Vázlat A rombolás géniuszának diadalához | A MŰ SZÜLETÉSE | |
| A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból | ||
| Fenyves Mária Annunziata könyvéből | ||
| Szabó Júlia albumából | ||
| Részlet Zoltán Péter életrajzi regényéből | ||
| A festmény Zichy műtermének falán | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Zichy Mihály az 1878-as párizsi világkiállításra alkotta meg A pusztítás géniuszának diadala című 25 m2-es vásznát. A szintén ebben az évben készült Démon című rajz a kép központi figurájának vázlata, de kivágásában, romantikusabb megformálásában több is annál. A bravúros rajzkészségű Zichy itt a maga ellentmondásos démontípusát jelenítette meg. Egy szép, fiatal férfitest akadémikusan idealizált megörökítésében a történelmi és személyes boldogulást veszélyeztető gonosz szellemet ábrázolta. A monumentálissá növelt figura egyben az antik Mars isten késői utódja és a közeledő századvég haláldémonjainak előfutára. Zichy számtalan remek akvarellje, tollrajza és aprólékos illusztrációja közül nagyvonalú, lendületes kompozíciójával emelkedik ki ez az alaktanulmány.
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar
1874-ben hagyta el Pétervárt; a francia nyelvű képes újságban erről megjelent cikkben - többek között - ezt olvashatjuk: "Nehezére eshetett elhagyni azt a helyet, ahol annyi nehéz időket töltött el, s azok elteltével a megérdemelt dicsőség, siker és tekintély oly magas fokára emelkedett. Az ily körülmények között elhagyott ország megérdemli a második haza nevezetet. Reméljük azonban, hogy az elválás nem fog örökké tartani, s legőszintébb szívvel óhajtjuk a minél előbbi viszontlátást".
Zichy Mihályt már ismerték Párizsban Gautier tolla nyomán, s alighogy megérkezett a francia fővárosba, már írtak róla a "Gaulois" című lapban. A művész szeretetre méltó modorával és nagy tudásával hamarosan maga köré vonzotta a párizsi magyarokat, s rövid idő után barátai közé tartozott Munkácsy Mihály, Feledi Flesch Tivadar - aki később a művész egyik lányát, Zsófiát feleségül vette -, Dumas, Gustav Doré, Cyprian Godebski, Victor Hugo.
A következő évben már bekapcsolódott a Párizsi Magyar Egylet munkájába is, amelynek elnöke lett, majd 1880-ban történő távozása után haláláig tiszteletbeli elnöke maradt.
Párizsban érte élete legnagyobb kudarca, amikor 1878-ban a Világkiállításra készített alkotását visszautasították. A támadó kritika festményét "politikai vezércikknek" és "festett vezércikknek" nevezte. Dumas, jóbarátként kiállt Zichy mellett, s amikor a botrány kitört a "Démon fegyverei" - vagy másik címén "A pusztítás géniuszának diadala" - miatt, ő volt az, aki a festményről általános véleményt alkotott, s annak mondanivalóját megmagyarázta: "Ez a kép azokat az eszméket fejezi ki, amelyek mindenkiben élnek, de senki nem mondja ki! Ez a mi századunk históriája, a maga ellentéteivel, szakadékaival és mennyboltjaival". A Zichy-kép körül a botrányok Bécsben és Budapesten is nagy hullámokat vertek. A Fővárosi Lapok egyik kritikusa így írt: "...Zichy ezúttal a szokottnál is merészebben és bátrabban vesz részt ecsetjével és rajzónjával ama nagy küzdelemben, mely évek előtt vette kezdetét és most is tart. Ez a mű is mutatja, hogy Zichy mély gondolkodású és eszmékben gazdag művész".
Bátyjának Zichy így ír: "Bánom is én - csak a közönség értse meg és nézze képemet, akkor czélom el van érve. Hadd fussa át képem a világot mint egy fájdalmas és ijesztő sikoltás. Ezt akartam!"
Forrás: Fenyves Mária Annunziata: Zichy Mihály (Születésének 170. évfordulójára), Uránusz, 1997, 9-10. oldal
Munkácsyval és Paállal egy időben tartózkodott Párizsban 1874-78 között Zichy Mihály. Sokkal idősebb volt, mint ezek a mesterek, érett, sokat tapasztalt művész, aki Bécstől Szentpétervárig és onnan Párizsig sok művészeti központot ismert.
...Zichy megőrizte kapcsolatait hazájával. A magyar újságok figyelemmel kísérték pályafutását, magyar intézmények vásároltak tőle, Párizsban pedig a Magyar Egylet létrejöttében segédkezett. Emellett Zichy sokat foglalkozott a magyar irodalom XIX. századi nagyjainak illusztrálásával, Petőfi versei, Arany János balladái, Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye az 1880-as, 90-es években emlékezetes: illusztráció-sorozatokra ihlette.
Zichy nemcsak festő, de gondolkodó, önálló politikai ítéletű művész volt. A történelem kérdéseit átfogóan, világviszonylatban ítélte meg. Ismerte a háborúk, nacionalizmusok hatását, a társadalmak belső harcait, s a harcokat manipuláló intézmények szerepét. Nem hitt egyetlen egyház feddhetetlenségében sem, s ugyanakkor remélte egy új krisztusi hit korszakának eljövetelét. Zichy saját korát egyre erősebben a Gonosz, a Démon diadala korszakának tekintette, s a byroni, a lermontovi, s a Madách által is megformált ördögöt egyik legmonumentálisabb képe hősévé tette. A Démon fegyverei vagy A rombolás géniuszának diadala című festmény a totális destrukció, a századvég válságos történeti korszaka megértésének panorámája, amikor már teljesen elveszett a század első fele szabadság-egyenlőség-testvériség eszméinek megvalósítási lehetősége. Szárnyas, meztelen ifjú képében emelkedik magasba a világot hatalmába kerítő Gonosz, akinek vonzó nő-ördög kísérője is van. Röptüket vér, pusztítás, kegyetlenség, a jótól való elfordulás, halottak sora kíséri.
A kép konkrét utalásokat tartalmaz a krími háborúra, a porosz-francia háborúra, a párizsi kommün bukására. Az uralkodók gyilkolva és gyilkolásra biztatva jelennek meg, mint a német császár és az orosz cár. Egyházfők és egyházi képviselők is a gyilkolás pártolói, az egyszerű emberek szenvedésének, halálának előidézői.
A festmény csak néhány napig volt kiállítva 1878-ban Párizsban, nemzetközi botrány, diplomáciai képviseletek tiltakozása tiltotta el nézői szemétől, s ezután is az 1878-as pesti kiállítása során inkább csak festői gyengeségeit és "erőszakolt filozófiáját" emlegették Zichy méltatói. Pedig a festmény megfigyelésre érdemes, egy arisztokratikus, független szellem monumentális allegóriát készített benne, mozgalmasabbat és kíméletlenebbet, mint amilyenek korábban Alfred Rethel haláltáncai vagy Arnold Böcklin háború-allegóriái.
Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985, 46-47. oldal
Zoltán Péter
Ég és föld között
(Részlet)
. . .
Végül is a képek becsomagolását, elszállíttatását egyedül Mary intézte, mert őt teljesen lefoglalta a párizsi világkiállításra szánt festmény. Röviden csak Démonnak nevezte, de az elkészült karton aljára a teljes címet ráírta: A rombolás démonának diadala. . . .
A kiállítás megnyitása előtt tíz nappal befejezte a hatalmas képet. Különleges szállítókocsit kellett bérelnie, hogy sérülés nélkül átszállíthassák a Világkiállítás pavilonjába. Ekkorra a képek elhelyezése már megtörtént. A magyar pavilon főhelyére Munkácsy Miltonját akasztották. Festő barátjának ezt a művét nagyra becsülte, sőt azért is kedves volt számára, mert amikor Zsófia lánya még az előző nyáron meglátogatta, Munkácsy megkérte, hogy üljön modellt képe leányalakjához. Mégis bosszantotta, hogy Munkácsy viszonylag kisméretű képe miatt az ő robusztus alkotását egy mellékfalra akarják helyezni, méghozzá olyan silány megvilágításban, hogy a színei teljesen elvesznek.
Miközben Deák képével kínlódott Párizsban, a kényszerű munka terhét, bosszankodását e kiállításra való készülődés feszítő öröme enyhítette. Szabad ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a Clichy körúti műterem falain Maryval újra meg újra átrendezték a Bécsbe szánt olajképeket, gouache-okat, rajzokat, akvarelleket, élete félszáz jelentősebb alkotását. Eredetileg úgy állapodott meg Terkével, hogy a kiállítás ötvenedik születésnapján, 1877 októberében nyílik meg, de minthogy az Autodafét és az Orgiát a budapesti Műcsarnok őszi tárlatára elfogadták, úgy döntött, nem hiányozhat onnan e két jelentős műve, gyűjteményes kiállítását inkább halasszák későbbi időre.
Mivel az előkészítő bizottság tagja volt, tudta, hogy Munkácsy a Miltonnal, Benczúr a Vajk megkeresztelésével, Székely, Than, Mészöly tájképekkel készül a kiállításra. Számára a Világkiállítás rendkívüli jelentősége, a várható közönségérdeklődés felkínálta a legjobb alkalmat arra, hogy évek óta érlelődő gondolatát egy hatalmas méretű képben végre kifejezze: "A háború kegyetlen, barbár, értelmetlen, a hatalom kapzsi és önző démona szerencsétlenséget hoz az emberiségre."
Ebben a kompozícióban arra a történelmi valóságra is felhívhatja a közfigyelmet, hogy az öldöklő fegyvereket a szeretetet hirdető Krisztus egyházának földi helytartói, a pápák megáldják. Hatalmukat nem a háború meggátlására használják, hanem ellenkezőleg, a viszálykodást maguk is szítják, szövetségesei a despotáknak. Kinyilváníthatja azt a meggyőződését is, hogy a folytonos háborúskodásnak csak a királyságoknál, császárságoknál nemesebb államforma, a köztársaság vethet egyszer és mindenkorra véget.
Még élénken éltek a francia-porosz háború emlékei, az újságok naponta beszámoltak az orosz-török háború eseményeiről, s küszöbön állt az osztrák csapatok bevonulása Boszniába. Festményének mondanivalójához a figurákat nem kellett a múltban keresnie, saját kora kínálta.
A képet uraló kegyetlen Démon lábai alatt, az életeket kioltó, értékeket pusztító vér- és lángözönben, koponyapiramison IX. Pius, a pápa trónol. Kezében Krisztus keresztje helyett a mennyország kulcsa, mintha ezt mondaná: "Gyilkoljátok csak egymást, a túlvilágon majd üdvözültök!" Ott láthatók majd ebben a szörnyű kataklizmában, akik a háborúkat előidézték: Vilmos császár a német fejedelmek körében, lába előtt pedig a levert III. Napóleon.
De ott lesz a képen kíséretével II. Sándor cár is, jobbjában mint a keleti egyház feje győzelmi jelvényként magasra tartja az ortodox kettős keresztet, miközben egyik kísérője rálő egy török harcosra. Odább egy török harcos beleszúrja tőrét egy bolgár parasztba.
Képe azt is megmutatja, hogy a háború poklában nemcsak a katonák, hanem az anyák, a gyermekek, a nők is véreznek, szenvednek. És a háttérből a francia köztársaság szimbolikus alakja mögül felszabadító fény sugárzik majd.
A gazdag, húszalakos témát megkapó, hatalmas terjedelemben képzelte el.
Az öt méter magas, hét méter széles vászon éppen hogy elfért a műteremben. Kerekeken gördülő munkaállványt csináltatott, melyről a vászon minden részét elérhette. December elején kezdett hozzá a festéshez. Május elsejére kellett a képet leszállítania, tehát kerek öt hónapja volt. Kiszámította, ha nem akar elkésni, napi nyolc-tíz órán át kell dolgoznia, csak annyi szabadságot engedélyezhet magának, hogy bécsi gyűjteményes kiállításának megnyitásán ott legyen.
Miközben a Démont festette, a műterem szabadon maradt szögletében Mary szorgalmaskodott. Még néhány újabb képet akart magával vinni Bécsbe azokon kívül, melyeket már elküldött. Olyanok voltak ezek a téli hónapjaik, mint a robotosoké. Reggel korán keltek, hogy már az első fényt kihasználhassák. Korán sötétedett, sokszor lámpák fénye mellett dolgoztak.
Őt így is félelem gyötörte, hogy kifut az időből. A harmincöt négyzetméter falta a napokat, a heteket. A munkára szánt időt nem is tudta mindig kihasználni. A Démon híre elterjedt Párizsban. Az újságírók, akik élénk figyelemmel kísérték a Világkiállítás előkészületeinek minden jelentősebb eseményét, felkeresték műtermében.
A kis szalonjában fogadta őket, nem eresztette be a műterembe. Készülő festményéről is csak annyit mondott, hogy a háború borzalmait akarja ábrázolni. Sejtette, hogy művének nagyon is világos célzata, merész szókimondása éppúgy meghökkenti majd a műbírálókat, mint Messiása és Autodaféja. Az élő fejedelmi személyek megjelenítése pedig tiltakozást válthat ki. Nem akarta, hogy idő előtt megkezdődjenek a viták, a csatározások.
De Claretie-nek és Alexandre Dumas-nak, akik meglátogatták, megmutatta a kép vázlatát. Barátai lelkesen és elismeréssel dicsérték festménye merész tendenciáját, vállalkozása monumentalitását. Claretie gondterhesen vakarta a fejét, amikor a vázlaton felismerte a pápát és az uralkodókat.
Az ifjabb Dumas is aggodalmasan hümmögött:
- Vakmerő, izgalmas kalandba bocsátkozik, barátom. Egy bizonyos, hogy Hugo, az öreg oroszlán, tapsolni fog e vállalkozásának, ha tudomást szerez róla.
- Megtörtént - mondta. - Hugo meghívott a Nemzeti Színházba Hernanijának felújítására. A páholyában beszéltem neki a Démonról. Megígérte, hogy mindenképpen ott lesz a Világkiállítás művészeti csarnokának megnyitásán.
Ezt sértő igazságtalanságnak tartotta. Majdnem hajba kapott miatta Munkácsyval, aki csökönyösen ragaszkodott képe eredeti elhelyezéséhez.
Minthogy ő is tagja volt az előkészítő bizottságnak, s nem akart végleg összeveszni barátjával, a döntést rábízta Harkányi báróra, a magyar részleg szervezésének vezetőjére és Krauser építészre, akik végül is úgy döntöttek, hogy az ő festménye csak a mellékfalon kaphat helyet. Milton legyőzte a Démont! De amikor ezt tudtára adták, a helykérdést már jelentéktelenné tették a többi események.
Másnap reggel, miközben az újságot fellapozta, úgy ugrott fel az asztal mellől, hogy Mary azt hitte, megbolondult. Öklével vadul az asztalra vágott, a csészék összekoccantak.
- A kiállítás még meg sem nyílt, és már kötözködnek, belém marnak a nyomorultak - dühöngött. Azt olvasta az újságban, hogy Broglie herceg, az egyház tekintélyét is védő legitimista párt egyik vezetője festménye felülvizsgálatát kérte a rendező bizottságtól, mert a Rombolás démonának diadalában olyan politikai tendenciák érvényesülnek, melyek sértik a jóérzést.
A harc tehát kirobbant, s erre az első puskalövésre megindultak az újságírók, a politikusok a hivatalosan még meg sem nyílt kiállítási terembe. Százan meg százan akarták megnézni a képet, vajon miféle tendenciák érvényesülnek benne, melyek a legfelsőbb kiállítási bizottság összehívását teszik szükségessé.
A kíváncsi tülekedésben ott voltak barátai is. Claretie már készítette a jegyzeteit, mellyel a támadóknak visszavághat. Judit Gautier, Godebsky, Dumas igyekeztek megnyugtatni: volt már hasonló botrány Párizsban. De ő nem tudott belenyugodni abba, hogy bárki is meggátolja gondolatainak szabad hirdetését.
- Sajnos, vannak igazságok, melyeket nem hasznos kimondani! Dumas sztoikus megjegyzése még jobban felkavarta.
- Miféle szabadság, miféle köztársaság az, amelyben megtilthatják, hogy az igazságot kimondjam?
Felkereste hivatalában Gustave Berger-t, a kiállítási bizottság elnökét. Valósággal lehengerelte indulatával.
- Berger úr! Ön tegnap egy bizottsággal kint járt a kiállításon. Látta a festményemet. Öntől, a köztársasági párt egyik jelentős személyiségétől akarom hallani, tartalmaz-e a képem bármi olyat, amely sérti a köztársaság céljait és eszméit?
Berger nyugodtan fogadta a támadást. Leültette őt, szivarral kínálta.
- Mint a Képzőművészeti Iskola professzora, megértem az ön felindultságát. A művész foggal-körömmel védi alkotását. Bizottságunk alaposan megfontolja a döntést. Önt nagy művésznek és kiváló embernek tartjuk, aki töretlen híve a köztársaságnak. Már most megnyugtathatom, hogy festménye nem ütközik a köztársaság egyetlen eszméjébe sem.
Megnyugodva tért haza a Hausmann körútra, és felszabadultan újságolta Marynek, hogy mégsem törte magát hiába egy fél éven át, de két nap múlva rádöbbent, hogyan hazudtolják meg a diplomaták, a politikusok fondorlataikkal az igazságot.
Berger udvarias hangú levélben nagyra értékelte festménye gondolatát, a kivitelezés technikáját. Kifejezte örömét, hogy a Világkiállítás ilyen hatalmas alkotásra ösztönözte őt, az elismert és nagy hírű művészt. Majd hirtelen fordulattal a levelét ezekkel a sorokkal fejezte be:
"Minthogy megtiltottuk művészeinknek, hogy kiállítsanak olyan képeket, melyek az 1870-71-es háborúra emlékeztetnek, reméltük, hogy az idegen államok művészei, akik vendégszeretetünket élvezik, ezt a megállapodást tiszteletben tartják. Fejedelmeket várunk, s veszélyeztetjük kiállításunk hatását, ha olyan képeket állítunk ki, melyek őket sérthetnék."
Világossá vált, hogy képének kiállítását nem engedélyezik, de mégis reménykedett, hogy francia barátai talán jobb belátásra bírják a bizottságot. Claretie meg is jelentetett egy cikket a Temps-ban. Kifejtette a kép háborúellenes tendenciáját.
"Ha szabad történelmet írni, miért tilos történelmet festeni? Különösképpen történelemfilozófiai elgondolásokat? - tette fel a kép védelmében a kérdést. - Zichy képében nem a német-francia háborúról van szó, hanem csak a háborúról, mely a népeket romlásba dönti."
Másnap a Figaróban egy Wolf nevű újságíró vitába szállt Claretie-val, és határozottan a kép visszavonását követelte.
- Talán Harkányi báró, a magyar bizottság elnöke még segíthet - gondolta. De hiába kereste fel. A bárót már előző nap behívatta Wimpfen gróf a Monarchia nagykövetségére, és közölte vele a bécsi kormány határozott kívánságát, hogy Zichy képének kiállítását akadályozzák meg, mert a párizsi lapokból úgy értesültek, hogy a kép tendenciája sérti a pápát, a német és az orosz uralkodót, akikkel Ferenc József szolidáris.
Másnap meg is kapta a kiállítási bizottság felszólítását, hogy a Démont április végéig szállíttassa el a pavilonból.
Legyőzték!
Ugyanazzal a különleges kocsival, mely a Démont a kiállítás területére szállította, egy üres csarnokba vitette, nem messze a Világkiállítás területéről.
És amikor a Világkiállítást a Francia Köztársaság elnöke, Macmahon tábornok ünnepélyesen megnyitotta, s a Marseillaise áthallatszott a kongó, üres terembe, ő ott ült egy lócán a falhoz támasztott hatalmas vászon előtt és farkasszemet nézett fölényes, gunyoros tekintetű Démonával.
Barátai s minden párizsi ismerőse ott tolongott a Világkiállítás látványosságai előtt. Csak Mary állt némán, kétségbeesetten mögötte, aki ilyen elkeseredettnek, összetörtnek még nem látta őt soha.
Mary még nem tudta pontosan, hogy mi történt, miért is tiltották el képét a nyilvánosságtól, csak azt, hogy mestere, a férfi, akihez sorsa kapcsolta, ezzel a munkájával botrányos kudarcot vallott.
- Nem jó ez a kép? - kérdezte gyengéden, mintha súlyos beteghez szólna. - Talán ki lehetne javítani a hibáit.
Tekintetét a lányra emelte, keserűen fintorgott.
- Jó-e vagy rossz? Nem ez a kérdés.
Előkotort a zsebéből egy összegyűrt újságlapot.
- Az a bajuk - itt írja valaki névtelenül a Presse-ben -, hogy "Zichy Démona nem művészi munka, hanem festett vezércikk".
- Úgy látszik, nagyon is telibe találtam a kor legégetőbb kérdését - magyarázta tanítványának. - Pánikba estek, mi lesz, ha Őszentsége, a pápa, Vilmos császár, vagy II. Sándor tudomására jut, hogy egy festmény a Világkiállításon őket teszi felelőssé a háborúért, a barbár rombolásért. Hát kiknek lehet hatalmuk fölötte, ha nem nekik, akik az élet kormánykerekét a kezükben tartják?
Mért remegnek ezek a francia urak attól, hogy megorrolnak a megfestett fejedelmek, ha én ettől nem félek?
Mary megérintette a kezét:
- Michel, maga erős, nagylelkű, őszinte ember, de nem számol az élet valóságával. Az emberek többsége az érdekeket előbbre valónak tartja az elvnél, a meggyőződésnél. Maga pedig javíthatatlan idealista. Ha bonyodalma támadt az életben, mindig az okozta, hogy az érdekeivel ellentétes eszmékért harcolt. Ez a hibája gátolja abban, hogy nagyszerű képességeit korlátlanul érvényesítse, könnyen, gondtalanul élhessen.
- Mary, Mary - sóhajtotta, s maga mellé húzta a lányt a lócára. - Még te is felrovod nekem azt a legnagyobb hibámat, mellyel megvert az isten, hogy cselekedeteimet mindig belső meggyőződésem irányítja. Tudom, hogy ebből ered ez a kudarcom is, de én mégsem akarok kilábolni ebből a hibámból életem végéig. Ha megjavulnék, hasonlatossá válnék a többiekhez, akiknek tetteit csupán az érdek, a célszerűség, az önzés vezérli. Csupán önmagunk javáért: sivár boldogság!
Besötétedett. Felállt, bekapcsolta az egyetlen gázlángot. Kabátja gallérját fázósan feltűrte. A Démont bámulta.
- Menjünk haza, késő van - mondta Mary. - Este hétkor várnak bennünket a Magyar Egyletben.
- Megyünk, kedves - válaszolta, de nem mozdult. Mereven nézte gyéren megvilágított festményét.
- Több fényre van szükség. Néhány csillárra, pihenőpadokra és bukszusokra - mormolta félhangosan. Mary riadtan felsírt. Azt hihette, hogy mestere kétségbeesésében az eszét vesztette. Biztatóan rámosolygott.
- Megaláztak, de nem alkuszom, nem fognak legyőzni - mondta. - Kibérelem ezt a csarnokot, itt mutatom be a Démont. Nem én leszek Párizsban az első, akit ilyen kerülőútra kényszerítettek. Ezernyolcszázötvenötben Courbet Műterem című képét is kizárták a Szépművészeti Világkiállítás francia csarnokából. De aztán tömegek látogatták a termet, melyet a Csarnokkal szemben kibérelt.
Hirtelen felkacagott, érezte, hogy zsibbadtsága alábbhagy. - Megüti a guta Berger urat és a kultuszminisztert, ha a tervemet meghallják - mondta. Leoltotta a gázlángot, s meghagyta a csarnok portásának, közölje a tulajdonossal, hogy a terem bérletét négy hétre meghosszabbítja. Marynek már az utcán magyarázta:
- Te nem tudod, hogy Courbet, akiről az előbb beszéltem, lázadó, forradalmár művész volt. Részt vett a kommünben is. Száműzték, Svájcban halt meg. A véres megtorlásra emlékeztető képeit ma sem engedik nyilvánosságra hozni, sokszorosíttatni. Persze Berger úrnak és a kultuszminiszternek az lesz az első gondolata, hogy az ő emlékét akarom felidézni, amikor külön termet nyitok a Démonnak.
Tervét elmondta este a Magyar Egyletben. Tíz napra volt szükség, hogy egyleti barátai: szerelők, kárpitosok, asztalosok napi munkájuk után a kopott, régi csarnokot rendbe hozzák.
A munkálatok híre hamar elterjedt a városban.
A párizsiak számára semmi sem annyira izgató, mint egy politikai vagy művészeti botrány. A lapok, melyek néhány napja még a Démon kiállításának betiltását követelték, most szenzációként közölték:
"Zichy azt tervezi, hogy nagyméretű festményét - melyet a Világkiállításról kitiltottak a külföldi fejedelmeket érintő célzatai miatt - bérelt teremben mutatja be a nagyközönségnek."
Felkereste a lakásán egy férfi. Barette-nét, aki nem akarta bejelenteni, igyekezett meggyőzni, hogy mindenképpen beszélnie kell a mesterrel.
- Durand Ruelle műkereskedő vagyok, szolgálatára - mutatkozott be, amikor Barette-né bevezette.
A műkereskedőkkel csínján bánt mindig - hiszen a festőktől ők vásárolják a legtöbb képet, igaz, néha uzsoraáron. Udvariasan hellyel kínálta.
- Parancsoljon, Ruelle úr. Netán vevőt talált valamelyik képemre? - kérdezte.
- Többről van szó, mester, sokkal jelentősebb ajánlattal érkeztem - közölte. - Tisztában vagyok vele, hogy önnek rengeteg költséget jelent Démonjának kiállítása. Én készséggel magamra vállalnám a kiállítás minden kiadását, mert biztos vagyok a sikerben...
- Bravó, uram, ön igazán nagyvonalú üzletember. És milyen feltételekkel?
- Csekélység. Tüntesse el festményéről a pápa őszentségének alakját, én ugyanis, de nemcsak én magam, az egész családom buzgó katolikus és...
- És ellenkezik a meggyőződésével, hogy egy festmény Őszentségét kedvezőtlen beállításban ábrázolja - vágott közbe. - Teljesen megértem önt, uram. Sajnos, az ajánlatát ilyen feltétellel nem fogadom el, mert én is ragaszkodom a meggyőződésemhez.
- Akkor is, ha mint ez az eset is bizonyítja, megakadályozzák abban, hogy meggyőződését szabadon hirdesse? Az ésszerű kompromisszum célravezetőbb egy vesztes csatánál.
- Köszönöm a jóindulatát, de engem nem hajlít meg semmiféle bölcsesség - mondta, kezét nyújtva, hogy jelezze, az eszmecserét a maga részéről lezárta. Az alkalmi kiállítóterem május közepére elkészült. Claretie és Judit Gautier gondoskodtak róla, hogy az újságok megírják. A Temps-ben, a Presse-ben és az Illustrationban közzétették a Világkiállításról kitiltott Démon bemutatójának meghívóját.
A megnyitó napján Mary már kora hajnalban felébredt. Óvatosan nyitott be hozzá, de meglepődött, mert ébren találta. Az éjszaka folyamán többször is felriadt, zaklatott, zavaros álmok gyötörték. A megnyitóról álmodott: csak ketten álltak a Démon előtt, ő és Mary. A festmény fejedelmi figurái gúnyolódva szamárfület mutattak feléje. Maga a Démon is kárörvendve kacsintott, és ezt sziszegte: "Látod, engem nem lehet legyőzni. Erősebb és hatalmasabb vagyok mindnyájatoknál."
Nem táplált túlzott reményeket, tudta, vakmerő vállalkozásba kezdett: igaza védelmében szembeszegült a hivatalos hatalmasságokkal, akik mindent elkövetnek, hogy a lázadót megtörjék.
Azzal is számolt, hogy a rendőrséggel bezárathatják a kiállítási termet, és az érdeklődőket széjjelzavarhatják.
Nyugtatta magát, hogy ez már csak felajzott idegeinek képzelgése, hiszen a Világkiállításra sok előkelő külföldi sereglett Párizsba, a hatóságok óvakodni fognak a botránytól.
- Mit gondol, a barátainknak lesz-e bátorságuk, hogy eljöjjenek a megnyitóra? - kérdezte Mary, miközben ágya szélére ült a dohányfüst szagú, hűvös szobában.
Az álmatlanság óráiban ő is ezen töprengett. Olyan sakkjáték ez, melynek kimenetelét a végső lépésig előre nem lehet tudni.
- Barátaink? - kérdezte. - Ők biztosan eljönnek. De nem ez dönti el a Démon további sorsát. Az inkább, hogy felkeltettük-e az igazságtalanság ellen berzenkedő emberek érdeklődését.
Igyekezett magabiztos, derűs arcot vágni.
- Majd meglátjuk. "A kocka el van vetve." Megtettem mindent, amit megtehettem... Öltözzünk, reggeli után végigsétálunk a Körúton, hogy tiszta fejjel érkezzünk a kiállításra.
A kiállítási termet övező parkban, mintha a természet is segíteni akarta volna a művészt, virágba borultak az orgonabokrok, kibontották tarka gyertyáikat a gesztenyefák. Több napos esőzés után ragyogóan tiszta ég borult Párizsra. A férfiak felöltő nélkül, a nők új tavaszi toalettjükben érkeztek a kiállítási csarnokba.
Mary azt a fehér csipkeruháját vette fel, melyben Erzsébet királynőnél jelent meg. Amikor a megnyitás előtt egy órával a bejárathoz értek, a Magyar Egylet tagjai közül vagy félszázan fogadták őket. Jóleső meglepetés volt ez, a vendégvárás ideje alatt nem nyomasztotta őket az egyedüllét kínos érzése. Beszélgettek, tréfálkoztak, a látogatók várható számát mérlegelték.
Tíz óra előtt néhány perccel hirtelen benépesült a járda. Kocsikon vagy gyalogosan érkeztek a vendégek. Az ismeretlenek sorában mosollyal biztató baráti arcok is feltűntek. Claretie és Dumas Maryt hatalmas virágcsokorral üdvözölték, egy kocsin érkeztek Judit Gautier-val és Günsberg báróval, aki érdeklődve nézett szét a virágokkal és örökzöldekkel feldíszített teremben.
- Gratulálok, ez az elszántság önre vall, barátom - mondta. - Démoni ötlet ebben a harsogó tavaszban a háború borzalmaival rémisztgetni a békés emberiséget.
- Miért? Maga úgy véli, hogy Mars végleg nyugalomba helyezte a kardját? Nem olvas újságot?
- Hogyne olvasnék. De hát ön nem agitátor, hittérítő, próféta, hanem művész. A háború és béke, korunknak ez az égető kérdése az uralkodók, a katonák, a politikusok mestersége. Miért ártja bele magát kéretlenül a dolgukba? Annyi más szép és magasztos témát kínál az élet!
A megnyitó vendégei eközben köréjük gyűltek. De őt nem zavarta, hogy beszélgetésükre többen felfigyeltek. Ez még inkább feltüzelte. Nem készült megnyitó beszédre, de ha már így alakult, felhasználta az alkalmat, hogy az egybegyűltekhez néhány szót szóljon.
- Kedves vendégeim, az imént Günsberg barátom azt vetette a szememre, hogy beleártom magam az uralkodók, a politikusok, a tábornokok dolgába, mert képem témájául a háború és a béke kérdését választottam. Erre csak azt felelhetem: a művésznek nemcsak joga, de kötelessége is kora jelenségeit dicsérni vagy bírálni. Dante talán nem szőtte bele az Isteni Színjáték Pokol-jelenetébe kora Firenzéjének alakjait és eseményeit? Nem ismeri-e fel az értő szem Michelangelo festményein a bibliai jelenetekben a célzásokat kora problémáira és törekvéseire? Ugyanezt tettem én is a magam szerény eszközeivel, s azzal a törekvéssel, hogy képem fussa be Európát, mint egy fájdalmas, ijesztő sikoltás. Ha minden jóravaló ember elítéli az oktalan háborúkat, a romboló barbarizmust - úgy érzem, nekem is jogom van ehhez.
A félénk, udvarias taps fokozatosan ütemes robajjá erősödött.
- Igaza van. Csak azt gyűrhetik le, aki gyáván megadja magát! - harsant bele egy hang a tapsot követő csendbe.
Munkácsy Mihály törekedett előre a hátsó sorokból. Most találkoztak először azóta, hogy a képeik elhelyezése miatt összekaptak. Nem is számított rá, hogy Munkácsy eljön festménye bemutatójára.
- Nincs harag? - kérdezte Munkácsy, miközben összeölelkeztek.
- Barátok közt egy kis civódás olyan, mint a pipafüst. Hamar elillan - mondta. - Gratulálok a Miltonodhoz. Megnéztem, mesteri munka. Joggal nyerte el a Világkiállítás aranyérmét. Azt is olvastam az újságban, hogy Paál Laci II. díjat nyert a fontainebleau-i erdőről festett tájképével. Nagyon örülök a magyar sikernek.
- Szó ami szó, te is hozzájárulhattál volna. Harkányi bárótól hallottam, el akarták hozatni Budapestről Deák-képedet a Démon üresen maradt helyére, de te nem engedted. Pedig bizonyos, hogy azt is díjazták volna. Konokságod a te legnagyobb ellenséged - mondta Munkácsy.
Nem akart, de nem is tudott volna válaszolni erre, mert francia festő barátai: Rousseau, Ruelle, Glaize, Henner körülvették, hogy gratuláljanak a Démonhoz. Aztán a Párizsban élő orosz festők, Jakobi és Koller keresték fel. De teljesen ismeretlen emberek is sorra odamentek hozzá, hogy a kezét megszorítsák.
A déli szünetig több mint négyszázan váltottak belépőt, hogy az eltiltott képet megtekinthessék. Ezt Mary közölte vele boldogan.
- Látod, mennyire nincs igaza Munkácsynak - mondta Marynak. - Ez a siker éppen a konokságom gyümölcse.
Nem a várható jövedelemre gondolt. A plakátokra és meghívókra rányomtatta szándékát: a kiállítás teljes bevételét a Nemzetközi Vöröskeresztnek ajándékozza. Az anyagi sikernél sokkal fontosabb volt számára az erkölcsi elismerés, a közönség tetszése.
A párizsiak heteken át ott tolongtak a Démon előtt. Ez az érdeklődés megerősítette reményét, hogy a festménye hasonlóan kedvező visszhangra talál Európa többi nagyvárosában is.
Levelet írt Budapestre, Bécsbe, Münchenbe, Berlinbe az ismerős képtár- és múzeumigazgatóknak, és felajánlotta a Démon kiállítását.
A legelső választ Terkétől kapta. Az őszi szezonban örömmel vállalja a Démon bemutatását a Kunstvereinben. Ugyanakkor arra kéri, küldjön még két olyan olajképet, melyek témájukban és méretükben jól illenek a Démonhoz.
A kedvező hír megerősítette önbizalmát, és visszaadta munkakedvét. Elhatározta, hogy kedvelt témáit, a Hulló csillagokat és a Kísértetek óráját, melyeket kis akvarellekben régebben megfestett, nagyméretű vásznakon olajba festi. A Démonhoz ezeket mellékeli Terkének.
A Démon befejezése óta hónapokon át csak harcolt, vitatkozott, most újra ecsetet vehet a kezébe. Megviselt idegeit ez megnyugtatta. A Clichy körúti műtermet újra megtöltötte az alkotó munka feszültsége.
Munkája örömét azonban hamarosan megrontották, megnyugodott idegeit újra felingerelték a bosszantó hírek.
A Müncheni Képtár igazgatója a Démon kiállítását udvarias levélben elhárította, mert a Vilmos császár környezetében hódoló fejedelmek között a bajor király arcát felismerni vélte.
Ugyanígy járt Berlinnel is. A Művészeti Egylet igazgatósága biztosította nagyrabecsüléséről, de kifejezte aggodalmát, hogy a német császár ábrázolása a világos mondanivalójú képen botrányt okozna. Ezért a Démon kiállítására nem vállalkozhatnak.
A nyár közepén újabb levelet kapott Terkétől. Arra akarta rávenni, hogy a két uralkodó, Vilmos és Sándor, valamint a pápa alakját úgy fesse át, hogy ne lehessen felismerni őket. Ezzel elvehetné a festménynek azt az egyértelmű célzatosságát, amely Párizsban is bonyodalmakat okozott.
- Nem változtatok egy ecsetvonást sem a képen! - kiáltotta bele a műterem csendjébe. - Fütyülök a császári udvar és a vallásos arisztokraták érzékenységére.
A levelet összegyűrte, és elkeseredetten földhöz vágta. Feje zúgott. Az ecset remegett a kezében. Fáradtan, elcsigázottan nyúlt el a kereveten.
- Változtassak, változtassak - motyogta. - Mikor érem el már végre, hogy a koronás fők nem szólnak bele az elképzelésembe, a munkámba?
- A koronás fők? - kavarogtak tovább a gondolatai. - És a köztársaság? Miben különbözik a legelmaradottabb despotától? Hát ha változtatni kell!...
Felugrott a heverőről, magára kapta a kabátját. A gondolat, mely már régen motoszkált a fejében, most hirtelen kibomlott, világossá vált.
Ez a köztársaság nem méltó arra, hogy fényt sugározzon a festményére.
Felkapta festődobozát. Kirohant az utcára. Intett az első arra haladó bérkocsinak, és a csarnokhoz vitette magát. A kiállítást már bezárták, de a Démont továbbra is itt raktározta el. Már alkonyodott, amikor odaérkezett. Bekapcsolta a gázcsillárokat, s előhozta a gördülő állványt, melyről a képet időnként leporolták. Egy asztalkára kirakta ecsetjeit és festékeit. Hosszasan bámult a hatalmas festményre, majd felkapaszkodott az állványra, és munkához látott.
A köztársaságot jelképező fríg sapkás asszonyalakot sötét színekkel belemosta a háttérbe. Helyére a pápa trónja mögé odafestette az egész képet a remény fényével besugárzó Krisztus árnyképét. Kitárt karokkal, mint régi alkotásán, a Messiáson. Azt a renani Krisztust akarta ábrázolni, aki a békét hirdette, s akinek tanításától földi helytartói elrugaszkodtak.
Hajnalodott, amikor a csarnokot elhagyta. Keze festékes volt, haja és szakálla rendezetlen. Szédelegve botorkált a platánok alatt, mintha részeg lett volna. A Saint Germain körút egyik bohém tanyájáról vidám társaság zúdult ki. Két festő is volt közöttük, akik mindjárt felismerték őt, s lelkesedéssel közrefogták.
- Nicsak, itt a mi híres magyar barátunk, aki az ecsetjét szuronynak használja, s megpiszkálja vele a mi szarba fulladt köztársaságunkat - harsogta röhögve az egyik. Társa pedig festékes kezét bámulva megkérdezte:
- Mire készül ilyen sürgősen, hogy hajnalig festett?
- Bécsi és budapesti kiállításomra - mondta, és otthagyta őket a mulató gázlámpáinak fénykörében.
Egy ideig még hallotta vidám ordítozásukat.
Amikor a lakásba belépett, s az ajtórésen át megpillantotta a Mary szobájából kiszűrődő fénynyalábot, mintha hirtelen kijózanodott volna. Eszébe jutott, hogy szó nélkül rohant el a műteremből.
- Ha így folytatom, végül csakugyan megbolondulok - gondolta. Szégyenkezve, óvatosan nyomta le a kilincset, hogyha Mary mégis elaludt volna, fel ne ébressze. De Mary nem aludt. Az ajtónyitásra felemelte fejét a könyvből, melyet olvasott, s nem szólt, csak a kezét nyújtotta.
Leült az ágya szélére.
- Ne haragudj! Átfestettem a képet, letöröltem róla a köztársaságot. Csalódtam benne.
Mary megbocsátón, biztatóan mosolygott, és megsimogatta a férfi szétborzolódott haját, rendetlen szakállát.
- Feküdjék le, nagyon fáradt lehet - mondta. - Nem könnyű a világ gondjait a vállunkra venni.
Nézte a lány karikás szemét, a várakozás közben megkeményedett vonásait. Úgy érezte, hogy Mary az idősebb, a tapasztaltabb, aki a világ bonyolult összefüggéseit nála sokkal tisztábban látja, és tárgyilagosabban ítéli meg.
A lány tenyere a homlokát simogatta. Félálomban hallotta szavait:
- És mégis úgy lesz majd, ahogy akarta: a Démon befutja Európát, mint egy fájdalmas, ijesztő sikoltás. Dicsérni fogják és elmarasztalni. De mindenképpen beszélni fognak róla. S nyomot hagy az emberek lelkiismeretében.
Az álom küszöbén hálásan elmosolyodott:
- Köszönöm, Mary. Te vagy az én egyetlenem és legjobb barátom!
Forrás: Zoltán Péter: Ég és föld között (Regény Zichy Mihály életéről),Corvina Kiadó, 1976, 347-365. oldal
Zichy műterme A pusztítás géniuszának diadala című képpel
Forrás: http://www.smmi.hu/kepzomuv/zichymem.htm
