száját, csúfondárosan nevetett:

- Fekete cérnát a varrógépről, Kati néni.

Panni végignézte.

- Tudja azt ő. Ott a fonal a kiskamarában...

- Ez a szép búza, ez a gyönyörű búza! Ez a drága búza - lármázott szájaskodva, gúnyosan uszítva a sógorné. - Malomba lehetett vóna vinni, osztán így bekeveredik a földön.

- Hát bizony kár vót a napszámér - mondta Panni félvállról.

- Az mán igaz, te Panni, mi lesz ebből a világból, sose fizettünk annyi napszámot... Hogy bírjátok? Ti veritek fel!

Panni lángvörös lett, nem szólott rá semmit.

- Még csak tavasz van, máris forint a napszám.

- Kati néni, maga mégis itt van? - kiáltott Panni a szájtátó öregasszonyra.

A sógorasszony utánanézett a túlságoskodva szaladó öregasszonynak.

Úgy állott ott a magtár ajtajában, mint egy csendőr, csak a szemét jártatta.

- Szegény Kati néni!... Kár egy rokonnak ennyit szaladni!... Mért nem fogadsz cselédet, Panni?

Pani újra kigyúlt, aztán elsápadt. A vére mind leszállt a szívére, csak rábámult az asszonyra, akit azért ennyire komisznak, ennyire szemtől szembe gonosznak még sohasem látott.

- Te könnyebben fogadhatnál pedig, mint mi. Ismered, ki annak való, ki nem. Mér nem szólsz egynek, hogy megfogadod?

- Álljon be. Magát megfogadom!

Rekedt csönd lett a szóra.

A sógorasszonynak felakadt a szeme. Csak bámult, mint aki nem jól hall, nem lelte a szót, amivel mindjárt agyonüsse a másikat. Panni azonban szinte felszabadult. Tudott ő valaha gyereklyány korában nyelveskedni, s most egészen meglelte, hogy kell evvel beszélni.

- Úgyis nagyon végin a birtok. Ideje valami jó helyről gondoskodni.

- Jaj, te szemtelen! - kiáltott fel a sógorasszony.

- Hát mit hányja nekem örökké az apámat meg az anyámat? Hogy napszámba jártam magukhoz. Jár még maga énhozzám!... Ha én dógoztam, biztos, hogy egy forintér kettő árát dógoztam.

A másik asszony fekete, beszáradt képére valami önuralom jött, egyszerre visszafogta magát, mint aki még mindig fölül van, mint akinek semmi az efféle nyelvöltögetés, mert keményebb durungot tart a markában.

- Sokat dógoztál - szólt piszkálva -, az igaz...

- Nem is úgy, mint... - kezdte Panni, s elhallgatott, megérezte, hogy hamari veszedelem fenyeget, s visszatartotta az újabb vágást, nem mondta ki, hogy "mint maguk"...

- Mint mióta nagygazdáné lettél - fejezte be csúfondárosan a sógorasszony.

- No de most már elég legyék - pattant fel hevesen -, mer hallja, még nem szóltam az uramnak! Hanem most mán mindent kitálalok.

- Tegyél hozzá, ha kevés! - folytatta felülről, megvetően, uszítóan az asszony.

- Elég az is, ami van. Az is sok... Álljon félre az utamból - szólt rá a vén napszámosra, aki most jött be megint a magtárba. - Ilyeneket kell nekem is megfogadni, bosszúságcsinálónak.

De most a maga fajtájába kötött. Az öreg mérgesen pattant rá, de minden különös sértő akarat nélkül, csak avval a komisz tréfával, ahogy a szegény ember a tromfot visszaadja duplán annak, akinek lehet, ahogy az előbb éppen Panni bánt el a sógornéval.

- Mér nem fogadsz olyat, aki jókedvet is csinál még a napszámér?

- Jaj, de jól mondta! Nahát, ez megmondta! - kacagott fel a sógornő erőszakosan. - Nahát, öreg, a számbul vette ki... Hej, jött ma valaki, aki alig várja, hogy füttyentsenek má neki.

Panni, mint, egy berzenkedő jérce, állott a sarkára, s szembe a másikkal. Végig végignézte. Így szemtől szembe, vágásra, csípésre készen, villogó szemmel és felháborodott szívvel.

- Mondja ki, mondja ki!... Csak mondja ki, hadd lássam, mennyi hát a komiszság a lelkibe!

- Mit mondjam - rántotta el durván a vállát az asszony -, úgyis tudod, ki jött ma meg a cigánysoron!... Hogy is híjják csak? Más nevét nem tudom..., valami Miska!

- Hogy merte ezt nekem kimondani?... Hogy merte ezt nekem kimondani?

- Hogy merted te azt nekem kimondani, hogy megfogadsz cselédnek?

- Úgy, hogy mertem!... Fuj, micsoda szemét népek közé keveredtem!

- Mért nem maradtál a magad úri fajtája közt?

- Jaj, de fáj... Ez fáj, ugyi?... Fáj, hogy én lettem az első a nagygazdánék között!

- Eridj te csak a garádjára a Miskáddal! Ott a helyetek!

- Nem hallgat rögtön?... Itt én vagyok az úr! Ide csak az jön be, akit én hívok!...

- No, akkor a Miska mindjárt itt is lesz!

- Ha itt lesz, el is megy... Aki nem az én akaratommal jön, az az uram akaratával megy el!...

- Azt tudom, hogy rám szívesen uszítanád, de a Miskára!

- A Miskákat fejszével veri ki az uram, az efféléket ostorral.

Ez már sok volt... A sógorasszony csak hápogni tudott rá.

- Ostorral?... - mondta. - Engem!... A sógorom udvaráról... Te semmiházi, te szemét!...

Panni egyre jobban megveszekedett.

- Nem hallotta még, hogy hallgasson, ha én szólok?... Hát meddig akarja ez ezt még?... Hát mit keres ez itt még?... Hát micsoda bőr van ennek a képin? Lagos bőr!... Mindig egyforma szép! Báli cipőnek való... Most jut eszembe, hogy mennyi dolgom van. Alászolgája!... Nem vagyok flangérozó kedvemben... Ifiasszony!

S keresztültört az ajtón a kosárral, és bement gőgös léptekkel, égő arccal, magából kifordult, feldúlt lélekkel a házba.

- Ifiasszony!... Mi vagyok én?... Ifiasszony?... Halljátok, ez a Miska után megy a garádjára.

Panni még megállott az ajtóban.

- Nem vagyok én született nagygazdáné. Nem fog az én ablakomon bejárni se a kocsis, se a béres, se párjával mind a kettő, mint néhol! - Evvel be a konyhába, s többet nem mutatkozott.

A sógorasszony az utcán megállók, a kerítéshez szaladt szomszédasszonyok felé apellált:

- Hallottátok, mit terjeszt ez rólam?... Hallották maguk is?... Nahát, itt lesz per!... Törvény lesz ebből!... Mind hallották!... Maga legjobban!

A kamarából kidöcögő vén napszámosra kiáltott, de az dünnyögve ment tovább:

- Fene ügyel arra, mit beszélnek egymás közt az asszonyok.

A sógorasszony némán, de gőgösködve sietett ki az udvarról, a kerítés mellett egy menyecske így szólt:

- Jaj, de gyönyörű volt...

4

Panni egyre izgatottabb lett. Most, hogy megtudta, hogy itthon a Miska, félt az urától, hogy veszi majd a hírt. De a gazda csak késett. Már ebédidő lehetne, csak nem jött. Biztos, hogy azóta telebeszélték a fejét.

De a malac visított az ólban, annak ki kell vinni az ennivalóját, mert széthányja a hídlást.

Kivitte hát, s bedöntötte nekik. Míg azok faltak, megállott felettük, s aztán elnézte a galambokat, akik kóvályogva szálldostak körülötte. "Tubi, tubi, tubi... Ha nekem szárnyam volna... Hogy el tudnék innen repülni... Ilyen életet élni az én fiatal életemmel... Érdemes vót... érdemes..."

Az anyja jött fölfelé az udvaron.

Kis vastag öregasszony, csendesen mosolygós; belátogatott az öreggel egy kicsit ebédidőben, ahogy szokták. Szíveskedve szólt:

- Az öreg bement megdézsmálni a veje szivarját. Nagyon szereti a veje szivarját megdézsmálni.

Panni elfordult.

- Neked mi bajod?

- Semmi.

- Semmi... Van valami?...

- Nincs semmi.

- Hát akkor mi baj?...

Panni vállat rántott, becsapta a disznóól ajtaját, s leült a tőkére. Itt el volt bújva a világ elől, ide nem láttak be, se az utcáról, se a szomszédból...

- Az uraddal? - kérdezte gyáván, ijedten az öregasszony.

- Eh.

- Hát akkor...

De elhallgatott, látta, hogy a lánya nagyon keserves. Úgy hallgatott felette, gyáván és félve, hogy valahogy meg ne bántsa a nagygazdánét.

- Van avval úgy az ember... Néha... - mondta aztán. - Előveszi az embert... az érzékenység... Kivált esős időben...

Panni felsóhajtott.

- Csak apád meg ne lássa... - suttyogta-motyogta az anyja - meg az urad... A férfiemberek nem szeretik, ha búsul az asszony... Azok azt akarják, hogy az asszonyfélének egy csepp szíve se legyék. Mindegy a, akármi történik, vagy akármi jut eszébe, örökké olyan jókedvű legyék, mint a parancsolat... Engem is mindig aranyos kedvűnek ismertek, de csak az én jó Istenem tudná megmondani, mennyi éccakai sírásba kerül a, hogy nappal mindig nevessen az ember szeme.

Panni csak hallgatta, hallgatta az anyja csendes, pusmogó szavát, gyerekkori érzései újultak fel, látta az anyját gömbölyűnek és világos ruhában, érezte, hogy mindig együtt kacagtak régen, jaj, de nagyon régen.

- Nincs is olyan asszony több - mondta meghatottan -, mint édesanyám volt.

- Dehogy nincs, fiam. Mindenki olyan, aki olyan akar lenni... Hát mi bajod, na...

- Semmi.

- Énnye, hol az a seprű, na? Mingyár megsuprikállak... - aztán maga is érezve a tréfa kis fonákságát, csendesen szólt: - Hát mi történt veled, kedves gyermekem?...

- Tudom is én... Nem olyan a világ, amilyennek kívülről látszik...

- Igaz a... Kívülről szép, de mindennek megvan belül a tarkája...

- Nem leszek én többet olyan boldog soha, amilyen otthol voltam...

Az öregasszony elhallgatott. Unta is az állást. Leguggolt a lánya mellett, s egy kis vesszőt vett, azzal húzgálni kezdett a földön.

- Még eddig jónak láttam hozzád az uradat.

Panni vállat vont, s belehajolt még jobban a kötényébe.

- Hibádzik valami, fiam?

- Hibádzik.

- Mi?

- A boldogság.

Az öregasszony futólag, lesve felnézett a lányára, annak a lesütött, égő arcára. Aztán soká hallgattak. Végre csendesen megszólalt:

- Nálam vót az is. Mámma.

Panni nem értette el, hosszan várt, akkor kérdezte:

- Kicsoda?

- Az.

Panni lángvörös arccal emelte fel a fejét, s szinte megdermedve nézett az anyjára.

- Ő?... - lihegte.

- Aha.

Újra hallgattak.

- Hazagyütt?

- Aha.

Az asszony beharapta a száját.

- Mámma?

- Ma.

Panni föllángoló szemmel:

- Osztán mit keresett magánál?

- Hát, fiam...

- Oda mert menni?... - tüzelt egyre jobban Panni.

- Hát szegény fiú...

- Nahát, ez csak szemtelenség! - fuldoklott. - Ezt nem hittem volna, hogy oda merjen menni.

Az anyja hallgatott, aztán mintha egészen egyszerű dolgot mondana, szólott:

- Ide is el akar jönni.

- Rögtön leódom a láncos kutyát, de rögtön! - ugrott fel a helyéről, mintha már itt is volna, ijedt rágondolással. - Küldök az uramért!

- Jaj, istenem... - motyogta az öregasszony. - Csak egy percig akar veled...

- Semmi közöm hozzá...

Panni kétségbeesve állott, szinte elröpülésre készen.

- Összekiabálom a szomszédokat, az egész falut mind idecsődítem.

És sírva fakadt.

- Hogy én már nem lehetek bátorságba az otthonomba se!

- Édes fiam, ne rettegj, nem olyan háborgós az... Meg itt leszek én is, azért hoztam el apád is.

- Hát maguk vele szövetkeztek?

- Isten őrizz...

- Hát maguk vele szövetkeztek?

Panni elfordult, nekitámaszkodott a csűr tapasztott falához, s reménytelenül nézett maga elé.

- Mindig csak ellenem, mindig csak ellenem... Akkor is... Nekem jutott vóna eszembe nagygazdámé lenni... Ki mondta mindig, hogy "szegény asszony: condra, gazdaasszony: selyem"...

Az öregasszony bólogatott.

- Ajjaj - sóhajtott, s a vén ura ellen gondolt. "Nem mécc, az anyád istenit! Kihasítalak!", s Panni könnyes szemeit kezdte törölgetni.

Kisvártatva megint kibuggyant a száján:

- Most én boldog volnék, most mán nem leszek. Másnak a lába kapcája vagyok én má, mindenki belém törüli a sáros csizmáját... Nagygazdáné... Mindenki irigy... Van mire... Se cselédem, csak dógom... Megszakadhatok bele... Meg nem is tanultam én azt, hogy kell az ilyet... Mit tudok én, szamár vagyok én a nagygazda dolgokho, csak kapálni tudok én, nem veteményezni, osztán senki jót akaróm...

- Hajjaj - sóhajtozott az öregasszony odalenn a porban, a csűr tövén, ahol már fel van szikkadva a föld, s a vesszőcskével a porba írt. A nap odasütött rájuk, a jó meleg tavaszi nap, nem gondolta volna, milyen őszi bajok gyűrűznek a lelkekben.

- Van baj így is, meg van baj úgy is. Azér asse jó, csak ne igen vággy rá, szegény asszony lenni.

Hogy a lánya nem szólt rá, hevesebben, bátrabban folytatta:

- Neem, a fene egye meg... Van annál jobb is... De rosszabb alig... Milyen sorom vót nekem, az isten döglessze meg, ha még az is jó... Egy komisz emberrel verekedni egy egész életen keresztül. Még most se hagy békin. Az előtt nemigen lehetett kimondani, amit gondót az ember. Akkor is követel, ha egy krajcárfiú se csörög a zsebbe. "Dögölj meg, kutya... Fordulj fel, kutya..."

- Ha nem ahho ment, akit szeretett.

- Hát ki az istennyilához?... Szeretett! Tudja is azt egy napszámosféle, mi a szeretet. Hát nem kapott több bolondot, hát aszonta, hogy szeret. Verni szeretett... Amilyen lyány én vótam meg menyecske... Effélék, mint te vagy, felé se járnak..., az egész megyéből, ha jöttek az urak Bikkfalvyho, engem mindig főhívattak, danolni kellett nekik a Lehullott a rezgő nyárfát... De jól is tudtam. Olyan hangom vót, mint a sikóttyu. Telerakták vón a kötőmet arannyal, ha hattam vóna... De én éjfélre mindig hazamentem, mégis majd megölt az a vén betyár... "Cafat"... "Úri dáma"... Vót elégszer hallani... De a feles főd jó vót... Míg el nem hitte magát, osztán ki nem lódították...

Panni megdöbbenve hallgatott. Eddig, ha hallotta is a durva szavakat, a cudarkodó veszekedéseket, nem értette meg. Nem értette át a maga sorsán keresztül...

Most megértette, és meg volt rémülve...

Hallgatva ácsorogtak, a gyenge napsütés kezdett felmelegedni rajtuk.

Fentről az öreg kiabálása hallatszott fel:

- Hé..., asszony... Hun vagy mán?...

- Na, má nem maradhat. Egy percig el nem maradhat tüllem...

Felállott, s nehézkesen totyogott előre. Fájt minden csontja, jaj, de nehéz az öregasszony teste, aki tíz gyereket hozott a világra.

Megmutatta magát az öregnek, aki végigdöcögött az udvaron, s lejött hozzájuk.

Panni rá se nézett, ahogy színeskedve mordult rá az apja:

- Hun a vőm, jányom?

- Nincs itthun - szólt az öregasszony.

- Azt kérdem, hun van - vakkant az öreg fogatlanul és elhárítóan a feleségére, mintha a hangját se akarná hallani.

- Elment kifizetni a maguk adóját - mondta élesen Panni.

Az öreg elhallgatott: - Jól van, no.

Gondolta magában, a lánya irigyli tőle, hogy az ura azt kifizeti, s most már nem mert annyira hencegni előtte.

- Mit akarsz a vőddel? - kérdezte a vénasszony.

- Semmit - morgott az öreg, s visszafordult.

Aztán megállott s visszaszólt. Hamiskodva; nem fért bele, hogy ki ne mondja, de bizony nem jött már olyan jól ki a vicc, mint ahogy készült benne.

- Azt akarom mondani neki, hogy vigyázzon a feleségére. Itthun a Miska!

- Fene egye meg a szamár lelkit - mohogott rá a felesége -, ettül kitelik az ilyen marhaság... Eredj inkább kuksolni a kuckóba, osztán köszönd meg, ha kifizetik az adódat.

- Mit fizeti az én adómat! - pattant fel az öreg. - Mit bánom én azt. Fizet a végrehajtónak! Nekem nem fizet!... Nem iszok én abból egy pohár sert se.

- Megmarad a házad.

- Dűljön össze - s éktelen káromkodásba kezdett az öreg. Fogatlan szájából csak úgy fercsegett a szitok. - Mán a szivart is dugjátok előlem?... - támadt durván a lányára.

Panni vállat vont.

- Ott van a régi helyén - mondta aztán.

- Vak e mán, nem lát - szólt a vénasszony -, mért nem szóltál Katinak?

- Miféle Katinak? - förmedt rá az ura.

- Hát annak. A rokonodnak.

- Rokonnya a kutyának - lármázott rekedten a vénember. - Nem szedem én a sárbul a rokonaimat... Nagygazda vőm van, fütyülök a koszos rokonságra.

És csúzos lábain elballagott.

A felesége félt, hogy valami illetlenséget csinál odabenn, s utána sietett.

Panni úgy utálta a házat, nem tudott bemenni a szülei után, hátrafordult a kert felé.

S dermedten állott meg. Miska jött alólról.

5

- Adj isten - mondta csendesen a legény.

Mintha csak úgy lentről jött volna fel, s nem három és fél év távollét után a katonaságtól.

Panni nem tudott szólani, csak nézett rá ijedt dermedtséggel.

- Megismersz?

Erre a hangra, amiben valami kis élénkség volt, az asszony elfordult.

- Mit keres itt? - mondta idegenül.

- Tégedet.

- Engem?

- Nem is az uradat.

- Bátor!

- A hát.

- Mit akar?

- Hát együttem... Má rígen láttalak... Rígen ölelgettelek a kiskapuba...

- De eredj innen! - csattant fel az asszony, a foga közül eregetve a szót.

- He - mondta Miska -, aszt má nem... Nem azér gyüttem.

- Hát?

- Hát azér, hogy... - s a szeme szikrázott, s a nyelve mégis megállott a sértés derekán.

- No! - mondta gőgösen Panni, megérezve a fölényét.

- Azér, hogy legyél a szeretőm.

Panninak szeme-szája elállott. Hosszan nézett, ijedten, tisztán, szűzártatlanul a legényre, aztán a szeméből könny kezdett szivárogni.

Sokára kérdezte. Felszíjva a könnyet az orrába.

- Hát még mit?

- Hát... egyéb most nem jut eszembe.

Panni végignézte. Olyan árva volt a legény, olyan kicsike, olyan suta.

- Ugyan - mondta neki lenézően -, az uram gubaujjába beleférsz.

Miska nem nézett rá, nem szólt. Hanem elpillantott valamerre messze, fel lassan a fellegek felé, s azt vetette csöndesen:

- Jó lettem vóna én azér neked.

Panninak a csontjain futott végig a szó. A velőit csúszta végig, és a szívét facsarta.

Megremegett, elfordult.

- Eridj innen - mondta aztán, legelső gondolatát folytatva -, mert rád uszítom a láncos kutyát.

Miska értette, nem haragudott, csendesen állott.

Panni később így szólt halkan:

- Menjen innen, Miska..., nincsen nekünk semmi beszélnivalónk egymással.

- Hé, a jó istenit, dehogy nincs..., van!

- Én a más felesége vagyok... Magának isten tudja, hány szeretője vót azóta...

Miska felemelte a fejét, soká nézte őt, aztán megszólalt:

- Hát, ha tudni akarod, egy se.

- Hallottam... Akkor is vót...

- Nekem?

- Szakácsné...

Miskának felszaladt a szemöldöke a kalap alá, azon a kalapon is meglátszott, hogy sok esztendő óta hevert a fiókban.

- Szakácsné... - s megrántotta a vállát -, szakácsné kell..., mert a menázsiho elkel... - hallgatott; hirtelen elevenebben, mérgesen pattogva: - Osztán én írtam neked, hogy gyere fel Pestre, jó helyet tudok, ott mán engem is szerettek, mert a jány ha elment, elment, én akkor is maradtam... Szerettek, a kisasszony maga készítette ki a porciómat, szénhordásér a pincéből, minden szombaton tele..., olyan jócska láda vót a konyhába, azt mindig én hordtam tele vagy két esztendeje - s komolyan nézett -, még most is, mikor búcsúzkodtam... Hát ott jó helyed lett vóna, telt vón a lakodalomra... De mán akkor beléd esett a nyavolya. Mán akkor kifundáltad avval a görbe eszeddel, hogy nagygazdáné leszel, egyen meg a fene...

Panni dühösen csattant fel:

- Takarodj a szemem elől!... Így mersz beszélni egy első gazda feleségével? Te rongyos...

- H!... Kényes lettél... Hásze először terítem én ki előtted a szívem szerelmét.

- A más vót. Akkor én is más vótam.

- Az igaz. Akkor tisztességes jány voltál... Akkor még ilyen tavaszon hátadon hordtad a csizmát, igaz-e..., nem jártál hétköznap is cipőkbe... Elég baj a nekem, hogy így felvirradt rátok. Rád meg az apádra!... Psző, be tudjátok... Eh, haj, hogy örült a komisz baka, hogy ha kemény a strózsák, majd puha lesz a szeretője mejje, akire lehajti aztat a búbánatos fejit... Majd elfelejti akkor a disznó fene rukkolásokat meg az egyest, kikötést, meg hogy kellett a kukoricanadrágot a patakba mosni, szappan nélkül...

A szokott csöndes tréfálkozásbál egy kis komolyan suttogó hangba csapott:

- Osztán, ládd-i, milyen jó vóna most. Most lehet házasodni a szegény legénynek. Jó világ járja. Forintot kapok én, ha dógozni megyek, pedig még csak tavaszmunka van... Te is kapnál hat hatost. Nyócat is, mer igen jó dógos vagy... Nem kék félni a téltül... Még szerezni is lehetne valamicskét... Egy kis malacot, egy kis bocit... Hogy örülhetne a szívünk, ha látnánk...

Panni csendesen szólt rá:

- Hát mér nem házasodik meg?

Miska hallgatott.

- Egyen meg a fene - morogta aztán -, te piszok, te mondod ezt nekem?

Pannit váratlanul érte a legény felháborodása. Láng futotta el tőle a képét.

- De fogd be a szád...

- Hát mi lesz velem, hát mit szántál nekem?

- Hogy?

- Vén ember felesége! Hogy gondoltad?

Panni kiegyenesedett.

- Mars ki az udvaromból!... - kiáltott rá.

- Nem sül ki a szemed előttem?... Pénzér' el tudtad magad adni..., te utolsó... Köszönd meg, ha egy tisztességes legény elfogad szeretőjének...

Panni lángvörös arccal állt, s némán bámult a fiúra, úgyhogy az szinte megszelídült.

- Felelj, felelj, no - noszogatta komiszkodva.

- Majd felel az uram.

- Az?

- Az bizony! Éppen az!

Miska egyet pökött.

- Ilyen ember az urad... Tudod, mit felel: jó, jó, csak ne az utcán csináljátok.

Panni fuldokolva rikácsolt:

- Majd meglátod, mit felel! Majd megfogja a gégádat...

- Az?... - s Miska újra egyet sercintett. - Majd meglátjuk este a bálba.

Avval sarkon fordult, s elment, amerre jött.

Panni úgy nézett utána, ahogy lement a kerten, ki a kerti kiskapun, le a víz felé, nem tudta, mit szeretne tenni, megfojtani, s bedobni-é a vízbe, vagy utána repülni...

Ahogy hátrafordult, a ház felé, ott látta a szüleit, akik megdöbbenve nézték őket...

6

Az ura jött meg. Sötét arccal jött a falu felől, az öreg azonnal eldugta a szivart a szájából a zsebébe, csak épp az ujjával törte szét a hamvát.

- Ki vót itt? - kérdezte a gazda, ahogy belépett az udvarra.

- Ki lett vóna? - színeskedett az öregasszony.

A gazda gyanakodva nézett rájuk, megérezte rajtuk a hazugság szagát.

- Én nem láttam senkit, igaz, hogy most gyüttem - mondta az öreg.

Panni erre a szóra jött le hátulról.

- Itt vót - vetette oda az urának.

Ez sötéten, fellobbanva pillantott rá.

- Nem szeretem, ha sokan járnak itt - mondta -, ha nem vagyok itthon.

Feltolta a tokáját, és elnézett.

- Akinek seftje van velem, jöjjön olyankor, mikor itt vagyok.

Panni oldalról villantotta rá éles szemét, ahogy befelé ment a konyhába, s a hangja felcsattant:

- Szeretőjének akar...

Erre a szóra mind megkövült. A gazda, az öreg meg a vénasszony egyformán elállott lélegzettel bámultak rá a fiatal menyecskére, akinek egy láng volt az arca, s valami kevély büszkeség lobogott rajta.

- Mit ordítasz így! - mondta az öregember a lányára.

- Osztán mit mondott neki a menyecske? - kérdezte a gazda, torkából.

- Azt - csattant ki a menyecske hangja -, hogy kérjen el az uramtól!... Az övé vagyok! Vele alkudjon...

Az ember elmosolyodott:

- Megmondta... Jól van...

Az öreg elfordult, s odébb lépett vagy kettőt. Most már nem tudta, előveheti-é a szivart a zsebből.

- Csihás! Paraszt! - kiabált a menyecske, s az arca lángolt, és a torka hasított. - Majd megfelel neki az uram!... Majd megfelel!...

- No, nem kell úgy lármázni - szólt csillapítva a gazda. - Nem lesz szúnyogcsípésből döghalál...

A menyecske, mintha kígyó csípte volna meg, visszafordult, s az urára nézett. Ez rá se pillantott többet, az öregeknek mondta:

- Hát beszéltem a maguk adójáról...

Az öreg pár ember meghúzta magát, mint a kiöntött ürge.

- Huszonkét esztendeje nem fizettek semmit...

- Hát istenem, az ember örül, ha megvan...

- Mióta Panni megvan - s röhögött a gazda, a nyaka egész beleveresedett -, úgy látszik, egészen megszagolták, hogy lesz, aki majd kifizeti.

Avval otthagyta őket az udvaron, s ő bement a házba. Még kihallatszott a hangja:

- Van valami ebéd?

Az öreg kivette a szájábul a szivart, s nem gyújtott rá, hanem újra bedugta a zsebébe.

- Hit te mit ácsorogsz itt? - mordult a feleségére. - Potyára...

- Hát gyerünk haza, ha neked csak otthon jó - szólt az öregasszony, s mindjárt a kapu felé indult.

Az öreg még várt, újra kivette a szivart, aztán kidöcögött a kapun, hogy senki se szólt utána. Kinn az utca közepén rágyújtott, s elkezdte erősen fújni a füstöt a torony teteje felé.

A gazda, mikor az ebédet befejezte, addig egy szót sem szólt, de akkor felállott, s így szólt:

- Guta üsse meg a részeg disznóját... Mi lesz még abbul estig... Osztán este van ez a bál is... Majd szólok a bírónak, osztán lecsukatja.

Panni felszökve állott, s gyanúsan nézte az urát.

- Ott majd kialussza a részegségét.

- Nem részeg az.

- Józanul nem beszél senki ilyenfélét.

Panni kiment a konyhába, ott mondta a tűzhely mellett, de úgy, hogy behallatszott:

- Van olyan, amék megteszi.

A gazda dörmögve mondta:

- Vót mán ennél nagyobb baj is a világon.

Erre már Panni csak egészen halkan, csak magának mondta:

- Ennél bizony nem.

Hirtelen elevenen szólt az ember:

- Mi is vót itten?... Hogy ki volt itt még?... Mintha errefelé láttam vón a sógornédat... Minek jött az ide?

- Hogy belém kössön! - kiáltotta el magát Panni.

- Beléd!...

- Hogy elvegye a kedvemet!... Hogy ne menjek ma a bálba..., azér... A nagygazdánék közé...

- A fenét..., azt mondta?

- Nem mondta... Tette... Beleláttam...

S hirtelen sírással tört ki:

- Megríkatott!

- Hogy? No?

- Szemembe vágta az apámat meg az anyámat, meg hogy napszámba jártam még tavaly őhozzájuk...

Az ember fejét csóválta, kicsit mozgott, jött s ment a szobában.

- A guta üsse meg..., mér nem hallgattattad el?

- Megmondtam neki én is...

- Mi?

- Hogy megfogadom én még ütet cselédnek!

A gazda háttal volt az ajtónak; kicsit füttyentett:

- Azt megmondtad!

Panni kinn a konyhában szintén háttal állott, de éles, tiszta hangja érthetően csengett:

- Mondtam én különbet is... Hogy az én ablakomon nem fognak párjával járni be a béres meg a kocsis... Meg hogy úgy lépjen be még egyszer az udvaromra, hogy ostorral veretem ki az urammal...

Az ember sötét arccal nézett, de különben nem mutatott semmit, haragszik-e, vagy nem bánja...

Feltette a kalapját, a dohányzacskójában kotorászott.

- Hazahozta a suszter a cipődet? - kérdezte.

- Nem.

- Hát mér nem küldesz ahhoz a tetveshez, a piszok egye meg, megmondtam neki, hogy délre itt legyen... No, majd adok neki... S rémítő dühvel indult kifelé.

Panni sötéten nézett utána. Most az ura nem vetett neki szót, mint mindig máskor, ha a közelében elment...

"Jár az esze - gondolta magában -, de majd én fogom itt csinálni a rendet..."

S az esti bálra gondolt.

7

A nagykocsma udvarában ácsorog a fiatalság. Csendesen beszélgetnek, hűvös is van, nagyon későn van ez az iskolabál ahhoz, hogy téli legyen, nyárinak meg nagyon is hamar. Fázósan húzódnak össze az emberek a gubában, a subás asszonyok s a nagykendős lányok, akiktől "hétsingnyire" jár a hideg, sűrűen jönnek.

A pénztárnál ott ül az öreg községi pénztáros, zsugori marokkal számolja a pénzt, a koronákat, mindenki zúgva veszi, hogy korona a belépti díj, eddig az is harminc pénz volt a faluban.

- Be kell zárni azt a kaput - szólt a pénztáros mérgesen -, setét van mán, oszt most jön a bitangja, úgy szökdösnek be, ahogy akarnak.

Komáromi ott ül a többi közt, s adja az elsőt.

- Most jönnek az urak - szól a szája sarkából kevélyen -, ugye, Mari, most jönnek a kisasszonyok? A nagygazdánék mán itt vannak, te meg most jössz.

- A négy tehenet kell nekem megfejni, dógunk van nekünk - szól a lány, s odaveti a koronát.

- A zsidónál vagy?

- Ott.

- Mér nem jössz hozzám?

A lány kényesen ballag tovább.

- Helybe vagyok! - mondja.

Komáromi megbosszankodik.

- Helybe? - szól. - Gyere, gyere csak vissza, gyere!

- Minek?

- Egy hatost kell fizetni.

- Mán odaadtam a koronát.

- Még egy hatos kell!... 'Sz az iskolára megy. Hát te nem jártál az iskolába? Előre csak azt a hatost! Tíz krajcárt.

A lány nem érti egészen, s megszeppenve szól:

- De nekem nincs csak öt pízem, azt is alig tudtam kicsalni idestül.

- Hát add ide az öt pízt...

A lány a kendője csücskiből keresi a pénzt, Komáromi bizalmasan szól neki:

- Te. Nem jössz hozzám szógálni?... Akkor leteszem érted az öt pízt.

- Nem megyek én. Helybe vagyok én, itt a píz - szól a lány, s mérgesen megy beljebb. - Majd én fogok a Panninak szógállója lenni, míg ő a selyemágyon heverész. Tavaly még együtt kapáltunk - mondja a pajtásainak.

A nagygazdák elnézték a játszadozást.

- No, sógor, te csak értesz hozzá.

A jegyzősegéd, aki ott álldogált egy cigarettával, s a jövő-menő asszonyféléket gusztálta, viccesen szólt:

- A mán igaz, hogy gazduram a hornyából is kicsalná a tehenet.

- Hát még ha kennék a garatot... Tanító úr, hozasson mán egy kis sert. Most maga arat.

A tanító savanyúan üldögél a gazdák közt, megvakarja a fejét, s nem szól.

- Vagy te - szól Komáromi a pénztároshoz.

- Isten ments - szól a pénztáros nagy képpel -, nem enyém.

- Ippazír, úgyis mink kerestük azt.

A tanító feláll, hogy még valami kellemetlen dolognak ne legyen tanúja. A gazda utána szól:

- Tanító úr, maga még nem fizette meg a beléptit.

- Én?... Hát iskolabálra csak nem fizet a tanító - mondja kelletten arccal, de hogy egy megjegyzést se tegyen valaki, előkeresi a koronát, s odateszi az asztalra.

- No, még egyet mellé, tanító úr - hecceli komoly arccal a gazda. - Ki adjon az iskolára, ha a tanító se ad? Úgyis a magáé lesz az egész.

A tanító összehúzza a szemöldökét, s igen utálja a piszkos parasztuszítást. Odaadja inkább a másik koronát is.

- Mégpedig számolva - szól a pénztáros. - Számolva kapja hónap, tanító úr...

A tanító otthagyja őket; pontos, szorgalmas ember, de nem tud a parasztok nyelvén.

- Aha, jön a feleségem meg az anyósom - szól Komáromi, s úgy tesz, mintha nem látná őket. - Sógor - szól odább egy fürtös gubás embernek, aki hencegő képpel pipázgat egész este az alatt a felírás alatt, hogy: "Tilos a dohányzás" -, jó lesz szólni a feleségednek...

S hidegen megvillámlott hozzá a szeme.

A sógor felállott, és bement a táncterembe, ahonnan már gőz, lárma és muzsikaszó csapott ki.

Panni ebben a percben odaért az asztalhoz:

- De én csak nem fizetek - szól Komáromi a pénztároshoz.

- Na! - szól az rá; oda sem ügyelt.

A kocsmából néhány üveg sört hoztak; ezekre figyelt, s megmutatta, hová tegyék le.

- No, segéd úr, maga is egy pohárral.

A segédjegyző felvette a legnagyobb kriglit, s úgy tett, mintha nem vette volna észre a sundám-bundám elintézett sörhozatalt, amit biztos, hogy a bevétel terhére rendeltek.

- Jó estét, angyalom - szól igen tisztességesen köszönve az öregasszony.

- Van - szól a pénztáros, egy pohár sörrel a kezében. - Pénz mellett melegszünk.

- Igen... Úgy jó a...

Az öreg nem szólott, csak nézte, hogy őtet ki kínálja meg. Ebben a percben kijött a sógorasszony, s ahogy Pannit meglátta, mintha délelőtt semmi sem történt volna, szokott epés lármájával kiáltott rá:

- Á, lelkem, tik is itt vattok?... Jaj, de későn. Sok dógod vót, ugyi?

- Az én feleségemnek soha sincsen dóga - mondta gőgösen Komáromi.

- Jaj, persze - replikázott neki mézédesen a sógorasszonya -, ha sógor olyan kényes, hogy mindent a cselédekkel végeztet el, semmi se marad az asszonykára.

Kis csönd lett, a vihar előszele feszült.

- Pedig nem árt, ha sok a dolog - szólt a sógorasszony -, mert akkor az ember nem gondol a rosszra.

Panni azzal az ártatlan mosollyal, ahogy csak fiatalok tudják a mérget cukrosítani, azt mondta rá nagy frissen:

- Látszik, hogy magának sose volt semmi dolga.

Erre mindenki hangosan és teljes tüdejéből nevetni kezdett.

- No de mit állunk itt? - kiáltott a sógorasszony, hogy túlkiabálja a kacagást. - Gyerünk befelé, táncolni!... Ninini, most jut eszembe, hogy a te táncosodat még nem is láttam...

- Nincs már nekem táncosom - szólt Panni -, ugyan ki táncoltatna meg egy ilyen vénasszonyt?

- Itt vagyok én, sógorasszony! - vetette hetykén félvállra a gubát a sógor, hogy a felesége ízetlenségét kicsit enyhítse. - De még a nénémet is megugratom!

Az öregasszony nevetve kapta össze a két kezét.

- Jaj, dehogyis - mondta -, mán engem nem tetszik megtáncoltatni!

Pannit megvágta az anyja alázatossága, de az öreget is, aki máris nagyon kezdett mérges lenni, hogy nem kapott sört.

- De a csutoráját, velem muszáj lesz neked még táncóni! - s durván megtaszította a feleségét.

Nagy röhögés lett az öreg szavára. Hogy kezdi adni az öreg a módos embert. Komáromi odasúgta a pénztárosnak:

- Te, fizettessétek meg az öreget.

Csoportosan vonultak befelé a fiatalok a bálterembe, amelyben erős világosság, sok papírkoszorú s fenyőágak voltak, az uradalomból lopva...

- Hallja - szólt a pénztáros -, bácsi, maga még nem fizetett.

- Mit fizessek?

- Bilétát.

- Nem vagyok én marha, hogy énértem helypénzt kelljen fizetni.

- Hát pedig másképp nem megyen be kend. Egy korona.

- Egy korona? - förmedt el az öreg. - Hát akkor itt maradok... Nem érek én mán magam se egy koronát - s nagy nevetés közt visszafordult. - Megálljunk csak - mondta aztán -, eliszok itt egy korona árát, a lesz belőle.

- Igyon, öreg, igyon - szólt Komáromi, csak épp hogy ki nem mondta, hogy úgyis a kasszábul fizetik.

8

Éjféltájon csak megjelent Miska.

Panni egész éjjel szorongva várta. Szórakozott volt, s a szeme titokban mindig az ajtón járt. Kicsit meg volt elégedve, hogy az ura már egy elégtételt szerzett neki azzal, hogy a sógorasszonyt elibe kihívatta, s megparancsolta neki a békét. Valahogy megérezte, hogy az ura milyen hatalom. A sógorasszony mellett jelent meg a bálban, s éppen a mai veszekedés pletykája volt úgyis az egész falu nagy hecce meg a Miska-féle hírek, s most igazán másképp nehezen is ment volna az, hogy helyt álljon, ha magára marad... Így minden rendben volt. A sógornét hamarosan faképnél hagyta minden rosszmájúságával s alig leplezett komiszkodásával együtt, aztán táncolnia kellett egész este.

Ki volt melegedve és izzadva, a feje már szédült, de senkivel sem beszélt, jóformán egy szót sem, csak járta a táncot napszámba, úgy, mint a többi, a ruhája már teljesen át meg át volt lucskosodva.

Az ura egész este egyet sem táncolt vele. Mással sem persze. Most is ott állott a gubájában, kedélyesen, kicsit hányavetien, vastag vörös képéből áradt az úri gőg. Panni valahogy éppen ránézett, mikor csak látta, hogy az ura eltorzul, megzavarodik, és egész rémülettel felkiált:

- Fogjátok meg, fogjátok meg!... Kés van nála!

A cigány megállott, a tánc megállott, mindenki odabámult, s Panninak láng futotta el az arcát, azt hitte, minden vére a fejébe tódul, s most mindjárt meghal.

Legények kapták át Miskát, aki pedig semmit se tett egyebet, mint hogy a megjelenésével megrémítette Komáromit.

- Rám jött a bitang - törölte el a homlokát Komáromi.

- A jó isten ment kelmedre - kiáltotta Miska -, eresszetek el engem, nincs énnálam semmi!

- Disznó gazember - kiabált Komáromi -, ki tudja, mit akart! - Bizony, ki tudja, mi volt kicsinálva - szólt élesen a sógorasszony.

Miskát aztán kicipelték a bálteremből az előszobába, a cigánynak újra el kellett kezdeni a táncot, de mindenkinek az volt a legfőbb gondja, hogy a nagyszerű esetről beszéljen.

- Ott hallgatom a gyönyörű nótát, meg nézem a táncot - mesélt odakinn Komáromi -, egyszer csak hallom, hogy a hátam megett suttyogás meg motyogás, odanézek, hát ez jön rám. Megmotoztátok mán?

A kisbíró szólt:

- Nem lelni nála semmit.

- Motozzátok meg jobban.

- Miska, mit akartál? - rivallt rá a bíró.

- Semmit, bíró úr.

Az öregasszony ott volt már mellettük, és a kezét tördelve se közeledni nem mert, se szólani nem mert, s mégis tudta, hogy Miska egészen ártatlan. Csak nézte kívülről, mint aki nem szólhat bele, hogy megy tovább az emberek dolga.

- Mán délelőtt is részeg vót - mondta Komáromi -, mint a tök!... Cimbora, csukasd csak le a gazembert, hogy aludja ki magát.

- Úgyis mit keres itt, aki nem fizet bilétát?

- Ha nem vót mán senki a kasszánál.

- Ismerjük az ilyen hazugságot!

- Én nem hazudok, pénztáros úr!

- Hazudsz!

- Én hazudok?... Maguk mind hazudnak!

Komáromi ráordított, hogy a tüdeje is majd kiszakadt:

- Én is hazudok?

- Maga legelöl hazudik.

- Én, az anyád... Fogjátok csak... - s feltűrt ököllel rontott neki.

Ebben a percben Panni megjelent az ajtóban. Keresztültört a táncosokon, akik kíváncsi szemmel néztek utána, s most elsikította magát:

- Megállj!

Mindenki odanézett.

- Fogd be a szád! - kiáltott az ura magából kikelve.

A kisbíró kiáltott:

- A csizmaszárába van a kés!

- Ugyi, ugyi! - rikoltozott Komáromi. - A csizmaszárába van!

- Ej, ott mindenkinek van -, szólt Miska hetykén.

- Nekem sincs, nekem sincs! - lármázott Komáromi, aki teljesen elvesztette a hidegvérét. - Csendőrkézre kell adni a gazembert... Gazember, majd én felelek azér, amit a feleségemnek mondtál, gazember!

- Jaj, ugyan mit mondott? - sikított a sógorasszony hangja.

- Azt mondta, hogy legyek a szeretője! - kiáltotta Panni teljes erővel.

Egy pillanatig mély csend lett. Akkor a bíróné összecsapta a kezét:

- A szeretője?... Tán nem is akartál anélkül?!

- Nem vagyok én maga! - vágta a szemébe Panni.

- Hallgassatok - ordította Komáromi -, ne veszekedjetek itt, mert mingyán agyonverlek mindnyájatokat... Mér nem viszitek mán ezt a fickót? Megállj, bitang, meg se állasz Szegedig, ott fogsz elrothadni a tömlöc szalmáján!

- Kicsi ember ahhoz maga - szólott Miska kihívóan.

- Fogjátok a gazembert, hadd pofozom széjjel! - rikácsolta Komáromi.

- Megállj - ugrott előre Panni -, eresszétek el!

- Hallgass!

- Eresszétek el!

- Fogd be a szád!

- Nem halljátok, hogy eresszétek szabadon?

- Mi van evvel az asszonnyal - tombolt Komáromi -, nem érthetem!

- Mit kell azon érteni? Nem megmondtam magának első nap, mikor utánam vetette magát, hogy nekem szeretőm van, avval magának számolni kell. Csak nevetett rajta.

- Mi közöm hozzá?

- Az, hogy nekem van közöm hozzá.

A sógorasszony álmélkodva kiáltotta:

- Hallottak ilyet! Na, ez sokszor megölelgethette, hogy nem felejti.

Panni neki fordult szembe:

- Ami tisztesség, azt nem lehet felejteni, csak a piszkosságot lehet felejteni, magának van elég felejtenivalója, nekem nincs.

S az urához fordult:

- Hát ez a kelmed felelete?

- Azt csak bízd rám.

- Nahát, látom, miféle ember az uram!

- Első gazda vagyok a faluba.

- Nekem az első ember legyék. Hallottam mán eleget, milyen gazda, most má azt kell látni, mi lakik benne.

Valaki ott hátul felkiáltott:

- Ejha!

Az ura kínjában nem tudott mit tenni, végre ráeszmélt, mibe keverte magát.

- Azt akarod, hogy ölre menjek vele? Mint a cigányok? Jobb vóna, ha nem csinálnál botránkozást... - s lehajolt a gubájáért. - Viseld magad, ahogy kell!

- Maga viselje magát, ahogy kell! Ahogy egy embernek kell! Ez a legény nekem ma fényes nappal, a saját házamban azt mondta, hogy utolsó vagyok...

A gazda kétségbeesett arcot vág, de a menyecske annál szilajabban kiáltja:

- Hogy eladtam magam, hogy köszönjem meg, ha egy tisztességes legény elfogad szeretőjének. Feleljen meg neki, feleljen meg itt az egész falu előtt!

- Sose búsulj! - károgta az ember. - Megátkozza ez még a napot is, améken született.

- Nem kell nekem komiszkodás. Álljon ki vele! Késre!... Nem becsukatni a cimborákkal, hanem kiereszteni, ember emberre!... Eladtam magam, hát eladtam! Vért adtam vérért! Vért fizessen érte, embervért!

Komáromi lassan kijózanodott, s azzal felvette szokott gúnyos, tartózkodó arcát.

- Te is ittál!

- Fizet, vagy nem fizet?

- Ne virnyogj má, te vércse... Vigye haza a jányát! - mordult rá az öregasszonyra, aki megrémülve, reszkető lábbal állott a lánya mellett.

- Vércse? - kiáltott fel Panni. - Kokasnak tyúk a párja. Nem vércse. Minek vett el egy vércsemadarat? Az tiszta madár, égi madár! Nem olyan kell a kokasnak, hanem tyúk, akivel egymás alá szemetelnek, mégis megvannak.

- Szólj mán neki, sógor - vetette oda a rokon, aki felvette a gubát, hogy táncbeli izzadtságát enyhítse.

- Ez beszél - kiáltott Panni -, aki még csak meg se számolja a felesége szeretőit, hogy ha kérdik, hány vót, hát tudná!

- Meg kell ezt kötözni! - rikoltotta a sógorné.

- Majd meg is látnám, ki nyúlna hozzám... Még a tízesztendős lány se nyúljon hozzám ebbe a faluba, mert egy se tiszta!... Oszt az uram itt áll, s ahelyett, hogy kitapodná, aki az ő feleségét bántja, csak áll...

- Mit csináljak, jó lélek, nem köthetem be a szádat!

- Szégyen-gyalázat!

- Édes fiam, tűrjél...

Panni az anyjára nézett, s megindult a szíve.

Körülnézett még egyszer az ellenségein, akik álmélkodó arccal meredtek mind rá, aztán kézen fogta az anyját, s hirtelen sírással mondta:

- Gyerünk innen, anyám...

Valaki hátul felnevetett, ettől újra megbőszült szegény.

- Tudjátok meg ebbe a faluba - fordult oda megint szilajon -, hogy ha száz esztendeig élek is, de itt nem fog senki bennem semmi kivetőt találni. Nem fogtok rólam pletykázni, ha megpukkadtok is.

Azzal elment, ki az udvarra. Az anyja sietve ment utána a ruháival. Az öreg még ott kuttogott, mérges volt nagyon, vele egész este senki se törődött, ha szólott is valaki, csak csúfot űzött belőle.

- Adjon isten - mondta hetykén, s utána indult a családjának.

- Az ördög vigye el a vén huncutját! - mordult fel Komáromi, aki már nagyon hozzá volt szokva, hogy az öreg mindent elnyelt neki a maga hasznáért.

- Micsoda? - ordított fel az öreg. - Vén huncut? Hej, de nagyra vagyunk!... Mintha valaki gubába jött vóna erre a világra... Na, hát, ha ezek nagygazdák vótak, én meg kapás vótam. Az isten tegye alább: az az első mesterség!

Avval elment, általános kacagásban hagyva a társaságot.

- Táncolni! - rikkantott a gazda, s magára húzta a gubát; leült egy sarokba, a többiekkel inni.

Aztán kártyát vettek elő.

Miska magában maradt, senki se törődött vele, egyszerre csak megint kis ember lett, akitől senki se fél, akivel senki se törődik. Kifordult a kocsma ajtaján, s elindult gyalog a csillagok alatt, ki a mezőre...

- Nem mégy inkább haza, megvakargatni a tehenet? - kérdezte gúnyosan a pénztáros, mikor Komáromi egyre-másra veszített. Komáromi kivette a bugyellárisát, s új pénzt szedett elő belőle, százkoronásokat.

- Nincs időm - mondta, s újra osztott. - Majd reggeli fejéskor.

Röhögtek a szaván.

9

Az idő nagyon megenyhült. Este hideg volt, mindenkinek a csontjáig fázott a vére, most csodálatosképpen szinte nyáréji meleg volt.

Panni nem bírta ki a házat, nem bírta ki az udvart, lement a kertbe, s a méhes mögött ült le. A kert fekete szántott földje párázott, arra alá, a víz felé ködök emelkedtek lassan, de a csillagok még élesen világlottak, s a hold most kezdett feljönni.

- Ó, fiam, minek vagy idekinn? - motyogta az öregasszony, utána bujdosva.

- Mert odabe meg kell fúlni...

- Apád kiküldött utánad. Mán azt hittük, valami bajod történt...

- Ugyan mi bajom lehetne nekem...

- Hát istenem... - s nem merte kimondani, hirtelen visszafogta, hogy: "Közel a víz..."

Sokáig maradtak csöndben, a falu felől erősen idehallatszott a táncmuzsika, az is izgató volt.

- Mi lesz veled, fiam?

- Mi lenne? Semmi!

- Ajaj, még nem virradtunk fel a holnapra.

Később így szólt Panni:

- Menjen be, ne fázlódjék miattam.

- Gyere te is.

- Majd bemegyek, oszt lefekszem, osztán kialszom magam. Akkor osztán minden jó lesz, ahogy vót...

Soká hallgattak, a víz felől szélsuhogás jött a fűzfabokrokon át.

- Min gondolkodol..., édes gyermekem?... Nagyon gyilkolod magad... Mondd el, fiam, mondd el...

- Á, úgyse ért abbul maga semmit se!

- Hát én szamár vagyok, az igaz, mert szamarat csináltok belőlem - mondta a szemeit törölve az öregasszony. Keservesen meg volt sértve. Minden gyereke sorra kizárta már a bizalmából, csak néznie lehetett a gyermekeire, de nem volt kivel beszélni... Ő maga, mikor azok még kicsik voltak, a legnagyobb gondját is mind megbeszélte a haszontalanokkal, most ezek úgy lenézik, sose váltanak vele semmi szót. Már ez is.

- Mán csak tik vagytok az okosak. Az én fiatalkoromba de másképp vót... Ha nekünk bajunk vót, mindjárt csak az édesszülénkhe mentünk, hogy nézze, így meg így, mit csináljak... Mindent olyan szépen megmagyaráztak, hogy még... Csak mi lettünk olyan szerencsétlenek, hogy mi sose tudunk semmit. Míg fiatalok voltunk, mindent az öregek tudtak helyettünk, mióta meg öregek lettünk, a fiatalság lett bölccsé felettünk. Hát akkor minek éltem én hatvan esztendőt?

Panni kis meghatottsággal értette meg az anyját.

- Maga se tudja megmondani, most mi lesz...

Az öregasszony mélyen hallgatott.

Kisvártatva így szólott Panni:

- Hát mondja meg, mit csináljak, hogy a nagygazdánék úgy bánjanak velem, mint közülük valóval.

Az öregasszony beszítta az orrából a könnyeket.

Soká hallgattak. Ott ültek egymás mellett egy kidöntött fatörzsön.

- Ó, fiam, azt én nem tudom megmondani... Én egész életembe szegény asszony voltam, azt tudom, hogy kell egy szegény asszonynak magát viselni, ha azt akarja, hogy szegény létére mindenki megbecsülje.

- De nekem nem kell az! - csattant fel Panni. - Nekem az kell, hogy ha mán itt vagyok, az első gazda felesége vagyok, akkor engem úgy istenítsenek ebbe a faluba, mint egy királynét!... Mer itt én vagyok az első!... Legkülönb vagyok én itt!... Hozzám még csak ne is hasonlítsa magát senki se azok közül a nagygazdánék közül, akik úgy szólanak az anyámhoz, hogy majd lesül az arcomról a bőr... a szégyentől... Én azt akarom, hogy úgy járjanak utánam, szinte a kezemet csókolják, mind örüljön, ha én szóba állok vele! Büszkék legyenek, ha én lealázom magam a bírónéhoz, kurátornéhoz...

- Jaj, fiam, micsoda egy jány vagy te..., hát az én gyerekem vagy te?... Hiszen te tán sárkánytejet szoptál!

Aztán hosszú csönd után tiszta szívéből mondta:

- Alázatos legyél, édes fiam, akkor mindenki kegyes lesz hozzád.

- De én nem akarok alázatos lenni! Én gőgös akarok lenni!... És azt kívánom, hogy még a gőgösségemben is hozzám imádkozzanak!... Azt mondja meg, hogyan lehet ez meg!

Az öregasszony sóhajtott, s olyan kicsire összegubbaszkodott, mint egy öreg fekete macska.

- Jaj, fiam, édes magzatom - mondta pityeregve, szipogva -, ne kérdezz ilyen nehezet.

Panni soká ült. Már arra napkeleten mintha a fellegek világosodni kezdenének.

- Hát akkor azt mondja meg, hogy viseljem magam, hogy az uramnak is megtegyem, ami a kötelességem, s Miskának is; hogy az is boldog legyen...

- Ó, jaj, fiam, miket kérdezel..., azt a jó Isten se tudná megmondani.

- De mikor mindeniket én kötöttem le magamnak, hát akkor nekem kell mindeniket kifizetni!

Az öregasszony nem felelt, reszketett.

- Hát nem lehet mind a kettőt?... Hát válasszak?... Melyiket?...

- Jaj, fiam, fiam, ne kérdezz már tőlem inkább semmit. Hogy vegyek én magamra ilyesmit...

- Hát én meg boldog se lehessek soha?... Hiszen megesküdtem a jó Isten színe előtt, hogy hűséges párja leszek az uramnak, pedig ő tudja odafenn, hogy én csak a másikat szerettem, nem is fogok soha mást, míg a temető deszkája rám nem szakad...

- Jaj, fiam, édes gyermekem... - nyöszörgött az öregasszony, mint a nehéz lázas beteg.

- Hé! Hun vagytok mán, a Jehováját! - kiabált odafenn az öreg.

A vénasszony rögtön felugrott és felszaladt.

Panni ott maradt, mintha nem is hallotta volna, nem bánta ő már ezeket.

Maga elé nézett a barna földre meg a szürke, ködös távolba meg a derengő égboltozatra.

Miska a mezőt bekóborolta, s nem bírt messze menni, csak visszatért egyre, erre a tájékra. A Tisza partján fölfelé indult a város felé, aztán újra visszatért. Most figyelve állott meg a kert alatt.

Az öreg erős, recsegő szavát hallotta:

- Veled rendelkezek. Te a feleségem vagy. Nem fogok itt virrasztani, mint egy halottat... Egy nagygazdánét...

A beszéd egyre távolabbi lett, ő odakönyökölt a kerítést beárnyazó bokor lombjai közé, s gondolattalanul bámult be.

Egyszerre csak éppen előtte lépések közelednek... A szíve remegve dobogott, s kitárta a szemét.

- Űk akarják azt mondani, űk fogják éppen, hogy én mit csináljak!... Jaj, örök Isten... Jaj, édes jó Istenem..., teremtő szent atyám..., most az egyszer tegyél csudát - suttogott valamit imádkozva Panni.

- Panni - szólt csendesen Miska.

S ebben a percben ott állott előtte a legény. Ott állott, és suhogott a tiszai szél, enyhén borzongatva.

Az asszony lelke meghajlott a szellő előtt, mint a didergő virágos bokor, s a szeméből pergett a könny, mint harmat a virágsziromról. Az asszony megállott, rémülettel és kísértetes ijedelembe fagyva.

- Pannikám...

Az asszonynak elfagyott a sírása.

A kerítésig vonszolta magát, odakönyökölt, odaborult a sövénykerítésre.

Olyan idegen volt, olyan fagyos, hogy Miska nem merte bántani. Szólítani sem merte, csak sokára.

- Imádkoztál?

- Igen - sóhajtott később Panni.

- Jó lélek..., értem?

- Nem.

Miska csüggedten hallgatott.

- Magamért - mondta Panni.

- Hát, jó jány... neked van is... neked lehet is búsulni magadért...

Az asszony csöndesen szólt; alig lehetett hallani:

- Mindenkinek lehet, akinek van miért.

- Neked van.

- Má nincs.

- Nincs?

- Én má tudom, mit kell csinálni.

- Honnan tudod?

- Megtanított rá a jó Isten.

- Osztán mire tanított?

Panni hallgatott. Nagy fekete szemei csillogtak a hajnali fényben, könnycseppek szivárogtak benne.

- Hát, hogy aki esküdött, annak azt meg is kell tartani...

- Milyen esküt?

- A nagyot.

- A nagyot?

- A nagy esküt, a templomit.

- Erre tanított?

- Erre.

- A jó Isten?

- A jó Isten.

- No, hát - fakadt el Miska, és lejjebb húzta a kalapot a szemére - annak is lehetett vóna okosabb dóga, mint hogy ilyenre tanítsa a szegény szamár fejércselédet.

Panni leejtette a fejét a kezére.

- Ne pogánykodjon, Miska... Magának inkább lehet búsulni.

- Mér?... Fiúgyerek vagyok én mindenkor... Nincs nekem mér búsulni!

- Igaz.

Miska halk kis hetvenkedéssel szólt:

- Úgy kirepülök én ebbül a világbul, ebbül a falubul...

Panni komolyan elgondolkodott:

- Persze. Mehet maga más faluba is.

A legény mormogott:

- Nem megyek én faluba. Megyek én, ha megyek, városba! Pestre megyek én. Kapok én munkát akárhol.

- Milyen munkát?

- Akármilyet... Ahun az utcát ásik... vagy építenek... De aztat mégse szeretném... Villanyoskalauz, a nagyon szeretnék lenni.

- Mi a?

- Úr!... Vót egy katonacimborámnak egy testvérje, mikor a felgyütt Pestre, csak olyan csizmás paraszt vót, mint akárki. Osztán mikor felvették, mingyán úr lett. Kalauz úr... A felesége kalapba jár... Mint itt a jegyzőné...

Ezen Panni eltűnődött:

- Kalapba?

- Mondom, mint a jegyzőné...

- Majd kalapba jár a maga felesége is - mondta csöndesen.

- Hát a bion abba jár!

- Jól jár.

- A jól.

Soká hallgattak. Erősen virradt, egyre jobban, látták egymás arcát. Panni belülről könyökölt a sövényre, Miska kívülről álldogált.

- De én is jól jártam - mondta fáradtan az asszony.

Miska elnézett másfelé.

- Jutok azért én néked az eszedbe.

Panni kis tűnődés után szólalt: - Majd elfelejtem...

- El... De addig sokat fogsz sírni.

- Éccaka lehet...

- Meghallja az urad...

- Minek hallaná?... A fáradt test hamar elalszik...

- A síró szeretet nem alszik el soha...

Aztán így szólott az asszony:

- Tavasz van... Van elég dolog... Nyáron az embernek meghalni sincs ideje... Téllére meg...

- Nem felejted te azt el téllére se, Panni.

- Majd elfelejtem öregségemre...

- Akkorra el...

Miska hosszú álldogálás után megmozdult.

- Hát gyüssz?

Panni ijedten ráemelte a szemét.

- Én?

- Te, te!... No! Gyere, no!...

- Így?...

- Így...

Újra hallgattak.

Fent az égen megszólalt a pacsirta. Frissen és vidáman ficseregve. A legény lassan felnézett az égre, a madár után.

- A madár is elszáll onnan, ahun nincs keresnivalója...

S csak nézett, nézett az égre, a kis pacsirta felé, aki egyenesen szállott felfelé az égbe.

- Ugye, kis pajtás?...

Derűs szemmel nézett az égi madárra... Az újra leereszkedett egészen hozzájukiglan. Aztán előrerepült, s csicsergése egyre messzebb hallott.

Az asszony utánanézett az égi madárnak, aztán hirtelen heves zokogásban tört ki.

- Pannikám... - szólt a legény -, kis madaram..., kis égi madaram... Lépj fel csak arra a garádjára...

Az asszony hallgatott, megremegett.

- Kis kedvesem..., vadmadár vagy te itt.

- Igen - zokogott az asszony.

- Nem neked való ez a tyúkól...

Ebben a pillanatban a pacsirta az égen újra megcsicserdült.

- Kis csibém, bogárkám, szagos rozmaringom, lépj csak fel egy cseppet, híj a madár, mutatja az utat...

Panni szívhasító sírással zokogott.

- Oda tedd a lábod, e...

Panni fellépett a sövény tetejére, s a Miska erős karjában szállott alá a fű közt kanyargó gyalogösvényre...

Egymás után mentek. Elöl az emberke, utána a cseléd... Kerülte a füvet, mert nagyon harmatos volt.

Aztán elmaradt megettük a duhaj ordenáré muzsika, s csattogott mindenfelé a sok kis égi madár.

1916

 

AKI ÚR, AZ ÚR!

A főhadnagy úr irdatlan soká nézegette a Pesten frissen vásárolt térképet; elővette a finom kis távolságmérő műszerét is, ezt is most vette, s lemérte a térképről - ahogy a szakácsnő a derelyemetszővel vágja a tésztát - az összes megtett és megteendő utakat.

Mivel azonban, sajnos, az étkezőkocsit a magyar határon hagyták, s most dél van, és a kupéban már mindenki elvégezte az ebédet a tenyerén, ő is fanyar és fess arcot vág, és kiszól az ajtón:

- Cserepes!

- Tessék, főhadnagy úr.

- Van kenyere?

- Igenis, főhadnagy úr.

- Tiszta?

Cserepes erre már nem tud válaszolni. Még az ő egyszerű elméjében olyatén gondolat nem fordult meg, hogy a kenyér tiszta vagy nem tiszta is tud lenni.

A főhadnagy úr kegyesen int, hogy csak hozza, s ő maga nagy, szarvasbőr kesztyűs kezével belenyúl a zsúfolásig tömött utazóbőröndbe, és kivesz egy dobozka szardíniát.

Bontja, bontja, bontogatja lassan, finoman, teljes megvetéssel, mint egy úr, aki soha még maga nem bontott fel egy konzervet. Jó isten, kétheti szabadságon volt; egészen idegennek érzi magát e barbár munkában. Micsoda ebédeket evett ő otthon!

Cserepes ott áll a nyitott ajtóban egy rengeteg, egy csodálatos nagy, "édesanyám sütötte" kenyér utolsó harmadával. Fehér az a kenyér, és lyukacsos és ruganyos, kívánatos, és akkora, hogy a kis lengyel gyorsvonat fülkéjének az ajtaja eltátja rá a száját, amekkora. S Cserepes, a szép barna magyar fiú, hűségesen, szótlanul áll, vár, vár, s a főhadnagy úr végképp nem tudja felbontani azt a ronda konzervet.

- Késsel is fel lehet nyesni, főhadnagy úr!

A főhadnagy szép fiatal homlokán megmozdul két ránc. Nem szereti, ha köhög a bolha.

S annál jobban bosszantja, mert ő is arra gondolt már. De most úgy fog feltűnni, hogy egy kutyamosó okosabb nála...

Mikor felfaragta a cudar konzerv fedelét, így szólt:

- Na!

Cserepes odatartja a kenyeret.

- Mi ez?

Lefaragja. Aztán leszeli a felső réteget. Aztán ezt odaadja Cserepes kezébe. Aztán szel magának egy karéjt, kicsit, vékonyat, finomat. A nagykenyér szinte megcsóválja a fejét.

Cserepes állva marad, áll, vár. A nagy pilist átveszi a másik kezébe, mert ez elfáradt.

A főhadnagy úr nagyjából elfogyasztja a szardíniát. Rengeteg morzsát hullat szét. Csak úgy pereg a fehér kenyérmorzsa. Kinn madarak dideregnek a kegyetlen gácsországi télben.

- Még eszik, főhadnagy úr?

- Előbb még mást eszek!

S viharállott, nagy fekete táskájából egy kis doboz húskonzervet vesz. Újabb negyedóra, míg a késének konzervnyitó ágával felvágja. Frissen borotvált, finom, fiatal arca mintha festett volna, s fent piros, a lágy hajlású pofacsontokon, ahogy az operett kórusban festik az arcot.

Már nem boldogul, kibontja a kesztyűből a kezét. Nagy, puha, fehér kezei, kövér, szép kezei vannak, jól manikűrözve, hegyesre nyesve. Cserepes, mint egy agár, nézi a száj mozgását, s abban a pillanatban már mozdul a kenyérrel, míg a gazdája csak negyed pillanat múlva nyúl érte.

Újabb pici karéj, és sok morzsa.

A tél-túl kikapart dobozt odaveti, hogy meg ne érintse a szolgája kezét.

- Van dió?

- Igen. Vegyek ki?

- Na. Ha könnyen hozzájutsz.

- Igen.

Cserepes szédületes buzgósággal és páratlan ügyesen bont; csörög a dió, s jó két marékkal nyújt bé az ajtón.

- Nem kell olyan sok!

S kettesével válogat, kettő, négy, hat, nyolcat.

- Nem kell több a főhadnagy úrnak?

- Nem.

- Ideteszem mind.

S ő hagyja, mint egy igen elkényeztetett úrnő.

- Csak hagyd, Cserepes - szólt vékonyan, és hagyja, hogy lerakja.

- Na..., ne oda, kérlek!

Kiböki a kabát öblét, hogy abba rakja, ne a pamlagra a diót...

Még megiszik két pohár meleg teát a barna, finom bőrbe vont palackjából, és lassan eszegeti a diót.

A mellén három vitézségi éremnek a tartószalagja van... A medáliákat viselni is..., az nem elég finom dolog...

Galícia, 1915

 

A MACSKA

Az alkonyat az orosz síkon éppolyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe van ásva, az utolsó emberig jobban el volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös bal végétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat, s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben vagy bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős csattanással; néha, mint egy dongó, zirrent a fül mellett egy-egy golyó.

Csatatéri esti csönd.

- No, hál' istennek - szólt a hadapródjelölt őrmester, és elterült a maga ásta fedezékben.

Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta továbbmozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyúlt agyveleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos szerelvény cipelése: az utolsó héten valami százhúsz kilométert meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert azt hitte, megőrült. A nyitott sírforma fedezék sötét homokjában találta magát, s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva, és most ugyanígy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, síró és csiklandozó... Macskanyávogás, fiatal kiscica nyivákolása...

Tágra nyitotta a fülét. Macska!... Hol van itt macska?... Macska!... Régen elmúlt örömök és boldogságok villantak eszébe. A kislányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kisgyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a kismacskát cipelte. Cince maga is annyi, mint egy rózsaszínű kiscica...

- Cic, cicc!... - hallotta jobbról is, balról is.

Felkönyökölt.

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén, és kíváncsian, vigyorgó képpel nézték.

- Cic - mondta mind -, cic!...

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt volt a bögyén, s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek.

- Cici, cicicic!...

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után, és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant elcsípni.

- Vigyázz, elszaladt - kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt.

Boldogan vihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszú öreg magyar, és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag, nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állni, és emelt fővel nézni az égre...

- Tudsz magyarul, cicu?... - mondták az emberek, és nevettek.

- Az apád csillagát, hogy tud karmolni! - mondta a vén honvéd, s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kismacska. - Még leszedné róla a bőrt!

- Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni!

- Nem kell úgy megszorítani!

- Nem való ilyennek a kezébe a macska!

- Add csak ide! - hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.

Körös-körül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy kismacska..., a halál mezején.

- Cicuskám - mondta egy ember -, kis cicuskám! Hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországba, Böskéhez..., a bácsi Böskéjéhez...

- Ne csábítsd el! - mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a cicát, mint egy madarat. - Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához, Nagyszemre, a Patics utcába...

Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi irigyen és csorgó kívánsággal nézte.

- Teljes fedezés! - kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt őrmester, mert valami gyanúst vett észre.

Abban a pillanatban mindenki beugrott vagy behúzódott a fedezékbe.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szemben, az ellenség felől lovasok közeledtek vágtatva.

- Itt a muszka! - kurjantott valaki.

- Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!

- Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok szaladnak visszafele!

Nevettek, de ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.

- Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek éppen erre! - morogta a macskás ember, s a cicát beszorította a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak, s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc múlva veszekedett gránát csapott le.

Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe, s hosszú perceken át visszafojtott lélegzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mindig ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak, s csak jó sokára elevenítette meg őket újra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a föld színére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén s a fegyverükön megcsillant a napsugár, a nap utolsó sugara.

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát fél kézzel, s a másikkal simogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mélységű sírban.

- Megijedt!

- Cicukám, megijedtél?

- Nem szereted a gránátot, cicuka?

- Hát a gombócot?

- Hát a friss tejecskét?... - mondták összevissza.

S úgy nevettek valamennyien, és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját, és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét, s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.

- Milyen tiszta - szólt az őr.

- Mosdik.

- Többet mosdik, mint te.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és továbbszaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána, s egy pillanat múlva már megint fogva volt.

Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával..., s a többi nézte...

- Teljes fedezés! - hallatszott újra a hadapród őrmester kiáltása. Abban a pillanatban mindenki lebújt.

Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön...

- Csehek jönnek! - kiáltott az őr.

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

- Ördög vigye, minek jönnek ezek erre! - káromkodtak magukban, s nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. - Az oroszok mindjárt itt lesznek a tűzzel.

Három lovas tisztjük észrevette őket, s előre rugtatott.

A hadapródjelölt őrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta.

A nagy bajuszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik, s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.

A hadapródjelölt őrmester részvéttel nézett utánuk, s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba...

- Was? - szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.

- Teljes fedezés! - kiáltotta a hadapród, s maga is bevetette magát az árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az emberek úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter magasságban, az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös fény villant szét, s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek, fehér füstfelhő maradt az égen.

A hadapród megnyugodva nézte.

"Mintha egy gigász fújt volna játékos kedvében cigarettjéből füstkarikákat" - mondta magában költői érzéssel.

Aztán újabb dörrenés..., aztán csak úgy zuhogtak körülöttük a vas parittyakövek...

Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt tartják...

"No, ez már semmi!" - mondta magában, s most ő szólott végig a csapatja fölött:

- Cic!... Cicic!...

Egyszerre újra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

- Hol a macska?

- Hol van? Hol a macska?... - kérdezték összevissza, egyre idegesebben.

- Atyaisten - kiáltotta, akinél utoljára volt -, elszökött...

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalásszák a kismacska kedves figuráját.

- Cic - kiáltották -, cicic! - cuppogatták, szipogatták, csókkal csupogatták. - Cic, cica, cica!

De nem volt többet... Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás...

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe, s fölvetették szemeiket a nagy sötét orosz égre... Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara..., amely megcsillant..., amely hozott valamit..., amely megint nincs... Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború...

1915

 

KIS SAMU JÓSKA

Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvűek, s a sorban mindig egymás mellett állottak, s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hírüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt.

- Testvér - mondta Kis Samu -, éhes kezdek lenni.

Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előreküldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt, s azon csak éjjel tudott egynéhány katona keresztüllopózni, azok is inkább töltényeket hoztak nekik, mint ennivalót.

- Mit együnk, testvér? - mondta Samu Jóska.

- Mi van?

- Vizem van.

- Nekem meg sóm.

- Hisz az nagyszerű, főzzünk levest.

- De miből?

- Fűből.

- Jó lesz az?

- Jó hát.

- Megállj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz.

- De nincs paréj.

- Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Idesanyám otthon csak kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót.

- A nagyon jó lesz akkor.

Még nevettek is rajta. De bizony hiába csúszkálták végig a letaposott rétet, nem leltek paréjt, amit meg mertek volna főzni.

- No, testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott szép a fű, abba csak lelünk...

- Én is kimegyek.

- Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy kis paréj miatt!

- Hát tudod mit, akkor én megyek ki.

- Le akarod előlem legelni a mezőt!

Evvel Kis Samu már ki is bújta szegesdrótok alatt.

Lassan csúszott előre, mint egy nagy, vastag vakondok. Minden fűszálat megérzett, megszagolt, minden laput megízlelt, de csak nem talált olyat, amilyet az édesanyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leveleket; de messze is van az édesanya meg az édes szülőföld.

Ő csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jólesett lassan továbbcsúszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva s a fejét bele-belefektetve a magas, kaszálni való perjébe.

Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt itt csak az orosz lövészárok, de közben sűrű bokrok voltak, s olyan magas fű, hogy, még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu csak ment, ment előre. Nem tudta, miért megy, hova megy, úgy csúszott, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki, s alig látszott, hogy előrehalad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló, vékony fűszálak lehajoltak a teste alatt.

Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.

Az első pillanatban rémülten hallgatott, aztán elkezdette nevetni halkan, hogy hangja ne legyen.

Horkolást hallott.

Most mit csináljon?

Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek úsztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség közt... A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a szénatartóban, s reggelig azt se tudja, mi az élet..., csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget tegyen a kötelességének: új szénát vessen a ló elé... S hogy meg lehet szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni azért... Pedig mintha abból a csendesen, édesdeden alvó emberből valami álomsugarak terjednének, amelyek rá is ráragadnak, az ő pilláit is édes mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már, s csaknem lebókol egy puha vakondtúráson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról, fáradtságról, zsibbasztó éhségről, s átadja magát a legdrágább álomnak...

De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cimborája, aki odahaza a drótkerítés megett várja az édeslapu-leveleket, amiből levet lehet főzni.

Hirtelen minden álom kimegy a szeméből... Hát az ő élete, az bizony nem sokat számít, meghaltak már mások is, ezren is meg tízezren meg a világ teremtése óta hányan, s ezután is meghal mindenki egyszer... De Samu Jóska várja az édeslapu-levelet... Nagyot gondol Kis Samu.

Felcsigázta még egyszer magában minden életerejét, s megy előre tovább, lassan, mint a gyík.

S előtte az orosz katona.

Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig lefittyent a fejéről, hosszú szőkésbarna haja csapzott izzadt, meleg homlokára. A szája kicsit nyitva, s az arca szelíden, békésen, mint egy gyermeké, ott hever a zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, úgy alszik, mint az édesanyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni, mire felébred... Hát ez az orosz mire bízta magát?!... A szent föld ott lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes lélegzésével.

Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka.

Aztán kinyújtotta a kezét, a kezében az éles, hegyes, marokra fogott szuronyt...

Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt, szőrös, piros bőrű, pihegő mellétől, megállott... A kemény vas, a könyörtelen gyilok mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna, megremegve valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán visszahúzódik, s a másik kézbe kerül.

Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszú orosz puskát, s kiemelte a fűből... Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban... S most újra kinyílt, kinyúlt a magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot...

Egyéb nem kellett neki.

Még egyszer végigfutotta a pirosan alvó nagy embert. Nem volt már fiatal ember, hosszas, ritka szőke-barna szakáll ütközött ki az arcán, a vonásai fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké.

"Aludj, testvér" - mondta Kis Samu magában, azzal nyakába vette a puskát, a tarisznyát, s elkezdett visszafelé csúszni.

Egy horkantást hallott, ettől megijedt. Borzasztó megijedt: ha fölébred a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.

Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre halottnak tetteti magát, s csak hosszú perc múlva indul újra útnak... Így indult ő is útnak, vissza a csapásán... Hogy meg lehet ismerni a hóban a nyúl csapását, a páras kettős nyulakét, két kicsi elöl, két öreg nyom hátul. Vagy a rókát, ahogy egyenletesen ügetett, s hosszú farka utána söpört a puha havon... Az ember útja még súlyosabb, az élő füvet úgy széttöri, árkot, ás, vés a füves réten.

Mikor bebújt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült és aludt. Aludt, mint a muszka, s nem ébredt fel.

Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély idején főbelövés..., és hogy aludt ez is... Nem bírta szegény kivárni az édes füveket.

- No, hé, no... - rázta meg a cimbora. - Hékás...

Alig tudott bele lelket verni.

- Itt az ennivaló.

Samu Jóska nagyra meresztett álmos szemmel nézte a kenyértarisznyát, amely dagadt volt.

Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette.

Hanem volt valami, valami furcsaság a tarisznyában, amitől mindkettőjüknek kerekre nyílt a szeme.

Egy kis fura alkotmány: egy kicsi bababölcső.

Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi ringó bölcső. Hallgattak, néztek.

A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon, csöppek gyöngyöztek le a homlokukon, s úgy a szemük táján összecseppentek, lebiggyentek...

A Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett.

- Hun szedted ezt, testvér?

- Ott alszik egy árva magában - mondta Kis Samu.

Samu Jóska megcsóválta a fejét.

Hallgattak. Azt akarta mondani: "Jó lesz az én Bözsi leányomnak!..." De nem mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: "Vidd haza a te kis Bözsi leányodnak..." - s ez se mondta ki.

Törtek a kenyérből, és lassan eddegéltek. Falatonként morzsolgatták szét az istenadta kenyeret...

Egyszer azt mondja Samu Jóska:

- Testvér.

- Mi kell, testvér?

- Hun alszik az az árva?

- Hát arra le.

Azzal tovább ettek. Egyszer Kis Samu szólalt meg:

- Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna...

S megint tovább ettek.

Megint Samu Jóska szólt egyet:

- Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.

S műértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját. Aztán Kis Samu mondta:

- Alkalmatos, de nem boszorkányság.

Samu Jóska azt mondta rá:

- Nem.

Kis Samu megint ezt:

- Add csak ide, testvér...

- Én?... Nem én...

- Hásze, jóember, nem akarom megenni.

- Nem tudom, mit akar kend, de én vissza akarom vinni.

- Hogy vinné kend, amikor én hoztam?

- De én találtam ki... Nekem van gyermekem, én tudom, miér!...

Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt, hogy nem tud szólni a torka szorulásától.

- No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsőt - szólt gorombán Kis Samu, s egy darabot tört le a kenyérből... Ki tudja, az a muszka is mikor kap újra.

A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesztette a fejét, már nem tudta, mi történt vele.

Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte.

Samu Jóska intett neki egyet, aztán odanyújtotta fél tenyerében a bölcsőt.

A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbámulva, sután.

- No, vegye csak el kend - szólott barátsággal Samu Jóska -, nem dinament van benne, hiszen ismerheti, mi a.

S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult. Mindegyik szégyellte a harcmezőn a férfiszemben a könnyet...

1918

 

ÚJ FÖLDESURAK

A Nemzeti Tanács elnöke felpillantott, apró kék szemei komolyan néztek a feketére rozsdállt, drótkeretű pápaszem megett.

- Itt a kocsi.

A Nemzeti Tanács két tagja felállt az asztal mellől, egyik fekete szűrben volt, a másik, kis nevető ember, ócska munkáskabátban, olyan, mint egy kis posztómedve.

- Nézzék meg, barátaim, jól azokat a disznókat - mondta az elnök. - Milyen súlyúak, mikor lesznek érettek stb.?

A szűrös fekete ember száraz komolysággal int:

- Egen.

Az újságíró megilletődve nézte a nyugodt, komoly embereket, akik az asztal körül ültek. A pamacsbajszú elnökre nézett, aki húszkrajcáros ócska szemüvegével tekintéllyel ült az öregbíró helyén, senki sem gondolta volna, hogy egy hónappal ezelőtt még "szegény ember" volt, akinek ott volt a helye az ajtó mellett, ha bejött a tanácsterembe. Előbb letörülgette a lábát odakinn, aztán a kalapját kézben tartva ácsorgott, míg sor nem került rá... Most éppen olyan öregbíró, mint akárki a vastag, kihízott s halcsont keretű okulárés nagygazdák közül.

- Tessék, szerkesztő úr - mondta az elnök.

Az újságíró felállt. Úgy gondolta, ő kért kocsit, hogy megnézze, mi van a föld fészkeiben. Most meglepte, hogy ő csak ráadás.

A községháza árkádos bejárata előtt állott a kocsi.

Úri fogat, két gyönyörű fekete lóval. A bakon strucctollas, lengő szalagos parádés kocsis. A fekete szűrös ember előrelépett, felült a kocsira a jobb oldali ülésre, a kis posztókabátos a bakra penderült. Az újságíró is beült.

Mindenki oda ül, ahová tud.

A lovak kirúgnak, elrepítik a hintót. A munkástanácsos mereven, komolyan ül magának; úgy ül, mint akit a földrengés sem repít ki többet.

- Sok nagygazda van ebben a faluban - mondja az újságíró, aki a régi világ levetkezhetetlen érzéseivel veszi észre a boldog falut, az öblös, tágas nagygazdaházat, ahol sonkákkal van tele a kamara és téli zsákokkal; marhával a hosszú istálló, disznóval a tölgydeszka ól... A gazdag, a kényelmes, a testi jó érzés árad fölöttük, jó a szegénység e korszakában látni, hogy ez is van azért.

Az ember nem felel. A kocsi sokáig megy a felvágott, havas utcán. Akkor egyszerűen így szól:

- Egen. Van egynéhány jó gazda; de nagyon sok minálunk a szegény zsellérember... Arra be csak olyan kis házak vannak.

Az újságíró ráeszmél az új világrendre: igen, hisz ő szociológus. Azért van itt... Fázósan húzódik be a prémes bundájába; mit eddig csak elméletben értett, megérzi most a szegénység rettentő érzését, rácsap a szegénység mindent elborító igazsága; van egynéhány jó gazda - ismétli magában -, de nagyon sok a szegény ember...

Már kezdődnek itt is, a nagyutcán, a főútvonalon, ahová kirakatban terpeszkedik mindenkor a gazdagság, a vagyon, hogy magát fitogtassa, hogy még azt a pár méternyit is ő élvezze: közel lenni a főútvonalhoz... Már itt vannak a riggyent-roggyant szegény kalyibák, az apró putrik, mákszemnyi ablakokkal, melyek homokkal vannak szigetelve; a félrebillent szalmafedelekkel, amelyeket csak a szél irgalma őriz; sem udvar, sem istálló, se kút, se kert az udvarokban; a szegénysor, amit az átutazó behunyt szemmel néz végig, örülve, ha nem kell róla fölöttébb igen tudomást venni.

Rápillant a szűrös emberre: vajon melyikben lakik e nedves kis putrik közül? Hm, elöljárósági ember... Kérdezni nem meri, mert amilyen kevély a gazdag az ő gazdagságára, annyira takarja a szegény az ő szegénységének rongyait... Ki tudja, van-e egy kis "zsírozója" otthon ez újmódi, szalmával bélelt csizmájú tanácsos szegény kis feleségének.

A kocsi végre kiért a faluból, elmaradtak a nyomorúságos viskók: mintha levették volna a lélekről a súlyos terhet, kinyílt a tágas mező, a végtelen hómező, amely az éggel egy fényes ködben olvadt össze arra körös-körül. Az út mellett néhány akácfa állt, kettő-három kivágva dőlt el az árkon, a sárga forgács szinte csillogott a havon.

- Szép - mondta az író -, gyönyörű ez a téli kép.

Önkéntelen pattant ki ez a felkiáltás, mert a szemét elkápráztatta a havak tengere. Téli tárlatok s szép tájképek lebbentek fel előtte, jól öltözött dámák, akik egészségesen s piros arccal, korcsolyásan, szellemesen sziporkáznak az emlékeiben...

Az ember elkapta a szót, és erősen nézett szét a nagy mezőn.

- Szép, ugye? - mondta, s a hangjában leplezhetetlen az öröm. - Nagyon szép földek ezek! Szép uradalmak!... Meg jók, nagyon jók, fajin jó fődek, uram... Nem olyan fődek ezek, mint odaki a csorváson, amelyek vagynak, ezek jó fődek, de amiket eddig bérbe adott az uraság a népnek, az mind vadvizes meg szikes csúnya főd... Mert csak az olyan fődeket adták a szegény népnek bérbe, amék a bérlőnek nem kellett... Meg, tudja, a bérlő fizetett egy holdért tizennégy koronát, a falusi ember meg fizetett negyven koronát..., az az igazságtalanság is.

Az író sem látta már a tájképet, nem látta a külső szépséget: a nagy sorsfordulat belső, megrendítő szépsége csapott rá. Ezt a szépséget azonban még csak látta: még nem érezte. Nyugtalan zavarral ült a kocsi ruganyos párnáján: a finom kocsiban, a remek téli tájban nem érezte magát olyan gondtalannak és boldognak. Mint annyiszor, ha farsangra ment nagy bundában, repülő kocsival, s tudta, hogy tágas udvarházban meleg szobák boldog népe várja, gondtalan, művelt emberek melengető derűje, fehér abroszok, ragyogó porcelánok, ezüst evőeszközök, szarvasagancs nyelű kések, nagyszerű konyha, pácolt vadhúsok, párolgó puncsok, torták, jó borok, kitűnő szivarok... Rekapitulálta a dolgot: akkor is ott volt a faluban, a falu óriási tömegében a szegény nép, bűzös kis vackokba duggatva, a téli fagy elől elbujdosva a deres ajtósarkok mögött. A gyerekek sápadtan, penész ette, vékony csontokkal s céklavörös orral, apjuk ócska kabátjában, amely a földig ér; kis vézna sápadtak, lila ajkak közül sárga fogak merednek ki, s mély karikák kétoldalt a lilás szemecskék alatt...

A távoli hóban apró sárga petrencék tűntek fel. Barna kis alakokat lehetett látni a sárga foltokban, emberek hozták a hátukon, mint apró hangyák az óriási batyukat.

A bakról visszafordult a kis tanácsos:

- Hordja a szegénység a szalmát - szólt nevetve -, mert nincs a szegénységnek tüzelője.

A távolban feltűntek a tanyai épületek s a szalmakazlak, békés árnyképük rezgett a hó felett. A szalmahordók egymás után ballagtak láthatatlan csapásokon a hóban, szépek voltak, amint ott mozogtak, lassan, mint a percmutató, előretolulva.

A kocsi befordult a tanyák irányába. Tágas szérűk, hosszú, nagy istállók, hóval rakott fák: fehér angyalok állottak a barna salak körül; az íróban megint csak fölvillant a sok szép tanyai emléke, s már látta középen az urasági lakást, bár tudta, hogy ott senki sem várja...

Valóban, a kocsi nem gördült be az úri lak rácskerítéses kapuján, csak ő pillantott be, s látta az üveges verandát, ahol a fiatal úrilányok oly vígan éltek azelőtt; hideg volt most, s didergett az idegen télben a tornác. Hó borította a virágágyas udvart, és senki sem lapátolta el a havat, a tuják földig rogyva a ráfagyott havak alatt, morózusan lógtak.

Odább állt meg a kocsi, a kisebb, házak előtt.

Puskás nemzetőr jött elő. Csöndesen, senki sem vette észre, honnan, tiszta melegséggel intettek egymásnak adj istent a néptanácsosokkal.

- Hol van a kulcsár?

- A sertésólaknál.

Leléptek a szekérből a Nemzeti Tanács kiküldöttei, nem cihelődtek, mint a hajdani urak a farkasbundából, leléptek a vékony fekete szűrben, a kis barna kabátban, s ott álltak a hóban, mint a többi szegény ember.

Aztán egyszerű, ballagó léptekkel indultak az ólak felé.

- Hol vannak a bérlők? - kérdezte az újságíró, s visszanézett a ház felé.

- Debrecenben - mondta odavetve a nemzetőr.

- Nem jönnek ki sose?

A nemzetőr elmosolyodott:

- Nem jönnek.

- Nem mernek?

A nemzetőr billentett a fejével egy kicsit:

- Nincsen itt má nekik semmi keresnivalójuk... Ma itt minden nemzeti vagyon...

A két tanácsosnak egy sovány fekete legény halkan referált. A szűrös néptanácsos kemény ridegséggel szólalt meg:

- Minek engedtétek?

- Írást mutatott. Debreceni engedélye volt, meg rajta volt a pecsét a községházáról is... Mit tehet az ember?

Kedvetlen csöndbe borultak. A szűrös csak csóválta a fejét.

- Kifosztanak - mondta határozottan -, tisztára kipusztítanak.

Aztán erősebben így szólt:

- Ez a betyár kölyök nagyon merész!... Még az úrral nincs is baj, de ez a haszontalan írnok kimerészkedik. Minden másnap szekérrel jön ki Debrecenből, egyszer búzát visz, másszor mást visz, ruhát, edényt, már lassan mindent elhordott innen, a nemzeti vagyonból. Most elhajtották a java marhákat, hogy itt nincsen elég takarmány, aztán meg gyünnek, hogy elhordják a szénát, hogy Debrecenben nincs mit adni nekik. Már a parádés lovakat mind elvitte, most az ökröket mind sörébe fogják, a csikókat mind elrekviráltatják. Itt lesz a tavasz, akkorára nem lesz semmi... Úgy kiforgatnak ezek itt mindenünkből, hogy mire szántani kell, nem lesz mivel hozzáfogni... Tizenkétezer hold ez a kettős bérlet, nincsen benne bemunkálva nyolcszáz hold; mi lesz itt jövőre, éhínség lesz ebbül... Ez a betyár kölyök: hogyan bánik mivelünk a végén, úgy kell a körmire nézni, mint a zsiványnak...

Azzal előrement, csöndes léptekkel, kissé imbolyogva, nem azzal a határozott, kemény járással, ahogy a kövér, piros képű, hatalmas régi földbirtokosok haladtak végig a tanyán, csillogó arccal s harsány parancsokkal. A szűrös tanácsos nyugodtan ment, gond volt a pilláján, de bátran nézett körül, csendes szavára kieresztették a hízókat, s a gömbölyű kocák s ártányok egymás hegyén-hátán tódultak ki az etetővályúkhoz. Értő szemmel bírálták a tanácsosok, nemzetőrök, velük a kondások; előjött a vén kulcsár, öreg csíkos sállal a nyakában. Százhúsz kiló, százötven kiló, két hét alatt beérnek, ki lehet mérni...

Alkonyodik, a juhaklok egészen ködbe borultak, távolról a kondásfiú kurjantása hallik:

- Kurra, te!...

Visító kismalacokat terel, ostort csattogtatva. Egy kútgém nyikorog, vizet húznak az ökröknek. Az új földesurak komolyan, megelégedetten nézdelik a nyüzsgő sertésfalkát, a trágyadomb vékonyan gőzölög az ólak körül.

- Milyen ember volt a régi gazda? - kérdezi az író.

Kis nevetés a szemekben, az arcokon tiszta és nyugodt emberi érzés, nyíltság, őszinteség, bátorság, megelégedés...

Az kuruc ember volt, még a hetvenhét esztendős embert is úgy letegezte, mint a taknyos gyereket, és leverte a kalapot a fejéről, ha úgy fagyott is, hogy csikorgott... Hej, tudta szidni az száz istennel az embert!

Az író körülpillantott az egyenlő s egyforma nyílt arcokon: ha itt volna a régi úr, akkor most annak az arcán volna az emberi örömnek az a boldog kinyomata, s ezek itt mind sötéten, zárt szemmel, bumfordi módra szétszórva álldogálnának jó távol a sűrű ködben, mint harapós ebek, akik láncra vannak verve, s morogva szorítják fogukat véres harapásra...

Egyszerre föllobbant benne valami jóérzés, meglátta a szépet, a legszebbet, amit az élet ad: az emberarcon a boldog lélek ékességét... Kápráztató volt, mintha csupa mécsesek gyúltak volna ki körülötte, a szépségek apró karácsonyi boldog lángjai csillogtak, és ő otthon érezte magát.

1918

 

A SZENTJAKABI ISKOLA

Tegnap az angolok nagyon csodálkoztak, hogy az óriási Esterházy-uradalom közepén, Szentjakabon olyan iskolát láttak, amilyen ott van. Először is a csirásistállókat látták, s azzal nagyon meg voltak elégedve, a nagy vörös szakállú hollandus újságíró egész otthon érezte magát.

- Egész hollandi rendszer - mondogatta, s nagyon bólogatott, a betonjászlakat, az erőtakarmányt, a pompásan tiszta kezelést megfigyelve.

De amikor az iskolába mentünk, nagyon el volt képedve. Kíváncsian néztük a téglával kirakott szobát, az iskola zsúfolt padjait, a piszkos faliképeket, az osztálynaplót. Nagyon elégedetlenek voltak; az amerikai újságíró mondta, hogy a legkisebb amerikai farmokban is egészségesebb és okosabb iskolát találni, mint ez.

Hát még mikor átkocsiztunk Dénes-majorba, ahol a piros arcú kisgyerekek azt mondták, hogy itt nincs iskola, és ők két óra járásra mennek mindennap gyalog Szentjakabra.

Én azonban mintha hazamentem volna: gyermekkorom emlékei újultak fel ebben az iskolában. Én jól emlékszem, hogy ez a ház, amely most sötét, zsúfolt, piszkos, ez új iskola volt nálunk. Én még a régi iskolában kezdtem tanulni harmincöt évvel ezelőtt. Az pedig földbe ragadt kis viskó volt, náddal fedve, akkora ablakai voltak, mint egy zsebkendő, s az eresz alatt a tornácon olyan gödrök, hogy beleülhettünk, mint a kotlós a kosárba.

Ennek a most összeomlott társadalomnak volt egy kedves jelszava: a tudomány hatalom!

Ez egy nagy igazság, s az uralkodó osztály ezt a hatalmat, a tudományt nem is adta ki a kezéből soha.

Csak gondoljunk arra, hogy egy Esterházy herceg mi mindent nem csinált, hogy a gyerekét megtanítsa arra, hogy ezzel a hatalommal bírjon. Ha hülyének született is a fia, lánya, még akkor is parányi korától kezdve a világ minden iskoláját, tudósát, orvosát, nevelőjét mind odaszedte hozzá, hogy embert faragjon belőle. Iskolába egy óráig sem küldte Szentjakabra, de Pestre, Bécsbe, Londonba, Oxfordba.

A béreseinek gyereke pedig lehetett olyan lángész, mint Napóleon, mégis két óráig kellett gyalogolnia, míg egy kis iskolát talált. Hatéves gyermek esőben, sárban menjen Dénes-majorból Szentjakabra, hogy megtanuljon egy kis írást-olvasást. No, többet nem is tanult, ez is elég egy béresnek, mondta a herceg őfőmagassága.

Így történt, hogy a gazdag ember gyereke okosabb lett az apjánál, a szegénynek muszáj volt olyan tudatlannak maradni, amilyen a szüléje volt. Nem így lesz ezután.

Minden gyerek egyformán fog tanulni. A felső iskolákba pedig nem a gazdagok gyermekei mennek, hanem a jó tanulók, a jófejű gyerekek.

Addig pedig, míg a nevelés mindenestül átalakítja az emberiséget, addig is gondoljon magára a szegény proletár nép. Gondolja meg azt minden szegény ember, hogy a gazdagok ezer és ezer esztendeig uralkodtak rajtuk a tudomány segítségével. Most tehát, ha elvettük tőlük a gazdagságot, el kell venni a tudományt is.

Már most is a papírra leírt igék gyújtották fel a világot. Az írásból-olvasásból kerekedett ez az egész világforradalom. Folytassátok tehát a tanulást, olvassatok, hogy tudjatok.

Mindig olvassatok, és mindent elolvassatok.

De ne olvassátok a régi könyveket, amelyek a butaságban és türelemben, alázatban akartak örökre leragasztani benneteket, csak újakat, csak a mai, új írásokat olvassátok.

A régi könyvek, újságok, nyomtatványok a régi, kapitalista világ zsarnokságát szolgálták. A mai újságok, füzetek, röpiratok, tudományos könyvek a világszabadság új boldogságát építik fel. A régi tudomány fekete volt, az új tudomány vörös.

A fekete tudomány zsarnoki hatalom volt.

A vörös tudomány vörös, felszabadító hatalom lesz. Gondoskodjatok tehát róla, hogy azok is részesüljenek belőle, akiket a régi zsarnokok írni-olvasni se tanítottak meg.

1919

 

VIRÁGNYÍLÁS

A somogyi termelőszövetkezet úgy alakult meg, egy nap alatt, egy gondolat megszületésével, hogy semmi nemzeti érték nem ment kárba abból, ami már megvolt, ellenben rejtett erőknek milliónyi forrása buggyant ki.

Nem tudom más természeti képpel összehasonlítani, csak épp a virágfakadással.

A tél kemény kis rügye vastag és zsarnoki védőlevelekkel van borítva, gyantás, enyves, kemény burokkal, amelyek megvédik a téli fagy és az időjárás minden viszontagsága, sőt a kártevő bogarak ellen is a leendő szirmok, porodák és bibe csiráit. A tavaszban duzzadni, fakadni kezdenek a belső életek. A szigorú és vaskemény fedőlevelek egy darabig velük nőnek, nőnek, dagadnak, és elszántan védik magukat és életüket, s azt állítják, hogy őrájuk szüksége van a bent rejlő kis életek tömegének, ők védik, tehát jogosan préselik kicsi térbe őket. Egyszer aztán a szirmok a tavaszi napsugártól egy hajnalban szétrepesztik a burkot, kitárulnak a napfényre, gyűrötten, lucskosan, de szépen és boldogan, s övék a jövő. A fekete kopáncsokkal többet senki sem törődik, elbomlanak, lehullanak.

Így őrizték meg korunkig a grófok, a feudális nagybirtokosok, a magántulajdon szörnyóriásai, egy testben a földeket és rajta a népeket. A vörös forradalom tavaszi lázától a már érett és megduzzadt néplélek egyszerre szétrepesztette a nagybirtokosok külső kopáncsát. Az lehullt, leesett s a belülről kivirító milliónyi néplélek egyforma erővel, örömmel, szépséggel és boldogsággal tárja ki magát az új élet lehetőségeinek.

Ennek a kifakadásnak a titka izgatott engem. Minden agitátortól, aki részt vett ebben a munkában, azt kérdeztem, hogy mit mondott, amivel meggyőzte a népet a szövetkezés fontosságáról. A köztudatban ugyanis az van, hogy agitátorok, elcsapott gazdatisztek járták az országot, s önző érdekből lázították fel a népet, és romlásba vitték. Tíz-tizenöt béres kommunizált egy 15000 holdas uradalmat, s más efféle rémhírek járták és járják az országot.

Most utólag meg lehet állapítani, mint minden nagy forradalom után, hogy a köveknek is nyelve támad, és a dadogó és gyengeelméjű is az angyalok nyelvén beszél, mint mindenkor, ha itt az idő teljessége.

- A kerítésen belül állítottak fel valami ferslógot - mondta az egyik főagitátor -, arra állottam, és két óráig beszéltem a cselédeknek. Megmagyaráztam nekik, hogy mi a szövetkezeti gazdálkodás előnye: a feldarabolásnál a nagybirtokok nagy értékű fölszerelései kihasználatlanul maradnak, és így ugyanaz a föld alig lesz képes a saját birtokosait eltartani, de képtelen lesz a termelés fokozására, pedig a szövetkezeti nagyüzem nemcsak a megművelő munkásságot látja el jobban, hanem a városi lakosságot, az ipari proletár testvéreket is, sőt külföldi kivitelre valót is képes termelni, amiért cserébe külföldi cikkeket kaphatunk. Azután megmagyaráztam, hogy ezzel szemben lehetetlenség a kis- és törpebirtokosok százezreit fölszerelni a legelemibb mezőgazdasági eszközökkel is. Még tovább kimutattam, hogy lehetetlen volna azt a sok százezer új kisgazdát kioktatni máról holnapra a földnek olyan új megművelésére, hogy csak valamennyire is pótolni tudják a mai eredményt. Ki lehet számítani, hogy napokon belül beáll a termelés anarchiája. Roppant egyszerű volt ez az agitáció, csak tudni kell az igazságokat, és nem kell ahhoz erőszakos szó sem, a magyar nép annyira intelligens és bölcs, hogy egy perc alatt kapacitálható.

Nem is volt baj sehol a cselédséggel, sem a szegény zsellérekkel, csak a kisgazdákkal. Ezekkel sem volt baj, csak ki kellett kapcsolni őket az eszmeáramlat köréből.

Egyelőre nincs szükség arra, hagy a kisgazdák szövetkezetbe tömörüljenek. Csak hadd maradjanak ők a maguk egyszerű, becsületes munkájuk mellett, dolgozzanak, termeljenek; az ország központjáról nagy felelősséget vesznek le azzal, hogy annyi családról nem kell gondoskodni, amellett a kisgazdák is termelnek valamit a közössé számára is. El fog azonban jönni az idő hamarosan, hogy a kisgazdák maguk fogják kérni, hogy a birtokukkal bocsátkozhassanak a szövetkezetekbe. Majd ha látni fogják, hogy a szövetkezeti tagok, akik nekik mindig koldusok voltak, jobban élnek, mint ők, szebb és egészségesebb lesz a lakásuk, lesz fürdőszobájuk és villanyvilágításuk, lesz ruhájuk, ellátásuk, kaszinójuk, újságjuk, könyvük, iskolájuk... Nem utolsó érv volt, hogy: "A szétdarabolt földeken alig tud tengődni a nép, ellenben a nagybirtokokból már az eddigi üzemek mellett is milliókat kerestek a régi tulajdonosok. Nem lesz jó ezeket a milliókat népjóléti intézményekre fordítani?"

Hát a grófok?

A grófok három álláspontot foglalnak el. Az első típus emigrál, minél gyorsabban menekül Svájcba, s viszi, amit tud, és ellenforradalmon töri a fejét. A második típus "megérti az időt", "behódol", és "munkát kér" a szövetkezetnél. A harmadik itthon van, a kastélyba zárkózik, és ámul-bámul, egyszerűen nem hisz a szemének.

Ezzel a harmadik típussal volt egypár kedves esetünk. Egyiktől semmiképpen sem bírtunk fakitermelést kapni Kaposvár számára, csak mikor azt mondtuk neki: "Hát főméltóságod előtt (még akkor külön megtanultuk ezeket a furcsa címeket) csak két választás van. Vagy odaajándékozza az erdőt, s akkor a nagylelkű adakozó lelki örömeit élvezheti, vagy elvesszük. Slussz." Hát ő inkább az első formát választotta, s nagy levelet írt, hogy ajándék.

Egy másik gróffal még szebb esetünk volt. Mikor odamentünk, a cselédség fel volt uszítva, fejszével és lármával fogadott. Aztán órákig gyúrtuk a grófot, míg megengedte, hogy az ő jelenlétében beszéljünk a néphez, s aztán órákig beszéltünk a népnek. Persze megszerettek, megértettek, a mieink lettek.

Gyalog jöttünk oda, de amikor el akartunk menni, előáll a parádés kocsi, a bakon ugyanaz a dugóhúzóbajszú kocsis, aki a legnagyobb fejszével fogadott bennünket.

A gróf elbámult, s azt mondja neki:

- Hát János!... Te is cserbenhagysz? Hiszen benned volt a legnagyobb bizalmam!

Az ember nem szól. Azt mondja neki heccelve valaki:

- Hát most feleljen, János bácsi!

A kocsis szépen szól nekünk:

- Üljék be, elvtárs úr!

Aztán odapislant a heccelőre is:

- Mindenféle grófokkal... nem állunk szóba!

Evvel megrántja a gyeplőszárat, kiereszti az ostort, s ahelyett, hogy gyű! - azt mondja hetykén, foghegyről, hogy:

- Köztársasááág!...

A lovak kiugranak, s a hintó repül a ragyogó tavaszi napon, a szép, színes, gazdag tavaszban a boldog jövő felé. Körös-körül virítanak a fák és a lelkek.

1919

 

RIPORT A PESTI GYERMEKRŐL

Hajnalban ébresztett fel a kicsi lányom - nekem hajnal volt, neki már munkaidő; iskolába készen állt előttem. Álmosan, alig értem, mit akar: szavazzak, hogy kilenc órakor kezdődjék-e az iskola vagy nyolckor... Ezt a szavazólapot neki vinnie kell.

Nézem a gyereket, ahogy ott áll előttem, bátran, egyenesen, csillogó szemmel, piros arccal, komolyan.

- Te hogy akarod? - kérdem tőle.

- Nekem mindegy.

- Hát talán tízkor?...

Felnevet. Az első érzés öröm: az jó volna. Aztán neheztel, hogy a kötelességteljesítés egyenes vonalában megzavarom:

- No, igazán, ne tréfálj, írd le: kilenckor vagy nyolckor. Azt mondta a tanító néni: ahogy a szülő akarja. Kilenckor vagy nyolckor.

Abból, hogy következetesen, de önkéntelenül azt mondja elsőnek, hogy kilenckor..., érzem az ő szavazatát, s leírom: "Kilenckor." S repül vele; kis táska a hátán, kis prémecske a nyakán, sapka a fején, az ablakból még utána nézek, ahogy apró lábain siet, siet, biztos akarat viszi: íme, a gyermek, a munkavégző ember.


Ma meg fogom tudni - határoztam el -, mit csinál e város jövendő nagy tömege: a szegénygyermek-sereg, amely az élet alján nyüzsög és fázik és éhezik, és fejlődik a jövő számára...

Furcsa ma ez a város: fél tízkor már az utcák üresek, csak a villamoskocsik, elromlott fékjükkel, nyikorgó tengelyeikkel s ugráló sínjeikkel. A járdákon is kevesen. A Nagykörúton végignézek: egyetlen üres társzekér zötyög. Kihalt város a novemberi lanyha ködben. A járókelők lassan mennek, baktatnak, ácsorognak. Nők olcsó téli díszben, nemzetközi ruhák. Olyan ez a Budapest, mint egy nagy méretű kisváros vasárnap reggel...

Senki sem siet. Minek?... Nincs sietős dolga... Azér a kis pénzér? Úgysincs üzlet. Nincs cél, nincs munkaöröm. Kirakatot nézni? Minek? Olyan drága minden, még nézni sem érdemes... Felmegyek egy modern nagy bérpalota első emeletére, ott van egy gyermekvédő iroda.

Gyermekvédő iroda. Mi ez? Félemeleti nagy, tágas üzlethelyiség, rengeteg üvegablak, ma milliókat ér, istenem, ha kitörik... Üres, tágas helyiség, kopott és rendetlen. Alig van benne bútor, s mégis rendetlen, poros és elhagyatott, a szegénység pora lepte be.

Egy fiatalember, két úrilány s egy idős úriasszony dolgoznak benne... Hogy tudnak ilyen rendetlen helyen meglenni? Úrinők... Lám, a nők ezer és sok ezer év óta csak háztartási munkával foglalkoztak: de nem belső hajlamból. Hogy mennyire nem, mutatja ez a kép: három nő dolgozik egyetlen szobában, s az ablakot olyan vastagon takarja be a por, hagy alig lehet kilátni.

- A teljesen szegény, gondozásra szoruló gyermekek száma rengeteg nagy. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy százezrekre rúg csak Budapesten - magyarázza, a titkár, nagyon intelligens, komoly s rendes fiatalember. - Megmentésükkel foglalkozik az állam, a főváros, a rendőrség s a társadalmi egyesületek... Az állam fenntartja a menhelyeket, felügyeletet gyakorol minden ilyen irányú tevékenység felett, a vakok, siketnémák intézete is idetartozik... A főváros az árvaszék útján, de itt csak a vagyonnal bíró gyermekeket gondozza, a vagyontalanok javára öt árvaházat tart fenn... A rendőrség a gyermekbíróság útján igen sokat tesz, a társadalmi egyesületek száma is nagy: legnagyobb az Országos Gyermekvédő Liga, amelynek nagy érdeme a nyaraltatási akció, a külföldi üdülésre elküldött gyermekek ezrei áldják. Kisebb egyesületek a Zsófia Gyermekszanatórium Egyesület, az Ingyen tej, A gyermekért, az Országos Gyermekvédő Egyesület és a Frőbel Egyesület és a patronázsok, a katolikus patronázs különösen, de protestáns patronázsok is vannak, a szocialista párt is próbál tenni, amit tud, a Kerületi Munkásbiztosító egyik osztálya útján. A MÁV-nak is van gyermekfoglalkoztatója, van egy Brit Gyermekfoglalkoztató s egy Nemzetközi Gyermekmentő Szövetségnek is helyi fiókja, az Országos Stefánia Szövetség, a Nyomorék Gyermekek Otthona s a Vöröskereszt is fejt ki ezen a téren jelentékeny működést.

- Körülbelül mennyi munkát tud ez a sok egyesület végezni: úgy értem, a főváros nyomorgó gyermekeinek milyen százaléka részesül az egyesületek útján valami segélyben?

- Hát talán egytized része..., körülbelül tíz százalék.

- Szóval az ön véleménye szerint száz éhező s fázó gyermek közül tíz kap segélyt, kilencven pedig sorsára marad.

- Igen.

Lassan, gondolkozva néztem ki az őszi utcára, köd, ború, poros ablak, szűk utca, rossz üzletek, szép, nagy üzlethelyiségek, de rosszul mennek; mindenki panaszkodik; mintha a közsóhajok köde borongana a városon.

- Mondja, kérem, mit tud például az önök egyesülete tenni?

A fiatalember kényelmetlenül feszengett.

- Keveset, nagyon keveset, ahhoz képest, amit szeretnénk... Tavaly rendeztünk egy kiállítást, amely az egész ország gyermekvédelmét nagyszerűen tüntette fel..., az idén kiadunk egy könyvet, egy almanachot, amelyben az összes szakférfiak cikkekben tanítják ki a közönséget a gyermek gondozására s védelmére... Azon felül fenntartunk egy irodát, amely minden ilyen bajnak gyógyításánál kész közreműködni, s négy rendelőt ingyen orvossal s ajándékkiosztással. Tudniillik könyöradományokat gyűjtünk, s azt a rendelőinkben teljesen vagyontalan gyermekek számára kiosztjuk... Sajnos, az orvosoknak, akik egész titokban s egészen odaadással működnek, még a villamos költséget sem tudjuk megfizetni, s az adományok, amelyek nagyobbrészt állandó adományozóktól, fővárosi kereskedőktől gyűlnek össze, az igénylők századrészét sem elégítik ki.

Szomorú csönd.

- Ma van egy igen szép akciónk: a kültelki gyermekek érdekében mi indítottuk azt a mozgalmat, hogy ne nyolckor kezdődjék az iskolai tanítás, hanem kilenckor.

- Érdekes: éppen ma szavaztam le.

- Igen, nem is tudtam, hogy már szavaztatnak.

Ez jó, ez helyes, a gyerekek egy órával tovább alhatnak reggel. Ha tudnák a pedagógusok, hogy ez az egyórai alvás többet ér a gyerek szervezetének, mint akármi, akkor nem kellene társadalmi úton kényszeríteni rá őket az iskolai idő kitolására. De hiszen nem pedagógusok intézik az élet dolgait, hanem politikusok...

A politikusok meghozták a törvényt, hogy tíz éven aluli gyereknek nem szabad többet gyárakban dolgozni.

S ezzel el van intézve a probléma.

Pedig ennek a törvénynek csak akkor van értelme: ha azt is törvénybe iktatják, hogy annak a gyermeknek, aki tízéves korában rá van kényszerítve, hogy gyárban dolgozzék, az ott elérhető keresetének megfelelő napidíjat adjanak.

Hogyan, hát a gyermeknek kell megfizetni saját eltartása díját? S mivel? A halálával?

- Egy nagy baj van, kérem - mondja a gyermekgondozásnak e derék szakembere -, az, hogy voltaképpen minden gyermekvédelmi egyesület csak az egészséges gyermek számára van felállítva.

- Nem értem.

- Hát kérem szépen: egy tüdőbeteg gyermeket sehol, semmiféle egyesület vagy árvaház vagy szanatórium vagy kórház fel nem vesz.

- Lehetetlen.

- De úgy van... Továbbmegyek: itt van például a Liga... Sok ezer gyermeket küldött ki külföldre nyaraltatni: de tüdőbeteg gyereket, egyet sem. Sőt nem tüdőbeteget, de beteget sem!... Sőt nemcsak hogy beteget nem vesz fel, s nem küld ki, de igazi szegény gyereket sem... Nem is küldhet, mert a Liga nem kompromittálhatja Magyarországot azzal, hogy a hollandus családokhoz valóságos szegény, rongyos, piszkos, büdös, varas, mocskos gyereket küldjön: nem lehet az, hogy ilyen, egészségileg s rendszerint morálisan is fertőzött gyerekek képviseljék hazánkat a külföld előtt. Nem is fogadná el a külföld. Szegény gyerek csak akkor juthat ehhez a kitüntetéshez, ha van, aki garanciát vállal érte, hogy szegénysége ellenére is éppolyan kifogástalan ruházat, egészség és erkölcsi nevelés tekintetében, mintha a középosztály gyereke volna... Most tessék elképzelni a külvárosok sötét utcáiban, a nyomortanyákon nyüzsgő gyerekeket: azokhoz még a híre sem jut el annak, hogy van külföldi utazás, hollandus kakaó és svájci ruha, amit magukkal hoznak a gyerekek a nyaralás után a jó nevelőszülőktől...

Hát természetes.

Ott sem akar senki a családjába befogadni magánál sokkal alacsonyabb társadalmi osztályból való gyereket. Tehát a pesti szegény gyerekeket legfeljebb a londoni proletárcsaládok látnák szívesen: azoknak pedig éppen olyan kevés jutott az élet javaiból, mint pesti kollégáiknak.

- Hogy milyen nehéz bejutni egy szanatóriumba, arra itt van egy eset... Tessék elolvasni az aktákat: Özvegy Eszes Vendelnét hozzánk utasították, s eljött, hogy kilencéves nyomorék gyermekét juttassuk be a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonába. Kimutatta, hogy ő teljesen szegény, hadiözvegy, aki két keze munkájából tartja fenn magát, s gyermekét eltartani nem bírja, pláne a kis nyomorékot; oly rendes, intelligens gondolkozású asszony volt, hogy rögtön magunkévá tettük az ügyét. Érintkezésbe léptünk a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonával, ahonnan a következő levelet küldték az anyának:

Értesítjük, hogy gyermekét orvosi és pedagógiai vizsgálatra hozza fel, s amennyiben a gyermek a vizsgálaton megfelel intézetünk követelményeinek, és magával hoz teljes ruházatot, éspedig:

1 téli ünneplő ruhát,
2 téli viselőruhát,
3 inget,
1 pár cipőt s legalább
2 pár harisnyát, mosókötényeket s nyári ruhákat, akkor a felvétel megtörténhetik.

Az asszonynak nincsen vasúti költsége sem; ha ennyi ruhája volna, nem is kérné a fölvételt.

A titkár maga megállapítja némi rezignációval:

- A társadalmi egyesületek a szegény gyermekeknek csak egy igen kicsiny töredékét tudják segélyezni, tehát megválogathatják, hogy kikre fordítsák azt a kicsiny segélyt, amit módjukban áll kiosztani.

- Tehát egyesületek útján nem lehet megszüntetni a szegény gyermekek nyomorát.

- Nem.

- Hát hogyan lehet megszüntetni?

A fiatalember, aki az egyesületek működését teljesen ismeri, e kérdésre nem tud válaszolni.

Nem is tudhat, mert csak egy módon lehet megszüntetni: ha megszüntetik a szegény szülők nyomorát!...

Még egy kérdést intéztem a titkár úrhoz:

- Mennyi a maguk bevétele egy hónapban?

- Hét-nyolcszázezer korona.

Hát ebből igazán nem lehet megszüntetni a szegény gyermekek, sem a szegény szülők, de még egy szegény társadalmi egyesület nyomorát sem.

1923

 

A FÜTTYÖS KISFIÚ

Van nekem egy kis keresztfiam, aki rám maradt örökségben, mert apja-anyja meghalt. Boldogtalan életek gyümölcse. (Ó, azok a házassági balesetek!...) Nagyon édes kis kölyök, túl kicsi még ahhoz, hogy fel tudja fogni, milyen csapás az árvaság, s a vére pezseg, az eszecskéje nagyszerűen működik, az élet tombol benne.

Beadtam egy nevelőintézetbe Pest környékén, s mindjárt az első félévben tiszta egyes bizonyítványt kapott. Ott lakik az internátusban, és nagyon meg voltam nyugodva a sorsa felől.

De mi történik? Egyszer csak húsvétra intőt kapok.

Nagyon meghökkentem, s mindjárt kiutaztam hozzá.

Először is az internátusba mentem. Kérdeztem a felügyelőnőt: milyen a gyerek, nem tanul? "De tanul az." És mégse tudja a leckét? "De tudja!" Akkor erkölcsi tekintetben van ellene kifogás? "Nincs, nagyon kedves gyerek, mindenki szereti."

Nem értettem. Ha az internátusban jól viseli magát, mit csinál az iskolában? Megyek oda, keresem a tanárát:

- Kérem, tanár úr, miért kapott intőt az én kis keresztfiam?

A tanár rám néz, s azt mondja felindulva:

- Ja, a füttyös?... Nekem nincs más fegyelmi eszközöm, azért küldtem intőt a szülőknek.

- Miért mondja füttyösnek, tanár úr? - kérdem kissé ingerülten, mert rögtön ráragad az emberre az indulat; mert az indulat valami olyan lélekhullám, "halálsugár", ami kilövell az emberi szívből, és fölgyújtja mindenkinek az érzéseit, akit csak elér... Nem szeretem, hogy az én kis gyerekemet, a kis árvát, gúnynévvel említi a tanárja.

Kiderült, hogy egy iskolai óra végén, mikor csengettek, az én kisfiam nagyot füttyentett. Örömében, hogy megszabadult.

És a tanár rossz néven vette.

- De az istenért, az internátusban, ahol az egész éjszakát s a nap túlnyomó részét tölti, meg vannak vele elégedve, hát egy füttyért így meg kell fegyelmezni az iskolában egy hatéves gyereket?

- Kérem, én nem vagyok könnyelmű ember - mondta a tanár magából kikelve, s a hangja harsogott, mint egy bakakápláré -, reméltem, hogy korát tekintve, még nem lehet nagyon elromolva az erkölcsisége, és két hétig rajta tartottam a szemem! Elhatároztam, hogy rendes embert faragok belőle. S két hét múlva ott tartottam, hogy makacsabb volt, mint az első percben... Sírt..., ömlött a szeméből a könny..., s mikor azt mondtam neki, hogy ezért ne sírj, hanem köszönd meg: akkor dacosan azt felelte: "Nem sírok." Akkor küldtem, csak ezek után, az intőt.

Néztem a tanárt. S visszaemlékeztem saját gyermekkoromra. Rettenetes az, ha egy tanár egész energiával ráveti magát a diákra, s hogy nincs olyan jeles diák, akit ő abban a percben be ne szekundáztasson, amikor akar. Velem is állott szemben a latintanárom, s az orra egy centiméterre volt az enyémtől, és nagy, barna szemét belemeresztette a szemembe, és dohányfüstös leheletétől majdnem elszédültem: miért tette ezt? Nem készültem. És ő be akarta bizonyítani, hogy nem készültem. És ahelyett, hogy egy pillanat alatt konstatálta volna, és férfiúi fölénnyel továbbereszt: oly sokáig kínozott, míg az egész osztály előtt nem igazolta, hogy nem érdemlem a jelest, még a jót sem, még az elégségest sem. Semmit sem érdemlek. Mivel azonban az iskolában hírnevem és tekintélyem van, s ő kénytelen megadni a jót, sőt a jelest is, mert a napi feladattól eltekintve, általános latintudásom messze fölötte volt az osztályén: legalább ezt a bosszút vette rajtam, hogy megtépázza a becsületem.

Párbaj volt.

És én ezt a kemény kis tanárt nézve, megrémültem a kis keresztfiam sorsáért: meddig fogja bírni egy hatéves gyermek ezt a harcot a felnőttel?

- Köszönöm, tanár úr, a felvilágosítást, de kijelentem önnek, hogy ha egy hatéves gyermekben van annyi lelkierő, annyi férfiasság, hogy egy tanárnak kétheti "ellenőrzése" után is még ki tudja jelenteni, mikor sír, hogy: "Nem sírok!" - akkor ebben a gyerekben valami nemes anyag van. Jó, hogy figyelmeztet rá, mindent el fogok követni, hogy ez el ne tűnjön belőle, ez az érc és acélosság.

A tanár kemény komolysággal nézett rám, és én azt gondoltam: nem volna szabad olyan embernek tanári pályára menni, aki nem tud mosolyogni. A gyereket kivettem az intézetből, és egy másik városban, egy más internátusban helyeztem el. Az elrontott becsületet az életben is nehéz kireperálni, de az iskolában lehetetlen. A gyerek, mint tapasztalatlan, gyakorlatlan vívó áll szemben a tanárral, s minden egyes feleletnél assaut-kra megy a verseny.

Két hét múlva már elmentem kérdezősködni, hogy viseli magát. Az igazgató kedves, nyájas úr. Mikor megtudta, ki után érdeklődöm, felcsillogott az arca:

- A kisfiú? Az egy nagyon eredeti, kedves gyerek. Mikor legelőször bementem az osztályba, felugrott a helyéről, hozzám szaladt, és megölelt, megcsókolt. Kérdeztem, ki ez a közvetlen gyermek. A tanító néni elmesélte, hogy őt is meglepte azzal, hogy a nyakába ugrott s megcsókolta. Persze, a kisfiúk inkább morcosak és félénkek, és örülnek, ha mozdulatlan ülnek a padban. Nekünk kell őket magunkhoz szoktatni.

Szeretettel néztem az igazgatót, igen, ezt a hangot vágytam hallani egy pedagógustól.

- Be-behívattam az irodába egyért-másért, apróságokért, krétát, spongyát küldtem le véle, s mindig nagyokat köszön: "Alászolgája..." Egyszer csak azt mondja: "Igazgató bácsi, de maga jó magyar ember, látom." "Miből látod, kisfiam?" "Hát olyan magyar virágos bútorok vannak a szobájában."

Nevettünk. Az igazgatóból valami kellemes jóakarat áradt. Én, sajnos, egész iskolai pályámon nem találkoztam ezzel a meleg, jó vonzással. Ha végiggondolok a sok iskolán, ahol jártam, mindenütt csak kemény, leckéztető s megleckéztető szemeket látok. Összehúzott szemöldökök; zsebből elővett félelmes noteszek; felelés közben rosszakarattal hallgató tanári szájak; mindig a fáradt, kedvetlen, szórakozott ellenfél, a "tanár úr", aki tiszteletet kíván, és elvárja, hogy messziről levett kalappal köszönjön az ember.

Azt mondja az igazgató:

- Mindig úgy köszön a gyerek, hogy: "Alászolgája!" Azt mondom neki: "Nézd csak, kisfiam, nem hallottad te azt, hogy itt mindenki úgy köszön nekem, hogy kezét csókolom?" "De igen!" "Hát akkor te miért nem köszöntél úgy?" Azt mondja komolyan, bátran: "Igazgató bácsi, én tudom, hogy így köszönnek, de én ezután se fogok így köszönni." "Miért?" "Azért, mert a nőknek úgy köszönünk, ugye, hogy kezét csókolom? De mi, férfiak, csak nem fogunk egymásnak így köszönni?..."

Nagyot nevetett az igazgató ezen is, én is. De az én szememben egy kis könnycsepp melegsége volt. Talán más ember lett volna belőlem, ha én is találkoztam volna valaha, a gyermeki szív fogékonysága idején, egy ilyen meleg, megértő lélekkel... De én szörnyűségesen nehéz harcon mentem át az életben: iszonyodva gondolok rá, ha csak egy napra is vissza kellene menni a diákkorba.

Hát persze, csakhogy én nem voltam ilyen szeretetre méltó kisgyerek, bár valamilyen én is voltam... Milyen is voltam?... Nem voltam füttyös kisfiú, én egy megijesztett kisgyerek voltam: a régi pedagógia áldozata, aki dacosan és csökönyösen lépett ki az életbe, és vad ellenszegüléssel fogadta a sors szigorúságát, mint egy tanári igazságtalan kalkulust... És valóban ma sem tudok megharcolni a célért, csak szenvedni és kivárni az igazságot.

1924

 

MAGYAR KÖLTŐ DICSŐSÉGE

Évek óta az a szokásom, hogy a két nagyobb kislányommal nyáron hármasban utazunk. Három évet szenteltünk kis Magyarországunknak, s kimondhatatlan sok kedves és szép élménnyel gazdagodtunk. Ezek közül akarok egyet elmesélni, mert nagyon jellemző a magyar életre.

- Itt kiszállunk - mondtam a gyerekeknek egy vasárnap délben -, pár óránk van a következő vonatig. Itt ismerőst találunk.

Nem is tudták, hol vagyunk, s a két gyerek csodálkozva nézett a nádfedeles házsorra.

- Kihez megyünk, apuka? - kérdezte egyikük.

- Arany János bácsiékhoz.

- Nagykőrös! - kiáltottak fel ujjongva a gyerekek.

Nagykőrös volt, én magam sem jártam még ott soha.

Lassan lépegettünk a poros utcasoron. Egyforma primitív házikók, leegyszerűsített fehér falkockák, rátéve a barna nádlap tető. Mily példátlanul egyszerű s fantáziamentes házakat tud fészkelni a magyar a sima Alföldön! Csak egyetlenegy lépéssel van tovább az ősi sátornál: azzal, hogy falakat emelt... Magas, zárt deszkakerítések, oly magasak, hogy a lovas ember se lásson be az udvarra, s ne lássa meg, hogy ott semmi sincs. Csak némi paraj a kút körül, egy-egy árva fa, s alatta néhány kapargáló tyúk. S ez az egész elzárva a világ elől, mint valami vár; mily különös ez a komor jellemvonás az alföldi magyarnál, mindenki a maga várát lakja, nagy láncos komondorokkal védi, s csak az Isten nézhet be hozzá, az is csak felülről. Valamennyien urak, maguk urai; cselédek, ebeik s állataik királyai. Egyetlen szál virág nem enyhíti ezt a világot, s az egész fölött finom rezgő porfelhő, mint a számum.

És mégis, édes és tiszta érzést éreztem. Arany tiszta kútforrású szavai édessé tették a hangulatot. Úgy éreztük mindhárman, mintha most léptünk volna be a magyar mély költészet tiszta világába.

Az én pátriám más. Szatmár megye már Erdély partiuma, a mi falvaink picik, a mi házaink rajzosabbak, kerítéseink vesszőből font garádja; festői táj; meglibbenő Tisza-part: gyönyörű lombos füzesek; vidám, piros arcú földiek; fehér gubás apró őslények, nagyot mondók s nagyot kacagók s magukat agyondolgozók...

Nagykőrös más a véghetetlen utcáival, egymintájú házacskáinak szabályos, naivul pötyögtetett sorával a porba borult, alacsony, beláthatatlan utcasorokon..., mintha a talaj mélyebb volna, s egyre mélyebb, mintha lesüllyedne a mély porban... Amott szekér zötyög hallatlan porfellegben, három prüszkölő, porra mérges ló, s a könnyű szél a fekete port vastagon ömleszti tova, az ember elfordítja a fejét, de ellenállhatatlanul belevész, belefúl: ruháján, tüdejének fodrain megülepszik, köhög s köp. Borzasztóan porszagú por.

Hát itt lakott Arany egy évtizedig, itt írta legszebbjeit, itt gondolta ki leggondosabbjait, itt rótta egyenletes ásóhantos betűivel leggyöngyebbjeit.

Este van, este van: ki-ki nyugalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja...

Terebélyes, igen jó arcú, értelmes megjelenésű parasztasszony jő szembe a keskeny járón. Megállítom, megszólítom:

- Nem tudja, kérem, hol lakott itt Arany János?

Az asszony telt, húsos arca kicsit összezárul, szempillája árnyas lesz, az egész arcban valami kis zárkózottság, visszahúzódás.

- Nem.

Megütődésemre, mert meglátja rajtam az elámulást, kissé enyhébben, gondolkodva néz rám:

- Úriembör vót, kérem?

Csönd. Elmosolyodom.

- Igen. Ez egy híres ember volt, nem hallotta a nevét?... Író. Költő. Hatvan-hetven évvel ezelőtt itt lakott Nagykőrösön... Sokszor ünnepelték is... A nevét sem ismeri?... Arany János...

- Nem.

Gondolkodva néz. Az arca komoly, emberséges, a lelke nehéz hullámzású, egyetlen szóval sem mond többet, mint amit gondol, s nagyon józanul így oldja meg a csomót:

- A városházán mög fogják mondani.

S a bennszülött ember rendkívüli önérzetével, nyugalmával magyarázza meg, merre menjünk a városház felé...

No, Arany János, kend is készön van Nagykőrösön!...

A gyerekek bámulnak.

- Hát ők nem ismerik - magyarázom -, elég, hogy Arany ismeri őket... Látod, olyan, ahogy ő megteremtette: "a jó háziasszony, illő, hogy urának ennivalót hozzon"... Ez az asszony volt az!... Egyebet nem hoz az életnek, csak ennivalót és jó házi békét... Nem néz kívül a házon... Hol fért volna be az ő lelkébe Arany János...

A főutcára kanyarodunk, ahol egyszerre megszűnnek a nádfedeles hajlékok, s egy új városba érünk. A városban, végig az egész úton, a kivégezhetetlen hosszú úton kétfelől kisvárosi reneszánsz stílusú, vályogból követ imitáló, tükörablakos házak. Cseréptetős, rideg, kisúr-házak. Éppolyan iszonyú unalmasak, mint a mellékutcák nádas, szalmás házikói, csak még sokkal inkább fantázia nélkül, sőt egyéniség megrezzenése nélkül épített, pöffeszkedő, dagadt hasú, hirtelen civilizált, olyan iskolát végzett parasztházak. Millió és millió ilyen házat épített a magyar, pallérész szerint. Valami oly képtelen szörnyűség ez, hogy nincs rá szó: egy nép, amely lakni tud ilyen városokban, hogy érdemli meg, hogy embernek s országnak hagyja az Isten? Csak egy villanását lehetne meglátni az egyéniségnek..., még a nádfedelesek végtelen sora imponálóbb: mint százezer sátor; de ezek a kis előkertes malterházak...

Három ember áll a sarkon. Egy mesterember s két gazda. Ezek már fogják tudni.

- Mondja, kérem, hol lakott Arany János Nagykőrösön?

Hallgatás.

- Hát hogy itt lakott vóna?

- Itt. Tán a nevét sem ismerik?

- Dehogynem ismerjük. De hát itt egyebe nincs, csak a szoborja. Ott van a református Nagytemplom, a mellett van a Kossuth-szobor, ott van az Aranyé is; ott vannak azok együtt.

Hát egy nagy lépéssel mégis közelebb jutottunk. Ha Arany Jánost nem is, de a szoborját már ismerik. Bontakozik a dicsőség.

Jó fél óráig gyalogoltunk a széles porúton; előkertek, benézünk: a virágok felismerhetetlenül fehérek a rájuk hulló vastag porköpenyben, de illatuk, úgy látszik, kiszökken, mert itt értette meg Arany, hogy:

Mint a kis ibolya, hiába nem látni,
Messze tudja édes illatát bocsátni...

Sarkon dinnyesátor, poros dinnyegolyókból rakott óriási gúla... Boltküszöbön guggol Sári néni...

- No, mindjárt otthon leszünk - biztatom a kicsiket -, majd a rendőr megmondja.

A rendőr ott áll a Nagyvendéglő előtt, úgyis gyanúsan nézeget, hát inkább megszólítom:

- Mondja, biztos úr, meg tudná-e mondani, hol lakott itt Nagykőrösön Arany János?

A rendőr, fiatal, értelmes ember, lassan megnéz.

- Miféle ember lehetett az illető?

- Tanár volt itt a kollégiumban, híres ember volt, szobra is van. De azt szeretném tudni, hol lakott.

A rendőr hallgat, megemelt sapkája alól izzadság csordul.

- Hogy hun lakhatott, azt nem tudom, de az Arany János utcát tudom, hol van. Tessék visszafelé menni, ott a borbély mellett befordulni, jobbra első utca az Arany János utca. Az elején van egy nagy ház, a Farkas úré.

Hát, ha már a házát nem leljük, nézzük meg a szobrát. Előttünk a Nagytemplom, torony, s tetejében egy nagy, felspékelt piros kakas. A templom tövében kisült pázsitgruppok, ahol nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben. Köztük áll Kossuth Lajos édesapánk iszonyúan rossz szobra, s balra lombosabb, temetősebb zugban, nemigen láthatóan, Arany János mellszobra magas homokkő alapon, bronzfej és váll, amelyről zöldesfekete esőcsík folyik az elöl ülő s hatalmasan megmintázott öreg gulyás subájára.

Kalapot levéve, enyhe áhítattal nézek fel Arany kövéres, telt ábrázatára. Nagyon hasonlít a Nemzeti Múzeum előtt görnyedő fejéhez, csak fiatalabb: mintha ugyanannak a szobrásznak a fiatalabb tanítványa mintázta volna. Derűs hunyorítással néz az izzó délutáni napba.

Két öreg körösi gazda üldögél a törött padokon, a szobor előtt. Az egyik, vastag, fekete, eleven ember, belénk köt.

- Csonka Marci ez! - mondja. - Farkas Elek úrnak a gulyása vót ez.

Ránézek, aztán a kőből faragott gulyásra a költő alatt, aztán fel a költő mosolyos fejére, s azt mondom, fölintve:

- Arany János!

A vén gazda legyint:

- Az semmi, kérem, az Arany János, de ez vót az embör, a Csonka Marci! Mer ez, kérem, nem vót ugyan idevaló, mert csak tizenkét esztendős korába került ide Kőrösre, de kilencvenesztendős korába halt meg! Negyven fejős tehenét, negyven darab anyadisznaját, huszonnégy darab fias lovát meg még negyven darab befogni való tinaját meg még húsz vagy huszonhat hízót, akit a tejen hizlalt, akit nem győztek elélni, meg az ökreit: mind egyszóval, amit életébe gyűjtött, kérem, mind a gazdájára hagyta!... Hogy ő mán mindenkijét eltemette, azt mondta Farkas Eleknek, hogy: "Neked hagyom!..." - mert tegezte, mer csak unoka vót ez, az öreg Farkas uraság unokája, aki még őtet megfogadta, hát aszongya: "Neked hagyom, édes gazdám, de mindennap kigyere a síromhoz!"

Kislányom azt súgta:

- Sír...

És valóban, sírt az öreg gazda: úgy meghatotta a szívét egy cselédembernek ez a nagy jósága, hogy elfutotta a szemét a könny.

- A gazdája osztán eltemettette, de úgy ám, kéröm, hogy, kéröm, harminchat ökröt fogtak a szekérbe, amin a koporsója vót. Mind itt van kifaragva, tessék csak megnézni, tessék csak fellépni, nem kár azér a fűért, nem eszi meg aztat a birka se..., a kisasszonyoknak is, olvassák csak meg, lelkem, harminchat az ökör, körül, körül, a Marci ökrei, lássák, mán nincs is Nagykőrösön ennyi szép nagy szarvú magyar ökör...

Akkor rám néz:

- Mer tán csak tetszett hírét hallani Csonka Marcinak?

- Hallottam: mert Arany János megénekelte.

Legyintett:

- Ez az Arany János csak kisbujtárja lehetett vón emennek. Ennek amennyije vót, kéröm. Amit a gazdájára hagyott ez a szegény gulyásembör.

Nem nyugodott bennem a költő becsülete:

- Mégis, lássa, ez a másik lett a híresebb, az Arany János, pedig ő csak megénekelte a gulyást.

Rám néz komolyan s mély meggyőződéssel:

- Nem, kéröm!... E lött a híres!... - s rámutatott a gulyásra: - Mert ilyen hírös gulyás Kőrös városába nem vót több! Mer ez azt mondta, kéröm: hat ökröt fogasson őfelsége az ekébe, ne szaggassa a jószágot!

Nem hagytam:

- De az országban mégiscsak Arany Jánost ismerik, nem Marci gulyást!

- Mit ér az? - szólt az öregember. - Nagykőrösön csak Csonka Marcinak van híre.

- Na, hát akkor mondja meg, miért van odafelül az Arany János, Marci gulyás meg csak alul, a lába előtt!

- Mér? Azér, kérem, mert varnyú a varnyúnak szemét sose vájja, a tekintetes igazgató úr a tanárnak kedvez, lehet is érteni... Hát maga micsoda, tekintetes uram? Gazdálkodó-e, vagy csak olyan tanárféle?...

De még mindig nem telt be a költő dicsőségének nagykőrösi pohara.

Mikor elbúcsúztunk, s a piacon átgyalogoltunk, egy kapuból kedves arcú öregasszony lesett ránk:

- Mondja, édös lelköm, tekintetes uram, mögtanálták, akit kerestek?

- Arany Jánost?... Meg.

- Jaj, istenem, s hát mégis?

- Hát honnan tudja azt maga, néném, hogy kerestük?

- Hát idejött, lelköm, a városi embör, mondta, hogy: nemigen idevalósi ez az úriembör, hogy olyat keres, aki sose lakott itt.

Mindnyájan nevettünk, a gyerekek s én.

- Dehogynem, lakott az itt, néném, tanár volt itt a kollégiumban. Nagy ember volt; lássa, mi is csak azért jöttünk ide Nagykőrösre, mert nincs itt nekünk senkink a világon, de el akartunk egyszer zarándokolni oda, ahol valaha Arany János lakott.

Tördelte a néne a kezét a nagy csodálkozásban, még ilyet se hallott.

- Ó, istenem, istenem.

- Ejnye, ejnye. Hát nem ismeri a szobrát? Lássa, itt áll magától százlépésnyire. Itt a templom előtt, ott van kifaragva neki a Farkas Elek gulyása is.

- Farkas Elek úr?! Azt ismertem, kétezer hold földje vót itt Kőrösön.

- No, lássa, Arany Jánosnak meg egész utcája van! És a vén gulyás is, míg élt, Farkas Eleket szolgálta, de most már csak Arany Jánosnak szolgál világ végéig, mert ez megírta az ő életét és a temetésit:

Harminchat ökör van fogva a járomba...
Majd csak bévontatják a paradicsomba.

Szája nyitva maradt a drága szép Arany-soroktól, s nyakamba tette mind a két kezét:

- Jaj, istenem - csahintotta -, de édes egy embörke, hogy mindent felír a papirossára!...

Nem tudott mit mondani, mert benne is elvirított az Arany bűbájos, édes tréfaszava, s szót kellett adni az érzéseinek.

Hát így jártunk mink Nagykőrösön, kedves komám, magyar író, aki vagy, és a jövőért gondolsz: ebbül okulhatsz, mit várhat az embör ezen a földön mind életiben s mind halálában.

De azért, barátom: itt élned s halnod kell!

1920

 

A VASKERESZT

A püspök már három órakor fenn volt. Pálinkát ivott, s kiment felverni a hadat.

Ahogy átlépett a küszöbön, elkiáltotta magát:

- Hé, magister coadjutor!

A sötétben álmosan felült egy hosszú, sovány alak, s kimondhatatlan nyájassággal köszönt:

- Benedicite.

- Még mindig alszol, domine? - mondta latinul, mert a coadjutor nem tudott egy szót se magyarul.

- Már régen forgatom az olvasómat - mondta az, s a püspök rögtön vértódulást kapott erre az álszent s utálatos kegyeskedésre.

- Evvel a vaskereszttel agyonverni - mondta magyarul, s átment a szobán, ki a szabadba.

- Hé, fickók - ordította el magát a tornácon -, fel, fel!

Lent az udvaron nemsokára nyüzsgés, mozgás, kurjongatás volt. Ő örömmel, tele tüdővel szítta be a csípős novemberi hajnali levegőt; dér is volt a fákon; nagy orrlikai tátogva dolgoztak.

Fáklyát gyújtottak a szolgák, és ő deres, kemény szakállával, nagy kámzsájában sokáig nézte a nyüzsgést.

Tele volt a sötétkék ég csillagokkal. Vajon mit hoz a magyarnak ez a nap?... És a holnap... Királyválasztó gyűlés Fejérváron.

Nehéz szívvel fordult vissza a szobájába. Azért nehéz dolog ez, magyar embernek. Ő vállalta, hogy lovasaival és püspöki személyével beszáll Komáromba. Ma még be akar érni, és Ferdinandusnak lekötni a várat.

Lehet. Minden lehet. De nehéz.

Visszafordult szótalan, s súlyos léptekkel cammogott a házba, hogy a papucs helyett csizmát húzzon.

- Eminenciád korán ébredt - mondta a coadjutor.

Erre ő összeráncolta a szemöldökét. Mintha tüzes vassal szúrták volna meg. Igaz, neki ígérték az üres esztergomi prímási széket és a bíborosságot, de ahogy ez a se hús, se hal ember máris előlegezi, az olyan volt, mintha a bűn maga szólalna meg. No és az maga, hogy azzal kapta az ígéretet is, hogy ezt az embert coadjutornak kell maga mellé venni mint a királyné emberét, őfelsége gyóntatópapját.

- Szoktam - mondta kurtán.

- Ma én sem aludtam volna el, sőt egyáltalán semmit sem aludtam. Micsoda szív és lélek tudna aludni, mikor Magyarország ily nagy napokat él. Bizonyára ötszáz év óta, Szent István atyánk óta nem volt ennek az országnak ily fontos napja.

- Hagyjuk Istvánt - dörmögte a püspök, mert úgy érezte, ez a száj bekeni a nevet azzal, hogy kiejti. - Hagyjuk Szent Istvánt, coadjutor uram.

- Nem, eminenciád. A magyar urak nem akarják belátni, hogy Ferdinandus őhercegsége egy új Szent István lesz a magyariak számára.

- Hagyjuk Ferdinandust - mondta békét erőltetve a püspök. Mióta hallotta, hogy milyen kis sárga bőrű emberke, azóta nagyon megrendült a lelkében. Egy udvari úrfi, aki apród se lehetne egy Kinizsi udvarában, ez az új Szent István?

- Ó, boldog Magyarország, hogy ily nagy szerencsét ér! V. Károly császár testvéröccse, egy Ferdinandus a magyar trónon.

A püspök köhögött.

- Nono, coadjutor uram, ültek ezen a trónon már olyanok..., nem a gólya költötte őket...

- Eminenciád, őcsászári felsége, a spanyol király mintegy pártfogója és testvére a szegény Magyarországnak.

- Gyere inkább, uram, egyél s igyál. Itt a paprikás szelet, s itt a szesz, a sancta spiritus.

- Ilyen korán, eminenciád? Ájtatosság előtt?

- Nézd csak, milyen szép húsos falat!

De a coadjutor vette olvasóját, s azt kezdte pergetni oly felfordított szemgolyókkal, hogy a püspöknek kifordult a szájából a falat.

- Csak a boldogságos Szent István - kezdte újra, keresztvetés után a páter.

- Mi van már megint avval a Szent Istvánnal?

- Csak Szent István volt ilyen helyzetben, mint Őfensége Ferdinánd - mondta a coadjutor, aki megragadta az alkalmat, hogy a korai órában a józannal beszéljen, úgyse lehet aztán a részeg főkkel egész nap szót váltani.

- Hogyhogy?

- Csak akkor volt ez az ország ilyen vad puszta, barbár csordák lakták, lóevő pogányok. Európa szemetjei. Íme, a magyarság ma is oda süllyedt, saját erejéből még egy litániát sem ér. Ó, mely istentelen pogányság, ó, mely utálatos sötétség!

A püspök csak nézett, nézett erre az arcra, erre a sárga, hosszú, sovány, beretvált lófejre, s hallgatta a szavait, amelyekben, pláne latin nyelven, oly mérhetetlen lenézés és megvetés volt, hogy benne kezdett fenekestül felfordulni a józan ész. Jól van, ő szívéből utálja azt a lágymosó kásaembert, a tótot, Zápolyát, de azért vigyázzanak ezek az urak is avval a panegyrissel.

- Avagy Székesfejérváron holnapután királyválasztó gyűlést tartanak a jó magyarok. Mely kicsiség, és mely nyomorúság. Ők akarnak dönteni a birodalom sorsáról, ő hercegi felsége, Ferdinandus urunk kijelentette, hogy nem is fogadja el választás formájában a koronát, fölötte áll jogaiban, hogy csőcselék ordítása adja neki azt, ami a szerződés alapján megilleti. Megbántva érezné magát, ha ő királynői felsége, Mária, az utálatos tömeg kegyét kérné. Csináljon a nép, amit akar, csupán tizenkét fővérből álljon a mi urunk, Ferdinandus egész serege: akik mint az ország illetékes tényezői, minden külsőség nélkül jelentsék ki az ő törvényes jogát. Inkább akarja a fegyver jogán bírni jogos örökségét, mint a néplelkesedés vagy más illúzió alapján, mert így mindenkor ő szab törvényt, míg így állandó és kellemetlen beleavatkozást fog igényelni az ország, és ebeknek a gazdát megugatni utolsó.

A püspök egyre merevebben ült. Már régen nem evett. Borzalmas gyanú kezdett benne támadni. Az a gyanú, hogy ez mind igaz. Hisz eddig is volt szó ezekről, de az csak úgy délben kezdődött, mikor már részegek voltak mindnyájan, a nádorral, a sánta Báthoryval az élükön, de most friss aggyal, alvás után, három vagy négy órakor hajnalban...

- Őhercegsége, Ferdinandus - nevetett rossz fogaival a lófejű páter - nem a magyarok favorjától eredteti jogát; őt bátyja, V. Károly ajándékozta meg a magyar igényekkel. Őfelsége a császár megtartotta magának Németországot, Spanyolországot és gyarmatait és az olasz birodalmakat, ellenben öccsének, Ferdinandusnak engedte át a két Ausztriát, Stíriát, Karintiát, Krajnát és Tirolt, valamint azokat az örökösödési jogokat, amelyeket Magyarország és Csehország koronáira szerzett a császári család... Mily nevetséges tehát e barbár magyarok ugrálása. Mintha a vadaskert vadjai mondanák: "Nekünk nem kell az új tulajdonos. Válasszuk királlyá a tulkot." De azonban jön az új tulajdonos, és a vadaskertet tulkával együtt birtokába veszi.

- Hazudsz! - ordított fel a püspök, és markába kapta a vaskeresztet az asztalon.

A páter rémülten esett hátra s a sötétben, az egy szál gyertya világánál várta a halált.

A püspök azonban megtántorodott, egyet fordult, és végigzuhant a padlón.

A páter csak sokára mert mozdulni. De mikor látta a főpap hullaszerű fektét, fölkelt, s intézkedett, hogy őeminenciáját ágyba fektessék.

Mikor a püspök fölébredt, reggeli világosság volt, s a szeme tágra nyílt, mikor látta, hogy lábánál három, fejénél három fehér süveges kispap térdel, s középen a páter.

- Mit akartok? - hörögte.

Senki sem felelt, mintha némák volnának, csak az ajkak mozogtak. A püspök rájött, hogy ezek a haldoklását imádkozzák el.

- Uhh - tört ki belőle -, takarodjatok! Nem halok meg!... Meg akartok ölni?... Takarodjatok!...

Újra visszaesett, elgyengült; érezte, hogy nyál szivárog a szakállára.

- Apage, menjetek, úgyse halok meg!

A páter alázatos-édeskésen szólt:

- Eminenciád...

- Nyergeljetek... Komáromba...

- Meggyónni, megáldozni, eminenciád...

- Nyeregbe!... - csikorgatta a fogát a püspök.

Hallotta, hogy a páter a gyónás formuláját duruzsolja. Fellángolt a szeme:

- Komáromba..., és onnan Székesfejérvárra!

A páter megnémult. Ő hörgött, s nevetett magában.

- Ego te absolvo - hallotta a páter szavát.

Erre újra összeszedte magát, s iszonyú erővel felkönyökölt.

- Ne gyóntass, kutya, ne oldozz, eb... Takarodjatok a pokolba, sátánok, úgyse halok meg... Majd adok én... nektek... vadaskertet..., a ti meretrix királynétoknak... és taknyos hercegúrfitoknak... Uhh...

A páter hangosan kezdte az éneket, s a kispapok kórusban kísérték.

A püspök magánkívül volt, a szeme véres, a szája tajtékos. - Vivát Szapolyai... - hörögte.

A papi kórus teljes erővel énekelt.

- Takarodjatok a fenébe... a bestye meretrixszel...

Megragadta a vaskeresztet, hogy agyonvágja vele a pátert, de ebben a pillanatban hanyatt esett s meghalt.

A páter azonnal jelentkezett Mária királynőnél:

- Őeminenciája meggyónt, megáldozott, kegyelemben elbocsátott, és Felséged nevével ajkán kilehelte nemes lelkét.

1927

 

EBÉD

Az urak bejöttek a mezőről. A szakácsné már türelmetlen volt, mert pesti vendégek is voltak, s ezek nem tudnak semmi mórest. Ez a pesti nép olyan szedett-vedett istenjószága, hogy nem tiszteli az ebédidőt. El tud bámészkodni egy vadkörtefán vagy a Tisza füzesein, ahelyett, hogy sietne már hazafelé.

No de a tekintetes úr is ott van velük, az pedig már jól ki van nevelve. A szakácsné reggel is megmondta neki, hogy idejében itt legyenek, mert különben sütheti a makkot. Nem fog érni az ebéd semmit. Nem is hagyott az a vendégeinek időt, hajtotta őket egész délelőtt, semmit sem engedett megnézni, mert mindig az volt az eszében, hogy déli harangszóra itthon kell lenni. Mint agglegény, szakácsnékormány alatt élt, s bizony nem merte volna vállalni, hogy holnap hallja meg a Julis véleményét.

No de végre itt vannak!

Az autó befutott az udvarra. Még egy kis ijedség volt, mert előbb csak az egyik jött meg, s abban nem volt benne az alispán úr, az pedig nagy veszély, mert az alispán úr nem tartozik az ebédtisztelők fajtájához, neki fontosabb a vizitáció, mint az ebéd. De rövid volt az ijedtség, kisvártatva a szürke autó is bejött, s benne a méltóságos alispán úr is.

Heten voltak a vendég urak, mint a gonoszok. A szakácsné csak rájuk pislantott egyet, már tudta, hányadán van. Volt ott két pesti úr, sovány, mint az agár, a többi mind terebélyes úriember, hogy örvend a szív, ha látja, hogy fognak ezek enni.

Már itt is van a zsivajuk a nagy ajtó előtt.

A ház régifajta kúria, amely mereven és hatalmasan áll a tágas nagy udvar fölött. A nehéz tölgyfa ajtókon hatalmas vaspántok és nehéz vaskeresztek, amelyekkel éjszakára el lehet torlaszolni. Még a régi nagy időkben épült a ház, mikor várnak kellett építeni minden hajlékot, a finánc, a zsandár meg a betyárok ellen, hogy éjszaka idején puskával lehessen őket fogadni.

- Tessék, méltóságos uram! Tessék, méltóságos uram! - hallatszott a házigazda szíves hangja.

Itt tehát csak úgy rajzanak a méltóságosok. A szakácsné bevonult sötét és szűk konyhájába, melyet felében elfoglalt a tűzhely. Odaállott elébe, s szakértően körülnézett. Jól van.

Az urak bevonultak az ebédlőbe.

- Itt vágott be a román bomba - mondta a háziúr. - Itt csapott le, ni. Kettészakította a háztetőt, és beszakította a mennyezetet.

Mindnyájan felnéztek a plafonra. A régi gerendák helyén stukkatúrpadmaly volt, s annak minden sarkába bele volt pingálva egy-egy ősmagyar képe, Dolinay bácsi Hasznos Mulattatójából élethűen kimásolva. Itt volt Attila és Bendegúz. Itt volt Árpád apánk és Szent István. A házigazda büszkén mutatta:

- Bendegúz szakadt be. Még nem volt érkezésem rá, hogy pótoljam. Még csak tíz esztendeje. Hej, fene kuruc idők voltak azok, a kocsisomat el is vitték, mert vasvillát fogott rájuk. Nem tudom, mi lett vele, azóta megházasodott valahol. Mert az nagyon házasodós ember volt, itt is volt neki vagy tizenkét felesége.

- Minddel megesküdött?

- Á, dehogyis esküdött. Eggyel se. Mondta az öcsémnek is, hogy: "Tekintetes uram, minek magának a lakodalom? Lássa, itt vagyok én. Én is Varga vagyok, meg a mostani feleségem is Varga, hát minek akkor papra kőteni? Úgyis csak Varga gyerek lesz."

Az urak nevettek.

- Hogy az öcsémnek semmi gyereke nincs, neki is megmondta Varga János: "Tekintetes uram, maguknak se kellett vóna papot fogadni. Minek a? Úgysincs gyerek."

A vendégek körülnéztek a nagy teremben, ahol meg volt terítve a hosszú asztal.

- Előbb egy kis apetitóriumot, méltóságos uram - mondta a háziúr, és betessékelte a vendégeket a másik, kisebb szobába. Ennek a szobának a plafonján is volt négy darab ősmagyar. Egyik Rákóczi Ferenc, a másik Hunyadi János, a harmadik Kinizsi Pál, és a negyedik Rózsa Sándor.

- Hát ez a betyár hogy kerül ide? - kérdezte az egyik méltóságos, mikor kiolvasta a képről, hogy annak a nyaka köré karikás ostor van fonva.

- Ez úgy kerül, méltóságos uram, hogy tudod, kérlek alássan, a Sándor kommenciósa volt az én apám apjának.

- De hisz az szegedi ember volt.

- Mindegy az, azért elküldte az ide minden esztendőben az emberét adót szedni.

Nevettek.

- De a vót a jó! - mondta elevenen s léhogva a házigazda, aki maga olyan kövér ember volt, hogy a karjait csak úgy tudta tartani, hogy szétterjesztette. Úgy állott a két rövid karja kétfelé, mint két fakar, s ő maga középen, mint egy kitömött bábu.

- De a vót a jó, hogy itt volt Helmeczy Pista a múltkor, s az is elszemlélődött ezeken a szép képezeteken, s felkiáltott Attila ősapánk előtt, s azt mondta: "Hát e ki légyen? E meg éppenséggel a mi urunk, a Jézus Krisztus."

Az urak, a megyebeliek ismerték Helmeczy Pistát, s nagyot kacagtak rá, aztán felvették a pálinkáspoharakat, összekoccintották és ittak.

- Aj, de jó - mondta egy pesti méltóságos köhögve -, hogy kell ezt inni? Nincsen ehhez páncél, amibe ezt inni kell? Mert ez ellen védekezni kell, ez olyan erős ital.

- Csak úgy módjával, méltóságos uram - mondta a rendőrtanácsos, aki melegen és kedves tréfával nézte a sovány pesti kormányfőtanácsos méltóságost, s elöl járt mindjárt az ital lehörpintésében.

De a pesti felében-harmadában hagyta a poharat, amin a helybéli nagyságok mosolyogtak.

Cigarettával kínálgatózott most a házigazda. Ebéd előtt jó lesz még egy slukkot venni - mondta pataki szóval.

- Nevetne most rajtunk Antal bátyánk - mondta -, ő bizony ebéd előtt is csak a bor mellett volt. Azt szokta mondani: "Jó a bor, fiam, az istennyilára is." Soha életibe nem volt napja, hogy három liter bornál kevesebbet ivott volna meg. Most nyolcvankét éves, de azért most is megteszi a magáét.

- Megissza a magáét.

- Meg a. Árvaszéki elnök, hát van ideje.

Csöndesen ült a sarokban ritka, lengő szakállával Semlyéni Bandi, aki szintén ennek az Antal bácsinak a tanítványa, de az alispán úr miatt most nagyon tartóztatja magát, mert az alispán úr azt mondta, hogy ha botrányt csinál, akkor többet nem veszi be a társaságba. Pedig Semlyéni Bandinak az a szokása, hogy ha iszik, mindjárt rabiátus, és puskavégre veszi a barátait. Most azonban puskát se hozott magával.

A főkapitány már a vadászadomáknál tartott a másik csoportban.

- Itt volt a múltkor egy dunántúli méltóságos, azt mondja, hogy itt nem jó vadászni, mert itt úgy szaladnak a nyulak, mint a foglyok. Körvadászaton volt itt, előre mondta, hogy a minap a Hanságban volt, és száztizenhat nyúl esett, de abból nyolcvanhármat ő maga ejtett el. Mondtam neki, hogy akkor ne gyertek ide, mert kipusztítjátok azt a kis állományt.

Nevettek rajta, s a szótartó emberhez csoportosultak, mert mindig van, aki jó ízzel látja el a kompániát.

- Hogy ott olyan világ van, hogy gyalog lövik a fácánt. Mondtam neki, hogy én még gyalog nem lőttem a fekvőre.

- Én, szégyen, nem szégyen, megpróbáltam egyszer fektibe rálőni egy nyúlra - szólt a helybeli földbirtokos -, de elhibáztam.

- Én csak azon gondolkozom - szólt hamis mosollyal a főkapitány -, hogy ha fektibe se tudod meglőni a nyulat, hogy tudnád állva lőni!

Nevettek rajta, ők tudják, mit.

Az alispán mosolygott:

- Úgy vót az akkor, te Laci, mint az egyszeri legény. Rászól a lányra: "Gyere ide, Rozi!" "Nem megyek, mert megcsókolsz!" "Nem férek hozzád. Batyu van a hátadon." "Le tudom én azt tenni!"

Új pohár pálinkát töltött a házigazda, s újra erőszakolta, de nem mindenki nyúlt utána, mert ember kell ahhoz, ebéd előtt ilyen sűrűn kanalazni a levest.

- Roppant sok fűtéssel járhat ez a lakás - mondta az esperes, aki mindnyájuknál vastagabb volt és okosabb, reális ember.

- Arra való az erdő - mondta a házigazda -, nagytiszteletű uram; arra való az erdő.

- Erdőtök is van?

- Van annak, aki meg nem issza!

- De Horváth Péter belebukott az erdőségbe Debrecen alatt.

- Nono. Mán vége?

- Vége bizony. Azt mondta, nem lehet gazdálkodni itt a laposon, elment dombot keresni.

- Debrecenbe?

- Vót ott neki hegye is.

- Debreceni határon?

- Abbizony. Mikor a feleségét vitte kocsin, az előre örült, hogy hegy is van a birtokon. Mikor már közeledtek a tanyához, mondta: "Hol a hegy, Péter?" Azt mondja Péter: "Nem látszik a tanyátul."

Helyismerettel bírók nagyot nevettek.

- Vót ott hegy csakugyan, de mán mikor ők odaértek, nem látszott, mert az új tanyák építéséhez felhasználták fődnek. Olyan kunsági halom vót, kunhalom. Akkora, mint egy verem. Egy jégverem, mifelénk, vagy egy olyan kitapasztott búzás verem, tyúkól. Bizony elfogyott. Mert hát mégis inkább csak a készhez nyúltak, mint hogy gödröt ássanak a vályoghoz.

Pedig arról hívják Dombosnak a birtokot.

- Hát hiába, nem volt szokva Péter a nagygazdálkodáshoz, sose látott két-háromszáz holdnál nagyobbat, és belebukott.

- Mennyi vót az az ország?

- Ezerkilencszáz hold.

- Bizony, itt nehéz gazdálkodni - mondta az esperes. - Én ismerem ezt a fődet. Ritka. Hiába csillagfürtözzük, csak ritka.

- Zsidó mégis meg tud belőle élni.

- Neki könnyű, mert ű dógozik. Nem is keresnek mellette a cselédek, ő maga az ispán.

- Gróf a jó gazda, az igaz, az arisztokrata; nem néz kicsire.

- Nagy meg nincs.

- No, gyerünk mán át, mert elhűl a leves.

Közben behozták az ételt, s feltálalták két óriási tálban a levest. Az illata úgy szállott, mint a liliomé, de étvágycsiklandóan.

Bementek az urak, s leültek az asztal körül. Az asztalfőn elvitatkoztak kicsit, de aztán mégiscsak az alispánnak kellett helyet foglalni az asztal tetején, mert mégiscsak az alispán az első a megyében, akármilyen méltóságok is a vendégek.

Az alispán, ismerve a dörgést, maga mellé ültette az esperest, majd ki fog sülni, hogy miért. Balján ült a nagy pap, jobbján pedig az egyik pesti méltóság, a mellett a főkapitány, aztán a helybeli földbirtokos. Az esperes mellé a másik pesti méltóságot ültették, s a mellé Semlyéni Bandit, s az alispánnal szemben, az asztal alsó végén ült le a házigazda.

A leves

- Ejha, micsoda leves ez! - mondta az esperes. - Ilyen levest, barátom, ilyet nem lehet kapni semmiféle helyen ez világon, csak éppen itt, ahol vagyunk. Mert a levesnek úgy kell készülni, hogy abban legyen marhahús is meg szárnyas is. Lehetőleg kacsa. Azt azután együtt főzik annyi ideig, legalább huszonnégy óráig, hogy az úgy elfő, mint a homok. Még a tehén csontjának is puhára kell abba főni. De ha kakas van benne, az még jobb. Nagy kakas. Öreg kakas. Nagy taréjú, fekete lábú, amelyik már évek óta gyakorolja a szerelem művészetét. Annak minden részének benne kell lennie a levesben, szétfőve és a legkisebb alkatelemeire bomolva. Egy ilyen tányér leves a beteget lábra állítja, s az egészségest viruló ifjúvá teszi.

- Ne prédikáljon, szentatyám - mondta a főkapitány -, hanem kanalazzék.

- Hogy tehetném, míg hozzám nem kerül a tál?

Mindnyájan teleszedték a tányérjukat. Magasabban, mint az a vonal, amit a tányér szélére húzott az építész, a tányérok tervezője, aki nyilván kákomfitty, kis étkű ember volt, mert csak éppen beszegte a tányér öblét azzal a vonallal. Nem respektálták a vonalat, ha ilyen leves van feltálalva.

Percekig csend volt. Halotti csend. Nem: élő csend. Kanalak csörrenése és szájak hörpölése hallatszott.

- Hogy is vót az, te Bandi, mikor a halászréten megpuskáztad az alispán úr őméltóságát? - mondta a főkapitány, aki nem bírta a csendet még leves mellett sem.

Mindnyájan felnevettek, és az alispán maga ment elöl a szóval:

- Úgy két óra tájban lehetett éjfél után, nyár volt, már mindenki kidőlt, én nem mertem lefeküdni, mert ismertem az emberemet, de a végén én is elszöktem, s elbújtam egy nádi kunyhóba... Hát egyszer csak hallok valami éktelen csinnadrattát, hogy Bandi kiabál: "Ezek meg itt hagytak engem egyedül, pedig még minden hordó tele van." Jön aztán a durrogtatás, piff-puff! Jó lesz itt, mondom, meglapulni. Mert ez nem tréfa. Veszem aztán észre, hogy itt is kúszik egy ember, ott is egy másik. Hát Bandi kergeti a vendégeket. Vesztemre kiszóltam, hogy: "Bandi, ne bolondozz, kárt teszel a bőrünkbe!" "Kárt tettetek ti az én becsületembe - mondta -, mert ilyen csúfot még nem értem, hogy a szegődött vendégeim így cserbenhagyjanak!" És elkezd arrafelé lövöldözni, amerre én szállásoltam el magam. Hű, ennek fele se tréfa, mondok, s lapulva le a Tisza-partra, ott bújtam el a rekettyésben!

Semlyéni Bandi nevet. Lehajtja a fejét a tányérba, s eszi a levest.

- Á, dehogyis - mondja csöndesen.

- A fene egye meg a természetedet - mondta nevetve az alispán -, hisz azt kiabáltad, hogy: "Alispánt még úgyse lőttem!"

- Azt mondtam vóna? - szól Semlyéni Bandi. - Biztosan nem voltam józan.

Mindenki harsogva kacagott. Mert ugyan ki állította azt valaha, hogy józanul cselekedte? Közben a tányérok kiürültek, s mindenki megpihenve nézett föl. Ez jó volt. Ez remek volt, ebben igaza van az esperesnek, ilyen levest nem evett még a Pilátus sem.

- Hát mi van itten - mondta a házigazda -, ezek azt hiszik, ünnep van, hogy olyan sokára hoznak már valamit.

De már hozták. Csinos tenyeres-talpas lány hozta be óriási tálcán a második ételt, ami nem volt más, mint:

velő pirítós kenyérrel.

Óriási nagyságú tortatálcán, amely tűzön forróra volt hevítve, rettenetes tömegű velő volt felhalmozva, s körülötte apróra szelt pirítós kenyér.

Az egész valami félelmetes tömeg volt. Mint egy nagy kuglóf, emelkedett a velőhegy.

Először az alispánhoz vitték, aki vett egy darabkát a kenyérből, s hozzá egy késhegynyi velőt.

- De méltóságos uram - mondta a házigazda -, ne tessék megcsúfolni az ebédet. Nem olyan kicsit, nem olyan kicsit. Á, kérem, hiszen ez semmi, ez csak étvágycsináló. Hogy csúszik a bor, ha nem méltóztatik egy kis velővel megtrágyázni az étvágyat?

- Ez bizony fontos - mondta az esperes. - Mindennél fontosabb. A jó velős konc. Az az igazi, az az ételek eleje.

Az egyik pesti úr felnevetett:

- A napokban hallottam egy jót a velős koncról. Valaki Hollandiában volt a minisztériumból tanulmányúton. Nagy ebéd volt.

- Nagy ebéd - szólt bele a főkapitány -, ugyan mi volt, méltóságos uram? Talán margarinban főtt döglött tengeri hal?

- Nem az a fontos, hogy ők mit adtak, hanem azt mondják ennek a magyarnak, hogy van az ő számára valami ínyencség, valami magyar dolog, amit az ő számára tartogatnak, és kíváncsiak, hogy is kell azt elfogyasztani. Hát, kérem, az ebéd végén hoznak neki egy tál velőt. Hidegen. Egy nagy tállal. Megfagyva. Pirítós nélkül. S elébe tették, hogy ő azt most egye meg. S az egész Hollandia kíváncsian várta, hogy hogy kell azt elfogyasztani. Biztosan hallották a magyar velős koncnak a hírét, s most elébe tettek egy tál hideg velőt. Őméltósága különben is kényes gyomrú, aztán meg volt iszonyúan rémülve, hagy mit csináljon, hogy hogy mentse meg a magyar becsületet.

Jól kikacagták magukat a holland tudatlanságon, s sorra mindnyájan bőven vettek a pirítósból is, a forró velőből is. Jól megsózták, megpaprikázták, s hozzá fogtak ropogtatni.

- De mán erre iszunk - mondta a házigazda, s bort kezdett tölteni.

Az bizony jólesett!

Összekoccintották a poharakat. Ezek a poharak nevezetesek voltak. Apró, kemény poharacskák voltak, olyan vastagok, hogy dobálózni lehessen velük, s mégse törjenek össze. Olyan öreg üvegpoharak voltak, hogy már egészen át nem látszó szürkeségek voltak. Nagy idők kukucskáltak ki ezekből a poharakból, s bizonyára azt vizslatták, hogy ezek a mai nyámnyila népek hogy felelnek meg a régi virtusban fogant magyar urak híres emlékének.

Mikor jól telelaktak velővel s ropogós kenyérrel, jött a harmadik tál étel, amely volt:

marhahús ribizli mártással.

- Megmondtam, ugye - kiáltott fel az esperes örömmel -, pedig nem is kuktáskodtam! Itt van a kacsa is, a kappan is, a marhahús mellett. E főtt a levesbe. Azért volt az olyan jó.

Pompás félkövér marhahúsdarabok hevertek a tálon, s gőzölögtek isteni jó ízzel. Közte kövér kacsacombok s kappanhulladékok, nagy, terjedelmes darabok. Mekkora kappanok vannak ezen a tájon. Csakúgy nőnek a baromfiudvarban, mint a gyom.

- Nálunk a tyúkot nem is ültetik - mondta a házigazda. - Kérdeztem a múltkor az egyik parasztasszonyt: "Honnan van magának annyi apró csibéje olyan kora tavasszal?" Azt mondja: "Hát, kérem, ez csak gyün. Eltojik a tyúk a fészerbe, padláson, aztán kikölti a fiát, mikor neki jólesik." Nem kell ide költőgép, csak úgy pereg a csirke a széna tetejébül.

- Hej, áldott vidék! - mondta a főkapitány. - Csak ez az igazi. Mit tudják ezt a pesti urak, ha mégolyan méltóságosok is - s odakoccintotta a poharát a mellette ülő pesti úréhoz.

- Bőven szedni abból a ribizli mártásból - sürgette őket a házigazda -, mert nincs egyéb.

- Nono - mondta a főkapitány -, minden szavadat elhiszem, de ezt az egyet mégse, míg a nap le nem megy.

- De jó ez a ribizli mártás. Ugyan miből van ez?

- Talán ribizliből - nevettek rá.

- Nem tudom, de ilyet nem lehet a Ritzben kapni.

- Ritzben! Tudják is azok, hogy kell főzni! Egyáltalában, ha az ember kimegy ebből a kishazából, mindjárt vége ennek a jó életnek. Mindenütt kotyvalékokkal táplálják az emberiséget. Passzírozott levesek, előétel, osztriga meg mindenfajta pacsmagok. Nem emberbe való dolgok azok.

- Én is csak ezt szeretem. Ez az igazi étel - mondta az esperes -, leves, főtt hús ribizli mártással. Kész. Egyéb nem is kell.

Kell, vagy nem kell, már hozták az új ételt, amely áll vala:

pörkölthúsból tökkáposztával.

- Nohát, ezt vártam! - szólt az esperes. - Mert a pörkölthús, az a magyar ebéd alapja, és pedig milyen hús. Birka, mint látom.

- Abbiz ez. Bégetett ifjúkorában, most csendes és boldog, hogy tálba került.

- Ez az igazi pásztoreledel. Mivel pedig őseink, hiába csűrjük-csavarjuk, mind pásztorok voltak annak idején, tehát mégiscsak ez az, ami az ember szívét a legjobban érdekli. Birkahús. Micsoda isteni eledelek vannak is a világon, de ilyen több sehol a föld kerekén. Nem is ismerik azt a föld hátán az emberi népek, mi a birka, csak itt minálunk. Mert, ugye, a mi őseink számos juhnyájjal ékesen legelőztek erdőkön-mezőkön. Ott töltötték az életüket a birka farkánál. Az a szép, nyugodalmas élet nem erőlteti meg az agyat. Azért maradt a magyar faj ilyen pihent elméjű. Elnézem sokszor a pásztorembert, hogy tud sétálni azon a szép selymes réten, s egy szót sem szól. Szűkszavú a magyar ember, és lovagias érzésű.

- A pásztor inkább szamaragos érzékű lesz, mert a szamár sétál mellette.

- Az igaz. Az az ő barátja. Mert nem olyan buta állat ám a szamár, ahogy ráfogták. Sok magas méltóságú embert ismerek, aki nem veheti fel vele a versenyt. Mert a hivatalnokember húzza az igát, ellenben a szamár lerázza a terhet, ha nem tetszik neki. Belemegy a pocsétába, s lefekszik. Akkor aztán üthetik, verhetik, meg nem mozdul az istennek se. Azt kellene például választani.

- Hű, de felséges ez a pörkölt.

- Isteni.

- Ilyen pörköltet aztán nem eszik az angol király se.

- Én ettem még ennél különbet is. Mégpedig a Hortobágyon. Kint voltam vadkacsázni, s jól rám esteledett. Gyalogszerrel az ember spórol a lépéssel már alkonyat után; a legközelebbi csárdához legalább tíz kilométert kellett volna gyalogolni, hát látok egy cserényt, oda tartok. "Jó estét, magyarok!" Szívesen láttak, éppen vacsoráztak. Ott volt a bogrács felakasztva a szolgafára, s abból kanalaztak. Mindjárt maguk közé hívtak, s le is telepedtem. Valami csodálatos, felséges egy birkapörkölt volt a bográcsban. Soha életemben olyan jóízűt nem ettem, mert nemcsak hogy jól volt elkészítve, de a húsa maga olyan különös ízes volt, pikáns, kellemes. El sem tudtam volna addig képzelni, hogy olyan nemes íze lehet a birkának. Hát én nem is kíméltem magamat. Újra meg újra hozzáláttam, s úgy belaktam, hogy már szinte belebetegedtem. De nem lehetett szabadulni tőle, az ember lassan beszélgetve órákig el tud eszegetni.

- Képzelem, hogy csudálkoztak az étvágyadon - nevetett az alispán -, a parasztember nem nagy étkű. Egyszer azt kérdezte tőlem egy ilyen munkásemberféle, hogy hogy lehet az, hogy az úriemberek annyit tudnak zabálni.

Nagy nevetés lett, olyan, hogy az alispánnak fel kellett emelni a hangját:

- Azt mondja, hogy... azt mondja, hogy az uraknak, úgy látszik, dupla hasa van, mert ő, mikor summás volt, s kenyéren, szalonnán élt, csudálkozva nézte, hogy az urak vacsoráztak a tornácon, s órákig hordták nekik a tálat. Ő mindig csak azon törte a fejét, hogy hova rakják azt a sok ételt. Hiszen ha őneki annyit kellene bepofázni, azt mondja, belebetegedne, meg tán még bele is halna.

- Na, hát akkor én még egyszer kérek ebből az ételből. De felséges ez a birkapörkölt!

A vadász újra kezdte a történetét:

- Hát szóval ott is háltam a cserényben a juhászsubán, hogy majd hajnalban továbbmegyek. Mert a reggeli vadászat, az az igazi, mikor az ember a hajnali madarakat meglepi... Hát szóval egyszer csak felébredek valami istentelen szagra. Valami fertelmes büdösséget éreztem. Mi az ördög lehet ez? Annyira bosszantott a szag, hogy nem is bírtam. Felkeltem, elsétáltam messzebbre, ahol már nem éreztem. Kerestem egy rekettyebokrot, kicipeltem oda a bundát, s ott feküdtem le magamnak. Ott aztán jól elaludtam. Mikor felébredek, már a nap fenn volt. Felkeltem, akkor eszembe jutott az éjszakai szag, s körülnéztem a cserény körül, valami ágast találtam ott, s arra mindenféle birkadarabok voltak felaggatva, biztosan a kutyáknak. Kérdem aztán a juhászgazdát, jó termetes pásztorember volt, hogy hogy tűrik ezt a fertelmes büdösséget a hálóhelyük mellett. Mire nekik ez a sok dög? De akkor már a legyek olyan vastagon lepték, azok a szúrós mezei legyek, amelyiknek olyan szúrócsápja van, mint az ár... Azt mondja a juhász:

- Dehogy a kutyáknak, uram. Megesszük mink azt, az a mi éléskamránk.

Újra nagyot kacagott a társaság.

- Hogy tudják ezt kendtek megenni? - förmedtem rájuk.

- Hát, ahogy az úr ette az este.

Hemperegtek az urak a kacagástól.

Szerencsére akkor már hozták az új tálat. Vitték a birkapörköltet, s hozták helyette a másikat, s az, változatosság okából, volt:

sertéspörkölt zöldbabbal.

- No, látod, ez már nem birka, ebből újra lehet szedni.

De az alispán már nagyon mérsékelten szedett. Meg is jegyezte:

- Ne beszéljetek ilyen étvágyrontó adomákat, mert az embernek elmegy a kedve az evéstől.

Mindenki nevetett, de sorra szedtek azért.

- Te Bandi, hogy volt az a papválasztás? - kérdezte a házigazda Semlyéni Bandit, aki, ha jókedve volt, a legjobb kortes volt a megyében.

A tavaszon volt egy kis faluban, ahol Bandi volt ősi jogon a földesúr, bár a földjei bizony mind idegen kézre kerültek, s csak éppen a tekintély maradt meg.

- Két jelölt volt - mondta Semlyéni Bandi, s teleszedte a tányérját kövér és ízes malacdarabokkal -, s már úgy látszott, elvesztettük a csatát, mert az ellenfél vesztegetett. Nekünk meg nem volt pénzünk. Honnan szerezzek hamar pénzt? Megyek a kocsmároshoz, s mondom neki, hogy hamar adjon ide ötven pengőt. Ide is adta. Azzal megyek az első gazdához, s ahogy belépek az ajtón, kiáltok:

- Kend is felvette a Júdás-pénzt?

Az ember csak ötölt-hatolt, hogy hat gyereke van. Azt mondja a felesége:

- Erővel itt hagyták, kérem.

- Mennyit hagytak itt?

- Tíz pengőt.

- Adja ide azt a tíz pengőt kend! - Leszidtam, mint hazaárulókat. - Eladtad a vallásodat, gazember! Elveszem a piszkos pénzt - mondtam nekik -, de hogy ne károsodjatok, adok érte másik tizet a saját becsületes szegénységemből. - Ideadta. Megyek a másikhoz. Az is felvette a tizenötöt. Azt is kicseréltem. A harmadiknál is.

Így az egész falut sorra jártam, szóval egy óra alatt rendben volt az egész falu.

Meg is választottuk Pócsi Pistát papnak. Egy óra múlva ott volt az ötven pengő a zsidónál. Így csináltuk meg.

Mindenki határtalanul mulatott a nagyszerű kortesfogáson. Mire ezen jól kinevették magukat, akkorára itt volt az új étel az asztalon, mégpedig:

kacsasült befőttel.

- Befőtt! - kiáltott fel a főkapitány. - Ez a nagy luxus. Hej, de romlanak az erkölcsök. A régi jó időkben Böszörményi bátyámnál nem mocskolták be az ételt ilyenfélékkel. Mikor már a hússal torkig voltunk, mert nem volt mellette semmiféle savanyúság vagy édesség, kértünk valami ilyet, Böszörményi bátyánk ránk kiáltott:

"Füvet akartok enni? Elég füvet evett az az állat életibe!"

Nevettek rajta.

- Nem tudjátok a régi nemesi szabályt, hogy: "Legjobb főzelék: a hús. Legjobb gyümölcs: a bor. Legjobb bútor: a szépasszony!" Ezen aztán még jobban mulattak.

- Úgy senki se tud a paraszt nyelvén beszélni, mint Semlyéni Bandi - szólt a főkapitány. - Hogy intézted el a királykérdést, Bandikám?

- Azt nagyon jól - mondta Semlyéni Bandi, szokott csöndes, úri modorával. - Képviselő-választás volt, s nagy beszédet tartottam nekik, hogy ha Tatár Andrást megválasztják képviselőnek, akkor visszajön a király, visszahozza a régi királyi bankót, aminek értéke van. Hát felkurjant egy atyafi, hogy: neki nem kell király.

Megállok a beszédben, s azt mondom:

- Ki vót a?

Előáll a borzas.

- Neked nem kell király?

- Nekem nem.

Leszállok a hordóról.

- Kell király, vagy nem kell?

S adok neki egy csárdás pofont.

- Kell király?

- Nem kell.

Még egyet adok neki.

Meg még egyet.

- Kell király?

- Nem bánom én, uram - aszongya -, akár király, akár nem király; csak engem ne pofozzon tovább a tekintetes úr.

Nagy gaudiummal mulattak rajta, s az alispán a nevetés közben a tányérjáról a kacsacombot áttolta az esperes tányérjára. Már ő okosan élt, már ő spórolt a gyomrával. Nemhiába volt első tisztviselő a megyében. Most ő mulatott a többieken, akik nem vették észre a dolgot. Koccintottak, s leöblítették a kövér kacsát.

Most azonban hozták az új ételt:

ludaskása, a tetején libamájjal.

- Ezért haragszom - mondta az alispán. - Mikor Olaszországban jártam, egész Olaszországban nem lehetett egy jó narancsot kapni. Ami jó narancs van, azt ők mind kiküldik az országból, hogy az exportmérleget javítsák. Otthon jó a hullott narancs is. A príma gyümölcsöt mind a külföldieknek adják jó pénzért. Ezzel szemben mi itthon termeljük azt a nagyszerű krumplit, amilyen sehol a világon nem terem, mint a mi homokunkon. S mi meg rizst eszünk.

- De méltóságos uram, ne tessék megvetni ezt a szelíd ételt. Hát van ennél szebb? - mondta a házigazda, s maga is felállott, hogy odadiktálja a remek tálat, amelyben a jó zsíros kásahegyen gyönyörű libamájszeletek feküdtek.

Az alispán csak a libamájból vett néhány darabot, de dacból és hazafiságból egy szem rizzsel sem akart találkozni.

- Vámot kellene emelni a rizs ellen - mondta. - Vámot. De nagyot.

Az egyik pesti úr megszólalt:

- Kérlek, méltóságos uram, azért azzal a vámmal is sok furcsa dolog van ám. Kassáról jöttem hazafelé, s beszáll egy kis öregasszony a kupéba, s hoz az ölében egy nagy ugorkás üveget, s elmondja, hogy megy a lányához, akinek az az egyetlen vágya, hogy édesanyja savanyú káposztájából egyen. Hogy olyan káposztát nem tud senki a világon csinálni, mint az ő édesanyja, most gyerekágyat fekszik, hát visz a lelkemnek egy üveggel kóstolónak. Egész úton folyt a savanyú káposztáról a szó. Aztán megérkeztünk Szobra, a határállomásra, jön a finánc. Azt mondja, hogy ezt nem lehet áthozni, vámot kell érte fizetni. Hát az öregasszony kétségbeesik. Mondom, ne aggódjon, hadd vámolják el, mi lehet ennek a vámja, ötven fillér. Ebbe megnyugszik a nénike, aztán hozzák a vámcédulát, s mit gondoltok, mennyit kellett érte fizetni? Nyolc pengő hetven fillért.

- Mennyit? - kérdezte az alispán.

- Nyolc pengő és hetven fillért... Persze a nénike nem hozta át a savanyú káposztát, otthagyta a fináncoknál.

Kicsit elgondolkoztak.

- Annak is biztosan megvan az oka - mondta az alispán.

- Igen, védik a savanyúkáposzta-termelésünket.

- Egyszer velem is történt egy ilyen dolog - mondta a főkapitány. - Mentem Németországba, s valaki a kupéba vitt egy ócska biciklit. Ott vette Németországban, most visszavitte nyolcévi használat után, hogy majd odaajándékozza valamelyik unokaöccsének. Hát, kérem, a biciklit, amin rajta volt az eredeti gyári védjegy, s azon felül megvolt az igazolvány, hogy ő ott vette annak idején, mit gondoltok, nem megvámolták! Nyolcvannégy márkát kellett érte vámot fizetni. Pedig német gyártmány volt és ócskavas.

- Így védi ma minden állam magát.

- Harminc vámhatár van ma Európában, tessék élni.

- Azért nem szabad rizst enni, tessék minden államnak azt fogyasztani, amije van. Nekünk van savanyú káposztánk s krumplink, éljünk azon.

- Hát hisz azon élünk, egyebet se kapunk máma, csak savanyú káposztát meg krumplit.

- Jaj, így nem fáradtam ki a hivatalban egész esztendőben, mint ezen az ebéden.

Így beszélgettek az urak összevissza nagy nevetve, pedig még csak most jött az igazi étel:

paprikás csirke.

- De mán ebbül eszünk! - kiáltott fel a főkapitány, általános derültséget keltve a régi jó mondással. Mindjárt hozzá is fogott megoldani a derékszíját.

Gyönyörű csirke halom két óriási tálon. Aki ezt elfogyasztja, hol van már az a társaság? Már az alispán egyenesen a szomszédja tányérjára szedett, aki ijedten tiltakozott ellene, de mit lehet tenni a közigazgatási erőszak ellen?

- Tegyük össze a nedves edényeinket - koccintott valaki.

- Zúdíts, Pistám - emelte üres poharát a házigazda elé a másik. S az teleöntötte a vaskos poharat.

- De ha még valamit hoztok, lövök.

- Köszönöm, nem kérek, nem kérek - tiltakozott az egyik pesti úr. - Hogy képzelitek azt, hogy én még mindig bírok enni?

- Ez csak csirke, méltóságos uram.

- Éppen az, hogy csirke.

- Olyan gyenge ez, mint a harmat.

- Nincs egy jó kis bérletetek ennek a Semlyéni Bandinak? Olyan derék, kedves fiú, s úgy megérdemelné, ha valamiképpen segíteni lehetne rajta.

- Ahogy parancsolod, méltóságos uram, azt a kunsági bérletet most oda lehetne adni. Kétszázhetven hold. Most vettük meg, az altruista bank igen olcsón kapta meg. Kissé szomorú a története, mert akit elárvereztek százötvenezer pengő adósságba, az voltaképp csak tizenhétezer pengő kölcsönt vett fel annak idején, a többi az interkaláris kamatokból s a költségekből nőtt ki. De hát megtörtént, az illetőn úgyse lehet segíteni.

- Kétszázhetven hold?

- Kétszázhetvenegy. Mondhatom, hogy príma földek, bár egy kis szikes van benne, de viszont az első évi termést ingyen kapja. Hetven kilóért kiadjuk.

- Hetven kiló?

- Igen, méltóságos uram. Hetven kiló.

- Hát hogy csináljátok, hiszen itt nálunk homokot sem lehet kapni két mázsán alul.

- Mi ezt csak éppen felajánljuk, méltóságos uram. Hetven kiló az egész bérlet, és mondjuk, tíz évre meg lehetne csinálni a szerződést.

- Nem értem.

- A mi kalkulációnk úgy van beállítva, ha megkapjuk a megyében az engedélyt a ciroktermelésre, akkor itt megtérül.

- Ja.

Elhallgattak és elgondolkoztak.

- De hát ez nincs összefüggésben egymással.

- Dehogy, méltóságos uram, egyáltalán nincs. Ezt csak úgy felajánljuk annak, aki a megyében méltó, az minden kikötés nélkül megkapja, mert nekünk nagy érdekünk, hogy a jóakaratot és kulantériát lássátok a részünkről, méltóságos uram.

- Na, hát én nem tudok többet enni.

- Méltóságos uram, csak egy szárnyacskát legalább.

- Ne kínálj, mert megharagszom. Mit gondolsz, ma még vacsora is lesz. Meg vagyunk híva vacsorára is valahova, s ahogy a helyet ismerem, ott se lehet sokat szabadkozni, mert ott még háziasszony is van. És szépasszonynak nem lehet nemet mondani.

- Mint a hadiözvegynek annak idején, ugye, méltóságos uram?

- Ó, te malac!

- Hogy is volt az?

- Mikor kiszállás volt, s kint voltak a megyei urak, kirendelték a tánchoz a hadisegélyes asszonyokat. Ott táncoltak karikába.

- Hol is volt az, te?

- Kurtán.

- Aha, akkor mondta a kurtai bíró, hogy: "Mindig a legnagyobb pohárba, de mindig fenékig."

- Az, az. De jó népszínműbe való alak volt.

- Nem ijedtem úgy meg fehércselédtől, mint akkor.

Nevettek. Ők tudták, mit nevettek.

- De most már nincs tovább semmi.

- De méltóságos uram, most jön az ebéd klúja.

És valóban jött is a:

rántott harcsa.

Nagy tálak megint, felhalmozva rajtuk a frissen sült rózsaszínű hal.

- Nahát, ezek gazemberek, most hozzák, amivel kezdeni kellett volna! De szívesen ettem volna belőle.

- Tölts.

- Koccints.

- Igyunk alá. A harcsát borban kell füröszteni.

Mindenki vett egy darabot.

Isteni volt a harcsa, ahogy villával szétbontották, az a hófehér hús virított a csontok körül kissé rózsaszínűen. Most jó lett volna, ha újra lehetne kezdeni az ebédet.

Erre csúszik a bor.

Már rózsás volt mindenkinek az arca, s izzadt a nagy munkától.

- Hát, Bandi, elmégy-e a Kunságba bérlőnek?

- A Kunságba?

- Oda. Hetvenkilós bérlet.

Semlyéni Bandi kicsit elgondolkozva megingatta a fejét.

- Mi az ördög, tán nem is akarsz?

- Drága...

- Te bolond, hetven kiló, bevetve, egy hónap múlva aratsz.

De Bandi újra csak ingatta a fejét.

- Mit akarsz még? Benne van a földben, minden holdban egy mázsa búza, és csak hetven kiló bért kell fizetni!

Bandi csak a fejét ingatta.

- Egy mázsa búza a földben, ötven kiló a traktorozás. Tizenhárom kiló a vetés. Kilenc kiló a boronálás, hengerezés. Egy mázsa a rezsiköltség, és egy hónap múlva lehet aratni. Hát ez csak nem rossz üzlet?

De Semlyéni Bandi csak a fejét rázta:

- Nem mehetek, méltóságos uram, mert ha én ebből a megyéből elmegyek, akkor ezek a büdös parasztok behurcolják a tarka tehenet. Attól pedig, nekem élethivatásom, hogy megvédjem a magyar falut, hogy tarka tehén csúfítsa el a mi mezeinket.

Nagyot nevettek.

- Hivatásom van nekem itt, méltóságos uram.

Az alispán nevetett. Tetszett neki a Bandi álláspontja.

- Meg a fákra is vigyázni kell. Most is kivágtak egy nagy jegenyenyárfát Dugába. Meg is mondtam a papnak, ha a másikat is kivágják, az isten se őrzi meg a puskámtól.

- Az igaz, Bandi az utolsó úr, aki törődik a régi tradíciókkal.

- Ha én innen elmegyek, akkor itt is felveti a fejét a dudva meg a bojtorján. Már most is Adyt szavaltak a pereci iskola mulatságán.

- De hát, Bandi, gondold meg, hogy kétszázhetvenegy hold, hetven kiló bérletért. Egyszer akad egy ilyen az életben.

- Nem lehet, méltóságos uram, nekem ebben a megyében küldetésem van. Nagyon romlik itt a nép, vigyázni kell rá.

Nevettek. Semlyéni Bandi abból a családból származik, amelyiknek száz év előtt még háromszázezer holdja volt, s neki most már csak annyija van, amit a gyerekeire íratott, hogy saját magától megvédje az ivadékai jövőjét.

Valami százötven hold az egész, de ehhez ő már nem nyúlhat hozzá, sőt külön is él a családjától, hogy szó se lehessen arról, hogy szeretetből ráköltsék.

Csak néha fordul valami kis családi kölcsönért a feleségéhez, mikor minden szál szakad, s a feketéjét nem tudja kifizetni a kocsmán.

- Én mindent a parasztoknak adtam életemben, most nem hagyhatom őket cserben. Nekem kell rájuk vigyázni - mondta.

- Jól van, Bandi, becsülöm benned ezt a keménységet. Szittya gyerek vagy.

Szerencsére hozták az új ételt.

Mindnyájan fellélegzettek, hogy nem hús volt többé a tálon, hanem:

juhtúrós galuska.

Gyönyörű volt, ahogy rengett a tálakon, amint hozták. Olyan volt, mint az olvadt vaj. Habosan rengő, ínycsiklandó. Az illata párázott.

Mindenki örömmel nézett rá, csak a pesti urak búsultak el, mert már érezték, hogy baj van a cirokkal.

Egy-két villával azért ők is szedtek belőle.

- Az igaz - mondta az alispán -, nekünk az a hivatásunk, hogy vigyázzunk a népre, ha nem is úgy, mint Simonyi alispán csinálta, aki tyúkketrecbe zárta a zsidókat, ha követelték a váltójukat a paraszton.

- Le kellene szállítani az adót, az volna a segítség - mondta a főkapitány. - Rám is százhetven pengő egyházi adót vetettek ki.

- A testvéred vetette ki rád.

- Azért mégiscsak adó az.

- Az igaz, annyiféle adó, diáksegély, jótékonysági akció van - mondta maga az alispán -, ami ellen nem lehet tiltakozni. Hatvanszázalékos pótadó az egyháznak.

- Hát akkor nincs más hátra, mint hogy eldaloljuk a Menyhért nótáját, hogy:

Elment Szent Péter Rómába,
Botját veti a vállára.
Botja végén csutora,
Csutorában jó bora.
Veszi és kínálja,
Hogy a mi Pagonyi barátunkat
Az Isten meg ne áldja,
Arrul szó sincsen,
Rutyutyú, rutyutyú,
Rutyutyú, rutyutyú...

S a rutyutyút, a rutyutyút addig mondták, amíg csak mindenki fenékig ki nem itta a poharát.

Most újra kezdték a nótát, s most a másikat köszöntötték, azzal végezve a rutyutyúzást, hogy: Váljék egészségére!

Akkor aztán hozták az új tálat, amely mindannyiuk őszinte örömére se sült, se főtt étel nem volt, hanem egy nagy tál:

friss cseresznye.

De ez olyan gyönyörű, festeni se lehetne szebbet.

Nagy szemű, kőkemény, sárga-piros gyümölcs.

Mindannyian ujjongva kiáltottak fel:

- Cseresznye, cseresznye! Már itt a cseresznyeidő.

Sorba belemarkoltak a tálba, s egy-egy marékkal vettek belőle.

- De örvendtünk neki gyerekkorunkban. Megvallom, utálom, de gyermekéveim miatt mégis mindig megkóstolom. Emlékeztek, hogy gyerekkorunkban még nem volt semmi gyümölcs. Hozták a tótok nyáron a cseresznyét a Felvidékről, nagy ekhós szekérben. Mi, gyerekek, mindig körülzsibongtuk az édesanyánkat, s muszáj volt cseresznyét venniök. Pedig drága volt, mert egy tányér búzáért adtak egy tányér cseresznyét.

- Az biz a, úgy volt a. Még akkor szebb világ vót.

- Mér lett vóna szebb világ? A mai gyerekeknek csak jobb, ha ők maguk mászhatnak fel a fára cseresznyét szedni. A kis unokáim a múlt tavasszal versenyt rendeztek, hogy ki tud több cseresznyét lenyelni magostul. Az én hároméves kisfiam győzött, mert az valami hatszáz szemet nyelt le magjával együtt.

- Nem lett semmi baja?

- Gyereknek a gyümölcstől?... Az az egy veszedelem volt, hogy nem lesz-é belőle vakbél operáció. De hát én megmondtam, hogy a gyerek vakbelecskéjébe még nem fér bele egy cseresznyemag. Nem is lett semmi baj. De még inkább dicsőség, mert utólag is mindenik gyerek megszámolta, hogy mennyi jött ki.

Egészségesen, vidáman nevettek.

Akkor az alispán odafordult a pesti szomszédjához:

- Hát, méltóságos uram, abból a cirokból mégsem lesz így semmi, mert én megmondom őszintén, nem tetszik nekem az olyan üzlet, ahol csak úgy fel lehet ajánlani ajándékba egy kétszázhetvenegy holdas birtokot hetvenkilós áron. Tudtam én azt, hogy Semlyéni Bandi nem fogadja el az ajánlatot. Hívebb fia ő a megyének, hogy elfogadjon egy ilyet, s elszakítsa magát a szülőmegyéjétől. Hát úgy gondolom, hogy nekünk sem szabad nála önzőbbnek lenni. Szép az ajánlat, de nem alkalmas a mi földünk arra.

A pestiek igen elhallgattak.

Már látták, hogy evvel a vasfejű néppel nem lehet üzleti alapon megegyezni.

- De méltóságos alispán uram, nagyon nagy érdeke lenne a megyének, a megye lakosságának egy új termelési ágnak a bevezetése.

Az alispán nem felelt, mert hozták az utolsó fogást, a:

feketekávét.

- Alkalmas a mi földünk mindenre. A múltkor egyik bérlő cikóriakultúrát próbált, jól sikerült, mégis belebukott.

- Legközelebb feketekávét fogunk termelni.

- Mindjárt pörkölve.

- Mert mégis abszurdum, hogy afrikai növényt eszünk, mennyi vámot kell azért fizetni?

- Nem afrikai ugyan - mondta az esperes.

- Hát akkor mitől olyan fekete? Én mindig azt hittem, hogy attól, hogy ez tulajdonképp a szerecsenek fürdővize.

- Olyan az íze?

Ebben a pillanatban kint az udvaron roppant ordítás hallatszott. Asszonyi ordítás, vonítás s férfihangok kurrogó, kiabáló lármája.

Elhallgattak, aztán felállottak, s kimentek az udvarra. Egy ember jött, és magából kikelve mondta:

- Tekintetes uram, a bika megtiporta a csordást.

Az ember ott feküdt egy saraglyán, ahogy beszállították az udvarba. Nagy, öreg ember volt. Halottsárgán feküdt, a feje lelógott, s vér szivárgott a száján. A felesége, nagy, fekete, sovány asszony, vonított mellette teljes erővel, s kezét tördelte.

- Mék bika vót a?

- A Bogár, a háromesztendős fiatal bika. Üzekedett, s a Kas Mihály tehenére ment, de a pásztor nem hagyta, mert Kas Mihály tavaly se fizetett. A bika megfordult s nekiment, s úgy látszik, belevágta a szarvát, aztán megtiporta.

A gazda odament az emberhez:

- Hogy van, Mihály?

Az ember még élt, kicsit megemelte a fejét, s köszönni akart, de visszaesett a feje.

Erre az asszony, aki egy percre abbahagyta a sírást, újra rákezdte a rettenetes jajveszékelést.

Sajnálattal s megdöbbenve nézték a rémes képet, ahogy a nagy puszta udvaron ott feküdt az ember.

- Orvost, orvost! - mondta az egyik pesti úr.

- Nincs orvos.

- Hát legalább egy bábát, bekötözni a sebet - mondta az esperes.

- Nincs itt bába, kérem, csak legfeljebb Tukáné, a javasasszony.

- Nincs bába a faluban?

Tűnődve, elhallgatva, elszomorodva állottak az urak a tetem körül. Az még egyet-kettőt vonaglott, azután meghalt. Hulla lett. Mintha az ősidők levegője szakadt volna le.

A házigazda mérgesen mormogott magában:

"Az istenit ennek a csordásnak, ennek is így kellett parádéra csinálni. Elrontotta az ebédet."

1930

 

ELSŐ NAP AZ ISKOLÁBAN

Az iskolában nagy nyüzsgés volt. Tél elején voltak, az ablakot már nem lehetett nyitva tartani, s erős csizmaszag volt. Átázott csizmák, ruhák, otthonról hozott hagyma- és faggyúbűz. A kultúrának erős szaga van, míg igazán civilizáció lesz belőle.

A tanító bejött az osztályba. Erre egy kicsit elcsendesedett a minden állati nyüzsgésnél élesebb zsivaj, de azért csak akkor lett csend, mikor a tanító felvette a legszükségesebb tanszert, a nádpálcát, és jó erősen megcsapkodta vele az asztalt.

A tanító azonban tudta, hogy figyelmet csak érdekességgel lehet felkelteni, ezért igen érdeklődő hangon azt mondta:

- No, gyerekek, mit hoztam? Kit hoztam?... Egy új iskolatársat hoztam nektek... Ki ez az új iskolatárs, nézzétek csak meg... Rojtos Bandi a neve... Rojtos Bandi... Megértettétek?

A gyerekek már jó be voltak törve az iskolai fegyelembe, s tudták a kötelességüket. Kórusban kiáltották fel:

- Meg-ér-tet-tük.

A tanító helyeselve egyet csapott az asztalra.

- Nagyon jól van... Na, Rojtos Bandi, hát ezután itt lesz az otthonod. Ez az iskola... Látod? Voltál te már iskolában?

A kisfiú a terem közepén ellenségesen állott, a szemöldökét összerántotta, s azt mondta nagy nyugalommal:

- Vót a fene.

Erre egy fél pillanatra halálos csönd támadt, akkor azonban, előbb kuncogva, majd nyerítve, hahotázva, kukorékolva, höpögve s ugatva, kitört a kacagás. A gyerekek odavoltak a boldogságtól. Már ők megfogott, megnyesett és igába szoktatott csemeték voltak. Sokat még nem tudtak, de annyit igen, hogy ilyenféléket, hogy fene, nem szabad, nem lehet, tilos kimondani a tanító úr meg a tisztelendő úr meg más urak előtt. Most aztán gyermeki szívük egész boldogsága kiforrt és elpezsdült, hogy jön egy új kisfiú, és elkezd itt fenézni... Hűj, mit fog ez mindjárt kapni! Egymás hegyin-hátán tolongva lesték, a tanító úr hogy harapja le azonnal a fejét.

De a tanító úr modern ember volt, akit nem lepett meg felettébb a dolog, rácsapkodott az asztalra a pálcával, és azt mondta:

- Csend legyen!... Rojtos Bandi, tudod te, mi az a fene?

Rojtos Bandi nem szólt. Még jobban összehúzta szemöldökét, és ránézett a tanítóra. Kicsit lesből, védekezésre készen, mint aki meg van szokva, hogy az embernek harapós kutyákkal csínján kell bánni.

- A fene, az egy nagy betegség... - folytatta oktatva a tanító. - Egy nagyon nagy betegség... Akire az rájön, az összeesik, keze-lába rángatózik, a szájából jön a hab, sápadt lesz, elájul.

A kisfiú lenézően pillantott rá a tanítóra:

- 'Sz az a nyavalya!

A tanító megijedt, a tekintélye volt kockán. Ő is tudta, hogy a nyavalyatörést írta le, de viszont nem tudta, hogy mi hát a fene. Egyszerre megnyúlt az arca, megvakarta a fejét, s azt mondta:

- Nagyon jól van, nagyon értelmes gyerek vagy.

Odalépett hozzá, s megveregette a vállát.

- Látjátok - mondta az osztálynak -, hogy helyén van az esze ennek a Rojtos Bandinak... De én nem azt kérdeztem tőled, hogy mi is az a fene, hanem azt, hogy vótál-e mán iskolába. Vótál?

- Nem - mondta a kisfiú.

- Na látod. Ez már egy értelmes felelet. Ezt akartam hallani. Tehát te még nem voltál iskolába. Most itt vagy... Látod, hogy ez az iskola! Egy nagy szoba, ahol sok iskolapad van. Ezekben a padokban ülnek a hozzád hasonló kis iskolás fiúk... Miért jönnek ezek ide? Na, mit gondolsz, miért?

- Tudja a Jehova!

A tanító megijedt. Már megint nyitva hagyta a feleletet, nem rágta jól a gyerek szájába. Erre vigyázni kell, mert ez cirkuszt csinál belőle.

- Nem azt kérdeztem, mit tud a Jehova, mit nem. Tudod-e, miért jönnek ide?

- Bánja a kutykorékos fityegő!

Erre az iskolából megint kitört a védhetetlen kacagás. A gyerekek egymástól kérdezgették, mit mondott, s nem lehetett csillapítani az egész siserahadat. Az apróságok a szájukba tömték maszatos ökleiket, és vijjogva kacagtak.

- Ne nevessetek! - kiáltotta el magát a tanító; aki kezdte elveszíteni a hidegvérét. Különben is rosszkedve volt, mert ma jött az értesítés, hogy a fizetését megint nem kapja meg. Harsogva csillapította le az osztályt:

- Nem szabad nevetni azon, amit ez a fiú mond, mert ez a kisfiú még nem járt az emberek közt, ez eddig mindig csak az erdőn meg a mezőn élt. Kint a szép délibábos magyar pusztaságon. Rojtos Bandinak az édesapja csikós...

Erre az egész gyermeksereg új kíváncsisággal nézett a kis legényre, aki úgy állott a terem közepén, mint egy nagy legény a kocsma közepén, mikor éppen arra készül, hogy kihányja az ivóból a csőcseléket. Nagyon helyes volt, ahogy ott állott, kipirult arccal, a szemébe csapódott hajjal és villogó, fekete szemekkel.

- Csikós, csikós - sustorgott a szó. A falusi gyerekek szemében a csikós valami kivételes helyzetben van. Voltak itt úri gyerekek, a jegyző meg a földbirtokos fia meg egy özvegy úriasszony két gyereke, azok félve néztek Rojtos Bandira, mint valami betyárra. A parasztgyerekek pedig kíváncsian és szinte irigyen nézték; csikósgyerek. Ejha!

- Tudjátok, ki a csikós? - szavalta a tanító. - A puszták királya. Ott száguld a ló hátán esőben, viharban.

Olyanokat mondott, mint a népszínművekben tanulta, és a puszta romantikájával magába szedte valaha.

- A csikósnak bátornak kell lenni. A csikós nem fél senkitől és semmitől. Se a farkastól, se a tolvajtól. A legvadabb lóra is rá tudja vetni a... a... Elfelejtette azt a szót, hogy "pányvát", már majdnem azt mondta, hogy ponyvát... - Hát meg tudja-e apád fogni a legvadabb lovat? No, Rojtos Bandi? Földhöz tudja-e vágni a te apád a vadlovat?

- Még magát is! - mondta a gyerek.

Az iskola megint hujja-hóban tört ki. A tanító izzadt. Már nagyon kezdte bánni, hogy egyáltalán belement egy ilyen áldatlan vitába a puszta gyermekével. Evvel dolga lesz, míg rászoktatja az iskolai fegyelemre. De az ellenállhatatlan kultúrkötelezettség nem hagyta békén. Mindenáron a meggyőzés és a fölibe kerekedés eszközeivel, a kultúra szerszámaival akart hatni rá.

- Engem?... Miért akarna engem legyőzni, Bandi fiam?... Én nem járok a pusztán, én nem akarom a te apád lovait elkötni.

- Nem is tanácsolnám...

A tanító megtörölte a homlokát, s nevetett keservesen.

- Én a te apádnak azt a szívességet akarom megtenni, hogy fiát megtanítom, hogy okos ember legyen, hogy tudjon írni-olvasni, számolni, hogy be ne csapja senki, ha megnő, és belőle is csikós lesz. Csikós akarsz lenni, ugye, Bandi fiam?

- Én nem.

- Hát mi akarsz lenni?

- Soffér.

A tanító megörült. Ha sofőr akar lenni, akkor meg lehet fogni a szívét, a lelkét. Ha ebben a kis vademberben kultúrvágyak vannak, akkor el lehet majd találni azt a szálat, amelyen megindul, és majd megleli az igazi hangot. Nem is vitatkozott hát vele tovább, hanem azt kiáltotta: - Sofőr?... Hát ez nagyszerű! Ez nagyszerű, fiam! Ez a jövő. Ez az igazi élet, és akkor aztán csakugyan szükség van rá, hogy tanulj... No, jól van, ülj csak be ide az első padba, és legyél csendben, majd megtanulod azt is, hogy mi az a sofőr, és milyennek kell lenni, aki sofőr akar lenni.

A gyereket megfogta, s erővel leültette, lenyomta az első padba, azzal a kétes érzéssel, hogy itt bizony nemigen győzött, inkább röstellte magát, hogy kibújt a következetes vita elől.

Az osztály azonban nem nyugodott meg, a hátsó padokban felállottak a fiúk, hogy megnézzék a csikósfiút, nem lehetett a tanítást elkezdeni, mert nyugtalanság volt és izgalom.

Ő azonban igyekezett nem törődni a dologgal, majd csak elcsendesednek. Majd megszokják, s a pusztai gyerek is beletörődik a változhatatlanba.

Néha ránézett a fiúra, aki úgy ült, mintha minden pillanatban kész volna felugrani. Az ajtót úgy mérte, hogy szükség esetén hogy lehet rajta kijutni.

Aztán gondosan és aggodalmasan tanított. A fegyelemre ma különösen vigyázott, mert érezte, hogy csak az osztály közszelleme hódíthatja meg a gyereket. Az majd leigázza és elmossa egyéniségének szögleteit.

Egyszer csak, az óra végén, nagy ribillió támadt.

- Mi történt?

A gyerekek a fiú körül mind felugráltak, s valamennyien roppant izgalomban néztek rá.

- Tanító úr, elvette, tanító úr, elvette! - sikoltott mindjárt sírásba fordulva a fiú mellett ülő kisgyerek.

- Mit vett el?

- A késemet.

A tanító odament. A síró gyereket lecsillapította, megsimogatta. Kiderült, hogy Rojtos Bandi az iskolapadra kitett kést a kis társa elől elkapta, s markában szorongatja.

- Miért vetted el? - kiáltott rá ingerülten.

- Jó bicska! - mondta Rojtos Bandi nevetve, de a szeme szikrázott.

- De nem a tiéd.

- Most mán az enyim.

A tanító elképedt.

- Hát te nem tudod, mi az enyim-tiéd?

- Tudom én. E mán az enyim.

- Nem a tied. Nem érted? Ez nem a tied.

- Jó lesz e nekem. Enyim lett má.

- Hogy lett a tied?

- Kinéztem. Osztán elvettem.

A tanító összecsapta a kezét.

- És akkor már a tied?

- A hát.

Ennek a gyereknek semmi fogalma nincs a magántulajdonról. Vér tódult a tanító fejébe.

- Tedd le rögtön azt a bicskát! Az nem a tied! Értsd meg, hogy nem a tied... Állj fel!...

A gyerek felállt.

- Tedd le!

- Nem teszem.

- Tedd le rögtön!

- Az istennek se.

- Nem? - kiáltotta magánkívül a tanító. - A fene egyen meg, te taknyos! Teszed le rögtön a bicskát!

Belemarkolt a hajába.

- Teszed le rögtön?!

A gyerek egyet gondolt:

- Magának adom.

A tanító eleresztette a fiú fejét. Hirtelen elszégyellte, hogy így elragadtatta magát. De most már enyhébben mondta:

- Nekem adod? Nekem csak azt adhatod, ami a tied. Nekem adhatod az árvalányhajat a kalapod mellől.

- Legyen a magáé. Szedek én mást.

- Vagy a csizmát, ami a lábadon van.

- Rabolja el.

- Nem vagyok rabló...

A nádpálcával nagyot ütött a padra.

Hirtelen megint felülkerekedett benne a pedagógus.

- No, jól van, ha úgy tetszik neked, egy napra legyen a tied, de holnap visszahozod.

- Nem hozom én.

- Hát hová teszed?

- Inkább behajítom a csordakútba.

A tanító nagyot nézett. Csődöt mondott minden tudománya.

- De barátom, akkor jönnek a csendőrök, és elfognak.

- Nem félek én tőlük.

- Miért nem?

- Felülök a Csillagra, osztán akkor gyühetnek utánam.

1932

 

SZOMBAT ESTE

Ez egy szerencsés szombat volt. Szép november vége van. Még egy munkát sikerült kapni. Hétfőn kezdenek a munkába, de szombaton volt a szerződés aláírása, és jó nagy csomó pénzt kapott a mester.

Ahogy megkapta, ment a fakereskedőhöz, mindjárt kiválogatta a rengeteg fát, deszkát. Csak a szépit, csak a javát. Mikor besetétedett, azt mondta:

- No, Feldmesszer úr, feljött már a vacsoracsillag? Akkor szóljon a feleségének, hogy jöjjön ki.

- Minek?

- Mi köze ahhoz magának. Híjja csak ki.

A fakereskedő felesége behallotta az udvarról a szóváltást, s kilépett a kis ház konyhájából.

- Mi az, mester úr?

- Jöjjön csak, naccsága, jöjjön csak ide közelebb, tartsa a kötőjét.

A fakereskedőné ismerte a kis mestert, hogy mindig tele van tréfával, gondolta, valami mogyorót vagy effélét akar adni a gyerekeinek, odament, s nevetve emelte fel s fogta össze a kötényét.

A mester belemarkolt a jobb zsebébe, s kivett egy nagy marék ezüstpénzt, s beledobta.

- Mi ez? - nevetett a fakereskedő is, a felesége is.

A mester nagyot nevetett. Magas homloka a hidegben fénylett, és kék szemei ártatlanul virítottak.

- Nem adom magának - fordult a kereskedő felé, aki fekete szakállát vakargatta. - Hanem a feleségének. Így legalább jó helyen van. Ne adja az urának! - kiáltott most rá az asszonyra. - Vegyen a gyerekeknek rajta valamit.

Nagyon mulattak ezen a furcsa lefoglalózáson.

- Nem is tudja, mennyit adott - mondta a kereskedő.

- Olvassák meg, osztán írják be a nagykönyvbe. No, isten áldja, én már megyek.

Evvel vidáman megbillentette a kalapját, aztán lehúzta azt betyárosan a szemébe, s elbillegett, mint egy kis kuruc.

A kereskedő meg a felesége úgy nevettek, hogy a szemük is könnyes lett, s az asszony azt mondta németül:

- Nem is adom oda neked. Igaza van a mesternek, sose adsz a gyerekeknek.

A mester azonban nagy derülten végigment a nagyutcán, s egyenesen hazament.

- Hé, puják - kiáltott be -, mind itthon vattok?

- Igen - visított egy kicsi.

- No, ájjatok össze, de hamar. Jösztök velem.

A felesége kinézett a házból.

- Hová?

- Semmi közöd hozzá. Viszem a kocsmába.

Az asszony elszörnyedt. Mert olyan volt, hogy mindig komolyan vett mindent.

De az ura nem jött be, csak kiabált a fiaira, mind a hatnak végigkiabálta a nevét, s azok kíváncsian és nevetve sürögtek kifelé. Letették a könyvüket, abbahagyták a tanulást, úgyis setét van már, és körülvették az apjukat.

- No, gyertek velem.

Kimentek az utcára.

- Álljatok sorba.

Azok már tudták, hogy kell sorba állni, s széltében elfoglalták az utcát, úgy mentek középen a kocsijárón.

A mester büszkén ment köztük, jobbról is három, balról is három fia.

Szembejött a főszolgabíró. Messziről kiáltott neki:

- No, főbíró uram, hogy vág a bajusz?

A főbíró, akit Bajusz Györgynek hívtak, nevetett.

- Mikor lesz magának ilyen hat fia? - szólt enyhítve a mester.

- Nekem soha - nevetett a főbíró, s jókedvvel mustrálta végig a kis sereget.

- Nem is híjják akkor magát semminek, még ha alispán lesz se.

Evvel továbbmentek. Nemigen messze, csak a tizedik házig. Ott volt egy cipőkereskedés, annak irányította lépteit a mester.

- Gyertek be.

Belépett a kis boltba, amely a mennyezetig tele volt tömve skatulyákkal telerakott polcokkal.

- Jó estét, Vájsz úr.

- Jó estét kívánok, van szerencsém, mivel szolgálhatok, mester úr?

- Mivel? Mit gondol, mivel? Ostornyelet akarok magánál venni? Adjon csak cipőt.

- Melyik úrfinak.

- Úrfi. Fenét úrfi. Akkor volna úrfi, ha úr volna az apja.

- Hát melyiknek?

- Melyiknek? Mindnek. Mind a hatnak.

A kereskedő összecsapta a kezét:

- Csak nem ment el az esze, mester úr? Csak nem akar hat pár cipőt venni?

- Nem bizony, mert hetet akarok. Van nekem otthon még egy kisjányom is, annak is viszünk.

- Ó, vé - kiabált a kereskedő -, ez borzasztó, hét pár cipő!

A mester nevetett: - Tán nincs is annyi.

- Van, van, de hát ez könnyelműség. Hét pár cipőt. Mit tetszik gondolni? A mai világba.

- Ne beszéljen sokat, hanem szedje lefele.

A boltos aztán nekilátott, és sorra szedte, bontotta a papírskatulyákat.

- Csak jó nagyot, hogy beleférjen lábastul.

Megnyomogatta a gyerekek lábát a cipőben, hogy a lábujj előtt van-e még hely. Ha nem volt, akkor könyörtelenül kicseréltette egy számmal nagyobbra.

Közben bejött a boltos felesége, hozta az égő lámpát. Az is nekilátott a segítésnek, turkáltak, válogattak a jó, veres színű lóbőr cipőkben. Darabja volt két forint ötven vagy három forint.

A végén belemarkolt a bal oldali zsebébe, s odadobott az asztalra egy csomó pénzt.

- Válogassa ki belőle, amennyi kell.

A régi cipőket belerakták az üres skatulyákba, úgy indult a hadsereg visszafelé. Valamennyinek a lábán virított a szép kemény veres cipő, mintha valamennyi bükkfából készült volna. A gyerekek büszkék voltak, kacarásztak, de az apa rájuk szólt:

- Hogy mentek az utcán? Csend legyen! Bekísér a rendőr. Menjetek előre, hadd lássam, hogy léptek.

A gyerekeknek muszáj volt előrehaladni, s ő megnézte a lépésüket.

- Te Gazsi, te csámpás vagy. Te összekoszpitolod a lábad. Hogy lépsz? Minek ütöd meg a jobb lábaddal a balt, mikor mégy? Veszek egy baltát, levágok abból a bal lábból, ha az neked útba van.

A legnagyobb fia elvörösödött, hogy az öccsei előtt megszégyenítette az apja, s olyan szélesen kezdte vetni a lábait, mintha árok két szélén menne.

Hazaértek. Az anya már kinn volt a tornácon, várta őket. Gondolta ő már, hogy hova ment az ura a gyerekekkel, meg utánuk is nézett. Volt öröm.

- Magadnak nem vettél, lelkem? - mondta az urának.

- Ó, még az enyém jó! De itt a kislányé, nesze, húzd fel a lábára!

Bizony, magunknak, ha nincs is - gondolta az anya -, csak a gyerekeknek legyen.

A kisebb fiúk mind kiszaladtak az udvarra az új cipőben, de még az utcára is. Jég volt a síkos úton, és csúszkálva ereszkedtek le a Hécén.

De pórul jártak, mert lent lakott a Bábagödre felett egy talpalósuszter, mikor meglátta a csúszkáló fiúkat, kiállott az utcai kapuba, s rájuk kiabált:

- Nem mentek haza rögtön! Látom, új cipőtök van. Máris elkoptatnátok. Aztán lehet talpalni. Apátok meg keresheti a sok pénzt.

Nem hagyta abba a lármát, míg a gyerekek haza nem mentek.

Éppen jókor, mert vacsorához kiabálták őket.

Mikor a nagy asztalt körülülték, s az anyjuk a jó friss csuszát felhozta az asztalra, belépett Grünfeld, a fűszeres.

- Jó estét kívánok.

- Adjon isten, Grünfeld úr.

De a boltos csak állott az ajtóban, s nézte a vacsorázó vidám társaságot.

- No, jöjjön már közelebb. Mit néz?

A fűszeres csak összekulcsolva tartotta a kezét, és sokáig nem tudott szóhoz jutni.

- Hát maguk vacsorázni szoktak? - mondta végül.

- Mért? Hát maguk nem szoktak? - kacagott rá a mester. - Szomszéd!

- Ó, ó..., az volna borzasztó... Ki győzné azt?...

- Hiszen magának is sok gyereke van, mit ad nekik estére?

A boltos csöndesen, szelíden mondta:

- Imádkozzanak és feküdjenek le.

Erre az egész család hallatlan kacagásban tört ki. A fiúk kiugráltak az asztal mellől, s levetették magukat az ágyra, sarokba, hemperegtek a nevetéstől.

- Bizony - mondta a boltos -, uzsonnára kapnak egy csésze kávét, ilyenkor meg mind mennek lefeküdni. Nem lehet másképp ennyi gyereket felnevelni.

- No, jól van, Grünfeld úr - mondta a mester -, itt van egy pengő törlesztésre.

- Egy pengő? Mit csináljak vele?

- Írja be... Lássa, tudom én, hogy azért jött, mert meghallotta, hogy pénz van a zsebembe. Hát egy pengőt törlesztek.

- Ó, jaj, harmincnégy pengő a kontó! Legalább tizet adjon, szomszéd úr.

- Nézze, Grünfeld úr, magának nem kell törlesztés. Mire az magának? Maga imádkozik, osztán lefekszik. Ha a gyerekeinek vacsorát adna, akkor most kifizetném az egészet, de így nem adok többet, csak egy pengőt.

- No, ne tréfáljon velem, mester úr, szomszéd úr, kedves jó szomszéd úr. Annyi gyerekem van, hogy neveljem, ha mindig csak kontóra vesz mindenki?

- Hiába istenkedik, nem kap egy büdös, megveszekedett krajcárt se. Ha megígéri, hogy vacsorát ad a gyerekeinek, akkor adok még egy pengőt.

1932

 

A NYÁJ ÉS PÁSZTORA

A pap fennállott a katedrában, megköszörülte torkát, és hozzáfogott a prédikációhoz:

- Mai beszédem alapigéje tehát a jézusi ige: "Engedjétek hozzám a kisdedeket."

Megállott, nagyot lélegzett, s körülnézett a gyülekezeten.

Valami kis megmozdulás volt. Ez a mozgás azonban nem volt az, mint máskor, hogy jobban elfészkelődjenek a hallgatáshoz, vagy hogy a lányok a kezükben tartott virág bokrétácskákat még egyszer hivatalosan szertartásos módon megszagolják, holott semmit sem éreznek a szagból, csak azért teszik, mert ez a mozdulat engedélyezve van.

A mozgás, a pap érezte, egy kis nyugtalanság volt.

- Mit akar már megint az új pap? - vakarta meg az állát némely öreg paraszt.

S a pap valóban azt akarta: leckét tartani a gyerekproblémáról ebben az "egykés" faluban. Hivatalos utasítást kapott, hogy húsvét utáni első vasárnapon erről kell prédikálni. Ugyanis a főhercegnő vezetése alatt álló egyesület, amely a nép üdvéről gondoskodik a szalonokban, meghívta a pesti püspököt egy teára, s megígértették vele, hogy ezen a napon prédikációt tartat az egész egyházkerületben a gyermekáldásról.

A pap fiatal volt még ebben a községben s a kerületben is. Nem tudta, melyiknek kell eleget tennie, a népnek, amely nem akar hallani, vagy a püspöknek, aki hallatni akar.

Igyekezett tehát szép költői beszédet mondani. Előbb megrajzolta a Jézust, ahogy a gyermekek körülveszik; aztán a családanyát, amint a gyermekcsoportban oly édesen és boldogan él, mint a madáranya a fiókái közt. Elmondta, hogy a szülőnek a legjobb befektetés a gyermek, mert gyermekeinek szeretete édesíti meg s teszi könnyűvé öreg napjait.

De mégiscsak rá kellett térnie a témára: hogy milyen annak a családnak az élete, ahol az Isten megvonta az áldást, és csupán egyszer látogatta meg áldása a jó édesanyát. A gyermek, ha egyedül van, üres életet él, elkényeskedik, kis zsarnok lesz. Ha felnő, ezt mind átviszi az életbe. Nem lesz elég ember, elég férfi, elég nő. A születésével együtt járó hiányokat magával cipeli, s az élete üres marad, mint a fészek, ahonnan kikerült.

Itt azonban már az egész gyülekezet nyugtalan volt, mindenki izgett-mozgott, újraült, kezét letette, felvette, az asszonyok kendőjükkel a szájukat törülgették, az emberek komoran néztek maguk elé.

Szóval nem volt meg az a jó kálvinista templomi hangulat, mikor nem kell odafigyelni a pap szájából pergő gyönyörűen hosszú mondatokra, amelyeket úgysem ért egyszerű halandó, s a pap hangjának muzsikáján a meglettek szép engedelmesen tudnak egyet szundítani.

Nem, itt mindenki izgalmasan várt, és félve lesett, mintha egy közeledő szerencsétlenség fenyegetne.

S az be is következett.

A papot ez a nyughatatlanság elsodorta, amiről pedig nem is akart beszélni: azoknak a családoknak az életére, ahol a jó Isten elküldötte osztó angyalát, az ajtók azonban bezárva állottak, s elutasították őt az áldással. Sőt vannak anyák, akik a bűnhöz fordulnak, hogy elhárítsák magukról a legfőbb isteni áldást.

Bármilyen óvatos volt is, mégis mindenki azt értette, amit akart, hogy értsenek. A merénylet megtörtént. A pap valamiképpen jelezte a magzatelhajtást.

A gyülekezet olyan lett, hogy már azt lehetett hinni, hogy rögtön felállanak s kimennek.

De a századok alatt kialakult rend szelleme visszatartotta őket, s a pap is elkanyarodott, s megint csak a virágos rétre sietett, s saját gyermekkoráról mesélgetett, ahogy a rét pázsitján gyermektársaival paradicsomi örömökben táncolgatott...

Na, végre befejeződött a beszéd, amely már olyan lett a végén, mint valami bocsánatkérés. A pap még azt is jelezte, hogy ezt a prédikációt nem a maga jószántából mondta el, hanem felsőbb utasításra, mert a haza nagyjai elhatározták, hogy az egész magyar néphez intő és lelkesítő szózattal fordulnak, újságokon, könyveken és prédikációkon keresztül, hogy ezt a nemzeti szerencsétlenséget megszüntessék. Ő tehát mint Istennek és a hazának egyszerű szolgája, csak engedelmeskedett ennek a parancsnak..., s ezért őt meg ne kövezzék szeretett hívei...

Mikor a katedrából leszállott, s helyet foglalt a régi mennyezetes papi székben, s körülnézett, látta, hogy minden arc elfordul tőle, senki se néz rá, s aki mégis ránéz, szemrehányó tekintettel.

Hogy a templomból az utolsó ének hangjai alatt előbb az iskolás lányok, aztán az öregasszonyok vezetésével a közönség a megszabott sorrendben kiment, ő utolsónak távozott a tanítókkal.

A templom előtt néhány nagygazda állott, ahogy szokás.

A pap hozzájuk lépett, s nem tudta, mivel köszöntsön rájuk.

- Szép tavaszunk van - mondta -, úgy látszik, az idén a jó Isten jó termést ígér.

A kurátor hümgetett rá.

A pap sorra kezet nyújtott nekik. Mindnyájan kezet fogtak, de valahogy úgy ujjhegyről.

Csönd lett. Akkor a kurátor azt mondta:

- Tiszteletes úr... Én voltam a harctéren...

- Én is - mondta a pap.

- Hát akkor tiszteletes úr is látta, amit én végigcsináltam. A Doberdón. Látta-e a Doberdón, hogy lőttek le bennünket, úgy hullott ott az ember, mint a falevél, mikor ősszel megrázza a fákat a szél... Úgy pusztultunk ott, kérem, hogy egy századból öt-hat ember maradt. Csak úgy pukkant a test. A gránátok úgy vágták ott fel az embereket, hogy a feje, keze, lába külön repült az ég felé... Én, kérem, akkor azt mondtam, az is bolond, aki gyereket küld ide... Uram, egy fiúgyerek elég egy családba. Mert az egy fiút felmentik mint családfenntartót, de a többit oda kell adni. Azért neveli a szülő nagy keservesen a gyerekeit, hogy a végin a háborúba parancsolják őket, meghalni?

A pap nem szólott.

- A haza mindnyájunkkal rendelkezik - mondta aztán.

- A haza - ismételte a kurátor. - Mit ad nekünk a haza, tiszteletes uram? Kérem, mi is lőttük az olaszt. Azok is úgy hullottak, ahol sikerült, mint a nyúl meg mint tavasszal a hernyó, mikor az ember az ujjával nyomja szét őket... Mi nem vétettünk nekik, űk nem vétettek nekünk... De ott meg kellett halni... Hát nekem ne prédikálják a gyereket. Örüljön az a gyerek, amék meg nem született, hogy meg ne kelljen neki kóstolni ezt.

- Nincs igaza - mondta gyöngén a pap -, nincs mindig háború. A maga apja, nagyapja nem volt háborúban. Szépen éltek a földjükön, a falujokban... Márpedig arra sok ember kell, hogy békében az életet élni lehessen. Sok gyerek, sok segítség, sok öröm.

Megszólalt a törvénybíró:

- Tiszteletes uram, az én családom abból gazdagodott meg, hogy itt mindig egy gyerek volt. Az én nagyapámnak egy gyereke volt, egy fiú. Volt neki húsz holdja, ő is elvett egy húszholdas lányt, a fiára már negyvenet hagyott. A fia elvett egy hatvanholdas lányt, a mán a fiára száz holdat hagyott. Én már az apámról százat örököltem. Elvétették velem a szüleim a mostani feleségemet, annak nyolcvan holdja vót, én már az egy gyerekemre száznyolcvan holdat hagyok.

A gazdák bólogattak. Helyeseltek.

- De mit csinálnék én, ha nekem négy gyerekem volna, és mindenik csak negyvenöt holdat örökölne? Lenne belőlük kisgazda. Így bizony nagyparasztok lesznek az ivadékaim mindig.

A pap megcsóválta a fejét:

- Lássa, nekem négy gyerekem van, de egyet se adnék oda belőle.

- Magának könnyű, tiszteletes úr. Mert maga a község kőtségén kitaníttatja a gyerekeit, ha tizenkettő van is. Azokbul aztán urak lesznek. Megélnek. De a parasztnak nem lehet, uram.

- Azér a papok se mind így gondolkoznak - mondta egy másik nagygazda, s begombolta magán a vadonatúj bőrkabátot. - Itt volt a régi papunk. Mikor megválasztottuk, legényember volt, és az is elkezdett bennünket vergálni, hogy mért nincs gyerek. A tanítónk akkor, az egyik, parasztjányt vett el, és annak már csak két gyereke volt. Azt mondja ez a tanító a papnak: "Majd meglátjuk, ha a tiszteletes úr megházasodik, hány gyereke lesz." No, a pap megházasodott, és lett neki kettő. Nem lett több. Pedig akkor is elég nagy volt a parókia, elfértek volna. De nem lett azért neki se több kettőnél. Meg is mondta neki a tanító: "No, tiszteletes úr, maga is megállott a kettőnél..." És arra a papnak nem volt mit felelni.

A pap körülnézett az embereken. Ezeknek mind csak egy gyereke volt. Legfeljebb kettő. Ha az első fiú volt, akkor nem jött utána több, de ha az első lány volt, akkor még egy fiút próbáltak, de ha lány lett, avval is beérték. Ott állott azonban egy napszámosember kissé távolabb a nagygazdáktól, erről tudta, hogy egy serege van, odaintett neki: - No, barátom, maga mit akar mondani?

A szegény ember odalépett.

- Csak azért jöttem, tiszteletes uram - mondta, alázatosan levéve a kalapját -, hogy tessék megkeresztelni a hatodik fiamat.

- Nagyon derék. Hát maga nem fél a gyerekáldástól. Lássa, milyen szép, s milyen igaza van. Hogy a hazának itt van csak a reménysége a szegény emberekben, akik még nem félnek a jó Isten áldásától. Jó is lesz magának, ha megöregszik, ha nincs is vagyona, lesz, aki eltartja öreg napjaira.

A szegény ember legyintett:

- Tiszteletes uram, én arra nem számítok, mert tudom én, hogy könnyebb egy apának eltartani tíz gyerekét, mint tíz gyereknek egy apát.

Erre a nagygazdák öntelten nevettek, s éppen el akartak oszlani, hogy a vasárnapi tyúkleveshez hazaballagjanak, mikor sietve jött egy asszony.

- Tiszteletes úr, tessék harangoztatni, meghalt Bocskor Pista.

Nagy hír volt. Bocskor Pista a község legnagyobb gazdái közé tartozott, a kurátor unokaöccse volt.

- Meghalt - mondták -, meghalt. No, hát ez hamar kész lett.

- Huszonhét éves volt, és meghalt a boritalban.

- Nem bírta szegény.

- Bizony, nagy vállalat volt.

A pap ismerte már az embert s a történetét. Bocskor Pista egyszer harmadmagával, három nagygazdafiú, nagyot mulat egy virágvasárnapján. Tökrészegek lettek, s azt mondták: "E jó vót, ezután mindig ezt tegyük."

Kezet fogtak, s megesküdtek, hogy eztán mindennap tökrészegre isszák magukat. Éppen fiatal házas volt mind a három, s úgy megtartották a fogadalmukat, hogy attól kezdve nem volt józan napjuk.

Hat évig bírták, s most meghalt az első köztük, a Bocskor Pista.

- No, lássák - mondta a pap -, mire visz az egyke? Ez is egyke volt, mind a három, azért voltak olyan büszkék és kényesek. Nem szólhatott nekik se apjuk, se anyjuk, se a bíró, se a rokonság. Hozzá voltak szokva kisgyerekkoruktól, hogy nekik minden szabad. És most huszonhét éves korában meghalt a vezető. Majd jön a többi is.

A gazdák hallgattak. Ez igaz. Sunyin néztek a papra:

- Majd meglássuk, hogy tiszteletes úr hogy fog prédikálni a koporsónál.

Ezzel elváltak, s az a két nap, ami eltelt a temetésig, azzal telt, hogy az egész faluban mindenki azt várta, hogy a pap mit fog mondani a temetésen.

A pap elhívatta a halott legközelebbi rokonát, s azt mondta neki:

- Mondja el kend ennek az embernek az életét.

Az ember ránézett a papra, és csak ennyit mondott:

- A papok a legnagyobb hazugok.

- No - kiáltott fel a pap -, mért mondja ezt nekem? Én még tudtommal sose hazudtam életemben.

- Majd most fog. Mert ez az ember volt a legnagyobb gazember a faluban, de a tiszteletes úr meg fogja dicsérni a koporsónál.

- Hát nem fogom.

A pap sokáig tűnődött, hogy mi legyen a textus, végre talált egy jó mondatot a Példabeszédek Könyvében: "Ne légy bolond és istentelen, hogy idő előtt meg ne halj."

A temetésen az egész falu együtt volt. A község apraja-nagyja, mert a család a legnagyobb família volt, s mindenki tartotta a rokonságot. A koporsó mellett ott sírt a halott fiatal gazda édesanyja és felesége s egy kislánykájuk, aki szemmel láthatóan degenerált volt. Drágán öltöztetett kis nyomorult, mint a cifra koporsó.

Mikor a pap a textust elmondta, az egész falu megint nyugtalan lett. Nem tetszett nekik a bibliai ige. "Ne légy bolond és istentelen, hogy idő előtt meg ne halj."

A pap azzal kezdte, hogy az élet az Istennek a legnagyobb adománya. A többit csak ez alapon lehet kapni, elfogadni s megérteni: élet nélkül nincs világ... Aztán el kezdett beszélni, hogy milyen csodálatos, hogy vannak balgák, akik ezt a legfőbb jót nem értik, és nem becsülik. Ilyen balgaságok: ha valaki túldolgozza magát, s beleszakad a munkába s a pénzgyűjtésbe... Vannak, akik játéknak nézik az életet, s célzott egy falubelire, aki a jeges folyót átúszta s belehalt... Vagy itt vannak, akik agyoneszik s agyonisszák magukat...

- Ez a friss sírhant arra int, keresztyén testvéreim...

Erre már zúgott a tömeg.

- Ez a fiatal ember nem az első, nem is az utolsó, aki a mértéktelenség bűnének áldozata... Ezt kell-é tenni ebben a mai világban, mikor a haza meg van roncsolva, mikor mindenfelől ellenségek vesznek körül?... Ne legyetek balgák és istentelenek...

Másnap a kurátor megjelent a papi háznál. Megállott komoran a pap előtt.

- Mire való volt - mondja - az én öcsémet kiprédikálni?

A pap úgy járt, mint a bátor emberek, akik könnyedén követik el a sértést, aztán megijedve igyekeznek jóvátenni.

- Nézze, kurátor uram - mondta -, nekem ez kötelességem. Itt van a beszédem, elküldöm az esperesnek, maguk menjenek el hozzá. Ha nem voltam igazságos, ha olyat tettem, ami nem szabad, alávetem magamat az egyházi bíróság ítéletének.

A kurátor morogva mondta:

- No, azt várhatjuk. Varjú varjúnak nem vájja ki a szemét.

Az esperes csakugyan a papjának adott igazat, s a falu fel volt bőszülve, s várták a bosszú óráját.

Mikor legizzóbb volt a hangulat, meghalt a háromszáz holdas nagygazda, a falu leggazdagabbja. A pap megkapja a halottkém céduláját, rajta van, hogy a halál oka: alkoholizmus "krónika". (Meg is kérdezte később az orvost, hogy hol tanult latinul.)

Most mit csináljon? Ugyanúgy halt meg, mint az előbbi fiatalember, ahogy a parasztok mondták: meggyúlt benne a pálinka.

Megjelent nála a család.

- Tiszteletes úr, mink arra kérnénk, hogy ne tiszteletes úr prédikáljon a koporsónál, hanem egy másik faluból hozunk papot.

- Nagyon jól van - mondta a pap -, csak a stólát nekem is meg kell fizetni.

A más faluból való pap azonban nem vállalta a temetést. Kényes dolog az ilyen, s azért a pár pengőért nem vállalta, hogy a kollégája mezejébe kaszáljon. A család visszaszégyenkezett a paphoz.

A pap ott tartotta a nagygazda vejét:

- No, barátom, beszéljen nekem valamit az apósáról. Milyen ember volt? De jót mondjon róla. Csak jót. Ha tud. Dicsérje meg nekem az apósát.

A vő elgondolkozott:

- Annyit mondhatok, hogy nagyon jó ember vót. Mindenkinek adott. Nem mehetett hozzá se gazdag, se szegény, aki kért tőle, annak mindnek adott. Annyi az adósa, hogy mi nem is tudjuk, ki mivel tartozik. Írást se kért, csak osztogatta a vagyont.

A pap félt, hogy mindjárt elromlik a dicséret, mert a könnyelműség felé hajlott a dicsőítő ének, a könnyelműség dicsérete pedig a paraszt szemében nagyobb vád a fukarságnál, belevágott:

- Elég. Nekem többet ne mondjon. Már tudom, mit fogok beszélni.

Azt a textust választotta a bibliából, hogy: "Legyetek irgalmasok, mint a ti atyátok irgalmas tihozzátok."

Ebből építette fel a szónoklatát, mondván, hogy Krisztus urunknak sok parancsolatja vagyon, olyan sok, hogy a gyenge földi ember meg se tudná tartani valamennyit. De ha már egyet megtart, az is jó. Mert ha a végítéletkor az angyal megkérdi:

"Mit tettél?..." - ez a felebarátunk azt felelheti, hogy:

"Jót tettem!..." - s meg lesznek bocsátva a többi bűnei.

Hát a falu nem volt megelégedve. Mikor a temetőből visszafordultak, egy csoportból kivált a Bocskoros Pista édesanyja, s dühtől tajtékozva sivította:

- Az egyiknél be lehet hunyni a szemet, a másiknál nem?

Hiába csitították:

- Hallgass, légy csendben!

- Nem hallgatok, az én egyetlenemet kiprédikálta a pap! Száz hold földje volt a fiamnak, harmincat elivott a lelkem, de a megmaradt hetvenet rászánom, hogy ez a pap elpusztuljon a faluból.

A papnak nehéz élete lett a faluban.

Nézte a szép magyar falut, amely olyan szép volt, amilyen kevés van az országban. A száz év előtti nagy tűzvész után tervszerűen építették újra, s mindenfelé nagy cserepes házak, gyönyörű kúriák. Jó föld a határban, még a mostani ínséges évben is tizenhat mázsa búza volt az átlagos termés. Gazdag falu, gőgös falu, büszke magyar falu.

Legközelebbi vasárnap kevesen voltak a templomban. Kiderült, hogy a Bocskor Pista rokonai a templom kapujába állottak, s onnan térítették vissza a népeket, hogy ne hallgassák ezt a papot, aki az egyke ellen mert prédikálni.

Meghalt a három részeges fiatal gazda közül a második is. A pap arról prédikált, hogy az élet mulandó.

Nem szólt arról, hogy a három gazda úgy szokott mulatni, hogy versenyeztek például, ki ad többet a cigánynak. Mikor Bocskor Pista adott, a másik azt vágta: "Tíz pengővel mindig többet adok, mint te!" Volt egy olyan éjszaka, mikor ötezer-kettőszáz pengőt adtak a bandának. A prímás másnap házat vett rajta. Most itt a második a társaságból.

Beszélt hát arról, hogy az élet mulandó, de most se állotta meg, hogy annyit legalább ki ne mondjon, hogy "Úgy éljetek, hogy ha meghaltok, a lelkiismeret ne bántsa utolsó órátokat."

A templom még üresebb lett ezentúl. Már két család állott fel a templom kapujába.

A jegyző azt mondta, jelentse fel őket, s megbüntetteti.

Hogy merné ezt a pap?

De hogy véget vessen, összehívta egyszer magához a falu vezető embereit, s missziót tartott nekik.

- Emberek. A haza parancsolja, a törvény is rendeli, beszéljük meg, hátha okosat mondanak. Ki tudja, hátha maguknak van igazuk. Mondják el őszintén, mit gondolnak hát erről az egykéről.

- Tiszteletes uram - mondták -, ne kérdezzen ilyet. Mi köze magának ehhez? E mán csak igazán a mi dolgunk.

- Kihal a nép. Nézzenek körül. Ahol egy gyermek van, gyenge az a család.

- Tiszteletes uram, mink nem arra gondolunk, hogy sok éhes száj legyen a háznál, hanem arra, hogy azt az egyet, aki van, jól neveljük. Becsületes ember vagyok, uram. Én meggondolom, mit teszek. Én a gyerekemet szeretem. Mindent meg akarok adni, neki. Megölne a szégyen meg a bánat, ha nem tudnám annak az egynek megadni, ami neki kell. Ha egy huszársipkát kíván, azt veszek neki, ha új ruhát, azt, ha valamit kíván, én meg akarom adni neki. De már hatnak nem tudnám megadni. Lesülne az arcomról a bőr, ha én a gyerekemet kénytelen volnék megrövidíteni. Meg aztán, mikor jön a nevelés. Én ez egy fiamat iskoláztatom. Négy gimnáziumot is adok neki. De mán hatnak hogy tudnék? Nem akarom, hogy egyik a másiknak a cselédje legyen.

- Tiszteletes uram - mondta a másik -, kódus országot akarnak vagy gazdag országot? Tíz-tizenkét gyereket minden család tudna szaporítani, ha csak a kell. De mit csináljunk vele? Ellep bennünket a sok éhes ember. Hát van lelke az uraknak azt kívánni, hogy töméntelenre sokasodjon a világ? Hiszen munkanélkülivel van tele most is minden város. Itt a falvak is. Ezrével hevernek a munkáskezek, tudnak neki kenyeret adni?

- Tiszteletes uram - mondta a harmadik ember -, kell gyerek az országnak? Hát vegye meg az ország a gyereket... Állítsanak fel kórházakat, intézeteket, s dobolják ki, hogy ha valaki a gyerekét beviszi, elvállalják, s az anyjának pénzt adnak érte. Ne szégyenítsék el a lányokat, ha megesnek, hanem jutalmazzák... Adjanak egy szép, egészséges gyerekért, nem mondok többet, csak tíz pengőt, annyi gyereket kap az állam, amennyit akar. Úgyse tud a szegény ember egész télen egyebet csinálni, tavaszra annyi gyereket visznek be, hogy azt se tudja az állam, mit csináljon vele.

A pap lehajtotta a fejét. Itt olyan okossággal, életismerettel s elszántsággal találkozott össze, hogy gyengének érezte magát még arra is, hogy vitába bocsátkozzon.

1932

 

DISZNÓTOR

Édesapám már a bárddal csapkodta a fát. Szántalpat készített. Nappal megfaragta a fejszével nagyjából, s este lámpavilág mellett a szobában végezte el a sima munkát.

Nekünk ez nagyon tetszett, és nagyon csodálkoztunk, hogy édesanyánk nem örül neki. A forgács simán pattant, s azzal mi a kemence előtt nagyszerűen tudtunk játszani. Attól sem féltünk, hogy a szemünket kiveri, mert az a forgács, amit a bárd lecsap, már vékony és buborékos. Az, ha meg is csap, nem fáj.

Mikor aztán a hosszú gerenda már szép sima volt, édesapám ráült, mint valami lóra, a két lába közé vette, és vésővel lyukakat ásott a hátába. Mi is ott ültünk sorra hárman-négyen, s lovagoltunk s csettintgettünk. A szoba jó meleg volt, a forgácsot mindjárt el lehetett tüzelni, s a tűzhelyen egy fazékban kukorica főtt. Szép szemes kukorica, tiszta vízben. Mikor az megfőtt, édesanyánk fakanállal szedett cseréptányérba, s alig vártuk, hogy egy kicsit kihűljön, szedtük a kis tenyerünkbe, s szemelgettük.

Boldog kis család volt, nyüzsgés, zsivajgás, csak ha valamelyik gyerek sírósan felvisított, akkor kiáltott ránk édesapám, hogy:

- Hallgassatok!

Kint hóvihar volt, ki se lehetett menni. Kutyánk nem volt, mert anyám azt mondta, a gyerekeinek se tud enni adni, nem a kutyának.

Egyszer csak nagy lábdobogás volt az eresz alatt. Nagy csizmákat vertek a száraz földhöz, vendégek jöttek.

- Ki az ördög már megint? - kérdezte édesanyám rosszkedvvel. De édesapám felnevetett:

- No, te szívesen látod a vendéget, Hátha egy malacot hoznak.

Ezen mi nagyon jót kacagtunk, gyerekek, mert ennél furcsábbat nem mondhatott volna édesapám. Nekünk ugyanis nem volt malacunk, se disznónk. Üres volt a disznóól, és nagyon sajnáltuk, hogy az idén nem lesz disznóölés, pedig nagyon szerettünk a perzselésnél jelen lenni. Kis tüzeket csináltunk külön, s harcoltunk egymással, hogy kinek van jobban égő tüze.

A vendégek már a pitvarban dobogtak, s már megismertük Pista bácsinak a morgását, károgását.

- No, nyissatok már ajtót! - kiáltott odaki, s úgy vaktába megverte ököllel az ajtót. Biztosan nem lelte a kilincset.

Édesanyám kinyitotta az ajtót, s két rettenetes nagy ember jött be: Pista bácsi meg Dobos. Ez nem volt rokon, hát nem híjtuk bácsinak. Nagy fürtös guba volt rajtuk. Fekete nagy gubák, s így behavazva olyanok voltak, mint a hóember.

Beljebb jöttek s leültek, egyik az ágy előtt, másik a kemence előtt. Rögtön előkeresték a pipát, megtömték, rágyújtottak, s nézték az édesapám munkáját.

- Idebe kell ezt csinálni, te Gergely? - mondta Pista bácsi, s köszörülte a torkát, és nagyot köpött a forgácsba. - Engem a feleségem kiverne. Neked jobb feleséged van.

Édesanyám nemigen nevetett, inkább savanyúan mondta:

- Pedig ott jobban elférnének evvel a nagy gerendával.

Pista bácsi édesanyámnak unokatestvére volt, a faluban a legnagyobb gazdák közé tartozott, s szótalan ember volt, csak ha egy kicsit ivott, akkor szeretett beszélgetni. Most beszédes kedvében volt.

Nagyon kedves este volt. Mulatságos volt, ahogy a nagy emberek gubájáról leolvadt a hó, és csöppekben csorgott körülöttük a víz, mint mikor olvad az ereszről.

Mi tovább játszottunk, mert még korán volt lefeküdni, ők meg beszélgettek. Édesapám nemigen zavartatta magát, szorgalmasan dolgozott, s a forgács csak úgy pattogott a lyukakból, amit vésett.

Mikor ez a talp készen volt, még vésővel virágot is csinált az orrára, olyant, amilyen a kapubálványokon van, akkor kivitte, s behozta a másikat, azt is lebárdolta, legyalulta, s elkezdte kivésni a lyukakat.

Már nem tudom, mit beszéltek, mit nem, de egy nagyon érdekes dolog történt. Az emberek csúfolták az apámat, hogy hogy farag. Erre azt mondta nekik édesapám:

- Ne ugassatok... Aki megcsinálja utánam, amit én, annak ingyen adom a szánat.

Fogadást kötöttek, ki tud százszor vágni a szekercével egy nyomba.

Mi, gyerekek, roppant kíváncsiak voltunk és boldogok, hogy ilyen nagyszerű dolognak lehetünk a tanúi.

- Csakhogy aki erre vállalkozik és elveszíti, az egy disznót ad.

A disznót sokallták, jó hosszú alkudozás után megegyeztek egy süldőben. De annak szép süldőnek kell lenni, legalább negyvenkilósnak.

Dobos nem vállalkozott rá, mert azt mondta, hogy ő nem kókler, hanem Pista bácsi ezermester volt, és ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő kétszázszor is belevág egy nyomba.

Nekivetkezett ingujjra, csak a lajbi maradt rajta, s már annak is nekigyürkőzött, mikor édesapám hozzáfogott a virtushoz.

Apám úgy, ahogy ült, fogta a kis szekercéjét, megsimogatta annak az élét, ráfújt, az ingén végigtörülte, s belevágott a fába. Akkor elkezdte nyugodtan, tempósan csapkodni a baltát, s mi olvastuk halkan: - Egy, kettő, három..., tizenöt, tizenhat..., huszonhárom, huszonnégy... - s így százig.

Édesapám ki volt pirulva, és mikor a századikat is belevágta, de úgy, hogy a vágás alig volt nagyobb, mint mikor kezdte, akkor felugrott, s eldobta a baltát. A balta majdnem leütötte a varrógép lábát. Édesanyám nagyon meg is rémült s lehajlott, a lámpát is letette a földre, úgy nézte, hogy nem törött-e el valami. Nem volt semmi baj.

Most Pista bácsi ült a helyére. De úgy keresztbe ülve nem tudott sehogy se elhelyezkedni, hát féloldalt ült a gerendára. Ezt se találta jónak, hanem egy kisszékre ült, s úgy szembe a gerendával.

Elkezdett csapkodni, nem is tudtunk olyan gyorsan számolni.

- Egy, két, há, négy, öt, hat, hét...

Akkor Pista bácsi megállott s várt...

Megtörülte magát az inge ujjával, s nevetett.

- Megájjatok csak, apátok ingyen adja a szánat.

Mi bíztunk benne, hogy nem fog sikerülni neki. Lélegzet-visszafojtva vártunk.

Pista bácsi felemelte a baltát, s beillesztette a vágásba, aztán újra kezdte még gyorsabban:

- Nyóc, kilenc, tíz, egy, két, hár, négy...

Újra megállott.

- Hó, ez nem gilt! - kiáltotta édesapám. - Ez nem egy nyomba van. Nem szabad megállani. Gazember kend.

- Hijnye, a zistenit! - azt mondta Pista bácsi, s újrakezdte: - Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, húsz, egy, két, hár, négy, öt, hat...

Így ment harmincötig s akkor valahogy kiszaladt a balta a kezéből, s mellévágott.

- E semmi - mondta -, harmincöt má megvót. Én nem vagyok ács, se pallér.

- Jól van - azt mondja édesapám -, három hibát adok kendnek. Kezdd újra.

- Újra? Dehogyis kezdem, eszembe sincs! Folytatom. Örülök, hogy eddig megvan. Mennyi is? Harmincöt...

Nekidurálta magát, de mi, gyerekek, már nagyon boldogok voltunk.

- Menjetek hátrább! - kiáltott ránk édesapám, s mi kotródtunk, nemigen messze, mert a szoba nagyon kicsiny volt. Szinte az ágy alá bújtunk.

- Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, tíz...

- Negyven...

- Egy, kett, hár, négy, öt, hat, hét...

Így elment ötvenháromig, akkor megint mellévágott.

Úgy megrémült, hogy a baltát ott felejtette, ahová vágta, s csak nézte kimeredt szemmel.

- Nem baj - vigasztalta apám nagylelkűen -, paraszttól ez is kurázsi... Vágd csak, vágd... Még egyet szabad tévedni.

Pista bácsi beleiszonyodott, s a baltát felemelve újra elkezdett csapkodni, s püff, a negyedik vágásnál megint félrement...

Erre aztán igazán nagy visítás és zsibongás lett. Pista bácsi körülforgatta fekete mord fejét, s én úgy megijedtem, mikor a szeme az enyémbe ért, azt hittem, megfogja a baltát, s kettéhasít vele...

Csakugyan fogta a baltát, s elkezdte vágni a gerendát, ahogy bírta. Csak úgy hasgatta, vágta, rontotta.

- Nono, nono - kiáltott kacagva édesapám -, az istenit a fejszédnek, elrontod a szánat!

Megkapta a baltanyelet a sógora kezében, s elkezdtek körülötte dulakodni.

A paraszt kétszer akkora volt, mint az apám, s nem adta. De apám úgy rángatta, hogy a nagy ember egyszer csak végigesett a gerendák közt, s a feje véres lett.

- Megöllek - hörögte -, most mindnyájatokat megöllek.

Körülnézett valami szerszám után, de a keze csak úgy tétovázott. Mi elkezdtünk sivítani, rémülten és torkunkszakadtából, s nem láttunk mást, csak azt, hogy apám és a paraszt ölre kapják egymást, és csapkodják egyik a másikat a szobában az ágyakhoz. Mind a két ágy leszakadt, a dunnák kihasadtak, édesanyám a kezét tördelte, s legnagyobb csudálkozásunkra a végén a két verekedő nevetve állott szét.

- Az istenit, mibül van ez a csepp ember? - törülgette magáról Pista bácsi az izzadságot. - Nem gondoltam vóna.

Evvel leült a helyére, vállára húzta a gubát, s kereste a pipáját.

Mikor láttuk, hogy nincs semmi baj, akkor mi, gyerekecskék, újra előbújtunk az ágy alól, s most már aztán kacagtunk és táncoltunk.

- Bizony, komám - mondta Dobos nagy flegmával -, a süldőt meg kell adni.

- Fogja ki magának, ha nem fél a feleségemtől - mondta Pista bácsi.

- Elmehetek érte? - kérdezte édesapám.

- Akár most.

- Akkor jó. Akkor gyerünk.

- Ugyan, nem bolondultatok meg, ebben a hóviharban! - szólt édesanyám, aki az ágyakat próbálta rendbe hozni.

De bizony felöltöztek és elmentek.

Mi nagyon boldogok voltunk. Ilyen szép harcot még nem láttunk életünkben, s újra meg újra elismételtük, mit csináltak.

Édesapám azonban nem jött vissza, s édesanyám az ágyat nem tudta megcsinálni, sírva ágyazott nekünk az ágy helyén a földre.

Sok lárma és hajcihő után végre elaludtunk, de édesanyám fennmaradt egész éjjel, s várta édesapámat.

Én felébredtem valamikor éjfél után, s ijedten láttam, hogy édesanyám még mindig fenn van. Mindjárt sírni kezdtem, mert megijedtem, hogy talán édesapámnak valami baja lett, de anyám odajött, s édes, csöndes hangon duruzsolva biztatgatott, hogy nincs semmi baj, a gazdák elcsalták édesapámat a kocsmába, ahogy szokták, s ott isznak. - Áldomást isznak - mondta.

Szépen el is aludtam, csak akkor ébredtem fel, mikor kint malacsivítást hallottam.

- Hallod, hallod, anyjuk! - verte az ablakot édesapám. - Hozd ki a tálat, kést, mindjárt leöljük a disznót.

Erre aztán mind felébredtünk, s ugráltunk fel az ágyból, egymást cibálva és ébresztgetve. Öltöztünk és mentünk ki.

Édesanyám előtt még mindig égett a lámpa. Egész éjszakán keresztül varrt, mert sok munkája volt. A parasztlányoknak varrt ruhát.

Gyönyörű szép világos, reggel volt. A hó sima volt, és nagy utakat szántott a tetején az éjszakai vihar, ami úgy maradt, mintha selyemvégeket húztak volna ki fehéredni.

Ez volt a legszebb disznóölés, amit életemben értem. Mikor mi kimentünk, már égett a tűz a disznó felett. Óriási lánggal égett, és nem bírtunk eleget kacagni, amikor a pernyét elkaparta róla édesapám egy égett végű faággal, olyan kicsi fekete malac volt a tűz alatt.

De azért disznóölés volt. Csak mikor a hurkát főzte édesanyám, az olyan vékony volt, mint a csigatészta, s olyan gyenge volt, hogy a fazékban minduntalan kifakadt, s kiömlött belőle a kása.

1932

AZ ÚR A TORNÁCON

- Mint az ellenség. Ha az ember nincs ott mellettük, kipusztítják mindenből - mondta hevesen az úr a tornácon, ahogy a felesége kijött a szobából.

- Mi az, kedves? - ijedt meg az asszony, aki nem volt hozzászokva, hogy nyugalmas, kövér ura hangosan beszéljen. Valami nagy bajtól félt.

- Egy lécre volt szüksége, és elvágott egy hatméteres oszlopot. Megtette volna egy másfél méteres léc!

Olyan fájdalmasan panaszkodott, ahogy csak a birtokos tud panaszkodni, akinek kárt tesznek az alkalmazottak.

Az asszony csillapította, hogy ne adja oda magát a bánatnak, már ehhez hozzá kell szokni, ez mindig így ment, s mindig így lesz.

- Á, á! - kiáltott most fel a férfi, s a kertbe nézett a tornácról. A kertben a kertésze felesége dolgozott. Kapálta a fiatal eprest, s most két kisgyerek jött hozzá, és azokkal elment a munkából.

- Mit akar ez? Hova megy ez?

Leste, hogy a kertészné lomposan és rettentő lassan haladt felfelé a diófa felé.

El nem tudta képzelni, mit akar. Már egész nap dühítette, hogy olyan lassan dolgozik, hogy az árnyék gyorsvonati sebességgel rohan hozzá képest, de most minden vére a fejébe tódult, hogy mért hagyta ott a munkáját.

Az órája ott volt a markában, most meg akarta állapítani, hogy mennyi idő alatt kerül vissza a kapához.

A felesége elment a reggeliért. Maga hozta fel a kávét, s jó sok tetejét rakott rá, mert az ura így szereti. Ő ugyan nem tudja meginni a pilléjét, de ha az ember így akarja, hát kedvezett neki, s mind rárakta, ami a lábason volt.

Amikor visszatért, az ura még mindig ott ült, s az óra a markában volt.

- No, hova ment?

- Affene tudja! Már egész nap a guta kerülget, hogy úgy áll, és úgy mozog, mintha engem akarna bosszantani... Többet áll, mint lehajlik. Tízszer, tizenötször belevágja a kapát. Akkor már feláll. Éppen számoltam a másodperceket, hogy mennyi ideig dolgozik, és mennyi ideig ácsorog.

- Ó, ne izgassa magát. Ez mindig így csinál. Ehhez hozzá kell szokni.

- Nem lehet. Ehhez nem lehet hozzászokni. Semmi munkát nem végez. Nem híjhatok idegen napszámost, mert akkor megsértődne az ura, hogy nem a felesége kapja a napszámot, így pedig csak kilopják a pénzt a zsebemből... Nem bírom megérteni ezt a gazságot, hogy van lelke az egész napot, a napokat, az egész nyarat így tölteni el, hogy egy pillanatra meg nem erőlteti magát.

- Maga valósággal vadászatot rendez, kedves. Úgy áll itt, mint a vadászkutya, mikor lesben van.

- Az is vagyok. De ma lestoppolom, ma pontosan írom, jegyzem, hogy hány másodpercnyit dolgozik egy óra alatt. S most, mikor már egy fél órája jegyzem, akkor csak otthagyja a munkahelyét, és elmegy a gyerekkel, s nem tudom, mit csinál ott a diófa megett... Az első fél órából kidolgozott tizenhat percet, ellazsált huszonnégyet... S most odavan már hét teljes perce. S nem tudom, mi a fenét csinál...

- Mért nem megy oda, kedves, mért nem nézi meg?

- Én most azt akarom megállapítani, hogy mennyit dolgozik, és mennyit lop.

- Menjen oda, és szóljon rá.

- Elébb meg akarom állapítani, hogy mennyit produkál, hogy legyen mire hivatkozni. Mert azt akarom tudni, hogy ha nem vagyok itt, akkor mit csinálhatnak ezek. Ha most odamegyek és rákiabálok, azt elhiszem, hogy hozzáfog dolgozni, de énnekem a jellemével kell tisztában lennem, hogy tudjam azt, mire lehet számítani, ha nem látja az ellenőrző szem... Most már kilenc perce, és még nem tudom, hova lett...

- Piszkét szed - mondta a felesége.

- Piszkét?

- Biztosan a szomszéd suszter gyerekei jöttek, hogy szedjen nekik egy levesre valót.

- No, látja, egy levesre való piszkéért elmulaszt egy fél napot. Már tizennégy perc, még mindig nem szedte meg azt a kis piszkét.

- Már jön.

Az úr a tornácon számlálta a másodperceket, hogy mennyi idő alatt ér vissza a kapához az asszony.

De az nem ment a munkahelyre, hanem a kertészház felé a két gyerekkel. Egyre nagyobb ingerültséggel, már szinte beteges lázzal leste az asszony kényelmes lépéseit s a percmutató körfutását.

Végre a kertészné kijött a házból, és visszament a kapához.

- Tizenhét és fél perc - mondta az úr a tornácon. - Tizenhét és fél perc óta lopja a napot. Náncsi, Náncsi! - kiabált most a kertészné után.

A kertészné elébb nem értette a kiabálást, lassan körbe forgott, s mindenfelé nézelődött, ez is olyan gutaüttető nyugalommal ment, hogy az úr a tornácon fújt, és kékült a dühtől.

- Náncsi...

S odaállott a tornác lépcsőjére.

- Mit csinál maga?

A kertészné a villa felé kezdett jönni, mert nem mert az úrral nyelvelni. Engedelmesen és alázatosan jött.

- Beszéljen, mit csinált maga! - kiáltotta a gazdája, akit szédülés környékezett, hogy ezzel újabb másodpercek vesznek el.

- Kapálom az új eprest.

- No de most nem kapál... Most gyalogol... Hol járt?

A kertészné nem értette az úr rekedten izgalmas hangját.

- A suszterék gyereke jött piszkéért.

- Mennyi piszkéért?

- Egy fél literért.

- Nahát, maga egy fél liter piszkéért... Mennyi annak az ára?

- Hat fillér.

- Hat fillér. A maga napszámja tíz órára három pengő, órabére harminc fillér... Ezzel eltöltött huszonegy percet... Egy fél órára maga kap tizenöt fillért, eladott hat fillért... Kilenc fillért levonok magának...

A kertészné halálosan megsértve ment vissza a kapájához. Aztán a kendője csücskét a szeméhez emelte, és attól kezdve délig csak a szemét törülgette. Az úr a tornácon pedig megette a kávét, aztán kicsit megnyugodva újságot olvasott.

1932

 

AMI MEGÉRTHETETLEN

Kéz a kézben mentek az utcán, Valika és Pannika. Hazafelé mentek az iskolából. A kisutca sarkán el szoktak válni, s onnan Pannika ment a kisutcába, Valika meg a nagyutcába.

De most Valika nem eresztette el Pannika kezét, hanem húzta maga után.

- Na, gyere, na, gyere, nálunk fogsz ebédelni!

- Nem...

- A tanító néni megmondta, muszáj.

- De neem...

Valika nem törődött Pannikával, vitte magával. Erősebb volt, kövérebb és bátrabb. Pannika tudta, hogy a tanító néni megmondta Valikának, hogy kérje meg apukát, hogy adjanak enni egy kis szegény társnőnek, hát nem bánja, Pannikának, akivel úgyis jóban van. És mégsem akaródzott Pannikának, hogy elmenjen Valikával ebédelni. Nem tudta, miért, csak nem akaródzott.

Valika azonban tudta, hogy Pannika ma az övé, s nem engedte volna a világért se, hogy elszökjön tőle. Erősen fogta, húzta, vitte. Büszke volt, és alig várta, hogy a nagy vaskapun bemenjenek, akkor már Pannika nem tud megszökni.

- Anyuka, anyuka! - rohant előre, s kiabálta anyukájának: - Pannika ezután nálunk fog ebédelni húsvétig, a tanító néni mondta.

Az anyuka nevetett, és összecsókolta a kislányát. Nagyon boldog volt, hogy Valika ilyen kedves, aranyos és egészséges. És ilyen drágán tud csacsogni.

- A tanító néni mondta? No, az a tanító néni...

Még egyszer összecsókolta a kislányát, akkor megnézte azt a másik kislányt, akit magával hozott.

- Igaz ez, kislány?

De a kislány egy szót sem szólott, csak lesütötte a szemét, és a ruhája sarkát babrálta.

Valika azonban tovább lármázott:

- Mert ő szegény gyerek, és minden szegény gyereknek el kell menni valahova ebédelni. A tanító néni mondta.

Mindjárt le is kapcsolta a kis táskát a hátáról, s abból kikeresett egy levelet, amit a tanító néni küldött anyukának.

Anyuka elvette, elolvasta, s azt mondta:

- Na, jól van, kislány, akkor csak tedd le a holmidat te is kint az előszobában, aztán menjetek be a fürdőszobába, és jól mosd meg a kezedet. Te is mosd meg azt a kis maszatos praclidat - s ráveregetett a kislánya kezére, s aztán megcsókolgatta annak a maszatos kis kezét.

Beküldte őket a fürdőszobába, s megeresztette a csapot. A víz csorgott a fényes csőből, és anyuka a lavorba vett a vízből, azt letette egy nagyon szép kis fehér székre, s előbb a Valika kezét jól megmosta, újra összecsókolta most már a rózsaszínű kezecskét, s akkor azt mondta a kislánynak:

- Na, most te is mosd meg a kezedet, de jól!

És elment az ebédlőbe, hogy a szobalánynak megmondja, hogy még egy terítéket tegyen az asztalra. Aztán azt mondta a lánynak:

- Ugyan menjen, Rózsi, a fürdőszobába, s mossa meg annak a kislánynak a kezét, de jól! A nagyságos úr nagyon kényes arra, hogy a gyerekek az asztalnál tiszta kézzel üljenek.

Rózsi bement a fürdőszobába. Jó volt, hogy bement, mert a Pannika még most se dugta bele a kezét a lavorba. De ő megfogta a kislányt, s jó erősen megmosta a kezét, az arcát is jól megmosta, s aztán kivette a hajából a saját fésűjét, s azzal meg is fésülte.

- Na - mondta megelégedetten.

Most Valika és Pannika visszamertek az ebédlőbe. Éppen jókor, mert jött a nagyságos úr, s mindjárt azt kérdezte:

- Ki ez a kislány?

Valika a nyakába ugrott az apukájának, s azt mondta:

- Nálunk fog ebédelni húsvétig mindennap!

- Ejha!

- A tanító néni mondta.

Anyuka röviden elmagyarázta a dolgot, és megmutatta a levelet. Pannika ezalatt ott állott, lesütött fejjel, és várt.

- Na, hogy hívnak, kislány? - mondta csöndesen az apuka.

- Pannika - kiáltotta Valika.

- Nem tőled kérdeztem - mondta apuka.

- Mondd csak meg szépen.

- Pannika - mondta erre Pannika.

- Nagyon jó. Hát apádat hogy hívják?

- Édesapámnak - mondta Pannika.

- Te úgy hívod, de más hogy hívja?

- Kendnek - mondta Pannika.

- Más nevét nem tudod?... Varga János?... Vagy Kovács Mihály?... Csak van valami neve. No! Mi a másik neve?

- Nem tudom.

- Ejnye, a te apád még arra se tudott megtanítani... Hát téged hogy hívnak? - fordult a kislányához.

- Valika - felelte Valika.

- Jó, jó, hát engem hogy hívnak?

- Apukának.

- Aj, de szamár vagy, kis csacsi! Hát mások hogy hívnak engem?

- Nagyságos úrnak.

- Ajaj, te is ettől tanulsz már... Mondom, hogy nem jó ez a közös iskola. Elbutítja az ilyen kis gyereket. Hát most gyerünk ebédelni, mert éhes vagyok.

Leültek az asztalhoz. Valika a helyére ült, Pannikának egy székre a szobalány párnát tett, és arra ültette fel, s nevetett rajta.

Az asztalra fehér abrosz volt terítve, s fehér tányérok voltak, és fehér tál a középen. Minden tányéron aranykarika volt belül, de Pannika tányérján nem volt aranykarika, de az is szép volt azért.

Anyuka szedett Valikának, azután szedett apukának, azután szedett saját magának, azután szedett Pannikának is.

- Szereted a levest? - kérdezte tőle, de Pannika nem felelt.

Mikor apuka megette a levesét, azt kérdezte Valikától:

- Hát igazán nem tudod a nevemet?

- Doktor Vadkerti Antal - mondta Valika.

- Na, látod, mindenkinek van neve. Minden embernek, de ez a te barátnőd, ez nem tudja az apja nevét se.

Pannika lehajtotta a fejét.

Leves utáni húst ettek mártással. Az anyuka felvágta a húst apró darabkákra, s a Pannikáét is felvágta, és azt mondta neki:

- Villával kell enni.

Pannika nézte a villát, s megpróbált vele enni, de a hús nem akart megállni rajta.

- Hadd egye csak kanállal, ahogy ő szokta - mondta apuka.

Így Pannika már könnyebben meg tudta enni a húst és a mártást. Kenyeret is aprított bele, de amikor ezen Valika nagyot nevetett, akkor elpirosodott, és újra lesütötte a fejét.

Azután tésztát kaptak. Szép, fehér tésztát, kövér túró volt rajta. Pannikának megengedték, hogy ezt is kanállal egye.

- De azután meg kell tanulnod, hogy kell enni! Látod, Valika milyen szépen eszik.

Mikor az ebédtől felállottak, apuka azt mondta:

- No, kislány, most eredj szépen haza, és mondd meg apádnak, hogy jöjjön el, mert beszélni akarok vele.

Pannika abban a percben kereste a felsőruháját, felvette és ment.

- Megállj csak, hát köszönni is kell! Szépen meg kell köszönni az ebédet, és aztán, mikor az ember elmegy valahonnan, akkor köszön szépen mindenkinek...

De Pannika csak állott, s nem szólott semmit.

- No, majd megtanulja - mondta az apuka. - Húsvétig lesz ideje megtanulni.

Ezt az apuka nagyon szépen mondta, s nevetett is, nem haragudott, de azért Pannika csak újra lehajtotta a fejét, és elment.

Valikát nem engedték ki, hogy meg ne fázzon.

- Aztán megmondd apádnak, hogy rögtön jöjjön el, mert munkát akarok adni neki.

Apuka akkor lefeküdt, s egy óráig aludt, mikor felébredt, már itt is volt az ember. Kiment hozzá a tornácra.

Egy olyan szegény napszámosember állott a tornácon, nagyon rongyos ruhában, s várt. Mikor a nagyságos úr kilépett a tornácra, levette a kalapját, s úgy állott előtte. A nagyságos úr nagy, kövér ember volt, a másik, az kicsi volt, sovány és rossz arcú.

- Hogy híjják kendet?

- Takaró János.

- Jól van... Hát a kislánya itt fog nálunk ebédelni húsvétig mindennap. Megértette?

Az ember nem szólott, csak megbillentette a fejét.

- Ha jól viseli magát, megkapja a kislányom levetett ruháját és cipőjét. Mindent kap, ami neki kell, csak jól viselje magát. Kend miből él?

- Munkanélküli vagyok.

- Mióta?

- Aratástul óta.

A nagyságos úr nézte s hallgatott. Az ember is hallgatott, s a kalapját a kezében tartotta.

- Akkor mibül él?

Az ember megrántotta a vállát, s tovább hallgatott.

- Hány gyereke van?

- Hat.

- Hat?!... Hm... Hogy mer maga hat gyereket vállalni, ha nem tud nekik keresni? No, mindegy... Hát nézze csak, barátom, a lányát elvállalom. Húsvétig mindennap hazajön a kislányommal, és nem kell érte semmit se fizetni, érti?... De én nem akarom, hogy maga úgy érezze, hogy ingyen tartom, hát valamit fog érte csinálni. Ott van a favágító szín... - és megmutatta az udvar hátuljában a színt. - Menjen oda, és vágjon fát. Vág egy kis fát, és rendben van a dolog.

Ezzel megfordult, és bement a házba.

Az ember is megfordult, feltette a kalapját, és elment az udvaron keresztül, az eltakarított hóban a színig, s megkereste a fejszét. Hozzáfogott fát hasogatni. Két óráig vágta a fát, s akkor elment. Nem szólott senkinek, csak Rózsi, a szobalány jött be alkonyat felé, s mondta, hogy az ember már elment.

- Nem baj - mondta a nagyságos úr -, ha elment, elment, pedig adni akartam neki egy pohár pálinkát.

Másnap a kislány nem ment iskolába, s nem jött ebédelni Valikával.

Valika sírt, hogy nincs Pannika.

- Majd eljön holnap.

De Pannika nem jött többet.

Pár nap múlva el is felejtették.

De egy napon a nagyságos úr a városháza előtt meglátta s megismerte az embert. Ott állott a munkanélküliek közt, és sötéten nézett. Megszólította:

- Kend az a Takaró János?

- Én.

- Hát hol a kislánya? Miért nem jön ebédelni?

Az ember nem felelt, csak hallgatott. Sok sürgetésre aztán vadul és mogorván azt mondta:

- Nem szeretem én, hogy azt firtassák, hogy a szegény mibül él.

A nagyságos úr csodálkozva nézett rá, s csak annyit mondott:

- Megérthetetlen. Hát nem sajnálja, hogy a kislánya koplal és éhezik? Hogy micsoda emberek maguk, az megérthetetlen!

Az ember nem válaszolt, csak elfordult, és mogorván nézett maga elé.

1932

 

KIS FALVAK, NAGY BAJOK

Át kellett mennem egy rendkívül szép útvonalon a nógrádi és honti vadregényes, szelíd tájon. A magyar romantika egy fejezete termett itt.

Találomra megállottam egy községben, Drégely vára alatt. Arany János áldott, szenvedő, édes és szelíd szava állított meg: Felhőbe hanyatlott a drégeli rom... Arany sose volt Drégelyben, s ez a sor annyira jellemző, hogy ma is felhőben van a drégelyi várrom - nyomát sem látni a faluból.

Bementem a bíróhoz, a jegyzőhöz, s azt kérdeztem:

- Hogy élnek?

Mint mindenütt, mint akárhol az ilyen kis magyar falvakon. Élnek. Még élnek egy kicsit.

- A községnek van kétezer lakosa és 2300 hold határa. Ebből 1200 hold a hercegprímásé, 1100 hold a kétezer léleké. Úgy van eloszolva, hogy van tíz gazda, akinek 20 holdnál többje van, de 35-nél többje senkinek, a többi aztán parányi parcellákban oszlik szét.

Hogy él a nép? Nagyon nehezen, nagyon keservesen. Van legalább harminc család, amelyik ősz óta nem látott kenyeret, s aratásig nem is fog. De nagyon sok család van, ahol már évek óta nem vágtak disznót, és semmi zsírózójuk nincs. A legszegényebbek nem is krumplin élnek, hanem kukoricán. Megfőzik a szemes kukoricát vízben, s azt eszik reggel is, délben is, vacsorára is. De vannak jó gazdák, akik jól el vannak látva, legalábbis élelem dolgában, mert különben senkinek sincs egy fillérje se.

Ez annál sajnálatosabb, mert ez a nép, a nagyszerű palóc nép végtelenül szorgalmas és ötletes, furfangos, mindent kitalálnak, s mindent megpróbálnak, hogy boldoguljanak.

- Két főfoglalkozásuk van: az állattenyésztés és a háziipar. Szarvasmarhát tartanak, s mindenki szinte erején felül, mert az Ipoly völgye a világ legjobb szénáját termi, de az ára lement az utolsó két évben annyira, hogy ma harmadát, negyedét éri, mint két év előtt. A szénatermésüket pedig nagy veszedelem érte, mert az Ipoly eldugul, s minden tavasszal elönti a réteket, azok márciustól május végéig mostanában víz alatt állanak.

Másik foglalkozás itt mindig a háziipar volt. Ez a nép még mindig kendert és lent termel, és egész télen szorgalmasan fon és sző. A fehér ruhát maguk állítják elő, szívesen dolgoznának kivitelre, már a városi piacok számára szövik a törlőkendőket, törülközőket, abroszokat, csak nem veszi ezeket ma már senki. Nagyszerű füzeseik vannak, tömérdek kosarat tudnának kötni, csak nincs piaca ennek sem. Gyékényük is van. Mostanában szatyrot kötnek belőle. Már a kisgyerek is sodorja a gyékényfonalat, de hiába kötik, a számtalan szatyort nem bírják eladni. Legfeljebb egy kis lisztet és más élelmiszert cserélnek rajta. Nem ijednek meg a fáradságtól, hogy kis portékájukat a piacra vigyék. Balassagyarmat ma a fő piacuk, mert az Ipolyság el van szakítva. Gyarmat ide 23 kilométer. A vonat 2 pengő 40 fillér. Nagyon sok. Felkelnek reggel két órakor, elgyalogolnak a legközelebbi állomásig, s nem mennek be Gyarmatra vonattal, hanem egy állomással hamarabb szállnak le, onnan megint gyalog mennek be, így 70 fillért tudnak megspórolni. Vissza aztán az egész utat gyalog teszik meg. Egy ilyen hetivásári utazással megkeresnek 1 pengő 60 fillértől, 3 pengőig való összeget.

De azért nem hagyják el magukat, a "magyar szellőst", a gatyát már itt nem viselik, nadrágban járnak. Éspedig bricseszben vagy "buggyos nadrágban", "lengyel nadrágban", s a fehérnép pláne igyekszik jól öltözni. Sajnos, vannak családok, akik inkább váltóra vesznek fel pénzt, csak hogy rendesen öltözhessenek.

Ilyeneket mond a jegyző úr, aki különben csak egy hónapja van itt, tehát nem ismeri még eléggé a viszonyokat, de bejön az öregbíró, s most hozzá fordulok. A bíró egyszerű gazdaember. Szép szál öregember. Rendkívül intelligens; ötvenéves.

- Hogy lehetne ezen a falun segíteni, bíró úr?

A bíró azt mondja:

- Hogy? Jó kereskedelmi szerződések kellenek, hogy az állatot ki lehessen szállítani jó áron; az államnak arra kellene törekedni, hogy jó ára legyen a jószágnak.

Úgy hangzik, mint egy bírói döntvény. Ez ellen nincs apelláta. Ajánlom ennek a megoldását a földművelésügyi miniszternek, aki különben ezt szintén pontosan tudja.

Elindulok a jegyzővel és a bíróval, hogy egy kicsit körülnézzek a faluban.

A falu dimbes-dombos területen fekszik. A régi alvár, a palánk helyén van a község főrésze. Az új házak kőből és téglából építve, de a régi házak kidőlt-bedőlt, roskadozó viskók, szalmával fedve, a szalmatető zöldell, virágzik, mohos.

A bíró háza is kőből van, s vakolatlan, mert nem bírja befejezni. Évek óta így lakik benne. Szép, nagy udvar, az istálló sarkán beton trágyamedence. Négyszázötven pengő állami segélyt kapott ennek az építésére. Ketten kaptak ilyen segélyt, ő fel is építette, a másik, aki kapott, a kanonok úr, nem építette meg. Az istállóban három tehén és két ökör, szép piros-tarka állatok.

- Ennek a tehénnek az anyjáért két évvel ezelőtt ezer pengőt ígértek - mondja a gazda -, nem adtam oda. Tavaly eladtam 640-ért. Most ezért a borjas tehénért nem hiszem, hogy négyszázat kapnék.

A jegyző csodálkozva néz rá:

- Hová gondol, bíró úr? Ha kétszázat kap, már az is nagy pénz!

- Hát akkor, jegyző úr, olyan, mintha az ötből négyet agyonütöttem volna, mert a régi árak mellett egy darab érne annyit, mint most az öt darab.

- Van-e adóssága, bíró úr?

- Nincs. Én azt tartom, az embernek ha nadrágja nincs, az se baj, csak adóssága ne legyen.

- Fuvarral kerestek itt azelőtt sok pénzt a fahordásnál, de most Wolfner úr négy darab teherautót hozatott, s azzal úgy lenyomta az árat, hogy ma 30 fillért fizetnek egy mázsa fa szállításáért. Egy nap alatt három pengőt tud keresni, aki ezzel foglalkozik.

- Gyerek van-e elég?

- A van, hál'istennek.

Kétszázhatvan gyerek van ebben a kis faluban az iskolában, és négy tanító.

- Egyke nincs?

- Hát ahun spekulálnak a gazdák, ott a szegények kipótolják.

Átmegyünk szemben egy nagyon szegény özvegyasszony házába. Hetvenegy éves öregasszony lakik ott, gyengeelméjű öreg lányával. Itt aztán nincs semmi, csak szép tisztaság.

- Tekintetes uram, én hat hónap alatt húst nem láttam, se zsírt. Rántott levest eszünk. Ma ugyan jó ebédet csináltam, krumplileves volt, vasárnap van.

- Hát miből él?

- Fonok. De három pászmáért fizetnek egy kiló lisztet. A lyányommal ketten három nap alatt fonunk egy kiló lisztre valót.

- Tíz fillért keresnek egy nap - számítja ki a bíró. - 1200 métert kell megfonni érte. Még a nyál is többe kerül. Mert sokat kell ám csókolgatni az orsót, sokat kell azt pergetni, míg 1200 métert felmotollál.

Hát így élnek, éldegélnek a kis magyar falvakban a nehéz sorsú magyarok. Az asztalon ott a százéves régi imakönyv. A kis unokák azt forgatják, betűzik a parányi ház parányi ablaka alatt. Olyan árvák, olyan elhagyottak, ebben a nagy télben különösen.

Az utcán nagy bajuszú öreg törökök mennek. Olyan igazi törökök, a lógó, mellig érő nagy bajuszukkal, mint Anatóliában. Onnan is jöttek az ősök.

- Török maradék ez - mondja a bíró, s megállít egy hetvenhét esztendős öreg gazdát. - Csosza bácsi... Csausz vót, csausz volt ennek valaha az öregapja.

Fantasztikus egy világ ez a magyar világ. Ma a siralom völgye, de lesz ez még jobban is, ugye, magyarok?

Lesz! Hisznek benne, hogy lesz. Élet van az erekben.

- A jelenlegi szűkséges állapot nagyon kicsiszolja az emberek fejét - mondja a bíró bizodalommal.

1932

 

ISTEN BÁRÁNYKÁI

(Házfelajánlás a Kisedőn)

Ha az ember a Ferencvárosi pályaudvar előtt, éspedig a pályaudvar területét körülvevő három méter magas deszkakerítés város felőli oldala előtt megáll, csodálatos látvány tárul fel előtte, amihez semmit sem lehet hasonlítani.

Óriási bódétábor az ezüstfehér ég alatt, a szelíd őszi napfényben ezernyi bódé, egy-egy falat kerttel.

Harminchat katasztrális holdon ma 2260 ember lakik itt.

Történelem

A háború alatt történt, hogy valamelyik ügyosztály vezetőjének humanitásából utcaseprők, tűzoltók, rendőrök s más, legkisebb javadalmazású fővárosi szolgák a Nagyvásártér déli részén lévő homokmezőn, amiből a fővárosnak soha semmi haszna nem volt, kertparcellákat kaptak.

Felásták a földet, bevetették, akkor azt kérték, hogy hadd legyen nekik szabad egy kis bódét építeniök, ahol a kerti szerszámokat hagyhassák, ne kelljen nagy távolságra naponta cipelni azokat. Megengedte valaki, s megépült a bódé. Egyszer csak, munka után, lefeküdtek benne, aztán kihordták a bútoraikat: tanyatelepülés szabályos módjára szállást vertek maguknak.

1922 táján a szegény emberek felfedezték ezt a paradicsomot, ahol nem kell lakbért fizetni, s erre megindult a szegénység hódító népvándorlása. 1922-től 1928-ig ötezer lélek telepedett itt meg.

Építkezés

Két nap alatt épültek a házak.

Miből?... Egy lebontott bódé ottmaradt anyagát megvizsgáltam. Fundamentum egyáltalán semmi. A homokföld színére leraktak néhány követ. Hatszögletű utcaburkoló bazaltkövet, amit az út mellett találtak. Néhány darab betontörmeléket. Felbontott konyhabeton darabokat, egypár téglát és mindenféle kőtörmeléket, amit sár és vályog közé raktak. Erre ócska deszkából két méter magas falat, amit sárral betapasztottak. Padlásos teteje egyetlen háznak sincs, csak lapos tető, ringy-rongy deszkából, behúzva az eső ellen kátránypapírral.

A kispesti szeméttelepen szedték össze, amit csak lehetett: fát, vasat, abroncsot, lécdarabokat, rongyot, s abból épültek a bódék.

Volt egy csaposlegény, aki sörösládákat, sőt söröshordókat csempészett haza, s abból építette a vityillóját.

Boldogság

Ez mind a legnagyobb boldogság volt számukra. Családok helyezkedtek el gyermekekkel, sok-sok gyermekkel, és boldogok voltak, hogy fedél van a fejük fölött, Budapesten laknak, az ország fővárosában, ahol a verébnek is akad ennivaló, hát még az okos embernek.

Boldogság, boldogság: nem kellett házbérről gondoskodni.

A nagy csapás

1928-ban elhatároztatott, hogy a Tattersallból a lóvásárt ki kell telepíteni, mert az ügetőpályát ott rendezik be.

A főváros, amely a legnagyobb zavarban volt a Kiserdő telepeseivel szemben, most kitűnő alkalmat kapott, hogy egy részüktől megszabaduljon. Ide mérték ki az új lóvásár területét.

Most mindazokat, akik a lóvásár számára kiszabott területen laktak, felszólították, hogy záros határidőn belül költözzenek el. Még költözési költséget is adtak nekik. A telep lakói szerint 30-40 pengőt kaptak. Legtöbb volt 120 pengő, a legnagyobb családoknak. Állítólag a főváros 17000 pengőt osztott szét, amit azonban a telepesek vallomásából nem lehet összeadni.

Jött egy vállalkozó, rendőri felügyelettel, és a lóvásárterület pár nap alatt üres lett.

Aki erős volt, elköltözött más boldog vidékekre, az Angyalföldre, Jeruzsálembe (a budai parton, szemközt, még szomorúbb nyomortanya) és más titkos és még elhanyagoltabb helyekre. A gyengék, betegek, öregek egyszerűen beszorultak a hátrább lévő bódék közé, és szaporították azok számát.

Házfelajánlás

Tegnap, október 29-én, vasárnap, csodálatos népünnepély tanúja voltam.

Van egy kis bódétemplom is a telepen. Ugyanúgy építve, mint a lakosok házai, ideiglenesen, hallatlan szegényesen és meghatóan. A templomocska harangja egész délelőtt szólott.

Processzió járta be a házakat. Vagy ötven házat ajánlottak fel a szegények Krisztus Királynak. A pap miseingben vezette e menetet, egy missziós nővér kíséretében, és megáldotta azokat a bódéhajlékokat, amelyeket a benne lakók Isten dicsőségére "felajánlottak". Az ilyen család "erősebb vallást" vállalt. Nem káromkodnak, nem tesznek "bűnt", hanem Istennek tetsző életet folytatnak.

Az énekszó harsog, a menet népes és áhítatos, és a parányi bódék kisöpörve, tisztán, fehér lepedőkkel fogadják a szentelést.

Megtisztult házban

Bekapcsolódom a processzióba.

A 229-es házban visszamaradtam, és beszélgettem a lakókkal.

Egy öreg nénike lakik abban, akinek nemrégen halt meg az ura. Az öreg mama nagyon rendes kis ócska fekete ruhában, árván és ijedten nézett az elvonuló menet után, négy-öt szomszédasszony áll körülötte.

- Nem adtak ebédjegyet - motyogja.

- Miért nem szólott, szomszédasszony, a báróné nővérének?

- Nem mertem... Pedig a két tyúkom már nem akar tojni... Most miből éljek?... Míg tojás volt, mindig volt egy kevés pénzem... Füstöl a kályha, de nem tudok csövet venni... Nincs ebédem... Egy hónapban csak egyszer adnak jegyet, és az két hétig ér... Két hétig semmit se kapok, csak "zupát"... A templom mellett osztogatják... Eszek reggel zupát, délbe zupát, este zupát... Keménymagos levest...

- Milyen télen ez a lakás? - kérdem. - Ki lehet fűteni?

- Dehogy lehet... Hideg... Még ha fűtő volna, de csak ezt a gazt tüzeljük..., amit itt szedünk össze a földön...

Egy asszony megszólal:

- Ó, nekem ablakom se volt a múlt télen. Jó az Istenke, megsegített, egész télen kihúztam, semmi se volt az ablakon, csak a rongy, amivel letakartam. Azért még csak náthám se volt.

Tragédia

Most rettenetes tragédia lebeg a bódéváros felett.

A főváros, úgy látszik, be akarja szüntetni az egészet. Tegnap felmondást kaptak mindazok, akiknek valami keresetük van.

Szörnyű kétségbeesés. Lebontják éppen azokat a bódékat, amelyek egy kicsit jobban vannak megépítve, mert egy picivel több fillér jutott a tulajdonosnak. No, azért nem sok. Mert mind nagy családot tartanak el. Nem passzióból laknak a "villában".

Október elsején volt az utolsó népszámlálás. Már csak 665 bódé állott, s benne 2260 személy.

Felnőtt bódétulajdonos, felnőtt családtagokkal: 1414 lélek.

Gyermek: 789.

Albérlő, felnőtt: 37, gyermek: 20.

Lóvásártér

A lóvásártér tökéletesen van megépítve. A pavilonok remekek. Hatalmas víztorony is van.

Isten báránykáinak, az embereknek, könyörületet!

1933

 

FEBRUÁR, HOL A NYÁR?

Ez 1888 telén történt, mikor olyan nagy volt a hó.

Akkor télen valahogy nagyon rosszul mehetett édesapámnak, mert csak épp egy pici malacot öltünk, aminek olyan vékony volt a hurkája, mint az ujjam, és a fazékban, mikor főzte édesanyám, kipattogott, és kása lett belőle.

De azért ott volt: "sose ettem olyan jót". Még külön mulattunk rajta, hogy ilyen vékony hurka is, kolbász is van a világon. Mi, gyerekek, ujjongtunk és táncoltunk, s édesanyánk velünk mulatott.

Már a hurka-kolbász régen elfogyott, már csak a négy kis sonka lógott a kamrában, kifüstölve, meg olyan vékony szalonna, mint egy papírszelet. Ehhez nem volt szabad nyúlni, ezt még tartogatta édesanyám, de azért mi jól éltünk. Krumpli volt, és volt nagy főzési tudomány: édesanyám maga komponálta az ételeket. Minden napra kitalált valami újat. Még a kukoricakását is úgy tudta tányérra rakni, hogy ettől sikítottunk örömünkben. Rajzot csinált a tányérban. Körbe csepegtette, és elmesélte, hogy ez a meghódítani való vár..., itt fog bemenni a kiskanál, mint egy ostromló hadsereg..., hopp, és bekapja a baktert..., hopp, bekapja a katonát..., hopp, bekapja a hadvezért...

Úgy bekapkodtuk a kukoricakását, mint a mazsolát.

Egy délelőtt, csúnya viharos napon, nagy süvegben, amilyenben soha senki se járt, beállított István bátyám.

Ez óriási nagy tisztesség volt. István bátyám édesanyám apjának a testvére volt. Roppant gazdag ember, akinek roppant hombárok állottak a kamrájában. Ő volt a mesebeli nábob, akihez hasonlítani szokta édesanyám a mesék dúsgazdag királyait. Annyi disznaja volt, mint István bátyámnak... Olyan rettenetes ménkű gazdag volt, mint István bátyám... Ez volt a non plus ultra: ennél már nagyobbat nem lehetett mondani.

Egyszóval beállít hozzánk István bátyám rettenetes nagy oláh süvegével. Borzas volt annak minden szála, és dér volt ráfagyva, olyan volt, mint egy igazi hóember, de azért isten ments, hogy valaki elnevesse magát rajta: mi, gyerekek, a sarokba futottunk, és úgy néztük a hatalmas nagy embert, akinek a bajusza is olyan volt, mint a süvege, birzes-borzas, és jégcsapok lógtak rajza, mint a szalmafedelen.

Borzasztó szokatlan is volt, hogy csak úgy bejön, pláne édesapám nem is volt otthon, akkor Budapesten volt, és ott a Gregersen-gyárban dolgozott, onnan küldte a sok pénzt, hol öt forintot, hol huszat. Csak a huszat mindig ki kellett fizetni valahova, édesanyám csak az ötforintocskákból tartott bennünket meg a saját keresetéből, a gépfiából.

No, azt mondja István bátyám:

- Bakk.

Ezt nekünk kukkantotta, hogy ne féljünk tőle.

Meg azt mondta:

- Február, hol a nyár?... - meg is ismételte néhányszor: - Február, hol a nyár?

Ez aztán repülő szó lett köztünk, úgy megszerettük, hogy még augusztusban is az volt a csatakiáltásunk, hogy: "Február, hol a nyár?"

Guba volt rajta. A guba meg csupa szőr. Annak is minden szála ezüstfonallá vált, az egész ember olyan volt, mint egy óriási nagy ezüstbálvány: a mesés István bátyám volt ő mindenestül. Messziről látni lehetett rajta, hogy ez az igazi gazdag ember, ezüstből van verve mindenestül.

Le is ült minálunk. Alig emlékszem, hogy azelőtt ott lett volna, vagy ha eljött, leült volna. Ha mégis eljött azelőtt, csak káromkodni jött, mert rettenetes dörgő, nagy hangja volt, és úgy tudott káromkodni, hogy ahhoz képest a mennydörgés csirkecsipogás volt.

De most nem dörgött, csak dörmögött. Azt mondja:

- Jányom, van egy kis disznóság?

- Tudja, István bátyám, hogy csak egy kis malacot öltünk.

- Malac? Nojsz, az is megteszi früstökre. Mutasd csak a sonkáját, milyen.

- Hát, István bátyám, avval nem nagyon lehet dicsekedni.

Ezzel kiment, én utána. A kis kamra jéghideg volt. Ott azt súgja édesanyám:

- Minek jön ez ide? Vannak az ő kamrájában akkora sonkák, mint te vagy, kisfiam.

Leemelte a sonkát a madzaggal a lécről, amin a malac darabjai lógtak, s az én kezembe adta, hogy én vigyem be. Így akarta megmutatni, hogy milyen kicsi. Én akkor már kilencéves voltam, játszva cipeltem a sonkácskát.

István bátyám, ahogy meglát, kinyitja, szétveti a gubáját, a magyar nadrág zsebéből elővesz egy rettenetes nagy bicskát. Még a bicskája is olyan volt, hogy olyat csak igen nagy és hatalmas, gazdag öregemberek használhattak. Volt ez egy fél méter, ha kinyitotta. A sonka egész megijedt, hogy ha ezt a nagy kardot most belévágják, mi lesz belőle.

Édesanyám megterítette az asztalt, és feltette a legszebb porcelán tányért, A tányért nagyon szerettem, zöld eperlevelek futottak rajta körbe. Tálra tette a kis sonkát előtte, aztán előhozta a szép, aranysárga kukoricakenyeret. A kenyér nem volt elég tökéletes, mert édesanyám minden sütésnél elpanaszolta, hogy nem tud ebből a málélisztből olyan kenyeret sütni, mint a parasztasszonyok. Biztosan nem tudta úgy kigyúrni a maga vékony kis karjaival.

- Málékenyér! - kiáltotta István bátyám. - Hát nincs egy kis búzakenyered? Micsoda gazdasszony vagy, jányom?

Ezzel vette a sonkát, és szelt belőle egy jó nagy darabot, akkor a kenyérből is szelt egy nagyon kicsit.

Hozzáfogott enni. Nagy, sárga fogai voltak, mint a lapátok. Ez is olyan volt, mint a mesében a lapátfogú boszorkány, aki bekapja a kisgyerekeket, s azt mondja:

- Fogam, fogam, rágd meg a gyenge húsát... Fogam, rágd meg a gyenge csontját...

István bátyám hozzáfogott enni. Örültünk neki, hogy azért a kukoricakenyeret sem vetette meg. Azt is harapott hozzá. Egy harapás, két harapás, eltűnt a szép sárga karéj kenyér. Nagy ujjongással néztük, hogy hamarabb elfogy a nagy sonkadarab, mint a kis kenyér.

- No - azt mondja -, ehhez a kenyérhez még egy falatot.

Ezzel vágott a sonkából újra egy istentelen nagy szeletet.

Most meg a kenyér fogyott el. Mondja: - No, ehhez a sonkához még egy kis kenyeret - ezzel a kenyérből szelt.

Már előre örültünk, hogy most meg a kenyér fogja csúffá tenni, ebből maradt egy darab, s ahhoz sonkát vágott.

Így eszegetett, nagy csámcsogva, hersegve, csak úgy ment bele, mint a malomba. Soha életemben nem láttam ilyen étkes emberállatot. A sárga lapátfogak úgy őröltek, hogy édesanyámat a hideg lelte, s ezt én is megéreztem, s nekem is eszembe jutott valami rettenetes: ez az István bátyám mind megeszi a malac sonkáját.

Meg bizony. Úgy őrölt, úgy dolgozott, úgy habzsolt, mint egy kutya, ha jó falatot kap. S a szemei is úgy villogtak. Nagy, véres szemei voltak. Lassan letolta magáról a gubát, leeresztette, mert jó meleg volt nálunk, pedig csak nyers nyárfavesszővel fűtöttünk, rőzsével, ez volt a mi fűtőnk. De hogy négy gyerek is volt a házban, édesanyám nem sajnálta, tömte a kis spórhertet azalatt is, míg István bátyám ott pusztította a sonkát meg a málékenyeret.

Míg evett, nemigen szólott egy szót sem, csak mikor már elütötte az első éhségét. Akkor hozzáfogott beszélni.

- Bolond ember ez a Bálint - mondta. - Minek megy ez Pestre, Budára? Kutyának a szájába... Ott megrágják azok a pesti gyárak. Itt van nekem ez az ákácosom, mért nem inkább azt vágja ki? Elhozhatná az ágakat, gallyakat, volna jó tüzelőtök. Nem kellene ezzel a büdös nyárfavesszővel kínlódni, ennek semmi melege, csak a füstje. Olyanok vattok, mint a cigányok. Büdösek vattok a füsttől... De apátok, a buta jószág, elmegy Pestre; sose jött hozzám, hogy: István bátyám, kivágom én a kiserdejét magának, ócsóbban megcsinálom, mint más, adja ide... Nem, őneki Pestre kell menni.

- Bizony kell - mondta édesanyám élesen, mert ha megharagudott, nagyon oda tudott mondogatni -, mert abból nem élünk meg, hogy István bátyámnak az erdejét olcsóbban vágjuk ki, mint más... Nekünk sok fizetnivalónk van, ezért megy el az uram, hogy pénzt keressen...

- Pénzt... Mire nektek a pénz?... Minek csináltatok annyi adósságot?... De hát Kati is mindig kávét iszik... Nagyanyátok... Mi a fene az..., sose ittam kávét, mióta élek, jó nekem a füstölt kolbász früstökre meg egy pohár pájinka. Én pájinkát kávézok.

Ezen a gyerekek rettenetes nagyot kezdtek kacagni. Bálint öcsém már úgy ugrált István bátyám mellett, mint egy kiskutya, és úgy nézett a szájára, ahogy a kiskutya szokott, hátha adna neki is egy falatot a szép kis sonkából, amiből mi a világért se kaptunk volna, ez meg befalja már az egészet. Be bizony, István bátyám csak beszélt, beszélt, és nem adott neki egy kicsi falást sem.

Már a csontot kapargatta. Már megette az egész sonkát úgy, ahogy volt. Akkor édesanyám hirtelen piros lett a haragtól:

- Ej, István bátyám, még elrontja a gyomrát!

Ezzel elkapta előle a sonkacsontot.

- Majd megfőzöm ezt a gyerekeknek káposztába.

István bátyám nagyot nevetett:

- Gyereknek nem kell sok húst adni. Nekem is az a bajom, hogy gyerekkoromba már folyton csak húst szerettem. Húst meg a jó búzakenyeret. Bizony ilyen málékenyeret nem sokat rágtam, mióta a fogam kicsírázott.

Ezen, hogy az ő foga kicsírázott, Pista meg Bálint igen kacagtak. Táncoltak fél lábon, és kacagtak tele szájjal. És elkezdték egymást gyömöszölni, mint a vidám bárányok.

- Ezek a marha doktorok - mondta István bátyám - el is tiltották tőlem a húst. Ez az én menyem meg, az az Eszter, ez olyan sült bolond..., tisztára sült bolond...

Ezen a gyerekek még jobban kacagtak, hogy lehet valaki sütött bolond.

- Ez olyan sült bolond..., bakk..., hogy elhiszi a marha doktoroknak, hogy nekem nem szabad húst zabálni... A fene egye meg a nyeldeklőjüket a nevük napján... Február, hol a nyár?...

Minden szava úgy hatott, mint a rakéta, lehetett rajta nevetni.

- De én kifogok rajtuk. Ki én, azt a csűrdöngölőjét a lelkinek!... Engem nem tesznek lóvá... Nincs egy kis pájinka a háznál? Nincs? Ej, de kódus falu vattok... Bor sincs?... Assincs... Hogy tudtok megélni abba a nagy télbe?... Az ad erőt, egészséget, meleget... De legkivált a pájinka, az a jó kisüstön főtt szilvapájinka... Van ott elég, de menyem, Eszter, ezt is eldugja előlem, ott száradjon meg a bőre a csontján...

A medvetáncoltató nem tudott úgy kacagtatni, mint István bátyám, ha ilyen jókedve volt.

- Mindennap bemegyek vagy egyik komához, vagy a másik komához. Megtraktáltatom magamat, akkor aztán hazamegyek szép csendesen, és megeszem az Eszter menyem levesét meg a tejbegrízt, amit ád... Sose tudja meg, hogy hun traktamentoltam ezt a jó kis bendőt.

Megveregette a nagy hasát. István bátyám, mikor ilyen szépen kimelegedett, nagyon szép ember lett. Gömbölyű, kedves, és a nagy, bozontos szemöldöke alatt úgy kacagott a szeme, mint a réti virág a parton tavasszal.

Rákezdték odakint a déli harangozást. Behallatszott a befagyott kis ablakon, mintha a másvilágról jött volna a hang. István bátyám is elkezdett mozgolódni. Magára vette a nagy gubát, és megigazította a rettenetes nagy szőrkucsmát a fején, még a tükör felé is pislantott, de méltóságán alóli volt, hogy valójában belenézzen. Megrázta magát, s kezébe vette a nagy, egyenes szárú botot, mely piros volt és sima, igazi bíróbot, s egyet dörmögve, egy nagyot köpve elindult haza.

Kikísértük a kiskapuig, s elnéztük, míg a hatalmas hóban botorkálva elment. A kisutcán majdnem odáig lehetett látni, ahol lakott, a nagy cserepes házig.

A gyerekek nagyon vidámak voltak, és hógolyózták egymást, de én, mint a család kis örege, bementem édesanyámhoz, és azt mondtam:

- Már csak három sonkánk van, édesanyám.

- Á, fiam... Majd megveri érte eccer az Isten...

Másnap még váratlanabb vendégünk jött. Eszter néném. Két kosár volt a kezében. Már örültünk. Biztosan az öreg István bátyám megmondta odahaza, hogy megette a sonkát, és most Eszter néném nem akar adós maradni, hát hoz két kosár elemózsiát. Vajon mit hozott?

Eszter néném magas, egyenes asszony volt. Fekete szemű és félelmetes.

- Volt itt tegnap az öreg?

Édesanyám már látta, hogy ellenséges szándékkal jött. Csak annyit mondott: - Volt.

- Mit evett?

- Mit evett?... Megevett egy sonkát... a gyerekek elől...

- Sonkát?! - kiáltott Eszter néném... - Sonkát adtál neki?... Jézus Isten... Hát van neked lelked, te Erzsi?... Hát nem tudod, hogy nem szabad neki húst enni? Megtiltotta az orvos.

- Mondta. De csak akkor mondta, mikor már az egész sonkát bevágta.

- S mit evett hozzá?

- Mit evett volna? Kukoricakenyeret.

- No, hát akkor annak vége... De bánom is én! Dögöljön meg a disznó falánk... Ott forduljon fel, ahol van...

Ezzel felkapta az egyik kosarat, és egy szó s köszönés nélkül elment, ahogy jött.

Nem is kísértük ki.

Édesanyám:

- Én nem tehetek róla... Nem mondhatom egy öreg embernek, az apám bátyjának, hogy ne egye meg a sonkánkat... Neki kell eszének lenni.

Később észrevette a kosarat, amit otthagyott Eszter néném.

A gyerekek már rajta ültek, mint a verebek, és belekíváncsiskodtak. Tojással volt tele. Én már akkor gondoltam, hogy a másik kosarat is nekünk hozta, de meggondolta, s csak ezt hagyta itt.

Édesanyám soká nézte a kosár tojást, akkor azt mondta:

- Fiacskám, Eszter nénéd itt felejtette ezt a kosarat. Vidd utána, kisfiam, még visszajön.

Én fogtam a kosarat, megemeltem, jó nehéz volt.

Édesanyám jól felöltöztetett és elindított.

Elvittem a kosarat nagy szívfájdalommal, mert számítottam, mennyi jó rántotta lenne ebből a sok tojásból.

Mikor beértem az udvarukba, féltem a kutyáktól, de hogy sehol se láttam egyet sem, csak bemerészkedtem.

Hát látom én, hogy István bátyám a ház túlsó felén, az udvaron van a bőrbekecsében, és jön, megy, nyög, káromkodik, izzad, törölgeti a homlokát, és folyton öklendezik. A két kutya körülötte. De az öreg nagyon szenvedett. A szeme könnyes volt, nyögött, borzasztóan szorította a gyomrát, és szédelgett és szitkozódott... Folyton ugatott, szidta a köveit.

Eszter néném véletlenül kijött.

- Te mit akarsz?

- A kosár...

- Menj a pokolba! Nektek vittem, zabáljátok meg, ha a nagybátyátokat megöltétek.

István bátyám lekuporodott a havas tőkére, és nyögött. Én meg visszapillantottam rá, és elkullogtam a kosárral. Még örültem is, hogy a sonkáért egy kosár tojást kapunk.

Mikor hazaértem, édesanyám nagy szemekkel nézett rám.

- Kisfiam - mondta keményen -, az embernek önérzetesnek kell lenni... Azért küldtem vissza a kosarat, hogy hagyd ott!

Lángvörös lettem. Nagyon szégyelltem magamat. Habozva állottam, s nem tudtam, most mit csináljak.

De a gyerekek nem voltak egy véleményen édesanyánkkal, s ujjongani kezdtek.

Mire édesanyám kivette a kosarat a kezemből, és azt mondta:

- Majd megsegít az Isten, még visszafizethetjük...

Erre az egész gyereksereg rázendítette:

- Február, hol a nyár? Február, hol a nyár?

Csak nekem égett az arcom a szégyentől.

1935

 

TYÚKLEVES

A ház előtt egy falka gyerek játszadozott, nem lehetett átmenni köztük. Az öregember kis botjával tapogatózva ment előre, és csak annyit látott, hogy sok a gyerek.

- Menjetek, menjetek félre! Ez a Gyovaiék háza?

A kisgyerekek utat engedtek. Csendes gyerekek voltak, olyan jó gyerekek, mint a szegény emberek gyerekei szoktak lenni. Egész nap nem ettek még, ha csak egy kis kenyeret nem. Azért gyűltek ide a Gyovaiék háza kapujába, mert jó szag jött a házból.

- Gyovaiék tyúkot vágtak - mondták az öregnek.

De az nem figyelt rájuk, csak kereste a bottal a küszöböt. Bement az ajtón a tornácra, és gondosan behúzta magát az ajtót is. Aztán továbbtopogott a konyhaajtóig.

"Tyúkot - mondta magában -, tyúkot... Tyúkot vágtak? Hm." Csóválta a fejét, nem helyeselte. Malacot adott el nekik, hát jussa volt beleszólni a Gyovaiék életébe. Most is csak azért jött, hogy megnézze, hogy a malacot jóltartják-e. Csak tegnap hozták el, hát nem bírta ki, meg kellett nézni, hogy jó helyre került-e a malac.

- No, hát tyúkot vágtatok? - nyitott be a konyhába.

A fiatalasszony, Gyovainé, a sparhert mellett állott, és éppen leemelte a fedőt a fazékról, mert nagyon forrt a víz. Gyovainé a felesége húgának az unokája, hát neki szabad megmondani, hogy mi a helyes, mi a helytelen. A fiatalasszony ránézett az öregember loboncos fehér bajuszára, és mentegetőzve mondta:

- Valami megharapta a lábát, nem tudjuk, mi lehetett. Vagy görény, vagy kutya játszott vele. Isten tudja, de nem bírta már húzni magát, le kellett vágni. Meg nem is akart tojni. Én nem tudom, mi van ezekkel a tyúkokkal, akármilyen szép idő, csak nem akarnak már tojni, hogy itt az ősz.

Mentegetőzött, mert érezte, hogy az öreg nem helyesli, hogy hétköznap, szerdán, valaki tyúkot vág.

- Farkassötétség van a szememen - mondta az öregember, és megállt a konyha közepén.

- Üljön le, Antal bátyám - mondta az asszony. Széket vett, s odatette neki, s még segített is leülni.

- Tyúklevest főzöl?

- Levesnek főzöm meg.

Az öreg a vastag, fehér bajuszát mozgatta. Furcsán mozgatta, mert nem volt foga. A konyhában áradozott a jó tyúkleves szag. Ő ma még nem evett semmit, csak egy vereshagymát, kenyér nélkül.

- Tészta is lesz benne?

- Igen, nyújtottam egy szál tésztát. Ha már tyúklevest főzök, hát nyújtottam egy szál tésztát hozzá.

Az öregember hallgatott. Az orra cimpája elkezdett dolgozni. Már nagyon régen nem evett tyúkhúslevest.

- A malac? - mondta motyogva.

- Eszik.

- Jó étkes.

Evvel el volt intézve a malac. Látta, hogy az asszony sürvít. Úgy gondolta, hogy le se ül, csak megnézi a malacot, és aztán megy haza. De ahogy itt ült, és a konyha tele volt tyúkhúsleves szaggal, hát csak ült. Teleszíjja magát a jó szaggal.

- Petrezsejem is van benne?

- Van. Még szép a ződje. Szedtem.

- Van benne - mondta az öreg, és bólogatott. Ő jól tudta, mi a tyúkhúsleves. Csak hát mióta így megszegényedtek, azóta már nemigen kap... De most nagyon a szívére ment a szaga... Már ő nem tud keresni, abból élnek, amit a gyerekek fizetnek bérbe a fődér. Az unokák. Az unokák pedig nagyon keveset adnak, mert az idén kis jégverés volt, nekik sincs. Így osztán csak éppen annyit eszik az öregember, ami jut... A nyál összefutott a szájában, és cuppogott, és csak nézett-nézett a setétségbe, és bólogatott.

Akkor hirtelen felállott és megindult.

- Hová megy, Antal bácsi?

De nem felelt semmit, ment az ajtóhoz, és elment. Amerre botja vitte: az ő vezetője.

- Csak a malacot akartam megkérdezni, hogy eszik-e.

- Nézze meg, Antal bátyám.

- Majd eljövök, majd megnézem.

Valami ellenállhatatlan erő vitte, cipelte kifelé az udvarról, végig a tornácon. Gyovainé kikísérte a kapuig, s ő a gyerekseregen átment, hazafelé baktatott. A gyerekek áhítattal néztek Gyovainéra, aki tyúkhúslevest főz. Soványan és nagy szemekkel bámultak rá. A fiatalasszony nem szólt, visszasietett a konyhába.

Az öregember pedig a kis bottal topogott, ügetett hazafelé. De jó volna egy tányér tyúkhúsleves! De hát a feleségének hiába is mondaná, annak nincs olyan tyúkja, amit valami megharapott volna, és húzná a lábát, pedig nagyon megkívánta a tyúkhúslevest, de ha semmi se harapja meg az ő tyúkjukat...

Ment hát egyik utcáról a másikra, míg haza nem ért... Bizony, nem tudja, hogy híjják ezeket az utcákat, mindnek neve van. Honvéd utca meg ilyenek. Azelőtt csak Verem utca volt, mert Csapó gazdának búzásverme állott itt a sarkon. Ma már nincs verem az utcán.

Ahogy benyitott a saját kiskapuján, egy tyúk verdesett szembe vele. Ez is vesztére kezdett kárálni. Mindjárt eszébe jutott a tyúkhúsleves. Bedöcögött a konyhába. A felesége ott volt és mosott. Kis öreg teknő volt a kis öregasszony előtt, és belehajolva csak mosott.

- Hallod... Vágd le azt a tyúkot!

Az öregasszonynak a szeme is fennakadt.

- Még mifene - mondta - a kend gyomrába!

Ő csak állott a maga setétségében, és nézett.

A felesége otthagyta a teknőt, kisietett az udvarra, és megnézte a három tyúkját.

Egészségesen kapirgáltak.

- Most is tojós - jött vissza.

- Megkévántam pedig. A tyúkhúslevest.

De el volt intézve a dolog.

Az asszony nem szólt. Mosott tovább.

Az öregember pedig csak állott, állott, mintha fejbe vágták volna. Hogy nem akarja neki levágni a tyúkot ez a tepertő asszony.

Bement a szobába, leült az asztal mellett, és ott maradt ülve.

Nézett, nézett, nem látott semmit, csak az igen nagy bánatot. Úgyis farkassetétség van a szemén, de nem attól nem látott, hanem a rettenetes nagy megharagvástól. Hogy ő még egy tyúkot sem ér.

Ide kellett neki jutni öregségére. Hány esztendeje is, hogy felesége neki ez a Bogár Julis?... Hatvanhat esztendeje..., és még egy tyúkot is sajnál tőle... Sohse mondta neki életiben, hogy vágjon tyúkot. Ma mondta... Azelőtt nem kellett mondani, mert anélkül is vágott. Mégpedig nemcsak karácsonykor meg sátoros ünnepeken, hanem akármikor. Aratásidőn mindennap, de másszor is, csak feltálalta: a tyúkhúslevest... De már ez nem törődik ővele... Annyi, mint a tepertő, úgy összeaszalódott, mégis mer... Nem akar ez tyúkot vágni többet?

Rettenetesen fel volt bőszülve. Mán kétszer itt akarta hagyni hatvanhat esztendő alatt, de ha most le nem vágja a tyúkot, akkor... Nem tudott gondolkozni, mintha nemcsak a szemén lenne farkassetétség, hanem a gondolatain is... Csak a szíve reszketett és a belei... Vagy egy fél óráig ült mozdulatlanul, s nézett mereven, gyilkos haraggal. Mindég ilyen volt ez a Bogár Julis. Nem volt kicsiség hatvanhat esztendeig tűrni ennek a szekírozását. De most megelégelte. Most nagyon. Még egy tyúkot se...

Felállott. A sifonhoz ment, kinyitotta, kivette a porcelánt, és ami kis pénz benne volt, a markába öntötte. Betette a zsebébe.

Avval elment. A kis botjával tapogatott ki a szobából. Neki is ment haragjában a kemencének, csak sokára vette észre, hogy az nem ajtó.

Olyan haraggal ment el, hogy Bogár Juli nézhetett utána.

De azért kutya természet szorult ebbe a tepertő asszonyba, még csak utána se szólt. Hatta, hogy ő kimenjen. Még a kapunál is várta egy kicsit, hogy talán megszólal, hogy: "Hajja kend, levágom a tyúkot." Nem. Engedte, hogy ő világgá menjen.

Akkor is ilyen volt, mikor el kellett adni a szőlőt vagyonváltságba... Akkor is megmondta neki, hogy el kell adni, mert muszáj. Az urak ráéheztek. Ha pedig az urak ráéheznek valamire, akkor annak meg kell lenni. Minthogyha ő a saját passziójából adta volna el... ő már akkor is öreg volt, nem húzhatott ujjat a polgármesterrel... De ezt nem érti Bogár Juli... Ő csak azt érti, hogy ami neki kell, annak meg kell lenni... Úgy lehet takarékos asszonynak lenni, ha mindene megvan. Bogár Juli még nem tudja, mi a szegénység.

Csak ment az utcán, csak ment, s meg sem állott a kocsmáig. A régi Daru-kocsmába ment. Vót ő már itt, ismerte a járást. Vót ő legény is, valaha, abban az időben neki is szabad volt az út ide. Itt se járt mán vagy ötven esztendeje. Most kéntelen a Daru-kocsmába menni, Bogár Juli miatt.

- Egy fertály bort, ténsasszony!

Az meg csak nézett rá, nem is tudja, mi az a fertály.

- Fröccsöt, öregapó? Jó lesz?

- Bor?

- Bor, bor.

- Akkor lehet. De borbul legyen!

A kocsmárosné csak elibe tesz egy hegyes poharat. Ki tudja, mi van benne. Megkóstolja: bor.

Nem szól egy szót sem. Ott ül egy óra hosszat a pohár mellett. Könnyes szemekkel néz a farkassetétségbe. Nehéz élet volt ez, csak próbálja meg akárki evvel a Bogár Julival.

Az egész élet nehéz volt, hatvanhat esztendő alatt sohasem történt az, amit ő akart. Hiába ugat Bogár Juli, nem történt az, amit ő akart... Az történt mindig, amit Juli akart..., mer az mindig a maga feje után ment. Okos szóra sose hallgatott: avval megbeszélni soha nem tehetett semmit, mert nem hallgatott a beszédre... Mindig csak a saját rokonait szerette. A magáéit úgy imádta, mint a szentséget. Ha azoknak baja volt, már meghalt értük, az ő testvéreit meg mindig gazembereknek nézte. Így gazember, úgy gazember, ő soha nem adhatott a maga szegény rokonainak, se testvéreinek, se azok gyermekeinek, ő csak kéntelen volt megenni a jó ételt, mikor az édes testvéreinek falatjuk se volt. Bogár Juli mindet szép szín alatt kitudta a házból, és csak a tulajdon saját rokonainak kedvezett... Ha ő csak egy szót szólott, hogy te..., ennek a szegény Ambrusnak... vagy Mihálynak vagy akárméknek... Akkor már Bogár Juli meghalt. Mintha fejszefokkal verte volna főbe... El is kellett neki szakadni mindenkitül, akit szeretett..., mert aki az ő rokonja volt, az mind csak kért..., a Bogár Juli rokonja meg mindig csak adott... Most osztán benne van... Öreg lett, tehetetlen, büdös, vak... Itt kell neki meghalni a Bogárok meg a Gyovaiak meg a többi Bogár-fajzat közt... Az a Julis is Gyovai, nem tudta azt mondani, hogy: "Anti bácsi, úgyis ócsón vettük meg az utolsó malacukat, maradjon itt, kap egy tányér levest..." Ha olyan jó rokon... Mibe került volna ez neki? De ilyeneken látszik meg. Az öreg nénjének színeskedik, hízeleg, de őt nem jut eszébe megkínálni tyúkhúslevessel. Hát nem igaz, hogy ő olyan kivert kutya ebben a hadban, mint az utolsó?... Most hová menjen?... Neki már minden testvére régen meghalt, már senkije sincs... Jókor kezd vele megmutatkozni Bogár Juli, hogy az ő felkérésére még egy tyúkot se vág. Most menjen az országútra koldulni?...

De az mindegy. Ő Bogár Julival végzett. Ő többet vele egy fedél alatt meg nem hál. "Fene egye meg a kend hasát!" Ilyet mer őneki mondani? Neki, hatvanhat esztendő után?... Most meg?

Most már ki tudja lökni? A fekete fene rágja meg a kend bélit?... Ivott. A bor úgy gyulladozott bensejében, mint a nyers akácvessző a tűzön, csak úgy ropogott, átjárta minden erét és minden csontját. Most jöjjön ide Bogár Julis! Nézze meg, mit csinált! Hogy őtet kocsmára szoktatta. Az akaratosságával. De el is megy a paphoz. Megmondja neki: "Tiszteletes úr, válok!" Majd a pap megkérdi: "Hány éves?..." "Nyócvankilenc..." "Hány esztendős házasok?" "Hatvanhat..." "Hát hatvanhat évig kibírta vele?" "Ki. Hatvanhatig ki. Nem vót rá panaszom hatvanhatig..." Nem mondhatja meg a papnak, hogy vót... Hogy hatvanhat évig házikutya vót, akinek kéztül kellett mindent várni: meg mint a jó kódusnak, akinek az a kötelessége, hogy álljon, csak álljon, míg észreveszik, és vagy löknek neki, vagy elkergetik... Ilyeneket nem mondhat... Nem panaszkodhatik egy papnak... Csak az Istennek, a meg úgyis tudja... Mert mindig a vót evvel a Julival, hogy evvel nem lehetett semmit megbeszélni... Most is azt kellett volna neki kérdeni, hogy: "Édes apjukom, honnan jut kendnek eszébe az a tyúkhúsleves?" Hát ha megbeszélnék, még tán ő is jóllakott volna a szóval, nem eszi az ember a levest olyan forrón, ahogy főzik... De mingyár első szóra: a fene essön a kend büdös hasába... meg ilyeneket...

Nem lehet bírni tovább ezt a tepertő asszonyt. Összeaszalódott. Tizenhét esztendeje nem ereszti magához. Nem is feleség, csak zsandár a házba. Sovány kis tepertő, no... Azér nem főz ez tyúkhúslevest, mer má nem asszony...

Bütykös ujjaival letörölte a kövér könnycseppet a vak szeme sarkából, s lecsapta a vizet a földre, mert mégis férfi az ember, restelli, hogy elsírja magát vénségére.

- No, mi a baj, öregem? - szól rá a kocsmárosné.

- Semmi.

- De van ott valami.

- Semmi köze hozzá.

- Tán bogár ment a szemibe?

Erre megtorpad. Tán tud valamit ez a kocsmárosné? Soká fuldokol, fogatlan ajkait kipufogtatja meg beszívogatja, akkor felcsattan:

- Ne merje a feleségemet...

Azt ne is merje! Mert ami kettőjük közt van, az a kettőjük dolga. Neki lehet a legnagyobb halál, de idegeneknek semmi köze hozzá. Jó asszony, rossz asszony, olyan, amilyen: neki felesége... Addig, míg együtt vannak, egy hitben, addig el kell viselni, és nem tűri, hogy akárki egy szót is szólni merjen...

Összegubbaszkodott, és gyilkosan nézett.

Hogy mer ez a kocsmárosné?... Mi joga van neki?... Tessék tudomásul venni... Idegeneknek nem szabad mást látni, csak azt, hogy tiszta, rendes asszony, most is rá mos...

Az asztalra ütött reszkető, öreg kezével, puhán..., alig érintette meg az asztalt..., s dalolni kezdett:

Szennyes az én ingem,
Szennyes a gatyám is...

Nem jött az emlékezetébe a többi szó. Eltelt egy fél óra is, csak ült magában mereven, farkassetétségben, akkor kijött a többi is:

Majd hoz Kusut tisztát,
Tőr Pesta meg puskát,
Héjjen Galibardi!...

Ez való a kocsmába, nem a keserűség. Így danolták ők azt kislegénykorba. Bogár Juli meg hallgatta az ablak alatt... Akkor még a jányok csak úgy mentek be a Daru-kocsmába, ha behítták táncolni...

- Tésasszony. Kifizetem!

- No, csak fizesse, öregem.

Azóta megfőzhette a rántott levest Bogár Juli.

Felduzzasztotta a bajuszát az orrába, és azt mondta:

- Bogár... Hajja!... De nem a szömömbe ment..., hanem a szívembe... Ha tudni akarja...

Felállott és elballagott... Míg a pappal nem beszél, addig a kocsmában sem szabad... Szakadjon le a kocsmája...

Már az utcán egy kicsit még cifrázta is a lépést... Éj, ha Bogár Juli azóta kitanálta, hogy hun jár?... A fene rágja meg azt a tyúkot..., az igaz, a rántott levest is jól főzi meg..., mer ha főzi, úgy főzi, hogy meglegyen az íze...

Észre se vette, már otthon volt.

Bement a kisajtón. A tornácra. Onnan a pitvarba. Onnan meg a házba. Nem szólt semmit. Leült az asztal mellett.

És aztán ült, az öreg vér csergedezett benne. De nem gondolt semmit. Úgy ült sokáig. Lassan azonban az orrába akadt a tyúkhúsleves szaga, mint Gyovaiéknál. Csiklandozta az emlék, a jó szag...

Üres vót a hasa, hiszen nem vót benne semmi, csak egy fej vereshagyma meg egy fertály bor. Nagyon kutyául kezdte magát érezni. Olyan beteg lett.

Hát csak jön be Bogár Juli, leteszi a cseréptálat az asztalra, nem szól, megfordul, kimegy. Ő pedig ül és vár.

Mér nem szól... ez a cudar?... Itt hagyja magába... Mi van abba a tálba?... Mit kell neki már megint megenni?...

Olyan méregbe jött, azt se tudja, mit kezdjen... Csak dühödött magában. Akkor bejön Juli, mondja:

- No, faljon má!

Erre ő felemeli a két öreg kezét, megragadja a tálat, és: ne neked, öreg cserép!... Úgy elpenderíti, hogy ahogy tál vót az a tál, úgy repül ki a nehézségbe... Nekivágta a kemence oldalának.

Nagy csend lett. Akkor azt mondja a kis tepertő asszony:

- Mit csinál kend? Bódogtalan!... Minek vágta kend ki a tálat a tyúkkal?

Öreg Antal bátya hallgat:

- Tyúkkal?

- Levágtam kendnek a tyúkot... A tojótyúkot... Ha mán úgy megkévánta. Eedes istenem!...

- Tyúk vót benne?

Bogár Juli lehajol, és a földről veszi: - Fogja kend, ez a combja neki.

- Combja?... Tyúkcombja?

Elveszi a kezéből, ráfúj, és beviszi a fogatlan szájába, és azon homokosan elkezdi majszolni.

Nem szól többet az életben. Elég keserűség, hogy hun a leves. A jó tyúkhúsleves...

1935

 

A KIS FECSKÉK TÁPLÁLJÁK A CSALÁDOT

Szentesen, az Újtelepen, apró FAKSZ-házakban csupa szegény ember lakik. Olyanok kaptak itt parcellát, akiknek ezer év alatt a sírparcellán kívül több telkük nem volt.

Ma is ingóság nélküli ingatlanok ezek.

Törőcsík József kubikos házába megyünk.

A ház olyan, mint a többi, de a konyhában egy vékony, magas, "nádszál papné" kinézésű asszony áll, s ijedten néz ránk. Kezeivel önkéntelen nyüzsgő gyerekei után nyúl, nem tudom, miért, félti tőlünk, vagy inteni akarja őket, hogy jók legyenek.

- Törőcsikné?

- Én vagyok.

- Hány gyereke van?

- Tíz.

Egész megijedtem. Első érzésem csak az volt, hogy íme, azért oly hihetetlenül sovány, vértelen, mert tíz gyermekben van szétszíjva a vére.

- Tíz élő - ismétli. - Három meghalt. - Elfordul, mintha most rögtön elsírná magát. - Tessék besétálni - int a szobaajtó felé.

Körülnézek a konyhában. Ennél üresebb konyhát még nem láttam. A téglából rakott hideg tűzhelyen kívül semmi bútorféle, semmi edény, de egyáltalán semmi. Tágas, üres kripta.

Bemegyünk, még világos van. Két olyan olcsón úrias ágy a szoba közepén egymás mellé állítva. A falon fényképek keretben. Az ajtó mellett boglyakemence.

- Tessék leülni.

Leülünk a két székre. Több szék nincs. Az asszony állva marad. Öt-hat gyerek körülötte. Egyet felvesz a karjára.

Gyerekkorom jut eszembe. Így nyüzsögtünk s rajzottunk mi is édesanyám körül, mi is heten voltunk. Az én anyám is így kétségbe lett volna esve, ha idegen beállít, megnézni, hogy egy anya cseléd nélkül hogy tud meglenni hét gyerekkel. De kikergette volna a kíváncsiakat.

- Hol az ura?

- Munkában van. Szentkirályságon. Útépítés van, ott dolgozik. Csak szombaton jön haza.

Nézem a gyerekeket. Mind nagy szemű, fáradt kis öreg. Hallgatva bámulnak.

- No, gyerekek, mi volt az ebéd?

Az asszony felel:

- Igazán ma nem is adtam nekik ebédet.

- Mit ad vacsorára nekik?

- Igazán nem is tudom... Most gondolkozom, mit is adjak nekik. Talán egy kis zsíros kenyeret.

Eszembe jut, hogy nemrégen vita volt arról, hogy a magyar asszonyok nem tudnak főzni. Ez is zsíros kenyeret ad...

- Miért nem főz nekik valamit?

- Igazán mit is mondjak... Egy darab fám vagy szalmám, semmi sincs a házamnál.

Édesanyámnak kisdiák koromban volt egy bejárónéja Patakon. Azt mondta, ha anyámtól egy kis lisztet vagy zsírt kapott: "Ennyim van a házamnál." Sokat mulattunk rajta.

- No, nézze, de így nem laknak jól. Ha van annyi zsírja, hogy zsíros kenyeret csinálhat, hát inkább egy kis levest főzzön a zsírral. Egy-két darab fát..., istenem...

- Igazán - még mindig habozik az asszony -, igazán egy rántásra való lisztem sincs...

Megzavart az asszony külseje. Oly intelligens a fekete-fehér kockás ruhájában - talán egy papnétól kapta ajándékba -, mégsem képzeltem, hogy tíz gyerek mellett egykanálnyi liszt se legyen..., nem sértettem meg gondolatban sem ennyire...

- És zsírja mennyi van?

- Igazán nem is tudom kimondani - s mint a vesztőre vitt állatból, hirtelen kitör egy iszonyú vonítás -, kérem, nincs semmim!... Egyáltalán semmi, de semmi a világon itt nincs!... Még kenyér sincs..., egy falat sincs...

Egyszerre úgy éreztem magam, mintha felelős lennék érte. Jól vagyok lakva. Délben bő ebédet ettem. S ők délben semmit sem kaptak... Tíz gyerek... Én egy tanyán voltam, ahol valami felséges húslevest tálaltak. Pulyka- és marhahúsból főtt. Meg is magyarázták, hogy a leves akkor jó, ha szárnyas is van benne, de marhahúsnak is kell lenni. Mint fontos dolgot, a társaság meg is vitatta, hogy a budapesti éttermekben hogy lehet az, hogy abból a rengeteg húsból soha jó levest nem főznek... Leves után nyúlgerinc volt. Szeretem a vadat, s igen kínáltak, hogy vegyek még. "Veszek - mondtam -, ha ígéretet kapok, hogy nem kínálnak egyébbel." Megígérték, de nagyon csodálkoztak, hogy mikor a sült pulykát hozták fel, abból nem vettem. Sajnáltam is, mert a pulyka gyönyörű volt. Fiatal pulyka. Rózsaszínű. A metszések helyén hófehér hús világított ki. Utána mákos, túrós és káposztás rétes következett. Egy darab káposztást ettem. Kitűnő volt. A fekete is remek, valódi szemes kávéból. Egy jó cigarettát is elszívtam. Csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok borivó, pedig gyönyörű aranysárga bor volt az asztalon... Szóval a tanyán jól ettünk. Panaszkodtak, hogy elmúlt a régi világ, mikor hat- s tízféle húst is szokás volt tálalni...

Most tehát rémülettel néztem ezt a szürke asszonyt, aki éppen úgy odaillett volna az asztalhoz, mint akárki... S akiből most állati üvöltés tör ki, hogy semmi, de semmi megennivaló nincs a háznál.

A gyerekek hallgattak, mint a kis oroszlánok a cirkuszban, akiknek nem adnak enni, hogy szelídek legyenek. Ezek is meg voltak szelídítve: éhesek voltak, éhező kis állatkák.

- De ha az urának munkája van, miért nincs ennivalójuk? Hová teszik a pénzt?

- Csak két hete van odakinn. Még eddig egy fillért sem adott haza. Egyetlen fillért sem két hét óta.

- Hát hova teszi a pénzt?

- Neki enni kell, mert ha nem eszik, nem bír dolgozni. Mire a kenyeret is kifizeti, egy fillérje sem marad.

- Hát mennyit eszik? Most jövök Rátka kubikostól. Egypár pengőt csak haza tudnak hozni...

- Mondom, a kenyeret kell neki fizetni... A boltban... Az adósságot... Mert megszólított a boltosné, hogy: "Törőcsikné, nézzenek utána, hogy valamit törlesszenek. Három év óta nem fizették ki az adósságot."

- Értem. Adósságot törleszt.

- Igen. Megmondtam neki, mikor hazajött, és a két pengőt, amit hazahozott, rögtön elvitte a boltba.

- Mennyivel tartoznak ott?

- Még tizenhét pengővel. Már két héten fizetett neki két-két pengőt.

- És akkor maga hogy él a tíz gyerekkel?

- Én nem tudom. Nem tudom megmondani... - S áll szegény intelligens asszony, mint a nyomor és kétségbeesés szobra.

- Hány osztályt végzett?

- Négy elemit. Többet nem lehetett, mert menni kellett szolgálni.

- A szülei is ilyen szegények voltak?

- Ó, nem. Még én hat párnát kaptam az édesanyámtól, de én már csak kettőt tudtam adni a lányomnak, mikor a tavaszon férjhez ment. A magaméból adtam.

Még ki is házasította a lányát.

- Kihez ment?

- Szegények azok is. Napszámos a vőm, de nagyon szeretik egymást, csak most a fiút beviszik katonának, és a lányom már nagyon úgy van. Majd megőrülök, hogy mi lesz vele, nem tudok rajta segíteni, én nem tudom, mi lesz a télen, se egy darab fa, se egy szál szalma, tessék megnézni az ágyakat.

Belenézek az ágyba, mely a félsötétben eddig nem tűnt fel. Megrettenek, üres. Egészen üresek, még takaró sincs rajtuk, se lepedő. Néhány rongydarab, de olyan rongydarab, még a kutya alá is jobbat vetnek.

- Hogy alusznak ezen? Mivel takarja be a gyerekeket?

- Semmivel. A nappali gúnyájuk, avval takargatom. Én se tudok takarózni, az uram is csak a kabátját teríti magára éccakára, ha itthon van.

- De mi lesz, ha hideg lesz?

- Igazán el sem tudom képzelni. Itt mind megfagyunk. Mind betegek leszünk.

Még mit kérdezzek tőle? Dante pokla emellett üdülőhely.

- Hogy híjják a gyerekeket?

- Júlia, Erzsébet, János már nagyobbak, oda vannak szolgálni. Imre meg a 13 éves László, a 11 éves Mihály, 9 éves József, 6 éves Péter, 3 éves Mária és másfél éves Annus. De nem tudok enni adni ennek a kicsinek, mert ez nagyon ételes, ez a kicsi, hát még most is szoptatom, mert ha nem eszik, legalább azt a kis tejet élvezze, ha talál benne.

Nézem az asszonyt. Mintha nem is anyja, hanem nagyanyja lenne a gyerekeknek.

- Maga még tud szoptatni? Hány éves?

- Bizony már negyvennégy vagyok.

A gyerekek szinte belekapaszkodnak. Egyike a jobb lába szárába, a másik a balba, a harmadik beledől az ölébe, negyedik a karján. Ez egy rakott termőfa.

- Ó, nagyon jó gyerekek. Nagyon jók. Ezt a kicsi Pétert el akarta vinni örökbe a húgom, de nem adom oda, nem adhatom oda, mert meghalok utána! Úgy szeretem őket.

A gyerekek még szorosabban fonódnak az anyjukhoz. Kis sovány testecskék, csak a nagy, értelmes szemük világít nesztelen.

- Maga dolgozik valamit?

- Igen. Most is tömni járok. Mikor hazajövök, úgy rohannak, az eszemet sem tudom. Be kell őket zárni a lakásba, és majd megőrülök, hogy mire jövök haza.

Csak nézem, csak nézem, s csak hallgatom a panasznak ezt a kálváriáját. Ma délben az ezerholdas földbirtokos kimutatta, hogy ő voltaképpen tönkrement. 65000 védett birtokost mentettek meg, de őt nem, mert ő szorgalmas volt, bármi nehezen, de megfizette az adóját, a kamatokat, s most nem tudja, meddig él...

Megáll az ész. A tejjel-mézzel folyó Kánaán kiszáradt, mint mikor lecsapolták a mocsarakat. Egyformán pusztulnak a díszmadarak és a proletár szárcsák.

Most egy kisfiú jön be, a kilencéves József, szokatlanul kicsi, mintha hatéves lenne. Ragyogó arccal sürvít az anyjához, egy darab kenyeret hoz. Még bele sem harapott.

Az asszony szégyenkezve dugja, s hátrafordulva azonnal tör belőle a többinek.

- A néni küldte.

Végigremeg bennem a fájdalom: ez az a zsíros kenyér, amit a gyerekeknek szánt vacsorára?

A kis fecskék táplálják a családot?

A nagy tápláló anya, a nemzet nem tud erről semmit?

1935

 

KÉP A SÁRRÉTRŐL

Most érkeztem a Sárrétről, s tele vagyok benyomásokkal. A Sárrét Bihar, Békés, sőt a jász és a kun vármegyéken terült el, s még ötven évvel ezelőtt az Ecsedi-láppal versengő nagy mocsárterület volt.

Ma már ki van száradva az egész terület. Tizenöt községen mentem át autóval a választások alatt, s legnagyobb meglepetésem az volt, hogy az egész Sárréten nyoma sincs többé semmiféle víznek. Száraz, szikár és szikes alföld ez. A Sárrétet lecsapolták, s ma már az a panasz, hogy még az eső is elkerüli. A múlt évben olyan szárazság volt, hogy a szikes talaj a vetőmagot sem hozta meg.

Ezt úgy híjják, hogy: átalakul a kultúra. Az ember belenyúl a természeti viszonyokba, s míg itt valamit csinál, ott elront valamit. Ezek a nagy operációk a talajterületeken, sajnos, nem jártak tökéletes sikerrel. A Nagy Magyar Alföld valamikor erdős, mocsaras rónaság volt - a török kor kipusztította az erdőket, a múlt századi mérnök-tatárok a vizeket. Igaz, ma már szántó a föld az utolsó ekenyomig, de viszont az egész Alföld elvesztette párás, nedves, fűnevelő erejét. Bizony nem a szúnyogot sajnálom és a repülő miazmákat, amelyek a régi mocsáréletet csaknem elviselhetetlenné tették a XVII. században: itt volt az a hideglelésféle betegség, melyet az európai utazók "morbus hungaricus"-nak hívtak, s amit európai ember nem bírt el. De most egy másik "morbus hungaricus" lépett ennek a helyére: a szegénység. Fásításra és víztartalékolásra van szükség, ha emberi életet akarunk ezen a tájon újra teremteni.

A Sárrét maga volt a mese, hajdanában. Sok százezer holdnyi lápmező. Állandó víz alatt, úttalan és megközelíthetetlen táj.

Ma már csak a nyolcvanéves öregek emlékeznek erre a különös, ókori világra. Az ő ifjúkoruk még ott telt el a nád, a sás és a vízi moszatok világában, s rá is bízom, hogy mondják el a maguk szavaival, az ő gyönyörűséges magyar beszédükkel, hogy milyen is volt az az özönvízvilág.

- Bezony, a más világ vót - mesélte Szeghalmon az öreg Csontos bácsi, s pontosan leírta a tájat. - Komáditul a Tiszáig, a mind víz alatt állott. A Berettyó tartotta vízzel, meg a Sebes-Körös meg a Tisza. Iráz, Kót, Vésztő - Körösladány, Szeghalom, Füzesgyarmat - Bucsa, Karcag, Kisújszállás - Dévaványa, Mezőtúr, Fegyvernek - északi ódalon meg Komárom, Csökmő - napfeljötte ódalon Harsány, Ugra, Geszt - fejjebb Újfalu, Zsáka, Konyár - onnan le Bakonszeg, Nagyrábé, Nagybajom - azután meg Udvaru, Szerep, Nádudvar, Sáp - ezek mind beleékelődtek a Sárrítbe.

Hej, azt a mái ember el se gondolhatja, mi vót!... Má Nagybajom Füzesgyarmatho csak közel esik. A kutyavonítás áthallatszik egyikbűl a másikba, de nem lehetett járni, csak a repülő madaraknak. Ha át kellett mennünk ezen a pár kilométeren, csak úgy lehetett, ha egyet kerültünk, Szeghalomnak, Csökmőnek, Darvasnak, Zsákának, Nagyrábénak, akkor mingyán ott vótunk Nagybajomba - csak ippen hogy tíz mélyfődet kellett menni. Míg a szekér odajutott vagy a lovas ember. Kishajókon, csónakokon lehetett evickélni, az igaz, félméteres vízben elment a ladik. Mer ahun dagálya vót a Berettyónak, az összeköttetist csak a lapályokon lehetett keresni. Olyan világ vót, hogy a főd nem látta meg a napot a víztől, egész éven át. A vízbe káka termett, gizgaz. Csak úgy mehettünk át a derekakon, ha úsztattunk. Irázra gátakon kellett szállítani a marhát, ott osztán úgy be vót fogva, hogy onnan el nem tévedt egy se. Víz vette környös-körül, a váradi káptalané vót az egész, mind Nagyváradig: hatszáz marha meg ezeres gulyák vótak meg ippen olyan lúmínesek, disznó ezrivel, senki se gondolt rá, kihajtották, oszt magátul szaporodott a nyáj... Csak a farkastul kellett őrözni, mert jöttek ám felülről a farkasok, Máramaros felül... Ma lezárjuk a lovat az istállóba, akkor mind az ezer meg ezer szabadon vót.

Marhás kurátor úr Vésztőn még megtoldja: maga elé néz, és visszaidézi a kölyökkori emlékeit:

- Más világ vót, boldog világ. Akkor nem tudtuk, hogy így is lehet még, ahogy ma van. Nem vót könnyű világ az se... Vót eset, hogy a marha beleesett a láplyukba, csak a szarva állott ki, ott rothadt el, akkor lelték meg, mikor má megette a csík... De jó legelők vótak egész nyáron, mert a víz habja locsolta a partokat, és nagy harmatok vótak, sok eső... Most már nagyon is levezették a vizet. Ha rajtam állana, mind betömetném a csatornákat, csak a nagy derék főárkokat hagynám meg. Még a szikes is jobban termett, mert mindig vót rá víz... Hol az a szép réti világ? Jöttek a nagy marhatartó gazdák Csabárul, Orosházárul, de még Debrecenbül is, mert jobb legelő vót a réteken, mint a Hortobágyon. Kiverték a nagy gulyákat, s azok ott maradtak hóhullásig. Pünkösdkor eljöttek a gazdák, nézték a jószágot, örültek, mert kövér vót - nem úgy, mint most, hogy a fődet marja kínjában a szegény barom.

Elgondolkodik, gyermekkori képek rajzanak fel előtte, már régen gondolt vissza a régi időkre.

De bízzuk csak magunkat Csontos bácsira. Senki olyan szépen, takarosan, élvezetesen úgy el nem tudja mesélni azt az életet, ami akkor itt volt. Úgy elbeszéli, hogy mintha visszaszállnánk, mintha ma is csak úgy lenne.

- Ott vót jó a betyároknak, szegényeknek - mondja. - Még Rózsa Sándor is csak ide húzódott, mikor szorult a kapca. Itt hajtatott el lóháton a bandájával a szeghalmi, vésztői utcákon, mindenki csendbe vót, csak néztük, gyerekek, a nyalka betyárokat. Itt vót az ő legjobb kastélya az irázi ríteken. Itt nem lelte meg semmiféle csendbiztos.

- Azt mondja el, bátya, hogy éltek itt akkor a szegény emberek. A falubeliek, abban az időben.

- Nádvágás - mondja tűnődve. - Nekünk itt vót a szeghalmi rét. Mindnek vót rétje, minden falunak. Mert a víz nem kellett senkinek, csak az uraság fogta el. Ha a nyakába kötötték vóna is, nem kellett senki fiának, csak a nádat vágtuk ki felibe-harmadába, ki hogy tudta becsapni az urakat... Egy kenyeret a hátunkra kötöttünk, és kimentünk a határra. Nádkunyhót csináltunk magunknak, abba háltunk a nagy télbe. Megfutotta a víz a kotukat, de olyan kotuk vótak, hogy a leghosszabb nád se érte el a fenekét...

Nem lehetett a jégen járni, lehetett a kotun... Hogy mi az a kotu?... Hát a nádcsomóknak a töve. A tőzegei. A nádgyökérből nagy kötések vótak, amit körülmosott a víz. Azon tanyáztunk, azon raktuk meg a kunyhót. Ivóvíz nem vót, nem vót kút. Sütöttük a szalonnát délben is, este is, ha inni akartunk, kilyukasztottunk egy erős, hosszú nádat, két öleset, azt leszúrtuk a kotu mellett, mintha a padlásról a fődig érne - szíjtuk. Elébb csak olyan bagós víz jött belőle, de ha jól kiszipogattuk, olyan friss, tiszta víz jött a végin, mint a patak vize... Hogy lyukasztottuk ki a nádat? Hát egy másik, víkonyabb náddal. Annak is megvót a tudománya.

Itt vótak a rengeteg sok halak. Annyi hal meg csík vót abba, hogy kézzel lehetett szedni meg varsával. Csak kitettük a varsát, magátul megszedte a halat, csak ki kellett meregetni belőle, és lehetett sütni-főzni.

Madarak? Annyi vót, mint a felhő. Vadkacsa, szárcsa, gém, kócsag, daru, a szigetek teli vótak véle, ott nem háborgatta senki, úgy meg lehetett simogatni a vadlibát, a hátán azt a szép barna tollát.

A nád vót a legnagyobb haszon, mert abba az időbe mindent a nádbul csináltunk. Még a házat is csak nádbul kötöttük, sárral tapasztottuk. A házfedél, kerítés, az mind csak nád vót. Nincs ma már egy szál se sehol... De akkor vót. Elvittük Csabára, Gyulára, arra nem vót nád. Vették. Eladtunk, kit pízir, kit gabonáir, mer kevés vót a csíratermő főd. Csak a szikesebb, hátasabb rísze, még ahun most lakunk, ez is szikes vót, de azér termett, vótak jó esők. Ott lebegtette a gizgaz színét a víz a partokon.

A vót jó, hogy mikor Csabára mentünk a náddal, az ottaniak megvették, de hogy? Fene erős tótok laktak azon a Csabán abba az időbe. "Hogy adi kend a nád?" - aszongya, és megfogta az ember kezét, de úgy, hogy majd kiserkedt a vír az embernek a körme alól és addig nem eresztette el, míg meg nem alkudott.

Nem tetszett e nekem - hazajövök. Vót itt egy kutya erős ember. Faránki vót a neve. De az olyan különös vót, hogy egy zsák búzát egy mélyfődön úgy elvitt, mintha semmi se lett vóna. "Gyere - mondok neki - Csabára. Add el a nádat." "Jól van - aszongya -, elárusítom én."

Hát s megyünk be Csabára, a nagypiacra. Jönnek a tótok. "Hogy adi kend a nád?" Nyújtja a kezét Faránkinak, a meg megfogja. Hát az is visszafogja neki. De megjárta, nyögött, mert Faránki nem eresztette el, míg meg nem vette. Meg kellett neki alkudni, vagy akarta, vagy se... Félrefordult osztán a tót, és a bunda alatt szedte szíjjel az ujjait, úgy össze vót préselve, hogy körömmel kellett kinyitogatni egyik ujját a másiktul.

Itt van Nagyszalonta a szomszédban, ahol Arany János megírta a Toldi Miklós hőstettét, hogy Toldi úgy megszorította a cseh vaskesztyűs tenyerét, hogy ropogott a csehnek minden ujja... Vajon Arany János nem ilyen népi legendából vette a képet?

Öreg Csontos bátya tovább mesél:

- Hogy halásztunk? Tapogatóval. Meg gyalmokat csináltunk... Mi a gyalom?... Hát kerítés a halnak. Csavargós kerítés, hogy be csak be tudott menni, de kijönni többet nem tudott a nádkerítésbül, sehogy se... Ott aztán, ha benne vót, kiszedtük kézzel, mert azokba a gazos helyekbe nem lehetett csak így dógozni - hálóval sehogy se...

A csík, a vót a jó vásár, mer abba az időbe nagyon szerették káposztával, most is megenném, de mán vagy negyven esztendeje színit se láttam. A mái emberek meg se mernék enni, hogy azt a kígyót nem veszik a szájukba. Pedig hal vót, csíkhal. Még akkor is nyüzsgött a fazékba, meg ki is ugrott, mikor forrt már a víz alatta. Hordóba raktuk, vízzel úgy szállítottuk Nagyváradra. De boldog idők is vótak. A csíkot, azt igazán csak meregettük a láplyukakból. A vót a láplyuk, ha a csík kifürödte a lápot. Csak ledugtuk a csíkkast, az olyan vót, mint a méhköpű, az egyik vége tányéros, a másik hegyes. Egy óra se kellett, mán tele vót csíkkal. Már lehetett emelni, tele vót!... De ha beleesett egy ember a láplyukba, sose látta többet a csillagos eget, mer ha dagálya vót a víznek, felemelte a jeget, és nem lehetett látni a láplyukat.

Nagy halak nemigen vótak, mert kiment a folyóra, ha mán nagy vót. Inkább csak apró hallal éltünk, de jó hal vót, nem vót annak semmi lápszaga, mert mindig mozgott a víz, a Berettyó, a Sebes-Körös levitte, és újra adta a vizeket... Itt folyt akkor a Sebes-Körös a paplak alatt el! A falu is csak onnan vette a nevezetjét, hogy itt kanyarodott a Körös, ahol a szeghalmi templom alatt fordult, ott vót egy fok, ahun most az irázi ház van, meg a nagyutca a Simay-udvar végibe, ott megint egy fok. E jött dél felől, a meg Gyarmat felől. Ott a halom épp a szegletbe esett, azon meg csak egy halászkunyhó vót, ahun most a református templom áll. Úgy híjták ezt a helyet, hogy Kis-Maros.

Ha a Vidrábul be akartunk jönni, olyan kacskaringós vót, hogy amit ma egy fél óra alatt meg lehet tenni, az ott a Lucsárderékon olyan hosszú vízi út vót, hogy egy huszonnégy óra alatt semmiképpen sem lehetett megtenni. Nem vót kocsiút. A foki út három kilométer, de a tutajos egy nap alatt onnan a lápon be nem ért a tutajával. Olyan kacskaringósan tudott jönni a Körös. Sokkal mélyebb is vót akkor a Körös, mint most, mert akkor vótak örvények, meg szabályozva nem vótak.

Búzatermő főd?... Hát az is vót, mer nagy határ vót a szeghalmi határ. Hat kössíg szaladt itt össze a török világba, annak a határa mind ide származott. Békéssel vótunk határosak meg Mezőberínnyel, Dévaványával. Négyszáz szekszió főd vót. Egy szekszió, úgy értettem, kilencven hold lett volna.

Megszólal egy fiatal gazda: kiszámítja... Annyi most is; 39000 katasztrális hold. Mégis milyen nehezen élünk rajta.

- Igen - mondja a nyolcvankét éves öreg bölcs -, akkor se vót ám könnyű az élet, mert kevés vót a búzatermő főd. Valami ezerötszáz hold vót. Az is mind a partosabb, már ami kimaradt a vizekből, szikes vót. Ó, nem kellett akkor a víz meg a nádas a falusiaknak. Még tagosításnál is, lecsapolás után is csak a régi szántókat kívánta. Nem kellett neki a víz, még ha a hátára kötötték vóna is. A vésztőiek ugyan úgy akartak megalkudni a gróffal, hogy kevesellték, hogy az a határ felit felkínálta nekik. Törvényre vitték, akkor meg megjárták, mert még negyedit se kapták meg... Nem tudta azt a szegénység, hogy a nádasbul lesz a jó termőfőd. A mély fekete fődek, akármerre megy valaki a Sárréten, bizony ma is mind urasági fődek. Ott vannak a nagy tanyák, ott nevelik a szép állatokat, a jó búzát, de a szegény falusiaknak csak a szikesek maradtak, így tisztán mink még ma is abba élünk, hogy ezen a kutya Sárréten most is fekete ugart kell hagyni.

- Hogy szántják ezt a fekete ugart?

A gazdakör elnöke magyarázza:

- Úgy, uram, hogy egyik esztendőben szántunk, a másikba pihentetjük a földet. Most mán azt úgy kell szántani, hogy ha egy évben arattunk, a másikban hevertetjük, s harmadikba újra vetünk, a negyedikbe ugarnak hagyjuk, az ötödikbe újra vetünk... Igen, de most harmadéve se találtuk el, mert olyan szárazság vót, hogy semmi se termett. Így aztán megesik, hogy csak minden ötödik évben van valami termés. De az idén se lehet termésnek nevezni, mert a határ nagy résziben a vetőmagot se adta meg...

A református tiszteletes is megerősíti:

- Az én fizetésem száz hold föld. Ebből hatvan hold búzával volt bevetve, s összesen negyvennégy mázsa búzát kaptam...

- Mért nem próbálnak más terményre áttérni?

- Mért? - kérdi a gazdák elnöke. - Mit termeljünk, uram?... Minekünk nincs egyébre piacunk. Mikor a pulykáért a Tisza másik partján kilencven fillért fizettek kilójáért, nálunk akkor se volt drágább negyven fillérnél. Innen nem lehet elszállítani, olyan rossz a vasúti összeköttetésünk. Nekünk igen messze van London... Így pedig majdcsak hogy éhhalálra vagyunk ítélve. Ha elmegyek a Dunántúlra, csak nézem ott a fődeket. Látni kell, hogy egy dunántúli gazda tizenöt holdat nem adna az én kilencvenkilenc hold fődemért. Már szégyellem is, micsoda kis házakba lakunk mi itt, milyen szegényesen, Szolnok megyében, akinek négy-öt holdja van, a Tisza-parti részeken, szebb, úribb házakban élnek az emberek. Mi még ma is a régi nádfedelek alatt élünk, pedig már nincs is nád. De hat sor cserepet húzunk a házgerincre, hogy kíméljük a gólyátul, míg lehet... Még a gólya se tud minálunk megélni. A most nyári szárazságban, hogy béka nem vót, a szegény gólya mind elhordta a csirkénket, apróságot, úgyhogy bizony mindenki lehányta a fészket a kéményről, de még drótkosarat is rakott a kéményre, hogy meg ne tudjon fészkelni, ha jövő tavasszal visszajön...

- Hadd el - mondta az öreg bácsi -, mit tudjátok ti, mi vót a kisszerű ház... Félig fődbe ásott putrikba laktak a mi apáink. Ágasra építették, nádódallal, még kéménye se vót. A pitarbúl a szabad tűzhelyről felment a füst a pallásra, ott bújt ki, ahun akart. Bizony, sokszor is vót tűz.

De a fiatalok nem elégszenek meg a régi bajokkal, nekik a mai bajok fájnak: - Más idők vannak, öregapám, ma már a sárréti magyar is megérdemelné, hogy úgy éljen, mint az ország többi népe, de bizony nagyon el vagyunk maradva.

Az öreg atyus bólogat:

- Hogy mi hogy éltünk? Mondhatnám, jól... A faeke már negyvennyócba megszűnt, mán az én gyermekkoromba vassaru vót az orrára húzva, az dúrta a fődet. Még olyan szekeret is láttam, akinek a kereke egy darab fából volt kifűrészelve, úgy mondtuk, fakókerék... Abba az időbe nem rakták keresztbe a búzát, hanem boglyába, rudasba. Ha hordtuk, csak aládugtuk a vontatót, úgy vittük a szérűre, a "bolondszekérrel". Ott aztán elcsépelgettünk karácsonyig. De ma mán a gép egy hét alatt elver annyit, amit a nép abban az időben újesztendeig sem bírt elcsépelni. Vót is a szegénynek kenyere. Szórólapáttal szórtunk, hántuk szél ellen a búzamagot, de szép is lett a tiszta búza...

A fiatalok azonban komoran hallgatják az öregek édes szép magyar beszédjét, már ők nem a szavakra figyelnek, hanem a mai sárréti nehéz életre. Most nagy itt a szegénység. Minden községnek negyedrésze oly éktelen nyomorúságban él, hogy azt élő ember ki nem tudja mondani, hogy miből húzzák ki a telet.

- Mint a raj, úgy kelnek fel koronként a szegénység asszonyai, ötven-hatvan-száz asszony kerekedik fel, mikor a gyerekek sírását már nem bírják hallgatni, és meglepik a falut, s úgy kérnek kenyeret.

Borzongva hallgatom. De az öreg nyolcvanévesek megszólalnak:

- Mer sok a nép... Abba az időbe egy faluba se laktak többen, csak ezer-kétezer legfeljebb. Most meg a mi falunkban is tizenegyezer ötszáz lélek lakik. Nehéz ennyi embert ellátni ebből a szikesből... Pedig a régi időkben könnyen szerzett még egy-egy parasztember is nagy vagyont. Simay egész király vót. Tanító vót, azután bíró lett, aztán meg csendbiztos, és olyan uradalmat szerzett, mint akármék gróf. Mikor meghalt, gyereke nem vót, mindent jótékony célra hagyott... Meg Péter András, a paraszt nábob, kétezer holdat szedett fel semmiből. Ennek se vót gyereke, hát arra hagyott ezerötszáz holdat, hogy Szeghalmon gimnáziumot csináljanak a parasztgyerekeknek.

Ez a nép még ma is lelkében őrzi, hogy halála után valami nemes és kultúrális célra hagyakozzék. Én magam is voltam a parasztgimnáziumban, mely ma a keleti tájak legnépesebb középiskolája. Péter András csak most halt meg, 1916-ban, és tele van még ma is eredetiségének emlékeivel a vidék. Kétezer holdat három emberrel kormányozott, mert nem foglalkozott, csak állattenyésztéssel. Negyven éven át minden nyáron elment Balatonfüredre nyaralni... A kis ház, melyben élt, ma is ott áll a parasztgimnázium udvarán.

Csudálatos nép ez. Tele erővel, egészséggel, munkakedvvel. Csak a természeti viszonyok sújtják. Nagy erősítésekre volna szükség és víztartalékolásra, mert a tavaszi esők s árvizek lefutnak, és a nyár szikkadt és száraz...

Egy ősi nomád világ romjai élnek itt még ma is. De ma már a fiatalabb generáció tele van akarattal és cselekvési vággyal. Ha a mezőgazdasági állapotok javulnak, egykettőre új világ teremne itt a régi helyén.

Már olvasnak, sok újságot fogyasztanak és sok könyvet. A nép mohón veti rá magát a betűre, mert érzi, hogy csak a tudomány segíthet rajtuk, ha a természet így cserbenhagyta őket.

A régi Sárrét ma nemzeti probléma kell, hogy legyen. Szükség van rá, hogy az egész ország figyelme ráforduljon erre a vidékre, mert a magyarságnak ezt a hatalmas területét nem lehet ebben a rettenetes állapotban hagyni.

Ez a nép, mely a török hódoltság után nem telepítés útján jött itt össze, hanem beszivárgás, idemenekülés által, kétszáz év alatt hatalmasan meggyarapodott, és folyton gyarapszik, mert ez a vidék még nem ismeri az egykét... Itt mindenfelé öt-hat-nyolc-tíz gyermek van a szegény házfedelek alatt. A jövő magyarságának nagyszerű embertörzsei.

1935




Kezdőlap Előre