Akcióban a pénzkartell

Franciaország és a pénzoligarchia

Van-e évszázados stratégiája a pénzkartellnek? Miért nevezi a nemzetközi pénzügyi oligarchia és véleményhatalma az összeesküvési elmélet híveinek azokat, akik szerint létezik egy hosszú távú terv a pénzrendszer magántulajdonba vételére, és a föld minél több országára történő kiterjesztésére?

Forduljunk a válaszért a történelemhez!

Adam Weishaupt Németországban született 1748. február 6-án. Egy darabig a jezsuita rend tagjaként tevékenykedett. Ezért nézeteit nem lehet megérteni jezsuita múltja nélkül, hiszen a jezsuiták alkották a római katolikus egyház egyik legtekintélyesebb szerzetesrendjét, amelyet 1541-ben Loyolai Ignác alapított és ő lett a rend első nagymestere is. A jezsuita rend központja a Vatikánban volt, ahol a mindenkori pápák a legfontosabb feladatokat bízták rájuk. Számos ország kérésére a pápa feloszlatta őket, de hamarosan újraszerveződtek. A jezsuita rend felelős nagyrészt az 1572-ben végrehajtott Szent Bertalan éjszakai vérengzésért, ahol mintegy százezer hugenotta protestáns vesztette az életét. Visszatérve Adam Weishauptra, ő már egész fiatalon, 24 évesen, a kánonjog professzora lett a Bajorországban lévő Ingolstadt jezsuita egyetemén. 1776. május 1-jén ő alapította azt a titkos republikánus mozgalmat, amelyet az illuminátusokról nevezett el. (Adam Weishauptnak ebben a rendben viselt neve pedig Spartacus volt. Az ő tiszteletére vette fel a német baloldali szociáldemokraták által létrehozott szervezet, az 1916 és 1918 között működő kommunista irányítású Spartakusbund a nevét.) Az illuminátus (megvilágosodott) elnevezés a babilóniai miszticizmusból származik. Az ókor illuminátusai megpróbálták feltárni a távolba látásnak a pszichikus képességét, amelyet közönségesen a harmadik szemnek neveztek. A történelem folyamán számos szekta viselte különböző országokban az illuminátus elnevezést, de ezek közül egyik sem játszott olyan fontos szerepet, mint a Weishaupt által alapított bajor illuminátus rend.

A Weishaupt által alapított illuminátusok hamarosan elterjedtek Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban és az akkori világ más központjaiban. Többek között az Egyesült Államokban is fontos szerephez jutottak, és a mai napig az egyik legfontosabb titkos szervezetet alkotják. Az illuminátus mozgalom végső célja a világforradalom volt. Ezt a különböző országok vezetőinek a beszervezésével próbálták megvalósítani, akik szinte vakon követték ennek a szektának a parancsait. Azok az okult elvek, amelyeken ez a mozgalom alapult, jelentős mértékben megváltoztatta azoknak a gondolkodásmódját, akik csatlakoztak ehhez a rendhez. Tanításuk lényege az ókori eredetű gnoszticizmus, amely lényegében Lucifert tartja a megvilágosodás, a fény istenének. A gnosztikusok egyik legismertebb vezetője volt Simon Mágus, aki az első évszázadban élt. A gnosztikus spiritualizmus kísérletet tett a természet törvényeinek a megmagyarázására, és az illuminátusok azt állították, hogy képesek feltárni a természet titkait, és ellenőrzésük alá tudják vonni azokat az energiákat, amelyeket ezeknek a titkoknak az ismerete tesz hozzáférhetővé. Adam Weishaupt tehetségével és jezsuita makacsságával modernizálta az ókori gnosztikus tanításokat, és kidolgozta a világ meghódításának egy új doktrínáját, amely az illuminátus mozgalom filozófiai alapjává lett. Weishaupt maga úgy vált ismertté, mint a nagybetűvel írott Illuminátus, vagyis ennek a rendnek az első és legfontosabb embere. John Robison skót professzor, aki magasrangú szabadkőművesként tanulmányozta Bajorországban Weishaupt programját, 1798-ban megjelent könyvében a következő hét pontban foglalja össze az illuminátusok céljait:

  1. A békés kormányok eltávolítása.
  2. Az öröklési jog megszüntetése.
  3. A magántulajdon felszámolása.
  4. A patriotizmus megsemmisítése.
  5. A családi szerkezet felbomlasztása.
  6. Valamennyi vallás felszámolása.
  7. Világkormányzat létrehozása./1/

Ha mind a hét célt sikerült elérni, akkor a világ meglévő rendje összeomlik, és helyére egy új rend építhető fel. Weishauptnak szüksége volt arra, hogy ezt a tervét álcázza, és e célból igénybe vette a már régóta működő szabadkőműves páholyokat. Erről így ír az egyik közeli munkatársának:

"El kell döntenünk, hogyan kezdjünk működni új körülmények között. Nem számít, hogy milyen ürügyet használunk, amíg el tudjuk érni céljainkat. Az álcázás mindig szükséges. El kell rejtőznünk egy másik szervezetnek a köpönyege mögött. Jelenleg a szabadkőműves páholyok a legalkalmasabbak arra, hogy ezt a célt betöltsék, minthogy a világ már ismeri őket, és nem vár tőlük semmi érdemlegeset, amely figyelemre méltó. Minekünk el kell rejtőzni az áthatolhatatlan sötétségben, és nem szabad hagyni, hogy kémek és hírvivők behatoljanak szervezeteinkbe."/2/

A szabadkőművességet egyesek kutatók úgy jellemzik, hogy az az egyetemes emberi összetartást, az emberek testvériségét hirdető, vallásos-etikai, főleg liberális célokat valló világpolgár-mozgalom. Titokban működött, de működése részben nyílttá vált, amikor a 1717-ben formálisan is megalakult Londonban. Ezt követően viszonylag gyorsan elterjedt más országokban is. Külsőségeiben a középkori templomépítő kőműves céhek hagyományos formáit elevenítette fel. Elitélte a vallási kényszert és a felvilágosodás liberális elveit vallotta. Tagjait titkos szertartások közepette vette és veszi fel, akik páholyokba tömörülnek, amelyeket nagypáholyok egyesítenek. Ezek élén mesterek és nagymesterek állnak.

Más kutatók viszont rámutatnak, hogy a szabadkőművesek misztikus szimbólumait és rituáléit titokban már évszázadokkal korábban is használták, még mielőtt Londonban a nyilvánosság elé léptek. Amikor a szabadkőművesség ismertté lett, bámulatosan elterjedt és számos király, császár és cár, valamint államférfi tette le a titkos esküjüket. Szabadkőműves volt többek között az amerikai Benjamin Franklin, George Washington és Sam Houston, Juárez Mexikóban, Giuseppe Mazzini és Garibaldi Olaszországban, valamint Simon Bolivár Dél-Amerikában. Kutatva a szabadkőművesség eredetét, megállapították, hogy a Franciaországból Britanniába menekült egykori templomos lovagok alakították meg védekezésül a folytatódó üldözésük ellen azt a szövetséget, amely később szabadkőművességként vált ismertté. A középkorban katonai nagyhatalommá és az akkori pénzvilágot irányító szervezetté vált Templomos Lovagrend vezetőit IV. Fülöp ("Szép Fülöp") francia király - V. Clement pápa jóváhagyásával - 1307. október 13-án, pénteken ("Fekete Pénteken") letartóztatta, és inkvizíció elé állította. 1314-ben a lovagrend vezetőit, élükön Jacques de Molay nagymesterrel máglyahalálra ítélték és kivégezték. Jacques (Jakab) de Molayra emlékezve nevezték el a Jakobinus Klubot, amelynek tagjai meghatározó szerepet játszottak Franciaországban az 1789-1794-ig tartó eseményekben. A szabadkőművesek titkos szavainak, jelképeinek és allegóriáinak a gyökerei visszanyúlnak az ókorba, és a templomosok közvetítésével él tovább a számos szabadkőműves irányzatban, amelyek nemcsak együttműködnek, de élesen szembeállva rivalizálnak is egymással.

Az 1776 után az illuminátusok tagjai titokban csatlakoztak a szabadkőműves páholyokhoz azért, hogy ezeket teljesen az irányításuk alá vegyék. Weishaupt kitalált egy ezoterikus nevelési rendszert, amelyet aztán elfogadtattak a szabadkőművesekkel. Az illuminátusok hamar vezető pozíciókba kerültek, és ellenőrzésük alá vették a szabadkőműves páholyokat. Ezer és ezer ilyen páholy alakult világszerte. 1778. után szinte minden vezető pozíció már Weishaupt megbízottainak a kezében volt. A szabadkőművesség égisze alatt az illuminátusok elkezdték végrehajtani a szekta politikáját. Hozzáfogtak a meglévő dinasztikus államok belső rendjének az aláásásához, amely az akkor szervezetileg megformálódó nemzetközi pénzkartell célja volt. Miután az illuminátusok meghódították a szabadkőműves páholyokat, a kereszténység átalakítását is megkezdték. Aki nem volt velük, az ellenük volt. Nem válogattak az eszközökben, mindent igénybevettek, hogy a számukra nem kívánatos személyeket eltávolítsák az útból. A bajor kormány 1785. augusztusában házkutatást tartott több bajor szabadkőműves páholynál, ahol többek között mérgeket is elkobozott a szervezet más vagyonával együtt. Nesta Webster brit történész kimutatta, hogy Weishaupt olyan vegyi formulákat használt, amelyeket az ókori perzsáktól és egyiptomiaktól tanult, és amelyeket a társadalom bomlasztására használtak. Weishaupt egyik levele jól mutatja, milyen titkos módszereket alkalmazott mozgalmának a kézbentartására:

"A helyzetem azt követeli, hogy a tagok többsége számára én teljesen ismeretlen maradjak egészen addig, amíg meghalok. Arra kell szorítkoznom, hogy mindent csak öt-hat közeli munkatársam segítségével végezzek. Ez bizonyítja, hogy egy okos fej százezreket tud irányítani."/3/

Egy másik levelében pedig így ír:

"Két közvetlen alárendeltem van, akikbe beoltottam az én szellememet és vágyaimat, és mindkettőjüknek van további két alárendeltje, és így tovább. Ez a legjobb mód az utasítások kiadására, és a politikailag hatékony működésre."/4/

Captain A. H. M. Ramsay: "The Nameless War" (A névtelen háború) című művében megállapítja, hogy az illuminátus rendnek két ága volt, az egyiknek az élén Moses Mendelssohn frankfurti bankár állt, míg a bajor ág élén Adam Weishaupt, akit azonban a frankfurti Rotschild-ház finanszírozott, és Moses Mendelssohn látott el utasításokkal. Az illuminátusok első nagy akciója a nagynak nevezett francia forradalom előkészítése és végrehajtása volt. Ennek a nagyszabású és titkos központból vezérelt akciónak a valódi céljait, és átgondolt terveit csak azután fedezték fel a társadalomkutató tudósok, miután ezeket a terveket már végre is hajtották.

Az 1789-es francia forradalom a Római Birodalom bukása óta talán a legnagyobb horderejű esemény volt Európa történetében. A főleg Európa déli országaiban toborzott, lefizetett és a francia fővárosba szállított manipulált csőcselékből (és csak kis részben a párizsi lakosságból) álló nép, amelyet nyilvánvalóan megszerveztek a többi társadalmi osztály elleni fellépésre, korábban sosem jutott olyan szerephez, mint amelyet a francia forradalomban betöltött. Soha nem volt példa arra, hogy egy kisebbséget alkotó lázadó csoport egyidejűleg semmisítse meg a nemzeti lét olyan intézményeit, mint a királyság, a vallás, a nemesség, a papság, az alkotmány, a nemzeti lobogó, a naptár és még egyes helységeknek a nevei is. A legfontosabb, amit a vizsgálódó megállapíthat, hogy a francia forradalom nem az igazi franciák műve volt Franciaország megjavítása érdekében. Ez az akció olyan erőknek a tevékenységére utal, amelyek mindazt el akarták pusztítani, ami Franciaországot jelentette. Ezeket a megállapításokat Sir Walter Scott, neves brit történész és író tette. De megerősítette a forradalom egyik főszereplője, Robespierre, jakobinus vezér is.

Amikor megpróbálunk párhuzamokat vonni 1789. Franciaországa, 1640. Angliája, 1917. Oroszországa, 1918. Németországa és 1919. Magyarországa, vagy 1936. Spanyolországa között, akkor azt látjuk, hogy a forradalom egy már paralizált nemzetre mért csapást. Mindenütt jelen vannak a háttérből irányító szervezetek, a szinte korlátlan financiális erőforrások, és egy jól átgondolt, de titokban tartott koncepció, amelyek mind azonos cél elérését szolgálják. Meglepő hiszékenységgel azt képzeljük, hogy a csőcselék vagy a "nép" végre tud hajtani egy ilyen rendkívül bonyolult és költséges akciót. Ez a hibás feltételezés megakadályozza az események valódi jelentőségének a felismerését, és a forradalmi mozgalom igazi forrásának és céljának a megértését. A tudatosan beindított forradalmi folyamat elsőként paralizálja az adott társadalmat. Ezt követően hatalmas csapást mér a fennálló rendre. Az általános bénultság előidézéséhez szükséges a szigorú titoktartás. A társadalom bénultságának és tehetetlenné válásának a külső jelei az eladósodás, a társadalmi kontroll meggyöngülése, illetve elvesztése, és egy jól szervezett, a társadalomtól elkülönülő, azzal ellenérdekű szervezetnek a jelenléte.

Az adósság, különösen a nemzetközi eladósodás, az első és legfontosabb lépés. Az eladósodás segítségével az adott állam vezetői függőségi helyzetbe kerülnek. Ekkor egy tőlük idegen erő, a nemzetközi pénzkartell veszi át a háttérből a döntések befolyásolását. Ha az eladósodás megfelelő mértékű, akkor az hamarosan magával hozza a politikai tevékenység és az egész lakosság ellenőrzését. Hiszen, aki a pénzrendszert ellenőrzi, az ellenőrzi a gazdasági tevékenységet, az ipart, és ezen keresztül végül az államot is. A pénzrendszer segítségével előidézett függőségi helyzet és bénultság kiegészül a mesterségesen manipulált tömegek forradalmi megmozdulásaival, és a kettő együtt halálos csapást mér az adott nemzetre és államára.

1780-ban mesterségesen pénzügyi válságot idéztek elő a pénzrendszer és a politikai irányítás átvételére a háttérben már évek óta gondosan készülődő titkos körök. Az akkori világ legnagyobb pénzügyi hatalmasságai, akik a világ arany- és ezüstkészletének a többsége felett rendelkeztek, Európa nagy részét el tudták adósítani, köztük Franciaországot is. McNair Wilson "Napóleon élete" című munkájában megállapítja:

"Alapvető változás következett be Európa gazdasági struktúrájában azáltal, hogy a gazdasági élet alapja már nem a gazdagság, hanem az adósságpénz, a hitel lett. A korábbi Európában a gazdagságot a földbirtok, a gabona, a nyájak és az ásványi kincsek jelentették. Az új standard most már a pénznek egy bizonyos formája lett, amelynek hitel volt a neve."/5/

A Francia Királyság jelentősen eladósodott, ami önmagában nem lett volna leküzdhetetlen. A problémát az okozta, hogy a hiteleket és a kamatokat csak aranyban lehetett törleszteni. Ezért a király és tanácsadói elhatározták, hogy Franciaország reális, fizikai tárgyakban fekvő vagyonának és földbirtokainak a fedezetével pénzt bocsátanak ki. Ez elfogadható megoldásnak tűnt. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy áttörje azt a rendszert, amit a nemzetközi pénzügyi bankárok, akik a hitelt nyújtották, kialakítottak. A hitelekre kamatot kellett fizetni, és kizárólag nemesfémekkel lehetett őket törleszteni. Arany, ezüst és más nemesfémek azonban nem álltak megfelelő mennyiségben Franciaország rendelkezésére. A pénzrendszer urai a nemesfémkészletekkel rendelkező nemzetközi bankárok voltak, akinek ezekkel a készletekkel sikerült átalakítaniuk Európa pénzügyi rendszerét és kicserélniük a reálgazdaság igazi értékhordozó tárgyait, az uzsorakamatot igénylő kölcsönök millióira.

A szabadkőművesség 1730-ban érkezett meg Angliából Franciaországba. 1771-re már olyan jelentős mozgalommá alakult, hogy Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére lett a nagymestere. Ez a szabadkőművesség mind tagjainak személyes élete, mind közéleti tevékenysége szempontjából jószándékúnak tekinthető. Maga az Orleáni Herceg sem akart végsősoron mást, mint egy demokratikus, alkotmányos monarchiát, amelynek unokatestvére helyett majd ő áll az élén. Nem lévén különösebben tehetséges ember, kiválóan alkalmas volt arra, hogy az események igazi mozgatói megbújjanak mögötte.

Mirabeau márki, aki az Orleáni Herceg után átvette a forradalom vezető figurájának a szerepét, nagyrészt hasonló feladatot töltött be. Ő már tehetségesebb volt, mint orleáni Fülöp. A történelemből tudjuk, hogy őt is Moses Mendelssohn finanszírozta, és ő volt az, aki az illuminátus rendet elterjesztette Franciaországban. Mirabeau volt az is, aki felvette az illuminátusok rendjébe orleáni Fülöpöt és Talleyrandot, Napóleon későbbi miniszterét. Az illuminátus rend irányításával működött Franciaországban a Grand Orient szabadkőművesség, amely viszont szétágazott kék és nemzeti szabadkőművességre. Visszatérve Adam Weishauptra, akire a nemzetközi pénzkartell az illuminátusok bajor ágának a vezetését bízta, a történelmi események tanúsága szerint jól hajtotta végre feladatát. Az illuminátusokhoz tartozott a későbbiekben Marx, Engels és Lassal is. Ők bizonyos fokig átalakították az illuminizmust, de megőrizték alapvető doktrínáit. A hangsúlyt az emberbaráti elvekre helyezték, ugyanakkor kitartottak a forradalmi célok mellett.

A francia forradalom tanulmányozása azért aktuális ma is, mert ez volt a nemzetközileg megformálódott szervezett pénzhatalom második nagy horderejű történelmi akciója. Az első sikeres akciója, az angol forradalom, nem teljesen elégítette ki ezt a nemzetközi pénzhatalmat, és ezért a francia forradalom előkészítésére már sokkal több gondot fordított ügynökei útján. A történelmi adatok és beszámolók még mindig elég ellentmondásosak. Azok az írások, amelyek a forradalmi események sodrában születtek, általában csak egy-egy politikai csoport szempontjait tükrözik, nevezetesen a lojalistákét, a girondistákét, a dantonistákét vagy a jakobinusokét. Valójában egyik sem tanulmányozza az eseményeket a francia nép szempontjából. Valamennyi a tömegeket, a csőcseléket hibáztatja a korábban nem ismert kegyetlenkedésekért, bűnökért, de senki nem elemzi azokat a háttérerőket, amelyek ezt a hatalmat a csőcselék kezébe adták. Tény azonban, hogy a tömegek csak vezéreiket követték. A francia polgárokat azonban senki sem kérdezte meg, hogy kinek az uralkodását részesítenék előnyben. A forradalom valódi mozgatói végig a háttérben maradtak, és még a mai napig is a háttérben vannak.

Sokan a francia felvilágosodás nagy alakjainak, az enciklopédistáknak a szellemi megalapozó tevékenységére vezetik vissza a forradalmi eseményeket. Kétségtelen, hogy a filozófusok nagy szerepet játszottak az események előkészítésében. Elképzeléseik közvetlenül hatottak az arisztokráciára és a művelt polgárságra. A parasztság azonban nem volt tájékozott a filozófiai kérdésekben, őket elsősorban a földkérdés, a learatott gabona tulajdonjoga és az adózás foglalkoztatta, amely gyakran munkájuk teljes eredményét elvette tőlük. Ebben az időszakban a francia mezőgazdaság a legfejlettebb volt Európában. A lakosság, a francia nép egésze - az általános vélekedéstől eltérően - jól élt a többi néphez képest. XVI. Lajos reformjai további fejlődést tettek lehetővé a franciák számára. A király elkövetett mindent, hogy csökkentse a tömegekre nehezedő terheket. Lehetővé tette, hogy a gabonát adómentesen értékesítsék, és 1779-re megszüntette a rabszolgaság minden formáját az országban, később pedig törvényen kívül helyezte a kínzást, végül pedig lehetővé tette a protestáns és a nem keresztény vallások gyakorlását is. Több alkalommal is csökkentette a királyi család és a királyi udvar költségeit, valamint általános reformot vezetett be a börtönökben és a kórházakban.

A pénz monopóliumát kézben tartó elit azonban nem rokonszenvezett ezekkel a reformokkal. A lakosság zöme viszont tisztában volt azzal, hogy ki védelmezi jogait, és ezért lojális maradt a királyhoz. Ugyanakkor elégedetlenek voltak a rendi gyűléssel, amely elsősorban a privilegizált osztályok tagjaiból állott. A király reformjai felbátorították a rendi gyűlésből kirekesztett osztályokat, hogy követeljék a kormányzati rendszer megváltoztatását. A privilegizált osztályok veszélyeztetve látták emiatt az előjogaikat, és ezért lépéseket tettek politikai státuszuk megerősítésére. Ez a vállalkozás volt tulajdonképpen a Francia Forradalom, amelyet bizonyíthatóan nem a nép kezdeményezett, hanem a nép elnyomói. Tény, hogy a forradalmi szerzők mind rojalisták voltak, Lafayette márki kivételével.

A forradalom egyik fő kezdeményezője a már említett Fülöp orleáni herceg volt. A forradalom kitörése előtt a XVI. Lajos új adókkal sújtotta a privilegizált osztályokat, amelyeket az Orleáni Herceg illegálisnak minősített, ezért a király száműzetésbe küldte. Ebben a helyzetben viszonylag könnyű volt Mirabeau-nak orleáni Fülöpöt megnyerni az illuminátusok céljai számára. Mirabeau és Lacloss segítette orleáni Fülöpöt, hogy egy ügynökhálózat segítségével fellázítsák a tömegeket az Ancien Regime, azaz a régi rend és a királyi udvar ellen. Ez a lázító tevékenység 1789-ben a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal érte el a csúcspontját. A pénzmonopolisták azokkal az emberekkel szövetkeztek, akik őellenük lázították a tömegeket. Egyidejűleg természetesen egyre aktívabbá váltak a szabadkőművesek és az illuminátusok is, akik, mint már utaltuk rá, meg akarták szüntetni a vallást és a dinasztikus kormányzást Európában. Robespierre jakobinus vezér azt ígérte a munkásoknak, hogy egy olyan új korszak jön, amelyben az urak lesznek a szolgák, és a szolgák lesznek az urak.

Poroszország is fontos szerepet játszott a franciaországi káosz és az anarchia előidézésben. Nagy Frigyes porosz király is sokat költött arra, hogy lejárassa a Habsburg házból származó Mária Antoinettet, és ez által meggyöngítse a kapcsolatot Franciaország és Ausztria között. Mária Terézia leánya, a francia királyné, valóban baráti kapcsolatokat akart szülőhazája és Franciaország között, és ezért szemben állt Poroszországgal. Mindazonáltal a félrevezetett tömegek, akik azt hitték, hogy Mária Antoinette a franciák ellen van, gyűlölni kezdték a királynét. A porosz nagykövet számos rágalmazó pamfletet és más publikációt hozott forgalomba Mária Antoinette ellen.

Anglia, amely nem bocsátotta meg Franciaországnak, hogy az amerikai Függetlenségi Háborúban London ellen foglalt állást, szintén nagy szerepet játszott a Francia Forradalom előkészítésében.

1778-ban a már szerveződő és működő pénzkartell elsősorban Adam Weishaupton keresztül kezdeményezte a franciaországi forradalom előkészítését. A felkelés célja nemcsak a király megdöntése és a keresztény vallás háttérbe szorítása volt, hanem az is, hogy háború jöjjön létre Franciaország és a többi európai ország között, amely lehetővé teszi a pénzkartell számára, hogy hitelekkel finanszírozza a szemben álló feleket. Ez a magyarázat arra, hogy a pénzkartell a forradalomban szemben álló erők mindegyikét finanszírozta. Így bizonyíthatóan ugyanabból a forrásból kaptak pénzt a rojalisták, a girondisták, az orleánisták, a jakobinusok, a dantonisták, a sans culotte-ok és mások.

A vörös zászlót először 1789-ben bontották ki, azóta valamennyi baloldali és kommunista mozgalom ezt a zászlót tekinti a szimbólumának. Minél többet tudunk meg a forradalomról, annál inkább zavarbaejtőek a tények. A Francia Köztársaságot nem az előbb felsorolt csoportok közül valamelyik jelentette be, hanem a királyi nemzetgyűlés. Ez a tény felveti azt a kérdést, hogy miért kellett Franciaországnak sok ezermillió frank értékű pusztulást elszenvednie a reformok nevében, amikor ezeket a reformokat önként felajánlotta a király. A szokásos válasz, hogy azért történt annyi véres kilengés a forradalom alatt, mert a társadalom alsó osztályai gyűlölték a privilegizált osztályokat, és a vérrontás a bosszújuk volt. Ez már azért sem helyes válasz, mert a meggyilkoltaknak még az 5%-a sem volt arisztokrata. Az áldozatok 95%-a az egyszerű emberek soraiból került ki. Az is jogos kérdés, hogy a forradalom vezetőit miért gyűlölte a nép? Robespierre így fogalmazott: "Minden francia ellenünk van." Minderre az adja meg a választ, hogy a francia forradalmat, és a további forradalmakat is a háttérből a pénzvagyon tulajdonosok egy kis csoportja kezdeményezte, koordinálta és pénzelte, akiknek nem sok közük volt a néphez, kivéve azt, hogy a munkájukat kizsákmányolták. Ezért nyugodtan nevezhetnénk az 1789-es francia forradalmat az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel együtt finánckapitalista forradalomnak, minthogy e forradalmak ötlete, stratégiája és a végrehajtásukhoz szükséges pénz a pénzvagyon felett rendelkező kapitalista köröktől, a pénzügyi oligarchiától származott. Könnyű azt is megfigyelni, hogy a francia forradalomban, és az utána következő forradalmakban is, a szabadságot feláldozták a hamis egyenlőség demagóg jelszavára hivatkozva. Egyenlőség soha nem létezett és ma sem létezik. Még az esélyegyenlőség, és a jog előtti formális egyenlőség is nagyrészt csak óhaj, amelyre törekedni lehet és kell, de amelyet nem lehet elérni.

Franciaországban lényegében az történt, hogy a királyi hatalmat felváltotta a rendi gyűlés átalakulásából létrejött korlátlan hatalmú alkotmányozó nemzetgyűlés. Ez viszont az illuminátusok és a szabadkőművesek közvetítésével a rejtőzködő, háttérből irányító nemzetközi pénzoligarchia utasításait hajtotta végre. Maga Robespierre is utalt arra 1794. június 26-án elmondott utolsó beszédében, hogy a forradalmat lényegében külföldi ügynökök szervezték:

"Nem bízom ezekben a külföldiekben, akiknek hazafias álarc fedi az arcát, és akik jobb republikánusoknak akarnak tűnni, mint mi. Ezek az ügynökök külföldi hatalmakat képviselnek, és el kell őket pusztítani."/6/

Ezért a kijelentéséért Robespierre-nek a fejével kellett fizetnie. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jakobinus vezér tájékozott volt, és ismernie kellett ezeket a külföldi hatalmakat és ügynökeiket. Egy bizonyos időpontban már szeretett volna tőlük szabadulni, de nem helyesen mérte fel erejüket.

Tekintsük most át időrendben a forradalom kiemelkedő eseményeit. 1789-ben két tényező is válságos helyzetet idézett elő. Az egyik a fenyegető éhínség volt, amely pánikot okozott, a másik pedig az, hogy elözönlötték Párizst olyan háttérből irányított és pénzelt személyek, akik sem parasztok, sem munkások nem voltak, és akik azt a parancsot kapták, hogy keltsenek félelmet a lakosság körében. Egyes történészek szerint ezek az idegenek külföldi akcentussal beszéltek, és Dél-Franciaországból, valamint Olaszországból érkeztek. Megbízóiktól napi 12 frank díjazásban részesültek. Mindez ellentmond annak az általános feltételezésnek, hogy a forradalom a párizsi nép spontán lázadásának az eredménye volt.

1789. júniusában a nemzetgyűlés küldöttei két táborból álltak. Az egyik reformokat akart, a másik ellenezte ezt. A forradalom történetíróinak egy része azt állítja, hogy az új alkotmány elfogadását a nemesség és a papság azért ellenezte, mert féltette előjogait. Az Orleáni Herceg és több barátja, valamint a Robespierre által vezetett, és főleg jogászokból álló frakció volt a hangadó a nemzetgyűlésben. Jelen volt a törvényhozásban a királyi demokrata párt is, a későbbi alkotmányos párt, amelynek egy bíró, Jean Joseph Mounier, volt a vezetője. Ennek a pártnak a programja számos francia tetszését elnyerte. Az Orleáni Herceg elsősorban a királyi család eltávolítását kívánta, míg Robespierre a monarchia megszüntetését. Mindkettő a franciák többségének az akarata ellen tevékenykedett, mert a nép elsősorban alkotmányos monarchiát kívánt. A francia társadalom a királyi uralom évszázadai alatt alkalmazkodott ehhez az intézményhez, és nem is kívánta sem a király eltávolítását, sem a királyság felváltását köztársasággal.

XVI. Lajos személyében jogaik védelmezőjét látták, aki folyamatosan csökkenti a nemesség privilégiumait, és növeli az átlagember jogait. A király személyesen is megjelent a nemzetgyűlésben, és javaslatokat terjesztett elő a nemesség és a papság pénzügyi kedvezményeinek, valamint az ingatlan- és jövedelmi adónak a megszüntetésére, amelyet kizárólag a parasztok és a polgárok fizettek, továbbá lépéseket tett a földesurak részére végzett ingyenmunka, vagyis a robot törvényen kívül helyezésére. A király ezen kívül kezdeményezte a sajtószabadság alkotmányos biztosítását több más humanitárius változtatással egyetemben. Az uralkodó közölte a képviselőkkel, hogy ha nem támogatják javaslatait, akkor ő egymaga is bevezeti ezeket a reformokat. Ez azt jelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést, és a reformokat királyi rendelettel vezeti be. A király javaslatai valamennyi frakcióban zavart okoztak. Az orleánisták, a nemesség és a papság előjogainak az elvesztésétől féltek. A republikánusok viszont attól tartottak, így elveszíthetik a lehetőséget, hogy a nép nevében léphessenek fel a királlyal szemben. A király ugyanis pontosan azokat a változásokat kívánta, amelyekért ők harcolni akartak ellene. A király javaslatainak az elfogadása egyet jelentett az alkotmányos monarchia bevezetésével, amely pontosan azért, mert a király akarta bevezetni, elfogadhatatlan volt - bár különböző okokból - valamennyi rend képviselőjének.

A királynak ebben a pillanatban kézbe kellett volna vennie az események irányítását, hiszen övé volt a hadsereg, és a lakosság többsége is az ő oldalán állott. XVI. Lajos azonban habozott, és csupán néhány miniszterét váltotta le. A forradalmat háttérből irányító erők ekkor szónokokat küldtek Párizs különböző negyedeibe azzal a speciális feladattal, hogy figyelmeztessék a lakosságot, miszerint a királyi csapatok várhatóan majd támadást intéznek Párizs polgárai ellen. Ezek a fizetett szónokok felszólították a párizsiakat, hogy fegyverkezzenek fel, és szálljanak szembe az ellenséggel, vagyis a király katonáival. Növekvő félelem, és pánikhangulat lett az eredmény. Mindez párosult a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal. Az Orleáni Herceg és a vele együttműködő összeesküvők felvásároltak minden kapható gabonát, és elrejtették Párizson kívüli raktáraikban. Ezt kiegészítették a szándékosan terjesztett rémhírek. Július 12-én például elterjedt, hogy a nemzetgyűlés küldötteit Versailles-ban megölték, az Orleáni Herceget pedig a Bastille-ban bebörtönözték, és halálra ítélték. A pánikhangulat különösen St. Antoine és St. Michel karületet kerítette hatalmába, ahol a legtöbb uszító külföldi volt található. Ezek a Párizsba hozott és fizetett ügynökök felfegyverkeztek a tőrtől a vasvilláig minden elérhető eszközzel, gyújtogattak és raboltak. Ez arra ösztönözte a legszegényebb, éhező párizsiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Harmincöt-negyvenezer lázadó verődött össze, és megjelent a színen Danton is, az Orleáni Herceg új szónoksztárja. Július 14-én félreverték a francia főváros harangjait, az utcai szónokok pedig arra biztatták a felkelőket, hogy ne várják meg a király közeledő katonáit, hanem azonnal foglalják el a Bastille-t, és szabadítsák ki az Orleáni Herceget, továbbá fegyverkezzenek fel az ott található fegyverekkel.

Elsősorban megint az idegenek teljesítették ezt a felhívást, és viszonylag kevés párizsi csatlakozott hozzájuk. A felizgatott tömeg azonban csaknem üresen találta a Bastille-t. Ez a királyi börtön, amely egyébként tisztességesen berendezett szobákból állt, ahol minden szükséges kényelem megvolt, és az élelem is kellő mennyiségben és minőségben állt rendelkezésre, a lázadás idején mindössze hét lakóval rendelkezett, és ezek is többségükben közönséges bűnökért lettek elítélve, nem politikai foglyok voltak. Céltalan volt a Bastille elfoglalása azért is, mert a király már korábban elhatározta a lebontását, és már készen álltak a tervek egy szép tér kialakítására. A börtönnek használt erődöt azért tudta könnyen elfoglalni a csőcselék, mert maga a király tiltotta meg ott állomásozó csapatainak, hogy fegyvereiket használják. Ennek dacára a Bastille őrségének a parancsnokát a lázadók nyomban meggyilkolták, és ezt követően a levágott fejét körbehordozták Párizsban. A csőcselék ugyanígy tett az őrség többi tagjával is, miután azok letették a fegyvert. Egyedül a svájci katonák nem adták meg magukat, és ők harci alakulatot formálva távoztak. Párizs nyolcszázezer polgárából csak egyezer vett részt a Bastille ostromában. A lázadás vezetői megpróbálták igazolni az őrséggel szemben elkövetett kilengéseket azzal, hogy a lázadók az igazságért, a szabadságért és az egyenlőségét ontottak vért. De már ekkor minden jel arra utalt, hogy ez a vérrontás a magasabb körökben dúló hatalmi harc következménye volt.

A forradalmat a háttérből irányító hierarchia nem volt megelégedve a Bastille elfoglalásának eredményeivel. A lakosság kiábrándult az üres ígéretekből és a semmivel nem igazolt kegyetlenkedésekből. Mirabeau és Moulin azonban mindent elkövetett, hogy igazolja ezeket a cselekményeket, és újabb akciókra ösztönözze a párizsiakat. A lázítók főleg a nemzetgyűléshez tartozó jogászok voltak. Hamarosan kiterjesztették tevékenységüket Franciaország többi részére is. Leveleket küldtek szét Franciaország-szerte azt állítva: brit és osztrák csapatok közelednek, hogy megtámadják a franciákat. A lakosság pánikba esett, fegyverkezni kezdett, és ez lassan anarchiához vezetett. Marseille-ből és Olaszországból felbérelt lázítók érkeztek Franciaország különböző tartományaiba, hogy rávegyék a lakosságot a lázadásra. Elsősorban a nemességet és a papságot támadták, de számos paraszt is az áldozatukká vált. Voltak olyan helyek, mint például Burgundia, ahol több község is összefogott, és szembeszállt a lázítókkal. Ezeknek a lázítóknak a zsebeiben olyan - állítólag a király által aláírt - iratokat találtak, amelyek utasítást tartalmaztak a kastélyok és az apátságok felgyújtására, amiért azok résztvettek az élelmiszerhiány előidézésében. Ez a stratégia hatásosnak bizonyult, mert a lakosság tudott a király erőfeszítéseiről, amivel korlátozni akarta a privilegizált osztályoknak az előjogait. Tény, hogy a nemesség és a papság kizsákmányolta az alsóbb osztályokat, de ez a két osztály volt az egyedüli kapcsolat a királyi udvar és a lakosság között. Ennek a kapcsolatnak a felszámolása lehetővé tette az abszolút monarchiának a bevezetését, amely viszont az Orleáni Herceg elképzelése volt. Ez azt jelentette volna, hogy csak egy hatalom van, és a lakosság egésze védelem nélkül marad.

A köztársaságiak, a háttérben meghúzódó pénzügyi körök eszközei, le akarták rombolni a monarchiát, és egy új republikánus rendet akartak a helyébe. A nemzetgyűlésben augusztus 30-án már azoknak a fejét követelték, akik támogatták a királyhű frakción belül az alkotmány bevezetését. A király bejelentette, hogy valamennyi javaslatot megvétóz, ha reformjait a nemzetgyűlés nem hagyja jóvá. Az egyszerű franciák nem értették pontosan, mit jelent a vétó. A felbérelt agitátorok ezt is úgy magyarázták, hogy a király ellenük akar lépéseket tenni. A félremagyarázott és félreértett vétó szó, valamint a mesterségesen előidézett éhínség, tette lehetővé a Versailles elleni menetet. Az egyedüli cél a királyi pár megölése volt, ez azonban ekkor még nem sikerült. Amikor a király személyesen állt a lázadók elé, akkor a többség megéljenezte. A király ezúttal is megtiltotta testőrségének, hogy használja fegyvereit. A francia uralkodó azonban nem vette észre, hogy az a tömeg, amelyikkel szembenéz, zömében lefizetett csőcselékből áll.

A Tuileries-k elleni invázió

Az orleáni frakció 1792-re csaknem teljesen szétesett, és az Orleáni Herceg is száműzetésben élt saját birtokán. Leghatalmasabb szövetségese, Mirabeau, ekkor már elhagyta őt. Ebben az időben a lefizetett, mondhatni hivatásos csőcselék, új párt neve alatt jelent meg: "A Sabbath Pártja". Ennek vezető tagjai: Rotondo, Cavallanti és Malga volt. Mindhárom vezető látható volt az erőszakosságok és a vérrontások helyén. Rotondo volt megbízva azzal, hogy ölje meg Mária Antoinette királynét. Ez a terv csak egy véletlen folytán nem sikerült. Ebben az időben a királyi pár gyakorlatilag már fogoly volt a saját palotájában. Ebben a reménytelen helyzetben a király segítségért fordult Európa más uralkodóihoz. II. Lipót osztrák császár, Mária Antoinette testvére, azonban nem akart segíteni. II. Vilmos porosz király pedig riválisa volt Franciaországnak, és szívesen látta további gyengülését. Csak III. Gusztáv svéd király volt hajlandó a segítségnyújtásra, noha őt semmiféle családi kapcsolat nem fűzte a francia királyi udvarhoz. A segítségkérés tovább rontotta a királyi pár helyzetét, mert lehetővé tette a lázadás szervezői számára, hogy ne csak általában a királyi udvart vádolják, hanem személyesen a királynét tegyék felelőssé az "árulásért". Mayer Amschel Rothschild Ephraim-ot küldte Franciaországba, aki hatalmas összegeket vont ki a különböző bankokból, és ezt a további lázadások szervezésére fordította. A forradalmárok kampányt indítottak XVI. Lajos ellen, és a jakobinusok követelték, hogy XVI. Lajost fosszák meg a tróntól, és helyét vegye át az Orleáni Herceg, mint Franciaország régense. A fellázított csőcselék rendszeresen provokálta a hadsereget, amely az egyik alkalommal rálőtt a lövöldözőkre és kődobálókra. Lafayette volt ekkor a francia nemzetőrség főparancsnoka, és ő rendelte el a sortüzet a hadsereg tekintélyének a védelme érdekében. Lafayette köztársasági volt, mégis a király számlájára írták a parancsát, amely további okot nyújtott a király elleni vádaskodásoknak. 1791. június 14-én a nemzetgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyek érvénytelenítettek több fontos jogot, amelyet a parasztok és a munkások korábban kiharcoltak maguknak. Így, többek között megfosztották őket attól, hogy részt vehessenek az elnökválasztáson, megillesse őket a szólásszabadság, joguk legyen kifogásolniuk a kirótt adókat. Nehéz megérteni, hogy olyan személyek, mint Danton, Marat és Robespierre, akik állandóan a népre hivatkoztak, miért vették el ezeket a jogokat a francia parasztoktól és munkásoktól. Ezeket a jogfosztó rendelkezéseket aztán a legkegyetlenebb eszközökkel érvényesítették a jakobinus diktatúra alatt.

Noha a király elé terjesztett alkotmány szövege nem elégítette ki a lakosság igényeit, a nemzetgyűlés kényszerítette XVI. Lajost, hogy azt hagyja jóvá. Testvéréhez írott levelében döntését így magyarázza meg XVI. Lajos:

"A francia állam a teljes összeomlás széléhez érkezett, amely azonnal be fog következni, ha valaki erősebb gyógyszerrel kívánja kúrálni, mint amennyit be tud fogadni. A jelenlegi szomorú helyzet oka a bizalmatlanság és a versengés a különböző pártok között, amelyek felbomlasztották a kormányzatot. Az állami tekintély helyreállítására csak két alternatíva van: az egység vagy az erő. Erőszakot csak külföldi csapatok vethetnek be, ez háborút jelent. Megengedhet-e egy király háborút a saját országában? Nem lesz-e rosszabb a gyógyszer, mint a betegség? Elvetettem ezt az elgondolást, és elfogadtam az egyedüli másik lehetőséget, az alkotmányt. Lehetővé teszem a népnek, hogy kipróbálja, és saját maguk ismerjék meg a bajok okait. Úgy vélem, hogy az alkotmány elfogadásával jobb rendet hozok Franciaország számára, mint az elutasításával..."/7/

Ezt követően XVI. Lajos levélben kérte az osztrák császárt, hogy tartózkodjon minden további beavatkozástól. Így nemcsak a belső béke állhat helyre, de fennmaradhat a béke Franciaország és Európa többi része között is. A lakosság zöme nagy lelkesedéssel fogadta a király döntését az alkotmány elfogadásáról. Az összeesküvők, elsősorban a jakobinusok, azonban nem lelkesedtek a kialakult helyzetért. A király azáltal, hogy elfogadta az alkotmányt, keresztülhúzta terveiket. A jakobinusok, mint az illuminátusok követői, ekkor nekifogtak a monarchia felszámolásának tekintet nélkül arra, hogy az milyen eszközöket igényel. Az 1789-ben megválasztott képviselők az új alkotmány értelmében elveszítették mandátumukat, és helyükbe újak érkeztek, akiket kizárólag a jakobinusok választottak ki. Ekkor Franciaország népét már csak az agitátorok és jakobinus együttműködőik képviselték. Mirabeau-nak az a kijelentése, hogy: "Szabadságunk csak akkor lesz biztos, ha hullákra lesz alapozva" megvilágítja az ekkor érvényesülő közhangulatot. A francia forradalom vezetői akarva-akaratlanul már a Frankfurtból szétágazó pénzhatalom stratégiai céljait szolgálták. Ekkor jelennek meg a színen a sans culotte-ok. Ezek a lefizetett fiatal bandák napi néhány frank fizetségért légiókba tömörültek. Valamennyien vörös sapkát viseltek, és vasvillával és csákánnyal voltak felfegyverkezve. Naponta elárasztották a Tuileries-k parkjait és szidalmazták a királyi párt, készülve a június 20-ra tervezett támadásra a királyi család ellen. Június 19-én, egy nappal a támadás előtt, az agitátorok tüzes beszédekkel, ingyen borral és pénzzel próbálták rávenni a járókelőket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Az ily módon összeverbuválódott tömeg elindult a királyi palota ellen. A palotát tizenhat üteg védelmezte, hatszáz rendőr és húsz ágyú. Ha a király nem tiltotta volna meg katonáinak, hogy lőjenek, a csőcselék soha nem lett volna képes a támadásra. Bonaparte Napóleon egy közeli vendéglőből tanúja volt az eseményeknek. Ekkor mondotta:

"Micsoda barmok! Hogyan engedhették meg, hogy ez a csőcselék támadjon? Néhány százat le kell lőni közülük, és a többi visszafordul és elszalad, hogy mentse az életét."/8/

A támadás során a király ismét megtiltotta a katonáknak fegyvereik használatát. XVI. Lajosnak bátor magatartásával sikerült a támadók hangulatát megváltoztatnia, és még egyszer megmentenie családjának az életét. Mint már utaltunk rá, a párizsi polgárok többsége nem vett részt a zavargásokban. Számos francia hazafi állította: "Történelmi tény, hogy a forradalom alatt elkövetett bűncselekményeket nem a nép, hanem egy másik láthatatlan kéz követte el." Franciaország tartományaiból számos petíció érkezett a nemzetgyűléshez, amelyek elítélték a párizsi kilengéseket. A lakosság jelentős része tudta, hogy mindezekért a jakobinusok felelősek, és ezért követelte a megbüntetésüket. Lafayette, a francia nemzetőrség parancsnoka, tiltakozott a nemzetgyűlésnél, mégsem volt kész a Jakobinus Klub feloszlatására, noha az oldalán állt a fegyveres erő, és a lakosság is támogatta. A forradalom háttérszervezői megértették, hogy valamennyi vádaskodásuk a király ellen nem elég ahhoz, hogy a királyt eltávolítsák és megöljék. Ezért még nagyobb bűnök elkövetésével kezdték vádolni. A Berlinben székelő porosz király, amely érdekelt volt, hogy megszakadjanak a családi kapcsolatok Ausztria és Franciaország között, felvonultatta csapatait a francia határra. Az osztrákok ugyanezt tették, és ez alkalmat nyújtott XVI. Lajos hazaárulással történő megvádolására. Az volt a feltételezés, hogy a külföldi csapatok nemcsak a forradalmárokat, de a többi közembert is támadni fogják. A zavargások szervezői ekkor további lefizetett személyeket toboroztak és szállítottak Marseille-ből Párizsba a már korábban odavitt csőcselék feltöltésére. Sokan voltak közülük, akik éppen csak most szabadultak Görögország, Olaszország vagy Spanyolország börtöneiből, és munkanélküliként kerestek menedéket a francia kikötővárosban. Egy hónapon belül több ezer ilyen csavargó érkezett Párizsba.

A francia önkormányzat egyik küldöttsége követelte a király lemondatását, mert támadást akart intézni külföldi csapatokkal a polgárok ellen. Párizs forradalmi szekcióinak egyike csatlakozott hozzájuk. Ezután a különböző frakciók titkos tanácskozásba kezdtek a királlyal azért, hogy megzsarolják. Köztük volt Danton, aki jelentős összegű pénzt kapott a palotától cserébe azért az ígéretéért, hogy nem vesz részt a lázadásban. Augusztus 9-én, az úgynevezett Általános Forradalmi Tanács, elrendelte valamennyi harangnak a megkongatását. El lehet gondolni, hogy ez milyen pánikot keltett. Egyidejűleg valamennyi kormányzati kulcspozíciót elfoglaltak a forradalmárok. Kettő közülük már korábban is - a polgármesteri és a főügyészi - már hozzájuk tartozott. Mind a polgármester, mind a főügyész, döntő szerepet játszott az ezt követő eseményekben. A polgármester ekkor a nemzeti gárda főparancsnoka is volt, és ennek az egyik egysége őrizte a királyi palotát Mandat márki parancsnoksága alatt, aki tisztességes katona volt, és kész volt meghalni a királyért. Mivel ezt tudták az illetékesek, ezért Mandatot a városházára rendelték, és beszámoltatták arról, milyen lépéseket tett a palota védelmére. A találkozóra reggel 7 órakor került sor. Fél órával később Rossignol, Dantonnak egy közeli szövetségese, meggyilkolta Mandatot a városháza lépcsőjén.

Ily módon a palota védői parancsnok nélkül maradtak, és ez döntően befolyásolta az események menetét. Amikor a csőcselék közelített a palotához, a király, aki már nem volt képes átlátni a helyzetet, ismételten arra adott parancsot a katonáknak, hogy ne lőjenek. A tömeg körülvette a palotát, de még nem tudta elfoglalni. Ebben a pillanatban megjelent a helyszínen Roederer főügyész, aki rávette a királyt, hogy hagyja el a palotát, és menjen át az ő védelme alatt a nemzetgyűlésbe, ahol biztonságban lehet ő és családja. Mária Antoinette ellenezte ezt a tervet, Roederer azonban megfenyegette, hogy ebben az esetben ő felel nemcsak a saját, hanem a király és a fia, valamint leánya életéért. A király azonban, aki mindenáron el akarta kerülni a vérrontást, beleegyezett a tervbe. A királynő biztosítékokat követelt a királyi család biztonságára.

Amikor a király a nemzetgyűlésbe érkezett, kijelentette a küldötteknek:

"Tisztelt küldöttek! Azért jöttem, hogy elejét vegyem egy nagy bűnnek, és bízom abban, hogy nem választhattam volna biztonságosabb helyet."/9/ Az események azonban azt bizonyítják, hogy a király tévedett. Miközben ő a nemzetgyűlésben beszélt, testőreit meggyilkolták, és fejeiket karóba húzva végighordozták a városon. Életükkel fizettek azért, hogy engedelmeskedtek a király parancsának: ne lőjenek! A királyi palota parkja tele volt a legyilkolt katonák holttesteivel. A felizgatott tömeg rombolt és rabolt. Számos asszony beöltözött Mária Antoinette ruháiba, és részegen az ágyára feküd. Drága bútorokat egyszerűen összetörtek és kihánytak az ablakokon. Feltörték a pincéket, és a csőcselék annyira lerészegedett, hogy ez önmagában több mint kétszáz életet követelt - állítja Prudhomme. Napóleon is jelen volt a Tuileries-k ostrománál, és élete végén kijelentette, hogy egyetlen csatája után sem látott annyi hullát, mint ezen az augusztusi napon.

A forradalomra emlékező írók természetesen mellőzik a pontos beszámolót az itt történtekről. Így, pl. nem tesznek említést arról, hogy milyen kannibál orgia zajlott, hogy nemcsak húst sütöttek a legyilkolt svájci katonák testéből, de az Orleáni Herceg egyik közeli szövetségese, Grammont színész, még egy pohár vért is ivott az egyik áldozat testéből. Noha a forradalom vezérei nem vettek részt a Tuileries-k ostromában, valamennyien azt állították, hogy ez volt az ő legnagyobb győzelmük. Danton, Marat és Robespierre eltűntek Párizsból, és csak több nap után tértek vissza a nemzetgyűlésbe. Mivel 1792. augusztus 10-ét az egész forradalom legnagyobb dátumának tekintik, ezért érdemes közelebbről szemügyre venni e nap következményeit. Először is, ez teljesen megbénította Franciaországot. Másodszor, Lafayette tábornok elhagyta Franciaországot, és menedéket keresett Ausztriában, ahol őt a magdeburgi börtönbe vetették. Ezen túlmenően a nép mindent elveszített, amit az előző években kiharcolt magának. Az új urak hozzáláttak egy újabb, és még félelmetesebb szolgaság kialakításához. A következményekhez tartozik az is, hogy megjelent Párizs terein egy szerkezet, amelyet a középkori Németországban a lefejezéshez használtak, és amely nevét egy francia orvosról, Joseph Guillotin-ról kapta. Guillotin a nemzetgyűlés tagja volt, és ő ajánlotta ezt a szerkezetet a fájdalom nélküli kivégzéshez. Ez a hírhedt kivégzőeszköz lefejezte Franciaország királyi hatalmát, megtizedelte a nemességét és a papságát, és bevezette az általános anarchiát. A káosz és a guillotin-tól való félelem hamarosan terrorizálta a lakosságot, és engedelmes csordává alacsonyította a francia polgárokat.

A forradalomban részt vevő számos frakció nem tartott fenn szoros kapcsolatot egymással, és főleg arra törekedtek, hogy riválisaikat megsemmisítsék. Nem törődtek azzal, hogy milyen eszközöket vesznek igénybe, szemük előtt a végső cél: a teljes hatalom megszerzése lebegett. A lakosságnak a némasága és passzivitása aggodalommal töltötte el a vezetőket. Megértették, hogy a lefizetett ügynökök és a felbérelt csőcselék támogatása nem elégséges. Világos volt számukra, hogy aki nincs velük, az ellenük van. Marat ebben az időben bujkált, de rejtekhelyéről minduntalan további fejeket követelt. 1790-ben - Marat szerint - még elég lett volna öt-hatszáz ember lefejezése a forradalom győzelméhez, 1792-ben már azt magyarázgatta, hogy legalább kétszázhatvanezer embert kell megsemmisíteni, méghozzá a lehető legrövidebb időn belül.

A forradalom első szakaszát az orleánisták hajtották végre. A második szakaszt a girondisták, Madame Roland vezetésével. Ezután Marat lett a teljhatalmú párizsi városházának a szellemi vezére. Ő tervezte meg és készítette elő a forradalom harmadik menetét, a szeptemberi tömeggyilkosságot, a terror uralmát. Nem élt addig, hogy láthatta volna munkájának eredményét, mert egy fiatal francia nő végzett vele. Danton lett az igazságügy-miniszter, amely egyben szabaddá tette az utat szinte mindenfajta kegyetlenség és atrocitás előtt. A Párizsi Kommün jóváhagyta Marat javaslatát a túlzsúfolt börtönök kiürítésére, mégpedig úgy, hogy megölik a bebörtönzötteket. Az volt a kérdés csupán, hogy hogyan lehet ezt a lehető legrövidebb idő alatt a leghatékonyabb módon végrehajtani. Marat a börtönök felgyújtását javasolta. Mások a börtöncellák vízzel való elárasztását tartották jó módszernek. Megint mások a kivégzéseket ajánlották, de nem volt elég hóhér. Végül is úgy döntöttek, hogy a tolvajokat és a gyilkosokat szabadon engedik, és őket bérelik fel a többi rab meggyilkolására.

A gazdagabb polgárok letartóztatása augusztus 29-én kezdődött. Három nap alatt hatezer polgárt vettek őrizetbe, akik közül többnek megvesztegetéssel sikerült kiszabadítania magát. Danton kijelentette, hogy csak a merészség és a még több merészség mentheti meg Franciaországot. Ugyanezen az estén azzal dicsekedett vacsoravendégei előtt, hogy: "Megdermesztettem őket. Most már megkezdhetjük a gyilkolást." Különleges meghatalmazású küldöttei továbbították ezt a parancsot, és ezzel elkezdődött a tömeggyilkosság. Ebben az időben a Hotel de Ville, számos templom, kolostor, iskola és apátság vált börtönné. Nehéz leírni, hogy minden egyes börtönben mi történt, de tanúvallomásokból mégiscsak fogalmat alkothatunk az ott lejátszódott szörnyűségekről. Az egyik apátságban például valamennyi szerzetest megölték. A párizsi városi törvényhatóság képviselője minden egyes szerzetes meggyilkolásáért ígért 24 frankot. Miután végeztek az apátságban, a gyilkosok átmentek a Karmelita Kolostorba, ahol kétszáz pap volt összezárva. Másfél órán belül 119-et felkoncoltak közülük. A többinek sikerült elrejtőznie. A mészárlás alatt a Nemzeti Rendőrség őrizte a kolostort, nehogy a népharag meg tudja akadályozni a gyilkosokat a mészárlásban. A következő öt nap és öt éjjelen át brutálisan meggyilkolták a börtönök tehetetlen lakóit, köztük az őröket, a segédszemélyzetet, szolgákat, a paloták kertészeit, papokat és szerzeteseket, a királyi palota teljes svájci őrségét, a királynő szolgáit és így tovább. A gyilkolásban résztvevőket a levágott fejek szerint fizették. Negyven levágott fejért harmincöt frankot kaptak. Azt a parancsot, hogy a köztörvényes bűnözőket a foglyok legyilkolása előtt eresszék szabadon, nem mindenütt hajtották végre. Ezért így például Conciergerie-ben 320 köztörvényes bűnözőt is megöltek a foglyul ejtett arisztokratákkal együtt. Chateleb-ban pedig 223 tolvaj is életét vesztette a többi fogollyal együtt. (A párizsi rendőr-prefektúra pontosan vezette a nyilvántartást a fenti eseményekről. Ezért az 1871-ben hatalomra került Párizsi Kommünig meg is volt 24 számla, amelyet a gyilkosok írtak alá, átvéve a nekik járó fizetséget. A Párizsi Kommün ezeket a dokumentumokat 1871-ben megsemmisítette.) Kortársak beszámolói szerint néhány nap elteltével a kilengések abbamaradtak, mert akiket kijelöltek a felkoncolásra, valóban megsemmisítésre is kerültek. Most, a Párizsi Kommün, mint az 1792. augusztus 10-i felkelésből született városi törvényhatóság, amely a hatalmat gyakorolta a francia fővárosban, üzenettel fordult a tartományokhoz, és követelte, hogy ők hasonló módon hajtsák végre a vérengzéseket, ugyanazokat az ürügyeket és módszereket alkalmazva. Ezt a proklamációt személyesen Marat írta, de rajta kívül több kommün-tag is aláírta, és jóváhagyásra Danton igazságügy-miniszterhez továbbították. Danton ugyan nem írta alá, de teljesen egyetértett annak tartalmával. Később az is kiderült, hogy Marat több más személy nevét aláhamisította a proklamáción.

A szeptemberi tömeggyilkosság az anarchisták műve volt, akik a háttérből irányítva az eseményeket, teljesen a befolyásuk alatt tartották a Kommünt és annak politikai frakcióit. A forradalom igazi mozgatói, a pénzoligarchia és ügynökei, továbbra is a színfalak mögött maradtak, és innen támogatták az anarchistákat, akik nagyrészt a saját teremtményeik voltak, és az atrocitásokért a francia néptömegekre próbálták áthárítani a felelősséget.

A terror uralma

A francia forradalom nagy színjátékának a rendezője, a színfalak mögött rejtőzködő és a szálakat mozgató pénzkartell, úgy döntött, hogy eljött az idő Franciaország teljes uralom alá vételére. E célból fel kellett számolni a monarchiát, az 1791-es alkotmányt, és el kellett tüntetni magát a királyt is, valamint a még meglévő politikai frakciókat is, minthogy szerepüket már eljátszották. Ugyanez a sors éri utol egymás után a forradalom vezéreit is, akik szinte kivétel nélkül a vérpadon végzik. Hogyan képzelhető el, hogy a megfélemlített és teljesen hatalom nélküli francia nép egymagában el tudta volna pusztítani mindezeket az intézményeket, és le tudott volna számolni olyan személyiségekkel, mint Danton, Robespierre, vagy később Bonaparte Napóleon? Mindez elképzelhetetlen, és ismét csak azt jelzi, hogy milyen hatalma van a színfalak mögött meghúzódó, láthatatlan hierarchiának, a mindenható, kapitalista pénzkartellnek. A tömegek ebben az időben annyira meg voltak félemlítve, hogy néhány jelentéktelen politikai kalandor már képes volt a monarchia helyébe bevezetni a köztársaságot anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközött volna. És anélkül, hogy népszavazást vagy bármiféle közvélemény-kutatást tartott volna.

Danton és Marat triumvirátust akart alapítani Robespierre-rel azért, hogy együtt gyakorolják a korlátlan hatalmat. Az események azonban arra utalnak, hogy Robespierre ezt soha nem helyeselte teljes szívvel, és később meg is tudott szabadulni valamennyi versenytársától. Marat, Danton és Robespierre között lényeges különbség van. Marat népszerű nyelvet használt, leegyszerűsítette a kérdéseket, ügyesen összezavarta a politikai dilemmákat, és gyors, hatékony lépéseket javasolt valamennyi probléma megoldására: gyújtogatást, rablást, gyilkolást. Ez a primitív demagógia hatott a szegény és éhes Párizsba importált csőcselékre, valamint a francia főváros külvárosainak nincstelen és műveletlen lakóira. Marat ugyan azt állította, hogy a legalacsonyabb osztályok ügyét képviseli, ugyanakkor ő a legnagyobb luxusban élt, és semmiféle személyes áldozatot nem hozott a szegények érdekében.

Robespierre demokratikus és osztálynélküli állam létrehozásáról álmodozott, amelyben tehetséges vezetők, és nem a néptömegek uralkodnak. Itt van közte és Marat között a legnagyobb különbség: Marat élete végéig meg volt arról győződve, hogy az uralmat a tömegeknek kell gyakorolniuk. Danton soha nem beszélt demokráciáról, tehetséges szónokként tudott hatni hallgatósága szenvedélyére, és minduntalan az ellenség megtámadására és a haza megmentésére hívta fel a tömegeket. Ezek a beszédei nagy sikert arattak a nemzetgyűlésben, és csaknem mindig sikerült elfogadtatnia javaslatait. Danton meg úgy gondolta, hogy a forradalomnak azok hasznára kell lennie, akik létrehozták, hasonló módon, ahogy a nemesség is hasznot húzott a korábbi rendből, az Ancien Regime-ből. Danton sokkal inkább tehetséges agitátornak bizonyult, semmint jó politikusnak. Miután sikerült megdönteni a monarchiát és az arisztokráciát, elkezdődött a küzdelem a demokráciáért a francia nép és a csőcselék között. A csőcselék - a nép egészéhez képest egy csekély számú kisebbség - győzött, és elkezdődött a terror uralma.

A király halála

XVI. Lajos kivégzéséért a fő felelősséget Marat, Danton, Robespierre és Fülöp orleáni herceg viseli. Dr. Moore, az események egyik szemtanúja, írta naplójában:

"Nem a párizsiak követik el a mészárlásokat, gyilkosságokat és bestialitásokat Párizs utcáin, hanem egy maroknyi bűnöző, néhányuk a Jakobinus Klub, a Konvent vagy a Nemzetgyűlés tagja, munkanélküli vandálok, akiket megvesztegettek ebből a célból."/10/ A király halálát követelő beszédek egyre gyakoribbak lettek a Jakobinus Klubban és a Konventben, és ez aggodalommal töltött el nemcsak több köztársaságit, de olyan személyiségeket is, mint például Prudhomme. Prudhomme a király nyílt ellenfele volt, mégis figyelmeztette a Nemzetgyűlést, hogy a köztársaság támogatói, akiket kiábrándítottak az atrocitások, átmennek a rojalista táborba, és hogy a köztársaság-pártiak háromnegyede máris rojalista lett.

A Kommün, vagyis a párizsi városi törvényhatóság, nem volt olyan hatalmas, ahogyan azt sok francia ebben az időben gondolta. A szeptemberi atrocitások szinte mindenkit megbénítottak, és ezért a Kommünben egy teljhatalmú, félelmetes hatalmat láttak, noha a lakosság egészét tekintve csak alig egy százalékos támogatottsága volt. Egy 1793 októberében készült kormányjelentés szerint mindössze háromezer kemény forradalmárt tudtak összeszámlálni. 1792. december 11-én XVI. Lajost felelősségre vonta a Nemzetgyűlés. Azt vetetették a király szemére, hogy monopolizálta a gabonát, a kávét és a cukrot. Egyes képviselők azt is állították, hogy a király "több embert ölt meg, mint amennyi órát élt." Harmadszor felrótták neki, hogy részt vett az 1791. július 17-i gyilkosságokban, amikor valójában a Tuileries-k foglya volt. A negyedik vádpont szerint a király részt vett a külföldi hatalmakkal való összeesküvésben. Oly sok váddal illették a francia uralkodót, köztük például azzal is, hogy "több bűncselekményt követett el, mint Néró római császár", hogy felsorolásuk itt nem is lehetséges. Több mint száz francia jogász jelentkezett a király védelmére, akik közül négynek adott megbízást. Köztük volt a Francia Tudományos Akadémia tudóstagja, Malerbe. Brilliánsan védelmezte a királyt, ezért később ő és családja is a vérpadon végezte. A Nemzetgyűlésnek a király ellen emelt vád egyetlenegy pontját sem sikerült bebizonyítania. Ennek dacára bűnösnek mondták ki XVI. Lajost. A szavazás 1793. január 16-án 24 órán keresztül tartott, mert a Nemzetgyűlés mind a 721 küldöttének ki kellett mennie a pódiumra, és nyíltan közölnie, hogy kívánja-e a király halálát vagy sem. Valamennyi küldöttet, amely a király élete mellett szavazott, azzal hurrogták le, hogy: "A nép ellensége, vérpadra vele!". Mindazonáltal a végeredmény az volt, hogy 334-en szavaztak a halálbüntetés ellen, és 387-en mellette. Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére, szintén a halálbüntetés mellett szavazott, amely később nagy méltatlankodást váltott ki a francia nép körében. Sok küldött meg volt róla győződve, hogy a szavazat-összeszámlálás végeredményét manipulálták.

A királynak megmaradt az esélye az életben maradásra, minthogy a francia büntetőjog szerint csak kétharmados többséggel lehetett kiszabni a halálbüntetést. A Kommün és a jakobinusok azonban elutasították ezt az érvényben lévő törvényt, és rákényszerítették nézeteiket a Konvent többi tagjára. A kivégzés napján, 1793. január 21-én, mindössze néhány napra a sorsdöntő szavazás után, valamennyi üzlet zárva tartott. A francia főváros polgárait a félelem és az elnyomás légköre vette körül. A jakobinusok is féltek, mert attól tartottak, hogy a nép fellázadhat. A nemzeti gárda katonái már a reggeli óráktól kezdve ellepték az utcákat, különösen a kivégzés színhelyét. A királyt erős őrség kísérte. Katonák vontak kordont az utcákon, hat ágyú elöl és hat ágyú hátul. Szemtanúk beszámolója szerint a király nagy önuralommal és méltósággal viselte sorsát. Ezt később hóhéra is megerősítette. A király utolsó kívánsága az volt, hogy néhány szót szólhasson a néphez. Ezt megtagadták tőle. Az egyetlen dolog, aminek ellenállt, hogy megkössék a kezeit. Ő akarta levágni a haját, és segítség nélkül ment a hóhérhoz. Letérdepelve a Guillotine elé, hangosan elkiáltotta magát:

"Népem! Ártatlanul halok meg. Minden vádpontban ártatlan vagyok. Remélem, hogy a vérem megpecsételi a francia nép boldogságát."/11/

Az igazi és háttérben meghúzódó despoták számára XVI. Lajos áruló volt. A király nem szimpatizált eléggé az arisztokráciával, miközben kiállt a nép hátrányos helyzetű többsége mellett. Egyértelműen az alullévők egyedüli barátjának bizonyult, ezért halála nagy veszteség volt egész Franciaország számára.

Hamarosan azonban azok is sorra kerültek, akik halálba küldték a királyt. Először a girondisták követték, akik magukat a középosztály képviselőinek tekintették. De a középosztály is ki volt szemelve az elpusztításra, hogy helyébe léphessenek a legalacsonyabb társadalmi csoportok tagjai, Maratnak, St. Just-nek és Robespierre-nek az osztálya. A mesterségesen létrehozott élelmiszerhiány, és a növekvő sorban állás arra utalt, hogy hamarosan egy másik kiszemelt áldozatot fognak vádolni az élelmiszerhiányért, és ez szolgál ürügyül a legyilkolásukhoz. Kezdetben az orleánisták vezették a forradalom gépezetét, majd őket a girondisták követték. Ezután az anarchisták vették át a gépezetet, és működtették egyre pusztítóbb hatalomként. Ők hozták létre a Második Forradalmi Bíróságot, amelyet a terror bíróságának neveztek. Az 1792 augusztusában létrejött Első Forradalmi Bíróság nem volt teljesen sikeres, mert a lakosság passzív maradt és nem támogatta a vérrontást. A forradalmárok a szeptemberi tömeggyilkossággal akartak megszabadulni az ellenzéktől olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, mindenféle bírósági eljárás mellőzésével. Ezek után, amikor az anarchisták kezébe ment át a hatalom, Danton megragadta az alkalmat a terrorbíróság felállítására. Ironikus módon ennek a bíróságnak lett az áldozata ő is egy évvel később.

A bíróság működésének a célját maga Danton így fogalmazta meg:

"Hagyjuk elenyészni Franciaországot, de tegyük biztossá, hogy a szabadság fennmaradhasson. Legyünk szörnyűségesek azért, hogy megelőzhessük, hogy maga a nép váljon szörnyűségessé."/12/ Ebből is világos, hogy a forradalmárok tartottak attól a néptől, amelynek a nevében állítólag vezették a forradalmat. A hivatalos történetírásban továbbra is azt fogjuk találni, hogy ez a nép forradalma volt, noha magának a népnek nem sok köze volt a háttérből irányító illuminátusok kegyetlenkedéséhez, és szándékosan előidézett anarchiájához. A guillotin szüntelenül működött. Egy katona azt merte mondani, hogy Franciaország túl nagy ahhoz, hogy köztársaság legyen - lefejezték érte. Egy szakács azt merészelte állítani, hogy ő jobban szereti a monarchiát, mint a köztársaságot - a fejével fizetett ezért.

A Párizsi Kommün, a városi törvényhatóság, úgy döntött, hogy leszámol a Konventben (a népképviseleti elv alapján megválasztott új törvényhozó testületben) résztvevő girondista képviselőkkel. 1793. május 31-én csapatok vették körül a Konvent épületét, és Marat a csengő meghúzásával adott jelet az akció megkezdésére. A Konvent gyűlését kívülről körülzárták, belülről viszont Marat és Robespierre hívei töltötték meg a folyosókat és a balkonokat. Az ajtókat és a kapukat bezárták úgy, hogy senki sem menekülhetett el. A Konvent többségének tiltakozása ellenére a Kommün kisebbsége érvényesítette az akaratát, és eltávolítottak 29 girondista képviselőt. Azonnal letartóztatták őket, és ugyanúgy a vérpadra küldték valamennyit, teljesen törvénytelenül, ahogyan a királyt is lefejezték. Ez a szakadatlan vérrontás és anarchia félelemmel töltötte el a francia népet. Marie Charlotte Cordey, egy fiatal vidéki nő elhatározta, hogy megöli az atrocitások egyik legfőbb okozóját, Marat-t. A bőrbetegségben szenvedő Marat-t Cordey a lakásában lévő fürdőkádban találta, és egy tőrrel végzett vele. A merénylet elkövetőjét és családját később lefejezték.

Miután a király, az arisztokrácia, a papság és a girondisták el lettek távolítva, a Párizsi Kommün nekilátott a burzsoázia, a szabad parasztok, a kereskedők és a katolikusok felmorzsolásához. Párizs lakóit paralizálta a félelem. A vidék polgárai azonban aktivizálódtak. Százezer paraszt papjaikkal az élen csupán mezőgazdasági szerszámokkal felfegyverkezve fellázadt; 17 tartományban volt felkelés, köztük Vandee-ben, Lyonban, Normandiában és még Marseille-ben is. A fellázadt városok és falvak, köztük Lyon, nem tudtak három hónapnál tovább ellenállni a reguláris forradalmi haderőnek. Az élelmiszer-ellátást megakadályozták, és ez megadásra késztette őket. A Konvent elhatározta, hogy lerombolja Lyont, Franciaország egyik legszebb városát. A büntetés eredményeként megbénult az ipar, a kereskedelem. Ez is elsősorban azokat a dolgozókat sújtotta, akik nevében állítólag elkezdődött a forradalom. A lakosság műveltebb rétegei sem kaptak kíméletet. Számos múzeumot leromboltak, könyveket, műalkotásokat pusztítottak el. Úgy tűnt, hogy a forradalom a teljes civilizációnak hadat üzent.

1793. október 10-én a Konvent, amelyet eddig az időpontig a Kommün tagjai domináltak, ekkor újabb súlyos döntést hozott: felállították a Nemzetbiztonsági Bizottságot, amely abszolút hatalmat és ellenőrzést gyakorolhatott egész Franciaország felett. Ez a bizottság, amelyet Robespierre vezetett, alapos tisztogatásba kezdett a lakosság körében. Noha ebben az időben már a guillotin 24 órán keresztül működött minden nap, ez nem volt elegendő valamennyi letartóztatott kivégzésére. Ezért parancsot adtak ki a tömeges megfojtásra. Tanúk számoltak be arról, hogy a Loire vize vörössé vált a kiontott vértől. Számos város lakosságát megtizedelték. Egyedül Nantes városa harmincezer polgárát veszítette el, akiket a legváltozatosabb módon végeztek ki. A város környékén mintegy 100 fiatal nő holttestét fedezték fel. Azt mondták, hogy őket az ún. német légió gyilkolta meg, akiket mint dezertőröket és zsoldosokat erre a feladatra béreltek fel. Toulon városának harmincezer lakosa volt a forradalom előtt, és a forradalom végére már csak hétezren lakták a várost. Prudhomme szerint több mint egymillió ártatlan ember lett a véres kilengések áldozata egész Franciaországban.

Az emberiség nagy szerencsétlenségére a "Nagy Francia Forradalomnak" ezeket az erőszakosságait nemcsak hogy nem ítélték el az ezután következő nemzedékek vezérei, hanem még meg is ismételték őket időről időre kifinomultabb módszerekkel. Elég itt a holocaustra, a Gulágra, Katinra és Vinitsára utalni, és az ún. népbíróságok által tömegesen elítélt ártatlan emberekre. Azt látjuk, hogy a francia forradalom módszereit alkalmazták, hogy megsemmisítsék a papság, az értelmiség, a politikai vezetőréteg és a nem kívánatos etnikumok egész nemzedékét.

Nehéz azzal egyetérteni, amit az "konspirációs elméletet" elitélő, és a semmivel sem tudományosabb "véletlen elméletét" valló hivatalos történészek többsége állít, hogy a terror spontán módon, csak úgy magától kezdődött. Rendkívül sok jel utal arra, hogy a csőcselék erőszakosságai gondosan elő voltak készítve és meg voltak tervezve azzal a céllal, hogy átalakítsák a világot egy kis létszámú csoport önző érdekeinek megfelelően. Ez a háttérben pénze segítségével a szálakat mozgató csoport közvetlenül nem vett részt az eseményekben. Az események azonban megmutatták, hogy a véres terror végső célja olyan új pénzügyi gazdasági és társadalmi viszonyok kialakítása volt, amelyek ennek a háttérben meghúzódó pénzvagyonos oligarchiának biztosítják a társadalom feletti uralmat. A francia nép nem a forradalom végrehajtója, hanem áldozata volt. Ugyanezt lehet állítani a bolsevik hatalomátvételről is, és számos, azóta megszervezett, ún. "forradalomról". A forradalmi erőszakosságok végrehajtói nagyrészt bűnözők voltak, akik arra használták a hatalmukat, hogy áldozataikat megfosszák minden tulajdonuktól, mielőtt megölik őket, és nem vették számításba egy pillanatig sem, hogy esetleg majd felelniük kell bűnös tetteikért. A terror megfélemlítette és demoralizálta a lakosságot, és teljesen alávetette őket új uraiknak. A francia forradalom esetében Robespierre-nek, Dantonnak és Maratnak. Ugyanakkor ezek a közvetlen vezérek maguk is csak eszközök voltak a háttérben meghúzódó, lopakodva berendezkedő pénzhatalom urainak a kezében.

Mielőtt a terror uralma elkezdődött, a Párizsi Kommün egy térképet készített Franciaországról, amely feltüntette, hogy a különböző megyékben és városokban hány embert kell lefejezni. Ezt a térképet később arra a célra használták, hogy az ország egyes részeit elnéptelenítsék. Robespierre meg volt róla győződve, hogy 25 millió francia nem élhet jól az ország erőforrásaiból, és nem élvezheti az egyenlőségre vonatkozó álmának a gyümölcseit. Úgy vélte, hogy az egyenlőség megvalósításához egyeseket fel kell áldozni. Mivel a kisebbség feláldozásából a többség nem sokat profitálhat, ezért úgy döntött, hogy a többséget kell feláldozni a kisebbség örök jóléte érdekében. A véres elnyomásnak ebben az időszakában a keresztény vallást kegyetlenül üldözték, és csaknem meg is semmisítették. Ebben a destruktív folyamatban kiemelkedő szerepet játszott Cordelliers és de Sade márki. Ez utóbbi nevéből származik a szadizmus kifejezés, amelyet ma az abnormális, morbid és dekadens szexuális magatartás jelölésére használnak.

A destruktív légkör megteremtésében aktív szerepet játszott Clootz, német anarchista. Ő volt a közvetítő a Németországból irányító háttérerők, a már kidolgozott stratégiával rendelkező és megszerveződött nemzetközi pénzkartell, valamint a francia forradalmár irányzatok között. Már az is érdekes, hogy a francia forradalom egyik jelentős vezére német volt. Ez megint csak arra utalhat, hogy a forradalom nem csupán a franciák műve volt. A korabeli dokumentumoknak az analízise alátámasztja ezt a véleményt, és megerősíti Robespierre kijelentését, hogy a forradalom nem az volt valójában, aminek lennie kellett volna - azaz küzdelem a monarchia és a köztársaság vagy a demokrácia és a személyi hatalom között -, hanem egyszerűen összeesküvők különböző frakciói által szőtt hálónak bizonyult. Ezek mindegyike a lakosság rovására bitorolta a hatalmat. Minden vádaskodással ellentétben például Mária Antoinette nem játszott jelentős szerepet az ország kormányzásában. XVI. Lajossal kötött házasságától kezdve egészen a haláláig a sors áldozatának tekinthető. Házasságát abból a célból hozták létre, hogy szövetség jöjjön létre a szembenálló országok között. Miközben a franciák árulással vádolták, testvére, II. József osztrák császár, a Kalapos Király, magára hagyta őt, noha az élete forgott kockán. Mindezt azzal indokolta, hogy Mária Antoinette nem tett semmit szülőhazájáért. A királyné csak a forradalom kezdetekor aktivizálódott kényszerűségből. A király nem tett meg mindent a saját és családja biztonsága érdekében. Ezért a királynő volt az, aki szervezkedni volt kénytelen saját maga és családja fogságból való kiszabadulása érdekében. De valamennyi erőfeszítése sikertelen maradt, és követnie kellett férjét a vérpadon. Mária Terézia lányát 1793. október 16-án, több mint harmincezer katona jelenlétében, a Place de la Concorde-on végezték ki. Tizenöt nappal később már a Girondista Klub 21 képviselőjét is vérpadra küldték. Így a forradalom első frakciója szét volt zúzva. Ezután a forradalom különböző kollaboránsai kölcsönös megsemmisítésének a hátborzongató haláltánca kezdődött. Két napra a girondisták lefejezése után kivégezték a királyné két legnagyobb ellenfelét, Madame Rolandot és az Orleáni Herceget is. Ekkoriban a zsinórokat Robespierre húzogatta, aki rájátszva a tömegek vallásos érzelmeire, elítélte a herbertisták ateizmusát, amelyet arisztokrata mozgalomnak nevezett. A támadást Danton indította el és 1794 márciusában már 18 herbertistát ítélt halálra a forradalmi bíróság. Az ítéletet nyomban végrehajtották. Ezúttal tényleg ujjongott a nép, mert felismerték, hogy az a politikai frakció, amelynek tagjai eddig a legtöbb ártatlan ember halálát okozták, most maguk kerültek a vérpadra.

Ezután az a politikai csoport következett, amelyet Danton vezetett. Az ő és követőinek sorsát is a Konvent határozta el. Saint-Just azzal vádolta Dantont, hogy az Orleáni Herceg ügynökeként külföldi hatalmak számára dolgozott, és semmi más nem érdekelte, mint az arany és a kicsapongó élet. Amikor Danton felismerte, hogy semmi értelme nincs, hogy ellenálljon, lemondott képviselői mandátumáról, és ezt mondotta:

"A royalisták meg akarnak ölni, ahogyan most Robespierre is ezt akarja. Valamennyien az én Káin-testvéreim."/13/ Danton tehát nem kerülte el saját áldozatainak a sorsát. Őt is letartóztatták, és a vérpadra küldték. Kivégzésekor megvetéssel szólt a tömegről - férgeknek és söpredéknek nevezte őket. Robespierre annak dacára a vérpadra küldte Dantont, hogy jelentős részben az ő beszédei segítették hatalomra. Most már csak néhányan éltek a forradalom eredeti vezérei közül. Megnyílt az út a korlátlan uralom felé. Ekkor még két nagyhatalmú bizottság működött. Az első a Nemzetbiztonsági Bizottság, amelynek kizárólag a francia szabadkőműves páholy illuminátusai voltak a tagjai, és amelyet a Robespierreből, Saint-Justből és Coutonból álló triumvirátus vezetett. A második, még aktív bizottság az Általános Biztonsági Komitté volt. Mindkettőnek a tagjai azzal érdemelték ki pozíciójukat, hogy atrocitásokat követtek el, és már egyedül a nevük páni félelmet keltett az átlagemberekben. Most valamennyien egymásra vetették tekintetüket, hogy azonnal lecsapjanak arra, aki esetleg nem elég óvatos. A két bizottság hetente kétszer ülésezett, és így biztosította a kivégzendőkből álló "nyersanyagot" a vérpadok működéséhez. Fouquier, a közvádló, mielőtt őt is a vérpadra küldték, elmondotta, hogy minden éjjel személyesen felkereste mindkét bizottságot, hogy elkérje tőlük a másnap kivégzendők listáját. Azokon a napokon, amikor nem volt elég párizsi származású "ellensége a forradalomnak", akiket kivégezhettek, akkor friss tartalékokat használtak fel a környező vidékekről. Ez volt a helyzet például a Poitou-ból származó harminc asszonnyal. Noha többen már meghaltak azokon a szekereken, amelyek szállították őket, mégis lefejezték őket a többiekkel együtt. Danton halálát követően egészen Robespierre bukásáig olyan terror és tisztogatás zajlott le a francia lakosság körében, amelyre nem volt példa addig a történelemben.

A forradalom elején a királyi udvar és az arisztokrácia volt a fő bűnös, állítólag ő okozta az éhséget és Franciaország minden baját. Miután ezeket a "bűnözőket" szisztematikusan megsemmisítették, a körülmények nemcsak, hogy nem javultak, de sokszorosan rosszabbá váltak. Ekkor azt mondták a népnek, hogy mindezért a girondisták a felelősek, és amikor őket is lefejezték, akkor a hebertisták lettek a bajok okozói. Egyik politikai csoportosulást a másik után ugyanazzal az ürüggyel semmisítették meg. Egyik tisztogatás sem eredményezett több élelmiszert és nagyobb biztonságot sem a sans culotte-oknak (a "nadrág nélküli" szegényeket nevezeték így), sem Párizs többi lakójának. Ugyanakkor közismert volt, hogy a forradalmi vezérek és közvetlen kiszolgálóik luxusban és bőségben éltek. Ez mélységesen kiábrándító volt a franciák számára, és az általános reménytelenség lett úrrá az országban.

A két, még működő politikai bizottság tagjai olyan kegyetlennek bizonyultak, hogy nehéz volt őket az emberi fajhoz tartozónak tekinteni. Dicsérték Nérónak, az egykori római császárnak azt az őrült döntését, hogy felgyújtatta Rómát, és komolyan felvetették, hogy Párizs esetében is alkalmazni lehetne ezt a "forradalmi ideát." Fouquier szerint 400-450 ember lefejezése volt minden hétre betervezve. A forradalmárok közül egyedül Robespierre-nek volt világos elképzelése és konkrét terve a jövőt illetően. Ő volt az, aki megmondta, mi szükséges a társadalom többsége számára, és mit kell tenni a köztársaság jövőjét illetően. Robespierre szerint Franciaországnak fel kell áldoznia több mint nyolcmillió lakosát azért, hogy a megmaradók élvezhessék az egyenlőséget, a megelégedettséget és a boldogságot. Egy olyan politikai rendszer, amely az egyenlőséget hirdeti, szükségszerűen elegendő pénzügyi forrással kell, hogy rendelkezzen valamennyi szükséglet egyenlő kielégítésére. Ha viszont az erőforrások korlátozottak és nem elégségesek mindenki szükségleteinek egyenlő kielégítésére, akkor az emberek elégedetlenek lesznek. Hosszú sorokban fognak állni az élelmiszerért. Az üres üzletek pedig boldogtalan embereket szülnek. Így kereskedők, eladók és vásárlók ellenségesen állnak majd egymással szemben. A szolgáltatások minősége romlik, amely újabb feszültségeket és elégedetlenségeket támaszt. Ilyen körülmények voltak Franciaországban a "nagynak" nevezett forradalom alatt, de ehhez hasonló volt a helyzet később a létező kommunizmus országaiban is.

A francia forradalom idején a lakosság jelentős részét elpusztították arra hivatkozva, hogy a beteg ágakat el kell távolítani a fa egészséges részének a fennmaradásáért. A forradalmi bizottságoknak és a népi bíróságnak a megmaradó tagjai kezdetben vakon követték Marat-t, Dantont és Robespierre-t. Megrészegülve saját látszólagos mindenhatóságuktól, egyre fokozták a terrort. Jövedelmük is jelentősen megnövekedett, minthogy életük megmentése érdekében sokan megpróbálták megvesztegetni őket. Most azonban Robespierre-re került a sor. Hatalmi elképzeléseit fenyegetve látva az életéért kezdett aggódni. Korábban mindig támadással védekezett. Ezúttal is megtámadta mindkét forradalmi bizottság tagjait, akik egyre hatalmasabbak lettek. 1794. július 26-án a Konvent tanácskozásán nyíltan megvádolta a két bizottság tagjait, hogy pénzügyi előnyöket húznak állásaikból, és jogtalan gyilkosságokat rendelnek el, amely vádak persze teljes mértékben megfeleltek a valóságnak. Robespierre követelte, hogy menesszék és büntessék meg e két bizottságnak a tagjait. A megvádolt bizottsági tagok azonban maguk is a Konvent elé álltak ekkor, és a jakobinus diktátor szemére hányták, hogy pontosan azért akarja őket eltávolítani, amiért Dantont is elmozdította. Azaz Robespierre a korlátlan hatalmat akarja. Azt kiáltották: "A te végső célod mindannyiunk és az egész konvenció megsemmisítése." Robespierre eredménytelenül tett kísérletet ezeknek a vádaknak a visszaverésére. Ha érveit meggyőzően - és főleg hallhatóan - adhatta volna elő, akkor talán megmenthette volna az életét. Felbőszült ellenségei azonban túlkiabálták, és a Konvent többsége nem hallotta szavait. A vádlottakból vádlók lettek, és Robespierre lett a bűnbak.

Az életükért harcoló bizottsági tagok a forradalom minden hibájáért Robespierre-t tették felelőssé, továbbá testvérét, Augustint, valamint Saint Justot és Coutont. Egy sebtiben megejtett szavazás után valamennyit letartóztatták, és a Hotel de Ville-be vitték. Nem várt senki erre a fordulatra, és a polgármester, Robespierre embere, aki egyben a rendőrség parancsnoka is volt, nem tudta megmenteni őket. A letartóztatott vezérek nem voltak felkészülve ilyen ellenállásra. Még a Hotel de Ville-ben egy rendőr rálőtt Robespierre, és megsebesítette. A Konvent szünet nélkül tanácskozott egészen addig, amíg kimondta a halálos ítéletet Robespierre-re és hatalmi csoportjának mind a 21 tagjára. Valamennyit azonnal kivégezték. A forradalom tere, ahol a vérpad állott, mindig tele volt nézőkkel, de a környező utcák soha nem láttak akkora tömeget, mint Robespierre és csoportjának a kivégzése napján. A valódi párizsiak (azaz nem a Párizsba szállított csőcselék), akik egészen eddig alig vettek részt az eseményekben és megpróbáltak lehetőleg otthonaikban elrejtőzni, ezúttal csatlakoztak a tömeghez, hogy megünnepeljék a zsarnok halálát. A morajló tömegből ki lehetett hallani: "Van Isten, van isteni igazságszolgáltatás." Robespierre halálát követően a terror lanyhult, és már csak alárendelt személyek kerültek a vérpadra. A forradalom eme szakaszának az irányítói azt akarták ezzel megmutatni, hogy a terrort kizárólag a korábbi vezetők kezdeményezték és tartották fenn. Most hogy ők el lettek távolítva, Franciaország visszatérhet a normális viszonyokhoz.

Sok hivatalos történész azt állítja, hogy a terror mentette meg Franciaországot. Nehéz ezt elfogadni, és történelmi igazságként továbbadni a jövő nemzedékek számára. A terror uralma ugyanis elzüllesztette Franciaországot, amely korábban szép és gazdag volt. Állandó viszály színhelye lett az ország, ahol a nemzet vagyonát kifosztották, ahol nem volt nemzeti jövedelem, ahol a hadsereg fele dezertált, és a másik fele éhesen és lerongyolódva maradt a helyén. A teljes káosz vált úrrá Európa egyik legnagyobb államában. Az újonnan meggazdagodott forradalmárok és terroristák pedig könyörtelenebb uraknak bizonyultak, mint a korábbi arisztokrácia. A terror nem mentette meg Franciaországot. Napóleon volt az, aki lábra állította, és alig tíz éven belül, ismét európai nagyhatalmat formált belőle. De ez sem véletlenül, hanem annak a tervnek megfelelően történt, amelyet a színfalak mögött az események szálait mozgató pénzkartell és hálózata dolgozott ki és hajtatott végre.

A forradalom után különböző kormányzati formák váltogatták egymást. Az egyik volt a direktorátus, a másik a konzulátus és végül 1804-ben Napóleon császárrá koronázásával a császárság, majd 1814-ben - XVIII. Lajos trónra kerülésével - visszatért a monarchia, amit megszakított Napóleon 100 napos átmeneti uralma. Ezt követte X. Károly, majd Lajos Fülöp, a polgárkirály. Az 1848-as második forradalom után jött a második köztársaság, aztán a harmadik köztársaság, amely III. Napóleon despotikus császárságába torkollott. Nem meglepő, hogy a francia nép ezek után bizalmatlanná vált mindenféle kormányzati formával szemben. Noha a forradalmakat az ő nevében szervezték meg, neki mindig a szenvedés és a következmények viselése jutott.

Nesta Webster, a XX. század egyik legkiválóbb angol történésze írta:

"Meg vagyok róla győződve, hogy eljön az a nap, amikor a világ, megismerve az igazi demokrácia elveit, fel fogja ismerni, hogy a francia forradalom nem szolgálta a demokrácia felé való haladást. Nem a szabadságért való küzdelem, hanem antidemokratikus és reakciós mozgalom volt, kísérlet a szabadság megfojtására már születése pillanatában. Ekkor a vezetők, az emberiség legkegyetlenebb ellenségeiként, valódi színükben fognak látszódni, és a nép, amelyet többé nem ítélnek el vadságáért, szánalomban részesül, mint egy gigantikus összeesküvés áldozata. Ez az összeesküvés, vagy még inkább összeesküvések kombinációja volt az, amely egyedül diadalmaskodott a forradalomban."/14/ Ezt a forradalmat húsz évvel kirobbantása előtt a Frankfurtból finanszírozott Adam Weishaupt és illuminátusai tervezték meg. Weishaupt volt a tervező, de a már működő pénzkartell biztosította a szükséges pénzt a tervek gyakorlati kivitelezéséhez.

A Francia Forradalomból számos tanulságot lehet levonni:

  1. Noha minden forradalmat a nép nevében robbantanak ki, egyetlenegy forradalmat sem a nép hozott létre egyedül és magától.
  2. A forradalmi vezérek egyike sem volt olyan óriás, amiként azt a történészek megpróbálják feltüntetni. Az idő múlása a helyére teszi őket.
  3. Egy vezér minél hosszabban marad hatalmon, annál inkább változtatja színeit. A vezéreknek a felemelkedése és a bukása szinte kivétel nélkül gondosan előkészített körülményeknek a következménye.
  4. A vezérek egyike sem tudja igazán, hogy kit szolgál, és ki is az igazi uralkodó.
  5. Azt az uralkodót vagy diktátort, aki kísérletet tett olyan változtatások bevezetésére, amelyek az alullévő tömegek - a nép - szükségleteit és értékeit szolgálták, de sértették a pénzoligarchia érdekeit, azt előbb vagy utóbb eltávolították a hatalomból.

 


 

Oroszország a világoligarchia uralma alatt

"A nagy pénzek csinálják a történelmet..."

(Soros György)

Ma már egyre többet tudunk arról, hogy az elmúlt évtized változásai nemcsak a történelmi véletlenek sajátos egybeesésének a következményei. A Szovjetunió és a KGST szétesése sem "csakúgy önmagától" következett be. Ebben a folyamatban természetesen fontos szerepe volt az akkori uralkodó elit által elkövetett hibáknak és tévedéseknek, de a rendszer egészének a szétesése nem vezethető vissza csupán egyes vezetők fogyatékosságaira. A lezajlott világtörténelmi fordulatban elsősorban a nemzetközi pénzoligarchia történelemcsináló "nagy pénzeinek" volt döntő szerepe. De fontos szerep jutott a pénzkartell kifinomult hitelezési-eladósítási technikáinak, a Carroll Quigley által definiált HÁLÓZATÁNAK, az új világrend részleteiben is kidolgozott stratégiájának és taktikájának, a szerveződő magánhatalom struktúráinak, valamint a nemzetközi szabadkőműves internacionálé gondos előkészítő- és szervezőmunkájának. Ez az írás megkísérli azt bemutatni, hogy milyen stratégia készült a szovjet birodalom felbomlasztására, majd pedig az orosz állam belülről, pénzügyi-gazdasági módszerekkel történő lebontására és kifosztására. Ez után kitér arra, hogy milyen tragikus következményekkel járt Oroszország számára ennek a destruktív stratégiának a tervszerű és szervezett végrehajtása. Továbbá megpróbálja feltárni, hogy miért, és hogyan volt kapható egy nehézségei ellenére is nukleáris nagyhatalomnak számító ország vezető osztálya arra, hogy egy ilyen nemzetpusztító programban részt vegyen, és eljátssza a neki szánt megalázó szerepet. Végül arra keressük a választ, hogy a nemzetközi pénzoligarchia szerteágazó hálózata milyen módszerekkel szervezte be rejtett struktúráiba az orosz politikai elitet, és állította a saját szolgálatába.

A reformok fájának mérgező gyümölcsei

Az oroszországi "reformok fáját" is "mérgező gyümölcseiről" lehet megítélni. Az Oroszországra rákényszerített gazdasági változásokat az általuk létrehozott káros gazdasági és társadalmi körülmények alapján tragikusnak minősíthetjük. Több kutató, köztük Szergej Glazijev közgazdász-matematikus azt állítja, hogy ami 1992 és 1998 között Oroszország lakosságával történt, az kimeríti a genocídium, vagyis a népirtás fogalmát. Az 1954-ben elfogadott ENSZ konvenció szerint az is elköveti a népirtás bűncselekményét, aki szándékosan olyan létfeltételeket kényszerít egy embercsoportra, amelyek következtében az egészben vagy részben fizikailag megsemmisül, és amelyeknek nyílt vagy rejtett célja a születések megakadályozása egy csoporton belül./1/

A világtörténelemben a legvisszataszítóbb néppusztító tetteket igen gyakran nemes és vonzó célokra hivatkozva követték el. A francia forradalom idején és a napóleoni háborúk során a "szabadság, egyenlőség, testvériség" nevében irtották ki a társadalom befolyásos rétegeit. Ugyancsak a haladás nevében elkövetett népgyilkosság áldozatává vált Észak-Amerika nagyszámú indián lakossága. Oroszországban 1917 és 1937 között az egyetemes igazságra hivatkozva pusztították el a papságot, a nemeseket és a kereskedőket, valamint az önállóságukhoz ragaszkodó parasztokat. Németországban pedig a felsőbbrendű árja Übermensch kialakításának a rasszista utópiájával próbálták "igazolni" Hitler és követői az általuk elkövetett etnikai népirtást Európa különböző népeivel szemben.

Glazijev szerint az orosz nép sérelmére elkövetett népirtás újabb hullámára 1992 és 1998 között került sor. Ezt az "egyetemes emberi értékekre" való hivatkozással követték el. Ebben a koncepcióban az emberi jogok érvényesítése elsőbbséget élvez az államban és a politikában. Ezt a magasztos doktrínát Oroszországban a polgárok túlnyomó többségének a munkához, tanuláshoz és magához az élethez való jogának a folyamatos semmibevevésével, a legembertelenebb módon valósították meg. Az olyan univerzális emberi értékek helyett, mint a jóság, igazságosság, szolidaritás és béke, a gyűlölködés, a minden áron való pénzszerzés, a megalázás, az erőszak és az önkény valósult meg. A civilizált országokhoz való felzárkózásra hivatkozással a pénzuralom barbár utópiáját kényszerítettek Oroszországra, amely egymással ellenséges viszonyban álló csoportokra hasította a társadalmat. Az így legyengült társadalom pedig könnyű prédájává vált a kialakuló - a réginél is önzőbben és kegyetlenebbül viselkedő - új oligarchiának.

A hangoztatott ideológiai ködfüggöny ma már nem tudja elfedni a bekövetkezett népirtás tényeit. Egy ilyen a lakosság többségére ártalmas politika megvalósítására akkor lehet megfelelő számú végrehajtót találni, ha rendelkezésre áll a lelkiismeret semlegesítésére a megtévesztő ideológia. Az orosz tragédia okozói a haladás, a modernizáció, a polgárosodás, a piacgazdaság, az emberi és polgári szabadságjogok fennkölt eszméivel igazolják a társadalom gyökeres átalakítása során elkövetett bűnöket, mert e folyamat áldozatait a változások irányítói és nyertesei vagy nem tekintik embereknek, vagy ha igen, akkor csak alacsonyabb rendűeknek. Az új oligarchia szolgálatába álló politikai elit a társadalom átalakítása nagy eszméinek a "misszionáriusaként" - pontosabban lelkiismeretlen és saját zsebre dolgozó lakájaként - ugyanis csak eszközként használta és használja a többi embert.

Az államhatalom tudatos lebontása, a magánmonopóliumok ellenőrzetlen hatalmának kiépülése két csoportra osztja a társadalmat: az új oligarchia által kiválasztott misszionáriusokra, és a többiekre, akiket átnevelésnek vagy megsemmisítésnek kell alávetni, illetve pénzviszonyokba rejtett szolgaságba kell taszítani. Oroszország mai radikális reformerei azzal igazolják az 1993-ban elkövetett államcsínyt, a legitim alkotmány felrúgását és a lakosság elleni bűnöket, hogy minduntalan a korábbi szocialista társadalom alacsonyabb rendűségére hivatkoznak. Ezért - szerintük - a korábbi társadalomnak nemcsak a fogyatékosságait, de minden pozitív vívmányát is meg kell szüntetni a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Ennek eredményeként majd valamikor a gazdasági virágzás is elérhető lesz. E bizonytalan jövőbeni jólét érdekében az államnak már nem kell teljesítenie szociális kötelezettségeit. A szociális intézményrendszert tehát felszámolták a makroekonómiai stabilizáció ködbevesző fantomja érdekében. Ez a "stabilizáció" ugyanis nem jelentett mást az 1992-t követő hat év során, mint az orosz állam fokozatos lebontását, a társadalom atomizálását, miközben azok, akik ezt a politikát megvalósították, olyan új privilegizált réteggé alakultak, amely a magántulajdonává tette az orosz nép egészét megillető közvagyont. Az új uralkodó oligarchia eszmei kiszolgálói megvetik azokat, akik az orosz nép egészének az érdekeire hivatkoznak. Ezek az ideológusok, akiknek a többsége nem is orosz, olyan alacsonyrendű páriáknak tekintik a lakosság többségét, akiket nyugodtan be lehet csapni, akikkel szemben minden megengedett. Az e rendszer kritikusai elleni erőszakos támadásokat "hősi tettként" dicsőítik, és "progresszív reformnak" állítják be az állami tulajdon kisajátítását az új oligarchia által. A pénzuralom barbár rendjének a lesújtó következményeit azzal magyarázzák, hogy az alacsonyrendű lakosság képtelen alkalmazkodni a haladó reformokhoz és a modernizációhoz. Egy liberális lengyel közgazdász, pl. azt tanácsolta az orosz vezetőknek, hogy a radikális reformok bevezetésével egyidejűleg minél több pornográf filmet vetítsenek a televízióban, és olcsó alkoholt árusítsanak az utcákon. Mindezt azért, hogy megpuhítsák a lakosságot, és elvonják a figyelmét. Ez alkalmas az emberek demoralizálására, és a sokkterápia politikájával szembeni ellenállásuknak a megtörésére.

Az állandóan hangoztatott versenyképes piacgazdasági környezet és jogállam helyett a pénzbarbárság bűnöző uralma jött létre. Kialakult egy új oligarchia, az őt kiszolgáló új bürokrata réteggel. A szólásszabadság helyett a totális félrevezetés és manipuláció valósult meg, amely a kreativitás aktivizálása helyett teljesen demoralizálja az embereket. A gazdasági növekedés helyett Oroszország újragyarmatosítása következett be komprádor klánok közreműködésével. Az uralkodó ideológia és gyakorlata rokonságban áll az elmúlt századokban megvalósuló faji, etnikai és vallási diszkriminációval. Számos ideológiai rendszerben a társadalom kiválasztottakra és a nem kiválasztottak többségére oszlik. A kiválasztott önjelölt kisebbség feljogosítva érzi magát arra, hogy a nem kiválasztottakból álló többség jogait kisajátítsa a maga számára. Az ilyen rendszereknek számos változata létezik, a börtöntáborokra osztott társadalomtól, a főnökök és a "nullák" társadalmáig, egészen az úgynevezett "tudományos kommunizmusban" hirdetett áltudományos osztályharcig. A társadalom megosztását ma ideológiai kulisszával fedik be. A hivatalos ideológia ködfüggönye mögött, amely az állampolgárok egyenlőségét hirdeti, a magát kiválasztottnak tekintő uralkodó csoport igényt tart az erkölcsi korlátok megszűntetésére, és feljogosítottnak érzi magát mindenféle bűn elkövetésére a társadalom többi részével szemben. Honnan származik ez az ideológia, hol döntöttek Oroszország és az orosz nép sorsa felől? A válaszhoz meg kell ismerkednünk a közgazdasági szakirodalomban "Washingtoni konszenzus"-ként ismert doktrínával.

A washingtoni konszenzus

A washingtoni konszenzusnak elnevezett gazdaságpolitikai szabályrendszert az amerikai fővárosban működő Nemzetközi Gazdasági Intézet (Institute for International Economics) egyik tanulmánygyűjteményében John Williamson gazdasági szakértő fogalmazta meg. Williamson szerint ez a konszenzus a következő 10 pontban foglalható össze:

  1. Államháztartási vagy fiskális fegyelem. A kormány, az önkormányzatok, az állami szektor és jegybank együttes költségvetési hiányának eléggé kicsinek kell lennie ahhoz, hogy a deficit úgynevezett inflációs adó nélkül is finanszírozható legyen. Vagyis a költségvetésnek a kamatfizetések nélkül is többletet kell mutatnia.
  2. A közkiadások elsődleges szempontjai, prioritásai. Ennek a reformja abban áll, hogy a közkiadásokat át kell csoportosítani a politikai szempontból kényesnek látszó olyan területekre, amelyeknek a gazdasági hozadéka nagy, és amelyek hozzájárulhatnak egy jobb jövedelemelosztáshoz. Ilyen területnek tekinthető az egészségügyi alapellátás, az alapoktatás és az infrastruktúra.
  3. Adóreform. Az adóreform keretében szélesíteni kell az adóztatható tevékenységek, csoportok és szervezetek körét, továbbá le kell szállítani az adókulcsokat.
  4. A pénzügyek liberalizálása. Ennek az a célja, hogy a kamatlábak a piacon alakuljanak ki. De közbenső megoldásként be lehet érni azzal is, ha megszűnnek a kedvezményes kamatlábak és sikerül enyhén pozitív reálkamatot elérni.
  5. Valutaárfolyam. Az egyes országokban egységesíteni kell a hazai valuta árfolyamát, mégpedig a versenyképességnek azon a szintjén, amelyen a valutaárfolyam elősegíti a nem hagyományos export növekedését.
  6. A külkereskedelem liberalizálása. A kereskedelem mennyiségi korlátozását fel kell váltani vámokkal, majd pedig csökkenteni kell a vámtarifákat, egészen addig, amíg el nem érik a 10-20%-ot.
  7. A külföldi működőtőke beruházás. El kell hárítani az akadályokat a külföldi cégek belépése elöl, vagyis azonos versenyviszonyok közé kell helyezni a külföldi és hazai cégeket.
  8. Magánosítás. Az állami vállalatokat privatizálni kell.
  9. Dereguláció. A kormányoknak el kell törölniük azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák új cégek belépését, vagy szűkítik a versenyt.
  10. Tulajdonjog. Olyan jogrendszert kell kialakítani, amely biztosítja nagy költségek nélkül a tulajdon biztonságát./2/

Az 1994-ben, Washingtonban közzétett úgynevezett országtanulmányok, amelyeket a már említett washingtoni intézet rendelt meg, nyolc szempontból mérték fel a megvizsgált országokat. Az első az volt, hogy igaz-e az a feltételezés, miszerint a washingtoni konszenzus előírásainak a bevezetéséhez egy "válság" nyújtja a legkedvezőbb körülményeket? A második kérdés így hangzott: Igaz-e, hogy a legfontosabb reformlépéseket az új politika ígéretével hivatalba lépő kormánynak azonnal meg kell tennie? A harmadik kérdés azt tudakolta, hogy a reform szempontjából előnyös-e, ha az ellenzék megosztott és demoralizált? A negyedik kérdés arra kereste a választ, hogy a washingtoni konszenzus bevezetését célzó reformhoz az autoritárius (tekintélyuralmi) rezsim (diktatúra), vagy pedig a demokrácia előnyösebb? Az ötödik kérdés az volt, hogy jobboldali kormány előnyösebb-e, vagy egy baloldali? A hatodik vizsgálódási szempont azt volt, hogy használ-e a reform sikerének az adott kormány valós szándékainak a leplezése, a kellemetlen következmények és a vesztesek kilétének eltitkolása, illetve az, ha fontos lépéseket a lakosság előkészítése nélkül, meglepetésszerűen tesznek meg? A hetedik kérdés arra kereste a választ, hogy szükség van-e egy elhivatott és elismert vezetőre, vagyis olyan politikai személyiségre, akinek nem az a legfőbb célja, hogy újraválasszák, és hatalmon maradjon? Az utolsó kérdés pedig azt vizsgálta, szükség van-e erős, jól szervezett egyetértő csapatra a reformintézkedések keresztülviteléhez?/3/

Oroszországban a washingtoni konszenzus politikájának a gyakorlati megvalósítása öt ciklusban zajlott le. Az elsőben, amely 1992-ig tartott, felszabadították az árakat és ez drasztikusan leértékelte az állampolgárok jövedelmét és megtakarításait. Az 1992-től 1993-ig tartó második szakaszban a lakosság túlnyomó többsége elveszítette korábbi jogait arra a nemzeti vagyonra, amely az ő munkájának az eredményeként jött létre, és amelyet az új uralkodó oligarchia a maga számára a privatizálás eredményeként kisajátított. A harmadik szakaszban, amely 1993-1994 között zajlott le, Oroszország lakossága további hatalmas veszteségeket szenvedett el megtakarításainak a felgyorsuló elértéktelenedésével, valamint a pénzügyi piramisok spekulatív tevékenysége következtében. Az 1995-re eső negyedik szakaszban szétrombolták az ország produktív gazdasági struktúráit. Ennek következtében zuhanásszerűen csökkent a munkát végző lakosság reáljövedelme. Az ötödik szakasz 1995-1998-ig tartott, ekkor már az állam eladósítása és a pénzügyi rendszer csődbevitele játssza a főszerepet Oroszország elszegényítésében. Az egyre növekvő állami adósság-piramis elnyeli a pénzügyi erőforrásokat a reálgazdasági termeléstől, felemésztve egyidejűleg a lakosság megtakarításait is. Az állam, hogy megtartsa a spekulációs-műveletek magas jövedelmét, létrehozta a saját rövidtávú államkötvényekből, úgynevezett GKO-kból álló pénzügyi piramisát, amely évi 100% kamatot, vagy még ennél is magasabb jövedelmet biztosított e kötvények tulajdonosainak. Ez a pénzügyi piramis omlott össze 1998. augusztus 17-én, amikor is az orosz központi bank befagyasztotta a valuták átváltását, és drasztikusan leértékelte a rubelt, nyíltan beismerve, hogy az állam fizetésképtelenné vált.

A fent röviden összefoglalt fázisok eredményeként nemcsak az államhatalom esett szét és süllyedt ezzel párhuzamosan minden eddiginél mélyebbre az orosz gazdaság teljesítménye, hanem Oroszország óriási demográfiai veszteségeket is szenvedett: mintegy 3 millióan haltak meg idő előtt és 5-6 millióra tehető azoknak a száma, akik a szétesett gazdaság és a lezüllő közállapotok miatt meg sem születtek. Ez nagyobb évi népességcsökkenés, mint amilyenre a sztálini diktatúra legvéresebb éveiben került sor. Oroszország emberi potenciáljának a gyors pusztulását jelzi, hogy 20 millióra nőtt az alkoholisták, és 6 millióra a kábítószerfüggők száma. Ezeknek a többsége 25 év alatti. Járványszerűvé dagadt az AIDS-szel fertőzöttek száma. Mindennek a hátterében az húzódik meg, hogy a lakosság reáljövedelme 1992-1996-ig 43%-kal, a reálbérek pedig 52%-kal csökkentek. Több mint 30 millióan élnek a létminimum szintje alatt. 1998 során azonban, a mesterségesen létrehozott pénzügyi válság, és a nyomában járó infláció következtében, számuk ugrásszerűen növekedett. 1990-től napjainkig a létminimum alatt élők száma a tizenötszörösére növekedett Oroszországban. A társadalom és a család szétesése miatt 1987-1997 között csaknem 6 millióval kevesebb gyermek született, mint az előző évtizedben. A fenti számokat még továbbiakkal lehetne kiegészíteni, de már ennyi is elég annak a megállapításához, hogy a washingtoni konszenzus alapján végrehajtott reformok lényegében genocídiumhoz, a lakosság pusztulásához, legkevesebb nyolcmillió ember elvesztéséhez vezettek Oroszországban.

Felmerül a kérdés, hogy Oroszország politikai és gazdasági vezetői miért választották a gazdasági, társadalmi reformoknak ezt a tragikus változatát? A piacgazdaságra történő átmenet stratégiájáról 1991 végén döntöttek, és a választás ekkor a nyugati pénzügyi körök által ajánlott sokkterápiára esett. Ez a washingtoni konszenzus szélsőségesen liberális változatának tekinthető. Annak ellenére döntött emellett az irányító moszkvai elit, hogy Oroszország kiválóan felkészült tudományos közössége ezt ellenezte, és elutasította az ekkor már működő demokratikusan választott orosz parlament is. Ez a Nemzetközi Valutaalap által kifejlesztett, meglehetősen primitív gazdaságpolitika a dereguláció, a magánosítás és a stabilizáció három alapelvén nyugszik. Eszerint maximálisan csökkenteni kell az állam, mint gazdasági tényező szerepét, és erőteljesen korlátozni kell a pénzrendszer ellenőrzésében és irányításában játszott funkcióit. Ez utóbbit végül is az infláció leküzdésére kell korlátozni és ennek érdekében minden egyéb célt fel kell áldozni: le kell faragni a szociális rendszerre fordított kiadásokat, minimálisra kell redukálni a kutatás és fejlesztés finanszírozását, továbbá meg kell szüntetni az állami beruházásokat. Oroszországban ez odáig ment, hogy gyakorlattá vált az állami alkalmazottak, munkások, de még a katonák bérének is a rendszertelen fizetése.

A világot irányító pénzügyi oligarchia kezdetben arra használta a washingtoni konszenzus alapelveit, hogy ellenőrzést gyakoroljon a fejlődő országok gazdaságpolitikája felett. Így kívánták megakadályozni a harmadik és negyedik világ országainak nyújtott hitelek elpazarlását, és biztosítani a nemzetközi tőke szabad mozgását területükön. Ez magyarázza a washingtoni konszenzus bámulatos primitívségét, amely arra szorítkozik, hogy minimálisra csökkentse az állam szerepét a makrogazdaság irányításában. A közhatalom feladata ennek megfelelően csupán a törvény és a rend fenntartása, a tulajdonosi jogok védelme, az árak felszabadítása, a kereskedelem szabaddá tétele, és az ellenőrzés alá vont állam gazdasági beruházásainak a megszüntetése.

A Nemzetközi Valutaalap szempontjából ennek a politikának semmi köze nincs az adott ország gazdasági növekedéséhez és szociális jólétének a biztosításához. Célja kezdettől fogva a kölcsönvevő országok nemzeti szuverenitásának a felszámolása volt a hitelező országok és a külföldi beruházók érdekében. A washingtoni konszenzus tehát idegen érdekeket szolgáló kontroll-mechanizmusnak tekinthető. Az ad magyarázatot arra, hogy ez a primitív politikatervezési módszer elterjedhetett, hogy igen alkalmas a nemzetközi pénzkartell számára a külső ellenőrzés megvalósítására. A forgalomban lévő pénzmennyiség növekedésének meghatározásával, a kereskedelem és az árak felszabadításával, az IMF meggátolta, hogy az adott ország szabadon dönthessen gazdaságpolitikai kérdésekről. Az IMF politikája nem eredményezett gazdasági növekedést, de biztosította a pénzoligarchia érdekeinek megfelelő kormányzást, átláthatóvá és előreláthatóvá tette az ellenőrzött állam döntéseit, piacának a nemzetközi tőke általi hatékony ellenőrzését.

A külföldi hitelezők nyomására az orosz vezetés tehát a washingtoni konszenzus primitív sokkterápiáját fogadta el. A Nemzetközi Valutaalap lett megbízva, hogy irányítsa az orosz állam gazdaságpolitikáját. Az 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínytől kezdve 1998. őszéig Oroszország gazdaságpolitikája gyakorlatilag külföldi irányítás alatt állott, amelyet az IMF szakértői dolgoztak ki, és amelyet Oroszország bábkormánya, valamint központi bankja csupán formálisan hagyott jóvá. Ezt a politikát, mint már utaltunk rá, a tekintélyes orosz közgazdászok és tudósok ismételten bírálták. Végrehajtásáról azok a személyek gondoskodtak, akiket a szabadkőműves interncionálé hálózata jó előre kiválogatott és felkészített a kormányzat és a központi bank vezető posztjaira. Ezek az emberek mentesek voltak a nemzeti elkötelezettségtől és hiányos közgazdasági felkészültségük is előnyösnek bizonyult, mert szakismeretük sem zavarta őket a primitív sokkterápia szolgalelkű végrehajtásában. A világ iparilag legfejlettebb országainak, a G-7-nek a vezetői folyamatosan ajánlásokat tettek az orosz elnöknek, akinek a szerepköre a gyakorlatban a külföldről kiválasztott személyek kinevezésére, és azoknak a direktíváknak az aláírására szorítkozott, amelyeket az IMF szakértői készítettek el számára. Jelcin a nemzetközi és orosz oligarchia engedelmesen pecsételő és aláíró bábjának bizonyult.

Oroszországot semmilyen objektív ok sem kényszerítette arra, hogy a washingtoni konszenzus politikáját kövesse az IMF irányításával. Hogy mégis erre került sor, az önpusztító politikai választás következménye volt. Az Oroszországot ellenőrző nemzetközi pénzügyi körök tudták hogyan kell az orosz kormányt kívülről irányítaniuk a kormányzati kulcspozíciók betöltésével, a számukra megfelelő személyzet kiválasztásával. Az orosz gazdasági specialisták ismételten óvtak a sokkterápia következményeitől, elsősorban a gazdaság szétesésétől, a lakosság életszínvonalának a meredek csökkenésétől, a termelés hatékonyságának és az ország versenyképességének az elveszítésétől, tudományos és termelési potenciáljának a nagyarányú romlásától. Oroszország azonban magasan képzett munkaereje, jelentős tudományos potenciálja, valamint hatalmas természeti erőforrásai ellenére, a washingtoni konszenzus politikájának eredményeként - az egy főre eső nemzeti jövedelem tekintetében - a Fülöp-szigetek színvonalára esett vissza.

Terápia helyett káosz

A sokkterápia híveinek a fogadkozásai ellenére, - noha a moszkvai bábkormány végrehajtotta e "terápia" valamennyi előírását -, Oroszország egyensúly és növekedés helyett gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt. Az orosz gazdaság kialakult struktúrájának a semmibevétele azért vezetett pénzügyi és gazdasági széteséshez, mert a piaci mechanizmusok közismerten alkalmatlanok számos feladat megoldására. Így például a makrogazdasági stabilizáció, amely kiegyensúlyozott piac esetében eredményes lehet, egyáltalán nem hoz eredményt, a nagyfokú kiegyensúlyozatlanság körülményei között. Az állam gazdaságpolitikai döntéshozóinak számos lehetőséget kell figyelembe venniük. Ezért mind a józanész, mind a tudományos ismeretek szempontjából érthetetlen, hogy egy ország vezetése miért hoz százmilliók sorsát érintő döntéseket, hozzánemértő módszerek és primitív modellek alapján, miközben teljesen mellőzi a saját és a világ ez irányú tapasztalatait. Ezt fejletlen országokban, ahol hiányzik a tudományos közösség szakértelme, és a felkészült irányító személyzet, talán meg lehetne érteni, de teljesen elfogadhatatlan Oroszország esetében, amely fejlett tudományos potenciállal, felkészült szakemberekkel és gazdag történelmi tapasztalatokkal rendelkezett. Az orosz kormány mellőzte az Orosz Tudományos Akadémia számos javaslatát is. Pedig a modern piacgazdaságban általában az üzleti körök, a tudományos közösség, a munkavállalók képviselői, valamint a kormány között kialakult konszenzus az alapja a sikeres gazdaságpolitikának. Oroszországnak minden szükséges eszköze meg volt ahhoz, hogy intelligens gazdaságpolitikát válasszon. Megfelelő információkkal rendelkezett a washingtoni konszenzus romboló politikájának következményeiről is. A döntési helyzetben lévő orosz elit tagjai tudták azt is, hogy azok az országok, ahol ezeket alkalmazták olcsó nyersanyag- és munkaerőszolgáltatóvá, azaz a transznacionális tőke gyarmati függvényeivé váltak. Mindez ismert volt előttük, mégis nyíltan és cinikusan semmibe vették ezeket az információkat, amikor döntöttek az orosz gazdaság reformstratégiájáról. Az IMF gyógymódját kényszerítették könyörtelenül Oroszországra, nem törődve azzal, hogy a beteg ebbe a "gyógymódba" csak belehalhat.

Az még elképzelhető, hogy Jelcin elnököt félrevezették, mivel járatlan volt az államvezetés, a társadalomirányítás, és a közgazdaság kérdéseiben, később pedig súlyos betegsége is korlátozta cselekvési szabadságában. A Jelcint körülvevő személyek azonban nem tekinthetők naivaknak, amikor gondolkodás nélkül megbíztak a nyugati szakértőkben, mint a "demokrácia és a szabadság mindentudó professzoraiban". Ezek az orosz vezetők tudatosan választottak egy rossz gazdasági doktrínát, amelyről előrelátható volt, hogy pusztító hatással lesz hazájukra. Ezt a szándékosan meghozott hibás döntésüket nem lehet a demokrácia és a piaci reformok iránti elkötelezettségükből levezetni. A törvényesen megválasztott és alkotmányosan működő parlament ágyúzása a "demokrácia elkötelezett hívei" részéről, továbbá egy olyan oligarchikus rendszer kialakítása, amely piaci reformok mellett száll síkra, ideológiai abszurditásnak tekinthető. Olyasmi, mint amikor egy valódi keresztény a sátánista kultusz vezetőjévé válik.

Ma már egyértelmű, hogy nem a demokratikus átalakulás és a piaci reform eszméi irányították azokat, akik a sokkterápia stratégiája mellett döntöttek, felelőtlenül rákényszerítve azt az orosz társadalomra. A döntő motívum az volt, hogy a sokkterápia által képviselt érdekek egybeestek a létrejövő orosz oligarchia érdekeivel, amely mindenáron és gyorsan nagy vagyonhoz, valamint szupermagas jövedelemhez akart jutni. Ettől a körülménytől nemzetközi státusa elismerését, privilegizált vagyoni és hatalmi helyzetének a belső és külső megszilárdítását remélte. Vagyonszerzési stratégiájának legfőbb akadálya a közösségi és nemzeti érdekeket hordozó intézmények azon rendszere volt, amelyet az állam testesített meg. A washingtoni konszenzus viszont kiváló ideológiai alapot szolgáltatott ennek az államnak a lerombolásához. Lehetővé tette az államhatalom teljes-jogú intézményeinek a lecserélését a gyarmati igazgatás pótintézményeire. Az újonnan kialakult orosz oligarchia a magántulajdonává tette az állam funkcióit, és magánellenőrzése alá vonta az egész nemzet vagyonát. Föláldozta Oroszország nemzeti szuverenitását cserébe saját privilegizált helyzetének a vezető külföldi hatalmak, pontosabban a nemzetközi pénzvilág általi elismeréséért és védelméért. A világoligarchia pedig készségesen elvállalta ezt a felajánlott protektori státust.

A sokkterápia másik vonzó tulajdonsága az volt a születőben lévő orosz oligarchia számára, hogy lehetővé tette az állam polgárai jólétéért és az ország gazdasági fejlődéséért vállalt felelősségének a teljes megszüntetését. Az a hiedelem vált uralkodóvá, hogy a piac "láthatatlan keze" valamiféle mitikus hatalomként majd automatikusan megoldja az állami kötelezettségeket képező közfeladatokat. Az újonnan létrejött uralkodó elit a magántulajdonává tett állami vagyon révén alakult át oligarchiává. Az állami ellenőrzés és szabályozás lebontása hatalmas többlet-jövedelemforrást jelentett a számára. Vagyis nemcsak az állami vagyont sajátította ki ez az oligarchia, hanem privát monopóliumává tette az állam legfontosabb szabályozási funkcióit is. A privát célra működtetett állami funkciók pedig folyamatosan - minden évben - sok milliárd dollárra rúgó szupermagas extraprofithoz juttatják.

1993. szeptemberében az oligarcha klánok magánfegyveresek felbérelésével leverték a törvényesen megválasztott parlamentet, és magukhoz ragadták az államhatalmat. A puccsot követően ezek a klánok - a kizárólag meggazdagodásukat szolgáló - önző céljaikat a washingtoni konszenzus doktrínájába csomagolva próbálták a társadalommal elfogadtatni. Az állami tulajdon privatizációja 1995. végére az állami vagyon legértékesebb részeinek az egymással versengő oligarchikus csoportok közötti titkos szétosztásává, pontosabban törvénytelen szétrablásává degenerálódott. Az állam pénzügyi forrásainak a manipulációja pedig lehetővé tette, hogy az oligarchia óriási jövedelmekre tegyen szert ezeknek a funkcióknak a magánhaszonra történő működtetéséből. Nagyösszegű extraprofitot biztosító mentességeket és privilégiumokat osztottak szét a különböző kereskedelmi szerveződések számára. A gazdasági élet állami szabályozó- és ellenőrző rendszerének az eszközeit pedig szisztematikusan eltávolították.

Szoros érdekközösség jött létre az új orosz oligarchia és azon nemzetközi szervezetek között, amelyek a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően alakították ki az orosz kormány gazdasági és pénzügyi politikáját. Az orosz oligarchia készségesen felvállalta ennek az Oroszország számára rendkívül káros politikának a megvalósítását, mivel ez hatékonyan segítette személyes meggazdagodását. E célból rekordidő alatt hozzáférhetővé tette Oroszország gazdasági térségeit a nemzetközi tőke számára, tökéletesen végrehajtva azt, amire a világoligarchia a liberális reformok révén törekedett. A komprádor helyi pénzoligarchia pedig részben úgy jött létre, hogy az igen olcsón, értékének a töredékéért tulajdonába került állami vagyont eladta a transznacionális korporációknak és a nemzetközi spekulánsoknak, de már lényegesen magasabb árért, mint amennyiért szerezte. Ez a különbség pedig több tízmilliárd dollárt jelent.

Ezt az osztogató-fosztogató politikát hivatalosan piaci transzformációnak, liberalizációnak, deregulációnak és gazdasági stabilizációnak nevezeték. Ezek a reformok - legalábbis a propaganda szólamok szerint - azért voltak szükségesek, hogy a válságba került régi gazdasági rendszert modernizálják, versenyképessé tegyék. A versenyképes orosz gazdaság pedig felzárkózva a fejlett nyugati országokhoz, majd lényegesen nagyobb jólétet és társadalmi szabadságot eredményez, mint a volt Szovjetunió roskatag, elavult gazdasági és politikai rendszere. Ma már ismerjük a szomorú tényeket. A bevezetett reformok semmiféle gazdasági sikert nem hoztak Oroszország számára, amely a beígért gazdasági felemelkedés helyett példa nélkül álló gazdasági válságba süllyedt. Ugyanakkor ezek a reformok igen sikeresek voltak az oligarchia számára, mert lehetővé tették a nemzeti vagyon óriási részének az újraelosztását. Oroszország első "demokratikus" kormányának az átalakulása először a technokraták kormányává, majd pedig a milliárdosok kormányává, jól mutatja, hogy a sokkterápia egyáltalán nem volt valamiféle "érdekmentes", csupán szakmai szempontokra alapozott politika, hanem egy körülhatárolható szűk csoport önző gazdasági és hatalmi érdekeit szolgálta. Ugyanakkor a washingtoni konszenzus jól hangzó propagandaszólamaival a legitimitás látszatát adta Oroszország nemzeti vagyonának a kirablásához, az orosz állam hatalmának az elvételéhez, az emberi jogok, köztük a legfontosabb emberi jog, az élethez való jog, tényleges elnyomásához az emberi jogok, a haladás, a modernizáció, a jogállam és a demokrácia nevében. Vagyis az oligarchia rábeszélőgépezete a lényegében feudális jellegű viszonyok és struktúrák kialakulását haladó gazdasági reformokként és demokratikus átalakulásként tudta tálalni a washingtoni konszenzus segítségével megtévesztett orosz népnek.

A washingtoni konszenzus áltudományos doktrínája nem azért érvényesülhetett, mert végrehajtói hittek a demokratikus értékekben, hanem azért, mert kiválóan szolgálta annak az uralkodó oligarchiának az érdekeit, amely "a reform" során átvette az ország irányítását, továbbá azért, mert a nemzetközi tőke uralmának intézményeit is gyorsan kiépítette Oroszországban. Ezeknek az érdekeknek a szimbiózisát megerősítették a külföldi különleges szolgálatok. Ezek a szervezetek elsősorban az orosz hatalmi struktúra azon részeire támaszkodtak, amelyeknek a hatáskörébe tartozott a gazdaságpolitika meghatározása, valamint a moszkvai bábkormányban szolgáló vezetőbeosztású személyek kiválogatása. A washingtoni konszenzus doktrínája azzal is szolgálta a pénzuralom rendjének a gyors kialakítását, hogy elérte az állam eltávolítását a gazdasági élet szabályozásából. Az állam szerepét csak a magántulajdon védelmére és a pénzellátás szabályozására redukálta.

Mindezek alapján megállapítható, hogy az Oroszországra rákényszerített, reformnak elnevezett sokkterápia először is azt a célt szolgálta, hogy az orosz bankrendszer, és ezen keresztül az ország teljes gazdasági élete, a külföldi tőke ellenőrzése alá kerüljön. Második célja az volt, hogy összeszűkítse a reálgazdasági tevékenység közvetítését célzó, forgalomban lévő pénz mennyiségét, továbbá, hogy a rubelt formálisan is alárendelje a dollárnak. A harmadik célja az volt, hogy rákényszerítsék az orosz államot saját intézményrendszerének lebontására, és az állami szuverenitás részét képző jogoknak az átadására a hazai és a nemzetközi pénzoligarchiának. A washingtoni konszenzus sokkterápiája a lakosság életszínvonalának a további drasztikus csökkentésével végeredményben Oroszország elnéptelenítését valósította meg. Ezt bizonyítja a példa nélkül álló nyolcmilliós népességfogyás az elmúlt évtizedben. A lakosság létalapja megrendült azáltal, hogy a reformok tíz évében - szakértői becslések szerint - legalább 300, de inkább 600 milliárd dollár értékű vagyont préseltek ki Oroszországból. Ez az összeg végül is a különböző pénzpiacokon kötött ki, tovább növelve a világgazdaságot összeomlással fenyegető spekulációs pénzbuborékot és elképesztő szegénységet hátrahagyva Oroszországban.

A nyilvánvaló tragikus fejlemények láttán ma már a "reformok" kikényszerítői se mernek hivatkozni arra, hogy az Oroszországot sújtó vészhelyzet a piacgazdasághoz vezető átmenet szükségszerű következménye. Az orosz gazdaság ugyanis ma sokkal kevésbé hasonlít a nyugateurópai piacgazdaságoz, mint az 1990-es évek kezdetekor. A sokkterápia nevében elsősorban éppen azokat a gazdasági folyamatokat fojtották meg, amelyek középtávon minden gazdaság túléléséhez elengedhetetlenek. A szovjet birodalom fennállása idején nagymértékben lemaradt az ipar és az infrastruktúra modernizációja, és az ötmilliónyi tudós és mérnök munkaerejét csak a katonai szektorban hasznosították hatékonyan. A sokkterápia időszakában azonban mind az állami-, mind a magánberuházásokat csaknem száz százalékig leállították, a kutatást pedig teljesen visszafejlesztették.

Maffia vagy "Atlantic establishment"?

Elterjedt nézet az is, hogy a gazdasági élet egészének ez a tragikus mélypontja az orosz maffia tevékenységének a következménye. A washingtoni konszenzus feltételeit és a sokkterápia pusztító gyakorlatát azonban nem a maffia dolgozta ki. A maffia legfeljebb részt vett a megvalósításában, kihasználta a maga számára és hatalmas anyagi hasznot húzott és húz belőle. Tény, hogy - már az 1980-as évek végén - George Bush amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök (az "Atlantic establishment", vagyis a nemzetközi pénzoligarchia két kulcsembere) elfogadhatatlannak minősítette a csődbe jutott szovjet birodalom gazdaságának, ezen belül Oroszország gazdaságának a második világháború utáni Marshall-tervhez hasonló újjáépítését és modernizálását. Ehelyett nyomatékosan követelték, hogy Oroszország vállalja el a Szovjetunió által felvett hitelek maradéktalan visszafizetését. Akkor nyíltan még nem mondták meg, de ma már megállapítható, hogy geopolitikai jövőképükben egy "afrikanizált" Oroszország szerepelt, amely politikailag és gazdaságilag szétesve, függőhelyzetbe kerül a nyugati pénzvilágtól. Ennek eredményeként Oroszország és Közép-Ázsia hatalmas nyersanyagkincsei a világot irányító pénzoligarchia, az őt kiszolgáló új orosz elit, valamint az általuk birtokolt konzorciumok könnyű zsákmányává lehet.

A nemzetközi pénzvilág irányító köreinek döntéseit a pénzuralom világrendjében érvényesülő munkamegosztás szerint a Nemzetközi Valutaalap, az IMF feladata világszerte átültetni a gyakorlatba. Oroszország esetében ez azt jelentette, hogy az IMF kirendeltségei és szakértői több száz, minden részletre kiterjedő, utasítást továbbítottak az orosz kormány és intézményei részére, továbbá több új törvényjavaslatot is kidolgoztak a számára. Amikor 1996-ban néhány tucat ilyen IMF utasítás nyilvánosságra került, orosz újságírók feltették a kérdést, miért van még szüksége Oroszországnak saját kormányra, ha minden lényeges gazdasági döntést előzetesen az IMF dolgoz ki a számára és hoz meg helyette.

A Nemzetközi Valutaalap legfontosabb oroszországi kiszolgálói közé tartozott Jegor Gajdar volt miniszterelnök, Anatolij Csubajsz privatizációs miniszter, és Borisz Fjodorov pénzügyminiszter. Lord Harris, a szélsőségesen liberális Mont-Pelerin Társasághoz tartozó londoni Gazdasági Ügyek Intézetének igazgatója, már az 1980-as évek közepén megkezdte az előbb felsorolt három fiatal orosz politikus felkészítését a 1990-es években rájuk váró feladatokra. A nemzetközi pénzügyi oligarchia úgy is gondoskodott kiképzett pénzügyi ügynökeiről, hogy amikor pozícióba kerültek, akkor olyan ultraliberális szakértőket rendelt melléjük tanácsadóként, mint Jeffrey Sachs, a Harvard Egyetem fiatal oktatója./4/

(A Mont Pelerin Társaság egy gazdasági kérdésekkel foglalkozó amerikai alapítvány. Munkásságának felmérése alapján megállapíthatjuk, hogy fő tevékenysége eddig félrevezető, áltudományos közgazdasági elméletek és receptek kidolgozásából, valamint ezek elterjesztéséből állott. A Mont Pelerin Society tagjai szélsőségesen liberális elméleteikkel igyekeznek befolyásolni a nyugati világ közgazdászait, és rávenni a kormányokat, hogy az általuk ajánlott modellekhez igazítsák makrogazdasági döntéseiket. Vezető személyiségei Friedrich von Hayek, Milton Friedman és Ludwig von Mises. A Mont Pelerin Társaságot szoros kapcsolatok fűzik a Máltai Lovagrendhez, a Heritage Foudation-höz és a Német Marshall Alaphoz. A Mont Pelerin Társaság anyagi támogatottsága igen jó, mert mind a Rothschild, mind a Rockefeller érdekeltségek finanszírozzák. Rendszeresen tartanak titkos tanácskozásokat is. Ezek színhelye általában a Hoover Intézet.)/5/

A következő lépés az orosz lakosság jelentős összegre rúgó megtakarításainak az elvonása volt. Az orosz állam kiadásait drasztikusan csökkentették, miközben a külföldi hitelek adósságszolgálati terheit változatlanul fenn kellett tartani. Így az államnak már nem maradt pénze a lakosság megtakarításai után járó kamatok fizetésére és egyéb pénzügyi kötelezettségeinek a teljesítésére. Nyilvánvaló, hogy egy szabályozottan végrehajtott, jól előkészített és kézbetartott valutareform megfelelőbb megoldás lett volna. A kaotikus hiperinfláció azonban sokkal jobban megfelelt a "reformerek" célkitűzéseinek. Gajdar a legfontosabb árucikkek árainak a szabaddá tételével indította be 1992. elején a sokkterápiát. Egy ilyen intézkedés, pl. a második világháború utáni Németország gazdasági újjáépítésekor elképzelhetetlen lett volna, és ma is törvény tiltja Németországban. Ugyanis a szabadárassá tett termékeket szinte teljesen vagy állami, vagy magánmonopóliumok állították elő, anélkül, hogy piaci-verseny érvényesülhetett volna, vagy pedig valamilyen kartell-hatóság beavatkozhatott volna az árak kialakításába és ellenőrzésébe. Maga a moszkvai kormány járt elől a rossz példával, mivel hirtelen négyszeresére emelte az állami monopóliumok által gyártott árucikkek és az energia árát. Ezzel olyan láncreakciót indított be, amelynek az eredményeként 1992 végére a fogyasztási cikkek ára 2600%-kal emelkedett és 1993-ban az árak megharmincszorozódtak. Így a reformok két éve alatt az orosz lakosság megtakarítása már semmit sem ért. Az előkészítetlen és megalapozatlan árfelszabadítás másik következménye az lett, hogy az áruforgalom zöme a feketepiacra tevődött át, a kereskedelem finanszírozása pedig a privát bankrendszer hatáskörébe került. Ez a privát bankrendszer kizárólag a spekulációs szuper-jövedelmek biztosítására törekedett, amelyre az elszabadult infláció nyújtott lehetőséget.

A privatizáció orgiája

1992 őszén kezdődött az állami üzemek orgiává fajult privatizációja, amely orosz közgazdászok szerint az emberi történelem legnagyobb szervezett rablásának bizonyult. A maffia köröknek szinte nevetséges összegekért kótyavetyélték el a több ezer főt foglalkoztató üzemeket. Az új tulajdonosok semmit nem fordítottak a modernizálásra, a termékszerkezet átalakítására, hanem csak a közvetlenül eladható nyersanyagok és hasonló - hozzáadott érték nélküli - áruk külföldi exportjában voltak érdekeltek. Már 1993 végére 60 ezer korábbi állami üzem került a szervezett maffiák és más érdekcsoportok tulajdonába. Mindez katasztrofális következményekkel járt mind a lakosság, mind az állam életében. A reálkeresetek összezsugorodásával rohamosan csökkent az áruk iránti kereslet is. Azok a nagyipari-vállalatok, amelyek tevékenységétől egész régiók gazdasági élete függött, csak raktárra termeltek és hatalmas veszteségeket halmoztak fel. Éppen ezért termelésüket folyamatosan csökkenteni kellett. Ennek lett a következménye, hogy az 1990-es években az ország gazdasági tevékenységének a volumene a felére esett vissza. Hasonló a helyzet a mezőgazdaságban is, amelynek jelenlegi teljesítménye a 10 év előttinek csupán az 50%-át teszi ki.

Pontosan azok az iparágazatok szenvedték el a legnagyobb veszteségeket, amelyek a legtöbb lehetőséget nyújtották a modernizációra és az ipar újjáépítésére. A gépgyártás az 1990 évinek az 1/3-ára csökkent, míg a könnyűipar termelése az 1/9-ére. Az orosz vállalatok acélfelhasználása annyira visszaesett, hogy miközben a vas és acélipar a felét termelte a 10 évvel ezelőttinek, mégis termékeinek egyre nagyobb részét olcsó dömping-árakon a külföldi piacokon kellett értékesíteni. Így például az acél-készáruk felhasználása az 1992 évi 58 millió tonnáról 1998-ra 14,6 millió tonnára zsugorodott. Még a termelésnél is gyorsabban csökkent az ipari beruházások volumene. A kölni Kelet Intézet adatai szerint 1992 és 1996 között 79%-kal kisebbek voltak a beruházások. De Oroszország egyes iparágaiban 1991 és 1996 között semmiféle beruházásra nem került sor. A kutatásra fordított kiadások már 1991-ben 1/3-dal csökkentek. A rákövetkező évben ismét 50%-kal lettek kisebbek. Ennek eredményeként 1998-ban a kutatásra fordított kiadások az 1989 évinek már csak az 1/5-ét teszik ki. De még ezek a számok sem tükrözik a teljes valóságot, mert nem tartalmazzák a kutatóintézetek egyre nagyobb kiadásait, amit a dráguló bérekre, villanyszámlára és a növekvő adókra kell kifizetniük. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor 1998-ra a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások az 1989. évinek az 1/20-át tették ki Oroszországban.

A nemzetközi pénzoligarchia Oroszországgal kapcsolatos tervei

Ma már nem titok, hogy a világpolitikát irányító befolyásos körök, beleértve az Oroszország számára riválisnak tekinthető Németországot, és a szövetségesnek számító Nagy-Britanniát és Franciaországot, a XX. század során egyesíteni tudták erőiket az egykori Orosz Birodalom elpusztítására. A "semleges" Egyesült Államok sem maradt ki ebből a nagyszabású történelmi műveletből. Nem nehéz felismerni, hogy ennyire különböző erőtényezők akcióinak a koordinálása nem lett volna lehetséges olyan központi vezetés nélkül, amely eltervezi, befolyásolja és irányítja a világeseményeket. A kutatók már számos részletét feltárták annak, hogyan zajlott le az 1905-ös és 1917-es orosz forradalom külföldi finanszírozása. Az egyik ilyen kulcsszerepet betöltő személy Alexander Parvus volt, aki a nemzetközi pénzügyi hierarchia ügynökeként jó kapcsolatokkal rendelkezett a német fináncoligarchia és kormányzati körök felé. Parvus, aki nemcsak Trockijjal, Leninnel, Buharinnal, de a többi bolsevikvezetővel is kapcsolatban állt, nagyösszegű német pénzt juttatott el hozzájuk.

Az Oroszország elleni akciók finanszírozásából a Wall Street is kivette a részét. 1916. februárjában vezető bankárok tanácskozást tartottak az Egyesült Államokban, amelyen részt vett Jacob Schiff, valamint veje Felix Warburg, továbbá Otto Kahn, Mortimer Schiff, (Jacob Schiff fia), Jerome Hanauer, Daniel Guggenheim és M. Breitung. A résztvevők kiosztották egymás között a feladatokat, valamint azt is, hogy a tervezett oroszországi államcsíny költségeit ki milyen arányban viselje. 1916. februárjában tanácskozott "a Hatvankettek konferenciája" is. Ennek résztvevői közül ötvenen már az 1905-ös forradalomban is szerepet játszottak. Parvuson és Trockijon keresztül ugyancsak Jacob Schiff finanszírozta őket. A pénzoligarchia ügynökeinek az volt a feladatuk, hogy valamennyi oroszországi forradalmi mozgalomban és pártban átvegyék az irányítást. Dr. A. Simons lelkész, aki az 1917-es forradalom első szakaszában ellátogatott Oroszországba, elmondotta Nelson amerikai szenátornak, hogy Trockij oldalán több száz olyan agitátort talált, akik a New York-i Lower East Side-ról származtak. Ezek többsége bizonyíthatóan később politikai vezetőszerephez jutott, sokan közülük pedig csekisták lettek.

Angliában az Oroszországi felforgatás irányítója Lord Milner a befolyásos szabadkőműves, a Cecil Rhodes által alapított Round Table Csoport vezetője volt. Milner nemcsak a City of London és a Rothshild dinasztia érdekeit képviselte, de Lloyd George kormányában is nagy befolyással rendelkezett. Közismert, hogy Lloyd George meghallva a petrográdi februári államcsíny hírét, ezt mondotta: "A legfőbb célt elértük." Lord Milner oroszországi ügynöke George Buchanan brit nagykövet, valamint az orosz külügyminiszter, Szazonov volt. A kapcsolatot az oroszországi összeesküvőkkel Bernard Pares tartotta, aki a brit nagykövetségen dolgozott, továbbá a Times című lap tudósítója, Harold Williams. A megnevezett angol személyek gyakorlatilag valamennyi titkos ellenzéki tanácskozáson és gyűlésen részt vettek a végnapjait élő cári Oroszországban. Szazonov külügyminiszterként szinte minden nap találkozott a brit nagykövettel. Az összeesküvők vagy a brit vagy a francia nagykövetségen tanácskoztak. Szabadkőműves dokumentumok szerint, a brit nagykövetségen 1917. januárjában megtartott tanácskozáson tűzték ki a szentpétervári palotaforradalom időpontját 1917. február 22-re.

Oroszország valamennyi ellenfelét megszervezték, tevékenységüket koordinálták, és kiadásaikat egyenlő arányban fedezték. Németországnak a bolsevik párt finanszírozására fordított kiadásait pontosan nyilvántartották Berlinben, a Wilhelmstrassén. Ez több mint 44 millió aranymárka volt, amely megfelelt akkori érték szerinti 10 millió amerikai dollárnak. (Az akkori dollár egy centje ért annyit, mint ma egy dollár, tehát az átszámítási arány 1:100-hoz). Jacob Schiff saját maga elmondása szerint összesen 20 millió dollárt invesztált az orosz forradalomba, amelynek körülbelül a fele ment az 1905-ös "főpróbára". Ezt az adatot később a fia is megerősítette. Lord Milner pedig 21 millió aranyrubelt, vagyis 10 millió dollárt költött az 1917-es forradalom megszervezésére. 1917. március 6-án Jacob Schiff a következő táviratot küldte az államcsínnyel hatalomra került Kerenszkij kormány külügyminiszterének, Miljukovnak:

"Engedje meg nekem, mint a hittestvéreinket kegyetlenül üldöző zsarnoki autokrácia kibékíthetetlen ellenfelének, hogy Önökön keresztül gratuláljak az orosz népnek azért a tettéért, amelyet oly ragyogóan megvalósított, továbbá hogy az Ön új kormányában lévő elvtársainak és Önnek személyesen teljes sikert kívánjak annak megvalósításához, amelyet hazafiasan elkezdtek."

A hálás Miljukov így válaszolt a bolsevikok Wall Streeten székelő pénzügyi támogatójának:

"Csatlakozunk az Ön régi rend iránti gyűlöletéhez, amely rendszer most megbukott. Legyünk egységesek a szabadság és egyenlőség új eszméinek a megvalósításában és őrizzük meg egyetértésünket mindazon népekkel, amelyek résztvesznek az autokrácia elleni világ-küzdelemben."/6/

Visszatérve napjaink eseményeihez, ma már bizonyíthatónak tekinthető, hogy a külföldi titkosszolgálatoknak irányító szerepe volt a Szovjetunió felbomlasztásában. P. Schweitzer amerikai kutató "Győzelem: az Egyesült Államok kormánya titkos stratégiájának szerepe a Szovjetunió és a szocialista tábor felbomlasztásában" című munkájában részletesen beszámol a CIA és az Egyesült Államok kormányzatának az 1980-as években folytatott ez irányú tevékenységéről. Az 1990-es évek elején ugyanezek az erők megszervezték az orosz forradalmárok egy újabb nemzedékének a kiképzését Amerika irányítószerepet betöltő politikai és tudományos központjaiban. Ezek a személyek a titkosszolgálatok háttér-támogatásával fontos szerepet játszottak az 1991-ben és 1996-ban megtartott oroszországi elnökválasztási kampányban, valamint az 1991. decemberében és 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínyekben. Ugyancsak vezető szerepük volt az Oroszországban végrehajtott politikai és gazdasági reformok kivitelezésében./7/

A Nyugat által kiképzett személyek, és a befolyásuk alá került orosz értelmiségiek voltak azok, akik felszólították Jelcin elnököt, hogy hajtsa végre a demokratikusan megválasztott és alkotmányosan működő parlamenttel szemben a véres államcsínyt. Jelcinhez írott levelükben ezt írták:

"Hazánk válaszúthoz érkezett. Az elmúlt hetek eseményei ismét felelősségteljes lépést igényelnek. A legfelső szovjet és a szovjetek egész rendszere részéről a reformpolitikával szemben tanúsított ellenállás túlságosan messzire ment. A legfelső szovjet alkotmányellenes politikai gazdasági és kulturális stratégiája katasztrofális költségvetési deficitet eredményezett, kísérletek történtek a privatizáció megállítására, növelni kívánják a katonai kiadásokat, szakadást akarnak előidézni a kormányban, és ellenőrzés alá kívánják venni a tömegtájékoztatást. Az orosz polgároknak a népszavazáson kifejezett akarata alapján követeljük a legfelső törvényhozó testület megválasztásának előrehozását, nem későbbre, mint ez év őszére. Új kormányügynökségek felállításával, a törvényhozó és végrehajtó államhatalmi ágak közötti kapcsolat új elveivel, ez az egyetlen lehetőség a népellenes totalitárius rendszer visszaállításának a megakadályozására."/8/

1993. október 5-én - miután magánszemélyekből álló fizetett fegyveresek, vagyis az oligarchia által felbérelt zsoldosok, lőtték az orosz parlamentet, amelynek során 1500 ember vesztette el az életét - néhány ismert író levéllel fordult az orosz polgárokhoz, hogy folytassák a küzdelmet a választott képviselők ellen, vagyis polgárháború folytatására szólították fel az orosz lakosságot. Ezt írták:

"A boszorkányok vagy inkább vörös-barna farkasok arcátlanná váltak, mert nem cselekedhetnek többé büntetlenül. A rendőrség szeme láttára teletűzdelték a falakat mérgező plakátjaikkal, mocskaikkal sértegetve a lakosságot, az államot és annak törvényes vezetőit. Bosszútól lihegve közlik: miként fognak felakasztani mindannyiunkat. Mi van erről beszélni való? Elég szó hangzott már el... Ütött a cselekvés órája. Ezek a sötétlelkű gazemberek csak az erőt tisztelik. Nincs-e itt az idő demokráciánk számára, amely fiatal, de boldogan és meglepődve látjuk, eléggé erős, hogy megvédje magát?"

"Ezúttal a leghatározottabban követeljük a kormánytól és az elnöktől, hogy tegyék meg, amit már régóta meg kellett volna tenniük, de nem tették meg:

Valamennyi kommunista és nacionalista pártot, frontot és szövetséget elnöki dekrétummal oszlassanak fel....

Be kell tiltatni egészen a bírósági ítélet meghozataláig az olyan újságokat és tájékoztatási eszközöket, mint a Den, Pravda, Szovjetszkája Rosszíja, Lityeratúrnaja Rosszíjá és a "Hatvan Másodperc" nevű tv program, amelyek gyűlöletet keltenek és nap-nap után erőszakra szólítanak fel, és amelyek nézetünk szerint ennek a tragédiának a fő szervezői és bűnösei közé tartoznak.

Fel kell függeszteni azon szovjet hatalmi szerveknek a tevékenységét, amelyek megtagadták, hogy engedelmeskedjenek Oroszország törvényes hatóságainak. Valamennyiünknek közösen kell cselekednünk, nehogy szégyenteljes komédiává váljon - a rendkívüli állami bizottság ellen 1991. augusztusában lefolytatott bírósági eljáráshoz hasonlóan - a Moszkvában most lezajlott véres dráma szervezőinek és résztvevőinek a pere.

Törvénytelenné kell nyilvánítani nemcsak a népi küldöttek kongresszusát és a legfelső szovjetet, de az általuk létrehozott valamennyi állami szervet is, beleértve az Alkotmánybíróságot is."

"A történelem ismét lehetőséget nyújtott a számunkra, hogy hatalmas lépéseket tegyünk a demokrácia és a civilizáció irányába. Ne szalasszuk el újból az alkalmat, ahogyan az már több mint egyszer megtörtént!"/9/

Ezt a levelet, amelyből részleteket idéztünk, számos író aláírta, akiket felvállalt szerepük alapján a hivatásos bolsevik forradalmár, Trockij, követőinek tekinthetünk. Hiszen ezek az írók lényegében a politikai terror bevezetését követelték Jelcintől, egy olyan népellenes diktatúra felállítását, amely az alkotmányellenes államcsíny áldozatainak a vérével kívánta legitimálni magát. Álszent módon a demokráciára és civilizációra hivatkoztak, ténylegesen azonban az oligarchikus pénzuralom barbár diktatúrájának a bevezetését, és az orosz népnek a kamatrabszolgaságba taszítását szorgalmazták.

Mi történt valójában 1998. augusztus 17-én?

Az öt évvel később, 1998. augusztus 17-én meghozott döntések rejtett jelentőségének a teljeskörű felmérésére csak hosszabb idő múlva nyílik lehetőség, mivel nagy titokban készítették őket elő, és igen befolyásos személyek érintettek benne. Annyi azonban máris világos, hogy a fizetésképtelenséget eredményező adósság-válságból a kormány és a központi bank illetékesei a legrombolóbb hatású kivezető utat választották. A moszkvai döntéshozók elismerik, hogy akcióikat koordinálták a nemzetközi pénzvilág nagy befolyású személyiségeivel, akik meghatározzák a Nemzetközi Valutaalap, az Egyesült Államok és a G-7-ek álláspontját a világ pénzügyi piacait érintő legfontosabb kérdésekben. Az orosz vezetés részéről az egyeztetést Anatolij Csubajsz végezte, aki az orosz lakosság számára közismerten igen káros tevékenységet fejtett ki a privatizáció terén, ugyanakkor sikeresen spekulált a kormány értékpapír-piacán a rosszhírű Montes Auri cégen keresztül. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy veszteség nélkül került ki az orosz pénzügyi rendszer összeomlásából az a néhány orosz és amerikai vállalat, amely aktívan részt vett az orosz kormány hitelpiacán folyó spekulációban. Nyilvánvaló, hogy előzetes tudomásuk volt Oroszország fizetőképtelenségnek küszöbönálló bejelentéséről, amit a legnagyobb titokban készítettek elő.

Az orosz pénzügyi rendszer összeomlása 1998. augusztus 17-én világjelentőségű esemény volt, mert hirtelenül és nagymértékben meggyöngítette Oroszország versenyképességét a világ pénzpiacain. Az orosz gazdaság összértéke, egyik napról a másikra, előző értékéről a töredékére esett vissza. Az sem meglepő hogy a G-7-ek országainak a kormányai üdvözölték az augusztus 17-i döntést, mert az megnyitotta Oroszország gyarmatosításának az újabb szakaszát. Az 1998. augusztus 17-i döntések eredményeként egész Oroszország nemzeti vagyona néhány nagyobb nemzetközi bank vagyonával vált egyenlővé. A világ ipari potenciálban és nyersanyagokban leggazdagabb országa koldusszegénnyé vált, és arra kényszerítették, hogy nevetséges áron - eredeti értékének a néhány század részéért - kótyavetyélje el az orosz nemzeti vagyont.

A bűncselekmények után nyomozók számára közhely, hogy mindig fel kell tenniük azt a kérdést, ki húzhatott hasznot az elkövetett bűncselekményből? Az 1998. augusztus 17-i döntések kiválóan szolgálták a megpuhítás, fellazítás és szálláscsinálás stratégiáját, amelynek célja a nemzetközi pénztőke hatalomátvételének megkönnyítése az adott országban. Ez a puhítási politika felöleli a nemzetközi tőke váltakozó be- és kiáramlását az adott ország pénzpiacáról. A beáramlási szakaszban a fiktív tőke, - vagyis az értékpapírokban meglévő vagyon - az adott országban a többszörösére növekszik. Ennek nincs reálgazdasági alapja, egyetlen célja, a spekulációs-nyereség bezsebelése. Ebben a szakaszban a részvények és az értékpapírok árai meredeken növekszenek és ez a gazdasági fellendülés hamis látszatát kelti. Egyidejűleg a nemzeti valuta átváltási aránya is emelkedik. Amennyiben az értékpapír-piac inflációja szigorúan spekulatív, és nincs valódi alapja a produktív gazdaságban, akkor könnyen belátható, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig. Előbb vagy utóbb elérkezik az a pillanat, amikor a művi úton létrehozott értékpapír-piramis majd gyorsuló ütemben elkezd leépülni.

Szabályként fogadható el, hogy a külföldi pénztőke már a leépülés pillanatát megelőzően elkezd kivonulni az országból, magával víve azt a szuperprofitot, amelyet a "művi gazdasági fellendülés" során zsebelt be. Ezt a távozást követi az értékpapír-piac összeomlása, amikor gyakran még a tízszeresénél is jobban csökken a részvények és kötvények árfolyama. Ekkor természetesen a nemzeti valutát is leértékelik. A leértékelés eredményeként a reálgazdaság valódi értéket hordozó objektumai tovább veszítenek értékükből, és így a külföldi pénzügyi manőverezők bagatell áron megvehetik azokat. A nemzeti vagyon nagyarányú leértékelését követően a nemzetközi pénztőke visszatér, megkezdi a felvásárlást az igen alacsony árakon, és újra kezdődik a nemzeti gazdaság értékének felfúvódása a forró spekulációs pénzekkel. Néhány ilyen ciklust követően az adott ország nemzeti tőkéje kénytelen felvállalni a harmadrangú vagy negyedrangú szerepet saját országa gazdaságában, mert nem képes fenntartani működését a külföldi spekulációs tőke ismétlődő kivonása következtében.

Az állam fellazítása

Az egyes államok felpuhításának a módszerei először Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában kerültek kipróbálásra, majd 1998-ban Oroszországban is alkalmazták ezt a módszert. Első lépésként a nemzetközi pénztőke nagyarányú importja révén az értékpapírok árai egyes szektorokban megháromszorozódtak, egyesekben pedig megtízszereződtek. Minthogy ezt az értéknövekedést nem a termelékenység növekedése és a reálgazdaság bővülése, hanem a spekulációs pénzpiramisok felépítése idézte elő, ezért nem bizonyulhattak tartósnak. A megingás Oroszországban 1997. őszén már érezhető volt, és ezt követte 1998. augusztusában a katasztrofális összeomlás. Az orosz vállalatok értéke drasztikusan csökkent, és a rubelt eredeti értéke egyharmadára értékelték le. Az orosz vállalatoknak a piaci értéke ma tízszer alacsonyabb, mint valóságos értékük. Ez kiváló alkalmat nyújt a pénzügyi piramisok építésének újbóli beindítására.

Az orosz értékpapír-piacon nyert hatalmas nyereség jelentős része külföldre távozott, mihelyt lehetőségként felmerült a kormány által kibocsátott államkötvények adósságpiramisának az összeomlása. Az Egyesült Államok Államkincstárához közel álló Goldman Sachs biztosította a maga számára Csubajsz közreműködését. A Nyugatnak dolgozó Csubajsz megszervezte ügyfelei számára a leértékelt rubelban fekvő rövidtávú orosz állami kötvények átforgatását, dollárban fekvő orosz állami kötvényekké. Az így létrejött 4 milliárd dollár értékű orosz állami kötvény már mentesült a pénzügyi összeomlással járó kényszerintézkedések alól. Hogy Oroszország teljesíteni tudja eme dolláralapú kötvényeinek a kifizetését, a nemzetközi pénzintézetek 4,8 milliárd dollár értékű hitelt nyújtottak az orosz kormánynak. Ezt a hitelt arra használták, hogy az 1998. augusztus 17-i döntésekbe előre beavatott vállalatok tőkéiket veszteség nélkül kivonhassák az összeomló - és rubelban fekvő - rövidtávú kormánykötvények adósságpiramisából. Mindez arra enged következtetni, hogy valamiféle belső információkon alapuló összejátszás volt bizonyos privilegizált hitelezők és az orosz kormányzat egyes személyiségei között. Ez a koordinált akció jól beleillik abba stratégiába, amelynek célja az egyes országok megbénítása, és pénzügyi spekulációval történő kifosztása.

A tények egyértelműen azt mutatják, hogy a harácsoló nyugati pénzügyi elitet szervilisen kiszolgáló moszkvai bábkormány következetesen elutasította mindazokat a lehetőségeket, amelyek hatékonyan meg tudták volna előzni az adósság-válságot. Ehelyett a rövidtávú kormánykötvényekből, valamint a szövetségi kölcsön-kötvényekből felépült hatalmas adósságpiramis átstrukturálására az orosz gazdaság és társadalom számára a leghátrányosabb, legpusztítóbb lehetőséget alkalmazta. Az a körülmény, hogy ezt a nemzetközi pénzoligarchia képviselőivel való megállapodás révén megtehette, már állambiztonsági kérdéseket is felvet, állapítja meg Szergej Glazijev közgazdász-matematikus "Genocidium. Oroszország és az új világrend" c. 1999. decemberében Washingtonban megjelent könyvében./10/ Glazijev volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki 1993. őszén tiltakozott a törvényes orosz parlament ellen végrehajtott államcsíny miatt, és lemondva külgazdasági miniszteri tisztségéről távozott a Jelcin által kinevezett első kormányból.

Azok a vizsgálatok, amelyek a költségvetést érintő hatalmas veszteségek okait próbálták felderíteni, sorozatos visszaéléseket tártak fel. Így például megállapították, hogy az Orosz Föderáció Állami Tulajdon Bizottsága nem regisztráltatta a törvényes előírásoknak megfelelően az Igazságügyi Minisztériumnál a "pénzkölcsönök részvényekért cserébe" aukció eljárási szabályait. Az egyik vizsgálat a következőket rögzítette: "Megállapítható, hogy az Orosz Föderáció azon megállapodásai, amelyek fedezetét a részvények képezték, csalárd ügyleteknek tekintendők. Az Orosz Föderáció törvényei szerint a csalárd ügylet érvénytelen és semmis." Egy másik megállapítás rámutat arra, hogy 12 aukció közül 8 esetben a biztosítékként áruba bocsátott részvények induló ára önkényesen túl lett értékelve. Egyidejűleg vagy valamennyi résztvevőnek ugyanaz volt a garantálója, vagy maguk a résztvevők vállaltak garanciát egymással szemben. Ez is arra utal, hogy már az aukciót megelőzően összejátszottak a résztvevők egymással.

Két világtendencia vetélkedése

A világszintű gazdasági folyamatokat ma két egymásnak ellentmondó tendencia határozza meg. Az egyik a világgazdaság alávetése a nemzetközi pénzügyi oligarchia érdekeinek, a másik a nemzeti gazdasági rendszerek egymással való vetélkedése. E két tényezőnek a kombinációja a teljes gyarmati függőségtől (ez a jellemző az Afrikai országok többségére, ahol a transznacionális tőke minden korlát nélkül uralkodik), az erős nemzeti gazdaságokig terjed. Ez utóbbihoz tartozik elsősorban az Egyesült Államok, Japán és Kína. Ezen államok gazdasági politikáját elsősorban a nemzeti tőke és a hazai reálgazdasági termelők érdekei határozzák meg. E két pólus között helyezkednek el Latin-Amerika országai, valamint az Európai Unió tagállamai, amelyek gazdasági politikájukban lemondtak a nemzeti szuverenitásról az európai nemzeti tőke, elsősorban a pénztőke érdekében. Az iszlám országok, köztük az arab világ államai is ebbe a köztes zónába esnek. Ők gazdasági erőforrásaik kitermeléséhez igénylik a külföldi tőkét, ugyanakkor erőteljesen védelmezik kulturális értékeiket és nemzeti jövőjüket. Ebbe a körbe tartoznak még Dél-kelet Ázsia országai, ahol a gazdasági stratégiát és a külföldi tőke szerepét elsősorban a nemzeti érdekeknek rendelik alá.

Valamennyi országban erőteljes küzdelem folyik az állami intézmények ellenőrzéséért, a transznacionális, valamint a nemzeti tőke között, vagyis a világoligarchia és a nemzeti elit érdekei között. Ezek az érdekek és a hozzákapcsolódó értékek nemcsak különböznek, hanem rendszerint éles ellentétben is állnak egymással. A nemzeti érdekeket mindenek előtt a függetlenség megőrzésének az elvei határozzák meg, amelyek biztosítják az adott ország lakossága számára a jólétet és a megfelelő életminőséget, megőrizve a nemzeti kultúra értékrendszerét is. Ezek a nemzeti érdekek határozzák meg a nemzetközi együttműködés prioritásait is. Gazdasági téren egy független nemzet úgy nyitja meg nemzeti piacait a külföldi tőke számára, hogy egyidejűleg védelmezni igyekszik hazai piacát, korlátozza a külföldi tőkét a nemzeti érdekek szempontjából életbevágó területeken, továbbá támogatja a hazai árutermelést és a nemzeti gazdaság versenyképességét.

A világ pénzügyi és korporációs oligarchiája, a transznacionális nagytőke ezzel szemben a világpiac totális ellenőrzését kívánja, lehetőleg eltávolítva az útból minden nemzeti-gazdasági-kulturális akadályt. Ezért olyan információs, jogi és végrehatási infrastruktúrát akar mindenütt létrehozni, amely biztosítja számára a nemzetállamok szuverenitását kiiktató korlátlan érdekérvényesítést. Ötszáz transznacionális korporáció rendelkezik ma a világ ipari exportjának 1/3-ával, a világ nyersanyag-kereskedelmének a 3/4-ével, és az új technológiák 4/5-ével. Ezek a vállalatbirodalmak emberek 10 millióit foglalkoztatják, és gyakorlatilag a Föld minden országában tevékenykednek. Fontos azonban hogy ne túlozzuk el annak a hatalmi képződménynek a megszilárdulását, amelyet jobb híján nevezünk világoligarchiának. Itt inkább jól kivehető tendenciák és folyamatok kombinációjáról, semmint már teljes egészében megszilárdult szervezeti rendszerről és struktúráról van szó. Ezek a tendenciák azonban már magukba foglalnak bizonyos intézményeket, szervezett struktúrákat mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, összetartja továbbá őket a közös cél, a nemzetközi pénztőke és termelőtőke érdekeinek a minél hatékonyabb érvényesítése.

A világoligarchia meghatározása

A világoligarchia nagyrészt a főbb pénzügyi szervezetek objektíve egybeeső érdekei szerint cselekszik. Ennek megfelelően alakítja ki és tartja fenn a pénzügyi, gazdasági és hatalmi játékszabályokat. Ennek a koordinált együttes-tevékenységnek a szubjektív vonatkozásai azonban csak másodlagosnak tekinthetők. Ezért a mi szóhasználatunkban a világoligarchia a központi bankok, a legfontosabb kereskedelmi bankok, a világszintű korporációk, (a hozzájuk tartozó pénzügyi, jogi, adózási és könyvviteli tanácsadó szervezetekkel,) a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az új világrend szakértő-kiszolgálóit tömörítő gondolati műhelyek, elit-klubok és zártkörű magánszervezetek, a hivatalos és nem hivatalos befolyásoló-manipuláló intézmények, valamint az informatika legmodernebb eszközeit használó rábeszélő-gépezetek és a nemzetközi véleményhatalom tömegtájékoztatási intézményeinek a komplex elnevezése. A jelen meghatározás tágassága és képlékenysége ellenére a világoligarchia a gyakorlatban nem valamiféle teljesen amorf, formátlan és megfoghatatlan entitás, hanem olyan jól körvonalazható HÁLÓZAT, amely térben és időben igen hatékonyan kapcsolja össze és koordinálja tevékenységét, mert az érdekek objektív megegyezése, és a több történelmi korszakon is átívelő családi, rokoni, nemzeti, regionális, klán és szabadkőműves kötelékek bámulatra méltóan összetartják. Önmagát fenntartó és reprodukáló szervezetet és folyamatot képeznek, amely öntörvényűen sajátmaga határozza meg a rávonatkozó játékszabályokat, a követendő nyelvhasználatot, a befolyásolási technikákat, a szervezeti struktúrákat, valamint a külső és belső kommunikációt. Nagy tévedés lenne ezt a HÁLÓZATOT csupán valamiféle sátáni erő bűnös célokat szolgáló összeesküvésének tekinteni. Az egybeeső pénzügyi és gazdasági érdekek alkotják azt az erőt, amely összetartja a világoligarchiát. Ezek az érdekek határozzák meg a politikai célokat és a világgazdasági folyamatokat. Amennyiben a nemzetközi pénztőke és termelőtőke világszinten tevékenykedik, úgy ezek az érdekek is globális természetű törekvésekben jelennek meg, azaz egységes stratégiát követő cselekvésben öltenek testet. Ugyanakkor a legerősebb államok saját nemzeti érdekeiket is megpróbálják érvényesíteni ebben a folyamatban. Ez az erős államok részéről történő szervezett érdekérvényesítés is objektív tendencia, amit a világfolyamatok elemzésénél ugyancsak számításba kell venni.

A nemzetek feletti és a nemzeti tőke, és ennek megfelelően a világoligarchia és a nemzeti elit viszonya a különböző országokban és a különböző történelmi időszakokban másként alakult. A transznacionális tőke a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek közvetítéséből fejlődött ki. A háborúk, különösen a két világháború hatalmas lendületet adtak fejlődésének, mert óriási mértékben megnövelték a keresletet a hitelek iránt, és lehetővé tették szupermagas jövedelmek elérését a pénzvagyontulajdonosok számára. A pénzügyi oligarchia azáltal, hogy a háborúban álló felek mindegyikét finanszírozta, mindig győztesen került ki a konfliktusokból, mert egyszerre kapott nagyösszegű kártérítést a vesztes, és kamatjáradékot a győztes oldaltól. Ily módon a világoligarchia fokozatosan ellenőrzése alá vonta Nagy-Britannia és Franciaország pénzügyi-rendszerét, majd az Egyesült Államokét is. Ezt követte a többi európai állam, majd gyarmataik ellenőrzés alá vonása. Ma annyiban változott a helyzet, hogy a világoligarchia már nem érdekelt világháború kirobbantásában. Ugyanis a pénzoligarchia által kezdeményezett és fenntartott fegyverkezési verseny olyan szélsőséges méretű pusztító kapacitást ért el, hogy továbbfejlesztése értelmetlenné vált. A világoligarchiának időközben sikerült a saját játékszabályai szerint úgy átalakítania - és közvetlen ellenőrzése alá vonnia - a nemzetközi pénzügyi rendszert, hogy ma már nincs szüksége fegyveres konfliktusokra szupermagas jövedelem eléréséhez. A világpiac és nemzeti piacok jelentős részének az ellenőrzése révén a világoligarchia most a globális stabilitás fenntartásában érdekelt, egy olyan új világrend kialakításában, amely lehetővé teszi a nemzetközi intézmények még erőteljesebb ellenőrzését, és a vezető országok kül- és belpolitikájának meghatározását.

Már utaltunk rá, hogy a világoligarchia hatalomgyakorlásának egyik technikája a különböző országok állami intézményeinek az ellenőrzése, a nemzetállami struktúrák lebontása, a nemzeti jogrendszer felszámolása, valamint a nemzetközi közjoggal és magánjoggal, továbbá a nemzetközi intézményekkel való felcserélése. A stratégiai cél az ellenőrzés alá vont országok adósságfüggésbe terelése, nemzeti elitjüknek a megvesztegetése és demoralizálása, továbbá minderről a közvélemény megtévesztő tájékoztatása, vagy tájékoztatás nélkül hagyása. Ezt a stratégiát - többek között - az általuk létrehozott és fenntartott nem kormányzati, "társadalmi" szervezetek és kapcsolatok segítségével valósítják meg. A demokratikusan legitimált államhatalmi és igazgatási intézmények részére ők válogatják ki a számukra megfelelő személyeket, az oligarchia saját jól fizetett szakértői készítik el az adott államok helyett a hivatalos döntéseket, amit az alibi-demokrácia folyamatában a választott parlamentek és kormányok a forma kedvéért jóváhagynak. Ennek az elituralomra törő politikának a formális demokrácia kulisszái szolgáltak háttérül. Az ideológiai csomagolást pedig a szélsőséges liberalizmus nyújtotta az elmúlt évtizedekben.

A második világháborút követő időszakban a világoligarchia arra használta a hidegháborút, hogy kifejlessze a befolyásolás magasan szervezett, kifinomult rendszerét. A nagy pénzügyi szervezetek mellé létrehozták az "off shore zónákat", ahol nem érvényesült az állami ellenőrzés és adózás. A jogérvényesítő és büntetőjogi intézményeket pedig titkos társaságok és szabadkőműves páholyok egész hálózatával egészítették ki. A vezető országok hatalmi intézményeibe a világoligarchia a saját embereit juttatta, azért hogy ezek az adott állam politikáját a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően irányítsák. Elsősorban az adott ország külügyeinek és külkapcsolatainak az ellenőrzésére törekedtek, később azonban a vezető államok belpolitikájának az irányítása is hegemóniájuk alá került. Az új világrend hatékonyságát meggyőzően demonstrálta a Szovjetunió gyors és sikeres felbomlasztása, valamint területének és erőforrásainak ezt követő gyarmatosítása. A világ leghatalmasabb biztonsági rendszerét az időben kiképzett, és a döntési központokba elhelyezett befolyásolási ügynökök teljesen megbénították, és saját érdekeivel ellentétes gyakorlat folytatására kényszerítették.

A világoligarchia kettősstratégiája

Hivatalosan ma is az hangzik el, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat egy erős és stabil Oroszország fennmaradásában érdekelt, mivel a globális destabilizáció és a nukleáris konfliktus veszélye miatt nem kívánatos ennek a hatalmas országnak az összeomlása. Az egyszerű emberek világszerte elhitték ezeket az érveket, de később rá kellett jönniük, hogy egészen más célokat rejt ez a békés retorika. Ha feltesszük a kérdést, milyen érdekeket szolgált, pl. az öngyilkos sokkterápia rákényszerítése Oroszországra, és segítségével az orosz gazdasági élet dezorganizálása, valamint az orosz nemzeti kultúra tudatos meggyöngítése, akkor kiderül, hogy mindez a nyugati országok népei számára sem előnyös. Ez kizárólag a világoligarchia új világrendjének a megvalósítását szolgálta. Oroszország végsőkig való kifosztásából és elgyöngítéséből megállapítható, hogy egy ország nemzeti érdekei nem egyeztethetők össze a világoligarchia kozmopolita és globális érdekeivel. Ezzel magyarázható az Egyesült Államok - kettőserkölcsön és kettősstratégián nyugvó - kétszínű politikája Oroszországgal szemben.

A világ népei számára a háború hatalmas emberi áldozatokat jelent. A háborút viselő állam számára pedig óriási anyagi veszteségeket, valamint nemzetbiztonsága veszélyeztetését. A pénztőke számára azonban a háború mindig is a kiemelkedően nagy jövedelem szerzésére szolgáló alkalom volt. A világoligarchia kizárólag abban érdekelt, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek tartósan biztosítják számára a szupermagas profitot és kamatjáradékot, továbbá amelyek megszilárdítják uralmát a világgazdaság és a világpolitika felett. A világoligarchia azért folytatott és folytat agresszív politikát Oroszország és más szuverén államok irányában, hogy lerombolja azon intézményeiket, amelyek akár a legcsekélyebb mértékben is akadályozhatnák, hogy a világ adott régiójában korlátlanul uralkodhasson a pénzügyi és gazdasági élet felett. Az elmúlt két évszázadban ez volt a cél az európai dinasztikus államok felszámolásával, köztük a cári Oroszország megdöntésével az I. világháború során, a Marshall-terv végrehajtásával a II. világháború után, a XX. század végén pedig a Szovjetunió felbomlasztásával és az utódállamoknak a külföldi tőke ellenőrzése alá vonásával. Ebbe a folyamatba illeszkedik több állam blokád alá helyezése, Irán, India és Kína elszigetelése, továbbá a Dél-kelet Ázsiában kirobbantott pénzügyi katasztrófa. A megjelölt törekvések egyirányba mutatnak: felszámolni a nemzetállamiság intézményeit és kialakítani helyükbe a globális gazdasági és politikai koordináció mechanizmusait. Ez utóbbiak világméretekben biztosítják a transznacionális pénztőke számára a teljes mozgásszabadságot, a pénzvagyon-tulajdonosok privilegizált helyzetének megszilárdítását, továbbá a globális uralmat a világoligarchia számára.

A nemzetközi pénzügyi közösség arra használta a hidegháború időszakát, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai hatalmának a segítségével, lebontsa a főbb nyugati államokban az államhatalom nemzeti intézményeit, és helyükbe tegye a globális ellenőrzés nemzetközi intézményeit a saját hegemóniája érdekében. A világoligarchia egyre inkább az Egyesült Államok erőforrásait használja fel nem Amerika, hanem saját partikuláris érdekei érvényesítésére és globális hatalmának a biztosítására. Az oligarchia gépezete ezért ellenzi olyan vehemensen az Egyesült Államokon belül az úgynevezett izolacionizmust, az "America first" ("Amerika először") - a lakosság által erősen támogatott - irányzatát, vagyis azt, hogy a washingtoni kormány elsősorban Amerika lakosságával és gondjaival törődjön, ne pedig a külfölddel, kéretlenül beleártva magát minden ügybe Földünk legtávolabbi pontján is. A világoligarchia legfontosabb külpolitikai törekvése azonban az, hogy minden eszközzel megőrizze az Egyesült Államok katonai, gazdasági, pénzügyi elsőbbségét, amely persze a saját elsőbbségét jelenti amerikai lobogó alatt.

Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia

Azért, hogy az Egyesült Államok a világoligarchia érdekeit védelmező engedelmes csendőr legyen, az amerikai lakosságba igyekeznek beleoltani a birodalmi felelősség érzését és a világ vezetésére vonatkozó hivatástudatot. Eszerint az amerikaiaknak kizárólagos joguk van a világ vezetésére, és "civilizációs küldetésük" teljesítése érdekében erőszakot is alkalmazhatnak. A hidegháború hatalmas profitot hozott a világoligarchia számára, ugyanakkor óriási költségekkel terhelte meg az Egyesült Államok lakosságát. A XXI. századra elfogadott amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint az Egyesült Államok vezetőszerepét a világszintű integrációs törekvések támogatására kell használni. A fennálló politikai, gazdasági és biztonsági szervezeteket ehhez a célhoz kell igazítani, és olyan új intézményeket kell létrehozni, amelyek elősegítik az amerikai érdekek és értékek elterjesztését. A számos amerikai biztonsági cél közül érdemes kiemelni azt, hogy az Egyesült Államok diplomáciai és katonai erejét fel kell használni a világoligarchia és a nemzetközi pénztőke érdekének védelmében.

Az említett stratégiát tartalmazó dokumentum hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok különleges figyelmet fordít olyan külpolitikai problémákra is, amelyek valamikor távolinak tűntek. /11/ Ilyen például az erőforrások kimerülése, a népesség gyors növekedése, a környezetvédelmi ártalmak és a menekültek ellenőrzetlen áramlása. Az Egyesült Államok nem húz a jövőben vonalat e tényezők vonatkozásában bel- és külpolitikája közé, hanem ezeket olyan gazdasági és biztonsági kérdésekként kezeli, amelyek elősegítik érdekeinek az érvényesítését egy olyan világban, ahol a kül- és belpolitika közti választóvonal egyre inkább elhalványul. Egyszerűbben megfogalmazva ez annyit jelent, hogy az amerikai biztonsági intézmények lehetővé teszik a világoligarchia számára a pénztőke érdekeinek az érvényesítését. Ezek felölelik a más országok erőforrásaihoz való akadálytalan hozzájutást, beleértve természeti és emberi erőforrásaikat is, piacaik szabad használatát, továbbá valamennyi nemzeti korlát eltávolítását a transznacionális tőke szabad mozgása és reprodukálódása elől.

A nemzetközi pénzoligarchia az Egyesült Államok nemzetbiztonsági kérdésévé tette a világnépesség növekedésének a kordában tartását, a környezetszennyeződés és a többi ország politikai rendszerének a megfigyelését. Az amerikai népnek viszont engedelmesen vállalnia kell a világoligarchia céljait szolgáló globális-ellenőrzés költségeinek a viselését. A hivatkozott dokumentum a következőket mondja: "A külföld felé való elkötelezettség az amerikai nép és a kongresszus azon hajlandóságától függ, hogy viselje az Egyesült Államok megvédelmezésének költségeit, dollárban, energiában, és ha nincs más alternatíva, akkor az amerikai életek kockáztatásával."/12/

Az amerikai adófizetőknek nehéz megérteniük, hogy miért kell finanszírozniuk a költséges katonai műveleteket a világ legtávolabbi részein, és viselniük az amerikai katonai jelenlét terheit földgolyónk valamennyi stratégiailag fontos részén. Az érvényes doktrína szerint a NATO kiterjesztése, Jugoszlávia bombázása mind-mind az Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Felmerül a kérdés, hogy pl. milyen haszonnal jár az Egyesült Államok lakossága számára a hivatalos Amerika oroszellenes politikája? Erre csak úgy adhatunk elfogadható választ, ha abból indulunk ki, hogy a hivatalos Amerika politikája mögött valójában a világoligarchia érdekérvényesítése húzódik meg. A szóban forgó dokumentum az amerikai adófizetőknek úgy magyarázza meg a "fontos nemzeti érdekek" fogalmát, hogy ezek az érdekek ugyan nem érintik Amerika nemzeti fennmaradását, de hatással vannak lakói jólétére és annak a világnak a jellegére, amelyben az Egyesült Államok polgárai is élnek.

Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája feltárja az új világrend legfontosabb jellemzőit. A világoligarchia az Egyesült Államok életbevágó érdekeinek a mozgásterét bolygónk egészére kívánja kiterjeszteni. Tartalmilag ezek az érdekek a többi ország természeti, demográfiai és gazdasági erőforrásainak az ellenőrzését jelentik. Cserébe az amerikai nép ígéretet kap a gazdasági virágzás és stabilitás fenntartására. A prosperitás biztosítja az amerikai katonai erő, a világpolitikai kezdeményezés és globális befolyás fenntartását. Ez pedig lehetővé teszi a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer virágzását.

A világoligarchia egyelőre még nem uralkodik korlátlanul bolygónk egészén. Stratégiája is szelektív, és elsősorban a világgazdaság parancsnoki posztjainak a megszerzésére törekszik, amelyek megengedik, hogy ő diktálja a játékszabályokat. Erejét elsősorban azokra a hasznot hajtó tevékenységekre koncentrálja, ahol a politikai, természeti és intellektuális monopólium birtoklása a legmagasabb profitot hozza a számára. Ezekhez a tevékenységekhez tartozik az államok eladósítása és az államadósság menedzselése, a monetáris politika irányítása, a pénzügyi szolgáltatások, a banktevékenység és a jogi szolgáltatások kisajátítása, a nemzetközi kereskedelem ellenőrzése, a kábítószer-kereskedelem közvetett kontrollja, a természetes monopóliumok, az energiahordozók és az új technológiák birtoklása. Más területek, ahol a verseny miatt nehezebb kiemelkedően magas profitokhoz jutni, kevésbé vonzóak a világoligarchia számára, és ezeket a területeket nagyrészt átengedi a szolgálatába álló nemzeti és komprádor elitek számára.

A világoligarchia és a legfejlettebb országok nemzeti érdekeinek az összhangba hozása vezetett "az arany egymilliárd" elnevezésű újkeletű fajelméleti doktrína kidolgozásához. Eszerint földgolyónkon csak egymilliárd ember számára biztosítható a tisztességes emberi lét, mégpedig a leggazdagabb országokban, míg a világ többi részének be kell érnie az olcsó nyersanyag és munkaerő szolgáltatójának a szerepével. Ez az elmélet ma már gyakorlatként is érvényesül a nemzetközi viszonyokban.

A kiválasztottak csoportjába tartozó országok privilégiumaihoz tartozik, hogy megvédhetik hazai piacaikat, és agresszív export-politikát folytathatnak árutermelőik érdekében. Jogukban áll védelmezni nemzeti kultúrájukat, hagyományaikat, közerkölcsüket, és érdekeiket rákényszeríthetik másokra, akár fegyveres erővel is. A többi államnak és népnek viszont az a feladata, hogy vak engedelmességgel kövesse a nemzetközi szervezetek ajánlásait, amelyek ténylegesen a világoligarchia partikuláris érdekeit tartalmazzák. A centrum országokon kívül eső államoknak tilos nemzeti piacaik védelme, és szigorúan megtorlandó a pénztőke mozgásának bármilyen korlátozása. Az egyenlőtlen gazdasági csere legrafináltabb módszerei közé tartozik a periféria országainak a beletaszítása az adósságcsapdába, az egyoldalú specializálódás, a monokultúra erőltetése a nyersanyagok kitermelésében, valamint a nemzeti szuverenitásról való lemondás kikényszerítése pénzügyi és kereskedelmi politikájukban.

A magánhatalom rejtett hálózata Oroszországban

A világoligarchia már az 1960-as években megkezdte titkos kapcsolati hálójának a kiépítését a Szovjetunióban. A cél olyan informális, de hatékony struktúráknak a létrehozása volt, amelyek megfelelő nemzetközi feltételek esetén nemcsak a szovjet birodalom belülről történő felbomlasztására alkalmasak, de képesek az utódállamok pénzügyi-gazdasági eszközökkel történő megbénítására, az állami tevékenység dezorganizálására, és a közhatalom helyébe lépő szervezett magánhatalom hatékony működtetésére is.

John Daniel amerikai kutató a szovjet birodalom felbomlását egyenesen "szabadkőműves forradalomnak", jól előkészített hatalomátvételnek nevezi 1995-ben Washingtonban megjelent háromkötetes munkájában./13/ Attól a pillanattól kezdve, hogy a bolsevikok 1917 őszén államcsínnyel átvették a hatalmat a Kerenszkij kormánytól, a City of London (a világoligarchia első számú központja) támogatni kezdte a fehérek fegyveres ellenállását. Amikor a vörös terror atrocitásai ismertté váltak, London döntéshozó köreiben megerősödött a szándék a bolsevik rendszer megdöntésére. A bolsevik diktatúra alatt nyögő Oroszország helyzetének a komolyságára a brit haditengerészet hírszerzőszolgálatának akkori vezetője, "Blinker" Hall tengernagy hívta fel a figyelmet. Hall arról tájékoztatta a brit illetékeseket, hogy "Moszkvában a legfélelmetesebb szörny jött létre, amellyel a nyugati hírszerzésnek valaha is szembe kellett néznie...Most már nemcsak az szükséges, hogy felfedjük a másik fél titkait, hanem az is, hogy megvédjük a sajátjainkat a kommunizmus híveitől. Akár a melletted lévő kollégád is lehet egy ilyen meggyőződéses kommunista ügynök."/14/ Az 1920-as évek idején a British Special Intelligence Service, a SIS (Brit Különleges Hírszerző Szolgálat), már kísérletet tett Szovjet-Oroszország feldarabolására. Ez a kísérlet majdnem sikerült. Többek között tervek készültek arra, hogy Lenint és Trockijt a testőreik segítségével őrizetbe vegyék. Előkészítették Lenin meggyilkolását is, amelyet egy átmeneti antikommunista kormányzat hatalomra segítése követett volna. A kísérlet nem sikerült, mert a bolsevikok ügynökeinek még időben sikerült beépülniük az akcióba, és így az megbénult, majd szétesett. Phillip Knightley, "The Master Spy" (A mester kém) c. 1988-ban megjelent munkájában megírja, hogy a CSEKA, - miután felismerte, hogy a SIS milyen hatékony szervezet - elhatározta, hogy hosszútávra beépül a nyugati hírszerzésbe a szabadkőművesség segítségével.

Egyre több a bizonyíték arra, hogy Hitler és a nemzetiszocializmus németországi hatalomra jutásához a City of London és a Wall Street pénzoligarchiájának is köze volt. Ennek a részleteit egy másik tanulmányunkban ismertetjük. Most csak azt emeljük ki: létezett egy olyan stratégiai elképzelés is Londonban, hogy az akkor már sztálinista Szovjetuniót a felerősített náci Németország segítségével győzzék le és darabolják fel. Ez a messziretekintő és jól átgondolt stratégia brilliánsan épített az angol szabadkőművesség és a KGB között a jövőben kialakítandó - többszörösen álcázott - szupertitkos együttműködésére. A téma egyes szakértő kutatói szerint ennek a hírszerző műveletnek Kim Philby, a brit hírszerzés, a Mission Impossible, department 6, vagyis az MI-6 magasrangú tisztje volt az egyik kulcsembere. A fiatal Kim Philbyt erre a nehéz feladatra apja, John Philby készítette fel. Az idősebb Philby a brit hírszerzés arab szakértőjeként negyven évig foglalkozott az Arábiai-félsziget ügyeivel. Magasrangú szabadkőművesként közreműködött a szabadkőműves páholyok megszervezésében és működtetésében az egész arab világban. Arra nincs megbízható adatunk, hogy Kim Philby maga is szabadkőműves lett volna. (Ő azt állította magáról, hogy nem volt az.) Mindenesetre joggal feltételezhetjük, hogy az idősebb Philby liberális szellemben és a szabadkőműves értékek szerint nevelte fiát. Kim Philby Cambridge-ben végezte tanulmányait. Ezen az egyetemen hagyományosan számos titkos társaság működött, köztük természetesen különböző irányzatú szabadkőművesek is. Kim Philby itt ismerkedett meg a baloldali értelmiség nézeteivel és lett kommunista még a Harmadik Internacionálé idején. Kim Philby azonban soha nem csatlakozott formálisan a kommunista párthoz. 1933. júniusában a Francia Kommunista Párt utasítására Bécsbe utazott. Az FKP vezetése ebben az időszakban a Grand Orient szabadkőműves nagypáholy párizsi központjában működött.

Amikor Kim Philby már mindent tudott, amit tudni lehetett az ellenfélről, akkor a brit hírszerzés szolgálatába lépett. Első megbízatásként - 1939-ben - Spanyolországban kellett tudósítói munkát végeznie és figyelemmel kísérnie a kommunista forradalom és a polgárháború menetét. Egyelőre még nem tudjuk, hogy a KGB elődje, az NKVD mikor szervezte be, ha egyáltalán valaha is sor került formális beszervezésére. Tény az, hogy már ekkor ellátta titkos információkkal feletteseit. Ezek azonban csekély jelentőségűek voltak azokhoz az információkhoz képest, amelyeket az "Ultra" művelet során gyűjtött és továbbított a II. világháború idején. (Ultra volt a fedőneve a német kódolt rádióüzenetek megfejtéséből származó információknak. A desifrírozást egy "Enigma" nevű géppel végezték.) A II. világháború után Kim Philby engedélyt kapott a brit hírszerzéstől, hogy "teljes-értékű kettősügynökként" folytassa tevékenységét. A következő instrukciót kapta: "Ha lehetőség adódik, hogy meggyőzze az orosz hírszerzést, miszerint kész elárulni a saját hírszerzőszolgálatát és dolgozni a másik oldal számára, akkor engedélyezzük, hogy ezt az alkalmat megragadja."/15/

Kim Philbyt 1949-ben Washingtonba küldték, hogy képviselje a brit SIS-t az Egyesült Államokban. Feladata az összekötői tevékenység ellátása volt egyrészt az angol SIS, másrészt az amerikai CIA és az FBI között. Mire Washingtonból visszatért Londonba, egyetlen angol hírszerző sem volt jobban felkészítve a Szovjetunió felbomlasztását célzó "végső összeesküvés" előkészítésére, mint ő. Londonban Philby fokozatosan kialakította azt a látszatot, amely meggyőzte a KGB-t, hogy ő egy kettősügynök. 1952-ben a brit SIS két munkatársa, Donald Maclean és Guy Burgess, a Szovjetunióba menekült. Az volt a gyanú, hogy ebben Philby volt a segítségükre. 1955-ben, J. Edgar Hoover, 33-as fokozatú szabadkőműves, az FBI-nak (az Egyesült Államok Szövetségi Nyomozóirodájának, lényegében a szövetségi hatáskörű rendőrségnek) az igazgatója tisztázta Philbyt. Ezután az időleges megkímélést követően Philbyt a Közel-Keletre küldték, hogy a londoni Observer és The Economist tudósítójaként teljesítsen szolgálatot. Kiküldésének valódi célja az volt, hogy apjától, John Philbytől minden ismeretet és tapasztalatot szerezzen meg, és minél szélesebbkörű tájékoztatást kapjon apja arábiai kapcsolatairól. Az idősebb Philby megismertette fiával a közel-keleti rejtett szabadkőműves kapcsolatrendszer egészét. Apa és fia 1955-től 1960-ig beutazta az egész Közel-Keletet. Ebben az évben John Philby meghalt. Elérkezett az idő Kim Philby átállására. 1963. januárjában Philbynek nyomaveszett, miközben útban volt Beirutba egy diplomata partira. 1963. áprilisában Moszkvában tűnt fel. Rá egy évre Hruscsov távozott a hatalomból. Ami pedig Kim Philbyt érinti, 1979-ig a Nyugat semmit sem hallott felőle. Ebben az évben szereztek a nyugati hírszerző szolgálatok tudomást arról, hogy előléptették a KGB tábornokává. 1980-ban jött aztán a sokkoló hír Londonból, hogy Kim Philbyt valójában soha nem a KGB kontrollálta, hanem mindvégig Sir Anthony Blunt irányította tevékenységét, és ténylegesen a brit királyi udvar számára dolgozott. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy Kim Philby hármasügynök volt, mindvégig a brit hírszerzés operatív és megbízható hírszerző tisztje, aki azonban feladata sikeres teljesítése érdekében a Szovjetunió számára dolgozó kettősügynöknek adta ki magát.

1982-ben meghalt Brezsnyev, és hamarosan követték utódai Jurij Andropov és Konsztantyin Csernenkó is. Mindketten hírtelen távoztak az élők sorából. Amikor aztán 1985. március. 12-én Mihail Gorbacsov került hatalomra, Kim Philby szokatlan módon kész volt egy hosszú interjút adni Phillip Knightley-nek, a "Master Spy" szerzőjének. Knightley azt a következtetést vonta le ebből a beszélgetésből, hogy a brit vezetés tudtával távozott Philby Moszkvába. Könyvének utolsó fejezetében, amely a "The Final Coup" ("Az utolsó államcsíny") címet viseli, Knightley idézi Philby következő szavait: "Gorbacsovban olyan vezetőre leltem, aki igazolja hűséges szolgálatban eltöltött éveimet."/16/ Az eltelt 1990-es évek fényében elemezve Philby szavait, azok a Gorbacsov által megkezdett és részben végrehajtott hatalmas politikai változásokra is utalhatnak. Lehet, hogy már Philby is részt vett ebben a folyamatban? Ez lett volna az igazi küldetése? Ha ez is a feladatai közé tartozott, akkor milyen szerepe volt Kim Philbynek Gorbacsov hatalomra segítésében?

John Daniel már idézett könyvében kifejti, hogy nem lehet egy kormányt megbuktatni, és egy rendszert megváltoztatni szabadkőműves hálózatok működtetése nélkül. Az Illuminátus rendből és a Grand Orient-ből elágazott kommunista mozgalom, amikor hatalomra került, mindig betiltotta a szabadkőműves páholyokat. A kommunista párt és vezetősége magát tekintette a hiteles "szabadkőművességnek", riválisokra nincs szükség. (Így, pl. Kínában 1950-ben, Kubában 1959-ben, a kommunista hatalomátvételt követően nyomban betiltották a szabadkőműves páholyokat. Ma ez a világ két olyan országa, ahol nem működnek szabadkőműves páholyok. Hong-Kong egyesítése Kínával valószínűleg változtatott a helyzeten. Mindenesetre sem Kínában, sem Kubában nem lehet a kormányt megbuktatni. A Szovjetunióban sem lehetett fordulatot elérni, amíg nem szerveződtek meg a szabadkőműves struktúrák.) Lenin és Sztálin 1922-ben tiltotta be Szovjet-Oroszországban a szabadkőművességet. Ez a tény volt az egyik oka annak, hogy a Lenin halála után hatalomra került Sztálin elmozdíthatatlanná vált a párt és az állam éléről. A kommunista állam átalakítása, a társadalmi berendezkedés megváltoztatása és a szovjet birodalom felbomlasztása nem sikerülhetett szabadkőműves struktúrák előzetes kiépítése és aktivizálása nélkül. Ezért kellett megkísérelni mielőbbi létrehozásukat a szovjet állam idegközpontjaiban. Erről így ír John Daniel:

"Az 1960-as években az angol szabadkőműves Kim Philby, a brit hírszerzőszolgálat kettősügynöke, azzal a kifejezett céllal ment Oroszországba, hogy megnyerjen egy fiatal kommunista vezetőt a szabadkőművesség számára. Miután a kiszemelt vezető beavatásra került, meg kellett győzni a nyugati nézetek helyességéről. Ez a beavatásra került személy volt Mihail Gorbacsov, aki 1989-ben engedélyezte, hogy a Grand Orient páholyok újra megalakulhassanak a Szovjetunió egész területén. Ennek eredménye a Szovjetunió felbomlása. Gorbacsov valójában elárulta a kommunizmust."/17/

A müncheni Szabad Európa Rádió testvérintézményének, a Szabadság Rádiónak a munkatársa Alexander Rahr, - a Nikolai Poljanskival közösen írt "Gorbatschow, der Neue Mann" c. és 1986-ban megjelent munkájában - idézi a Moszkvában élő Alexander Gorbacsovnak, a főtitkár testvérének azt a kijelentését, amelyet egy ismert nyugatnémet újságírónak tett. Eszerint Mihail Gorbacsov nagyrészt annak köszönheti sikeres karrierjét, hogy egyetemi diáktársát, Raissza Maximovna Titorenkót, a beszélgetés idején hivatalban lévő szovjet államfő, Andrej Gromikó unokahúgát vette feleségül. Hivatalos részről erről hallgatnak, de az közismert volt, hogy Gromikó sokgyermekes családból származott. Egyik húga volt - a szóban terjedő hírek szerint - Raissza anyja./18/ Gromikó 1939-től tanácsosként, majd 1943-tól 1946-ig nagykövetként képviselte Washingtonban a Szovjetuniót. Résztvett a jaltai és a potsdami értekezleten, és az ENSZ megalakulásánál San Franciscóban. 1948-ig ő képviseli hazáját a Biztonsági Tanácsban, majd külügyminiszter-helyettesként szolgált Moszkvában, közben egy évig ő a nagykövet Londonban. 1957-től éveken át külügyminiszter volt. Gromikó tehát - munkakörénél fogva - szinte egész aktív életén át közvetlen kapcsolatban állott a nyugati világot irányító hatalmi struktúrákkal. Emiatt joggal feltételezhető, hogy sok információval rendelkezett a nemzetközi pénzoligarchia szervezetéről és működéséről. (Egyébként disszertációját is ebből a témakörből merítette.) Amikor Csernyenkó meghal ő az SZKP Politikai Bizottságának a legtekintélyesebb tagja, aki betölti a "királycsináló" szerepkörét is. Valóban ő az, aki a legfiatalabb politbüro tagot, Gorbacsovot javasolja az elsőtitkári tisztségbe, félretolva az ugyancsak fiatal és erőteljes Grigorij Romanovot, a leningrádi, és Viktor Grisint, a moszkvai elsőtitkárt. Jegor Ligacsov, a politikai bizottság akkori tagja, 1991-ben megjelent memoárjában félreérthetetlenül céloz arra, hogy titkos intrikák és erők is közreműködtek Gorbacsov meteorszerű hatalomra kerülésében.

Amikor Gorbacsov Raisszát, a csinos filozófiaszakos hallgatót megismerte, Gromikó, a nagybácsi, éppen Londonban volt nagykövet. Raissza apja, Maxim Titorenkó pedig a Tudományos Akadémián töltött be befolyásos állást. Egy genfi lap szerint a NEP (a Lenin által kezdeményezett új gazdasági politika) idején a kormány személyzeti osztályát vezette. De talán a legfontosabb, hogy Raissza egyik testvére a KGB-ben, Kim Philby munkahelyén csinált karriert. A KGB élén állott 1967-től 15 éven át az a Jurij Vlagyimirovics Andropov, aki Brezsnyev után a Szovjetunió első embere lett, és akit számos forrás szerint gyengéd szálak fűztek az észak-kaukázusi sztavropoli terület akkori első titkárának - Mihail Gorbacsovnak - az okos és vonzó feleségéhez, Raisszához. A sztavropoli területen több párt- és kormányüdülő volt található, köztük volt a KGB egyik luxusüdülője is, amit Andropov rendszeresen felkeresett.

Kim Philbyt a KGB elnöke, Jurij Andropov léptette elő tábornokká 1979-ben. Ugyanez az Andropov az, aki Gorbacsovot, a 47 éves vidéki párttitkárt 1978. szeptemberében először bemutatja Brezsnyevnek Minyerálnije Vodiben, majd elintézi, hogy ugyanazon év novemberében Moszkvában az SZKP KB egyik titkára legyen. Ő az, aki hozzásegíti, hogy 1979. novemberében a politikai bizottság póttagja, majd 1980. októberében a teljesjogú tagja legyen. Ugyancsak Andropov az, aki lehetővé teszi, hogy a Gorbacsov család 1981-ben a Kutuzov Proszpektre költözzön abba a házba, amelyben nemcsak Andropov, de Brezsnyev is lakott. Andropov volt első orosz vezető, aki meghirdette az alapvető reformok szükségességét, az elaggott, áporodott rendszer megújítását, nélkülözhetetlen áramvonalasítását. Ugyancsak ő volt az, aki nyugati típusú, modern vezetőnek igyekezett feltűntetni magát, amikor a Szovjetunió elnöke lett. Ő nyitja meg azon vezetők sorát, akiknek a KGB elnökségből sikerült a párt, a kormány és az állam élére kerülniük. (Később Jevgenyij Primakov cserélte fel a KGB elnökségét a miniszterelnöki tisztséggel, majd pedig Vlagyimir Putyin államelnök az, aki szintén a KGB utódszervezetének az éléről került 1999-ben Oroszország elnökének tisztségébe.)

A Brezsnyev örökébe lépett Andropov léptette elő Eduárd Sevardnadzét a politikai bizottság póttagjává. Grúzia mai elnöke, aki karrierje során szűkebb hazája KGB szervezetét is vezette évekig, s aki napjainkban a "Magisztérium" ("Nagymester") orosz szabadkőműves páholy egyik vezetője, a következőképpen mondta el 1992-ben Lev Tyimofejevnek, a "Russia's Secret Rulers" (Oroszország titkos urai) c. könyv szerzőjének Gorbacsov hatalomrakerülését:

"Nem volt nyílt rangbesorolás a politikai bizottságban, hogy egyes számú, kettes számú, hármas számú... Gorbacsov már sok feladatot kapott előzőleg. Andropov maga bízott rá olyan ügyeket, amelyek nem tartoztak a mezőgazdasági titkár hatáskörébe. Mindenki a második embernek tekintette Andropov után. Amikor Andropov meghalt, Csernyenkó kész helyzet elé volt állítva. Vagy változtat a kialakult renden, és konfliktusba kerül Gorbacsovval, vagy elismeri, hogy ő ténylegesen a második ember a vezetésben."

Tyimofejevnek arra a kérdésére, hogy lehetett-e 1985 tavaszán előre tudni, milyen politikát fog Gorbacsov folytatni, Sevardnadze a következőket válaszolta:

"Egyesek ismerték már, mások viszont féltek tőle. Tudták, hogy már Brezsnyev alatt, de különösen Andropov és Csernyenkó idején reformpolitikussá vált. Olyan reformerré, aki képes keresztülvinni az akaratát, makacsul kitartani a meggyőződése mellett. A politikai bizottság viszonylag fiatalabb nemzedéke, akihez Rizskov és én tartoztam, tudta ezt."/19/

A nemzetközi oligarchia másik kulcsembere volt Alexander Jakovlev, akit a HÁLÓZAT egyik fontos szellemi műhelyében, a new yorki Columbia Egyetemen képeztek ki még 1959-ben. Ennek az intézménynek tekintélyes személyisége, és évtizedek óta tanára a világoligarchia vezető teoretikusa és stratégája, Zbigniew Brzezinski. Jakovlev visszatérve Moszkvába az SZKP KB propaganda osztályának a helyettes vezetője lett. 1972-ben a Lityeratúrnaja Gazetában élesen megbírálta a hazafias nézeteket valló szerzőket, "akik nem törődnek a történelem marxista megközelítésével és harmonikus társadalomnak tűntetik fel a forradalom előtti Oroszországot." A párt azonban ekkor megvédelmezte nemzeti-sztálinista ágát, és Kanadába küldte nagykövetnek Jakovlevet. Andropov volt az, vagyis Philby főnöke, aki a főtitkári székbe kerülve 1983-ban visszahívta Ottavából Jakovlevet. Feladata a reformpolitika kidolgozása, és a legfelsőbb szintű kapcsolattartás volt a Nyugat mértékadó köreivel. Korábbi pozíciójába azonban csak Gorbacsov hivatalba lépése után került vissza. Gyorsan haladt előre a Központi Bizottságban, egyre feljebb került a ranglétrán, végül ő lett a glásznoszty és a peresztrojka program kidolgozója és legfőbb felelőse.

A szabadkőműves eszmevilágban a fény, a megvilágosodás, valamint az építés, átalakítás fogalmai alapvető tantételekre utalnak. Mindkettő a szabadkőműves terminológia kiemelkedően fontos szakkifejezésének tekinthető. A glasznoszty átláthatóságot, transzparenciát jelent, igen közel áll a fény és a megvilágosodás fogalmaihoz. A peresztrojka jelentése átépítés, átalakítás, ugyancsak egybecseng a szabadkőművesség másik alapvető tanításával, a világ átalakítását és a szabadkőműves világállam felépítését célzó szimbolikus "építőmesteri" tevékenységgel. A szabadkőműves ranglétrán is gyorsan előrehaladó Jakovlev volt az egyetlen magasrangú párthivatalnok, aki tudta, mit kellene tenni a Nyugat által diktált, a glásznosztyba és a peresztrojkába becsomagolt reformok érdekében. Ő tudta, hogy ezek milyen stratégiai célt szolgálnak. Gorbacsovnak, aki mégsem tanult a világoligarchia egyik legfontosabb szellemi műhelyében, nagy szüksége volt Jakovlevre. Ugyanakkor a párt és az állam első embereként tekintettel kellett lennie az orosz patriótákra is, akik féltek attól, hogy a reformok oda fognak vezetni, ahová - mint utólag látjuk - ténylegesen vezettek. A jelenlegi tragikus végeredmény azonban túlszárnyalta minden pesszimista várakozásukat. Ezt a mélyre süllyedést ugyanis senki nem látta előre. Gorbacsov érezte, hogy ha nem akarja magára haragítani a nyugati szándékokat bíráló radikális hazafiakat, akkor el kell határolnia magát Jakovlevtől. Négyszemközt támogatta a világoligarchia bizalmi emberét, de nyilvánosan sosem kelt a védelmére, amikor Jakovlevet hazafiatlansággal és kozmopolitizmussal vádolták.

1991. június 17-én, amikor Valentyin Pavlov miniszterelnök váratlanul azzal a javaslattal állt elő, hogy a Legfelső Tanács ruházza át a végrehajtó hatalmat az elnökről a miniszterelnökre, a katonaság, a biztonsági és a rendőri erők élén álló Jazov, Krjucskov és Pugo azonnal Pavlov mellé állottak. Nyilvánvaló volt, hogy a nemzeti radikálisok jogi úton akarták megszerezni a hatalmat. Gorbacsov aznap nem volt jelen a Legfelső Tanácsban, és a következő három nap sem került elő. Mintha semmi fontos sem történt volna. Csak június 21-én mutatkozott, miután Bush amerikai elnök komolyan figyelmeztette. Amikor a parlament leszavazta Pavlov javaslatát, Gorbacsov viccel ütötte el az egészet: "a puccsnak vége" - közölte a sajtóval.

Gorbacsov látszólag annyira "közömbösen" viszonyult elnöki hatalmának a megvédéséhez, hogy azt a megalapozott gyanút ébresztette, neki is köze van az "alkotmányos puccshoz". Talán ekkor már egyetértett Gorbacsov azokkal, akik szerint az egyetlen mód a Szovjetunió felbomlásának az elkerülésére - és az ő elnöki tisztségének legalább reprezentatív megtartására - az erőszak alkalmazása. Gorbacsov ugyanakkor nem akart személyes felelősséget vállalni. Ha ez volt a helyzetfelmérése, akkor feltehetően lehetőséget akart adni a radikálisoknak hazafias munkájuk folytatására, amennyiben azoknak sikerül meggyőzniük a Legfelső Tanácsot. A Bush elnöktől kapott figyelmeztetés után azonban arra a következtetésre juthatott, hogy a terv lelepleződött, és ezért úgy döntött, meghátrál. Nem sokkal ezután Jakovlev három órán keresztül beszélt Gorbacsovval. Arra akarta rávenni, hogy szabaduljon meg az őt körülvevő "szörnyű emberektől", tegyen végre valamit ezzel a "hitvány csapattal". Gorbacsov csak annyit mondott: "Ön túloz."

Jakovlev Gorbacsov távozása után is tevékenyen mozgósított az Oroszország kiárusítása miatt tiltakozó radikális ellenállók ellen. 1993. februárjában kijelentette: "Meg vagyok döbbenve a kormány önelégültségén, amely semmilyen lépést nem tesz a fasizmus növekvő veszélye ellen." Nem érdektelen tudni, hogy az 1923-ban született Alexander Nyikolajevics Jakovlev lett az 1992-ben magalakult Magisztérium (Nagymester) szabadkőműves klub egyik tekintélyes vezetője, és ekkor már ő az Osztankino nevű magán rádió és televízió társaság igazgatója. Ebben az időben szervezi a "Vibor Rosszii" ("Oroszország választása") elnevezésű szabadkőműves szervezetet is, és egyidejűleg konzultánsa a moszkvai "Nemzetközi kapcsolatok tanácsának". Neve után ítélve ez a szervezet a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) és a londoni Royal Institute of International Affairs (RIIA) oroszországi testvérintézménye (kirendeltsége) lehet. A CFR és RIIA a világoligarchia intézményrendszerének két fontos - globális szintű - koordináló és döntéshozó központja.

Jakovlev a II. világháború után Jaroszlávban szerzett tanári végzettséget, és a helyi pártfőiskolán tanított. 30 éves korában az SZKP KB tudományos és kulturális osztályának lett a helyettes vezetője. A szovjet Tudományos Akadémia felügyelete azonban meghaladta a vidéki tanár felkészültségét, ezért visszaküldték főnökei az iskolapadba. Ezt követően négy éven át társadalomtudományi tárgyakat hallgatott az SZKP Akadémiáján, majd Hruscsov 1959 tavaszán - az amerikai-szovjet diákcsere egyezmény keretében - a new yorki Columbia Egyetemre küldte tanulni. 1960-ban Jakovlev visszatér a központi bizottság apparátusába és az agitációs és propaganda osztály instruktora lesz. 1965-ben a Kreml főideológusa, Szuszlov, kinevezi ugyanezen osztály helyettes vezetőjének. 1972-ben - mint már utaltunk rá - Jakovlev kemény támadást intézett a szlavofilek ellen, emiatt fel kellett adnia posztját és Kanadába küldték nagykövetnek. Karrierje itt be is fejeződhetett volna, ha nem jön közbe Gorbacsov látogatása Kanadába 1983. májusában. Jakovlev mindent elkövetett, hogy a szovjet birodalom "trónörökösének" látogatása a lehető legkellemesebb legyen. Gorbacsov látogatása - nem utolsósorban a nagykövet erőfeszítései következtében - valóban igen sikeresnek bizonyult. Alig tért vissza az SZKP második embere, Jakovlev máris ki lett nevezve a Tudományos Akadémia világgazdasági és nemzetközi kapcsolatok intézete igazgatójának.

Gorbacsov 1984 végén nagy feltűnést keltő utazást tett Londonba. Váratlanul Jakovlev is vele utazott, mint PR-menedzser, és kiválóan mozgósította a világsajtót a Kreml jövőbeni urának a népszerűsítése érdekében. Minden Gorbacsovra vonatkozó információt Jakovlev közölt a világsajtó odasereglett képviselőivel, akik - eddig példa nélkül álló módon - igen kedvezően állították be a Szovjetunió második emberét. Jakovlev sikeres londoni szereplésének köszönhette nagyrészt, hogy Gorbacsov az SZKP 27. Kongresszusán a KB titkárává léptette elő. Feladata az volt, hogy a szovjet birodalom nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatását állítsa át a Gorbacsov által fémjelzett reformkurzusra. Visszatekintve az elmúlt másfél évtized történéseire, arra következtethetünk, hogy az Oroszország átalakítását kidolgozó stratégák már jó előre, titkos képviselőjükre, Jakovlevre bízták a véleményformálás gépezetének a világoligarchia ellenőrzése alá vételét.

Ma még számos kérdésre nem tudjuk a választ. Ki félt a glásznosztytól és a peresztrojkától, és miért? Nem volt-e azoknak igazuk, akik féltek? Gorbacsov maga vajon értette-e jól, hogy mit tesz és szándékosan tette-e? Vajon felismerte-e, hogy a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás akár részleges liberalizálása is milyen következményekkel jár? Fel tudta-e mérni mihez vezet az általa 1988-ban kezdeményezett választási törvény, amely lehetővé tette több jelölt indulását? Megértette-e, hogy még a legkorlátozottabb verseny megengedése egyszerre a politikában és a gazdaságban elkerülhetetlenül a kommunista diktatúra teljes összeomlásához vezet? Ezt kívánta-e tőle Andropov, aki őt kiemelte? Vagy Jakovlev, a világoligarchia egyik kulcsembere volt az, aki minderre rávette?

A Gorbacsovot támogató vezetők listája arra utal, hogy politikai bázisa a KGB és a szovjet katonai-ipari komplexum volt, amely a reformokkal meg akarta akadályozni az Amerikával folytatott fegyverkezési versenyben való lemaradást. A gazdaság stagnálása, krónikus válsága, a fokozódó technológiai leszakadás kényszerítette ki már Andropovból a reformok meghirdetését. Gorbacsov azonban elutasította mentorának a kemény, adminisztratív módszereit, támogatta a szabad vállalkozás elvét és lehetővé tette a tőke korlátozástól-mentes mozgását a Szovjetunióban, beleértve a feketepiacon és az árnyékgazdaságban felhalmozódott tőke, valamint a külföldi pénztőke mozgását is. Még idő kell hozzá, hogy megtudjuk, ki is volt valójában Gorbacsov? A világoligarchia által előre kiválasztott, messze tekintő személy, aki egy nagyhorderejű titkos programot valósított meg, vagy csak egy ügyes opportunista, tehetséges intrikus, aki csupán azért akart változásokat, hogy megreformálva, de fennmaradhasson az a rendszer, amelynek ő is a haszonélvezője volt?

A hatalomra-kerülését megelőző évben, 1984-ben, Gorbacsov látogatást tett a szabadkőműves internacionálé két fontos irányító-központjában, Londonban és Párizsban. Feladata "jelentéskészítés" volt. A bekövetkezett eseményekből nyugati kutatók arra következtetnek, hogy noha Londonban részesült a legmelegebb fogadtatásban, Gorbacsovot mégis a francia szabadkőművesség kooptálta, azaz vette fel a soraiba. 1985-ben pedig már a Szovjetunió élén állt. A Le Figaro című párizsi lap részletesen is beszámolt arról, hogy Gorbacsov milyen intenzív érdeklődést tanúsított a szabadkőművesség iránt. 1989-ben pedig már arról érkeztek hírek Moszkvából Franciaországba, hogy Gorbacsov tervbevette a szabadkőműves páholyok megnyitását a Szovjetunióban, valamint a szovjet birodalomhoz tartozó kelet-európai országokban. A Texe Marrs által kiadott havi hírlevél, a Flashpoint, 1990. szeptemberi számában tájékoztat az Oroszország sorsát meghatározó stratégia legújabb fejleményeiről: "Franciaország mindkét fontos szabadkőműves szervezete a Grand Orient és a Nemzeti Nagypáholy ma ennek a kiemelt projektnek a végrehajtásán dolgozik" /20/.

Amikor egy országban lehetővé válik, hogy a szabadkőművesség teljesen szabadon működjön, akkor forradalomra vagy legalábbis nagyhorderejű társadalmi, politikai és gazdasági változásokra kell számítanunk. A Szovjetunió viszonylag békés felbomlására 1991-ben azért kerülhetett sor, mert már kibontakozott azon új szabadkőműves páholyok tevékenysége, amelyek 1989 óta jöttek létre Oroszországban. Azonban még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelő információkkal rendelkezzünk arról, miként sikerülhetett 1991. december 26-án olyan simán megdönteni a kommunista rendszert az egykori Szovjetunióban. Ezen a napon Gorbacsov önként adta át a helyét, és igazi szabadkőműves szóhasználattal a következőket mondotta: "Ezennel beszűntetem tevékenységemet a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója elnökének a tisztségében. Most már az új világban élünk."/21/

Gorbacsov ezután - nagyrészt nyugati pénzből - létrehozta a róla elnevezett "Gorbacsov Alapítványt". Ennek székháza Moszkva egyik reprezentatív helyén van. De kapott használatra ez az alapítvány azon villák egyikéből is, amelyek San Franciscóban, a Golden Gate Bridge déli hídfőjénél fekvő, gyönyörű Presidió parkban találhatóak, és korábban az Amerikai Haditengerészet birtokában voltak. Gorbacsov a Trilaterális Bizottság mellett az új világrend intézményei közé tartozó "Világfórum" nevű szervezetnek is a tagja.

Oroszország és a szabadkőművesek

A nemzetközi pénzoligarchia oroszországi berendezkedése már a XX. század elején elkezdődött. Az orosz forradalomra az angol szabadkőműves szocialisták, (akiket a brit Rotschild-ház támogatott) és a francia Grand Orient kommunisták, (akiket a német Warburg-ház támogatott) közreműködésével, és egyidejű rivalizálásuk közepette került sor 1917-ben. Az angol szabadkőművesség azt akarta, hogy a nemzeti érzésű és cionista szellemiségű orosz zsidóság hagyja el Oroszországot és létesítsen egy zsidó nemzeti otthont Palesztinában. Ugyanakkor a francia Grand Orient szabadkőművesség azt kívánta, hogy a cionisták inkább legyenek internacionalisták és maradjanak Oroszország határain belül. Az orosz zsidó közösség, amelyet a háttérből mindkét szabadkőműves irányzat képviselői igyekeztek manipulálni, (elsősorban e közösség értelmiségi tagjait), jelentős szerepet játszott mind az 1905-ös, mind 1917-es februári és októberi orosz forradalomban. A tények arra utalnak, hogy a történelmi események háttérből való irányításában a meghatározó szerepet azonban a két nagy szabadkőművességben, a "Priory of Sion"-ban és a francia Grand Orient-ben tevékenykedő egykori templomosok modern utódai játszották. Ennek látszólag ellentmond, hogy a pénzügyi támogatás a brit szabadkőművesség részére a Rotschild-háztól, a Grand Orient részére pedig a Warburg-háztól jött. Azonban a két pénzdinasztiát is ez az egyidejűleg együttműködő, de ugyanakkor egymással mégis élesen rivalizáló két nagyhatalmú szabadkőműves irányzat használta ki a céljai érdekében.

Elsősorban a szabadkőművesség igyekezett a zsidóságot a saját céljai elérésére felhasználni és manipulálni, nem pedig fordítva. Ezt a következtetést az is alátámasztja, hogy miközben a zsidó etnikumhoz tartozók sok csapást voltak kénytelenek elviselni, a szabadkőművesség sértetlenül került ki a történelem viharaiból. Az orosz forradalom és a benne kibontakozott konfliktus az angol és a francia szabadkőművesség között, valamint a pénzügyi rivalizálás a Rotschildok és Warburgok között, felfogható úgy is, mint a Priory of Sion és a templomos lovagok közti 700 éves küzdelem újkori, modern formában való megjelenése. Sok kutató azért tudja nehezen megítélni, hogy kik ellenőrzik a szabadkőműves internacionálét, mert a szabadkőművesség mögött meghúzódó világoligarchiát tévesen a zsidószármazású bankárdinasztiák tagjaival azonosítják. A világoligarchia és hálózata azonban sokkal komplexebb annál, hogy egyetlen etnikum néhány képviselőjére lehetne redukálni. A nemzetközi pénzoligarchia tagjainak a többsége bizonyíthatóan nem zsidó származású. Ez a vulgáris redukció nemcsak a múltban bizonyult károsnak, veszélyes egyszerűsítés ez ma is. Egyrészt súlyos tárgyi tévedés, amely táplálja az antiszemitizmust, másrészt lehetőséget nyújt a pénzoligarchiának arra, hogy szervezetének és működésének a tárgyilagosságra, szakszerűségre és előítéletektől mentességre törekvő kutatóit is "antiszemitizmusra" hivatkozva diszkvalifikálja, s mentesítse magát minden érdemi vita lefolytatása alól.

Éppen ezért a tények fényében tarthatatlan az a nézet, amely a pénzoligarchia világuralomra törekvő stratégiájában "a szabadkőműves zsidóság" valamiféle - nem létező! - világuralmi törekvéseit véli felfedezni. A szabadkőművesség és az új világrend oligarchiája soha nem volt azonos, és ma sem azonosítható a zsidó néppel, sem a zsidó népből származó pénzemberekkel, vagy pénzdinasztiákkal. A pénzoligarchia - mint már az előzőekben részletesen is kifejtettük - elsősorban a vezető ipari államok integrált hatalmi elitjeiből összeálló vegyes-etnikumú érdekközösség, amelyet nem az etnikai hovatartozás, hanem az adósság-pénzrendszer működtetéséből származó érdekközösség, és hatalmi igény tart össze. Ami pedig a szabadkőművességet illeti, egyetlen irányzata sem azonos a pénzoligarchiával, amely valójában csak eszközként használja a szabadkőműves struktúrákat uralmi céljainak az elérésére. A szabadkőműves páholyok tagságának, valamint a szabadkőművesség irányítása alatt álló szervezetek, klubok, titkos és féltitkos társaságok tagjainak a túlnyomó többsége tiszteletreméltó és jóhiszemű ember, aki nincs tisztában azzal, hogy a különböző páholyok és a szabadkőműves-hálózat egészének felső vezetése ténylegesen milyen céloknak kötelezte el magát.

A pénzoligarchia azért nem nélkülözheti a szabadkőművességet, a titkos és féltitkos kvázi szabadkőműves szervezetek hálózatát, mert amikor az állami közfunkciókat és struktúrákat leépíti, majd pedig privatizálja a maga számára, akkor koordinált, fegyelmezett, az alá- és fölérendeltség szigorú betartásával működő, új magán-kapcsolatrendszerekre és struktúrákra van szüksége. Ezek lesznek most már a szervezett magánhatalom döntéseit végrehajtó kapcsolati-hálók és informális struktúrák, amelyek biztosítani tudják a kisajátított állami funkciók magáncélra történő működtetését. Ezért kell kutatni, feltárni ezeket a szabadkőműves és "kvázi szabadkőműves" hálózatokat és struktúrákat, mert csak ezek megismerésével válik érthetővé, hogy, pl. a döntési helyzetben lévő oroszországi vezetőréteg miért pontosan az ellenkezőjét választotta, mint ami hazájának, az orosz államnak és az orosz nép túlnyomó többségének az érdeke lett volna. Ezek a hálózatok és struktúrák, a bennük érvényesülő fegyelmezett alá- és fölérendeltséggel, a kiszabható szankciókkal, mind azt szolgálták, hogy a világoligarchia - és a szolgálatába lépő új orosz oligarchia - működtetni tudja a dezorganizált állam romjain a szervezett magánhatalom privát intézményeit.

A szabadkőművesség a globális magánhatalom szolgálatában

Annak érdekében, hogy megérthessük az oroszországi szabadkőművesség kvázi magánállamának működését, hogy eligazodhassunk a modern szabadkőművesség újszerű viszonyaiban, először is fontos megérteni, hogy ezen emberi-társulás mai tevékenységi-formái jelentősen eltérnek a róla alkotott hagyományos elképzelésektől. Különösen érvényes ez jelenünk Oroszországára. A mai szabadkőműves ritkán ölti fel "királyi mestersége" díszeit. A szokásos szabadkőműves rituálé napjainkban háttérbe szorul. Oroszországban a "szabadkőműves munka" nagy része már nem a hagyományos szabadkőműves páholyokban valósul meg, hanem különböző szabadkőműves típusú zárt szervezetekben - "Rotary", "Pen", "Magisztérium" klubokban, "Sas Rendben" vagy a "Nagy Konstantin" "humanitárius" társaságokban, és ehhez hasonló szervezetekben. A szabadkőműves rituálé, amely századokon át a politikai intrikák álcázásaként szolgált, a XX. század második felében nagymértékben veszített jelentőségéből. Az ezoterikus rituálék is átalakulnak vagy megszűnnek. Fontosságuk szükségszerűen csökken ma, amikor a nyugati világ vezető országaiban olyan emberek kerültek hatalomra és foglalták el a törvényhozói és kormányzati pozíciókat, akik már nem titkolják - sőt esetenként büszkén vállalják -, hogy szabadkőművesek. A nemzetközi szabadkőművesség olyan - nagyrészt még ma is álcázott és titkosan működő - politikai irányító-szervezetté alakult át, egyfajta internacionálévá, amely soraiban egyesíti a világ jobbításában őszintén hivő és megtévesztett többség mellett a politikusokat, a pénzügyi spekulánsokat, a különböző karrieristákat is, akik mindenek fölé helyezik az anyagi hasznot, és az emberek feletti korlátlan hatalmat.

Ennek a szabadkőműves internacionálénak élén - a közhiedelemmel ellentétesen - a nemzetközi pénzoligarchia vegyes-etnikumú, integrált elitjének a vezetői állnak, és nem kizárólag a gazdag pénzdinasztiák tagjai. Ahogyan az egykori Szovjetunióban az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) felső vezetése gyakorolta a hatalmat, a Nyugat vezető államaiban az új világrend oligarchiája által kontrollált szabadkőművesség a politikai hatalom gerince. Az összes fontosabb politikai döntést a zártkörű szervezetek csendjében készítik elő és fogadják el. A "demokratikus választásokon" aztán megengedik a polgároknak, a népnek, hogy a szabadkőműves beavatottak által kínált néhány jelölt közül "válasszanak". Ezek a jelöltek természetesen megkapják a tömegtájékoztatási eszközöktől a szükséges támogatást, mivel ezeket is gyakorlatilag ugyanezek a beavatottak birtokolják és ellenőrzik. A nép ebben a politikai rendszerben egyszerű statiszta a politikai intrikusok kezében.

A második körülmény, amit fontos kiemelni a modern szabadkőműves tevékenység megértéséhez az az, hogy a szabadkőművesség sem ma, sem a múltban nem volt egyetlen irányzatot követő egységes szervezet. Mindig több irányzatból, azokon belül pedig további alirányzatokból, egymással versengő klánokból állott, amelyek keményen harcoltak és harcolnak egymással a hatalomért és a pénzért. Még az úgynevezett világkormányt alkotó szervezetekben is - a Külkapcsolatok Tanácsában (CFR), a Trilaterális Bizottságban (Háromoldalú Bizottságban) és a Bilderberg Csoportban - szünet nélküli folyik a harc szabadkőműves klánok, a különböző rituálék rendjei és a regionális központok között. Ezt a harcot világosan illusztrálják az elmúlt évtized történései Oroszországban, ahol elkeseredett összecsapásokban estek egymásnak a Máltai Lovagrend és az amerikai szabadkőművesség (Jelcin, Berezovszkij, Abramovics), a "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") és az illuminátus szabadkőművesség (Guszinszkij, Fridman, Hodorovszkij, Javlinszkij), Franciaország Grand Orient-je és az európai szabadkőművesség (Luzskov, Primakov, Jakovlev). A szabadkőművesség hatalmának itt felsorolt irányzatai mind érdekeltek voltak az orosz állam meggyöngítésében, az orosz nemzeti vagyon kifosztásában. Együttesen pedig szerencsétlenséget és pusztulást hoztak az orosz nép számára. Abban nem volt ugyanis különbség köztük, hogy mindegyikük Oroszország felosztására és kontrollálására törekedett, továbbá hogy közösen sodorták genocídiummal felérő tragédiába az orosz népet.

A befolyásolás ügynökei

A Szovjetunió területén a pénzoligarchia világméretű stratégiájának az első lépése a szabadkőműves hálózat (a politikai szféra nem látható területén működő kvázi egypártrendszer) újjászervezése volt. Ennek során olyan személyeket kutattak fel, akik a befolyásolás ügynökeivé válhattak. A titkosszolgálatok nyelvén a "befolyásolási ügynök" - olyan személy, aki egy másik állam, hatalmi organizáció érdekében cselekszik, felhasználva magas beosztását a hatalom legfelső lépcsőfokain, az ország vezetésében, egy politikai pártban, a parlamentben, a tömegtájékoztatási eszközökben, valamint a tudományban, művészetben, kultúrában. Ezúttal csak néhány olyan személlyel foglalkozunk, akik az Egyesült Államok, pontosabban az Amerikát is kontrolláló nemzetközi pénzoligarchia érdekében tevékenykedtek, és nagyrészt a CIA képezte ki őket. A jelek arra utalnak, hogy az amerikai speciális szolgálatok először azokat a szovjet ösztöndíjasokat próbálták megnyerni, akik az ötvenes évek végén, és a hatvanas évek elején, a new yorki Columbia Egyetemen tartózkodtak, s akik között ott voltak a jövőbeni "peresztrojka építésvezetői", így A. Jakovlev és O. Kalugin is.

A 60-as és 70-es években az SZKP Központi Bizottsága legfelső vezetőinek körében jött létre egy befolyásolási ügynökökből álló csoport, amelyhez többek között F. M. Burlackij (1964-ig), G. H. Sahnazarov, G. I. Geraszimov, G. A. Arbatov, A. E. Bovin is tartozott, állapítja meg O. A. Platonov, a Lomonoszov Egyetem tanára, aki 2000 tavaszán "Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt" címmel, ezzel a témával foglalkozó, alapos kutatásokra támaszkodó könyvet jelentetett meg Moszkvában. Az 1960-as évek végétől közel került ehhez a csoporthoz A. D. Szaharov és E. G. Bonner is. A volt tudós fizikus - ebben az időben szakítva a tudománnyal - feleségével együtt vezető helyet foglalt el a kritikátlanul nyugatbarát és oroszellenes irányzatú ellenzékiek között. A kiváló tudós így az Oroszország nemzeti-történelmi értékeivel való szembenállás sajátos szimbólumává vált.

A befolyásolási ügynökök aktivizálódása a Szovjetunióban összefüggött a világoligarchia szolgálatában álló szabadkőműves koordináló központok - a Council on Foreign Relations, a Bilderberg Csoport és a Trilaterális (Háromoldalú Bizottság) - keretében kidolgozott Oroszországra vonatkozó tervekkel. A szabadkőműves jövőkutató szervezet, a "Római Klub", ahova többek között E. M. Primakov is tartozik, kidolgozta "A növekedés határai" című jelentést (1972), mely széles körben ismertté vált az egész világon. E jelentés adatai azt mutatták, hogy katasztrofális gyorsasággal megy végbe az erőforrások kimerülése, és a nyugati országoknak fogyasztási szintjük csökkenésével kell számolniuk.

A globális stratégia kidolgozóinak titkos tanácskozásain újra feléledt a régi szabadkőműves tézis "az új világrend" megteremtéséről, vagyis egy olyan rendszerről, amelyben a nyugati országok kis csoportja, pontosabban annak pénzügyi elitje, irányítja a világot a magánpénzrendszer segítségével, kézbentartva és speciális programokkal ellenőrizve a gazdasági erőforrások felhasználását. Egy ilyen parazita és autokratikus világrendszer létrehozásának azonban útjában állt a Szovjetunió, amely stagnáló gazdasága ellenére nukleáris nagyhatalom volt, és a világ nyersanyag- és energia-erőforrásainak a jelentős részével is rendelkezett.

Az ötödik hadoszlop megszervezése

Még nem ismeretesek pontosan azok a tények, hogy a pénzoligarchia stratégái milyen pénzekkel, és milyen mértékben fizették meg "befolyásolási ügynökeiket". Az viszont közismert, hogy a nyolcvanas évtized közepén ezek az ügynökök erőteljesen aktivizálódtak Oroszországban. Így, G. Arbatov (az USA-Kanada Intézet igazgatója, aki szoros kapcsolatban állt a nyugati körökkel) kezdeményezésére - és Gorbacsov közvetlen támogatásával - visszatért Kanadából tízévi távollét után A. N. Jakovlev Moszkvába és azonnal kulcsszerepet vállal az egyoldalúan csak nyugati érdekeket szolgáló folyamatok vezénylésében. Bizonyos idő elteltével éppen körülötte csoportosul több olyan személy, aki aztán tragikus szerepet játszott az 1990-es évek orosz történelmében: V. Korotics, J. Afanaszjev, J. Jakovlev, G. Popov, J. Primakov, és G. Arbatov.

A nemzetközi pénzoligarchia szóhasználatában "forradalom" és "reform" az, amikor radikális változtatásokkal eltávolítják a nemzetállamokat, a hagyományos pénzviszonyokat kicserélik kamatjáradékot nyújtó magánpénzrendszerre, a társadalmi és gazdasági struktúrákat lebontják, az államot és a gazdaságot eladósítják, és olyan új rendet alakítanak ki, amelyekben teljesen akadálytalan a transznacionális tőke és a szervezett magánhatalom mozgása. Ennek az új világrendnek a szuverén államok helyébe lépő "nyílt társadalom" modellje felel meg a legjobban transznacionális intézményrendszerével. Ezen "forradalmárok" és "radikális reformerek" köre kezdetben nagyon szűk volt, de Gorbacsov erőteljes támogatása magabiztossá tette őket.

A pénzoligarchia érdekeit szolgáló CIA erőteljesen bővítette tevékenységét, amelynek középpontjába ekkor a befolyásolási ügynökök felkészítése került. A Szovjetunióban működő amerikai rezidentúra feladata is egyszerűbbé vált, mert a pártapparátusból, a tudományból és a kultúrából toborzott együttműködők - a magas támogatással a hátuk mögött, - már biztonságban érezhették magukat. Az együttműködők megfizetésére különböző közvetítő struktúrákon keresztül (Orosz Reformok Társadalmi Bizottsága, a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" amerikai egyesület, a Kribl Intézet, különböző alapítványok és bizottságok) dollár milliárdok érkeztek a végnapjait élő Szovjetunóba.

A Kribl Intézet például (vezetője, saját szavai szerint úgy döntött, hogy "energiáit a Szovjet Birodalom szétzúzásának szenteli"), képviseletek teljes hálózatát hozta létre a volt Szovjetunió tagköztársaságaiban. E képviseletek segítségével 1989. novembere és 1992. márciusa között körülbelül 500 "oktatási konferenciát" szerveztek a Szovjetunió különböző pontjain. A CIA másik gyermeke a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" egyesület is (vezetője A. Vajnstejn) számos szervezetet és programot finanszírozott a Szovjetunióban:

1984. - Szaharov Intézet Moszkvában, az emberi jogok és a világ problémái központ megszervezése lehetőségének tanulmányozása.

1986. - Szaharov Intézet, "szabadegyetem megalakítása olyan egyetemisták részére, akik elvetik a szovjet felsőoktatási rendszert."

1990. - az Egyesült Államok Kongresszusának Alapítványa, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Régióközi Képviselői Csoportjának finanszírozása.

Dokumentálható, hogy a KGB jelentéseiből M. Gorbacsov tudott a befolyásolási ügynökök kiképzését célzó speciális intézményekről, ismerte a végzettek névsorát is. Ugyanakkor semmit nem tett annak érdekében, hogy beszüntesse eme nyugati szolgálatba elszegődött személyek tevékenységét.

Gorbacsov, miután kézhezvette a KGB vezetőitől az együttműködők kiterjedt hálózatáról szóló információkat, megtiltotta a KGB-nek, hogy bármilyen intézkedést foganatosítson e hálózat tevékenységének a korlátozására. Sőt, teljes erejével leplezte és mentette A. N. Jakovlevet, a befolyásolási ügynökök szovjetunióbeli "keresztapját", annak ellenére, hogy a felderítők forrásaiból származó információk nem hagynak kétséget tevékenységének valódi indítékai felől.

Íme mit közöl erről, pl. Vlagyimir Krjucskov, a KGB volt elnöke: "1990-ben az Állambiztonsági Hivatal a felderítés és az elhárítás vonalán több (megbízhatónak bizonyult) forrásból megkülönböztetett óvatosságra intő információt kapott A. N. Jakovlevvel kapcsolatban. A feljelentés lényege abban foglalható össze, hogy a nyugati speciális szolgálatok értékelése szerint Jakovlev a Nyugat számára kedvező pozíciót foglal el, megbízhatóan szemben áll a "konzervatív" erőkkel a Szovjetunióban, és hogy rá biztosan lehet számítani bármilyen helyzetben."

A szovjet uralkodóréteg átalakulása

Erről így ír Platonov professzor már idézett művében: "A legfontosabb nem az, hogy miként vásárolták meg őket, - megijesztették-e vagy becsapták őket -, hanem az a mechanizmus, amely lehetővé tette ezt az árulást. Ez a mechanizmus magának a Kommunista Pártnak az irányításába volt beépítve, mely a kezdetektől a szabadkőműves rend szerint működött, mint a mindent átfogó ellenőrzés és hatásgyakorlás titkos hatalmi struktúrája. A Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem ideológiai szervezetként létezett, hanem mint a hatalom puszta eszköze, amely abszolút független volt a néptől, és szemben is állt vele. Ez a néptől való függetlenség bármilyen fordulatot lehetővé tett a politikában, s egyben a fordulatot végrehajtó személyeket mentesítette a felelősségrevonás mindenféle lehetősége alól. Az 1970-es években a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető káderei általában a társadalom szellemileg marginális rétegeiből, mintegy az emberek ülepítő medencéjéből kerültek ki, olyanokból, akik nem képesek a normális emberi fogalmak szerint élni, és saját érdekeik érvényesítése céljából kaphatók bármilyen hitványságra, árulásra és hitszegésre. Az úgynevezett peresztrojka időszakában a Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem semmisült meg, hanem átalakult csaknem ugyanolyan összetételű két egymást kölcsönösen kiegészítő és egymást átfedő - a szabadkőműves nemzetközi és a maffiózó-vállalkozói - titkos hatalmi struktúrába. Ma az országban éppen ezek a struktúrák ellenőrzik csaknem teljesen a hatalmat." /22/

A Szovjetunió Kommunista Pártja leendő vezetőinek első kapcsolatai a szabadkőművességgel természetesen nem a peresztrojka időszakában teremtődtek meg, hanem a hatvanas-hetvenes években. Platonov, más szerzőktől eltérően arra az eredményre jutott, hogy Gorbacsovnál a kapcsolatfelvétel a szabadkőművességgel, valószínűleg olaszországi nyaralása során (nem pedig Franciaországban) jött létre, ahol abban az időben célratörően és kezdeményezően tevékenykedtek a CIA ellenőrzése alatt álló szabadkőműves páholyok. Ezek a kommunizmus feltartóztatását tűzték ki célul (többek között az ismert "Propaganda-2" páholy, melyet Licio Gelli CIA ügynök vezetett). A. N. Jakovlev kapcsolatai a szabadkőművességgel arra az időszakra esnek, amikor az Egyesült Államokban és Kanadában tartózkodott. Ezek kétséget kizáróan nem korlátozódtak a szabadkőműves Pierre Trudeau-val való találkozásokra.

Az első publikált híradások arról, hogy M. Gorbacsov is a szabadkőművesekhez tartozik, 1988. február. 1-én jelentek meg a kis példányszámú német "Mehr Licht" ("Több fényt") c. folyóiratban. Hasonló híreket publikált a "Novoje russzkoje szlovo" című new-yorki újság is (1989. december 4-én), amely lap még Bush amerikai elnöknek és Gorbacsovnak a fényképeit is közli, amint a két politikus a kezeivel tipikus szabadkőműves jeleket mutat.

Gorbacsov szabadkőműves elkötelezettségét azonban a pénzoligarchia hálózatának világkormányként funkcionáló vezetőcsoportjához fűződő kapcsolatai bizonyítják a legmeggyőzőbben. Ilyen kapcsolat, pl. az egyik legfontosabb mondialisztikus szervezetben, a Trilaterális Bizottságban viselt tagsága. Gorbacsov és a Trilaterális Bizottság között a közvetítő szerepet az ismert pénzügyi spekuláns és magasfokozatú szabadkőműves, Soros György töltötte be., aki már 1987-ben megszervezte a "Soros Alapítvány-Szovjetúniót" (Fond-Szorosz-Szovetszkij Szojuz), amiből később kinőtt a szovjet-amerikai "Kulturális Kezdeményezés" (Kulturnaja Iniciativa) alapítvány, amely nyíltan kozmopolita és oroszellenes volt.

A Soros Alapítvány tisztségviselői és aktivistái közé tartoztak olyan közismert, - Platonov által oroszgyűlölőknek (oroszfóbiásoknak) nevezett - személyek, mint J. Afanaszjev, a "Znamja" című folyóirat főszerkesztője, G. Baklanov, az orosz falvak lerombolásának ideológusa, T. Zaszlavszkaja, továbbá a botrányairól elhíresült ügyvéd, A. Makarov, valamint az Alkotmánybíróság bírója, E. Ametisztov.

Soros eszközeiből fizették azon politikusok tevékenységét is, akik később kulcsszerepet játszottak a Szovjetunió felbomlasztásában, így pl. J. Afanaszjevet. Soros finanszírozta 1990-ben a szovjet gazdaság lerombolását célzó "500 nap" program kidolgozóinak az utazását az Egyesült Államokba G. Javlinszkij vezetésével, és később a Gajdar "csapatét" is, amikor ennek tagjai még nem vettek részt a kormányzásban.

Soros közvetítésével finanszírozták több sajtótermékeknek és televíziónak az orosz államot gyengítő tevékenységét, valamint a "független televízió" specialistáinak a felkészítését. 1989-ben a "Znamja" című folyóiratban (6. szám) Soros gyakorlatilag felszólította a pénzuralom demokratikus és piacbarát retorikája által megtévesztett lakosságot, hogy a demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság érdekében szálljon szembe az orosz nemzeti mozgalommal (azaz saját valódi érdekeivel), mert a pénzember szerint az orosz patrióták és az orosz állam szuverenitása, valamint az orosz társadalom hagyományainak és cselekvőképességének a megőrzése veszélyezteti leginkább az új világrend bevezetését. (Az írás tartalmát saját szavainkkal foglaltuk össze.)

Gorbacsovot 1989. januárjában kooptálta a globális elit vezetősége a Trilaterális Bizottságba, amelynek teljesjogú tagja lett. A szovjet peresztrojka fő építőmestereinek, valamint a "Világmindenség Nagy Építőmesterének" és az "új világrend" "üdvére" tevékenykedő "fivéreiknek" találkozójára Moszkvában került sor. A Trilaterális Bizottságot elnöke, David Rockefeller (ő a new yorki Council on Foreign Relations, a Külkapcsolatok Tanácsa, röviden CFR vezetője is), J. Bertuan, V. Giscar d'Estain és J. Nakaszone képviselte. Az "új világrend" hitére térítendők között Gorbacsovon kívül jelen volt még a találkozón A. Jakovlev, E. Sevardnadze, G. Arbatov, J. Primakov, V. Medvegyev és néhány más személy. A titkos tárgyalások eredményeként létrejött az a közös tevékenységre vonatkozó megállapodás, amelynek a lényege akkor még kevesek számára volt világos. Azonban minden érthetőbbé vált még ugyanennek az évnek a végén, amikor az előbb felsorolt személyek kíséretében - vagyis azokkal, akik részt vettek a Trilaterális Bizottság delegációjával folytatott tárgyalásokon is - Gorbacsov találkozott Málta szigetén Bush amerikai elnökkel. "Több szakértő hajlik arra, hogy Málta olyan Gorbacsov és Bush közötti, sorsdöntő megállapodások színhelyévé vált, melyek rövidesen katasztrófához vezettek a Szovjetunióban és kataklizmákhoz Kelet-Európa országaiban. Az, hogy fontos megállapodások megkötésére éppen Máltán, a Máltai Lovagrend fővárosában került sor, amely rendnek a lovagjai közül többen a Trilaterális Bizottságnak és a Bilderberg Csoportnak is a tagjai, jelképezte, hogy új szakasz kezdődött a világméretű összeesküvés és a haza elárulásába beleegyező SZKP vezetők viszonyában." - írja a Szovjetszkája Rosszija 1992. május 9-i számában./23/

Különösen jellemző, hogy az első hivatalos szabadkőműves struktúra, amely a Szovjetunióban megszületett, a B'nai-B'rith, ("Szövetség Fiai"), az etnikai követelményeket is támasztó nemzetközi szabadkőműves páholy volt. "Megnyitásának engedélyezését személyesen Gorbacsovtól kapták, H. Kissingernek, a rend egyik vezetőjének közbenjárására. 1989. májusában a "L'Arche" című havilap Párizsban közölte, hogy Moszkvában 1988. december 23. és 29. között vendégeskedett a B'nai-B'rith francia részlegének a delegációja 21 fővel, Mark Aron elnök vezetésével. E rend első páholyát a látogatás idején szervezték meg és májusra már 63 tagja volt. Ugyanezen időpontra még két páholyt hoztak létre Vilniusban és Rigában, majd pedig Szent-Péterváron, Kijevben, Ogyesszában, Nyizsnij-Novgorodban, és Novoszibirszkben." - tudósít a Za rubezsom, 1993. évi 38. számának a 10. oldalán.

Ezzel párhuzamosan mindenfajta korlátozás nélkül bővül a Soros Alapítvány hálózata is. E hálózat munkatársainak a jelentős része szabadkőműves funkcionáriusokból, és a nyugati különleges szolgálatok ügynökeiből tevődött össze. A Soros Alapítvány az emberek világnézetének szabadkőműves szellemben történő megváltoztatására törekszik. Célja az amerikai (pontosabban az Amerikára is rákényszerített) pénzuralmi ideológia és életforma terjesztése, az élősködés más országok gazdasági nehézségein, többek között Oroszország intellektuális potenciáljának átszivattyúzása külföldre. A Soros Alapítvány az orosz tudomány megsegítése ürügyén titkos információkat gyűjtött a nyomorgó orosz tudósoktól, és 500 dollárt adott minden egyes tudományos személyiségnek. Soros pénzeszközeiből tartanak fenn teljesen vagy részben számos oroszellenes újságot és folyóiratot. A Soros Alapítvány tevékenységének új szakaszát jelentette a "Nyitott Társadalom" Soros Intézet létrehozása 1995-ben.

1990. áprilisában Franciaország Grand Orient (Nagy Kelet) rendjének feje, J. R. Ragas egy sajtókonferencián beismerte, hogy Oroszországban már vannak olyan befolyásos személyek, akik a vezetése alatt álló nagypáholyhoz tartoznak. Nemcsak Ragas, hanem a szabadkőműves páholyok más vezetői is őszintén elmondták (már Jelcin rezsimjének létrehozása után), hogy miként készítették fel kádereiket a szabadkőművesség bevezetésére a volt szocialista országokban, mindenekelőtt Oroszországban. "Könnyű volt felismerni, hogy a szabadkőművesek nem egy évig foglalkoztak a szocialista országok állampolgárainak titkos beszervezésével, akik hosszas külföldi kiküldetésben tartózkodtak Nyugat-Európában, mindenekelőtt Párizsban. És visszatérve hazájukba természetesen nem ültek ölbe tett kezekkel, hanem teljesítették a beszervezőiktől kapott megbízásokat, és támogatókat toboroztak." - írja Platonov./24/

Az 1989. évtől Oroszországban a szabadkőművesek széleskörű, sőt bizonyos értelemben már nyíltnak is tekinthető kampányt folytattak demokratikus retorikába csomagolt világuralmi eszméik propagálására, és új tagok toborzására. Úgynevezett "externalizációt" hajtottak végre, melynek keretében a szabadkőművesek előadásokat, beszámolókat tartanak nagy termekben, a rádióban és a televízióban.

1991. márciusában az amerikai kongresszus által az állami költségvetésből finanszírozott "Szabadság Rádió" Münchenből felhívta a Szovjetunió lakosait arra, hogy létesítsenek kapcsolatot a szabadkőműves páholyokkal. Az adás vezetője, F. Szalkazanova, közölte a címet, melyen a szovjet polgárok beiratkozhatnak a szabadkőműves páholyba Párizsban. Annak érdekében, hogy vonzóvá tegyék ezt a páholyt, megtévesztően "Alekszandr Szergejevics Puskinnak" nevezték el (noha a nagy orosz költő nem volt szabadkőműves). A műsorban fellépő beavatott "testvérek" ebből a páholyból szólították fel a lakosságot a társadalom erkölcsi és lelki tökéletesítésére, példaként említve az Egyesült Államokat, melynek alapító atyái "a kezdetektől szabadkőműves elvek szerint" cselekedtek." Egyidejűleg aktivizálta magát a másik szabadkőműves irányzat is, amely Franciaország "Nagy Nemzeti Páholya" irányítása alatt működik. 1991. áprilisában Oroszország két polgárát avatták be, akik az "Észak Csillaga" orosz páholy szervezői lettek.

Az 1991. évi augusztusi sikertelen államcsíny kezdete előtt egy nappal Párizsból Moszkvába érkezett egy bizonyos nagytekintélyű személy, aki Ogyesszából emigrált 1922-ben (neve titokban maradt). Vele együtt érkezett Moszkvába ennek a páholynak még 8 tagja. Az 1991. augusztusi-decemberi fordulat eredményeként a világoligarchia lényegében elérte egyik legfontosabb stratégiai célját, a szovjet birodalom felbomlasztását, s vele együtt a szuverén orosz államiság meggyöngítését. Saját győzelmétől fellelkesedve Jelcin már nem titkolta, hogy közvetlen kapcsolatot tart fenn olyan típusú kozmopolita szervezetekkel, mint "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához". Ezt követően - 1991. november 16-án - a világoligarchia a "Máltai Lovagrend nagymestere" címmel tüntette ki Jelcint. Ezt a rangot a pénzoligarchia szabadkőműves világkormányának csaknem valamennyi tagja viseli. Néhány napra rá Jelcin már a lovag-nagymester öltözetében pózolt a tudósítók előtt. 1992. augusztusában pedig aláírja a 827. Számú Elnöki Rendeletet "A kapcsolatok újrafelvételéről a Máltai Lovagrenddel"

Kik a máltai lovagok?

Stephen Knight brit kutató, "The Brotherhood"("A testvériség") c. 1984-ben Londonban megjelent könyvében megállapítja, hogy a Jeruzsálemi Szent János-Templom Rend, amelynek központja Palesztinában és Rhodosz szigetén van, valamint a Máltai Lovagrend, amelynek a központja Málta szigetén van, a brit szabadkőművességhez tartozó katonai rendeknek tekinthetők. Mindkettő a Szt. János Hospitaller Lovagrend elágazása, utódszervezete. A Hospitallerek Rendje erős versengésben állott a keresztesháborúk idején túlságosan gazdaggá és nagyhatalmúvá vált Templomos Lovagrenddel. A Templomos renddel való leszámolást követően, tehát 1314 után, a Templomosok óriási vagyonának jelentős részét a Hospitallerek szerezték meg. A Hospitallerek egy csoportja Máltára költözött és a nevét Máltai Lovagrendre változtatta. A nemzetközi közjog szerint a Máltai Lovagrend független, szuverén fejedelemség. A rend nagymestere államfő, világi rangja szerint herceg, egyházi rangja szerint pedig bíboros. A rend felső fokozatait csaknem teljesen arisztokraták töltik be. A legmagasabb rangú lovagoknak legalább 300 évre visszamenően igazolniuk kell nemesi származásukat és címerüket. A Máltai Lovagrend a XX. században kifinomult módszereket alkalmazó, ideális hírszerző hálózattá fejlődött. A téma szakértői szerint a Máltai Lovagrend szoros kapcsolatban áll a CIA-val, és ő tölti be a kommunikációs csatorna szerepét a Vatikán és a CIA között. Igen gyakori, hogy a CIA vezetői egyben máltai lovagok is. Így, pl. John McCone és William Casey is máltai lovag volt. A CIA viszont a pénzoligarchia által dominált Egyesült Államok intézménye, vagyis egyben a világoligarchia egyik fontos hatalmi eszköze.

Hogyan csinálják a "nagy pénzek" a történelmet?

A szabadkőművesség Nyugatról érkezett a XX. század utolsó évtizedeiben az egykori Szovjetunióba. Az első klub a "Rotary International" volt. Ebbe a klubba Moszkva és Szent-Pétervár közigazgatási vezetői kaptak elsőként meghívást. Az első rotarysták közé tartoztak Luzskov, Szobcsák, a bankár Guszinszkij, valamint olyan "demokrata" funkcionáriusok, mint M. Bocsarov, A. Anajev, J. Nagibin, E. Szagalajev és még számos nagy és kis demokrata, akiknek többsége megjárta a Kribl Intézet "iskoláját", valamint az ehhez hasonló, az orosz nép túlnyomó többségének az érdekeivel ellentétesen működő több más intézményt.

A világméretű hálózat egyik legfontosabb szervezetének - a Bilderberg Csoportnak - a mintájára 1992-ben létrehozták ennek a szervezetnek az orosz megfelelőjét - a "Magisztérium Klubot" ("Nagymester Klubot"), amely kezdetben körülbelül 60 beavatott "szellemi-testvért" egyesített. Ebben a kibontakozó szabadkőműves mozgalomban a nemzetközi pénzvilág sztár reprezentánsa, Soros György, kulcsszerepet játszott. A "Magisztérium Klub" titkos bulletinjének első számában ő helyezte el a "Nagy pénzek csinálják a történelmet" című cikket. ... A "Magisztérium Klub" jelentős szerepéről tanúskodik, hogy tagja R. Rajh is, aki az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak a gazdasági tanácsadója. Rajh képviseli a Trilaterális Bizottságot ebben a tekintélyes társaságban. A Magisztérium Klub kulcsfigurái a volt Szovjetunió szabadkőműves pátriárkái, A. Jakovlev és E. Sevardnadze. A "Magisztériumban" megtalálhatók olyan ismert, az orosz nép érdekeiről lemondó, a Nyugatot hajbókolva kiszolgáló személyek, mint J. Jevtusenko, E. Nyeizvesztnij, A. Szobcsak, V. V. Ivanov, I. Brodszkij, Sz. Satalin és mások./25/

A "Magisztériumhoz" hasonlóan több más alapítványt és klubot is létrehoztak a szabadkőműves célok elérésére, de már egy fokkal alacsonyabb szinten. Ezek szintén fontos szerepet játszanak a rejtőzködő hálózat politikai-pénzügyi-gazdasági struktúráiban, és hatékony működésének a biztosításában. Ilyen tipikus szervezet az "Együttműködés" (Vzaimogyejsztvije), amely vállalkozókat, banki és tőzsdei intézmények vezetőit, magasbeosztású állami hivatalnokokat vesz fel a soraiba. Ezeket a személyeket az a közös óhajuk egyesíti, hogy Oroszországot "a nagy pénzek csinálják a történelmet" doktrina szerint alakítsák át. Ennek a klubnak az élén az orosz társadalom érdekeit feladó mozgalom egyik vezetőszemélyisége, J. T. Gajdar, valamint számos hozzáhasonló személyiség - A. B. Csubajsz, K. N. Borovoj, L. I. Abalkin, J. G. Jaszin, A. P. Pocsinik, J. F. Szaburov, O. P. Lacisz, stb. áll. Az "Együttműködés" klub tagjainak sorába tartozik B.G. Fedorov, Sz.N. Kraszavcsenko, N. P. Smeljev, és Sz.Sz. Satalin is./26/

Oroszországban is létrehozták a Nyugaton széles körben elterjedt, és elsősorban az irodalmi élet ellenőrzésével foglalkozó szabadkőműves struktúrákat, a "pen-klub" szervezeteket. Az "Orosz Pen-Központ", nyomban a megalakulása után az orosz nemzeti törekvéseket ellenző erők gyűjtőhelyévé vált, soraiba fogadva a szenvedélyes kozmopolita irodalmárokat és anti-patriótákat. Nagyon jellemző, hogy éppen a "Pen-Központ" tagjai képezték a magját annak az uszító, B. Jelcinnek szóló feljelentő-levélnek, mely azt követelte, hogy brutálisan bánjanak el a "Tanácsok Házának" (Dom Szovetov, "Fehér Ház") védőivel 1993. október elején. A szélsőséges hangnemben összeállított - már idézett levél - felszólította Jelcint arra, hogy azonnal számoljon le az összes másként gondolkodóval, tiltsa be a nemzeti politikát folytató pártokat és sajtóorgánumokat, továbbá vezesse be a rögtönítélő bíráskodást a rezsim ellen fellépőkkel szemben. Még meg sem tisztították Moszkva utcáit a másfélezer orosz ember holttestétől, de az uszító levél aláírói a "Pen-Központból" - köztük B. Ahmadulina, G. Baklanov, T. Bek, D. Granyin, J. Davidov, D. Danyin, A. Ivanov, Sz. Kalegyin, D. Lihacsov, B. Okudzsava, V. Oszkockij, A. Prisztavkin, L. Razgon és R. Rozsgyesztvenszkij - már újra az erő alkalmazását sürgették. Mindez a szabadkőműves-kozmopolita világérzés tipikus reakciója, amely kenetteljesen toleranciát hirdet, ugyanakkor páni félelemmel és türelmetlenséggel reagál, ha szembe kell néznie egy nép nemzeti-közösségi-szellemi önvédelmének a megnyilvánulásával.

A moszkvai "Fehér Ház" lövetésének leghatározottabb támogatói az orosz nép ellenállásának leverésére a szabadkőműves struktúrák olyan vezetői voltak, mint Gajdar, Csernomirgyin, Luzskov és Javlinszkij. Az első három személyesen irányította a megtorló műveleteket az orosz emberek ellen. "Semmiféle tárgyalásokat!" - üvöltötte a mikrofonba a nemzetellenes összeesküvés egyik szervezője. Le kell számolni ezzel a bandával!" - tette hozzá. A Máltai lovagrend Nagymestere, B. Berezovszkij hatalmas összeget adott azon zsoldosok kifizetésére, akik részt vettek a nemzeti ellenállás leverésében. A "B'nai-B'rith" rend és a "Rotary Klub" tagja, V. Guszinszkij, nemcsak pénzt adott a megtorló műveletekre, de a "Bejtar" alakulatok csapatait is pénzelte.

1993-ban még egy szabadkőműves típusú szervezet alakult, a "Sas Rend" (Orgyen Orla). Alapszabálya szerint "a közös érdekek alapján egyesíti" a "legjobb embereket", kialakítja az elitkapcsolatok rendszerét a politikai és gazdasági célok megvalósítása érdekében. E rend nagymesterének (magiszterének) a megfogalmazása szerint, a Sas Rendre "úgy lehet tekinteni, mint formalizált, elitista és speciálisan felépített üzleti kommunikációval, valamint kapcsolatokkal rendelkező pénzügyi intézményre. Ezen kapcsolatok felépítése objektíven áru. Ilyen árunak az árát általában a létrehozott kapcsolatokon keresztül nyújtott, fizetett szolgáltatások volumene határozza meg." A Sas Rend kiadja az "Oroszország legjobb emberei" c. zárt (titkos) telefonkönyvet, olyan módszernek tekintve ezt, amely a "tagoknak lehetőséget biztosít a gyakorlatban hasznosítani, és személyesen érzékelni a speciálisan felépített kommunikáció hasznát"./27/

A Sas Rend tagjai különleges műanyag hitelkártyákkal rendelkeznek, amelyek segítségével segélyeket, jóváírásokat, és kölcsönös elszámolásokat vehetnek igénybe. A Sas Rend alapítói között megtalálható volt az ismert pénzügyi csaló, a büntető törvénykönyv alapján elítélt A. Szmolenszkij bankigazgató, kollégája P. Nahmanovics bankár, a világoligarchia hálózatához tartozó "befolyásolási ügynök" P. Bunyics, az újorosz (novorusszkij) vállalkozó V. Neverov, a nemzetközi szabadkőműves mozgalom egyik kiemelkedő személyisége M. Sakkum, valamint olyan kozmopolita szellemiségű személyek, mint a sakkozó G. Kaszparov és Sz. Szolovjov, a szobrász Z. Cereteli, és az "Ekonomika i zsizny" című folyóirat főszerkesztője, az "Együttműködés" szabadkőműves klub tagja, J. Jakutyin.

A szabadkőművesség széleskörű újjáéledésével egyidejűleg a szabadkőműves "testvérek" megkezdték az ajándékok előkészítését külföldi főnökeiknek. Ehhez tartozik azoknak a szabadkőműves archívumoknak a visszaadása a Nyugatnak, amelyeket Hitler gyűjtött össze Európa náci megszállása idején, és a szovjet csapatok trófeaként hoztak el a legyőzött Németországból. A szabadkőműves archívumokat őrző intézmény igazgatója, Prokorenko, a szabadkőművesség nagy tisztelője - Jakovlev és Sevardnadze támogatásával - elvégezte a Nyugatra szállításukhoz szükséges előkészítő munkát. A. Kozirjev pedig megkötötte a titkos megállapodást az érdekelt felekkel az orosz nép eme jogos trófeájának az átadásáról.

Mint a világoligarchia hálózatának egyik legbefolyásosabb vezetője, egyidejűleg a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), és a Bilderberg Csoport tagja, valamint a nagyhatalmú "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") rend egyik vezetője, a CIA-val is szoros kapcsolatban álló H. Kissinger írta: "Én preferálom a káoszt és a polgárháborút Oroszországban, mely egységes, erős központosított állam irányába mutat." Kollégája a világoligarchia felső vezetésében, Z. Brzezinski pedig kertelés nélkül megmondta: "Oroszország gyámság (protektorátus) alatt fel lesz darabolva."/28/ A világoligarchia elsősorban Oroszország pénzügyi, gazdasági és politikai elitjének, azaz irányító kádereinek a gondos kiválasztására összpontosítja a figyelmét. Ennek eredményeként a jelenlegi "demokratikus" vezetők Oroszországban vagy szabadkőműves struktúrákhoz tartoznak, vagy fenntartás nélkül elfogadják azok feltételeit. A kivételek rendkívül ritkák.

Azok a feladatok, melyeket a világoligarchia Oroszország jelenlegi és jövőbeni vezetői elé állít, kolosszálisak. Platonov professzor szerint napirenden van Oroszország feldarabolásának programja, és tervbe vették számos orosz terület átadását külföldi országoknak: a Kalinyingrádi területet Németországnak, a Szent-Pétervári terület egy részét és Karéliát Finnországnak, a Pszkovi területet Észtországnak, számos távol-keleti területet pedig Japánnak kívánnak juttatni a világoligarchia stratégái. Szibéria legnagyobb része viszont az Egyesült Államok közvetett ellenőrzése alá kerülne./29/

Atomarzenáljának "a világ közössége" (helyesebben mondva a világoligarchia) általi ellenőrzése ürügyén komolyan tanulmányozzák Oroszország esetleges megszállásának a lehetőségét is. Az első lépés a világoligarchia eme veszélyes terveinek megvalósításában a határok nélküli Európára, vagyis a "Nagy Európára" vonatkozó szabadkőműves elképzelések kidolgozása volt. 1992. júniusában az Európa Tanács égisze, és Katrin Lalumier asszony főtitkár védnöksége alatt "Európa polgárának szociális jogai" címmel kollokviumot rendeztek, amely valójában nagyszabású szabadkőműves esemény volt. Az "Európa határok nélkül" jelszóval a kontinens szabadkőművességének az egyesítését tűzték ki./30/

A szabadkőművesek és a CIA

Kelet-Európa országaiban a szabadkőműves páholyok újraalakításával kezdődött el a CIA ügynökhálózatának a létrehozása. A jelenlegi cseh elnök, V. Havel (33-as fokozatú nagymester), például szabadkőműves páholyok egész sorát szervezte meg újságírókból, irodalmárokból, felsőoktatási intézmények tanáraiból. Közülük néhányan az amerikai titkosszolgálattal is kapcsolatba kerültek. 1987-1988-ban a szabadkőművesek Párizsban létrehozták az "Orosz Szabadkőművesek Baráti Közösségét" (Szodruzsesztvo russzkih maszonov), amely mintegy ötven olyan szabadkőművest egyesített, akik elsősorban a skót rítusú szabadkőművességhez tartoznak. Ezután a "Szabadság Rádió" felhívta a Szovjetunió polgárait, hogy minél nagyobb számban lépjenek be a szabadkőműves páholyokba.

"Az Orosz Szabadkőművesek Baráti Köre" és a "A. Sz. Puskin Egyesülés" lettek a kezdeményezői egy sor más páholynak, így a Novikov Páholynak Moszkvában. A skót rítusú szabadkőművesek kinyújtották csápjaikat Oroszország vidéki települései felé is. 1992-1996-ban néhány skót rítusú szabadkőműves páholy létrejött a hadseregben és a belügyi alakulatokban is. (Kettőnek a létezéséről biztosan tud Platonov professzor). Bár CIA kapcsolatokkal elsősorban a Franciaország Nagy Nemzeti Páholyának a fennhatósága alatt működő skót rítusú szabadkőművesek büszkélkedhettek, az amerikai hírszerzés azonban komoly szerepet és támogatást juttatott a rivális Francia Grand Orient (Nagy Kelet) fennhatósága alá tartozó páholyoknak is. Nem véletlen, hogy a Grand Orient Páholy szervezője Oroszországban "Amerika barátja", A. Komb lett.

A CIA volt munkatársa, P. szerint a szabadkőművességhez hasonló funkciót töltenek be a "Rotary" klubok is. P. sok olyan példát ismer, amikor a "Rotary" klubokon keresztül, - amelyek a világ 156 országában működnek és 1,2 millió embert egyesítenek, - az amerikai felderítésnek mindig sikerült beszereznie a számára szükséges információkat. A Rotary, a Lions és a hasonló klubok a szabadkőművesség elágazásainak, a világoligarchia "transzmissziós szíjainak" tekinthetők./31/

Az a körülmény, hogy a Jelcin-rezsim és az orosz kormány hivatalos kapcsolatokat létesített a Máltai Lovagrenddel, és ebbe a rendbe nemcsak Jelcin, de környezetéből számos más tekintélyes személyiség is belépett, így pl. Sz. Filatov, B. Berezovszkij, V. Jumasev, V. Kosztyikov, P. Abramatovics és mások, nagyszámú külföldi ügynök előtt nyitotta meg az ajtót Oroszország szerte. Szent-Péterváron ekkor jelenik meg a máltai-katolikus-részleg. Ezt V. Fekliszt, a "Máltai Lovagrend Világparlamentjének megbízottja" alapította. A katolikus Máltai Lovagrend mellett Szent-Péterváron működik egy "pravoszláv Máltai Lovagrend" is, amelyet a néhai Makariosz érsek alapított.

Az iszlám szabadkőművesség elkülönül a többi szabadkőműves páholytól és önálló életet él Oroszországban. Az iszlám szabadkőművesség páholyairól még a kérdés szakértői is kevés információval rendelkeznek. Van némi hiányos ismeretük a "Fiatal Törökország" páholyokról, amelyeket Törökországban még a XIX. század végétől és a XX. század elejétől létező szabadkőműves képződmények bázisán hoztak létre. Ezek az egyesülések genetikailag a Francia Grand Orient-hez kapcsolódnak. A kutatók rendelkeznek információkkal arra vonatkozóan is, hogy a XX. század elején az orosz szabadkőművesek támogatták ezeket az egyesüléseket (A. Gucskov, M. Marguliesz és mások). A második világháború után e szervezetek tevékenységét - feltehetően az amerikai és a NATO speciális szolgálatok, valamint a "Fiatal Törökország" nevű török nagypáholy kezdeményezésére, - a belső problémákról átirányították a "Nagy Turán" elképzelések megvalósítására. A "nagy-turán-eszmék" olyan szabadkőműves alapokon álló mitikus Nagy-Törökország megvalósítását hirdetik, azaz olyan területek Törökországhoz való vonzását, amelyek jelenleg Oroszországhoz, illetve érdekköréhez, a FÁK országainak a területéhez tartoznak, beleértve az észak-kaukázusi muzulmán területeket (Azerbajdzsánt, Csecsniát, Dagesztánt) is. A Szovjetunió szétesése előtt a "Fiatal Törökország" és a hozzá hasonló szervezetek szabadkőműveseinek fő célja az volt, hogy "hidakat verjenek" e régiók nemzeti értelmiségéhez "azzal a perspektívával, hogy a továbbiakban bevonják őket a szabadkőműves tevékenységbe". Jelentős pénzügyi erőforrások birtokában a "Fiatal Törökország" komoly sikereket ért el az ábrándos nagy-turán álmok terjesztésében. Többek között e szabadkőműves szervezet növendékévé vált G. Dzsemál, aki később Oroszország Iszlám Bizottságának elnöke lett. Az 1990-es évek elején ennek a páholynak a tagjai lettek a csecsen lázadók vezetői, D. Dudajev (majd később Maszhadov), Tatarsztan és Ingusétia elnökei, M. Smajnev és R. Ausev. Kapcsolatokat tart fenn ezzel a páhollyal (de nem tagja) Azerbajdzsán elnöke, G. Alijev is.

Az Üzbegisztánban, Turkméniában és Kirgíziában tevékenykedő iszlámista felkelők, - elsősorban az IMU (Islamic Movement of Uzbekistan, Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom) tagjai - az Afganisztánban uralomra került szélsőséges muzulmán szervezet, a Talibán ellenőrzése alatt állnak. Muriel Mirak-Weissbach szerint "a Talibán maga az angol-amerikai hírszerzőszolgálatok produktuma. Amint azt az EIR (Executive Intelligence Review) dokumentálta, a Brzezinski, Margaret Thatcher és George Bush afganisztáni stratégiája részeként kitervelt, létrehozott, felnevelt, kiképzett és bevetett Talibán feladata kezdetben az volt, hogy csapást mérjen a Szovjetunióra, később az Orosz Föderációra, most pedig a térség valamennyi köztársaságára. Továbbá a Talibánt pénzügyileg és politikailag támogatják az Unocal-ban és a Deltában lévő szaudi és amerikai olajérdekeltségek. Végül, az egész Taliban-iszlám felkelés élvezi az angol-amerikai hírszerzés, valamint tömegtájékoztatási intézményeik politikai támogatását... Ezen túlmenően a U.S. National Endowment for Democracy (Az Egyesült Államok Nemzeti Alapítványa a Demokráciáért) szponzorálta azt a könyvet, amelyet a Hizb ut-Tahir fundamentalista iszlám csoport terjesztett. Ez a csoport az, amelyik irányítja a Karimov üzbég elnök megdöntését célzó kísérleteket. Ezen kívül - amint azt az orosz hatóságok a közelmúltban feltárták - a "Halo Trust" nevű szervezet révén a britek közvetlenül is beavatkoznak a Csecsnyában folyó "iszlám" felkelésbe."/32/

Ugyancsak az EIR tárta fel, hogy a "Halo Trust" egy magánirányítás alatt álló brit hírszerzőhálózatnak a része. Ez a hálózat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, valamint a volt Szovjetunióban és annak perifériáin tevékenykedik. Noha a "Halo Trust" politika- és vallásmentes jótékonysági szervezetnek tűnteti fel magát, amely a háború maradványainak az eltávolítására specializálta magát, valójában együttműködik olyan magán félkatonai biztonsági vállalatokkal, mint a Defense System Ltd., vagy a Gurkha Security Guards. Gyakran segítik a magán bányavállalatokat Afrikában és a világ más szegényebb részein. Az 1300 munkatársat foglalkoztató "Halo Trust" központja Londonban van egy tíz emeletes épületben, amelyet a Westminster Foundation-nel (a U.S. National Endowment for Democracy brit megfelelőjével) közösen használ. A "Halo Trust" 1996-ban kezdett működni az Oroszországhoz tartozó Észak-Kaukázusban, amikor brit részről megnövelték a csecsen szeparatisták számára nyújtott pénzügyi támogatást. Az orosz illetékesek azonban csak most hozták nyilvánosságra, hogy milyen brit segítséget kapnak a helyszínen a csecsen lázadók./33/

Oroszország egészét illetően az 1990-es években a destabilizáció és államrombolás leghatalmasabb mechanizmusa az "új világrend" szolgálatában a Soros Alapítvány volt, amelynek élén a "világkormány" egyik vezetője, a "Külkapcsolatok Tanácsa és a Bilderberg Csoport tagja, Soros György neves pénzember áll. Platonov és Glazijev egybehangzóan állítja, hogy "jótékonykodási" tevékenység leple alatt, ez a befolyásos szabadkőműves egy sok irányban tevékenykedő szervezetet hozott létre, amely szoros kapcsolatban áll nemcsak a CIA-val, de a "Moszaddal" is, és e két hírszerzőszolgálat több munkatársának a legális fedőszervévé vált./34/ A Lomonoszov Egyetem tanára arra is rámutat, hogy a Soros Alapítvány összehangolja tevékenységét a Nyugat más felforgató szervezeteivel. A "világkormány" egyik képviselőjének, a "Külkapcsolatok Tanácsa tagjának és a Háromoldalú Bizottság tagjának, az Egyesült Államok miniszter-helyettesének, Strobe Talbotnak a beismerése szerint "Soros politikája nem azonos azzal, amelyet az amerikai kormány megvalósít, de verseng azzal. A volt kommunista országokban erőfeszítéseink egybehangolására törekszünk Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Soros Györggyel."/35/

Pénzügyi és gazdasági csalások

Platonov azt is megírja könyvében, hogy Soros György volt csaknem az összes olyan pénzügyi-gazdasági csalás középpontja és kezdeményezője, amely az 1990-es években megvalósult Oroszországban. Éppen ő állott - együttműködve S. Ajzenberggel ("B'nai-B'rith"), D. Rubensszel (angol nagypáholy), M. Riccsel (yorki rítusú páholy New-Yorkban) - Csubajsz, Gajdar, Burbulisz és más újonnan feltűnt orosz szabadkőműves funkcionárius háta mögött az úgynevezett privatizáció végrehajtásában, amelynek az eredményeként az orosz nép tulajdonának döntő hányada rövid idő alatt átkerült a nemzetközi pénzügyi oligarchia kezébe. Az Állami Vagyon-bizottság (Goszkomimusesztvo) elnökének, V. P. Polevanovnak az adatai szerint "Oroszország 500 legnagyobb privatizált vállalatát, amelyek reális értéke 200 milliárd dollárt tett ki, szinte ingyen adták el (körülbelül 7,2 milliárd USA dollárért), és ezek külföldi korporációk és felbérelt stróman-struktúrák kezébe kerültek."/36/

A világoligarchia új kedvencei

A világméretű átalakítások stratégái különleges kitartással foglalkoznak Oroszország jelenlegi rendszerével. A hatalmat magának megszerző pénzoligarchia arra törekszik, hogy bebiztosítsa magát "a hatalomváltás véletlenségeivel" szemben és "garantálja a demokratikus reformok irányítóinak folyamatosságát", vagyis a Nyugat óhajának megfelelő politikusok pozícióban tartását. Azon politikusokat, akik megbuktak, és teljesen elveszítették hitelüket Oroszországban, mint Gorbacsov, Jelcin, Gajdar, Csernomirgyin, Csubajsz, Nyemcov, Kirijenko, felváltják az új világrend híveinek egy másik csapatával. Közöttük a már említett G. Javlinszkij mellett az 1980-as évek végétől különleges helyet foglal el L. Lebegy tábornok, a Grand Orient páholy tagja, akiben a világoligarchia döntéshozói Jelcin áramvonalasabb változatát vélték egyidőben felfedezni.

Így ír erről Platonov professzor:

"1995-ben, amerikai látogatásom idején, az ország kormányához közel álló forrásokból olyan információt kaptam, miszerint a befolyásos amerikai politikusok körében az a nézet, hogy Oroszország új elnökének nem Jelcint, hanem Lebegyet kell megválasztani. Sőt, megnevezték azt a pénzösszeget - körülbelül 1 milliárd dollárt - amelyet ez a politikus csoport kész "befektetni" Lebegybe.

1996. októberében L. Lebegy meghívásra New-Yorkba érkezett, hogy részt vegyen az új világrend egyik legfőbb szervének, a Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek az ülésén. A tanácskozást megelőzte Lebegy találkozója "a Szovjetunió szétverésének építőmestereivel", az említett tanács vezetőivel - az Egyesült Államok volt elnökével, Bush-sal, és volt külügyminiszterével, D. James Baker-rel, valamint Brent Scowcroft tábornokkal. Ezek a neves ruszofóbok (oroszgyűlölők) megismertették Lebegyet a napirenddel és az előttük álló tanácskozás főbb témáival.

November 18-án Lebegyet fogadták a Külkapcsolatok Tanácsában. A megbeszélések körülbelül 5 órán keresztül tartottak. A jelenlevőknek Kissinger mutatta be Lebegyet. A megbeszélésen aktívan vett részt David Rockefeller, valamint Jack Matlock, az Egyesült Államok korábbi moszkvai nagykövete, továbbá Z. Brzezinsiki, és a hivatásos hírszerző D. Sajms. Az új világrend vezető stratégái úgy értékelték Lebegyet, mint Oroszország egyik lehetséges jövőbeni elnökét. A CFR tanácskozáson Lebegy biztosította a "világkormányt arról, hogy elengedhetetlennek tartja az oroszországi reformok folytatását, amelyeket Jelcin megkezdett. Kifejtette, hogy helyesli a jelenlegi kormány nyugatközpontú külpolitikáját és a "hisztéria-mentes együttműködést a NATO-val", valamint a "birodalmi és antiszemita hagyományok" végleges megsemmisítését Oroszországban. Arra a kérdésre, hogy készen áll-e leszámolni az antiszemitizmussal Oroszországban, a tábornok azt felelte: "szilárd határozottsággal". Az Oroszország kaukázusi térségére vonatkozó kérdésekre azt mondta: kész belegyezni, hogy ezek a területek leváljanak az Észak-Kaukázusról, és hogy az egész Kaukázusi régió a Nyugat ellenőrzése alá kerüljön."/37/

Platonov "Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt" c. könyvében a CIA egyik munkatársától kapott információra hivatkozva megírja, hogy "a 80-as évek második felében és a 90-es évek elején az amerikai hírszerzőszolgálat több százmillió dollárt különített el az orosz hazafias nemzeti mozgalomban végrehajtandó speciális műveletekre, így ügynökök beszervezésére és saját embereik bejuttatására ezekbe a szervezetekbe, mindenekelőtt a nemzeti elkötelezettségű személyiségek környezetébe. Informátorom szavai szerint, a CIA-nak sikerült hazugsággal, lefizetéssel és zsarolással számos árulót beszerveznie, akik meghatározó szerepet játszottak a patrióta szervezetekben, valamint néhány hazafias beállítottságú folyóiratban és újságban. A legérdekesebb azonban a történet befejezése: néhány év elteltével az orosz- és pravoszlávellenes csoport legaktívabb tagjai lettek az olyan hazafias rádióadásoknak, mint a "Radonezs" és "Narodnoje Radio", a visszatérő vendégei. Sőt egyikük tanári állást is vállalt a Moszkvai Egyházi Akadémián (Moszkovszkja Duhovnaja Akagyemija)."/38/

"Az ukrán RUH-ot, UNA-UNSZO-t majdnem háromnegyed részben a CIA finanszírozza, és vezetőségük nagy része az amerikai kormány szolgálatában áll már a "peresztrojka előtti" idők óta. Z. Brzezinzski pedig Lvov díszpolgára lett."

Tervek Oroszország feldarabolására

1992-ben hozták nyilvánosságra az "Amerikai előrejelzések a geo-stratégiai helyzet alakulásáról a XX. század végén és a XXI. század elején" című kutatási projekt eredményeit. Az amerikai szakértők ebben a tanulmányban kifejtették az Oroszország hat független államalakulatra történő felosztására vonatkozó elképzeléseiket is. A tanulmány készítői szerint a hat új állam a következő lenne: Nyugat-Oroszország, Urál, Nyugat-Szibéria, Kelet-Szibéria, Távol-Kelet és az Északi Terület.

1997. októberében B. Brzezinzki három részre javasolta felosztani Oroszországot: Európai Oroszországra, Szibériai Köztársaságra és Távolkeleti Köztársaságra. "A decentralizált Oroszország - közölte Brzezinzki - reális és kívánatos lehetőség."/39/

A Bilderberg Klub 1998. május 14-17-i ülésén a tanácskozás nagyhatalmú résztvevői a legnagyobb figyelmet Oroszország felosztásának szentelték. Megvitatták Oroszország néhány ellenőrzési övezetre való felosztását. A javasolt terv szerint a Központ és Szibéria az Egyesült Államokhoz, Észak-Nyugat Oroszország Németországhoz, a Dél és a Volgamente Törökországhoz, a Távol-Kelet pedig Japánhoz kellene, hogy kerüljön. Az Egyesült Államok külügyminisztere, a Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának egyik irányítója, Madeleine Albright asszony az Orosz-Amerikai Üzleti Együttműködési Tanács (Szovjet gyelovogo szotrudnyicsesztva) 1998. október 2-án, Chicagóban tartott ülésén kijelentette: "az Egyesült Államok nemzeti érdekeiből kiindulva az amerikai külpolitika legfontosabb feladata "irányítani a szovjet impérium szétesése következtében előálló folyamatokat". "Oroszországot mindaddig támogatni kell, amíg a szétesés folyamata a helyes irányban halad""./40/

A szabadkőművesség és a Pravoszláv Egyház

Az Orosz Pravoszláv Egyház mindig elítélte a szabadkőművességet, mert azt a gnosztikus pogány tanítások és a sátánizmus jelenkori képviselőjének tartotta. A pravoszláv hívők milliói évente átokkal sújtják mindazokat a személyeket, akik szabadkőműves páholyok vagy az ezekkel kapcsolatban álló szervezetek tagjai. 1932-ben az Orosz Pravoszláv Egyház Világtalálkozóján ("zsinatán", Vszezarubezsnij Szobor Russzkoj Pravoszlavnoj Cerkvi) határozatot fogadtak el arról, hogy a szabadkőműves páholyokban való részvétel "nem egyeztethető össze a keresztény hittel. Aki a Krisztusi Egyház tagjának tekinti magát, annak vagy el kell határolódnia a szabadkőművességtől és a vele rokon tanoktól, vagy ha megrögzötten mégis ragaszkodik hozzájuk, akkor ki kell közösíteni őt a Szent Egyházból".

A jelenlegi nyugati világrend védőbástyája az Amerikai Egyesült Államok, amelyet az egész világ szabadkőművesei "szabadkőműves államként", "nagy szabadkőműves szuperhatalomként" tartanak számon. Az Egyesült Államok elnöke és kormányának tagjai - csaknem kivétel nélkül - szabadkőműves páholyok magasrangú tagjai. A jelenlegi elnök, B. Clinton, a "Skull and Bones" ("Koponya és csont") nevű elit szabadkőműves páholy tagja és a "Jacques de Molay rend" örökös tagja. Elődje, G. Bush a "Skull and Bones" elnöke és több skót és york-rítusú páholy tagja. Az egyik legnagyobb tiszteletet élvező amerikai szabadkőműves, a 33-as fokozatú G. Truman elnök kijelentette, hogy "saját állami tevékenységét a szabadkőművesség elveire" építi, és legfőbb óhaja, hogy ezek az elvek "elterjedjenek az egész világon"./41/

Oroszország történelmében az állam legfőbb irányítói háromszor tiltották be a szabadkőműves páholyokat törvényerejű rendeletekkel, így II. Katalin cárnő, valamint I. Pál és I. Sándor cár, akinek a tiltó rendelete egészen 1917. február 28-ig életben maradt. A szabadkőműves páholyok természetesen titokban továbbműködtek a cári tilalmak ellenére. A szabadkőműves mozgalom legújabb reneszánszára az úgynevezett peresztrojka idején került sor. Ekkor M. Sz. Gorbacsov, majd később B. N. Jelcin különleges törvényerejű rendeletekkel újra legalizálták a szabadkőművességet.

A Bilderberg Csoport 1999. június 3. és 6. között, a portugáliai Sintrában megtartott tanácskozásán megvitatták az orosz helyzetet is. Jessica T. Mathews, a Carnegie Endowment for International Peace (Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért) elnöke és a Carnegie Alapítvány Moszkvai Központjának munkatársai kifejtették, hogy Oroszország külpolitikája kiszámíthatatlan és azokat a nehézségeket tükrözi, amelyek a nagyhatalmi státus elveszítéséből származnak. Úgy vélték azért volt kudarc az átmenet a kommunizmusból, mert hiányzik a társadalmi konszenzus. A lakosság 70%-a támogatja a liberális demokráciát, de 90%-a hajlandó lenne feláldozni azt a rend érdekében. Ami a jövőt illeti, az egyik lehetőség a stagnálás, amivel a rendszer valamennyi problémáját újratermeli. A másik lehetőség az államhatalom konszolidálása. A Nyugatnak fel kellene hagynia olyan személyek támogatásával, mint Jelcin. Az oroszok mélyen csalódtak a közös orosz-amerikai együttműködésre vonatkozó reményeikben. Vonakodnak belátni, hogy nagyhatalmi státusuk elvesztése végleges lehet. Nemcsak a rubel, de Oroszország egésze lett leértékelve. A nagy feladat abban támogatni az oroszokat, hogy segíthessenek magukon. A Nyugatnak felül kell vizsgálnia azon pénzügyi támogatásokat, amelyek lehetővé teszik Moszkva számára a strukturális reformok elhalasztását, és hosszútávon függőhelyzetbe taszítják Oroszországot. Ebben a kérdésben éles vita bontakozott ki a tanácskozás résztvevői körében. A nemzetközi pénzügyi szervezetek által nyújtott hitelek ugyanis nemcsak jelentősen csökkentek, hanem e pénzek többsége már el sem hagyja az Egyesült Államokat, mivel az orosz államadósság kamataira számolják el. A valóban átutalt hiteleket pedig a bankrendszer és az igazságszolgáltatás megerősítésére fordítják. Természetesen a korrupció is említésre került, amely nem a bajok oka, hanem következménye./42/ Arról persze már nem volt szó, hogy a pénzoligarchia egyik legfontosabb és nélkülözhetetlen eszköze a pénzhatalom politikai hatalommá való átalakítására a korrupció. A pénz szervezett magánhatalma állami-közigazgatási, sőt igazságszolgáltatási döntésekké ugyanis csak a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítható át. Ez különösen akkor érvényes, amikor a magánhatalom szférájában, az üzleti szektorban elérhető jövedelmek összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a politikai-közigazgatási szférában elérhető jövedelmek.

A Bilderberg Csoport vitáit, - informális megállapodásait - tettek szokták követni. A sintrai tanácskozás után néhány hónapra távozott Jelcin a politikai életből. Utódja, az orosz biztonsági szervezet éléről az elnöki székbe került Vlagyimir Putyin óriási államadósságot, romokban heverő gazdasági életet, széteső államot és egy letargiába süllyedt társadalmat vett át. A hazaszeretetre hivatkozva megígérte a rendteremtést, és a nagyhatalmi szerep megtartását. Ezzel, és a csecsen lázadók elleni kemény fellépésével sikerült elnyernie az orosz választók többségének a bizalmát. Oroszországnak azonban évi 200 milliárd rubelből (mintegy 7 milliárd dollárból) kellene fenntartania olyan időszakban a katonai egyensúlyt, amikor a Nyugat egyetlen országa, az Egyesült Államok, évi 300 milliárd dollárt tud fegyveres erőire fordítani. A Kurszk atom-tengeralattjáró 2000. augusztus 12-én bekövetkezett tragédiája is mutatja, hogy ez szinte lehetetlen feladat, mert ennyi pénzből nem lehet eltartani egy 1,2 milliós hadsereget, ellátni korszerű haditechnikával és logisztikai háttérrel.

A washingtoni konszenzus Oroszországra kényszerített sokkterápiája soha nem látott szegénységet, inflációt, félelmet és erőszakot hozott magával. Ebből csak az új orosz oligarchia, a bűnözői csoportok, a különböző maffiák és legfőképpen a nemzetközi pénzvilág húzott hasznot. A közvélemény meg van róla győződve, hogy mindez nem magától és nem véletlenül történt úgy, ahogyan megtörtént. Az orosz társadalom kisemmizett 80%-át a fokozatosan feltáruló tények egyre inkább meggyőzték arról, hogy szervezett erők működtek a színfalak mögött, akik egymással megállapodva, egyeztetett stratégia alapján, koordináltan jártak el. Az elhúzódó krízis fogékonnyá tette az oroszokat a nacionalista eszmék iránt. A kibontakozó patrióta törekvések lényegében nemzeti önvédelmet jelentenek. A nemzeti érzés ugyanis bizonyos fokú lelki kárpótlást nyújt az elvesztett reményekért, az elrabolt közvagyonért, a kifosztott országért, a sorozatban elszenvedett kudarcokért.

Az orosz társadalomnak azzal a ténnyel is szembesülnie kellett, hogy ebben az időszakban Ázsia másik nagy országa, a rivális Kína is áttért a piacgazdaságra. De ez az áttérés - állapítja meg Lóránt Károly - ott a gazdaság jelentős felgyorsulását eredményezte, ezért Kína esetében - ellentétben Oroszországgal és Magyarországgal is - nem transzformációs veszteségekről, hanem jelentős transzformációs nyereségekről beszélhetünk./43/ Kínában több mint 1200 millió ember él, mégis az egy főre jutó transzformációs nyereség megközelíti a húszezer dollárt. Ez különösen akkor lenyűgöző szám, ha tudjuk, hogy az IMF Magyarországra kényszerített sokkterápiája nálunk lakosonként 27 ezer dollár veszteséget okozott. Ugyancsak Lóránt Károly idézi Joseph Stiglitzet, aki Clinton elnök tanácsadója, majd három éven át a Világbank vezető közgazdásza volt. Stiglitz szerint Washingtonban két irányzat alakult ki. Az egyik a fokozatosságot hangsúlyozta a piacgazdaságra való áttérés kapcsán, mivel a versenyfeltételek megteremtését fontosabbnak tartotta, mint az állami ipar privatizálását. A másik csoport viszont mellőzhetőnek vélte a piac működéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételek előzetes megteremtését. Tagjai vallásosan hittek abban a téveszmében, hogy a sokkterápia majd egycsapásra bevezeti a piacgazdaságot. Az oroszok szerencsétlenségére ez a második csoport győzött és hazájukat sokkok sorozata érte, amelyek nem mozdították elő a valódi piacgazdaság és demokrácia kialakulását Oroszországban./44/

Oroszország mai helyzetében a létfeltételeiktől megfosztott alullévők már csak a nemzeti és vallási hagyományba, a megtartóerejű orosz kultúrába, és a veszélybe került közös hazába tudnak kapaszkodni. Csak ez maradt nekik. A győztes pénzoligarchia arrogánsan és gőgösen kemény fellépést sürget a "nyugatellenes, veszélyes nacionalisták és szociális-demagógok", a "reformellenes, maradi és idegengyűlölő vörös-barnák" ellen, méghozzá a demokrácia, a jogállam és a saját hódításait biztosítani óhajtó reálpolitika nevében. Szinte magától értetődő, hogy a világoligarchia és szakértő kiszolgálói nem a válság igazi előidézőjét, - a washingtoni konszenzus elhibázott sokkterápiáját - teszik felelőssé az orosz nép tragikus pusztulásáért, hanem az okot az okozattal cinikusan felcserélve a kibontakozó nemzeti ellenállást kiáltják ki a bajok okának, és a jövőt fenyegető legfőbb veszélynek. Pedig a most fellángolt orosz patriotizmus nem más, mint egy életveszélybe került nemzet természetes önvédelmi reflexe a pénzuralom könyörtelen barbarizmusával szemben. Úgy gondoljuk, eljött az ideje, hogy az Oroszországot pénzügyi eszközökkel meghódító világoligarchia reálpolitikusai is belássák: időnként bölcsebb reálpolitika erkölcsösnek és mértékletesnek lenni, mint végletekig önzőnek és cinikusnak.

Idézetek jegyzéke:

  1. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C.,1999 p. 3-12
  2. Lányi Kamilla, Válság táplálta globalizáció, I-II. Külgazdaság 2000/4. és 5. számából
  3. Lányi Kamilla, A globális konvergencia változatai: Washington és Maastricht, I. rész, Külgazdaság, 1997/11 és 12, 11. old
  4. Sergei Galzyev, Genocide, p. 71
  5. Dr. John Coleman, The Conspirator's Hierarchy: The Committee of 3000, Carson City, Nevada, 1994 p. 98
  6. I. Bolshakov, The Laws of Historical Revenge, Moscow: Astra Sem, 1998
  7. "Seven Winds, or Watch Where You Are Going, Russia", in the Vympel almanac, 1998, Nr. 2
  8. Moskva. Osen'-93: Khronika protivostoianiia, Moscow: Respublica, 1994, p. 6.
  9. Moskva. Osen'-93: Khronika protivostoianiia, Moscow: Respublica, 1994. p. 496
  10. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C., p. 115
  11. National Security Policy for the Next Century, Moscow: 1997.
  12. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C., 1999 p. 131
  13. John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 516
  14. ib. p.516
  15. ib. p.517
  16. ib. p. 518
  17. John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 847
  18. Nikolai Poljanski, Alexander Rahr, Gorbatschow Der Neue Mann, Universitas Verlag, München, 1986, S. 39-40
  19. Lev Timofeyev, Russia's Secret Rulers, Alfred A. Knopf, New York, 1992 p. 38-45
  20. John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 519
  21. ib. p. 519
  22. A. Platonov: Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 22-23 old.
  23. Szovjetszkaja Rosszija, 1992. május. 9
  24. A. Platonov: Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 29-30 old.
  25. ib. 37. old.
  26. ib. 37-39. old.
  27. ib. 40-41. old.
  28. ib. 41. old.
  29. ib. 41. old.
  30. ib. 43. old.
  31. ib. 46-51. old.
  32. Prouty, F. The Secret Team, Englewood Cliffs, 1973. p. 66
  33. "Great Game" Fanatics Spark Insurgency Against Central Asia, by Muriel Mirak-Weissbach, EIR, August 25, 2000 p. 50
  34. Russia Accuses British "Halo Trust" of Hand in Chechen War, by Rachel Douglas and Dean Andromidas, EIR, August 25, 2000, p.55
  35. A. Platonov: Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 52. old.
  36. ib. 53. old.
  37. ib. 60-64. old.
  38. ib. 63. old.
  39. Zbigniew Brzezinski, A nagy sakktábla, Európa, Budapest, 1999, 120-171. old.
  40. A. Platonov: Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 66. old.
  41. ib. 77. old.
  42. Minutes from Bilderberg Meetings, Sintra, June 3-6, 1999, Internet, Agenda - with panelists and discussions
  43. Lóránt Károly, A magyarországi rendszerváltás ára, Magyar Nemzet, 2000. június 6
  44. ib. 6. old.

Felhasznált művek jegyzéke:

  1. Michael R. Beschloss - Strobe Talbott, At the Highest Levels. The Inside Story of the End of the Cold War, Boston, Little Brown, 1993
  2. John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995
  3. Dr. John Coleman, The Conspirator's Hierarchy: The Committee of 3000, Carson City, Nevada, 1994 p. 98
  4. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C. 1999
  5. Stephen Knight, The Brotherhood, The Secret World of the Freemasons, Granada, London, Toronto, New York, 1984
  6. Phillip Knightly, The Master Spy, New York: Alfred A. Knopf, 1988
  7. Nikolai Poljanski, Alexander Rahr, Gorbatschow Der Neue Mann, Universitas Verlag, München, 1986
  8. A. Platonov: Rosszija pod vlasztyju maszonov, (Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt). Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000
  9. Prouty, F. The Secret Team, Englewood Cliffs, 1973. p. 66
  10. Schweitzer, Pobeda: rol' tajnoj strategii adminisztracii SZSA raszpade Szojetszkovo Szojuza i szocialisztyicseszkovo lagerija, Minszk, SZP Avest, 1995
  11. Szemjon Reznyik, Oroszország fasizálódása, Hajja és Fiai Könyvkiadó, 1996
  12. Andrew Sinclair, The Red and the Blue, Cambridge, Treason and Intelligence, Little, Brown, Boston, Toronto, 1986
  13. Lev Timofeyev, Russia's Secret Rulers, Alfred A. Knopf, New York, 1992 p. 38-45
  14. Helga Zepp-LaRouche, Die verpasste Chance von 1989-90, Dr. Böttiger Verlag, Wiesbaden, 1999

 


 

Ki felelős valójában a második
világháború kirobbantásáért?

A trockista Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijt (1873-1941), Szovjet-Ukrajna egykori elnökét, 1937 nyarán ismét letartóztatja az NKVD. Életéért küzdve, Rakovszkij 1938. januárjában feltárja a HÁLÓZAT titkos világstratégiáját vallatójának, Sztálin bizalmasának, Gavril Kuzmin NKVD-s tábornoknak, aki a Ljubjankában, a politikai rendőrség központjában hallgatta ki. A magasrangú illuminátus szabadkőműves Rakovszkij jól ismerte a világot a háttérből irányító hierarchiát és az általa feltárt titkos összefüggések győzik meg Sztálint arról, hogy közeledjen Hitlerhez és kezdeményezze a Lengyelország felosztását is tartalmazó német-szovjet paktumot, amelyet 1939. augusztus 23-án alá is írtak Moszkvában. A HÁLÓZAT első számú központja, a City of London, befolyása alatt álló brit kormány a Lengyelország nyugati részét elfoglaló Németországnak 1939. szeptemberében hadat üzent. A másik agresszor, a Kelet-Lengyelországot (Lengyelország 52%-át) elfoglaló és bekebelező, sztálinista Szovjetunió részére azonban nem érkezett hadüzenet. H. G. Rakovszkij hitelesnek tekintett kihallgatási jegyzőkönyve új megvilágításba helyezi a világtörténelem legvéresebb háborúját és annak máig tartó következményeit.

A nyugati egyetemeken szerzett orvosi és jogi diplomával, széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal és politikai tapasztalattal rendelkező Rakovszkijt kezdetben kihallgatója, az egyik legfejlettebb nyugati országban felnőtt, a tájékozottabb és műveltebb kommunistákhoz tartozó NKVD-s tábornok, a francia René Duval, sem értette. (A meggyőződéses sztálinista Duval Franciaországból települt át a Szovjetunióba és ekkor vette fel az orosz Gavril Kuzmin nevet.) Foglyának, a nyolc nyelven - bolgárul, törökül, románul, németül, angolul, franciául, oroszul és ukránul - folyékonyan beszélő, a rejtett történelmi és politikai összefüggéseket jól ismerő, magasfokozatú szabadkőműves Rakovszkijnak megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy kihallgatója nem ismeri az illuminátusok történelmi szerepét és a kommunista világforradalom igazi céljait. Ezért a kihallgatása során lefojtatott kemény vita, és az azt rögzítő jegyzőkönyvek jobb megértése végett olvasóink számára is célszerű, ha előbb röviden felvázoljuk a második világháborút megelőző történelmi helyzetet, bemutatjuk a főbb szereplőket, és elemezzük a HÁLÓZAT által mozgatott háttérerők stratégiáját.

A nemzetközi fináncoligarchia HÁLÓZATA

Kezdjük a legfontosabb szereplő, a HÁLÓZAT, bemutatásával. A világ szupergazdag pénzdinasztiái által létrehozott, és több száz éves múltra visszatekintő HÁLÓZAT, olyan sok rejtett szállal, sűrűn egybekapcsolódó hierarchia, amely a háttérből irányítja az időközben globálissá növekedett pénzhatalom széleskörű intézményrendszerét. A pénzvagyontulajdonosoknak ez a magánkézben lévő világrendszere napjainkban már uralja a fejlett ipari államok politikai rendszerét, és csekély kivételtől eltekintve a világgazdaság egészét. A pénzügyi ellenőrzésnek ezt a globális rendszerét a HÁLÓZAT vezetői hierarchiája elsősorban rejtett kapcsolathálója, az illuminátus szabadkőművesség, valamint az általa létrehozott központi bankok segítségével irányítja. A HÁLÓZAT felső és ismeretlenségbe burkolódzó vezetői a demokratikus államok ellenőrzése alatt nem álló központi bankok segítségével, feudális módon kontrollálják az egyes államok gazdaságát és politikai rendszerét, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott nemzetközi magántalálkozókon és konferenciákon fogadnak el. A HÁLÓZAT-hoz kapcsolódó több száz szervezet közül most csak annak a szemléltetésére nevezünk meg néhányat, hogy világosabb legyen, konkrétan mire utalunk: Az "500-ak Tanácsa", a "300-ak Bizottsága", a "Club of Isles", a brit "Round Table", "The Milner Group", a "Cliveden Set", "The Hermetic Order of the Golden Dawn" és "Royal Institut of International Affairs", az amerikai "Council on Foreign Relations", "Trilateral Commission" és "Skull and Bones Society", a világ legfontosabb pénzügyi és politikai vezetőit magában foglaló "Bilderberg Csoport" és még sok hasonló, igazi tevékenységét rejtegető, titkos és féltitkos szervezet. Ezek nagy része teljesen elzárkózik a nyilvánosságtól, vagy másnak mutatja magát, mint ami valójában. Ugyanez mondható el HÁLÓZAT részét képező olyan klubok rendszeréről, mint, pl. a "Hells Fire Club", a Rotary és Lions klubok, vagy a világ irányítását szolgáló stratégia és taktika kidolgozását végző olyan "think-tank"-ek, - gondolati műhelyek - százai, mint a Tavistock Institut, a Római Klub, Mont Pelerin Society, a "Hudson Institute", "Institute for Policy Studies", "Institute for World Order", "The Atlantic Council of the United States" és még sok más hasonló szervezet. A HÁLÓZAT részét alkotják a milliárdos nagyalapítványok, és a kisebb alapítványok ezrei. A HÁLÓZAT irányítja a magas fokú szabadkőművesek, elsősorban az illuminátusok, útján a különböző szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyokat. A HÁLÓZAT szerves részét alkotják a Szocialista Internacionálé, és a különböző irányzatú internacionálék is, mert valamennyinek a vezérkarában kulcsszerepet töltenek be képviselői, rendszerint a színfalak mögött. A HÁLÓZAT gondolati műhelyeiben dolgozták ki a versaillesi és párizsi békeszerződések, a Népszövetség, az ENSZ, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a NATO, az Európai Unió, az Európai Monetáris Unió, az Európai Központi Bank és több más fontos nemzetközi szervezet alapokmányának a koncepcióját és az alapokmányok tervezetét. Elfogadásukkor általában ott voltak - államaik hivatalos képviselőiként - maguk a tervezetek fogalmazói is.

A HÁLÓZAT azonban nem ennyi, hanem ennél jóval több. A HÁLÓZAT a nemzetközileg intézményesült magánpénzvagyon sűrű szövedékű globális rendszere és hatalmi apparátusa: egy háttérből központilag irányított, integrált, fegyelmezett és olajozott gépezet. Azért tudunk róla keveset, mert legfőbb működési elve a maximális titoktartás. Van ereje ahhoz, hogy ezt a titoktartást kikényszerítse. Egyes - de már csak második és harmadik vonalbeli - képviselői az államok vezető politikusaiként, nemzetközi közjogi és magánjogi szervezetek tisztségviselőiként, diplomatákként, pártvezérekként, korporációs birodalmak és pénzintézetek elnökeiként, igazgatóiként, nagytekintélyű nemzetközi szakértőkként megjelennek a nyilvánosság előtt. Látható pozíciójukat azonban csak formailag a demokratikus eljárásoknak, ténylegesen a HÁLÓZAT-ban viselt rangjuknak köszönhetik, és ha rosszul képviselik megbízóik érdekeit, akkor a HÁLÓZAT le is váltja őket. Kifelé mindez a demokratikus formák betartásával, de érdemben a színfalak mögött, titkos magántalálkozókon, csendes szobák mélyén, esetleg bizalmas telefonbeszélgetések útján történik. A legszűkebb felső vezetőcsoport tagjai, akiktől a kezdő impulzusok jönnek, és akik a végső szót kimondják, - akiket Rakovszkij is csak "AZOK"-nak nevez - szinte mindig inkognitóban maradnak. A rájuk vonatkozó legfőbb előírás, hogy "Ők nem is léteznek". Mivel az írott és elektronikus sajtó döntő része is a HÁLÓZAT tulajdonában van, vagy ellenőrzése alatt áll, ezért azok sem tájékoztatnak a tevékenységéről. Így, többek között a Bilderberg Csoport 1954 óta rendszeresen megtartott, és a világ sorsát meghatározó, olyan fontos kérdéseket megvitató tanácskozásairól, - mint pl. az olajár világpiaci árának a négyszeresére emelése 1973-ban, vagy a kamatlábak háromszorosára emelése 1979-ben, - sem, adott a világsajtó egyetlen egyszer sem érdemi tájékoztatást. Csupán azt írták meg, vagy sugározták néhány közhelyet tartalmazó mondatban, - ha egyáltalán közöltek valamit - ami már amúgy is kiszivárgott. Ezért csak több éves késéssel lehetett és lehet a töredék információk összerakásából, és az így nyert ismereteknek a bekövetkezett eseményekkel történő összevetéséből kikövetkeztetni, miről is tanácskoztak és döntöttek a világ legnagyobb hatalmú személyiségei nagy titokban. A világ közvéleménye ki van szolgáltatva. Hiszen ami nincs a rádióban és a televízióban, nincs a világlapok hasábjain, az az emberek fejében sincs. Ennek következtében a HÁLÓZAT szubjektíven nem létezik a számukra. Objektív hatásaiban azonban nagyon is jelen van az életükben, és egyre jobban meghatározza sorsukat.

A HÁLÓZAT tehát nem egy maroknyi "összeesküvő" megmosolyogható csoportja, hanem a már korábban is létezett, a 18. században viszont nemzetközileg is megszerveződött pénzoligarchia, több mint 230 éves múltra visszatekintő, nagy hagyományú és sok tapasztalattal rendelkező autonóm intézményrendszere, a világtörténelem önálló célokkal, stratégiával és taktikával rendelkező szereplője, saját külpolitikával, pénzügyi- és gazdaságpolitikával. A fináncoligarchia saját politikája rendszerint az egyes államok politikájának a köntösében jelenik meg. A multinacionális és multikulturális pénzoligarchiának ezt a HÁLÓZATÁT nem valamiféle etnikai hovatartozás, hanem a pénzhatalom birtoklásán alapuló érdekközösség, az ebből fakadó egyeztetett politikai stratégia és hatalmi-igény, a közös rejtőzködés szükségessége, és a koordinált cselekvés tartja össze. A HÁLÓZAT "láthatatlansága", mimikrije, biztonságos és hatékony működésének az egyik legfontosabb előfeltétele. A nemzetiszocialisták és mindenféle szélsőjobboldaliak nagy, és ártatlan emberek millióinak sorsát tragikusan érintő tévedése és bűne volt, amikor ezt a nemzetközi pénzrendszert kisajátító csoportot, és kapcsolati rendszerét, - amely bizonyíthatóan számos különböző néphez és országhoz tartozó pénzvagyontulajdonost és hatalmi ambícióval rendelkező elitet egyesít - egyetlen etnikummal azonosították. A HÁLÓZAT létezését nem etnikai alapon működő rendszerként kell felfogni. Ebben az uralmi rendben egy privilegizált csoport a magánpénzrendszer globális monopóliuma segítségével gyakorolja az uralmat úgy, hogy magánellenőrzése alá vonta a csak szuverén államokat megillető felségjogokat: a pénzkibocsátást, a kamat- és árfolyamszabályozást, a monetáris politika teljes eszközrendszerét. Ez a rendszer a magánpénzvagyon koncentrálódása révén alkalmas arra, hogy egy szűk elit irányíthassa a világgazdaságot, és általa a nemzetközi politikát. Ennek a rendszernek a központjában a leggazdagabb pénzdinasztiák állnak, mint haszonélvezők, és mint a hatalmat végső soron kézbentartó irányítók. Azt a tényt azonban, hogy ezek között vezető szerepe van az évszázados tapasztalatokkal rendelkező nemzetközi pénzdinasztiáknak, amelyek származásilag egyik vagy másik nép elitjéhez kapcsolhatóak, súlyos tévedés úgy értelmezni, hogy az adott pénzügyi elit azonos azzal a néppel, amelyből származik, vagy azzal az országgal, amelynek a polgára. A nemzetközi pénzoligarchia soknemzetiségű és eredendően kozmopolita, mert a pénzvagyon rendszere is nemzetek feletti és kozmopolita. Éppen ezért a transznacionális fináncoligarchiát teljesen értelmetlen bármelyik néppel azonosítani, és ugyanilyen értelmetlen egy konkrét etnikum vagy nép valamiféle "világösszeesküvését" feltételezni. Egyik hús-vér nép sem felelős a HÁLÓZAT által működtetett rendszerért, az általa kirobbantott konfliktusokért, az uzsoracivilizáció elterjesztéséért, a munkával megtermelt érték kamattal történő elvonásáért. Megengedhetetlen csúsztatás egy konkrét népet, vagy etnikumot, felelőssé tenni egyes pénzdinasztiák, vagy a HÁLÓZAT egészének a tevékenységéért. A kollektív bűnösség és felelősség feltételezése ebben a vonatkozásban is teljességgel elfogadhatatlan, tudományosan és morálisan egyaránt.

A HÁLÓZAT esetében elsősorban a globális pénzrendszer mechanizmusainak és automatizmusainak az arctalan uralmával állunk szemben. A rendszert természetesen emberek alakították ki, és önző érdekeiket követő konkrét személyek hierarchiája működteti, de soha nem egy bizonyos nép vagy nemzet. A HÁLÓZAT használja eszközként a népeket és az általa ellenőrzött államokat, de fordítva ez már nem igaz. Nemcsak a népek, de ma már a kormányok sem tudják a saját érdekükben működtetni a teljesen függetlenedett magánpénzrendszer gépezetét. A népek - legyenek azok vérségi származáson alapuló nemzetek, vagy állampolgári kötelékek által összefűzött országlakók, - a békés munka lehetőségét kívánják, és azt, hogy munkájuk eredményét sem nyílt katonai-adminisztratív erőszakkal (ahogyan ezt a KOMINTERN kommunista nemzetközi forradalmárai tették), sem a formális demokráciába elrejtett eladósítással és kamatfizetésre kényszerítéssel (ahogyan ezt a KAPINTERN pénzmonopolista oligarchiája, befektető pénzemberei és bankvezérei ma teszik), ne lehessen elvenni tőlük. A HÁLÓZAT arctalan pénzrendszere és azok az elitek, amelyek ennek a rendszernek a kizsákmányoló, elnyomó mechanizmusait működtetik - a történelem tényei szerint - nincsenek tekintettel a társadalmi igazságosságra és a hagyományos értékekre. A csak pénzben gondolkodó, egydimenziós csőlátásuk következtében, kizárólag vagyonuk és hatalmuk növelését tartják szem előtt. A globális pénzarisztokrácia uralmi törekvései ezért elkerülhetetlenül feszültséget, félelmet, irigységet és gyűlöletet keltenek, nemcsak az egyes emberekben, de a népek között is. Ez pedig ellenálláshoz, végső soron háborúhoz vezet. Ilyen háború volt a 2. világháború is.

Terv a dinasztikus államok átalakítására Európában

A HÁLÓZAT több évszázad alatt, fokozatosan fejlődött ki és többször lényegesen átalakult, amíg jelenlegi formáját elérte. Először Angliát hódította meg a 17. században, ellenőrzése alá véve az ország pénzrendszerét, bankjait, gazdasági és politikai életét. Kialakult a City of London, mint hatalmi központ, amely létrejötte óta - a háttérből való befolyásolással - a parlamentet és az uralkodóházat is irányítja. Ezt követte a pénzrendszer átvétele Franciaországban, majd pedig segítségével az 1789-es forradalom kirobbantása. Napóleon félretételével azóta is a HÁLÓZAT irányítja diszkréten ezt az országot a pénzügyi kontroll közvetett és kifinomult eszközeivel. A számos miniállamra szakadt német birodalom ellenőrzés alá vételére 1770-ben a HÁLÓZAT akkori vezetői megbízást adtak a neves frankfurti bankárnak, Moses Mendelsohnak, valamint Adam Weishauptnak, az ingolstadti jezsuita egyetem tanárának, az illuminátus rend megalakítására. Hatévi gondos előkészítés után, 1776. május 1-én, Weishaupt formálisan is megindítja az illuminátus rend működését. A rend célja az volt, hogy a világon akkor létező különböző szabadkőműves páholyok és titkos társaságok irányítását titokban átvegye és felhasználja a HÁLÓZAT céljainak az elérésére. A szabadkőművesek és az illuminátusok szövetségét az 1782. július 16-án véget ért, Wilhelmsbadban tartott titkos találkozón pecsételték meg. (Több kutató is ezt nevezi az első kommunista internacionálé tényleges megalakulásának.) Az itt megkötött paktumnak a segítségével létrejött a különböző titkos társaságok és a szabadkőműves páholyok szövetsége, és lehetővé vált mintegy hárommilliót kitevő tagságuk egy központból történő közvetett irányítása. A szigorúan titkos wilhelmsbadi találkozón elfogadott döntésekről nem sok került nyilvánosságra, mert a résztvevőknek meg kellett esküdniük az abszolút titoktartásra. A francia szabadkőműves de Virieu gróf, amikor megkérték, hogy ismertessen néhány Wilhelmsbadban elfogadott határozatot, a következőt válaszolta: "Nem adhatok róluk felvilágosítást. Csak annyit mondhatok, hogy az elfogadott döntések sokkal komolyabbak, mint bárki is képzeli. Az itt beindított terv olyan tökéletesen ki van dolgozva, hogy sem a monarchiának, sem az egyháznak nincs lehetősége az előle való megmenekülésre."/1/ Egy másik résztvevő, Saint Germain grófja, pedig figyelmeztette a találkozó után a francia uralkodópárt a monarchia megdöntésére szőtt összeesküvésről. Tanácsát azonban nem hallgatták meg a párizsi királyi udvarban. A wilhelmsbadi tanácskozásról - a szigorú titoktartás ellenére - kiszivárgott hírek hatására a bajor nagyherceg 1785. októberében razziát tartott von Zwacknak, Weishaupt helyettesének, a lakásán. A számos lefoglalt okmány között megtalálták az illuminátusok tervét az európai dinasztiák uralmának a megdöntésére és az új világrend létrehozására. A bajor kormány fehér könyvet állított össze a kezébe került dokumentumokból és megküldte Európa valamennyi uralkodójának. Az illuminátus rendet hivatalosan ugyan betiltották, de Weishaupt csak illegalitásba vonult egy átmeneti időre. Az illuminátusok hamarosan ismét megjelentek, de most már a "Német Egység" mozgalmának a fedőszervezete alatt. Itt hangzott fel először a HÁLÓZAT híres jelmondata, a népek megtévesztését szolgáló, soha be nem tartott csatakiáltás: "Szabadság, Egyenlőség, Testvériség."

A HÁLÓZAT Olaszországot a Giuseppe Mazzini irányítása alatt álló Carbonari Mozgalom segítségével, és az olasz egység megteremtésével vette az ellenőrzése alá. Az 1871 után - akarata ellenére - létrejövő egységes Németország, és a 19. század utolsó évtizedeiben vele szövetkezett katolikus Habsburg Monarchia, azonban egyre nagyobb fenyegetést jelentett a HÁLÓZAT által elképzelt új európai rend számára. Ugyancsak útjában volt a jobbágyfelszabadítást követően gyors ipari fejlődésnek indult Oroszország, tekintélyuralmi rendszerével, ortodox keresztény kultúrájával, hatalmas területével és embertömegével. Zavarta az is, hogy ez az eurázsiai ország ellenállt annak, hogy a saját ellenőrzése alá vonhassa pénzügyi rendszerét. Oroszországot bolsevik ügynökei segítségével vette az ellenőrzése alá. (Ennek részletei elolvashatók a Leleplező 2/1999 számában.) A HÁLÓZAT-nak azért kellett ezeket a hagyományos dinasztikus államokat lebontania, hogy helyébe a maga politikailag liberális-kozmopolita, gazdaságilag pedig pénzmonopolista rendjét kiépíthesse, amely aztán lehetővé teszi ezen országok pénzrendszerének a magánellenőrzés alá vételét. Ugyanis a liberális demokrácia a legalkalmasabb a pénzrendszeren és kamatszedésen alapuló monopolista elituralom álcázására, az adósságfüggéssel történő kizsákmányolás rendszerének a szabadság rendjeként való feltüntetésére. A formális demokráciában a választott és csak rövid ideig kormányzó politikusok szükségszerűen függőhelyzetbe kerülnek a nem változó pénzoligarchiával szemben, amely gazdasági és pénzügyi hatalmának a túlsúlyával, így vagy úgy, de mindig be tudja juttatni a maga embereit a kormányzati pozíciókba, és érvényt tud szerezni akaratának.

Különösen sok gondot okozott a HÁLÓZAT-nak a spekulatív pénzgazdasággal szemben a termelőgazdaságnak elsőbbséget nyújtó Németország gyors gazdasági fejlődése éppen akkor, amikor az angol gazdaság, a brit birodalomból húzott extraprofitja ellenére, pontosan a HÁLÓZAT reálgazdaság-ellenes, élősködő pénzrendszerének a dominanciája miatt, hanyatlásnak indult. A Berlint Bagdaddal összekötő vasút megépítésének a terve a 19. század végén, a közel-keleti olaj egyre fontosabbá válásának az idején, azzal fenyegetett, hogy létrejön egy német irányítás alatt álló hatalmas ipari térség, amely nem a kamatszedő pénzrendszeren, hanem a termelő gazdaság elsőbbségén alapul, és ahol az uzsorás pénztőke, és vele a HÁLÓZAT szerepe és hatalma is leértékelődik. Ezért a HÁLÓZAT valamennyi eszközrendszerét felhasználva kidolgozta azt a tervet, hogy szembenálló katonai blokkok létrehozásával, háború útján egymással semmisítteti meg riválisait. Ezért már az 1890-es években oktatták a londoni szabadkőműveseknek, hogy miért van szükség egy általános háborúra, annak milyen lesz a lefolyása és milyen hatalmi átrendeződést fog eredményezni. Erről Rudolf Steiner, 33-as fokozatú szabadkőműves, az antropozófia megalapítója számolt be 1916-ban, Bázelban tartott egyik előadásában. A dinasztikus birodalmak lebontásához szüksége volt a HÁLÓZAT-nak nemcsak a katonai tömbökre, hogy sakkban tartsák és felőröljék egymást, de a forradalmi mozgalmakra is, hogy belülről gyengítsék és ássák alá ezen országok stabilitását, továbbá a kis népek nacionalizmusának a felkorbácsolására is. A mini-nacionalizmusok a világháború alatt és után hatékonyan hozzájárultak az olyan soknemzetiségű államok felbomlasztásához, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország.

A HÁLÓZAT és a bolsevikok együttműködéséről már részletesen tájékoztattunk a Leleplező 1999. novemberi számában. Németországi tevékenységének részletes ismertetésére majd később kerül sor. Most csupán arra utalunk, hogy a Németország egyedüli háborús felelősségére vonatkozó nézetek ugyanúgy nem állják ki az elfogulatlan vizsgálódás és a valóság próbáját, mint a porosz militarizmusnak, a junker arroganciának, a háborús uszító, gonosz német császárnak, sőt az egész német népnek a démonizálása. A méreteinél, geopolitikai helyzeténél, gazdasági erejénél, tudományos-technikai felkészültségénél és katonai erejénél fogva a kontinentális Európa vezetésére predesztinált Németországot a HÁLÓZAT-nak mindenáron meg kellett gyengítenie, ha nem akart lemondani a kamatszedő pénzrendszer ellenőrzésén alapuló, monopolista világrend kialakításáról, amely biztosíthatja számára a világ feletti hegemónia jövőbeni megszerzését és megtartását. Az Egyesült Államok pénzügyi rendszerét, 130 évi kemény küzdelem után, 1913-ban sikerült a HÁLÓZAT-nak a saját ellenőrzése alá vonnia a Federal Reserve Systemnek, - egy általa alakított és a mai napig a tulajdonában lévő magánkartellnek - az Amerikára való rákényszerítésével. Mindez az amerikai alkotmány rendelkezéseinek a nyílt megszegésével történt, mivel az alkotmányt megfogalmazó alapító atyák nem engedték meg az Egyesült Államok törvényhozásának, hogy a Kongresszust kizárólag megillető jogokat kikölcsönözhesse magánszemélyek számára. Ahhoz, hogy ezt a Kongresszus megtehesse, módosítani kellett volna először az alkotmányt. Ennek azonban olyan szigorú feltételei vannak, amelyeket az amerikai polgárok és az egyes tagállamok ellenállása miatt soha nem lehetett volna teljesíteni. Ezért nem maradt más a HÁLÓZAT számára, mint a törvényhozók egy részének a megvásárlása, valamint az amerikai nép tudatos megtévesztése és félretájékoztatása a pénzrendszer magántulajdonbavételének messze ható és súlyos következményeiről.

A HÁLÓZAT mindig is monopolista eszközökkel gyakorolta hatalmát. Érthető, hogy ezért egy - az irányítása alatt álló - szupervilágmonopólium létrehozására törekedett. Ennek a stratégiai célnak az egyik lehetséges megvalósítása a kommunista világrendszer forradalmi úton való létrehozása volt. A HÁLÓZAT a pénz és a korporációk magánmonopóliumai révén uralkodik ma is a liberális államokban, a szabadság látszatát keltő demokratikus formák betartásával. Minél erősebbek, - koncentráltabbak és centralizáltabbak - ezek a monopóliumok, annál nagyobb a HÁLÓZAT hatalma. A legnagyobb monopólium a mindent államosító kommunista diktatúra totális állama. A legtökéletesebb, leghatalmasabb szupermonopólium pedig a globális kommunista diktatúra totális világállama lett volna, természetesen a HÁLÓZAT ellenőrzése alatt. Ez volt az illuminátusok programja, beleértve Weishauptot, Marxot, Lenint, Sztálint és utódait is. A HÁLÓZAT ma már egyértelműen a manipulált demokratikus formák között működő Globális Uniót és a benne működő pénzrendszer magánmonpóliumát részesíti előnyben. Ez biztosítja számára a legbiztonságosabb mimikrit, az arctalanságot és autokratikus hatalmának elrejtését a demokratikus kulisszák mögé. A kommunista kísérlet több okból is túl veszélyesnek bizonyult. Ellenőrzése - többször is - csaknem teljesen kicsúszott a HÁLÓZAT kezéből. Első számú bolsevik ügynökét, Trockijt, először Lenin szorította a másodhegedűs szerepébe, majd Lenin halála után pedig egy középszerű politikus, Sztálin, állította félre. A cári titkosrendőrséggel - az Ochránával - is együttműködő, bűnöző múltú kaukázusi bolsevikvezető, - egykori bankrabló és rendőrspicli, - pontosan gátlástalansága és gengszter módszerei révén "a rendőrművészet példátlan zsenijének bizonyult", ahogyan Rakovszkij kifejezte magát Kuzminnak./2/ Először csak száműzte, aztán pedig - 1940-ben, mexikói száműzetésében - pedig meg is gyilkoltatta ügynökeivel Trockijt. Ami azonban még súlyosabb bűnnek számított a HÁLÓZAT szemében az az volt, hogy kibújva az ellenőrzése alól saját személyi diktatúráját és zsarnoki rendszerét építette ki. A nemzetközi pénzoligarchia stratégiáját szolgáló világforradalom helyett, személyi diktatúrájának és a nemzeti bolsevizmusnak adott elsőbbséget. Sztálin a 2. világháború után kötött megállapodásokat is sorra megszegte. Később a Szovjetunió nukleáris fegyverei is állandóan veszélyessé tették a kísérletezést a kommunizmussal. A HÁLÓZAT ezért a szovjet kísérlet lezárása mellett döntött, annál is inkább, mert a nemzetközi pénzrendszer kisajátításával, és ennek a pénzrendszernek a kezében lévő központi bankok útján történő működtetésével, időközben sokkal hatékonyabb, biztonságosabb és szalonképesebb módot talált egy globális méretű monopolrendszer kialakítására, és a világpolitikában játszott hegemón szerepének a megerősítésére.

Miért segítette a HÁLÓZAT hatalomra Hitlert?

A Hálózat által gondosan előkészített első világháború és az azt lezáró versaillesi szerződések nélkül - amelyeket a HÁLÓZAT képviselői fogalmaztak, és amelyek elsősorban a nemzetközi fináncoligarchia érdekeit, valamint stratégiai céljait tartalmazták - a nemzetiszocialisták soha nem kerülhettek volna hatalomra Németországban. Hitler és a hitlerizmus Versailles-ban született. A minden elfogadható mérteken felüli jóvátételi kötelezettségek alatt nyögő weimari Németországot a többi országnál is jobban sújtotta az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság. A HÁLÓZAT erős embert akart az ország élére, aki stabilizálja az országot, és biztosítani tudja a jóvátétel teljesítéséhez felvett hatalmas hitelek adósságszolgálati terheinek a viselését. Hitlert nagy összegekkel segítették nemcsak olyan iparmágnások, mint Gusztáv Krupp, Karl Duisberg vagy Fritz Thyssen, de még a Hohenzollernek is támogatták abban a reményben, hogy esetleg visszatérhetnek a német állam élére. A HÁLÓZAT könnyűszerrel megakadályozhatta volna Hitler hatalomra kerülését, ehelyett azonban olyan financiális helyzetet teremtett, amely szavatolta a német bakrendszer fizetésképtelenségét és a gazdasági élet összeomlását. A válságos helyzet kialakításában kulcsszerepe volt az amerikai Morgan bankháznak, valamint a Bank of England elnökének, Montagu Normannak. Az említett két bank útján a Wall Street és a City of London, a HÁLÓZAT két központja, 1931-ben hitelembargót kezdeményezett Németország ellen. Montagu Norman, a Bank of England elnöke és Benjamin Strong, a FED new yorki elnöke, azt is megakadályozta, hogy a Dr. Wilhelm Lautenbach német pénzügyi szakértő által kidolgozott terv, amely kiemelt szerephez juttatta a kereskedelmi váltókat a fizetési rendszerben, elfogadásra kerüljön. Hitler hatalomra kerülése után már hatékonyan támogatták ugyanezt a tervet, ugyanezek a bankvezérek. Többek között ez a terv volt az, amelynek segítségével a nemzetiszocialisták rövid idő alatt hat és félmillióról az egy ötödére tudták csökkenteni a munkanélküliséget.

Ezekben a kritikus időkben a HÁLÓZAT egyik legfontosabb megbízottja Berlinben Hjalmar Schacht, a Wall Street bizalmát élvező bankvezér volt, aki 1930. márciusában azért mondott le a Reichsbank elnöki tisztéről, mert így akarta megakadályozni, hogy egy svéd üzletember áthidaló hitelhez juttassa az angolszász hitelembargó miatt fizetésképtelenné vált német bankrendszert. Lemondása után minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen Londonban és New Yorkban a Németország élére kiszemelt náci vezérnek. A magasrangú szabadkőműves Hjalmar Schacht azon kevesek közé tartozott, aki nyíltan megmondta magáról, hogy beavatott testvér. Schacht egyébként már 1926 óta támogatta pénzzel az NSDAP-t, Hitler pártját, és ugyancsak ő volt az, aki meggyőzte az akkor még szkeptikus német iparmágnásokat, hogy álljanak Hitler mellé.

A City of London által ebben az időben folytatott politikát így foglalta össze tömören 50 évvel később David Stirling ezredes, a brit Speciális Légiszolgálat elit egységének megalapítója, egy privát beszélgetés során: "A legnagyobb hiba, amit a britek elkövettek, az a feltételezésük volt, hogy kijátszhatják a Német Birodalmat Oroszország ellen, abban a reményben, hogy majd mind a ketten elvéreznek az egymással vívott küzdelemben."/3/ a legfelsőbb londoni körökben is támogatták Hitlert. Közéjük tartozott Neville Chamberlain miniszterelnök, a müncheni szerződés aláírója és egyik legfőbb tanácsadója Philip Kerr, a későbbi Lord Lothian, aki a Cecil Rhodes által alapított "Round Table" egyik vezetője volt. Lord Beaverbrook, és a tulajdonában lévő brit lapok is Hitler mögé álltak. Hitler legbefolyásosabb angol támogatója azonban kétségtelenül VIII. Edward volt, aki néhány hónapig Anglia trónját is elfoglalta, és aki lemondása után, mint Windsori Herceg, Bahama kormányzója lett. Edwardot egyébként ugyanazon a napon, 1936. január 20-án, koronázták az Angol Szabadkőművesek Nagy Mesterévé, amikor királlyá is megkoronázták. /4/

Schacht, Hitler egyik legközelebbi munkatársát, Alfréd Rosenberget, már 1924-ben bemutatta a nagyhatalmú Montagu Normannak. Rosenberg a londoni Schroeder Bank elnökével is tárgyalt. Ez a bank szoros kapcsolatban állt a new yorki Schroeder Bankházzal és Kurt von Schröder báró kölni bankjával. Amikor Schröder báró és Schacht 1931-ben felkérték a német ipari és pénzügyi vezetőket, hogy támogassák Hitlert, azok csak azt kérdezték, hogy a nemzetközi pénzvilág, elsősorban Montagu Norman, hajlandó lenne-e egy Hitler által irányított német kormányt támogatni? 1932. január 4-én von Schröder báró kölni villájában került sor Schröder, Hitler és von Papen első titkos találkozójára. Ekkor már von Schröder finanszírozta titokban a náci pártot egészen Hitler hatalomrakerüléséig. Pontosan rá egy évre, ugyanezen a helyen, ismét találkozott Hitler, von Papen és von Schröder. Ekkor határozták el, hogy megbuktatják von Schleicher tábornok tehetetlen kormányát, és egy jobboldali-konzervatív koalíciót segítenek hatalomra. Január 30-án Hitler már kancellár volt.

Miközben Hitler és mozgalma számára dőlt a pénz, a Bank of England, a HÁLÓZAT egyik legfontosabb intézménye, nem volt hajlandó hitelt nyújtani Németországnak a kritikus 1931-es esztendőben. Ezzel olyan pénzügyi és gazdasági válságot okozott, amely németek millióit kergette a kétségbeesésbe és a nemzetiszocialisták karjaiba. Amikor aztán Hitler hatalomra került, Montagu Norman gondoskodott róla, hogy a Bank of England azonnal hitelekkel siessen a támogatására. 1934. májusában Norman személyesen járt Berlinben, hogy az új rezsimet titkos megállapodásokkal pénzügyileg stabilizálja. Hitler hálásnak bizonyult és Norman meghitt barátját, Hjalmar Schachtot, nemcsak a Reichsbank élére helyezte vissza, de egyszemélyben pénzügyminiszterré is kinevezte. Schacht egészen 1939-ig a Reichsbank elnöke volt.

Arról, hogy a Wall Street, különösen a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company, mennyit fektetett be Németország és a német hadiipar talpra állításába, Antony Sutton, a Stanford Egyetem tanára és a Hoover Intézet kutatója egész könyvet írt. A Wall Street vezető bankárai segítségével lett a világ legnagyobb vegyipari óriása az I. G. Farben, amely még 1943-ban is együttműködött az olyan Rockefeller érdekeltséghez tartozó vállalatokkal, mint pl. a Standard Oil Company.

Bernhardt holland herceg, a Royal Dutch Shell főrészvényese, magas rangú szabadkőműves, a Bilderberg tanácskozások megszervezője, szintén támogatta Hitlert. Amikor a Wehrmacht megszállta Hollandiát, Bernhardt kilépett a Hollandiai Nagypáholyból és SS tiszt lett. A háború befejeztével visszatért a szabadkőművességhez és ma is a Hágai Nagy Páholy tagja, mint 33-as fokozatú testvér. Bernhardt herceg meghívására 1954-ben a brit Round Table Társaság tagjai egy szupertitkos találkozóra gyülekeztek, amelyre a hollandiai Osterbeek Bilderberg nevű szállodájában került sor. Azóta ennek a társaságnak az évente egyszer vagy kétszer - továbbra is szigorúan titokban - tartott tanácskozásait Bilderberg Tanácskozásoknak nevezik, a résztvevőket pedig a Bilderberg Csoportnak. Ez a zártkörű csoport a HÁLÓZAT számára fontos és gondosan kiválogatott politikai, gazdasági és pénzügyi vezetőket tömöríti, hiszen a találkozókon a világpolitika legfontosabb stratégiai kérdéseit vitatják meg. Az itt hozott nem formális döntések aztán kötelezően megszabják a kormányok és nemzetközi szervezetek irányvonalát. A liberális demokrácia által hirdetett szent sajtószabadság képmutatását, álszentségét, jól szemlélteti, hogy ezekről a milliók sorsát érintő, rendkívül fontos tanácskozásokról a világsajtó nem ad tájékoztatást. A Hitlert szívvel-lélekkel támogató Bernhardt jelenleg a Szabadkőműves Legfelsőbb Tanács főfelügyelője és ma is gyakran részt vesz a neo-náci New Age mozgalom találkozóin.

Hitlert a HÁLÓZAT-hoz áttételesen kapcsolódó okkult társaságok is támogatták. Ezeket a Priory of Sion szabadkőművességhez tartozó olyan kvázi-szabadkőműves társaságok manipulálták, mint az Order of the Golden Dawn, az Ordo Templi Orientis (O.T. O.), és a müncheni Thule Gesellschaft. Ezek a rózsakeresztes társaságok a fehér, főleg az árja faj felsőbbrendűségét hirdették, és hozzájárultak a nemzetiszocialisták szélsőséges faji politikájának a kialakulásához. Az angolszász szabadkőművesség jelentős összegeket juttatott Hitlernek a Brit Királyi Külügyi Intézet (RIIA) és ennek a new yorki ikerintézménye, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) tagjai által kontrollált bankokon keresztül. A báseli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, nemcsak továbbította ezeket a pénzeket Hitlerhez, de részt vett a Szovjetunió megtámadására készülő Németország hadiiparának a finanszírozásában is. A HÁLÓZAT-nak ez a fontos bázeli intézménye, azt kérte cserébe, hogy a náci vezér az általa elfoglalt valamennyi ország aranytartalékát juttassa el a BIS-hez, amit a Führer mindig meg is tett. (A Nemzetközi Fizetések Bankja, azaz a BIS, ma is meghatározó szerepet játszik a világ pénzrendszerének az irányításában, pl. ennek a banknak állt az élén a belga bárói rangra emelkedett Alexander Lámfalussy, mielőtt az Európai Monetáris Intézet igazgatója, majd pedig Frankfurtban felállított Európai Központi Bank első - ideiglenes - elnöke lett. Lámfalussy Sándor jelenleg a magyar kormány egyik legfontosabb gazdasági-pénzügyi tanácsadója.) a Priory of Sion irányzatú szabadkőművesség angliai vezérkara, amely a HÁLÓZAT, azaz a Round Table Society és a Cliveden Set, integráns része volt, kilenc hónapon át terveket dolgozott ki a brit külpolitika számára. Ezek célja segítségnyújtás volt ahhoz, hogy a londoni kormány miként vegye rá Hitlert a Szovjetunió megtámadására.

Az ismertetett tényekre és összefüggésekre támaszkodva már mi is válaszolhatnánk arra a kérdésre, hogy miért segítette hatalomra a HÁLÓZAT a náci diktátort. De térjünk most vissza Rakovszkijhoz, és vegyük közelebbről szemügyre, hogy ő 1938. januárjában hogyan válaszolt erre a kérdésre a Ljubjankában? Milyen érvekkel győzte meg kihallgatóját, az NKVD-s Kuzmin tábornokot, és rajta keresztül Sztálint, hogy eddigi fasisztaellenes, népfrontos politikáját feladva kössön paktumot Hitlerrel és osszák fel egymás között Lengyelországot?

Rakovszkij élete és letartóztatásának előzményei

H. G. Rakovszkij 1873-ban, a bulgáriai Kotelben született. Először bolgár állampolgár volt, majd amikor a Dobrudzsában fekvő családi birtok román fennhatóság alá került, román állampolgár lett. Középiskoláit Bulgáriában végezte, majd 1890-ben Svájcba költözött és a berni egyetem orvosi karán tanult. Itt diákként több éven keresztül szerkesztette a Szociál-Demokrát c. lapot. Itt ismerkedett meg Engelsszel és Wilhelm Liebknechttel, aki bevonta a Vorwarts c. lap kiadásába. Rakovszkij Liebknechten keresztül ismerte meg a német szociáldemokrácia vezetőit. Bernben érintkezésbe lépett az ott élő oroszországi marxista emigráció olyan neves képviselőivel, mint Plehanov, Akszelrod, Vera Zaszulics és Lenin. Rosa Luxemburg tanácsára marxista tanulóköröket szervezett. Ezután rövid ideig a berlini orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, majd Angliában élt egy ideig. A franciaországi Montpellierben doktorált. Disszertációja, amelyben az orvostudomány és a társadalomtudomány kapcsolatát elemezte, nagy feltűnést keltett. Ezután a romániai Constantában katonaorvosként szolgált és közben könyvet írt a francia történelemről. Sokat publikált. Nemcsak a román és a bolgár munkásmozgalom problémáival foglalkozott, hanem neki kezdett az antiszemitizmus elleni vitairatának is, amely "A Dreyfus-ügy politikai jelentősége" címmel jelent meg. Ezután rövid időre az orosz fővárosban élő feleségéhez, Szent Pétervárra utazott. Az orosz rendőrség elől, amely zaklatta az akkor már ismert forradalmárt, kénytelen volt Romániába visszatérni. Még egy kísérletet tesz, hogy letelepedjen Pétervárott, de az orosz hatóságok kiutasítják az országból. Ekkor feleségével Párizsba utazott és joghallgató lett. 1902-ben ismét visszatér Oroszországba, de felesége halála után megint Párizs lett az otthona, ahol befejezi jogi tanulmányait.

Trockij és Rakovszkij 1903-ban ismerkedett meg. A két Grand Orienthez tartozó szabadkőműves forradalmár barátsága 1913-ban mélyült el, amikor Trockij meglátogatta Romániában, ahol Rakovszkij az apjától örökölt birtokán gazdálkodott, és egyben széleskörű forradalmi tevékenységet fejtett ki. Az internacionalista Rakovszkijt is megpróbáltatások elé állította az első világháború kitörése és a nemzetköziség helyett a nemzeti utat választó szociáldemokrácia válsága. Az 1915. szeptemberében megtartott zimmerwaldi nemzetközi szocialista konferencián aktív szerepet játszott Trockij oldalán, és tagja volt a kiáltványt szerkesztő bizottságnak is. Amikor 1916-ban Románia hadbalépett, Rakovszkijt, a balkáni szocialista munkásföderáció titkárát, letartóztatták. 1917 májusáig Iasi-ban raboskodott. A várost elfoglaló orosz csapatok parancsnoka - ekkor már a szabadkőművesekből álló Kerenszkij kormány áll Oroszország élén - Miljukov orosz külügyminiszter kérésére, kieszközli a tekintélyes Grand Orientes szabadkőműves Rakovszkij szabadonbocsátását. A bolsevik hatalomátvételt követően, 1917. decemberében belépett a bolsevik pártba, majd 1918. januárjában találkozik Petrográdon az ugyancsak magasrangú Grand Orientes szabadkőműves Leninnel, aki a Népbiztosok Tanácsa megbízottjaként Dél-Oroszországba küldi, hogy a Besszarábiát elfoglaló román erőkkel szemben megszervezze a szovjet ellenállást. Ezután átkerült Ukrajnába, ahol az ellenforradalmi erők leverését irányító kollégium, az ukrajnai CSEKA elnöke lett. Rakovszkijt nevezeték ki 1919. januárjában Szovjet-Ukrajna Népbiztosi Tanácsának elnökévé, és egyidejűleg ő töltötte be a külügyi népbiztos tisztét is. A hadikommunizmus idején ő lett az Ukrán Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának az elnöke is. Közben beválasztották a bolsevikpárt központi vezetőségébe is. A széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Rakovszkij képviselte Szovjet-Oroszországot a génuai tárgyalásokon, ahol a küldöttség pénzügyi referense volt. A rapallói tárgyalásokon is ő volt a szovjet delegáció gazdasági szakértője. 1923-ban végleg diplomáciai pályára kerül. Kinevezése, a Lenin betegsége miatt egyre nagyobb hatalomhoz jutó Sztálin szándékai szerint, Trockij befolyását volt hivatva csökkenteni. Londoni nagykövet lesz, de a brit birodalom felbomlására vonatkozó - a HÁLÓZAT véleményével egyébként egyező - nézetei miatt az angol sajtó nem keltette jó hírét. Ennek ellenére eredményes diplomatának bizonyult, és 1924. áprilisában ő vezette a szovjet küldöttséget a szovjet-angol tárgyalásokon.

Rakovszkij 1923 őszén a baloldali ellenzékhez csatlakozott, és véglegesen elkötelezte magát Trockij irányvonala mellett, és az ellenzék egyik vezéralakja lett. 1925-ben már nem választották be a Központi Bizottságba, mert határozottan Sztálin ellenfeleként érvelt, elutasította a "szocializmus egy országban" tételt és a hangsúlyt továbbra is a nemzetközi forradalom ösztönzésére helyezte. 1925-ben Párizsban lett követ, de persona non gratá-nak nyilvánították Franciaországban, miután 1927. augusztusában aláírta a trockista ellenzék ama nyilatkozatát, amely az európai proletariátust felhívta a kapitalizmus megdöntésére. Ez év szeptemberében Trockijjal együtt kizárták a Komintern Végrehajtó Bizottságából, majd a XV. pártkongresszus után kizárták a bolsevik pártból is, és Asztrahánba száműzték "gazdasági szakértőként". Mivel könyvtára és archívuma a rendelkezésére állott, ezért az utópikus szocializmus kutatásába fogott. Minden nyomás ellenére kitartott Trockij és az ellenzék platformja mellett. Cikkeiben, vitairataiban újra és újra az elméleti szocializmussal szembesítette a korabeli szovjet valóságot. Rakovszkijt ezért a szibériai Baraulba száműzték, majd Jakutszban telepítették le. A trockista veterán azonban 1934 elején - levonva a következtetéseket Hitler hatalomra kerüléséből, - önkritikát gyakorolt és 1935-ben visszavették a pártba. Ezután az Egészségügyi Népbiztosságon a kutató intézetek munkáját irányította. 1937-ben, a második nagyszabású koncepciós per során az ő neve is elhangzott, hogy kapcsolatban áll a "trockista centrummal". 1937 nyarán letartóztatták. Hónapokkal később elismerte, hogy "kémtevékenységet" folytatott. Az 1938-as harmadik nagy koncepciós perben 20 évi börtönre ítélték.

A háborúra készülődő szovjetvezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, "fekete hadosztályoknak", "fekete egységeknek" nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követően nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelső szovjet vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörű tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Valójában azonban a fronton halt meg, és az ő - NKVD általi - kihallgatásának hosszú jegyzőkönyvét találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje.

A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban, a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, dr. Joszif Landovszkij holtteste mellett, egy sűrűn teleírt füzeteket tartalmazó füzetcsomót talált. Ezeket a füzeteket magával vitte Spanyolországba, ahol 1950-ben spanyolra fordították, és "Sinfonia en Rojo Major" (Egy vörös őrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (D. Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzőkönyvet. Eddig még egyetlen szakember sem vonta kétségbe ennek a történelmi dokumentumnak a hitelességét. Nemcsak a jegyzőkönyv keletkezésének helye, ideje, és körülményei ismertek minden részletre vonatkozóan, hanem ismertek a szereplő személyek is. Ezen túlmenően a bekövetkezett történelmi események is hitelesítik a kihallgatási jegyzőkönyv tartalmát. A "mainstream", azaz hivatalos, főáramlathoz tartozó történetírás mellőzi Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, de az úgynevezett revizionista történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra. (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heniz Scholl és mások.) Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak - és nem is alaptalanul - a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a "Cion bölcseinek a jegyzőkönyve" egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzőkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható.

Hitelesítenek-e a történelmi események?

1999 őszén jelent meg az izraeli bírónő, Hadassa Ben-Itto, "A máig élő hazugság" című kiváló könyve magyarul, amely "A Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei cáfolata" alcímet viseli. Ez a tudományos alapossággal elkészített mű minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a "Jegyzőkönyvek" csaknem kétharmada a múlt században élt francia jogász, Maurice Joly, remekül megírt és 1864-ben megjelent "Párbeszéd a pokolban"-jának a szó szerinti másolata, vagyis plágium. A hamisítók egyszerűen törölték az eredeti francia szövegből a Machiavellire és Montesquieu-re, illetve az allegorikus párbeszédre vonatkozó utalásokat, és a maradék szöveget egy "titkos zsidó vezetőség" találkozóinak a jegyzőkönyveiként tűntették fel. Hadassa Ben-Itto a Jegyzőkönyvek fennmaradó, harmadik harmadára vonatkozóan, számos új adatot közöl. A hamisítást Pjotr Ivanovics Racskovszkij tábornok, az Ohrana nyugati hírszerzőszolgálatának vezetője irányította. Ez ismert volt. De az már nem, hogy a konkrét feladatot két professzionális hamisító szakértő, kisebb részt Salomon Kogan és nagyobb részt Matvej Golovinszkij végezte el. Vitte gróf, a cári kormány nyugatbarát vezetője, azt is gyanította, hogy Ely de Cyon, az orosz pénzügyminiszter párizsi képviselője is részt vállalt a hamisítvány elkészítésében. Boris Lifschitz büntetőjogász, a "Jegyzőkönyv" kapcsán folyt berni per szakértője szerint, Vitte gyanúja megalapozott lehetett. Ely de Cyon, aki Franciaországban telepedett le, a tudományos pályát elhagyva, újságírással foglalkozott. Több olyan cikket írt, - mutatott rá Lifschitz - amelyben azzal vádolta meg a zsidókat, hogy a világuralom megkaparintása céljából összeesküvést szőnek a szabadkőművesekkel./5/ Racskovszkij egy másik párizsi munkatársa, Manaszevics-Manujlov is, igen nagy valószínűség szerint, részt vett a hamisítás kivitelezésében.

Az is megalapozott feltételezésnek tekinthető, hogy Hermann Goedsche Biarritz címen írt regényének az a fejezete, amely a "A prágai zsidó temetőben" címet viseli, közrejátszott a Cion Bölcseinek nevezett fiktív csoport kitalálásában. Joly eredeti műve huszonöt képzelt párbeszédet tartalmaz az olasz Machiavelli és a francia Montesquieu között. A főszerep az olasz tudósé, és a francia filozófus hangja egyre gyengül, rövid kérdésekre és megjegyzésekre korlátozódik. Hadassa Ben-Itto így összegezi véleményét Joly írásáról:

"Tragikus tény, hogy Joly könyve nemcsak az antiszemiták bibliája lett, hanem ördögi módon a diktátorok kézikönyve is. Joly azt akarta bemutatni, hogy az abszolutizmus milyen veszélyeket rejt magában. Figyelmeztetni szerette volna az embereket a demokrácia sebezhető voltára és arra, hogy a diktátorok milyen könnyedén kijátszhatják gyenge pontjait. Semmi másra nincs szükség, csak egy gazdasági válságra, egy kéznél lévő ellenségre, amely ellen a tömeg könnyen felheccelhető és egy olyan emberre, aki a nemzet megmentője pózában tetszeleghet. Joly nem sejthette, hogy könyve nem fegyver lesz a diktatúrák ellen, hanem épp ellenkezőleg: a diktátorok kézikönyvévé válik, a legveszélyesebb elméletek és módszerek forrásává, amelyek a következő évszázadban hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az emberiség történelmének eddigi legszörnyűségesebb bűneit kövessék el. A könyv valódi hőse nem Montesquieu volt, hanem Machiavelli. Az ő hangja erősebben, tisztábban hallatszott, üzenete meggyőzőbb volt. Akiknek Joly a könyvét szánta, nem hallották meg az üzenetet, de a gonosz erők annál inkább. A Joly által olyan részletesen ecsetelt machiavellista receptet a hamisítók alapul vették a Jegyzőkönyvek elkészítéséhez, és Hitler felhasználta ahhoz, hogy megkísérelje uralma alá vonni a világot, és egyben igazolást nyerjen a történelem legjobban megtervezett és legmódszeresebb népirtásához."/6/

Ben-Itto idézett szavai mind igazak, mégis kiegészítésre szorulnak. Maurice Joly szabadkőműves volt, a Rózsakeresztes Rend tagja. Meghitt barátság fűzte Victor Hugohoz, aki ugyanezen rend tagja volt. A nagy francia író 1844-től 1885-ben bekövetkezett haláláig a Priory of Sion Nagy Mestere volt. Hugo Victor volt az, aki az 1848-as felkelést követően, az 1849-ben megtartott szabadkőműves békekonferencián, kiadta az "Európai Egyesült Államok" jelszavát. Maurice Joly-t Hugo Victor mellett szoros barátság fűzte Adolphe Isaac Cremieux-höz is, aki 33-as fokozatú szabadkőművesként a párizsi Mizraim Páholy legfelsőbb Tanácsának a tagja volt. Annak a Mizraim Páholynak az egyik nagyhatalmú vezetője, amelyiket a sionista-illuminátus Cagliostro alapított, és az Isis kultusz szerint működött. Bármennyire is hihetetlen, de tény az is, hogy Cremieux a rivális párizsi Grand Orient nagymestere is volt egyidejűleg, méghozzá a legnagyobb titokban. Hogy ez miért volt így, miért lehetett így, még nem sikerült teljesen kideríteniük a témával foglalkozó kutatóknak. Emellett 1864-1870-ig Cremieux az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux továbbá egyike volt azoknak, akik a Grand Orient-hez tartozó III. Napóleont a trónra juttatták. Cremieux azt remélte, hogy a császár cserébe őt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux III. Napóleon halálos ellensége, és uralmának vitriolos bírálója lett. Maurice Joly a Mizraim Páholy tagjaként pedig nemcsak osztotta Cremieux nézeteit, de mesterének páholytárs-szabadkőművesként az alárendeltje is volt. Cikkeit, amelyek Cremieux nézeteit visszhangozták, és a "Párbeszéd a pokolban" című könyvét felettesei engedélye nélkül nem is írhatta volna meg. Azt is feltételezhetjük, hogy a párbeszédek azokat a vitákat tükrözik, amelyek a Mizraim páholyon belül folytak. Ennek a témának a részletes kifejtésére azonban még visszatérünk a Leleplező további számaiban.

Most azonban ki kell térnünk arra kérdésre, amelynek a megválaszolásával Hadassa Ben-Itto végképp adós maradt: Miért követte a 20. század történelme a legfőbb irányok tekintetében az Ohrana hamisítványban rögzített programot? Csak nem a cári titkosrendőrség kormányozza a háttérből ma is a világot? Természetesen nem. De el kell gondolkodnunk, pl. azon, hogy a hamisítvány 20. párbeszéde leírja: milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni őket? Ha tanulmányozzuk a fejlett ipari országok, Amerika, Európa és Japán jelenlegi pénzrendszerét, az szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebben a hamisítványban le van írva. Ugyanez érvényes az 1990 után Magyarországon bevezetett pénzrendszerre is. Ben-Itto csodálkozik, hogy világszerte százezer számra fogy ez a hamisítvány ma is, és még a tiszteletreméltó japánok is hitelesnek hiszik. Az olvasók számára ennek a hamisítványnak a hitelesítését a történelmi valóság tényei, és a Jegyzőkönyvekben kifejtett program tagadhatatlan egybecsengése végzi el. Ha viszont helyreigazítjuk a "visszafelé hamisítás" módszerével a Jegyzőkönyveket, akkor egyszerűen törölnünk kell belőle az olyan utólag beleírt szavakat, mint "zsidó", "rabbi", "Sion bölcsei" "gój", és helyébe tennünk a HÁLÓZAT, "Komintern", "Kapinterm", "Nagy Mester", "szellemi elit", "pénzügyi és korporációs elit, "befektető pénzember", "központi bank elnöke", "Bilderberg Csoport és Titkársága", "Round Table Society", "Jekyll Island-i titkos tanácskozás", stb. elnevezéseket és máris elhalványul, sőt eltűnik a Jegyzőkönyvek antiszemita jellege, és kidomborodik helyébe egy uralomra törő transznacionális elit gondolkodásmódja, és stratégiai programja. Ha ezt megtesszük, akkor arra is magyarázatot kapunk: miért létezik az a jelenség, amelyet egyes szerzők "zsidók nélküli antiszemitizmusnak neveznek." Itt nem zsidókról, hanem a pénzhatalom rejtőzködő, sok-etnikumú HÁLÓZATÁ-ról, vagyis hálózatellenességről, anti-elitizmusról van szó. A transznacionális pénzügyi elitnek előnyös, ha ezt az elitellenességet antiszemitizmusnak nevezheti, hiszen ezzel csírájában elfojthat minden őt, valamint pénzrendszerét és uralmi módszereit érő bírálatot.

E sorok írójának az a véleménye, hogy fel lehet oldani "a hazug és mégis igaz" ellentmondását. A hamisítók tudtak a HÁLÓZAT létezéséről. Hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték a HÁLÓZAT-nak a pénzrendszer kisajátításán alapuló hatalmi igényét. Ismerték távlati céljait, stratégiáját, módszereit és eszközeit. Sokat tudtak szervezeteiről, titkos társaságairól, ezek tagságáról. Morális gátlásokat nem ismerő ügynökökként, mindazt, amit a HÁLÓZAT-ról megtudtak, többszörös csúsztatással és alantas politikai motívumoktól vezérelve, a zsidó származású elitre, a zsidó nép egészére akarták kenni. A hamisítók veszélyes csúsztatásait a következő, látszólag logikus, mégis bizonyíthatóan téves gondolatmenettel lehet szemléltetni: "a HÁLÓZAT mögött a nemzetközi pénzoligarchia húzódik meg. Ez a pénzoligarchia zsidó bankárokból áll. A zsidó bankárok azonosak a zsidó nép egészével, a zsidó vallással és kultúrával. A pénzhatalom harca a hegemóniáért a zsidó nép harca a világuralomért. A zsidók szabadkőművesek és a szabadkőművesek zsidók." Már volt róla szó, de fontossága miatt megismételjük: A HÁLÓZAT egyetlen néppel sem azonos. Sohasem volt az, mert kezdettől fogva számos nép elitjéből álló nemzetek feletti oligarchikus hierarchia volt, amely elsősorban a pénzrendszer útján gyakorol befolyást, irányítja az egyes államokat és a nemzetközi életet. Egyetlen nép "világösszesküvése" sem létezik, a "zsidó-világösszeesküvés" badarsága is már csak a szélsőjobboldal fantáziájában pislákol tovább. Igazolható viszont tudományos módszerekkel, hogy létezik az a HÁLÓZAT, amelyet Carroll Quigley, a kiváló amerikai történész évekig kutatott, és cáfolhatatlan dokumentumokkal alátámasztva le is írt a "Tragédia és remény" c. kiemelkedő munkájában.

A 2. világháború után némiképpen változott a helyzet, mert ma már szinte előnyös a HÁLÓZAT számára, ha - téves és megtévesztő módon - a zsidó nép egészével azonosítják egyesek. Ebben az esetben a HÁLÓZAT-ra vonatkozó minden kritikai elemzést, legyen az bármennyire a tényekre támaszkodó és tudományosan megalapozott, mellőzni lehet az "antiszemitizmusra" való hivatkozással. Elég elővenni és ráragasztani valakire ezt a címkét, és már nincs is szükség többé érdemi vitára. A tényekkel szembenéző kutató azonban világosan látja: mivel a HÁLÓZAT bizonyíthatóan egyetlen néppel sem azonosítható, ezért a HÁLÓZAT-tal, és az általa kialakított rendszerrel való kritikai szembenállás, a HÁLÓZAT legfőbb alkotásának, - a kamatszedő, uzsorás magánpénzrendszernek - a bírálata, azaz e hibás rendszer alternatívájának a keresése, egyetlen nép ellen, és egyetlen vallás ellen sem irányul. Valójában az arctalan pénzviszonyokba elrejtett, kamatszedés révén történő kisajátítást és a monopolista elituralmat kívánja egy természetes gazdasági renddel felváltani, Silvio Gesell, Rudolf Steiner és más társadalomreformerek elgondolásaira támaszkodva.

Az e fejezet alcímében feltett kérdésre pedig ez a válaszunk: A történelmi valóság tényei ugyanúgy igazolhatnak utólag egy politikai-társadalmi-gazdasági programot, mint egy felépült felhőkarcoló a vele pontosan, minden részletében megegyező építési-tervet. A valóság és a terv megegyezése elméletileg véletlen is lehet, de a ház építőjének igen nehéz lenne megmagyaráznia, hogy merő véletlenségből, - csakúgy magától, - miért pont az adott tervnek részletesen megfelelő felhőkarcolót épített. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei tekintetében a hamisítók több lényeges ponton is rátapintottak a HÁLÓZAT valóságos elképzeléseire. Ezért hamis, és egyben igaz is bizonyos vonatkozásokban, ez a hírhedt hamisítvány. Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyve esetében azonban egyszerűbb a helyzet, mert szereplői ismertek és tartalmát szinte minden vonatkozásban alátámasztották az utána következő történelmi események.

Rakovszkij Sztálint akarta meggyőzni

Rakovszkij élete a Ljubjankában valójában Sztálintól függött, ezért úgy kellett megfogalmaznia mondanivalóját, hogy ne csak kihallgatója, Kuzmin értse meg helyesen, hanem annak főnöke, Sztálin is, akinek az NKVD-s tábornok folyamatosan beszámolt. A szokatlanul részletes és pontos jegyzőkönyvek is ezért készültek. Vagyis a jegyzőkönyvek harmadik főszereplője az akkori Szovjetunió teljhatalmú diktátora, aki a nagy tisztogatás idején szó szerint élet és halál ura volt. Sztálin is szabadkőműves volt, mint Lenin, Trockij és Rakovszkij, de tőlük eltérően nem a Grand Orient-hez tartozott, amelynek az egyik elágazása a szociáldemokrácia, a másik pedig a bolsevizmus, hanem a rózsakeresztes irányzathoz tartozott.

Joszif Viszarionovics Dzsugasvili (1879-1953) akkor változtatta Joszif Sztálinra a nevét, amikor 1903-ban rendszeresen kirabolt bankokat, hogy a forradalmi mozgalom számára pénzt szerezzen. Ezzel vívta ki magának szabadkőműves körökben a "kaukázusi Jessy James" címet. A fiatal Dzsugasvili eredetileg Tbilisziben egy papi szeminárium növendéke volt. 1900-ban már nem folytatta tanulmányait, mert korábban kicsapták a papneveldéből. Ebben az évben együtt lakott Georg Ivanovics Gurgyijeffel, a neves mágussal, aki a Grúziában élő tibeti misztérium hivők szellemi vezére, "guruja", volt ebben az időben. Gurgyijef rózsakeresztes szabadkőműves volt és baráti kapcsolatokat ápolt az angol szabadkőművesekkel. A faji alapon álló, gnosztikus miszticizmus tekintélyes védelmezőjének, terjesztőjének és tanítójának számított. Gurgyijef volt az, aki Sztálint beavatta a martinista szabadkőművességbe, amely mindig is rivalizált a Grand Orient irányzatú szabadkőművességgel. Amikor Sztálin 1925-ben már a bolsevik hierarchia élén állott és diktátori hatalommal rendelkezett, betiltotta a szabadkőművességet, elsősorban a Grand Orient-hez tartozó páholyokat. Ezt nemcsak azért tette, mert a szovjet hírszerző szolgálat révén tisztában volt a szabadkőművesség, különösen a Grand Orient és a hírszerzés szoros kapcsolatával, hanem azért is, mert ő a rivális szabadkőművességhez tartozott. Rakovszkij és Sztálin közvetett párbeszéde tehát nemcsak két bolsevik vezető, de az egymással évszázadok óta rivalizáló Grand Orient és a martinista szabadkőművesség két jelentős képviselőjének a vitája is a világ sorskérdéseiről.

A Rakovszkij-jegyzőkönyv

Most néhány részlet következik a Kuzmin tábornok és a letartóztatott Rakovszkij között lefolyt beszélgetésből. A szöveg a német CODE című havi folyóirat 3/1994 és 4/1994-es számaiban közzétett szöveg fordítása. Ezt a szöveget használta a Hunnia c. havilap 1995. májusi, júniusi, júliusi és augusztusi számaiban közzétett szöveg fordítója is. A CODE-t a leonbergi "Verlag Diagnosen" kiadó jelenteti meg./7/ (A "Kuz" a továbbiakban Kuzmint, a "Rak" pedig a kihallgatott Rakovszkijt jelenti.)

Kuz: Ahogy a Ljubjankában megegyeztünk, azon fáradoztam, hogy utolsó lehetőséget biztosítok önnek. Jelenléte azt bizonyítja, hogy ezt elértem. Nézzük, át akar-e bennünket ejteni?

Rak: Kívánom és remélem, hogy nem.

Kuz: De előbb egy baráti tanács: itt most a valódi igazságról van szó. Nem a "per-igazságáról", amelynek a tárgyalás folyamán a többi vádlott vallomásának a fényében kell megjelennie, és amely, ahogy ön is tudja, teljesen a politikai szükségszerűségnek, vagy ahogyan Nyugaton mondják, az "államérdeknek" van alárendelve. A nemzetközi politika szükségessége az egész igazságot, a "valódi igazságot" titokban tartatja velünk. Teljesen mindegy, hogy folyik le a per, az emberek és népek azt fogják megtudni, amit meg kell tudniuk - de egyvalakinek mindent tudnia kell: Sztálinnak.

Itt elhangzó szavai helyzetét nem súlyosbítják, tehát mondhat, amit csak akar. Ez egyébként, ahogy ön is tudja, semmiféle hátrányt nem von maga után. Csak a javát szolgálhatja. Már ebben a pillanatban visszanyerheti elvesztett életét. Nos, lássuk: mindannyian be fogjátok ismerni, hogy Hitler kémjei vagytok, és a Gestapo és az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a hitleri hadsereg főparancsnoksága D. J.) zsoldjában álltok. Igaz?

Rak: Igen!

Kuz: És Hitler kémjei vagytok?

Rak: Igen!

Kuz: Nem, Rakovszkij, nem! Most az igazat mondja, ne a per-igazságot!

Rak: Nem vagyunk Hitler kémjei. Ugyanúgy gyűlöljük Hitlert, mint ahogy ön gyűlöli, ahogy Sztálin gyűlölheti, vagy talán még jobban. De a dolog igen bonyolult.

Kuz: Segíteni fogok önnek. Talán én is tudok valamit. Önök trockisták felvették a kapcsolatot a német vezérkarral. Igaz?

Rak: Igen!

Kuz: Mióta van kapcsolatuk velük?

Rak: A pontos dátumot nem tudom, de hamarosan Trockij bukása után, jóval Hitler uralomra jutása előtt.

Kuz: Akkor önök nem Hitlernek vagy rezsimjének a személyes kémjei?

Rak: Nem. Már előbb azok voltunk.

Kuz: És milyen szándékkal? Hogy győzelemre juttassák Hitlert és néhány orosz területet Németországnak ajándékozzanak?

Rak: Nem, semmiképp.

Kuz: Akkor tehát közönséges kémként, pénzért dolgoztak?

Rak: Pénzért? Egyetlen márkát sem kaptunk Németországtól. Hitler messze nem rendelkezik annyi pénzzel, amennyivel például a Szovjetunió belügyi népbiztosát megvehetné, mert ennek olyan szabad költségvetés áll a rendelkezésére, amely nagyobb, mint a Ford, Morgan és Vanderbilt vagyona együttvéve, anélkül, hogy el kellene számolnia vele.

Kuz: Akkor hát milyen okból?

Rak: Szabad egészen nyíltan beszélnem?

Kuz: Megkérem rá, hiszen erre szólítottam fel.

Rak: Nem Leninnek magának volt egy fontosabb oka, hogy Németország segítségét elfogadja, hogy Oroszországba jusson? Helyben kellene tehát hagyni azokat a rágalmakat, amelyeket aztán ellene irányoztak? Nem nevezeték Lenint is a császár kémjének? Hiszen ismeretes a császárhoz fűződő kapcsolata, és a német beavatkozás, amellyel a bolsevikok a vereség előmozdítóiként Oroszországba kerültek?

Kuz: Hogy ez igaz, vagy sem, nem tartozik a tárgyhoz.

Rak: De, engedje meg, hogy ezt kifejtsem. Nem nyert megerősítést, hogy Lenin eljárása jól jött a német államnak? Engedje már meg: Itt van a breszt-litovszki béke, amelyben a Szovjetunió óriási területeket engedett át Németországnak. Ki nyilvánította már 1913-ban bolsevik fegyvernek a vereség előidézését? Lenin. Kívülről tudom azokat a szavait, amelyeket egy levélben intézett Gorkijhoz: "Az Ausztria és Oroszország közötti háború igen hasznos lenne a forradalom számára, de nem nagyon valószínű, hogy Ferenc Jóska és Nyikita megadja nekünk ezt a lehetőséget." Nézze: Mi, úgynevezett trockisták, akik 1905-ben a vereség előidézését kifundáltuk, e módszer mellett aztán 1913-ban Lenin is kiállt, még most is ezt a taktikát követjük, Lenin taktikáját...

Kuz: Azzal a kis különbséggel, Rakovszkij, hogy ma a Szovjetunióban a szocializmus van uralmon, és nem valamiféle cár.

Rak: Ön hisz abban, hogy létezik szocializmus a Szovjetunióban?

Kuz: Hát nem szocialista a Szovjetunió?

Rak: Számomra csak a neve szocialista. Ebben rejlik az ellenzék igaz oka. Megengedi nekem - csak a tiszta logika alapján meg kell, hogy engedje -, hogy elméletileg az ésszerűség alapján, ugyanúgy "nemet" mondhassunk, mint ahogy Sztálinnak joga van "igent" mondani? És ha a kommunizmus győzelme igazolja a vereség előidézését, akkor, ha valaki a kommunizmust Sztálin bonapartizmusa miatt elárultnak és eladottnak tartja, ugyanúgy joga van előidézni a vereséget, ahogy ezt Lenin tette.

Kuz: Azt hiszem, Rakovszkij, az ön fölényes stílusa dialektikus teoretizálásba viszi át. A nyilvánosság előtt ellentmondanék önnek, ez világos. Elismerem az érvelését, ez az egyetlen lehetőség az ön helyzetében, jóllehet bebizonyíthatnám önnek, hogy ez csak szofizma. De ezt majd máskor. Remélem lesz módom revánsot adni. E pillanatban csak annyit: Ha az önök által előidézett vereség és a Szovjetunió saját veresége csak azt a célt szolgálja, hogy a szocializmust, ön szerint a trockizmust megvalósítsa, úgy pillanatnyilag egy ilyen vereség céltalan és hasztalan, mert az önök összes vezetői és káderei olyan konzekvensen likvidálva lennének, mint ahogy ezt már meg is tettük. A vereségnek csak egy "vezér" vagy egy fasiszta cár trónra emelése lenne a következménye. Nemde?

Rak: Valóban, a következtetés helyes.

Kuz: Nos, ahogy gondolom, ez világosan bizonyítja, hogy már sokat elértünk. Én, a sztálinista, és ön, a trockista, a lehetetlent lehetővé tettük, és eljutottunk egy ponthoz, amelyben megegyezünk: Még pedig abban, hogy ma a Szovjetuniót nem szabad, hogy legyőzzék.

Rak: Elismerem, nem gondoltam volna, hogy ilyen intelligens emberrel állok szemben. Valóban, jelenleg és még sokáig, nem szabad a Szovjetunió vereségét sem kívánni, sem előidézni, mert ma - annyi biztos - egyáltalán nem lennénk abban a helyzetben, hogy ezt a vereséget a hatalom megragadására használhatnánk fel. Nekünk, kommunistáknak nem származna belőle hasznunk. Így néz ki most a helyzet, ebben egyetértek önnek. A sztálini állam lerombolása nem fűthet most bennünket. Ezt mondom, amikor még egyszer azt hangsúlyozom, hogy ez az állam a leginkább antikommunista. Látja, nyílt vagyok.

Kuz: Kétségtelenül ez az egyetlen mód, hogy értsük egymást. Arra kérem azonban, hogy világítson meg valamit, amit magában ellentmondásosnak találok: Ha önnek a szovjet állam a leginkább antikommunista - miért nem kívánja a pusztulását? Egy másik állam kevésbé lenne antikommunista, tehát kisebb akadály lenne, hogy az ön tiszta kommunizmusát be tudja vezetni...

Rak: Nem, ez túlságosan leegyszerűsített következtetés. Még ha Sztálin bonapartizmusa olyan mértékben áll is szemben a kommunizmussal, mint Napóleon a forradalommal, akkor is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió továbbra is kommunista kaliberű és formájú, még ha formális és nem reális kommunizmussal rendelkezik is. És amikor Sztálin, megengedve Trockij eltűnését, a reális kommunizmust automatikusan formálissá változtatta, ugyanúgy lehetővé teszi számunkra Sztálin eltűnése, hogy formális kommunizmusát reálissá változtassuk. Egy óra elég lenne nekünk hozzá. Ért engem?

Kuz: Igen, persze. Ön egy klasszikus igazságot fogalmazott meg itt nekünk, mégpedig azt, hogy senki sem pusztítja el azt, amit örökölni kíván. Nos mindez csak szofisztikus szövevény. Olyan feltételezésre alapozódik, amely ellentmond a tényeknek, mégpedig Sztálin antikommunizmusára vonatkozóan. Van magántulajdon a Szovjetunióban? Vannak osztályok? Nem akarok több tényt felhozni - minek?

Rak: Sztálinnak szüksége van a kommunizmusra, hogy a kommunizmust legyőzze.

Kuz: Igen? És milyen célból? Vagy csupa kedvtelésből?

Rak: Nem, ez szükségszerűség! Fel lehet tartóztatni a történelem objektív menetét, de nem annyira, mint azt elméletileg feltételezni lehet. Annyira legyőzhetetlen az az erő, amely az emberiséget a kommunizmus felé hajtja, hogy csak maga ellen fordul az, aki a fejlődés gyorsaságát, pontosabban szólva, a permanens forradalom előrehaladását feltartóztatja.

Kuz: Mondana egy példát?

Rak: Hitler. A legnyilvánvalóbb eset. Szüksége van a szocializmusra, hogy legyőzze a szocializmust. Sztálinnak szüksége van a kommunizmusra, hogy legyőzze a kommunizmust. Azért antikommunista a kommunizmusa, mert ez nemzeti kommunizmus. A párhuzam szembetűnő. De Hitler antiszocializmusa és Sztálin antikommunizmusa ellenére szocializmust és kommunizmust csinál, és még sokkal többet. Akár akarják, akár nem, akár tudják, akár nem, formális kommunizmust építenek, amelyet nekünk kell sorsszerűen örökölnünk, Marx örökségét.

Kuz: Örökölni? De hát ki örököl? A trockizmus likvidációja maradéktalan.

Rak: Még ha mondja is, akkor sem hiszem, még ha óriási a "tisztogatás" - mi kommunisták mégis túléljük. Nem minden kommunistát tud Sztálin elfogni, még ha olyan hosszú is Ohránájának keze.

Kuz: Rakovszkij, megkérem, ha kell, megparancsolom, tartózkodjon a sértő célozgatástól. Nem él vissza a diplomáciai immunitásával?

Rak: Ejha, talán csak nem meghatalmazott miniszter vagyok? Követ? Ki tett azzá?

Kuz: Pontosan szólva ez az elérhetetlen trockizmus, ha így akarjuk nevezni.

Rak: A trockizmus, amire ön utal, nem hatalmazott fel. Nem hagyta rám képviseletét, és én nem is képviselem. A hatalmat önök adták nekem.

Kuz: Kezdek bízni önben. Feljegyzem a javára, hogy amikor a trockizmusra utaltam, nem tagadta a létét. Ez jó kezdet.

Rak: Hogy tagadnám? Én említettem meg.

Kuz: Miután elismertük egy igen különös trockizmus fennállását (Itt a trockizmus szó a HÁLÓZAT szinonimája. D. J.), szeretném, ha néhány utalást tenne nekem, hogy a felhozott azonosságokat kiértékelhessem.

Rak: Valóban, utalhatok arra, ami számomra úgy tűnik, hogy a tárgyhoz tartozik, anélkül, hogy biztosíthatnám, hogy ez mindig pontosan megfelel "azok" gondolatmenetének. (Az "azok" itt utalás a HÁLÓZAT ismeretlenségbe burkolózó, de létező és nagyhatalmú legfelsőbb vezetőire, akiket a téma kutatói az "ismeretlen kilencek", vagy csak egyszerűen a "titkos főnökök" néven szoktak emlegetni. D. J.)

Kuz: Én is ezt fontolgatom.

Rak: Abban egyetérthetünk, hogy most az ellenzék nem lehet érdekelt Sztálin vereségében vagy bukásában, mert nem rendelkezünk azzal a fizikai lehetőséggel, hogy helyettesítsük. Ebben mindketten megegyezünk. Azonban van egy vitathatatlan tény: A potenciális támadó létezik. Itt van ez a nagy nihilista Hitler, aki a Wehrmacht legveszélyesebb pisztolyát szögezi az egész horizontra. Közreműködésünkkel vagy anélkül - tüzet fog nyitni a Szovjetunióra. Egyezzünk meg abban, hogy ez számunkra a döntő ismeretlen. Helyesnek látja a probléma felvetését?

Kuz: Helyesnek. De számomra nincs döntő ismeretlen. Én Hitler támadását a Szovjetunió ellen okvetlenül biztosnak tartom.

Rak: Miért?

Kuz: Egyszerűen azért, mert az, aki a parancsot adja neki, ezt így rendelte el. Hitler a nemzetközi kapitalizmusnak csak egy zsoldosvezére.

Rak: Elismerem a veszély létezését, de ettől a ténytől még egy szakadék tátong addig a kijelentésig, hogy Hitler támadása a Szovjetunió ellen okvetlenül biztos.

Kuz: A Szovjetunió megtámadását már maga a fasizmus belső lényege meghatározza. Ezen kívül arra készteti csaknem az összes kapitalista állam, amelyek felhatalmazták az újra-felfegyverkezésre, valamint az erre szolgáló összes gazdasági és stratégiai bázis tulajdonbavételére.

Rak: Ön elfelejt valami igen fontosat: Hitler újra-felfegyverzése és azok a lehetőségek és büntetlenségek, amelyeket egészen mostanáig a versailles-i nemzetek adtak neki, jegyezze meg jól, egy különleges időszakban történt. Akkor, amikor még az ellenzék a helyén volt, amikor még mi léphettünk volna a legyőzött Sztálin örökségébe. Véletlen időbeli egybeesésnek tartja ezt? (Rak. itt arra utal, hogy a német hadsereg segítségével akarta a HÁLÓZAT visszaszerezni a szovjet állam feletti ellenőrzését a nem az ő internacionalista világforradalmi programját végrehajtó Sztálintól, és átadni a trockista ellenzéknek, azaz a saját megbízható ügynökeinek. D. J.)

Kuz: Nem látok összefüggést a között a tény között, hogy a versailles-i nemzetek engedélyezték a német újra-felfegyverkezést, és hogy fennállt az ellenzék. A hitlerizmus jelentősége magában teljesen világos és logikus. A Szovjetunió megtámadása a legrégibb idők óta megtalálható a programjában. A kommunizmus elpusztítása és a keletre irányuló terjeszkedés a "Mein Kampfnak", a nemzetiszocializmus e talmudjának egyik dogmája. És hogy az ön vereségre irányuló politikája ezt az ismert fenyegetést ki akarja használni, ez, tekintve az ön felfogását, természetes.

Rak: Igen, az első pillanatban az egész logikusnak és természetesnek tűnik, de túlságosan logikusnak és természetesnek, hogy így legyen.

Kuz: Ha ez nem így lenne, akkor bíznunk kellene a Franciaországgal kötött szövetségben. Ez bizonyára elmés ötlet. De akkora ostobaság, mintha abban akarnánk bízni, hogy a kapitalizmus feláldozza magát a kommunizmus megmentéséért.

Rak: Ha csak akkora politikai ismeret birtokában vitatkoznánk, mint egy tömeggyűlés résztvevője, akkor önnek igaza van. De ha ezt komolyan gondolja - bocsásson meg, akkor csalódtam. Sztálin híres rendőrségének politikai képzettségét többre becsültem

Kuz: A hitlerizmus Szovjetunió elleni támadása ezen kívül dialektikus szükségszerűség. Ez a sorsszerű osztályharc nemzetközi szintre emelését jelenti. Hitler mögött szükségszerűen ott fog állni az egész kapitalista világ.

Rak: Így, látva az ön skolasztikus dialektikáját, még személyesebb fogalmat alkothatok a sztálinista képzésről. Ön úgy beszél, mintha Einsteint hallanám, ahogy egy gimnazistának a négydimenziós fizikáról magyaráz. Látom, a marxizmusból csak az elemieket ismeri, a demagógot, a populárist.

Kuz: Amennyiben nem túl hosszú, és nem túl sötét, áruljon el valamit nekem a marxizmusnak erről a "relativitás elméletéről" és "kvantumteóriájáról".

Rak: Csak semmi irónia. Egy jobb óhajtól indítatva beszélek. Ebben az elemi-marxizmusban, amit önöknek Sztálin egyetemein tanítanak, találhat egy okot, ami ellentmond az ön tézisének, Hitlernek a Szovjetunió elleni támadásának a bizonyosságára vonatkozóan. Még mindig azt tanítják a marxizmus sarkalatos tételeként, hogy a belső ellentmondás a kapitalizmus gyógyíthatatlan és halálos betegsége - vagy nem?

Kuz: De, így van.

Rak: Ha ez így van, ha a kapitalizmus állandó belső ellentmondásban szenved gazdasági téren? A gazdasági és a politikai terület magában véve nem egység, ez a szociális egység állapota vagy dimenziója. A belső ellentmondások szociális területen jelentkeznek, és kihatnak a gazdasági, politikai területre, vagy attól függően, mindkettőre. Abszurd lenne, csalhatóságot feltételezni gazdasági területen és csalhatatlanságot politikai téren előfeltételként ahhoz, hogy bizonyíthassa a Szovjetunió elleni támadás elméletét.

Kuz: Így ön mindenben a belső ellentmondásra épít, a sorsszerűségre, az elkerülhetetlen tévedésre, amelyeknek a burzsoázia alá kell, hogy vesse magát, ha el akarja kerülni Hitler támadását a Szovjetunió ellen. Én marxista vagyok, Rakovszkij, de itt magunk között, anélkül, hogy egyetlen harcost meg akarnék sérteni, hivő marxistaként mondom önnek, hogy a Szovjetunió létezését mégsem szeretném az önök tévedésének a javára írni - és Sztálin ugyanúgy nem.

Rak: Én azonban igen...Ne nézzen úgy rám, én se viccelek, és őrült sem vagyok.

Kuz: Engedje meg legalább, kétségeim legyenek, amíg állítását be nem tudja bizonyítani.

Rak: Látja, milyen igazam volt, amikor marxista képzettségét középszerűnek tartottam. Indítóokai és reakciói megfelelnek a tucatharcosénak.

Kuz: És ezek nem igazak?

Rak: De, a gyalogos párttagnak, a bürokratának és a tömegnek. Célszerű azoknak, akik szépen, a sorban harcolnak...Nekik hinni kell benne, és szó szerint ismételgetni...Hallgasson rám bizalommal - a marxizmussal ugyanaz a helyzet, mint az antik ezoterikus vallásokkal. Azok híveinek is csak az elemieket, igen, a vallást csak körülbelül kellett ismerniük, ha azt a hitet akarták bennük felkelteni, ami valami abszolút szükségszerű mind a vallásban, mind a forradalomban.

Kuz: Nem valami titkos marxizmust akar felfedni most előttem, valamiféle új szabadkőművességet?

Rak: Nem, semmi ezoterikusat. Ellenkezőleg - a napnál világosabban be fogom mutatni önnek az egészet. A marxizmus, még mielőtt filozófiai rendszer, előbb a gazdaságnak, illetve a politikának a rendszere, egy összeesküvés a forradalom érdekében. (A forradalom szó itt a HÁLÓZAT célját jelentő globális monopolista rendszer megvalósítása egy világállam keretében, ha kell erőszakos eszközök igénybevételével is. D. J.) És mivel a forradalom az egyetlen abszolút valóság a számunkra, így a filozófia, a gazdaság és a politika csak annyiban igazság, a mennyiben azok a forradalomhoz vezetnek. A belső, mondjuk így, a szubjektív igazság a filozófiában, a gazdaságban és a politikában, valamint az erkölcsben egyáltalán nem létezik. Ez csak a tudományos absztrakció értelmében lehet igazság vagy tévedés. Azonban számunkra a forradalom dialektikájának van alárendelve - az egyetlen valóságnak, - és ezért az egyetlen igazságnak. Ezért ezt kell, hogy jelentse minden forradalmár számára, tehát Marx számára is, és olyan következményekkel is kell járnia.

Emlékszik Leninnek arra a mondatára, amikor valaki szembeszegülve vele azt mondta, hogy szándéka szemben áll a valósággal? Gondolja, hogy Lenin ostobaságot mondott? Nem, számára mindenféle valóság relatív volt az egyetlen abszolúthoz, a forradalomhoz képest.

Marx zseniális volt. Ha műve csak a tőke alapos kritikája lenne, már akkor is egyedülálló teljesítményt nyújtott volna, de azon a szinten, ahol elérte a mestermű kategóriáját, ott ironikus alkotássá változik: "A kommunizmusnak győzedelmeskednie kell, mert ellensége, a tőke, megszerzi neki ezt a győzelmet." Ez Marx vezérgondolata. Van ennél nagyobb irónia? Ha hisz neki az ember, elegendő a kapitalizmust és a kommunizmust elszemélyteleníteni, az emberi lényt racionális lénnyé változtatni, mint egy csodálatos játékot.

És zseniális eszköz volt azt mondani a kapitalistáknak, akik a tőkét jelenítik meg, hogy a kommunizmus a velük született idiotizmusuk segítségével fog győzedelmeskedni. Mert a "homo economicus" folyamatos idiotizmusa nélkül nem létezhetne a Marx által hirdetett tartós belső ellentmondás a kapitalizmusban. Annak elérése, hogy a "homo sapiens" "homo stultusszá" (értelmetlen lénnyé, D. J.) változzon, azt jelenti, hogy egy mágikus hatalommal kell rendelkezni, amely képes odáig hatni, hogy az ember újra az állattani létra legalsó fokára ereszkedjen alá, azaz bestiává változzon.

Csak azért, mert a "homo stultusz" létezése a kapitalizmus tetőpontjának szakaszában adott, Marx axiomatikus egyenletét így fejezheti ki: belső ellentmondás + idő = kommunizmus. Higgye el nekem, amikor mi, beavatottak meglátunk egy Marx képet, még ha történetesen éppen itt a Ljubljanka főbejárata fölött büszkélkedik is, alig tudunk egy belső nevetőgörcsöt elnyomni - látjuk, amint szakálla mögött nevet az egész emberiségen.

Kuz: Ön tényleg képes a kor legcsodálatosabb tudósán tréfálkozni?

Rak: Tréfálkozni? Dehogy - ez a csodálat kifejezése! Hogy Marxnak sikerüljön a gazdaság olyan sok emberét félrevezetnie, mindannyiunk felett kellett állnia. Most azonban, hogy Marxot egész nagyságában megítélhessük, az igazi Marxra kell irányítani figyelmünket, a forradalmárra, a kommunista kiáltvány Marxára. Azaz az összeesküvő Marxra, mert egész életében létezett már a forradalom, igen, az összeesküvés állapotában. Hiszen nem véletlenül köszöni a forradalom sikereit és végső győzelmét, az összeesküvő tevékenység e férfiainak. (A Grand Orientes szabadkőműves Rakovszkij számára a forradalom a szabadkőműves világállam megvalósulását jelenti, természetesen egy kiválasztott, monopolhatalommal rendelkező oligarchia abszolút uralma alatt.)

Kuz: Tagadja tehát a kapitalizmus belső ellentmondásának dialektikus folyamatát a kommunizmus végső győzelmében?

Rak: Abban biztos lehet, ha Marx gondolta volna, hogy a kommunizmus győzelme pusztán a kapitalizmus belső ellentmondásaiból adódik, egyetlen egyszer meg nem említi ezt a belső ellentmondást tudományos-forradalmi műveinek sok ezer oldalán. Ez lett volna Marx valódi, azaz forradalmi kategorikus imperatívusza, nem pedig tudományos természete. Egy forradalmár, - egy összeesküvő - soha nem leplezi le ellensége győzelmének titkát. Soha nem ad neki információt - hanem dezinformációval látja el, mint ahogy ezt a kémelhárításban ön is tenni szokta. Nem igaz?

Kuz: Az ön beállítása szerint ahhoz a végkövetkeztetéshez jutunk, hogy nincs is ellentmondás a kapitalizmusban, és amikor Marx ilyesmire utal, akkor ez csak egy stratégiai-forradalmi fogás. Így van? Azonban a kolosszális, és állandóan növekvő ellentmondások mégis megvannak a kapitalizmusban. Ebből adódik, hogy Marx színlelve mondta ki az igazat.

Rak: Dialektikusként ön veszélyes lenne, ha a skolasztikus dogmatika gyeplőit szétszakítaná, és saját képzelőerejének folyást engedne... Így van, Marx színlelve mondta ki az igazat. Hazudott, amikor azt a téveszmét állította, hogy a belső ellentmondás a tőkegazdaság történetében "állandó", és amikor azt "természetesnek" és "sorsszerűnek" nyilvánította. Azonban az igazat mondta, mert már tudta, hogy az ellentmondások emelkedő mértékben termelődnek és gyarapodnak a legmagasabb pontjukig.

Kuz: Most pedig ön keveredett ellentmondásba.

Rak: Itt nincs ellentmondás. Marx taktikai okokból vezet félre a kapitalizmus eredeténél, nem tagadva szembetűnő létezésüket. Marx tudta, hogyan keletkezik, élesedik, és végül hogyan hat a kapitalista termelés totális anarchiája a kommunista forradalom győzelmére. Tudta, hogy bekövetkezik, mert ismerte azokat, akik ezt az anarchiát előidézték. (Az "azok" a nemzetközi pénzkartell felső vezetőit jelöli. D. J.)

Kuz: Sajátos újdonság most felfedezni, hogy nem a kapitalizmus sajátossága, és veleszületett törvénye az, ami arra készteti, hogy "önmagát pusztítsa el", ahogyan ezt - Marxot megerősítve - egy polgári gazdaságtörténész, Schmalenbach, egy szerencsés megfogalmazásban kifejezte. De nagyon érdekelne, hogy vajon kilyukadunk-e valami személyeshez?

Rak: Még nem sejtette? Nem vette észre, hogy Marx szavai és művei ellentmondanak egymásnak? Marx kinyilvánítja a kapitalizmus belső ellentmondásának szükségszerűségét, sőt sorsszerűségét, és utal az értéktöbbletre és a tőkefelhalmozásra. Ezzel igazi valóságra utal. A termelőeszközök nagyobb koncentrációja - mondja éleslátóan - kielégíti a nagyobb proletártömegeket, a nagyobb erőt, amellyel a kommunizmust meg lehet valósítani. Nemde? Azonban egyidejűleg, amikor ezt követeli, megalapítja az Internacionálét. És az Internacionálé a napi osztályharcban "reformot-hozó", azaz olyan szervezet, amely korlátozza az értéktöbbletet, és ha lehet, meg is szünteti. Ezért objektíven tekintve az Internacionálé, Marx elmélete szerint, egy ellenforradalmi, antikommunista szervezet.

Kuz: És ez azt jelenti, hogy Marx ellenforradalmár, antikommunista lenne?

Rak: Na látja, hogyan lehet egy puszta marxista elemi képzést kivesézni. Ha az Internacionálét logikus és doktriner világossággal ellenforradalminak és antikommunistának nevezzük, ez azt jelenti, hogy a tényekben csak a láthatót, és annak azonnali hatását vesszük észre, azaz a szövegben csak a betűket látjuk. Ilyen abszurd eredményeket kapunk - éppen, mert meggyőzőnek tűnnek, - ha elfelejtjük, hogy a marxizmusban a szavak és a tettek a magasabb tudomány szabályainak vannak alárendelve: az összeesküvés és a forradalom szabályainak.

Kuz: Eljutunk már végre a végső következtetésig?

Rak: Azonnal. Ha a gazdasági osztályharc közvetlen hatásában reformot jelent, és ezért szemben áll a kommunizmus megvalósításának első elméleti feltételével, akkor ez a maga igazi és valódi jelentőségében tisztán forradalmi. Azonban, még egyszer ismétlem, alá van rendelve az összeesküvés szabályainak. Az értéktöbblet korlátozása és az osztályharcon alapuló felhalmozás csak látszat, amolyan álarc, hogy a tömeg első forradalmi mozgalmát kiváltsa. A sztrájk már kísérlet a forradalmi mozgósításra. Függetlenül attól, hogy sikeres vagy elbukik, a gazdasági hatása anarchikus.

Végül is ez az eszköz, - amely egy osztály gazdasági helyzetének megjavítására irányul - az általános gazdaság elszegényítésére szolgál. Teljesen mindegy, hogy mekkora egy sztrájk kiterjedése és eredménye, mindenképpen érvágás a termelésen. Az általános eredmény: több nyomor, amelyből a munkásosztály nem szabadítja ki magát. Ez már valami. De nem ez az egyetlen hatás, még csak nem is a főhatás.

Mint tudjuk, gazdasági téren az osztályharc egyetlen célja: többet keresni, és kevesebbet termelni. Egy ilyen abszurd gazdasági eljárás - a mi lexikonunk szerint egy ilyen "belső ellentmondás" - észrevétlen a tömeg számára, amelyet pillanatnyilag elvakít a fizetésemelés, amely automatikusan áremeléssel egyenlítődik ki, még akkor is, ha ezt állami kényszerrel korlátozzák. Az ellentmondás, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit termelünk, mással egyenlítődik ki: a pénz inflálódásával. És így hívja elő az ember állandóan a sztrájknak, az éhezésnek és az inflációnak ezt az ördögi körét.

Kuz: Azt kivéve, amikor a sztrájk a kapitalizmus értéktöbbletének számlájára megy.

Rak: Ez csak elmélet, merő absztrakció! Vegye elő egy tetszés szerinti ország tetszés szerinti gazdasági évkönyvét, és ossza el a jövedelmet a munkavállalók között, és látni fogja, hogy micsoda "rendkívüli" hányados jön ki. Ez a világ legellenforradalmibb hányadosa, és nekünk a legnagyobb titokként kell őrizni. Mert ha az elméleti osztandóból levonjuk a fizetéseket, és azokat az összegeket, amelyek a magántulajdonosok megszüntetéséhez szükségesek, úgy csaknem mindig passzív osztandó marad a proletároknak. Még kevesebb, ha a termelékenység csökkenését, és a minőség romlását is hozzávesszük.

Tehát az az állítás, hogy a sztrájk harc a proletariátus jólétéért, csak ürügy, hogy elősegítse a kapitalista termelés szabotálását. Ezzel egyesítjük a polgári és a proletár rendszer ellentmondásait, és így kettős fegyvert kovácsolunk a forradalom számára. Kézenfekvő, hogy ez magától nem következik be, mert szükséges egy szervezet, egy vezér és fegyelem. Nem támad önben gyanú, hogy a kapitalizmus híres belső ellentmondásait, különösen a pénzügyit, valaki megszervezheti? A bevezetés alapjaként emlékeztetem arra, hogy a proletár Internacionálé az infláció kiváltásában egy húron pendül a pénzügyi Internacionáléval. És ahol összhang van, ott egyezménynek is lennie kell. Ezek az ön saját szavai. (Figyelemre méltó, hogy az illuminátus szabadkőműves Rakovszkij mennyire világosan megjelöli, hogy a világ sorsát az önálló pénzhatalommá szerveződött nemzetközi pénzkartell irányítja, vagyis a pénzügyi Internacionálé. D. J.)

Kuz: Itt akkora képtelenséget látok, - vagy kísérletet egy új paradoxon felállítására, - hogy még csak el sem tudom képzelni. Úgy tűnik, mintha egyfajta kapitalista Internacionálé létezését akarná állítani egy másik vele rivalizáló kommunista Internacionáléval, a Kominternnel egyetemben.

Rak: Teljesen így van. Amikor a pénzügyi Internacionálét mondtam, pontosan azt személyesítettem meg, mint amikor Kominternt mond az ember. Ugyanakkor egy Kapinternt mégsem akarok elismerni, mert hiszen az ellenség...

Kuz: Ha azt akarja, hogy az időt szőrszálhasogatással és fantáziálgatással töltsük, akkor rossz pillanatot választott.

Rak: Azt hiszi talán, hogy a kedvenc rabszolganő vagyok az Ezeregy éjszaka meséiből? Aki estéről-estére arra használja a képzelőerejét, hogy megmentse az életét? Nem. Ha arra gondol, hogy elkalandozom, téved. De hogy odajussunk, ahová ki akartunk lyukadni, akkor először tisztába kell jönnie bizonyos dolgokkal, tekintve teljes tudatlanságát a "magasabb marxizmus" területén. Nem tekinthetek el egy ilyen kellő megvilágítástól, mert jól tudom, hogy a Kremlben képzetlenség uralkodik. Mondja, folytassam-e?

Kuz: Folytathatja, de megmondom Önnek nyíltan: ha csak fantáziálásról van szó, szórakozása igen rosszul fog végződni. A magam részéről figyelmeztettem önt.

Rak: Folytathatom, mintha semmit sem hallottam volna... Mivel ön a "tőke" skolasztikusa, és én szeretném felkelteni induktív adottságait, és ezért valami különösre szeretném emlékeztetni. Vegye figyelembe, hogy Marx micsoda éleslátással festi meg kora Angliájának fejletlen iparosításával szemben az egész jövőbeli óriási iparosítást, ahogyan analizálja és ostorozza, és amilyen visszataszítónak ábrázolja a gyárosokat. Az ön fantáziája - ugyanúgy, mint a tömegé, - ha megszemélyesíti a szörnyű "tőkét", ugyanazt látja, mint amit Marx lefestett: egy nagy hasú gyárost, akinek Havanna szivar füstöl a szájában, elégedetten böfög, és elcsábítja a munkás feleségét vagy lányát. Nem így van?

Másrészről emlékezzen Marx mérsékletére és polgáros derekasságára, amikor a pénzkérdést ecseteli. A pénz kapcsán nem jelennek meg híres belső ellentmondásai. A pénzügy, mint magában való egység, számára nem létezik, az ő szemében a kereskedelem és a pénzforgalom a gonosz kapitalista termelési rendszer következménye, amelynek teljesen alá van rendelve, és amely meghatározza.

A pénzkérdésben Marx reakciósnak mutatkozik, és az is volt, a legnagyobb meglepetésre, jóllehet, szeme előtt lebegett az ötágú csillag - a szovjet csillaghoz hasonló -, amely egész Európát fényével beragyogta: az öt Rothschild fivér a bankjaikkal. Ekkora felhalmozott tőke mellett, - amekkorát eddig nem ismert a világ, és amely vagyon méretei minden képzelőerőt felülmúlnak, - Marx elmegy észrevétlenül. Ez azért mégiscsak furcsa? Nem?

Talán Marxnak ebből a különös vakságából adódik az utóbbi idők forradalmainak egy közös jelensége. Mindannyian bizonyíthatjuk, hogy ha a tömeg hatalmába kerít egy várost vagy egy nemzetet, csaknem mindig babonás félelmet tanúsít a bankokkal és a bankárokkal szemben. Királyokat, tábornokokat, püspököket, rendőröket, papokat, és a gyűlölt kiváltságosok más képviselőit kivégzik, kifosztják. Felgyújtják a tudomány épületeit is. De mint gazdasági-szociális forradalmárok, respektálják a bankárok életét, és a pompás banképületeket sértetlenül hagyják. Tudomásom szerint egészen letartóztatásomig ma is ugyanez ismétlődik.

Nem tűnik mindez különösnek az ön számára? Nem tudom, észrevette-e a különleges hasonlóságot a nemzetközi pénzügy, és a nemzetközi proletariátus ügye között? Azt mondhatnánk, hogy az egyik a másik tükörképe.

Kuz: Miben látja a hasonlóságot ezeknél az annyira szemben álló dolgoknál?

Rak: Objektíve azonosak. Igen, amint már rámutattam, a reformisták, és az egész szakszervezeti jelenség által támogatott Komintern az, amely a termelés anarchiáját, az inflációt, a tömeg nyomorát és kétségbeesését előidézi. Másrészről a nemzetközi pénzügy teremt hasonló körülményeket, csak az előbbinek a sokszorosát, amelyet a magánpénzrendszer tudatosan vagy tudatlanul támogat. Most már elképzelhetjük az okokat, miért tussolta el Marx a pénzügy ellentmondásait, amelyek éles megfigyelése előtt nem maradhattak rejtve. A pénzügyben szövetségesre lelt, amelynek ténykedése objektívan tekintve forradalmi, és ez már akkoriban is rendkívüli jelentőségű volt.

Kuz: Kérem, folytassa.

Rak: Ahhoz, hogy tudjuk, hogy miként lett a pénzügyi Internacionálé a pénznek, ennek a mágikus talizmánnak az urává, amely egészen jelenünkig az emberek számára növekvő mértékben lett az, ami valamikor az isten és a nemzet volt. A pénz az a valami, ami tudományos érdeklődésben még a forradalmi stratégia művészetén is túltesz, mert művészet ez is, és forradalom ez is. Ezt akarom elmagyarázni önnek.

Amikor a történetírók és a tömeg szemét elvakította a francia forradalom lármája és sikere, a nép részeg volt a győzelemtől. A királyt a többi kiváltságossal együtt minden hatalmától megfosztották, ugyanakkor nem vették észre, hogy egy maroknyi ember, némán, óvatosan, feltűnés nélkül magához ragadta a királyság igazi hatalmát, egy mágikus, csaknem isteni hatalmat, akik ezt úgy birtokolták, hogy senki sem tudott róla. A tömeg nem vette észre, hogy idegenek ragadták magukhoz ezt a hatalmat, akik a tömegeket nemsokára sokkal keményebb szolgaságra kényszerítették, mint amilyenben a királyság alatt voltak, mert a király - vallási és erkölcsi kötöttsége, valamint balgasága miatt - képtelen volt ekkora hatalom gyakorlására. Ezért van az, hogy a király legnagyobb hatalmát olyan emberek ragadták magukhoz, akiknek erkölcsi, intellektuális és kozmopolita természete ezt megengedte, hogy így cselekedjenek. Természetesen ezek születésüktől fogva nem voltak keresztények, hanem kozmopoliták voltak.

Kuz: Mi lehet, az a mitikus hatalom, amelyet magukhoz ragadtak?

Rak: Kisajátították a pénzverés királyi jogát... Ne nevessen, mert különben azt kell hinnem, hogy ön nem tudja, hogy mi is valójában a pénz. Megkérem, hogy képzelje magát az én helyembe. Önnel szembeni helyzetem ahhoz az orvoséhoz hasonlít, akinek a bakteorológiát kell elmagyaráznia egy másik, Pasteur előtt elhunyt, és most életre keltett orvosnak. De tisztában vagyok az Ön tudatlanságával és megbocsátom. Egy olyan nyelv, amely olyan szavakkal zsonglőrködik, amelyek hamis képzeteket ébresztenek a dolgokról és a tettekről, nem közvetít valódi, pontos fogalmakat. A pénzt említettem - lelki szemei előtt természetesen a pénz fizikai alakja jelenik meg fémből vagy papírból. De nem ez a pénz! A forgalomban lévő tényleges pénz igazi anakronizmus. Amíg létezik, és forgalomban van, egy aktivizmus tartja fenn, mert praktikus fenntartani. A tényleges pénz ma már csak illúzió, puszta fikció.

Kuz: Egy ilyen briliáns paradoxon merésznek, csaknem költőinek nevezhető.

Rak: Ha akarja, briliáns, de nem paradoxon az, amit itt mondok. Én is tudom - és nevetni fog rajta -, hogy most még az államok, a királyok képeit vagy országcímereket nyomnak fémdarabokra vagy papírra -, de mit jelent ez ma már? A forgalomba a pénz nagy részét, a nagy tranzakciók részeit, a nemzeti vagyon biztosítékát - vagyis a pénz kibocsátását - megakadályozták azok az emberek, akikre céloztam. Bankkönyvi tételek, utalványok, csekkek, pénzváltás, forgatmány, leszámítolás, árfolyam, fizetés és állandóan fizetés. Ez olyan, mint egy áttört zuhatag, amely elárasztja a népeket. Mi volt ezzel szemben a fémpénz és a papírpénz? "Azok" (Rakovszkij így nevezi a nemzetközi pénzkartell hálózatának névtelenségbe burkolózó legfelsőbb irányítóit.) azonban igen finom pszichológusként - az általános tudatlanság biztosította büntetlenségükből kifolyóan - sokkal többhöz jutottak.

A tőkepénz óriási szériáján túl, hogy nagyságát a végtelenségig növeljék, és forgathatóságát a gondolat gyorsaságával ruházhassák fel, megalkották a kölcsönpénzt... Egy absztrakciót, egy kiagyalt fogalmat, egy számjegyet... Kölcsön... Hitel... Érti már? Mindez csalás. Hamis pénz törvényes árfolyammal!... Más szavakkal, hogy jobban megértessem magam, a bankok és a börzék, az egész pénzügyi rendszer egy gigantikus gépezet, amelyet azért találtak ki, hogy egy szörnyűség kerüljön a természetes folyamatok helyébe, - ahogyan ezt Arisztotelész nevezte, - hogy a pénz újra pénzt fialjon, azaz valami olyasmit tegyen, ami bűn a gazdasági élet ellen, és ami a pénzemberek esetében a büntető törvénykönyvek rendelkezéseibe is ütközik. Ez a valami az uzsorakamat.

Tudom, már mi lesz az ellenvetés. Az, hogy törvényesen tesznek szert kamatra. Még ha jogukban áll is mindez - és ez azt jelenti, hogy nagyon sok illeti meg őket -, ez a kamat akkor is uzsora marad, mert ezt a kamatot nem létező tőke után szedik csaló módon.

A bankok mindig olyan mennyiségű, csak számokban létező kölcsönpénzt hiteleznek, vagy tartanak a termelőgazdaságban forgalomban, amely ötször-százszor nagyobb, mint a fizikailag létező pénz.

Nem akarok azokról az esetekről beszélni, amikor a kölcsönpénz - ez a kiagyalt hamis pénz! - felülmúlja a bankok által összegyűjtött pénzt. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy valójában nem ez az igazi tőke, hanem egy nem létező tőke kamatozik, akkor még jogtalanabb a kamat szedése. A bankok - csaló módon - a valódi tőkének a sokszorosát kölcsönzik ki... És vegye figyelembe, kérem, hogy az a rendszer, amit itt bemutatok, még a legártatlanabb eszköz ahhoz, hogy hamis pénzt állítson elő.

Képzelje el, hogy néhány korlátlan hatalommal rendelkező ember tulajdonába kerülnek a reális javak. Ezek egyben korlátlan diktátorokká is válnának, vagyis a termelés és az elosztás egyedüli uraivá, és ezzel egyben a munka és a fogyasztás diktátoraivá is. Ha megengedi képzelőereje, gondolja ezt el világméretekben, és fel fogja ismerni a szociális és morális területen az anarchikus, tehát forradalmi hatást. Érti már?

Kuz: Nem, még nem értem.

Rak: Természetesen igen nehéz megérteni ezt a csodát.

Kuz: Csodát?

Rak: Igen, a csodát! Hát nem csoda az, ha egy faasztal katedrálissá változik? Ilyen csodát azonban az utóbbi évszázadban ezerszer megértek az emberek anélkül, hogy akárcsak megrezzent volna tőle a szempillájuk. Mert bámulatra méltó csoda az, hogy azok a bankok, amelyekben pénzükkel kereskedő, megvesztegethető uzsorások ültek valamikor, templommá változtak, amelyek a pogány-kor oszlopos stílusát utánzó homlokzatukkal ott díszelegnek a modern városok utcáin, és amelyekhez tódul a tömeg attól a hittől megszállva, hogy mindent lelkesen felajánljanak annak a pénznek nevezett istenségnek, amelyről azt hiszik, hogy a bankárok páncélszekrényeiben trónol, átadva magát isteni küldetésének, a kamat formájában való végtelen szaporodásnak.

Kuz: Ez a rothadó burzsoázia új vallása.

Rak: Az biztos, hogy vallás. A hatalom vallása!

Kuz: Ön tehát a gazdaság poétája.

Rak: Az embernek szüksége van költészetre, hogy fogalmat alkothasson a pénzügyekről, minden idők legzseniálisabb és legforradalmibb műalkotásáról.

Kuz: Ez téves nézet. A pénzügyet, ahogy Marx, de mindenekelőtt Engels definiálta, a kapitalista termelési rendszer határozza meg.

Rak: Így van, csak fordítva. A kapitalista termelés rendszerét a pénzügy határozza meg. Amit ezzel szemben Engels mond, sőt bizonyítani akar, az a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a pénzügy uralkodik a polgári termelés fölött. Nos ez úgy van, hogy Engels és Marx a pénzügyet a forradalom leghatalmasabb gépezetét - amelyhez képest a Komintern csak gyerekjáték -, nem akarja felfedni és megvádolni. Ellenkezőleg. Gazdasági tehetségüket felhasználva még egyszer "rejtjelezniük" kellett az igazságot a forradalom érdekében. És mindketten ezt tették.

Kuz: A történet nem új. Hasonlót, emlékszem, már Trockij is írt 10 évvel ezelőtt...

Rak: Mondja csak nekem...

Kuz: ...amikor kinyilvánította, hogy a Kominform konzervatív szervezet a New York-i tőzsdéhez képest, és a nagy bankárok a "forradalom kovácsai".

Rak: Igen, ezt mondta egy kis könyvben, amelyben megjósolta Anglia összeomlását. Valóban ezt mondta, és a következőket fűzte hozzá: "Ki űzi Angliát a forradalom útjára?" És ezt válaszolta: "Nem Moszkva, hanem New York."

Kuz: De ő állította azt is, emlékszik rá, hogy ha a New York-i pénzemberek készítik elő a forradalmat, akkor ez öntudatlanul történik.

Rak: Leon Trockijra is vonatkozik az az ok, amit megjelöltem, hogy Engels és Marx miért rejtjelezte az igazságot.

Kuz: Trockijban csak egy bizonyos - már eléggé ismert nézetet - becsülök, amellyel aztán meg is elégedett, miután kijelentette, hogy ezek a bankárok "ellenállhatatlanul, öntudatlanul teljesítik forradalmi küldetésüket."

Rak: És teljesítik küldetésüket annak ellenére, hogy Trockij ujjal mutat rájuk? Különös, hogy nem változtatnak rajta!

Kuz: A pénzemberek öntudatlan forradalmárok, ugyanis szellemi tehetetlenségük miatt nem látják a végső hatásokat.

Rak: Ön tényleg ezt hiszi? Azt hiszi, hogy ezek az igazi zsenik öntudatlanul cselekednek? Néhány idiótának tartja azokat az embereket, akiknek ma az egész világ engedelmeskedik? Ez megdöbbentő ellentmondás lenne.

Kuz: Mit akar ezzel mondani?

Rak: Egészen egyszerűen azt állítom, hogy ezek objektíven és szubjektíven, vagyis teljesen tudatosan forradalmárok. (A "forradalom" szó itt a nemzetközi pénzkartell irányítása alatt álló, monopolista világállam létrehozása érdekében folytatott politikai-gazdasági küzdelmet jelöli. D. J.)

Kuz: A bankárok? Megőrült?

Rak: Én nem. És ön? Gondolkozzon már el! Ezek a férfiak ugyanolyan emberek, mint ön meg én. Az, hogy pénz fölött rendelkeznek, hogy hitelezők, ez még nem jelenti a becsvágyuk végét. Ha valami kielégüléshez juttatja őket, az a hatalom utáni becsvágy. Miért ne éreznének ösztönzést az uralkodásra, a totális uralomra ezek a bankárok. Ugyanúgy, amint ön is, meg én is érzek.

Kuz: De ha ők már úgyis univerzális hatalommal rendelkeznek, ahogy ön hiszi - és most én is így teszek -, mit kívánhatnának még maguknak?

Rak: Már mondtam: a totális hatalmat. Egy olyan hatalmat, mint amilyennel Sztálin rendelkezik a Szovjetunióban, csak még nagyobbat, univerzálisat.

Kuz: Egy olyan hatalmat, mint Sztáliné? De fordított céllal.

Rak: A hatalom, ha valóban abszolút, csak egy lehet. Az abszolút fogalma kizárja a sokféleséget. Ennyiben annak a hatalomnak, amelyre a "Kapintern", és amelyre a "Komintern" törekszik, - mert mindkettő azonos, vagyis politikai területen akar hatásos lenni, - hasonlónak kell lennie. Az abszolút hatalom vagy öncél - vagy pedig nem abszolút hatalom. És a mai napig nem találták fel a totális hatalom más gépezetét, mint a kommunista államot. A polgári-kapitalista hatalom - még legfelsőbb fokán, a cézári szinten is, - korlátozott hatalom, mert amikor ez a hatalom az Ókorban elméletileg az istenség megtestesülése volt a fáraóknál és a császároknál, akkor a gazdasági élet még olyan primitív, és a technikai államapparátus még annyira elmaradott volt, hogy mindig maradt szabad terület, szabad mozgástér az egyes ember számára. Érti már, hogy azok, akik bizonyos értelemben már a föld népei és kormányai fölött uralkodnak, abszolút uralmat akarnak? Értse meg, ez az egyetlen, amit még nem értek el...

Kuz: Ez érdekes, mindenesetre őrültségnek tűnik.

Rak: Ez kisebb őrültség, mint amilyen Lenin őrültsége volt, aki arról álmodott, hogy a világot egy svájci tetőszobából uralja, vagy Sztáliné, aki hasonlóról álmodott egy szibériai fakunyhóban. A pénz urainak ilyesfajta becsvágya a New York-i felhőkarcolók magasából számomra sokkal természetesebbnek tűnik.

Kuz: Fejezzük be! Kik azok az "azok"?

Rak: Gondolja, hogy itt raboskodnék, ha név szerint tudnám, hogy kik?

Kuz: Miért?

Rak: Egészen egyszerű okból: aki "azokat" személyesen ismeri, azt nem hozzák olyan helyzetbe, hogy kényszeríthetnék arra, hogy megnevezze őket. Ez ennek az intelligens összeesküvésnek a legelemibb szabálya, ahogyan azt ön is tudja.

Kuz: Nem azt mondta, hogy bankárok?

Rak: Én nem. Emlékezzen! Mindig "nemzetközi pénzügyet" emlegettem, és mindig "azokat" mondtam, és nem többet. Ha informálnom kellene önt, csak tényeket mondanék, neveket nem, mert nem ismerek neveket. Azt hiszem, nem csalódik, amikor azt mondom, hogy "azok" nem tartoznak azok közé az emberek közé, akik hivatalok tulajdonosaiként, vagy a világpolitikában, vagy a bankok világában felbukkannak. Annyit megértettem Rathenau - a rapallói Rathenau - meggyilkolása óta, hogy a politikában és a pénzügyben csak közvetítőket használnak fel. Természetesen olyan embereket, akikben teljesen megbíznak, és akik ezerszeres módon garantált hűséggel viseltetnek irántuk. Így biztosak lehetünk, hogy a bankárok és a politikusok csak "azok" bábjai -, és elképzelhetjük, hogy milyen nagy lehet a hatalmuk, és mennyire ők az események személyes kezdeményezői.

Kuz: Jóllehet, ez érthető is, meg logikus is, de nem lehet, hogy indokolt tudatlansága csak bújócska az ön részéről? Személyes tapasztalatom és aktáim szerint, ön sokkal nagyobb szerepet játszott ebben az összeesküvésben, hogy ne tudjon többet. Nem gyanít talán mégis egy konkrét személyt "azok" közül?

Rak: De igen, csak talán nem hisz nekem. Azt feltételezem, hogy egy - hogy is mondjam? - misztikus személyiségű férfiról, vagy férfiakról van szó, egyfajta Ghandiról, de annak feltűnő alakja nélkül, a puszta hatalom misztikusáról. Nem tudom, ért-e engem? Tehát "azok" nevét és címét nem ismerem. Képzelje el, hogy Sztálin, aki ma az egész Szovjetuniót uralja, falak és testőrség nélkül élne, és nem rendelkezne több garanciával az életét tekintve, mint bármelyik polgár? Mi lenne ilyen esetben az az eszköz, amely megvédené a merénylettől? Csak a névtelenség védené meg. Ez az, amely minden összeesküvő eszköze, és ha még ráadásul olyan sok hatalommal rendelkezik, mint Sztálin, akkor különösen!

Kuz: Van logika abban, amit mond, de mégsem hiszek önnek.

Rak: Higgye el, nem tudok többet! Ha tudtam volna, milyen boldog lennék ma! Nem itt ülnék, hogy az életemet védelmezzem! Teljesen megértem a kérdéseit és a szükségszerűséget, amit a rendőri foglalkozás alapján érez, hogy valami kézzel foghatót szedjen ki belőlem. Az ön megelégedésére, és arra is, mert a célhoz szükséges, amelyet mindketten el kívánunk érni, meg fogom tenni a tőlem telhetőt, hogy orientáljam önt. (Rakovszkij arra utal, hogy Kuzmin ígéretet tett életének a megmentésére, ha megfelelő információkat ad neki, és rajta keresztül Sztálinnak, akinek ez a részletes kihallgatási jegyzőkönyv továbbítva lett. D. J.)

Tudja, hogy a meg nem írt történelem, amelyet csak mi beavatottak ismerünk, az első Internacionálé megalapítójának, Adam Weishauptnak, nevét csak titokban közli? Emlékszik egyáltalán a nevére? Az Illuminátusok néven ismert szabadkőműves páholy vezére volt. Az Illuminátus nevet Weishaupt a másik keresztényellenes és kommunista összeesküvés korától, a gnosztikától kölcsönözte. Amikor ez a nagy forradalmár, szemita és ex-jezsuita, aki a francia forradalom győzelmét előre látta, elhatározta (vagy megbízták - főnöke, a nagy filozófus Moses Mendelsohn volt), hogy alapít egy szervezetet, amely titkos, és amelynek a francia forradalmat - politikai céljain túl - tovább kell fejlesztenie, hogy átalakuljon olyan szociális forradalommá, amelynek célja a kommunizmus létrehozása. Ezekben a hősi időkben óriási veszélyt jelentett volna, akárcsak célként is megnevezni a kommunizmust.

Ezért van az összes megelőző intézkedés, vizsga és misztérium, amelyekkel Weishauptnak az Illuminátusokat körül kellett vennie. Még hiányzott egy évszázad, amíg börtön és kivégzés veszélye nélkül, nyilvánosan kommunistának vallhatta magát valaki.

Ami nem ismeretes, az Weishauptnak és híveinek az első Rothschildokhoz való kapcsolata. E híres bankárok vagyona eredetének titka azzal magyarázható, hogy ők voltak az első Komintern kincstárnokai. Számos jel utal arra, hogy amikor ez az öt fivér maga között felosztotta Európa pénzügyi birodalmát, egy titokzatos hatalom segített nekik mesés vagyonukat összegyűjteni. Ezek a segítők lehettek az első kommunisták, akik a bajor katakombákból egész Európában szétszóródtak.

Mások azt mondják, amit nagy valószínűséggel el is hiszek, hogy a Rothschildok nem a kincstárnokai, hanem a vezetői voltak ennek a titkos kommunizmusnak. Ez a felfogás arra a biztos tényre támaszkodik, hogy Marx, valamint az első kommunisták, azaz a most már nyilvános Internacionálé legfőbb vezetői, köztük Heine és Herzen, báró Lionel Rothschildnak engedelmeskedtek, akinek a forradalomról alkotott képét Disraeli angol miniszterelnök írta meg regényében. Főhősét, Sidoniát, Lionel Rothschildról mintázta, aki multimilliomosként számtalan kémet, carbonarit, szabadkőművest, titkos zsidót, cigányt és forradalmárt ismert, és akinek parancsolt.

Mindez fantasztikusnak tűnik, de bizonyított, hogy Sidonia az öreg Nathan Rothschild fiának idealizált képét jeleníti meg, amit bizonyít az a harc, amit megnyert. Ha minden igaz, ami ezekből a tényekből leszűrhető, akkor most már nevén nevezhetjük annak a felhalmozásnak az óriási gépezetét, amelyet a nemzetközi pénzügy képvisel. Ez egyenlő azzal a gépezettel, amely a forradalmi Internacionálét létrehozta.

Valami zseniális. A kapitalizmussal érhető el a tőke legnagyobb mértékű felhalmozása, ami a proletariátust munkavállalásra kényszeríti, kétségbeesésbe kergeti, és egyidejűleg egy olyan szervezetet hoz létre, amelynek a proletariátust egyesítenie kell, hogy a forradalomba hajtsa. Ez lenne a történelem legkiemelkedőbb eseménye. És ami még több: emlékszik az öt Rothschild fivér anyjának arra a mondatára, hogy "ha a fiaim nem akarnák, nem lenne háború." Azaz ők voltak a döntőbírák háború és béke fölött, és nem a császár.

El tud képzelni egy ilyen kozmikus jelentőségű tényt? Nem látja már itt a háborút a maga forradalmi funkciójában? Háború - kommün! Tehát azóta, minden háború egy óriási lépés a kommunizmus felé. Mintha egy titokzatos hatalom elégítette volna ki Lenin kívánságát, amit Gorkijnak kifejtett. Emlékezzen 1905-re és 1914-re!

Legalább azt ismerje el, hogy abból a három emelőből, amelyek a világot a kommunizmusba emelik, kettőt nem képes kezelni a proletariátus. Sem a harmadik Internacionálé, sem a Szovjetunió, amely akkor még nem is létezett, nem idézett elő, és nem viselt háborúkat. De a háborút a száműzetésben lévő maroknyi bolsevik sem tudta kiváltani, bármennyire is kívánta. Ez világos, mint a nap. És még kevésbé tudta és tudja az Internacionálé, vagy a Szovjetunió, a tőkének ezt az óriási felhalmozását, és a kapitalista termelés nemzeti és nemzetközi anarchiáját elérni. Ez akkora anarchia, amely képes óriási mennyiségű élelmiszert elégetni, ahelyett, hogy az éhező embereknek adná, és képes arra, amelyet Rathenau így fogalmazott meg: "Odáig hasson, hogy a félvilág szart termeljen, és a világ másik felének azt meg kelljen vennie."

Végül a proletariátus nem írhatja a maga javára a négyzetesen emelkedő inflációt, az elértéktelenedést, az értéktöbbletet, a nem pénzügyi takaréktőke, és a nem uzsoratőkének minősülő pénz folyamatos elrablását, a vásárlóerő állandó süllyedését se, amely így biztosan vezet a forradalom tulajdonképpeni ellenségének, a középosztálynak az elnyomorodásához. Tehát nem a proletariátus kezeli a háború és a gazdaság mozgató emeltyűit. A proletariátus kétségtelenül a harmadik mozgató, az egyetlen látható és feltűnő, amely a végleges támadást intézi a kapitalista állam erődítménye ellen, és be is veszi. Biztos, hogy beveszi, ha "azok" kiszolgáltatják neki.

Kuz: Újra azt mondom, hogy mindannak, amit ön oly irodalmian ábrázol, annak neve van, és már unalomig ismételgettük beszélgetésünk során, hogy az nem más, mint a kapitalizmus belső ellentmondása. És ha van egy akarat és egy akció, ahogy ön állítja, amely idegen a proletariátus számára, akkor most felszólítom, nevezzen meg nekem konkrétan ilyen eseteket.

Rak: Meg lesz elégedve eggyel? Nos, "azok" izolálták politikailag a cárt az orosz-japán háború idején, és az Egyesült Államok pénzelte Japánt, pontosabban szólva Jacob Schiff, a Kuhn és Társa Bankház főnöke, amely a Rothschild-ház New York-i érdekeltsége. Olyan nagy volt a hatalma, hogy elérte: az ázsiai gyarmati sorban tengődő népek azt az idegengyűlölő Japánt támogatták, amelynek idegengyűlöletét most Európa is tapasztalhatja.

A hadifogoly-táborokból a legjobb harcosok jöttek Pétervárra, akiket Amerikából küldött forradalmi ügynökök képeztek ki, miután engedélyt kaptak erre Japántól, azokon a bankárokon keresztül, akik Japánt pénzelték. Az orosz-japán háború a cár seregeinek megszervezett vereségével idézte elő az 1905-ös forradalmat, amely megbukott ugyan, de közel volt a győzelemhez. Ha a győzelem nem is adatott meg ennek a forradalomnak, mégis megalkotta a szükséges politikai feltételeket az 1917-es győzelemhez.

Olvasta Trockij életrajzát? Emlékszik forradalmársága első idejére? Még ifjonc, aki szibériai száműzetése után emigránsoknál tartózkodik Londonban, Párizsban és Svájcban. Lenin, Plehanov és Martov csak sokat ígérő kezdőnek tartja. De már az első szakadásnál független merészel maradni, és ő akar az egyesülés döntőbírája lenni. 1905-ben még csak 25 éves, és már egyedül tér vissza Oroszországba, párt és saját szervezet nélkül. Olvassa el Sztálin ki nem "tisztogatott" tudósítását az 1905-ös forradalomról, vagy Lunacsarszkij tudósításait, aki nem volt trockista. Pétervárott Trockij állt a forradalom élén - ez az igazság. Presztízzsel és népszerűséggel csak ő kerül ki a forradalomból. Nem Lenin, Martov, vagy Plehanov nyerte meg, és tartotta életben a forradalmat. - Hogyan és miért emelkedik fel az ismeretlen Trockij, és nyer azonnal hatalmat a legidősebb és legtekintélyesebb forradalmárok fölött? Egész egyszerűen azért, mert megházasodott. Vele jön Oroszországba felesége, Szedova. Tudja ki ez a nő? Annak a Jivotovskynak a lánya, aki szoros összeköttetésben állt a Warburg bankárokkal, Jacob Schiff vagyonának résztulajdonosaival és rokonaival, vagyis azzal a pénzügyi csoporttal, akik Japánt is pénzelték, és Trockijon keresztül az 1905-ös forradalmat is finanszírozták. Itt van tehát annak az oka, hogy miért kerül Trockij azonnal a forradalmi lépcsőfok tetejére. És ez a kulcsa Trockij valódi személyiségének.

De ugorjunk 1914-re. Az osztrák trónörökös elleni merénylet mögött Trockij áll, és ez a merénylet váltja ki az európai háborút. Valóban azt hiszi, hogy merő véletlen volt a merénylet és a háború? Ahogy azt egy cionista kongresszuson Lord Mechett mondta? Analizálja az oroszországi hadjárat fejlődését a "nem-véletlen" fényében! A vereség előidézése mestermű. A cárnak nyújtott segítséget a szövetségesek úgy szabályozták és adagolták, hogy az a szövetségesek követeinek érvet szolgáltatott ahhoz, hogy II. Miklóst az egyik öngyilkos támadás után a másikra késztessék. Ostobaságát tekintve egyébként ez nem is volt nehéz. Az orosz hústömeg óriási volt, de ez csak mellékes szerepet játszhatott.

Szervezett támadások vezettek a forradalomhoz. Amikor minden oldalról forradalom fenyeget, ez recept a demokratikus köztársaság megteremtéséhez. A küldöttek köztársasága bejelenti, hogy büntetlenséget biztosít a forradalmároknak. Valami még azonban hiányzik. Kerenszkijnek egy további gyilkos támadást kell elrendelnie és keresztül vinnie, hogy ezzel felforduljon a demokratikus forradalom. Még Kerenszkijnek kell véghezvinnie, és befejeznie az állam átadását a kommunistáknak. Trockij így "észrevétlenül" átveheti az egész államapparátust. Micsoda különös vakság! Ez a sokat megénekelt októberi forradalom valósága: a bolsevikok átvették a hatalmat, amelyet "azok" kiszolgáltattak nekik.

Kuz: Ön tehát azt meri állítani, hogy Kerenszkij Lenin tettestársa volt?

Rak: Leniné nem, hanem Trockijé. Jobban mondva: "azoké"!

Kuz: Abszurdum!

Rak: Nem képes felfogni? Éppen ön nem? Ezen igen csodálkozom. Ha ön kémként elérné, hogy az ellenséges erőd parancsnoka legyen - nem nyitná meg azoknak a támadóknak a kapukat, akiket valóban szolgál? Nem lenne akkor több egy közönséges legyőzöttnél, vagy fogolynál? Talán nem tenné ki magát annak a veszélynek, hogy az erőd megtámadása során meghal, mert egy támadó, aki az egyenruháját nemcsak maszknak tartja, önt igazi ellenségnek tekinti? Higgye el nekem, emlékmű és mauzóleum nélkül, a kommunizmus többet köszönhet Kerenszkijnek, mint Leninnek.

Kuz: Ezzel azt akarja mondani, hogy Kerenszkij tudatosan és önszántából hagyta magát legyőzni.

Rak: Igen, ez teljesen nyilvánvaló számomra. De még ennél is többet mondok önnek: tudja ki pénzelte az októberi forradalmat?

"Azok" pénzelték, pontosan azokon a pénzembereken keresztül, akik Japánt és az 1905-ös forradalmat is pénzelték. Jacob Schiff és a Warburg fivérek, azaz a bankok nagyszövetsége. Köztük az öt Federal Reserve Bank egyike, valamint a Kuhn, Loeb és Társa Bank, amelyben más európai és amerikai bankárok is részt vettek, olyanok, mint Guggenheim, Hanauer, és Aschberg, a stockholmi "Nya Banktól".

"Véletlenül" ott voltam Stockholmban, és részt vettem a pénzek átutalásában. Amint Trockij megérkezett, én voltam az egyetlen, aki a forradalom részéről részt vett ebben. De végre jött Trockij, ezt hangsúlyoznom kell, mert a szövetségesek kiutasították Franciaországból a vereségért elkövetett tevékenysége miatt, és ugyanezek a szövetségesek szabadon engedték, hogy a szövetséges Oroszországban a vereségért ügyködjön. Ez megint csak egy véletlen?

Ki tette ezt? Ugyanazok, akik elérték, hogy Lenin keresztül utazhasson Németországon. "Azok" el tudták érni Londonban, hogy Trockijt - a védelem szétbomlasztóját - kihozták egy kanadai táborból, és azt is el tudták intézni, hogy amerikai útlevéllel az összes szövetséges ellenőrző ponton keresztülutazhatott. Mások, köztük Rathenau, elintézte Lenin keresztülutaztatását az ellenséges Németországon.

Ha egyszer majd előítéletek nélkül tanulmányozhatja a forradalom és a polgárháború történetét, olyan rendőrségi vizsgálat szellemében, mint amilyenre csak ritkán kerül sor, akkor az események lefolyásában, valamint az egyes részletekben, - sőt még bizonyos anekdotikus vonatkozásokban is - egy egész sor igen meglepő "véletlent" fog találni.

Engedje meg, hogy lezárjam ezt a történetet, hogy mindketten levonhassuk a tanulságot. Lenin tehát fenntartás nélkül engedi működni Trockijt, amikor az Petrográdba érkezett. Ahogy azt Ön is jól tudja, a két forradalom idején igen mély volt a véleménykülönbség kettőjük között. A forradalom győzelmének azonban Trockij a mestere, ha akarja ezt Sztálin, ha nem. Miért? Ennek titkát Lenin felesége, Krupszkaja őrizte meg. Ő tudta, ki is valójában Trockij. Lenint is Krupszkaja győzte meg, hogy vegye fel Trockijt munkatársai közé. Különben Lenin Svájcban maradt volna leblokkolva, és már ez a tény is óriási indíték volt a számára.

Hasonlóan annak tudata is, hogy Trockij mekkora segítséget hozott a forradalomnak. Lenin tisztában volt vele, hogy Trockij jelenléte pénzt és hatalmas nemzetközi segítséget jelent. Ezt bizonyította a leplombált vagon is. (Itt Rakovszkij arra az utazásra céloz, amikor a német titkosszolgálat Lenint és társait átutaztatta a háborúban álló Németországon, hogy Helsinkin keresztül Szentpétervárra mehessenek. - D. J.)

A baloldali forradalmi szárny egysége, vagyis a szocialistáké, a forradalmároké és az anarchistáké nem a jelentéktelen bolsevik párt, hanem Trockij műve volt, és nem Lenin hajlíthatatlansága hozta létre. Nemhiába volt a "pártnélküli" Trockij igazi pártja a zsidó "proletariátus" régi "szövetsége", amelyből a forradalom összes ága származik Oroszországban, és amelynek ez a kör adta a vezetőinek a 90%-át. Természetesen nem a hivatalos és nyilvános "szövetség", hanem az összes szocialista pártban jelenlévő titkos "szövetség" az, amelyeknek minden vezetője ennek a rejtett szövetségnek a vezetése alatt áll.

Kuz: Kerenszkij is?

Rak: Kerenszkij is, és még néhány nem szocialista pártvezér. A polgári pártok vezetői.

Kuz: Ezek mennyiben?

Rak: Elfelejti a szabadkőművesség szerepét a forradalom első polgáridemokratikus szakaszában?

Kuz: Azok is a "szövetség"-nek engedelmeskedtek?

Rak: Mint közvetlenül felettük álló fokozatnak, de a valóságban "azoknak" engedelmeskedtek. (Mint már többször jeleztük: Rakovszkij a nemzetközi pénzhatalom legfelsőbb és névtelenségbe burkolózó, szupertitkos vezetőit "azoknak" nevezi. "Azok" irányítják a szabadkőművesség különböző irányzatait is, amelyek viszont a szocialista mozgalomban működő titkos szövetség irányítói. - D. J.)

Kuz: A marxista hullám ellenére, amely feltornyosulva az ő jogaikat és életüket fenyegette?

Rak: Mindezek ellenére! Természetesen nem látták a veszélyt. Vegye figyelembe, hogy minden szabadkőműves többet látott a képzelőerejével, meg volt győződve, hogy többet lát, mint ami igaznak bizonyult, mert valóságosnak képzelték azt, amit kívántak. Ezért vannak jelen a szabadkőművesek növekvő számban a polgári nemzetek kormányaiban és az államvezetésben. Számukra ez a tény társaságuk politikai hatalmának a bizonyítéka. Vegye azt is figyelembe, hogy abban az időben az összes szövetséges nemzet kormányzó politikusai - egészen kevés kivétellel - mind szabadkőművesek voltak. Ez igen fontos érv volt a számukra. Abban a biztos hitben ringatták magukat, hogy ez a forradalom a francia típusú polgári forradalomba torkollik majd.

Kuz: Az 1917-es évről most lefestett kép alapján igen ravasznak kellett lenniük, ha azt hitték...

Rak: Azok is voltak. És azok ma is. Csakhogy a szabadkőművesek nem fogták fel azt az első világos leckét, mégpedig a Nagy Forradalomét, (az 1789-es francia forradalomra utal. D. J.) amelyben fontos forradalmi szerepet játszottak, és amely a legtöbb szabadkőművest felfalta, élén nagymesterükkel, Fülöp orleáni herceggel. De vérpadra juttatta testvérét, a királyt, aki szintén szabadkőműves volt, aztán a girondistákat, a hébertistákat, a jakobinusokat... és ha néhány túlélte, az életét csak Bonaparte Napóleonnak és a Brumaire-ben végrehajtott puccsának köszönhette.(Brumaire a francia forradalom által bevezetett új naptárban az október. 22-től november. 20-ig terjedő hónap, a "ködös" hónap. I. Napóleon 1799. Brumaire 18-án államcsínyt hajtott végre, amely megvetette katonai diktatúrájának alapját. D. J.)

Kuz: Ezzel azt akarta mondani, hogy a szabadkőművesség arra van ítélve, hogy a forradalom kezétől pusztuljon el, amelyet saját maga idézett elő?

Rak: Egészen pontosan... Ön most egy szigorúan titokban tartott igazságot fogalmazott meg. Én szabadkőműves vagyok. Tudta? Vagy nem? Hát jó. Elmondom Önnek a nagy titkot, amit mindig megígérnek a szabadkőműveseknek, hogy majd lelepleznek előttük, de sem a huszonötödik, sem a harmincharmadik, sem a kilencvenharmadik, de még a legmagasabb fokozat rítusában sem árulnak el nekik. Én ismerem a titkot. Természetesen nem azért, mert szabadkőműves vagyok, az kevés lenne, hanem azért, mert "azokhoz" tartozom származásilag: zsidó vagyok. (A politika és pénzgazdaság nem nyilvános terének - a láthatatlan hatalom döntéshozó hálózatának - több tekintélyes kutatója szerint, "azok" elsősorban nem az etnikai vagy vallási hovatartozás, hanem a kamatszedő magánpénzrendszer kialakításában és fenntartásában, valamint az ebből származó hatalom megszerzésében és megtartásában való közös érdekeltségük alapján működtetik formális és informális szervezeteiket, kapcsolati-hálójukat. Ezért tárgyi tévedésnek tekinthető a privát-pénzmonopólium szervezett magánhatalmát, és e hatalom világuralmi törekvéseit egyetlen néphez vagy etnikumhoz kapcsolni. A pénzhatalom hálózatában ugyanis szinte minden nép és etnikum vagyonos elitje megtalálható. Úgy tűnik, hogy Rakovszkij itt túlértékeli zsidó származásának a jelentőségét. D. J.)

Kuz: És mi ez a titok?

Rak: A szabadkőművesek egész képzése, és a szabadkőművesség egészének célja arra irányul, hogy különböző ürügyek alatt, mint amilyen, pl. a Francia Forradalom hármas jelszava, (Rakovszkij itt a "szabadság, egyenlőség, testvériség", soha komolyan nem gondolt és soha meg nem valósított, manipulációs célokra kitalált jelszavára utal. D. J. ) megteremtsék a szükséges feltételeket a kommunista forradalom számára, hogy azok rendelkezésre álljanak. És mivel a kommunista forradalom a burzsoázia egész osztályának, és a burzsoázia minden vezetőjének a fizikai likvidálását helyezi kilátásba, a szabadkőművesség valódi titka a szabadkőművességnek, mint szervezetnek, az önfelszámolása, és minden valamiképpen jelentős szabadkőművesnek a fizikai öngyilkossága.

Nos, érti már? Ha a szabadkőművesre ilyen vég, ilyen sors vár, miért van szükség a misztériumokra és a teátrális jelenetekre és más egyéb "titkokra"? Hogy az igazi titok rejtve maradjon. Ha alkalma nyílik egy bármilyen jövendőbeli forradalomban erre, ne mulassza el megfigyelni annak a szabadkőművesnek a rémült és ostoba arckifejezését, aki elkezdi felfogni, hogy a forradalom kezétől kell meghalnia. Hogy fog sivalkodni és hivatkozni a forradalomért kifejtett érdekeire. Az lesz ám a cirkusz, amin majd meg kell halni -, de a nevetéstől!

Kuz: És még tagadja a burzsoázia született ostobaságát?

Rak: Mint osztályét igen, de bizonyos részének ostobaságát nem. A bolondok házának léte még nem bizonyítja azt, hogy az őrültség általános jelenség. A szabadkőművesség is lehet a bolondok háza, de csak a szabadságban.

Továbbmegyek. Ha győzött a forradalom, végbemegy a hatalomátvétel. Fellép az első probléma: a béke és vele együtt az első szakadás a párton belül, amelyben a koalíció azon erői vesznek részt, amelyek hatalmon vannak. Nem akarok belemenni annak a harcnak a részleteibe, amely Moszkvában a Breszt-litovszki béke hívei és az ellenzék között zajlott le, mert ez már régóta jól ismert. Csupán arra akarok utalni, hogy a későbbi, ún. trockista ellenzék, akiket már likvidáltak és azok, akiket majd még likvidálni fognak, már ott megmutatkozott.

Mindannyian ellenezték a békeszerződés aláírását. Ez a béke, tévedés volt, Lenin öntudatlan árulása a nemzetközi forradalommal szemben. Képzelje el, ha bolsevikok ültek volna Versailles-ban a békekonferencián, és később a Népszövetségben. Fegyveres erővel kovácsolták volna meg a németek szovjet államát. Európa térképe ma egészen másként nézne ki.

De Lenin megrészegülve a hatalomtól, és Sztálintól is támogatva, aki már szintén ittas volt a parancsolási lehetőség alkoholjától, követve a párt nemzeti orosz szárnyát, fizikai erőszakkal vitte keresztül az akaratát. Így született meg a "szocializmus egy országban", tehát az, amit ma Sztálin mindenek fölé emel. Természetesen volt harc, de csak olyan formában és mértékben, amely nem tudta szétrombolni a kommunista államot. Az ellenzék számára ez máig érvényes előfeltétel. De ez volt első csődünk oka, és minden későbbi sikertelenségünké is. Van azonban egy kíméletlen rejtett harc is, hogy ne veszélyeztessük részvételünket a hatalomban. Összeköttetései révén Trockij megszervezte Kaplan merényletét Lenin ellen. (1918. aug. 30-án Dora Kaplan szociálforradalmár - esszer - nő pisztolylövésekkel súlyosan megsebesítette Lenint. D. J.) Trockij parancsára ölték meg Blumkin Mirbach követet. Spiridonova és szociálforradalmárai államcsínye szintén Trockij közreműködésével történt. Erre a célra kiszemelt embere minden gyanú felett állt, ő volt az a Rosenblum, egy litván zsidó, aki O'Reilly néven az angol Intelligence Service egyik legjobb kémeként ismeretes. A választás azért esett Rosenblumra, mert csak angol kémként volt ismert, tehát a merénylet vagy összeesküvés meghiúsulása esetén sem Trockijt, sem bennünket nem lehetett volna felelőssé tenni, hanem Angliát. Ez így is történt.

A polgárháború arra kényszerített minket, hogy feladjuk az összeesküvési és terrorista módszereket. Az, hogy Trockij lett a Vörös Hadsereg szervezője és vezetője, azt a lehetőséget kínálta nekünk, hogy az igazi államhatalom a mi kezünkben legyen. A szovjet haderő, amely szakadatlanul hátrált a "fehérek" elől, és Szovjet-Oroszország területét a régi moszkvai nagyhercegség egykori területére hagyta zsugorodni, egyszerre csak győzedelmeskedni kezdett, mintha valami csoda történt volna. Miből gondolja, hogy mindez csodával határos módon, vagy egyszerűen csak véletlenül történt így? Amikor Trockij átvette a Vörös Hadsereg parancsnokságát, már kezében volt a szükséges erőszakszervezet ahhoz, hogy a hatalmat megragadja. A győzelmek az ő presztízsét és az ő hatalmát erősítették, a "fehéreket" most már le lehetett győzni. Valóban elhiszi azokat a hivatalos állításokat, hogy a szovjet győzelem minden csodája a közepes, rosszul felfegyverzett, fegyelmezetlen Vörös Hadseregnek tulajdonítható?

Kuz: Hát ki másnak lenne az érdeme?

Rak: 90%-ig "azok" javára írandó. Nem szabad elfelejtenie, hogy a fehérek a maguk módján "demokratikusak" voltak. Közéjük tartoztak a mensevikek és minden régi liberális párt maradéka. A fehéreken belül - tudva vagy tudatlanul - "azoknak" mindig igen nagy erők álltak a szolgálatukra. Amikor Trockij átvette a parancsnokságot azt a feladatot kapták, hogy rendszeresen árulják el a fehéreket, és egyidejűleg azt ígérték nekik, hogy előbb vagy utóbb tagjai lehetnek a szovjet kormánynak. Ivan Majszkij volt az egyike ezeknek az embereknek, azon kevesek egyike, akinek beváltották ez irányú ígéretüket, de csak azért, mert Sztálin meggyőződhetett a hűségéről. Amikor a Fehér Hadseregen belüli szabotázs párosult a fehér generálisoknak nyújtott pénzügyi segítség fokozatos csökkenésével, akik ezen túlmenően sajnálatra méltó idióták is voltak, akkor egyik vereséget a másik után szenvedték el.

Végre felvette Wilson a híres 14 pontjába a hatodikat, amely elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a "fehérek" minden Szovjet-Oroszország elleni kísérletének véget vessen. A polgárháború alatt Trockijt szemelték ki Lenin utódjának. Ehhez nem fér kétség. Az öreg forradalmár már meghalhatott dicsőségben. Megúszta Kaplan golyóját, de nem élte túl azt a burkolt halálba-segítést, amelyet alkalmaztak ellene.

Kuz: Trockij rövidítette meg Lenin életét? Ez lenne a szenzáció az Ön bírósági tárgyalására? Nem Levin volt, aki Lenint kezelte?

Rak: Trockij? Talán beleavatkozott. De az biztos, hogy tudott róla. A technikai kivitelezés és a vele járó dolgok? Ki tudja ezt? - "Azoknak" annyi csatornájuk van, amelyeken elérhetik céljukat.

Kuz: Mi lenne, ha Lenin rafinált meggyilkolása, amely elsőrendű ügy a maga nemében, egy következő per tárgya lenne? Mit gondol, Rakovszkij, mellékesnek tűnik Önnek az előidéző? Természetesen, ha ez a beszélgetés köztünk kudarcba fullad...a technikai rész Önre, mint orvosra igen jól illik.

Rak: Ezt nem tanácsolnám Önnek. Inkább ne nyúljon az ügyhöz. Ez magára Sztálinra is túl veszélyes. A propagandájukkal azt csinálhatnak amit akarnak, de "azoknak" is meg van a propagandájuk, és az sokkal hatalmasabb. Sokkal erősebb bizonyíték áll rendelkezésre, mint bármilyen más beismerés, amelyet Levintől, tőlem vagy bárki mástól kicsikarnának. A "Cui prodest?" (vagyis: Kinek jó ez?) Sztálinban látja Lenin gyilkosát.

Kuz: Mit akar ezzel mondani?

Rak: Azt, hogy a klasszikus csalhatatlan szabály, amellyel fel lehet fedni a gyilkost, így szól: azt kell kideríteni, kinek van hasznára a gyilkosság. És Lenin esetében Sztálin, az Ön főnöke az, akinek ez jól jött. Gondoljon erre, és ne tegye ezeket a közbevetéseket, amelyek zavarnak, és nem engedik, hogy végezzek.

Az nyílt titok, hogy amikor nem Trockij lett Lenin utódja, nem emberi erő volt az, amely ezt megakadályozta. Lenin utolsó betegsége idején a hatalom összpontosulása nagyobb volt Trockij kezében, mint amire szüksége volt. Már a kezünkben volt Sztálin halálos ítélete. Az a levél, amelyet Krupszkaja préselt ki férjétől, egy olyan diktátor kezében, mint Trockij, elegendő lett volna mostani főnöke ellen, hogy likvidálja őt. De egy ostoba véletlen - mint látni fogja - minden tervünket megsemmisítette. Trockij ugyanis véletlenül megbetegedett a döntő pillanatban, amikor Lenin meghalt, és hónapokon keresztül képtelen volt bármilyen tevékenységet kifejteni.

Ez az a bizonyos hátrány, - minden előny mellett -, amikor minden egy személyre koncentrálódik. Természetes, hogy Trockij, akit a feladat megvalósítására képeztek ki, hirtelenjében nem improvizálhatott. Senki közülünk, sem Zinovjev, sem Kamenyev nem rendelkezett azzal a képzettséggel, de a szükséges eszközök sem voltak kéznél. Ezeket Trockij féltékenységből, hogy ne legyen helyettesíthető, senkinek sem akarta átengedni.

Amikor tehát Lenin halálakor szembekerültünk Sztálinnal, aki titokban lázas tevékenységet folytatott, látnunk kellett a Központi Bizottságban a vereség bekövetkezését. Kényszerűségből azt a megoldást rögtönöztük, hogy azt, aki felkínálkozott, hogy Sztálinhoz csatlakozik, sztálinistábbnak kellett nyilvánítanunk, mint magát Sztálint, vagyis eltúlozni és szabotálni. A többit ismeri. A Sztálin elleni földalatti harcunkat és ismétlődő csődünket Sztálinnal szemben, aki a rendőrművészet példátlan zsenijének bizonyult. (Sztálin rendőrművészeti "zsenialitása" elsősorban abban állott, hogy a politikai rendőrségre időben rátette a kezét, és így lényegében egy magánhadsereggel rendelkezett riválisaival szemben a hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben. Ehhez járult cinikus gátlástalansága, amellyel kiérdemelte egyes életrajzíróitól a "kaukázusi gengszter" minősítést. D. J. )

Még ennél is több, hogy Sztálin, aki talán nemzeti aktivizmusból oroszságát hangsúlyozza (grúz létére, D. J.), egy olyan kört hívott életre maga körül, amelyet nekünk ki kellene irtani, mert a nemzeti kommunizmus ellentétben áll az internacionalista kommunizmussal, amelyet mi képviselünk. Sztálin az Internacionálét a Szovjetunió szolgálatába állítja, s mivel a Szovjetunió őt szolgálja, így lényegében a saját maga szolgálatába.

Ha történelmi párhuzamot akarunk találni, akkor a bonapartizmusra kell utalnunk, és ha egy hasonló személyiséget akarunk keresni, mint Sztálin, akkor nem találunk hozzá hasonlót a történelemben. De azt hiszem, talán mégis van egy párhuzam. Ha két alakot vetünk egybe, Fouchet és Napóleont. Az utóbbinál hagyjuk el életének második felét, a mellékeset, az egyenruhát, a katonai hierarchiát, a koronát, mindazokat a dolgokat, amelyek úgy tűnik, nem hozzák Sztálint kísértésbe, s amelyek együttesen sem eredményezik Sztálint. Ehelyett vegyük a legfontosabbat: annak a forradalomnak a megfojtását, amelyet Sztálin nem szolgál, hanem amelyből kiszolgálja magát, amellyel államát a legrégibb orosz imperializmussal teszi egyenlővé, mint Napóleon esetében a gall imperializmus, továbbá egy olyan arisztokrácia megteremtését, amely nem katonai, mert Sztálin még nem aratott győzelmet, hanem csupán bürokratikus-rendőri szintű...

Kuz: Elég, Rakovszkij! Nem azért van itt, hogy trockista propagandát folytasson. Rátér-e végre a lényegre?

Rak: Természetesen rá fogok térni, de csak akkor, ha már elértem, hogy fogalmat alkot "azokról", akikkel Önöknek gyakorlatilag és konkrétan számolniuk kell. Előbb nem. Ez fontosabb nekem, hogy ne mondjak csődöt Önnél, mint az, hogy Önt hogyan fogják megérteni.

Kuz: Akkor kérem, lehetőleg röviden.

Rak: Csődünk, amely évről-évre nyilvánvalóbbá válik, magában foglalja azt a tényt is, hogy mindaz, amit a háború utáni időben "azok" a forradalom újraélesztéséért tettek, céltalan maradt. A Versailles-i Szerződés, amely a politikusok és közgazdászok számára megmagyarázhatatlan, mert valódi célját senki sem gyanította, a legdöntőbb előfeltétel volt a forradalom számára.

Kuz: Ez az elmélet egészen érdekes. Hogyan akarja ezt megmagyarázni?

Rak: Egyetlen nép érdeke sem követelte meg a versailles-i jóvátételeket és gazdasági korlátozásokat. A Versailles-i Szerződés abszolút kalkulációja annyira kézenfekvő volt, hogy még a győztes hatalmak legtekintélyesebb közgazdászai is nyomban megtámadták. Egyedül Franciaország akkora összeget követelt kártérítésként, amely nagyobb volt, mint egész nemzeti vagyona, mintha Franciaország egész területét a Szaharává változtatták volna a háború folyamán.

De rosszabb volt ez az őrült "egyezmény", mert ennek alapján sokkal nagyobb fizetésre kötelezték Németországot, mint amire képes volt. Így egészében kiárusították, és egész nemzeti jövedelmét elrabolták. A következmény: a német belső piac beszűkülése, éhezés, a győztes országokban viszont sztrájkok a német áruk bevitele miatt. Ha viszont Németország nem fizetne, akkor ott munkanélküliség, a győzteseknél pedig zavarok lennének a gazdasági életben. Ez volt az első következménye Versailles-nak. Nem volt tehát forradalmi a Versailles-i Szerződés?

Sőt, még ennél is tovább mentek. Megkísérelték kierőszakolni a teljesítmény egyöntetű szabályozását. Olyan képtelen rendszert akartak bevezetni, amely minden nemzeti gazdaság számára kielégítően és megfelelően termel. Úgy képzelték, hogy elhanyagolhatóak az éghajlati viszonyok, a nemzeti nyersanyagkészlet, sőt még az igazgatók és munkások technikai képzettsége is. A természet adta egyenlőtlenség, a talaj, a klíma, a nyersanyagok különbözősége, az egyes nemzeti gazdaságokon belül eddig mindig azzal egyenlítődött ki, hogy a szegényebb országoknak többet kellett dolgozniuk, mint a jobb adottságúaknak. A talaj szegénysége következtében rá voltak kényszerítve arra, hogy ezt a szűkösséget teljesítőképességük erőteljesebb kihasználásával egyenlítsék ki az ipar területén és más területeken még inkább.

Nem akarom tovább részletezni, de a Népszövetség által a munkára kivetett szabályozás, amely a napi munkateljesítmény absztrakt elvét vette figyelembe, a valóságban a gazdasági egyenlőtlenség kikényszerítését jelentette. Figyelmen kívül hagyta a munka célját, a kielégítő termelést. Azonnali hatásként súlyos zavarok jelentkeztek a termelésben, amely megmutatkozott az ugrásszerűen megnövekedett nyersanyagzavarban, amelyért arannyal kellett fizetni, már ameddig Európa rendelkezett arannyal. Másik eredménye az lett, hogy az Egyesült Államok úszott a bankjegyekben, mert óriási termelését aranyért és aranyfedezetű bankjegyekért értékesítette. A termelésnek ezt a példátlan méretű anarchiáját, amilyet még nem látott a világ, a pénzügyi közösség, azaz "azok" aknázták ki avval az ürüggyel, hogy egy még nagyobb anarchiával kúrálják ki az előállott anarchiát: mégpedig a hivatalos pénz inflációjával, és a saját pénzük, a kölcsönpénz, az általuk előállított hitelpénz százszor nagyobb inflációjával. Emlékszik az egymást követő pénzleértékelésekre egy sor országban? A német pénz leértékelésére, az amerikai krízisre és vesébe vágó hatására? Az eredmény a rekord-munkanélküliség volt. Több mint harminc millió munkanélküli egyedül Európában és az Egyesült Államokban! Nos, elhiszi már, hogy a Versailles-i Szerződés és a Népszövetség feltételei a forradalmat szolgálták? (A "forradalom" kifejezés itt is a nemzetközi pénzkartellnek - a pénz magán-monopóliumán alapuló - totális uralmához, a Globális Unióhoz vezető szervezett erőfeszítésekre utal. - D. J.)

Kuz: Lehet, hogy mindez nem volt szándékos. Ön nem tudja nekem bebizonyítani, hogy a logikus továbbfejlődéstől, a forradalomtól és a kommunizmustól miért hátráltak meg, és ezen túlmenően miért alkottak közös frontot a fasizmussal, amely győzedelmeskedett Olaszországban és Európában? Nos, erre mit válaszol?

Rak: Ha "azok" létét és célját figyelmen kívül hagyjuk, akkor Önnek teljesen igaza van. De "azok" kilétét és célkitűzését nem szabad mellőzni. Éppoly kevéssé, mint azt a tényt, hogy Joszif Sztálin kezében van a hatalom a Szovjetunióban.

Kuz: Nem látok összefüggést ezen dolgok között.

Rak: Mert nem akar! Utalás és támpont azonban van elegendő. Még egyszer megismétlem: Sztálin a szemünkben bonapartista és nem kommunista.

Kuz: De a fasizmus lényegét tekintve antikommunistább, jóllehet egyaránt ellenfele mind a sztálinista, mind a trockista kommunizmusnak! És ha "azok" hatalma olyan nagy, miért nem akadályozzák meg?

Rak: Mert ők azok, akik hagyják, hogy Hitler győzedelmeskedjen.

Kuz: Most túlszárnyalta az abszurditás minden rekordját.

Rak: Az abszurd és a csodálatos formai képtelenségbe olvad össze.

Figyeljen rám: már elismertem a trockizmus csődjét. Végül "azok" is felismerték, hogy Sztálint államcsínnyel nem lehet megbuktatni. És történelmi tapasztalataik egy másik megoldást diktáltak nekik: azaz, hogy Sztálinnal ugyanazt tegyék, mint amit egykoron a cárral tettek. A nehézség azonban abban állt, amely számunkra leküzdhetetlennek tűnt, hogy egész Európában nem akadt ország, amely alkalmas lett volna egy invázióra. Egyiknek sincs olyan megfelelő földrajzi helyzete vagy elegendő hadserege, amely alkalmas lenne arra, hogy bevonuljon a Szovjetunióba. Mivel nem akadt ellenfél, hát kreálni kellett egyet. Népességénél és stratégiai helyzeténél fogva csak Németország volt abban a helyzetben, hogy behatoljon Oroszországba, és előidézze Sztálin vereségét. A Weimari Köztársaság azonban nem úgy volt felépítve, hogy megtámadhasson másokat, hanem éppen ellenkezőleg, hogy mások támadhassák meg őt.

És a német éhezés egén elkezdett ragyogni Hitler csillaga. Egy éleslátású szem függesztette rá tekintetét. A világot csodálattal töltötte el üstökösszerű megjelenése. Nem akarom azt mondani, hogy mindez a mi művünk lett volna. A versailles-i forradalmi-kommunista gazdaság egyre nagyobb tömegeket vezetett hozzá. Az a feltétel, amelyet Versailles teremtett Németország számára, vagyis az elproletarizálódás, az éhség és a munkanélküliség, és az ezekből adódó következmények, a kommunista forradalom győzelmét kellett volna, hogy előidézzék. Ehelyett Hitler győzelmét idézték elő. A forradalom győzelmét a Sztálin vezette Szovjetunió, és az Internacionálé meghiúsította, továbbá az, hogy nem akarták Németországot egy új Bonaparténak átengedni, így a Dawes- és Young-terv enyhített valamennyit Németország szorongató körülményein abban a reményben, hogy győzedelmeskedhet az ellenzék (azaz Trockij és elvbarátai - D. J.) Oroszországban.

Amikor ez nem következett be, akkor számolni kellett az "azok" által megteremtett feltételeknek a következményeivel: Németországban a gazdasági meghatározottságok forradalomra kényszerítették a proletariátust. Mivel Sztálin hibájából a szocialista-internacionalista forradalom nem bontakozhatott ki, ezért a német proletariátus a nemzeti- szocialista forradalomba sodródott. Ez dialektikus tény. De minden előfeltétel és alap ellenére még további feltételek voltak szükségesek a nemzeti forradalom győzelméhez. Szükséges volt, hogy a trockisták és a szocialisták utasításának megfelelően szakadás jöjjön létre az éber és épp osztályöntudattal rendelkező tömegekben. Mi már ekkor beavatkoztunk.

De még többre volt szükség. Az 1929-es évben, amikor a nemzetiszocialista párt válságba került, mert elfogytak a pénzügyi eszközei - "azok" követet küldtek hozzájuk, még a nevét is ismerem, egy Warburg nevezetű egyén volt. A Hitlerrel való közvetlen tárgyalásokon megegyeztek a nemzetiszocialista párt finanszírozásában, és Hitler egy-két év alatt dollárok millióit kapta, amit a Wall Street küldött, és márkák millióit, amelyeket Schachton (Hjalmar Schacht-ról van szó, aki 1923-tól 1930. márciusáig a Reichsbank elnöke volt a weimari korszakban, majd Hitler uralomra jutását követően ismét a Reichsbank elnöke lett 1939-ig, közben egy ideig gazdasági csúcsminiszter is volt. Schacht a Wall Street megbízottja volt Hitler mellett. Egyike azon keveseknek, akik nyíltan megmondták magukról, hogy szabadkőművesek. A nürnbergi perben csak tanúként hallgatták ki, köztiszteletben álló személyiségként halt meg 1970-ben. A müncheni Ostfriedhof temetőben helyezték örök nyugalomra. D. J. ) keresztül juttattak el hozzá. Ezekből a dollárokból és márkákból tartották fenn az SA-t és az SS-t, és finanszírozták a következő választásokat, amelyek Hitlert hatalomra segítették.

Kuz: Akik az Ön által ábrázolt tökéletes kommunizmus megvalósítására törekednek, pont azt a Hitlert fegyverzik fel, aki arra esküszik, hogy kiirtja az első kommunista népet? Ha ez hihető, akkor ez már igazán a pénzügyi körök zagyva "logikája"!

Rak: Megint elfelejti Sztálin bonapartizmusát. Emlékezzen csak! Napóleonhoz, a Francia Forradalom megfojtójához képest maga XVIII. Lajos, Wellington, Metternich, sőt az egyeduralkodó cár is objektíven tekintve forradalmi volt. Ez a legjobb sztálinista tanítás. Ön kívülről fogja tudni Sztálin téziseit a gyarmatok megtartásáról, az imperialista hatalmakkal szemben. Ezek szerint objektíven tekintve az afgán emír és Faruk egyiptomi király kommunisták, mert őfelsége, a brit uralkodó ellen harcolnak. Akkor Hitlert az autokratikus orosz cár, azaz "I. Koba" ellen vívandó harcáért, miért ne lehetne objektíven kommunistának tekinteni? ("Koba" Sztálinnak a bolsevik mozgalomban használt egyik, - talán legkedveltebb - álneve volt a Sztálin után. Eredeti neve Joszif Viszárionovics Dzsugasvili volt. D. J.)

És végül anélkül, hogy elkalandoznánk, itt van Önöknek Hitler növekvő katonai hatalmával, aki gyarapítja a Harmadik Birodalmat, meg még amit hozzá fog toldani, míg a szükséges hatalmat el nem éri, hogy Sztálint megtámadhassa és megdönthesse. Nem látja, hogy mennyire kezesek most a versailles-i farkasok, hogy tiltakozásukat csak halk morgásra korlátozzák? Talán ez is csak véletlen?

Hitler be fog törni a Szovjetunióba, és ahogy 1917-ben a cár veresége ahhoz segített minket, hogy kivágjuk a cárt, hasonlóan fog Sztálin veresége is arra szolgálni, hogy őt is kidobjuk és kicseréljük. És újra üt a világforradalom órája. Mert a demokratikus nemzetek, amelyeket elaltattak, általános változást fognak észlelni, mint egykor, a polgárháború idején, mihelyt Trockij újra megragadja a hatalmat. Akkor majd Nyugatról meg fogják támadni Hitlert, akinek a generálisai fel fognak lázadni, és likvidálni fogják... Objektíven tekintve mindezt, kommunistaként cselekedett tehát ekkor Hitler, vagy sem?

Kuz: Sem mesékben, sem csodákban nem hiszek!

Rak: Ha nem akarja elhinni, hogy "azok" meg tudják valósítani azt, amit már eddig is megvalósítottak, készüljön fel arra, hogy még egy éven belül megérik a bevonulást a Szovjetunióba és Sztálin végét. Mindegy, hogy ezt csodának vagy véletlennek tartja, készüljön fel rá, hogy meg fogja érni, és el fogja szenvedni. Tényleg képtelen arra, hogy elhiggye azt, amit Önnek mondtam, még akkor is, ha az csak hipotézis?

Kuz: Jó. Beszéljünk feltételesen, mit javasol?

Rak: Előzőleg utalt kettőnk egyetértésére. Bennünket nem érdekel a Szovjetunió elleni támadás, mert Sztálin bukása annak a kommunizmusnak az összeomlását jelentené, amely, még ha formális is, mégiscsak minket illet, mert meg vagyunk győződve, hogy egyszer még sikerülni fog nekünk, hogy megdöntsük, és igazi kommunizmussá változtassuk. Azt hiszem, pontosan adott a jelen pillanat szintézise.

Kuz: Kiváló! És mi a megoldás?

Rak: Mindenekelőtt gondoskodnunk kell arról, hogy Hitler részéről megszűnjön egy támadás potenciális veszélye.

Kuz: Ha "azok" voltak, ahogy Ön állítja, akik Hitlert "vezérré" tették, akkor kell annyi hatalmuknak lenni Hitler fölött, hogy az engedelmeskedjen nekik.

Rak: Mivel a sietség miatt nem jól fejeztem ki magam, Ön nem értett meg jól. Ha igaz is, hogy "azok" finanszírozták őt, sem létüket, sem céljukat nem fedték fel. Warburg álnevet használva ment Hitlerhez, s úgy tűnik, Hitler még a származását sem ismerte fel. Ezen kívül Warburg hazudott azt illetően, hogy kiket képviselt. Warburg azt mondta, hogy egy Wall Street-i pénzügyi csoport küldte, akik érdekeltek abban, hogy a nemzetiszocialista mozgalmat, mint fenyegetést Franciaország ellen, finanszírozzák, mivel a Francia kormány olyan pénzügyi politikát követ, amely az USA-ban gazdasági válságot idéz elő.

Kuz: És Hitler elhitte ezt?

Rak: Azt nem tudjuk. Ez még attól sem függ, hogy elhitte-e az okokat. Célunk az volt, hogy diadalmaskodjon anélkül, hogy bármilyen feltételt szabtak volna neki. A valódi cél, a célunk az volt, hogy háborút provokáljunk - és Hitler a háború, érti már?

Kuz: Értem. Ezek után nem látok más módszert Hitler visszatartására, mint a Szovjetunió és a demokratikus népek szövetségét, amely megfélemlíthetné Hitlert. Úgy gondolom, Hitler nem elég erős, hogy egyidejűleg forduljon a világ összes állama ellen, ellenben elég erős ahhoz, hogy egyiket a másik után...

Rak: Nem tűnik ez Önnek túlságosan egyszerűnek, mondhatnám csaknem ellenforradalmi megoldásnak?

Kuz: Ahhoz, hogy egy Szovjetunió elleni háború elkerülhető legyen?

Rak: A közepén vágja ketté ezt a mondatot: "A háborút elkerülni", ez nem teljesen ellenforradalmi? Minden igaz kommunistának - bálványát, Lenint, és a többi nagy forradalmi vezért utánozva - mindig háborút kell kívánnia. Semmi sem sietteti úgy a forradalom győzelmét, mint a háború. Ez egy marxista-leninista dogma, amely mellett Önnek ki kell állnia. Vagyis ez a sztálinista nemzeti kommunizmus, ez a bonapartizmus, képes arra, hogy a legtisztább kommunista értelmét is elhomályosítsa, és így a Sztálin kezére jutott, visszájára fordított forradalmat már egyáltalán nem ismeri fel. Tehát nem ismeri fel azt, hogy Sztálin a forradalmat a nemzet alá rendeli ahelyett, hogy a nemzetet rendelné alá a forradalomnak!

Kuz: A Sztálin elleni gyűlölet Önt elvakítja, és ellentmondásokba kergeti. Nem egyeztünk meg abban, hogy egy Szovjetunió elleni támadás nemkívánatos?

Rak: És a háborúnak miért kell szükségképpen a Szovjetunió ellen irányulnia?

Kuz: Miért? Melyik más népet támadhatná meg egyébként Hitler? Egészen világos, hogy támadását a Szovjetunió ellen fogja irányítani, ahogyan ezt beszédei is jelezték. Milyen további bizonyítékot akar még?

Rak: És ha Ön, meg a Kremlben ülő emberek ezt olyan határozottan és vita nélkül hiszik, akkor miért provokálták ki a polgárháborút Spanyolországban? Ne mondja nekem, hogy ez csupán forradalmi okokból történt. Sztálin egyáltalában nem képes semmilyen marxista elméletet megvalósítani. Ha lett volna forradalmi ok, akkor nem volt helyes oly sok kitűnő nemzetközi forradalmi erőt elprédálni. Elfecsérelni ezeket az erőket egy olyan népre, amelyik meglehetősen távol él a Szovjetuniótól, ezt a legelemibb stratégiai képzettség sem tanácsolhatta volna. Konfliktus esetén hogyan segíthetett volna egy spanyol szovjet- köztársaságot Sztálin, és katonailag hogyan támogathatta volna? Komolyra fordítva: egy másik szempontból volt helyes Spanyolországban a forradalom és a háború. Ott egy fontos stratégiai pont van: keresztút, amely a kapitalista hatalmak befolyási vonalát keresztezi. Ezzel háborút lehetett volna közöttük provokálni! Elismerem: ez elméletileg helyes volt, de a gyakorlatban már nem. Máris láthatja, hogy nem tör ki a háború a demokratikus és a fasiszta kapitalizmus között. Én azt mondom Önnek: ha Sztálin képesnek tartja magát arra, hogy magától indítóokot eszeljen ki, amely alkalmas lenne arra, hogy háborút provokáljon ki a kapitalista nemzetek között, akkor miért ne lehetne azt feltételezni, hogy ezt mások is elérhetik?

Kuz: Ha megvannak a feltételek, akkor a feltételezés is megengedhető.

Rak: Tehát van egy további pont, amelyben megegyezünk. Először, hogy nem kell háború a Szovjetunió ellen, másodszor, hogy azt a polgári nemzetek között kell előidézni.

Kuz: Egyetértek. Ezt egyéni véleményként mondja, vagy "azok" véleményeként?

Rak: Saját véleményemként. Sem megbízásom, sem összeköttetésem nincs "azokkal", de biztosíthatom, hogy ők ebben a két pontban egyetértenek a Kremllel.

Kuz: Fontos előre leszögezni, hogy ez a fő dolog. Ennek ellenére szeretném tudni, hogy mire hivatkozik, amikor azt állítja, hogy biztosan tudja: "azok" egyetértenek.

Rak: Ha elég időm lett volna, hogy az egész tervüket bemutassam, már tudná az okokat, miért értenek egyet. Ma csak hármat akarok közülük megnevezni.

Kuz: Melyek ezek?

Rak: Az egyik, amint már említettem, hogy Hitler, ez a műveletlen, egyszerű ember természetes intuícióiból, sőt Schacht bizonyos fokú ellenzése dacára, egy igen veszélyes gazdasági rendszert hozott létre. A gazdasági elméletek analfabétájaként - csupán a szükségszerűségnek engedelmeskedve - ugyanúgy, ahogy mi a Szovjetunióban csináltuk, kikapcsolta mind a nemzetközi, mind a privát pénzvilágot. Ez azt jelenti, hogy újra kiváltsága van arra, hogy pénzt teremtsen. Kisajátította nemcsak a kézzelfogható pénzt, hanem a financiális pénz kibocsátását is. Magához ragadta a hamispénzgyártás sértetlen gépezetét, és azt most már csak az állam számára működteti. Megelőzött bennünket, mert mi ezt másképp csináltuk. A magánpénzrendszert egy nagy apparátussal, az ún. államkapitalizmussal helyettesítettük. Ez a forradalom előtti demagógiánk számára tett igen drága engedmény volt.

Sőt, a sors Hitlernek kedvezett, mivel szinte semmiféle pénzzel nem rendelkezett, így nem eshetett abba a kísértésbe, hogy pénzt tegyen pénze fedezetévé. Pénze számára egyetlen biztosítékként csak a németek technikai tehetségét és hatalmas munkaerejét használhatta. A technika és a munka lett az aranyfedezet, ami annyira lényegbevágóan ellenforradalmi, hogy mint ezt Ön is tudja, mintegy varázsütésre megszüntette több mint hatmillió munkás és technikus munkanélküliségét. (Ismét utalunk rá, hogy Rakovszkij szóhasználatában forradalmi az, ami elősegíti a magánpénzrendszert birtokló nemzetközi pénzkartell világuralmát, és ellenforradalmi mindaz, ami ezt akadályozza. D. J.)

Kuz: A gyorsított fegyverkezéssel.

Rak: Ó, ennek semmi nyoma! Ha Hitlernek megadatna - ellentétben azokkal a polgári gazdaságokkal, amelyek körülveszik -, igencsak képes lenne arra, hogy rendszerét háborús veszély nélkül békés termelésre is alkalmazza. El tudná képzelni, mit jelentene, ha egy sor népet megfertőzne ez a rendszer, akik így, gazdaságilag önálló kört képeznének? Olyasmit, mint az angol Commonwealth? Képzelje el, ha ez a maga ellenforradalmi módján működne! A veszély egyelőre még nem fenyegető, mert Hitler rendszerét nem egy tőle eredő elméletre építette. Nem fogalmazta meg tudományosan, hanem csupán empirikusan valósította meg. Azaz, rendszere nem ment keresztül egy racionális-deduktív folyamaton. Nincs róla tudományos tétel, elméletet sem dolgoztak ki róla. (Rakovszkij itt téved, mert a produktív célokra történő kamatmentes állami pénzkibocsátást, és a kereskedelmi váltók széleskörben való pénzhelyettesítő használatát Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari köztársaság egyik vezető közgazdásza elméletileg is megalapozta. A nemzetközi pénzkartell ennek a tervnek a megvalósítását 1931-ben azért akadályozta meg, mert nem akarta a gyenge weimari rendszer konszolidálódását. Amikor Hitler került hatalomra, akkor már hozzájárult az alkalmazásához, hogy a harmadik birodalom gazdaságilag képes legyen a neki szánt szerep betöltésére. D. J. ) De a veszély lappangó. Indukció útján minden pillanatban adódhat szabály. Ez igen komoly veszély, komolyabb, mint a nemzeti szocializmus minden cirkusza és minden szörnyűsége. Propagandánk nem is támadja, mert a vitatkozó párbeszédből kinőhet az ellenforradalmi közgazdaságtan megfogalmazása és rendszerezése. Csak egy lehetőség van a veszély kikerülésére: a háború!

Kuz: És mi a második indító ok?

Rak: Az orosz forradalom sztálini ellenforradalma, amely nem történhetett volna meg az orosz nacionalizmus nélkül. Egy ilyen nacionalizmus nélkül a bonapartizmus lehetetlen lett volna. És ha ez megtörténhetett Oroszországban, ahol a nacionalizmus csak embrionálisan létezett, és a cár személyesítette meg, akkor mekkora akadályt talál a marxizmus egy teljesen kifejlett nyugat-európai nacionalizmusban?

Marx a forradalmi győzelem helyét illetően tévedett. A marxizmus nem az iparosodott nemzeteknél győzött, hanem Oroszországban, amely szinte alig rendelkezett proletariátussal. Itt aratott győzelmünk annak a javára írandó, hogy Oroszországnak nem volt igazi nacionalizmusa, míg a többi nemzetnél fejlődésének legmagasabb fokán állott. Láthatja, ahogy a nacionalizmus Önöknél fasizmussá emelkedik, és milyen ragályossá válik. Meg fogja érteni, hogy ez most Sztálin javát szolgálja, és éppen ezért számunkra megér egy háborút a nacionalizmus elfojtása.

Kuz: Összefoglalva tehát Ön egy gazdasági és egy politikai okot nevezett meg. És melyik a harmadik?

Rak: Ezt könnyű kitalálni. Még egy vallási okunk is van. A maradék kereszténység leverése nélkül lehetetlen győzelemre vinni a kommunizmust. A történelem sokatmondó: a forradalomnak tizenhat évszázadába került, amíg az első részeredményt el tudta érni, amikor is elő tudta idézni a kereszténység első szakadását: a protestantizmust. Valójában a kereszténység az egyetlen ellenségünk, mert a politikai és gazdasági berendezkedés csak ennek a következménye a polgári népeknél. A kereszténység, amely meghatározza az egyént, képes arra, hogy a semleges, világias vagy ateista állam forradalmi kisugárzását közömbösítse, ahogyan ezt most tapasztaljuk Oroszországban. Sőt, előidézi azt a szellemi nihilizmust, amit még húsz év marxizmusa sem tud meghaladni.

El kell ismernünk, hogy a vallási szférában Sztálin nem volt bonapartista. Mi sem tettünk volna többet vagy mást, mint ő. Ha Sztálin ugyanúgy, mint Napóleon megpróbálta volna felhasználni a vallást, akkor ezerszeresen meg tudta volna sokszorozni nemzetiszocializmusát és ellenforradalmi hatását.

Kuz: Az a személyes véleményem, hogy Ön három alapvető pontot dolgozott ki, amelyből ki lehet venni egy terv körvonalait. E pillanatban ennyit elismerek Önnek. De kikötöm elvi fenntartásomat és kételyeimet, a részleteket illetően, azaz teljes hitetlenségemet mindarra vonatkozóan, amit az emberek, szervezetek és tények vonatkozásában kifejtett. De ismertesse már a terv fővonalát.

Rak: Igen. Eljött a pillanat. Csak egy kikötés: saját felelősségemre beszélek. Magamra vállalom a felelősséget az előbb ismertetett három pont felfedéséért, amelyek "azok" gondolatait képviselik. Ugyanakkor elismerem, hogy "azok" a három cél eléréséért egy részleteiben teljesen más tervet tarthatnak hatásosabbnak, mint azt, amelyet én ajánlok. Kérem, ezt vegye figyelembe!

Kuz: Megteszem, csak beszéljen!

Rak: Foglaljuk össze röviden! Mivel a német katonai hatalomnak nem ugyanaz a célja, mint amiért létrehozták, hogy tudniillik nekünk, az ellenzéknek megszerezze a hatalmat a Szovjetunióban, ezért el kell érnünk a frontok átállítását, vagyis Hitler támadását Keletről Nyugatra kell fordítani.

Kuz: Kiváló! Gondolkodott a gyakorlati megvalósítás tervén?

Rak: Elég időm volt rá a Ljubjankában. Nézze, olyasmit kell találni, amelyben Sztálin és Hitler is megegyezhet.

Kuz: Igen, de el kell ismernie, hogy ez már maga is probléma.

Rak: De nem olyan megoldhatatlan, mint gondolja. Valójában csak akkor megoldhatatlan, ha szubjektíve zár magába egy dialektikus ellentétet. Hitler és Sztálin azonban egyetérthetnek, mert minden különbözőségük ellenére gyökereikben azonosak. Meglehet, Hitler betegesen az indulatok embere, és Sztálin normális, mégis mindkettő egoista, egyik sem idealista, vagyis mindkettő bonapartista, más szóval klasszikus imperialista. Mivel ez így van, könnyen összhangba lehet őket hozni. Miért is ne, ha ez még egy cárnő és egy porosz király között is lehetséges volt.

Kuz: Rakovszkij, maga javíthatatlan...

Rak: Nem találja ki? Ha Lengyelország elérte, hogy II. Katalin és II. Frigyes egyetértésre jusson, akkor miért ne szolgáltatná megint Lengyelország az okot a megértésre Hitler és Sztálin között. A történelmi vonal a cároktól a bolsevistákhoz és az egyeduralkodóktól a nemzetiszocialistákig éppúgy, mint minden személyes jellemvonás Hitlernél és Sztálinnál, Lengyelország vonatkozásában találkozhat. A mi vonalunk hasonlít "azokéhoz". Egyébként a lengyel kereszténynép, és további súlyosbító körülmény, hogy katolikus.

Kuz: Feltéve, ha megegyeznek ebben a harmadikban...

Rak: Ha fennáll az akarat azonossága, akkor lehetséges egy szerződés.

Kuz: Hitler és Sztálin között? Őrültség! Lehetetlen!

Rak: Semmi őrültség nincs a politikában, még kevésbé lehetetlen.

Kuz: Tehát tegyük fel, Hitler és Sztálin megtámadja Lengyelországot...

Rak: Képesnek tartja Angliát és Franciaországot a maguk gyengébb hadseregével és légierejével arra, hogy Hitlert és Sztálint megtámadják, ha ezek összetartanak?

Kuz: Valóban. Nehéznek látszana ez, ha nem lenne Amerika.

Rak: Hagyja ki egy pillanatra az Egyesült Államokat a játékból. Elismeri tehát azt, hogy Hitler és Sztálin támadása Lengyelország ellen nem válthat ki európai háborút?

Kuz: Logikus, nem látszik nagyon valószínűnek.

Rak: Ebben az esetben egy Lengyelország elleni támadás csaknem értelmetlen lenne. Nem vezetne a polgári államok kölcsönös megsemmisítéséhez. Hitler fenyegetése a Szovjetunió ellen Lengyelország felosztása után is fennállna, mert a Szovjetuniónak nincs szüksége se területre, se nyersanyagra, hogy erősebb legyen, annál nagyobb szüksége van minderre Németországnak.

Kuz: Ezt helyesen látja. De nem látszik más megoldás.

Rak: De van egy megoldás.

Kuz: Éspedig?

Rak: Hogy a demokráciák egyrészt megtámadják az agresszort, másrészt mégse támadják meg.

Kuz: Most aztán elkalandozik a tárgytól. Megtámadni, és mégse megtámadni, teljesen lehetetlenség egyidejűleg.

Rak: Gondolja? Nyugodjon meg! Nem értettünk egyet abban, hogy csak akkor támadnak, (mármint a náci Németország és a sztálinista Szovjetunió, D. J.) ha mindketten részt vesznek benne? Mi lenne elképzelhetetlen abban, ha a demokráciák csak az egyik agresszort támadják majd meg?

Kuz: Mit akar ezzel mondani?

Rak: Egyszerűen azt, hogy a demokráciák csak az egyik támadónak üzennek hadat, pontosan szólva Hitlernek!

Kuz: Ez csak olcsó hipotézis.

Rak: Hipotézis, igen, de semmiképpen sem olcsó. Gondolja meg, minden népnek, amelynek ellenséges államok koalíciója ellen kell harcolnia, az a legfontosabb stratégiája, hogy a koalíciós feleket szétválasztva egyiket a másik után verje le. Ez közismert és ésszerű szabály, amelyet bizonyítani sem kell. Tehát egyetért velem, hogy nem volna rossz egy ilyen helyzetet teremteni. Ha Sztálin nem érzi magát megtámadva, amikor a demokráciák megtámadják Hitlert, és nem ugrik Hitler mellé, felvetődik a kérdés: nem ez lenne a helyes út? Azon kívül a földrajz, és mindenekelőtt a stratégia is ezt tanácsolja.

Franciaország és Anglia nem lesz olyan bolond, hogy egyidejűleg harcoljon két olyan hatalom ellen, amelyik közül az egyik kész arra, hogy semleges maradjon, és a másik egyébként is kemény dió a számukra. És hogyan tudnának egy Szovjetunió elleni támadást megvalósítani? Nincs közös határuk vele, hacsak nem a Himaláján keresztül támadják meg. Biztos, hogy a front a légtérre korlátozódna, de mivel és honnan támadnák meg Oroszországot? A levegőben teljesen alulmaradnak Hitlerrel szemben. Amikről most beszélek, az nem titok, hiszen közismert tények. Ahogy látja, minden leegyszerűsödik.

Kuz: Igen, ha a konfliktust a négy nagyhatalomra korlátozzuk, akkor következtetései logikusak. De nem négy van, hanem sok, és a semlegességet egy ilyen méretű háborúban nem könnyű megőrizni.

Rak: Ez biztos, de a további nemzetek esetleges beavatkozása nem változtat az erők kölcsönös viszonyán. Ha levonja a következtetést, látni fogja, hogy az egyensúly megmarad még akkor is, ha az összes európai nemzet beavatkozna. Ezen kívül egyetlen más nemzet - amelyik Anglia és Franciaország oldalán belépne a háborúba - se vehetné át a vezetést ezektől. Ezzel pedig érvényesek maradnak az okok, amelyek ezeket az országokat megakadályozzák abban, hogy támadást intézzenek a Szovjetunió ellen.

Kuz: Elfeledkezik az Egyesült Államokról.

Rak: Azonnal látni fogja, hogy nem feledkezek meg róla. Arra szorítkozom, hogy megvizsgáljam Amerika helyzetét az előttünk fekvő problémában, és azt mondom Önnek, hogy Amerika nem tud hatást gyakorolni Franciaországra és Angliára, és elérni, hogy egyidejűleg támadják meg Hitlert és Sztálint. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, ahhoz az Egyesült Államoknak az első napokban be kellene lépnie a háborúba. És ez lehetetlen. Az USA, ha nem akkor támadják meg, amikor az kapóra jön neki, soha nem visel háborút.

Ha a provokáció nem jár eredménnyel, mert az ellenség eltűri, akkor az agresszió majd egy kitalálás lesz. Az USA első nemzetközi háborújában, 1898-ban Spanyolország ellen, az agressziót egyszerűen csak kitalálták, vagy "azok" koholták. 1914-ben a provokáció sikerrel járt.

Tehát a csodálatos amerikai taktika, amelytől nem tagadhatom meg elismerésemet, mindig egy feltételnek van alárendelve: azaz ínyére kell lennie "a megtámadottnak", vagyis az Egyesült Államoknak. Vagyis akkor kell történnie, amikor katonailag fel van fegyverkezve. Erről van ma szó? Nyilvánvalóan nem. Az Egyesült Államoknak ma alig százezer embere van fegyverben, és közepes légierővel rendelkezik. Csak a hadiflottája elismerésre méltó. De az USA ezzel nem tudja megnyerni a szövetségeseket egy Szovjetunió elleni támadásra. Anglia és Franciaország is csak egyetlen helyen van fölényben, a levegőben. Tehát újra megállapíthatjuk, hogy erről az oldalról most nem adódhat változás az erők viszonyában.

Kuz: Ha ezt elismerem, fejtse ki nekem a technikai megvalósítás lehetőségét.

Rak: Igen, ahogy látta, Sztálin és Hitler érdekei egybeesnek Lengyelország megtámadását illetően, s csak az marad hátra, hogy ezt az összhangot megfogalmazzák, és szerződést kössenek a kettős támadásról.

Kuz: És ezt könnyűnek tartja?

Rak: Biztosan nem. Olyan tapasztalt diplomáciára van szükség, mint amilyennel Sztálin rendelkezik. De most azokra is szükség lenne, akiket Sztálin lefejeztetett, vagy jelenleg a Ljubjankában rohadnak. A korábbi időkben Litvinov képes lett volna rá, ha bizonyos nehézségekkel is (mert etnikai hovatartozása a Hitlerrel történő tárgyalások során nagy hátránnyal járt volna), de ma, mint embernek, vége van, páni félelem üldözi, és állatian retteg nem is annyira Sztálintól, mint inkább Molotovtól. Összes tehetségét arra fordítja, hogy ne tartsák trockistának. Ha megtudja, hogy neki kellene a Hitlerhez való közeledés szálait megszőni, ez annyit jelentene neki, mintha arra biztatnák, hogy sajátmaga szállítsa trockizmusának bizonyítékait.

Nem látok alkalmas embert - azon kívül tiszta vérű orosznak kellene lennie. Magamat ajánlanám az első kapcsolat felvételére. És azt indítványozom, hogy aki a beszélgetést elkezdi, azt mindig a tisztességnek kell áthatnia. Hitlert csak az igazsággal lehet átejteni.

Kuz: Megint nem értem paradoxonba rejtett beszédét.

Rak: Bocsásson meg, ez csak látszólag van így. Az összefoglalás szükségessége kényszerít rá. Azt akartam mondani, hogy a konkrétumokban és a kézenfekvő ügyekben Hitlerrel nyílt kártyával kell játszani. Meg kell neki mutatni, hogy nem provokációk alattomos játékáról van szó, amellyel kétfrontos háborúba akarják keverni. Például meg lehet ígérni Hitlernek, és az adott pillanatban ezt demonstrálni kell, hogy mozgósításunk csak olyan kevés erőre korlátozódik, mint amennyi a Lengyelországhoz való bevonuláshoz szükséges lesz, amihez tényleg kevés csapatra van szükség.

Valódi intézkedésünknek arra kellene irányulnia, hogy Hitler a rendelkezésére álló haderejét egy feltételezett angol-francia támadás leverésére kösse le. Sztálinnak nagyvonalúnak kellene lennie azokkal a szállításokkal, amelyeket Hitler kér tőle, különösen, ami a nyersolajat illeti. Egyelőre ezek azok a meggondolások, amelyek e pillanatban eszembe ötlenek. Ezer hasonló kérdés fog adódni, valamennyit hasonló módon kell megoldani.

Ez Hitlert meggyőzi arról, hogy Lengyelországból csak a részünket akarjuk elvenni. És mivel a gyakorlatban ez így lesz megvalósítva, ezzel Hitler valójában meg lesz tévesztve.

Kuz: De ebben az esetben hol lenne itt a megtévesztés?

Rak: Hagyok magának néhány pillanatot, hogy maga fedezze fel, miben rejlik Hitler megtévesztése. Előbb szeretném azonban hangsúlyozni, és ezt fel kell jegyeznie, hogy eddig a pillanatig egy logikus, normális tervet dolgoztam ki, amellyel el lehet érni, hogy a kapitalista országok kölcsönösen pusztítsák el egymást. Ez az, amikor két szárnyukat sikerül egymásra uszítani. De ismétlem, tervem logikus és normális. Ahogyan látta, se misztikus, se idegenszerű tényezők nem kerülnek szóba. Egyszóval "azok" nem avatkoznak bele, hogy lehetőség legyen a megvalósítására. És azt hiszem, kitalálom a gondolatait - e pillanatban azt gondolja, hogy ostobaság volt az időt arra fecsérelni, hogy "azok" bizonyíthatatlan létét és hatalmát próbáljuk bebizonyítani... Nem igaz?

Kuz: De igaz.

Rak: Legyen őszinte hozzám! Nem látja a beavatkozásukat? Segítségként mondom Önnek, hogy beavatkozásuk létezik, és döntő hatású. Akkor is, ha a terv logikája és természetessége csupán látszat. Valóban nem ismeri fel "azokat"?

Kuz: Az igazat megvallva, nem!

Rak: Tervem logikája és természetessége mégis csak látszat. A természetes és logikus az lenne, ha Hitler és Sztálin kölcsönösen megsemmisítenék egymást. Egyszerű és könnyű feladat lenne a demokráciáknak, ha céljuk valóban az lenne, amit kinyilvánítanak, mert elég lenne, ha megengednék Hitlernek - fogózzon meg ebben a szóban - ha "megengednék", hogy Sztálint megtámadja. Ne mondja nekem, hogy Németország győzhet. Ha az orosz térség, valamint Sztálin és övéinek Hitler bárdja alatti kétségbeesése, vagy áldozatainak bosszúja nem lenne elegendő ahhoz, hogy a katonai hatalom Németországát megsemmisítse, akkor semmi nem áll annak útjába, hogy a demokráciák okosan, módszeresen támogassák Sztálint, ha úgy látják, hogy legyengült, és hogy segítségükkel a harcot mindkét hadsereg a teljes kimerülésig folytassa. Ez biztosan könnyű lenne, természetes és logikus, ha a demokraták indító okai és szándékai, amelyeket sokan igaznak tartanak, tények lennének, és nem azok, amik valójában: csupán ürügyek.

Egy cél van, egyetlen cél - a kommunizmus győzelme, amit azonban senki más nem kényszerít a demokráciákra, mint New York. Nem a "Komintern", hanem a Wall Street "Kapintern"-je. Rajtuk kívül ki tudna egy ilyen nyilvánvaló és teljes ellentmondást rákényszeríteni Európára? Mi lehet az az erő, amely a teljes öngyilkosságba kerget? Erre csak egy erő képes: a pénz. A pénz a hatalom, az egyetlen igazi hatalom.

Kuz: Nyílt leszek Önhöz, Rakovszkij. Elismerem különleges tehetségét. Briliáns, agresszív, finom dialektikával rendelkezik, s ha ezek pácban hagyják, fantáziája még akkor is olyan színes hálót tud szőni, amely világító és tiszta perspektívának látszik. De mindez, még ha örömet is okoz, nekem nem elég. Úgy kérdem tehát Önt, mintha mindent elhittem volna magának, amit mondott.

Rak: És én azzal az egyetlen feltétellel válaszolok Önnek, hogy se többet, se kevesebbet nem teszek hozzá, mint amit mondtam.

Kuz: Beleegyezek. Ön tehát azt mondja, hogy "azok" kapitalista nézőpontból megakadályozzák, meg fogják akadályozni a logikus háborút Németország és Oroszország között? Jól értettem?

Rak: Teljesen jól.

Kuz: De jelenleg az a helyzet, hogy "azok" engedélyezték a német terjeszkedést, és az újra-felfegyverkezést. Ez tény. Felfogását ismerve tudom már, mi volt az indító oka a most "tisztogatással" meghiúsult trockista tervnek. Az új helyzettel szemben Ön csupán arra buzdít, hogy Hitlernek és Sztálinnak egyezményt kellene kötnie, és felosztania Lengyelországot. Azt kérdem Öntől: mi garantálja nekünk, hogy szerződéssel vagy anélkül, Lengyelország felosztásával vagy anélkül, Hitler nem támadja meg a Szovjetuniót?

Rak: Erre nincs garancia.

Kuz: Akkor minek beszéljünk tovább?

Rak: Ne kapkodjon annyira. A Szovjetunió elleni fenyegetés gyakorlatias és reális. Ez nem hipotézis vagy szavakkal való fenyegetőzés. Ez tény. "Azoknak" már fölényük van Sztálin fölött, amelyet nem szabad feladniuk. Sztálin számára csak egy lehetőség kínálkozik, ha állampolgárságot választ, és nem a teljes szabadságot. Hitler támadása egészen magától lezajlik, "azoknak" semmit sem kell tenniük, hogy ez megvalósuljon, csupán csak engedniük kell Hitlert cselekedni. Ez a döntő, alapvető tény, amelyet a Kreml által meghatározott gondolkodási módjával elfelejtett... Változtassa meg véleményét Uram, és kezdjen másképpen gondolkodni!

Kuz: Miféle állampolgárságról beszél?

Rak: Még egyszer meghatározom: vagy Sztálint tapossák el, vagy megvalósítja azt a tervet, amelyet bemutattam, hogy az európai kapitalista államok kölcsönösen megsemmisítsék egymást. Ezt egy lehetőségnek neveztem. Sztálin, a túlélése érdekében magától kényszerül majd arra, hogy a javasolt tervet megvalósítsa, mielőtt "azok" hozzájárulnak.

Kuz: És ha nemet mond?

Rak: Ez lehetetlen lesz. A német terjeszkedés és fegyverkezés tovább fog folytatódni. Ha Sztálin szembetalálja magát a fenyegető óriással, akkor mit csinál majd? Saját önfenntartási ösztöne fogja ezt diktálni neki.

Kuz: Úgy néz ki, hogy az eseményeknek az "azok" által kidolgozott terv szerint kell lefolyniuk.

Rak: Így van. Természetesen a Szovjetunióban ma még ez nincs így, de előbb vagy utóbb ez így fog történni. Nem nehéz megjósolni, ha valami valakire passzol, akkor Sztálin az, - akit nem tartok öngyilkosjelöltnek - és neki kell ezt a tervet megvalósítania... Sokkal nehezebb a megvalósítással sújtani olyan valakit, akinek ez nincs ínyére, tehát ebben az esetben a demokráciáknak. E pillanatban óvakodom attól, hogy konkretizáljam a valódi helyzetet. De szakadjon el attól a gondolattól, hogy az adott helyzetben Önök a döntőbírók. "Azok" a döntőbírák!

Kuz: Újra és újra "azok"! Muszáj szellemekkel foglalkoznunk?

Rak: A tények szellemek? A nemzetközi helyzet tele van csodával, de nem kísértetszerű. Reális, és joggal reális. Nincs bűvészmutatvány. Ott határozzák meg ugyanis a jövendőbeli politikát. Ezt Ön a szellemek művének tartja?

Kuz: Majd meglátjuk. Tegyük fel, hogy terve elfogadásra lel. Valami kézzelfoghatót, személyeset ismernünk kellene, hogy tárgyalhassunk.

Rak: Például?

Kuz: Egy képviselői hatalommal, vagy meghatalmazással felruházott személyt.

Rak: És miért? Hogy meglegyen az az élvezet, hogy ismerik őket, és beszélnek velük? - Vegye figyelembe, hogy a feltételezett személy, amennyiben jelentkezik, nem fog pecsétes, diplomáciai megbízólevelet magával hozni, nem visel diplomata egyenruhát, legkevésbé "azokét". S amit mond és ígér, amit szerződésekben rögzít, nem lesz jogi jellegű vagy szerződési értékű. Értse meg, "azok" nem egy állam, "azok" olyasmik, mint ami az Internacionálé volt 1917 előtt, és ami hivatalosan még ma is - egyszerre semmi és minden.

Képzelje el, hogy a Szovjetunió a szabadkőművességgel, egy kémszervezettel, a macedón Komitadcsival, vagy a horvát Usztasával akarna tárgyalni. Lenne ott valamiféle hivatalos, írásba foglalt jogi szerződés? Az ilyen szerződések, mint amilyeneket Lenin és a német generálisok, vagy amit Trockij "azokkal" kötött, nem hagytak nyomot maguk után. Teljesülésük egyetlen garanciája abban van, hogy hasznos a szerződő felek számára a szerződés betartása. Ez az egyetlen valódi garancia minden szerződésnél akkor is, ha nagy ünnepség keretében kötik meg.

Kuz: Ebben az esetben Ön hogyan kezdené?

Rak: Őszintén szólva már holnap elkezdenék Berlinben puhatolózni.

Kuz: Hogy a Lengyelország elleni támadásban megegyezzen?

Rak: Nem ezzel kezdeném. Előzékenyen megmutatnám, hogy csalódtam a demokráciákban, továbbá engednék valamit Spanyolországban... Ez bátorságra ösztönző tény lenne. Akkor azután merészen rájátszanék Lengyelországra. Amint látja - semmi kötelezettség, de elég ahhoz, hogy az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a hitleri hadsereg főparancsnoksága - D. J.) elemei, a Bismarck-vonal emberei, ahogy nevezik magukat, Hitlerrel szemben érvekhez jussanak.

Kuz: Többet ne?

Rak: E pillanatban többet ne! Már ez nagy diplomáciai feladat.

Kuz: Őszintén szólva a Kremlben most uralkodó gondolkodásmód mellett nem hiszem, hogy jelenleg bárki is megkísérelné, hogy a nemzetközi politikában egy ilyen radikális fordulatot tanácsoljon. Még egyszer felszólítom Rakovszkij, képzelje magát a Kreml kulcsemberének a helyébe! Csak a leleplezéseivel, indítóokaival, feltételezéseivel és ösztönzéseivel - el kell, hogy ismerje nekem - senki sem engedi meggyőzni magát. Jómagam, aki kihallgattam Önt, és rám erős benyomást gyakoroltak a szavai és személye, mégsem éreztem egy pillanatig sem kísértést arra, hogy létrehozzak egy szerződést a gyakorlatban a Szovjetunió és Németország között.

Rak: A nemzetközi események majd ellenállhatatlan erővel kényszerítenek erre.

Kuz: De ez értékes idő elfecsérlését jelentené. Beszéljen valami kézzelfoghatóról, ami bizonyítékul szolgálhat a szavahihetőségének. Egyébként nincs bátorságom, hogy a beszélgetésünkről szóló jelentést feljebb adjam. Még akkor is, ha a legteljesebb hűséggel fogalmazom meg, a Kreml archívumában fog porosodni.

Rak: Hogy figyelembe vegye az elhangzottakat, elég lenne, ha valaki egy fontos személyiséggel beszélne, ha nem is hivatalosan?

Kuz: Az már valami kézzelfogható lenne, azt hiszem.

Rak: De kivel?

Kuz: Az a személyes véleményem Rakovszkij, hogy Ön konkrét személyekről beszélt, nagy pénzemberekről, ha jól emlékszem, egy bizonyos Schiffet említett és egy bizonyos másikat is, aki összekötő emberül szolgált Hitlerhez, annak pénzeléséhez. Bizonyára adódnak olyan rangos politikusok, vagy személyiségek, akik "azokhoz" tartoznak, vagy "azokat" szolgálják. Így egyikük bennünket is szolgálhatna. Nem ismer ott senkit?

Rak: Nem látom a szükségszerűségét. Gondolja csak meg, miről akar tárgyalni? Bizonyára arról a tervről, amit itt megemlítettem, nem igaz? De minek? E terv megvalósításához e pillanatban "azoknak" semmi tennivalójuk nincs, jelenlegi feladatuk az, hogy ne cselekedjenek. Tehát Ön nem tud pozitív akcióban megegyezni, vagy egy ilyet követelni. Emlékezzen, és gondolja ezt jól át.

Kuz: Ha így is van, személyes felfogásunk kikényszeríti a kézzelfoghatót, még ha szükségtelen is... Egy embert, akinek személyisége valószínűvé teszi azt a hatalmat, amelyet "azok" gyakorolnak.

Rak: Meg fogom tenni Önnek ezt a szívességet, jóllehet, meg vagyok győződve a haszontalanságáról. Már mondtam Önnek, nem tudom, kik "azok". Biztonságból még az is ezt mondta nekem, akinek pedig ezt tudnia kellett.

Kuz: Ki?

Rak: Trockij. Mert Trockij mondta ezt nekem. Csak azt tudom, hogy "azok" közül egy a rapallói Walther Rathenau volt. Most láthatja "azok" közül az utolsót, aki nyilvánosan gyakorolt politikai hatalmat. Milyen is volt ő, aki a Szovjetunió körüli gazdasági blokádot széttörte, jóllehet, egyike volt a leghatalmasabb milliomosoknak? Aztán ott volt Lionel Rothschild. Biztonsággal több nevet nem tudok megnevezni. Biztos, hogy még több nevet is mondhatnék, akik személyiségük és cselekedeteik alapján számomra teljesen "azokkal" egybeesőknek tűnnek. De, hogy ezek az emberek ott parancsolnak, vagy engedelmeskednek, azt nem tudom megmondani.

Kuz: Nevezzen meg nekem néhányat!

Rak: Mint egység a "Kuhn, Loeb and Co." bankház a Wall Streeten. E bankházon belül a Schiff család, a Warburg, a Loeb és Khan. Családot mondok a különböző családnevek helyett, mert valamennyit házassági kapcsolatok kötik össze egymással. Baruch, Frankfurter, Altschul, Cohen, Benjamin, Straus, Steinhardt, Blum, Rosenman, Lippman, Lehman, Dreyfus, Lamont, Rothschild, Lord Mandel, Morgenthau, Ezechiel, Lasky... Gondolom, ennyi név elég. Ha megerőltetem a memóriámat, még többre is emlékszem. De ismétlem, nem tudom, ki lehet az személyesen "azok" közül, és azt sem biztosíthatom, hogy szükségszerűen egy is közéjük tartozik. Ezért minden felelősséget el kell utasítanom. De szilárdan hiszem, hogy minden egyes általam megnevezett személy, ha maga nem "az", akkor is egy "azokhoz" intézendő megalapozott javaslatot eljuttathat hozzájuk. Aztán - akár a megfelelő személyre lelt az ember, akár nem - nem kell közvetlen válaszra várni. A választ a tények adják. Ez változatlan technika. Amit ők figyelembe vesznek, azt meg tudják valósítani. Például, ha Ön diplomáciai lépést akar tenni, nem kell személyes formát használnia, és azokhoz fordulnia. Korlátozódjon arra, hogy mérlegelést, ésszerű feltételezést fejezzen ki... Aztán csak ki kell várnia az embernek a dolog végét.

Kuz: Megérti, hogy most nem áll rendelkezésemre névjegyzék, hogy mindazoknak a neveknek utánanézzek, akiket említett, de úgy hiszem, ezek igen messze vannak. Hol vannak tulajdonképpen?

Rak: Nagy részben az Egyesült Államokban.

Kuz: Megérti, hogy ha egy akciót kezdeményezünk, az sok időnkbe kerül. És sietnünk kell. Nem nekünk, hanem magának, Rakovszkij.

Rak: Nekem?

Kuz: Igen, Önnek. Emlékezzen csak, perének hamarosan meg kell kezdődnie. Nem tudom, de nem tartom túl okosnak az időhúzást, hogy ha itt a szerződésnek érdeklődést kellene kiváltania a Kremlben, azelőtt kellene, hogy érdekelje Sztálint, még mielőtt Ön megjelenik a bíróság előtt. Ez az Ön számára döntő dolog lenne. Azt hiszem, hogy saját érdekében valamit igen gyorsan kellene nekünk szállítania. A lényeg az lenne, hogy inkább napok, mint hetek alatt bizonyítékhoz jussunk arra vonatkozólag, hogy Ön igazat mondott. Ha a bizonyítékot szállítani tudná, viszonylag nagy biztonsággal állíthatom, hogy megmentem az életét... Ellenkező esetben semmit sem garantálok.

Rak: Jó, megkísérlem. Tudomása szerint Davies Moszkvában van? Igen, az amerikai követ.

Kuz: Azt hiszem, igen. Vissza kellett, hogy térjen.

Rak: Ez lenne egy út.

Kuz: Azt hiszem, ha ez így van, akkor vele kellene kezdenie.

Rak: Úgy gondolom, egy ilyen különleges eset feljogosít arra, hogy szabályellenesen a hivatalos utat használjam.

Kuz: Ezek után feltételezhetjük, hogy mindezek mögött az amerikai kormány áll?

Rak: Nem mögötte, alatta...

Kuz: Roosevelt?

Rak: Amennyire én tudom, ő is. Kövessen a kémregények iránt táplált mániájával! Tetszésére tudnék kerek történeteket fabrikálni, de nem sokkal szembetűnőbbek a nyilvánosan ismert tények?

Emlékezzen arra az október 24-i reggelre, 1929-ben! Eljön még az idő, amikor ez a nap fontosabb lesz a forradalom számára, mint 1917. október 24-e. Ez a 24-e a New York-i tőzsde csődjének a napja, az ún. gazdasági világválság kezdete, vagyis a valódi forradalomé. A Hoover kormányzása alatti négy év a forradalom előretörésének ideje. 12-15 millió munkanélküli! 1933 februárjában bekövetkezik a krízis utolsó csapása a bankok bezárásával. Többet a pénzvilág nem tehetett, hogy a klasszikus amerikainak, aki elsáncolva ült iparának fellegvárában, a fejére verjen, és gazdaságilag a Wall Street rabszolgájává tegye... Ismeretes, hogy a gazdaság minden elszegényedése a parazitizmus virágzását jelenti - és a pénzügy a legnagyobb parazita.

De az amerikai forradalomnak (A "forradalom" szó itt konkrétan az 1929-es nagy világgazdasági válságra utal. Ezt a "forradalomnak" nevezett pénzügyi összeomlást a Federal Reserve magánpénzkartell, amely az amerikai alkotmánnyal ellentétesen tölti be az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét, valamint a Bank of England, amely Nagy Britannia formailag állami, valójában teljesen magánellenőrzés alatt álló központi bankja, együttesen robbantotta ki. D. J. ) nemcsak ez az uzsoraszerű célja volt, hogy a pénz hatalmát növelje, sokkal többet akart. A pénz hatalmát, jóllehet politikai hatalom, eddig mindig csak indirekt módon gyakorolták - most azonban közvetlen hatalommá akarják változtatni. Az az ember, akin keresztül ezt gyakorolni akarják, Franklin Delano Roosevelt. Megértette? Jegyezze meg: ebben az évben, 1929-ben, az amerikai forradalom első évében, februárban hagyja el Trockij Oroszországot. A tőzsde csődje pedig októberben következik be. Hitler pénzügyi támogatását 1929 júliusában engedélyezik. Gondolja, hogy mindez csupa véletlen? Hoover négy évét arra használják fel, hogy a hatalom megragadását előkészítsék az Egyesült Államokban és Oroszországban. Ott pénzügyi forradalommal, itt háborúval és az azt követő vereség előidézésével... Szolgálhat Önnek több bizonyító erővel egy jó regény?

De meg fogja érteni, hogy egy ilyen méretű tervhez rendkívüli emberre van szükség, az Egyesült Államok végrehajtó hatalmának a vezetőjeként, amely arra rendeltetett, hogy szervező és meghatározó erővé váljék: ez az ember Franklin Delano Roosevelt volt és vele együtt felesége, Eleanor Roosevelt. Engedje meg, hogy megjegyezzem, hogy ez a biszexualitás nem irónia, kerülni kell az egyenlőtlenségeket.

Kuz: Roosevelt "azok" közül való?

Rak: Nem tudom, hogy "azok" közül való-e, vagy csak engedelmeskedik nekik. De van ennek jelentősége? Azt hiszem, tudatában van megbízatásának, de nem tudom pontosan megmondani, hogy zsarolással késztették-e engedelmességre, vagy ő maga is a vezetőséghez tartozik? Mindenesetre teljesíti feladatát, akcióját véghezviszi, amellyel megbízták, méghozzá a legteljesebb lelkiismeretességgel. Ne kérdezzen tovább, nem tudok többet.

Kuz: Abban az esetben, ha elhatározzák a Kremlben, hogy Davieshez fordulnak - milyen formát ajánlana?

Rak: Először a személyt kell helyesen kiválasztani. Egy olyan, mint a "Baron" használható lenne. Él még?

Kuz: Nem tudom.

Rak: Jó. A személy kiválasztása az Ön dolga marad. Követüknek bizalmat és diszkréciót kell mutatnia. A legjobb, ha álcázva ellenzékinek tünteti fel magát. A beszélgetést ügyesen szőve arra kell irányítania, hogy az ún. európai demokráciák szövetségükkel a Szovjetuniót a nemzetiszocializmussal szembenálló helyzetbe hozzák. Azaz, hogy a Szovjetunió az angol és a francia imperializmussal, egy valódi imperializmussal szövetkezzen egy potenciális imperializmussal szemben. A beszélgetés egy része arra szolgálna, hogy a Szovjetunió helytelen álláspontját a demokráciák szintén helytelen álláspontjával hasonlítaná össze... Az amerikai demokrácia is, úgy látszik, arra van szorítva, hogy megvédjen egy belső demokráciát Franciaországban és Angliában, hogy ezzel fenntartson egy gyarmatosító imperializmust. (Rakovszkij itt arra utal, hogy a legrégibb európai demokráciák egyben kizsákmányoló gyarmati birodalmak fenntartói is, vagyis imperialista hatalmak. D. J. ) Amint látja, a kérdést igen erős logikai alapokra lehet helyezni.

Az aztán már gyerekjáték, hogy a feltevést cselekedetté formálja az ember. Ha sem a Szovjetuniónak, sem az Egyesült Államoknak nem fűződik érdeke az európai imperializmushoz, akkor a vita a személyes uralom kérdésére zsugorodik. Ideológiailag, politikailag és gazdaságilag azonban hasznára lenne Oroszországnak és Amerikának az európai gyarmati imperializmus szétrombolása. Teljesen mindegy, hogy közvetve vagy közvetlenül, de az Egyesült Államoknak méginkább a hasznára lenne.

Ha Európa minden erejét elveszti egy új háborúban, akkor Anglia a brit birodalom angol nyelvével azonnal az Egyesült Államok felé gravitálódik, minthogy ez politikailag és gazdaságilag szükségszerű.

Ha eddig jutottak, egy-két nap szünetet lehet beiktatni. Aztán, ha hatás mutatkozik, tovább lehet előretörni. Hitler agressziót követ el, bármilyet, lényegét tekintve agresszor, ebben nem lehet tévedni. Aztán tovább lehet kérdezni. Milyen közös magatartást vegyen fel az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy háborúval szemben, amely mindig imperialisták közötti háború - teljesen mindegy, milyen okból tört ki! - egyik oldalon azok állnak, akik tulajdonnal bírnak, a másikon azok, akik a tulajdon birtoklására törekednek. De hogy semlegesnek maradjon valaki, az nem csak a saját akaratától függ, hanem az agresszortól is.

A semlegesség biztonsága csak akkor áll fenn, ha az agresszor a semleges állam megtámadásában nem lát előnyt, vagy nem tudja kivitelezni. Ebben az esetben világos, hogy az agresszor egy másik nemzetet támad meg, természetesen akkor is egy imperialistát. Aztán tovább kell folytatni. Biztonsági és morális okokból azt kell tanácsolni, hogy ha az imperialisták között az összeütközés nem tör ki magától, akkor azt elő kell idézni.

És ha már ez az elmélet elfogadásra kerül - hogyne fogadnák el! -, akkor a gyakorlati teendőkben kell megegyezni, ami egészen mechanikus ügy. Itt a következő lehet a menetrend.

1. Egyezmény Hitlerrel Csehszlovákia és Lengyelország felosztásáról, de leginkább az utóbbiéról.

2. Hitler el fogja fogadni. Ha Hitler otthonos a blöffel való hódítási játékban, azt hogy a Szovjetunióval együtt vegyen el valamit, csalhatatlan garanciának fogja tartani arra, hogy a demokráciák tárgyaljanak vele. Nem lesz képes arra, hogy higgyen fenyegető szavaiknak, mert tudja, hogy a legtöbb háborús fél egyidejűleg a leszerelésért lép fel, és hogy leszerelési szándékuk valódi.

3. A demokráciák Hitlert, és nem Sztálint fogják megtámadni. Népeiknek pedig azt fogják mondani, hogy bár mindkettő egyformán bűnös az agresszióban és a feldarabolásban, stratégiailag és utánpótlási okokból azonban arra kényszerültek, hogy egyenként verjék meg őket. Először Hitlert, aztán Sztálint.

Kuz: És ők nem fognak bennünket az igazság eszközével becsapni?

Rak: Hogy csapnának be? Nem marad meg Sztálinnak az a választási szabadsága, hogy a szükséges módon támogassa Hitlert? Nem hagyjuk meg neki azt a lehetőséget, hogy a kapitalisták közötti háborút az utolsó emberig és az utolsó időpontig teljes mértékben elhúzza? Mivel támadnák meg Sztálint? Már a belső kommunista forradalommal is elég tennivalójuk lesz a kapitalista államoknak.

Kuz: De ha Hitler gyorsan győzedelmeskedik? Ha ő is, mint Napóleon, egész Európát mozgósítja a Szovjetunió ellen?

Rak: Ez lehetetlen! Elfelejt egy igen fontos tényezőt, az Egyesült Államok létét. Nem természetes-e az, hogy az USA Sztálint utánozza, és a maga részéről a demokratikus népeket támogassa? Ha az "óra járása ellen" hagyják hatni ezt a kétféle segítségnyújtást, úgy csalhatatlanul biztosítani tudják a háború elhúzását.

Kuz: És Japán?

Rak: Nincs már elég dolga Kínával? Sztálin előszeretettel garantálja neki, hogy "nem követ el ellene intervenciót". A Japánok hajlanak az öngyilkosságra, de nem olyan nagyon, hogy egyidejűleg támadják meg a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat. Van még ellenvetése?

Kuz: Nincs. Ha tőlem függne, ez már elég bizonyíték lenne. De gondolja, hogy a követ...?

Rak: ...elhiszi? Nem engedtek vele beszélni, de figyelembe kell venni egy részletet - Davies kinevezését 1936-ban hozták nyilvánosságra. Tételezzük fel, hogy Roosevelt már korábban tervezte és szorgalmazta diplomáciai küldetését. Ismerjük a körülményeket és az időt, amely egy követ hivatalos kinevezéséhez szükséges. Tehát körülbelül augusztusban meg kellett, hogy egyezzenek a kinevezésében. Ugyanakkor mi történt 1936 augusztusában? Akkor lőtték agyon Zinovjevet és Kamenyevet. Esküdni mernék, hogy kinevezésének az az egyetlen oka, hogy lefektesse "azok" új politikáját Sztálinnal szemben. Igen. A leghatározottabban így gondolom. Daviesnek aggodalommal kellett látnia, hogyan esnek el az ellenzék vezetői, egyik a másik után, az egymást követő párttisztogatások során. Tudja, hogy jelen volt a Radek elleni peren?

Kuz: Igen!

Rak: Ön szokta látni őt! Beszéljen vele! Már hosszú hónapok óta várja.

Kuz: Ma éjszaka be kell fejeznünk. De mielőtt elválunk, valamivel többet akarok tudni. Tegyük fel, hogy minden igaz, amit Ön mondott, és teljes sikerrel megvalósítható. Akkor "azok" bizonyos feltételeket fognak állítani. Ki tudná találni, hogy melyek lesznek azok?

Rak: Nem nehéz feltételezni. Az első az lesz, hogy fel kell hagyni a kommunisták kivégzésével, pontosabban a trockistákéval, ahogy bennünket neveznek. Aztán néhány befolyási övezetet fognak megállapítani - hogy is mondjam? -, meghúzzák azokat a határokat, amelyek a formális kommunizmust elválasztják a valóditól. Lényegében nem lesz több. Aztán az ígéretről fognak tárgyalni a terv időtartamára. Még meg fogják érni, például azt a paradoxont, hogy egy csomó ember, Sztálin ellenségei, segíteni fogják őt, és ezek nem lesznek se proletárok, se hivatásos kémek. A társadalom minden rétegében, még a legmagasabban is, támadnak majd "bátor" emberek, akik Sztálinnak ezt a formális kommunizmusát támogatni fogják, amikor a reálkommunizmusból az objektív kommunizmusba megy át. Megértett?

Kuz: Egy kissé. De a dolgot olyan sötét szőrszálhasogatásba rejti...

Rak: Mivel be kell fejeznünk, csak így fejezhetem ki magam. Majd meglátjuk, hogy segíthetek-e még megérteni? Ismeretes, hogy a marxizmust hégeliánizmusnak is nevezik. A kérdést így ábrázolták vulgárisan. Hegel idealizmusa vulgáris alkalmazkodás Spinoza természetes miszticizmusának durva nyugati értelmezéséhez. "Azok" spinozisták, de talán érvényes az ellenkezője is - a spinozizmus egyenlő "azokkal". És az egész csak a korszaknak megfelelő változat, "azok" saját, sokkal régibb és magasabb filozófiája számára... Tehát Marx, mint hegeliánus, és ezért, mint spinozista, hűtlen lett hitéhez, de csak időlegesen és taktikai okokból.

Nem úgy van, hogy a marxizmus azért szállt síkra, hogy az ellentét megsemmisítésével szintézis jöjjön létre? A tézis és antitézis integrációjával, mint szintézissel, valóság keletkezik: igazság, a szubjektív és objektív záróakkordjában. Moszkvában kommunizmus - New Yorkban kapitalizmus: tézis és antitézis. Analizálja mindkettőt! Moszkva: szubjektív kommunizmus és objektív kapitalizmus, vagyis államkapitalizmus. New York: szubjektív kapitalizmus és objektív kommunizmus. Valódi szintézis, igazság: nemzetközi pénzvilág = kapitalizmus - kommunizmus. S mind "azoké".

A Rakovszkij jegyzőkönyv utóélete

"A pénzvilág egyenlő a finánckapitalizmussal és a kommunizmussal." Ezzel a megállapítással, a későbbi konvergencia elmélet előrejelzésével ér véget az az írás, amelyet 1941-ben, a Szovjetunió elleni német támadást követően talált meg a német hadsereg oldalán harcoló és spanyol önkéntesekből álló, ún. Kék Hadosztály egyik tisztje mélyen bent Ukrajnában, egy faluban. A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, Dr. Joszif Landovszkij, holtteste mellett egy csomagra bukkant. Ebben a csomagban orosz nyelven teleírt füzetek voltak, amelyeket magával vitt Spanyolországba. A füzetek tartalmát 1950-ben spanyolra fordították, és "Sinfonia en Rojo Major" (Egy vörös őrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (Des Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzőkönyvet.

Kuzmin tábornok betartotta szavát és megmentette Rakovszkij életét, mert az 1938. márciusában megrendezett harmadik moszkvai koncepciós perben - miként azt már a bevezetőben is megírtuk - kettő kivételével minden vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek. Rakovszkij 20 év lágerben letöltendő szabadságvesztés büntetést kapott. A háborúra készülődő szovjet-vezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, "fekete hadosztályoknak", "fekete egységeknek" nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követően nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelső szovjet-vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörű tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Nagy valószínűséggel azonban a fronton halt meg, és az ő NKVD általi kihallgatásának hosszú jegyzőkönyvét - annak eredetijét vagy másolatát - találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje.

Eddig még egyetlen szakembernek sem sikerült bebizonyítania, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyvek nem hitelesek. Ámbár több mainstream-irányzatú történész is szívesen hangoztatja, hogy a bizonyítási teher azokon nyugszik, akik Hrisztyián Georgijevics Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét valódinak fogadják el. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió felbomlásával elvileg megnyílott a lehetőség a szovjet irattárak, köztük a KGB és a Kreml legtitkosabb iratainak is, a kutatására. Gyakorlatilag azonban ma is hozzáférhetetlen a szovjet korszak számos fontos dokumentuma, amint azt Kun Miklós is moszkvai kutatásai során megállapította. Tény, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyv Sztálin részére készült eredetije vagy annak kópiája, eddig még nem került elő Moszkvában, illetve, ha megvan, azt nem hozták nyilvánosságra. Valószínűleg megvan a KGB archívumában az a jelentés is, amelyet Gavril Kuzmin (alias René Duval) tábornok készített a koncepciós per minden részletét személyesen irányító szovjet diktátor részére Rakovszkij kihallgatásáról.

A Rakovszkij-jegyzőkönyvhöz hasonló volt a sorsa az 1939. augusztus 23-i Sztálin-Hitler (Molotov-Ribbentrop) paktum - a szovjet-német megnemtámadási egyezmény - titkos mellékleteinek is, amelyről 1989. decemberéig hivatalosan nem akartak tudni a Szovjetunió illetékesei. Valentyin Falin történész, német szakértő, aki a Szovjetunió bonni nagykövete, majd a SZKP KB vezető-beosztású munkatársa volt, már korábban jelezte, hogy keresik a titkos jegyzőkönyveket a szovjet irattárakban. Miután a megváltozott gorbacsovi időszakban már meg kellett valahogy találniuk, hiszen a német irattárakból régóta ismeretes volt azok szövege a nyugati történészek előtt, ezért végül tényleg meg is találták őket. A Szovjetunió Népi-küldötteinek Kongresszusa 1989. decemberében megállapította, hogy "a szovjet-német megnemtámadási egyezményhez hozzáfűzött titkos záradék, mind módszereiben, mind tartalmában eltér a szovjet külpolitika lenini elveitől és normáitól. A titkos jegyzőkönyvben rögzített érdekszférák és német-szovjet befolyási övezetek elhatárolása ellentétes a nemzetközi joggal, és sérti egy sor állam szuverenitását és függetlenségét." Ezért a moszkvai kongresszus visszamenőleg érvénytelennek és semmisnek nyilvánította az 1939. augusztus 23-án kötött német-szovjet megállapodás titkos jegyzőkönyvét, azok záradékait és egyéb mellékleteit.

50 éven át nem tudott senki hivatalosan semmit a Szovjetunióban ezekről a titkos megállapodásokról, noha azok tartalma más forrásokból ismertté vált, és a történelmi események bizonyították, hogy a megállapodás minden részlete át is lett ültetve a gyakorlatba. Ahogyan ez a hivatalos "nem-tudás" nem jelentette azt, hogy a letagadott titkos dokumentumok nem léteznek, ugyanúgy feltételezhető, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyv eredetije is megvan, és valamikor a jövőben majd rábukkan egy kutató. Azt sem lehet tudni teljesen biztosan, hogy az előkerült füzetek maguk lennének-e az eredeti jegyzőkönyvek, vagy pedig csak egy róluk készült kézírásos másolat volt a halott Dr. Joszif Landovszkij NKVD-s orvosnál talált füzetcsomóban. Egy dokumentum hitelességét azonban közvetett módon is bizonyítani lehet. Az ilyen bizonyítás természetesen mindig támadható, de a közvetett bizonyítékokat sem lehet teljesen mellőzni. A Rakovszkij kihallgatásáról készült jegyzőkönyv keletkezésének helye, ideje és körülményei eléggé ismertek, mint ahogy ismertek a szereplő személyek is. A jegyzőkönyv valódiságát azonban a bekövetkezett történelmi események látszanak a leginkább bizonyítani. Felsorolunk néhányat:

Az 1938 tavaszán elkezdődött német-szovjet közeledés és a Sztálin-Hitler paktum megkötése 1939 augusztusában; Lengyelország felosztása, az együttes agresszióért csak a Berlin címére küldött nyugati hadüzenet; Sztálin manőverezése a Németország számára létfontosságú nyersanyagszállításokkal, a nyersanyagszállító "csapok" időnkénti kinyitásával és elzárásával. Mindezt részletesen taglalja Ernst Topitsch "Stalin's Krieg" (Sztálin háborúja) című, 1985-ben, Münchenben is megjelent munkája, amely adatok sorával bizonyítja, hogy Sztálin támadó háborúra készült a náci Németországgal szemben, és csak azért mutatott túlzott engedékenységet Hitlerrel szemben 1941 tavaszán, mivel még nem készült fel eléggé a háborúra. Ami pedig az Egyesült Államokat érinti, az már a hivatalos háborúba lépését megelőzően is hatalmas fegyverszállítmányokkal, páncélosok és repülőgépek ezreinek a szállításával sietett a szorongatott sztálini rendszer megmentésére. Ennek ellenére a támadásra felkészített Vörös Hadsereg nem volt képes az eredményes védekezésre. Ezért nyújtott Roosevelt, többek között Japán háborúba léptetésével, Sztálinnak segítséget.

N. N. Jakovlev szovjet történész, "Pearl Harbor rejtélye" c., 1983-ban magyarul is megjelent könyvében lelkiismeretesen idézi azon amerikai történészeket, akik számos ténnyel támasztják alá azt az állításukat, amit a mai napig nem tudott megcáfolni a hivatalos történetírás, hogy Roosevelt egy teljesíthetetlen feltételeket tartalmazó ultimátummal provokálta ki Japánnak a Pearl Harbor elleni támadását.

1962-ben közzétették Amerikában a Pearl Harborral kapcsolatos okmányok gyűjteményét. H. E. Kimmel tengernagy, aki a támadás idején az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának a főparancsnoka volt, a gyűjtemény összeállítóihoz intézett levelében kategorikusan kijelentette: "Soha nem tették lehetővé számomra, hogy teljes egészében átnézzem a haditengerészeti minisztériumban és a Fehér Házban őrzött Pearl Harborral kapcsolatos okmányokat. Nem engedélyezték, hogy átnézzem az úgynevezett Fehér Ház-dossziét, amelyben bizonyára benne vannak Rooseveltnek Churchillhez intézett üzenetei...Véleményem szerint, noha én érdekelt személy vagyok, nincs kétség afelől, hogy Mr. Roosevelt tudott a japánok tervéről, a tervezett támadás időpontját is ismerte, és szándékosan titkolta el a Hawaii-szigetek parancsnokaitól, hogy a támadás megtörténjék." Roosevelt "azok" beavatott megbízottjaként szándékosan nem értesítette a Hawaii-szigetek parancsnokságát a készülő japán támadásról. Amikor pedig ez bekövetkezett, akkor ürügyül használta fel arra, hogy a háborúskodni nem akaró amerikai népet rábírja a fegyveres harcra. "Azok" politikájának végrehajtójaként, Roosevelt, aki a háborúból való távolmaradás jelszavával nyerte meg az elnökválasztást, úgy manőverezett, hogy az Egyesült Államokat minél előbb bevonja a tengelyhatalmak elleni háborúba. Japán háborúba léptetésével pedig lehetővé vált a távol-keleten állomásozó szovjet hadosztályok átdobása az ostromlott Sztálingrád felmentésére, és a háború menetének a megfordítása 1943 elején. Ez a néhány tény is a Rakovszkij-jegyzőkönyvben foglalt koncepció gyakorlatba átültetését támasztja alá.

Az ún. "mainstream", azaz a hivatalos, a főáramlathoz tartozó történetírás többé-kevésbé mellőzi Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, de a revizionistának nevezett történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heinz Scholl, Peter Blackwood, és sokan mások). Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak - és nem is alaptalanul - a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a "Cion bölcseinek jegyzőkönyve" egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzőkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható.

Ezért itt célszerű kitérni arra, hogy mennyiben hamisítvány, és mennyiben hiteles mégis a "Cion bölcseinek jegyzőkönyve" (a továbbiakban Jegyzőkönyvek), amelynek túlnyomó része a szabadkőműves francia Maurice Joly "Párbeszéd a pokolban" című, 1864-ben, Brüsszelben megjelent könyvének a plagizálása. A foglalkozására nézve ügyvéd Joly a Párizsban működő Mizrain Páholy tagja volt, és ennek volt egyik nagyhatalmú vezetője Adolphe Isaac Cremieux. Tény az is, hogy Cremieux a párizsi Grand Orient nagymestere is volt, s emellett 1864-től 1870-ig az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux részt vett III. Napóleon trónra juttatásában, és azt remélte, hogy az ugyancsak Grand Orient-hez tartozó császár cserébe őt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux halálos ellensége lett az abszolutista módszerekkel uralkodó III. Napóleonnak. Maurice Joly a Mizrain Páholy tagjaként osztotta szabadkőműves páholybeli főnökének III. Napóleon-ellenes nézeteit, és a "Párbeszéd a pokolban" megírt vitriolos bírálata azokat a vitákat tükrözi, amelyek a Mizrain Páholyon belül folytak a császár önkényes módszereket alkalmazó, autokratikus uralmáról. Ezt tartalmazza a Jegyzőkönyvek kétharmada.

Bebizonyított tény, hogy a Jegyzőkönyvek további egyharmadát a cári titkosrendőrség, az Ohrana, Párizsban működő ügynökei hamisították. Ezek az ügynökök nemcsak képzett hírszerzők voltak, hanem jól ismerték a nemzetközi pénzkartell és az irányítása alatt álló illuminátus és Grand Orient-hez tartozó szabadkőművesek társadalmi-politikai és pénzügyi elképzeléseit. Ezeket az elképzeléseket beleírták a Jegyzőkönyvekbe, és azt - elsősorban oroszországi belpolitikai okokból - hazug és rágalmazó módon a zsidók szájába adták. A Jegyzőkönyvek nagyobbik része tehát plágiumnak minősül, kisebbik része pedig egy hozzátoldott szöveg, amelyet annyiban kell hamisítványnak tekinteni, hogy nem azok a szöveg szerzői, akiket feltüntetnek. Az Ohrana tájékozott hamisítói beleírták a Jegyzőkönyvekbe, például azt, hogy a magánpénzmonopólium tulajdonosai szerint milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni őket? (Lásd a 20. és 21. párbeszédet). Ami meglepő az az a tény, hogy a világ mai pénzügyi rendszere - lényeges paramétereiben - szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebbe a hamisítványba az Ohrana hírszerzői jóvoltából a múlt században belekerült. 1990 után Magyarországra is ezt a pénzrendszert importálták. Nos, mindez felveti azt a kérdést, hogy van-e olyan vonatkozása a Jegyzőkönyveknek, amelyek amellett szólnak, hogy az mégis egy olyan létező programot tartalmaz - ámbár aljas indokból ezt mások szájába adva -, amely teljes mértékben megvalósulni látszik globalizálódó világunkban. Lehetséges-e, hogy ez a szembetűnő megfelelés - egyrészt a 19. századi terv, és másrészt a 20. századi valóság között, - nem egyéb a véletlen puszta játékánál? Csakúgy magától lett pontosan olyan a magánpénzmonpólium globális rendszere ma, ahogyan azt az Ohrana hamisítói több mint 100 évvel ezelőtt kitalálták? Aki ezt elhiszi, azt - tisztelve a másféle véleményhez való jogot - meghagyjuk hitében, és továbbra is türelmesen várjuk tudományosan alátámasztott érveit.

Mi úgy gondoljuk, hogy a Jegyzőkönyvek mai napig tartó, újra és újra való kiadását az is magyarázza, hogy olvasói számára ezt - a szerzőség szempontjából bizonyítottan hamis - írást a történelmi valóság tényei tartalmilag lényeges részeiben alátámasztják, és utólagosan, több fontos pontban igazzá minősítik, vagyis igazolják. Ha tehát a Jegyzőkönyvekben kicseréljük az odahamisított "zsidó" szót a nemzetközi "pénzkartell" szóval, akkor kitűnik, hogy az lényegében a világuralomra törő nemzetközi pénzügyi közösség elgondolásait és stratégiai programját tartalmazza, amely körvonalaiban már mintegy 200 éve létezik, és a történelmi rádeterminálódás menetében egyre inkább konkretizálódik és megvalósul. Említettük már, hogy a történelmi fejlődés a 20. században meglepően úgy alakult, ahogyan azt a Jegyzőkönyvekben leírt stratégiai program megfogalmazza. Vajon miért követi a történelmi fejlődés azt a forgatókönyvet, amelyet egy hamisítvány tartalmaz? Erre a fontos és kikerülhetetlen kérdésre csak azt a logikus választ adhatjuk sok kutatóval megegyezően, hogy ez a program a világot ma háttérből irányító nemzetközi pénzkartell stratégiáját fejti ki. A Jegyzőkönyvek nem a zsidó nép állítólagos programját és nem létező "világuralmi terveit" tartalmazzák - ahogyan azt hazug módon feltüntették -, hanem a pénzvagyon-tulajdonosoknak a mára már globálissá növekedett magánpénzmonopóliumára támaszkodó világuralmi törekvéseit fogalmazzák meg. A Jegyzőkönyvek hamisítói nyilvánvalóan tudtak a magánpénz-monopólium tulajdonosainak a stratégiai elképzeléseiről. Ugyancsak voltak ismereteik a magánpénz-monopólium rejtett hálózatáról. Ehhez első kézből szerezhettek információkat, hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték azt a láthatatlan hatalmat - valamint háttér-hierarchiáját és kifinomult gépezetét -, amelyet Carroll Quigley (a mainstream irányzathoz tartozó, kiváló amerikai történész) a "Tragédia és remény" c. alapvető munkájában később majd "HÁLÓZATNAK" nevezett el. Ez a HÁLÓZAT az, amelynek a magánpénz-monopólium és a központi bankok révén máris sikerült megszereznie a világ irányítását. A hamisítók sokat tudtak ennek a HÁLÓZATNAK a szervezeteiről, titkos társaságairól, és ezek egyes fontosabb tagjait személyesen is ismerték. Morális gátlásoktól mentes ügynökökként mindazt, amit a HÁLÓZATRÓL, azaz "azokról" megtudtak, többszörös csúsztatással, aljas indítékból a zsidó származású pénzelitre, és a zsidó nép egészére akarták kenni. A történelem során azonban semmikor sem volt egy nép azonos a pénzzel rendelkező elitjével. (A zsidó nép, pl. a bibliai időkben sem volt azonos a babilóniai pénzrendszert elsajátító és gnosztikus eszmeiségű farizeusokkal, a gazdag spekuláns pénzváltókkal, hiszen ott voltak a szadduceusok, az esszéneusok, az írástudók, a nazarénusok, a gazdagokat keményen ostorozó próféták és követőik, és még sokan mások. Az ószövetségben számos helyen szerepel a kamatszedés tilalma, és a jubileumi évben az adósság kötelező elengedése is.) A ma létező nemzetközi pénzügyi közösség pedig - bizonyíthatóan - egy vegyes-etnikumú, transznacionális és multikulturális hatalmi képződmény, amely nem kapcsolható csupán egyetlen néphez vagy vallási közösséghez. Azok a szélsőségesek, akik makacsul mégis erre törekednek, meghamisítják a tényeket.

A Rakovszkij kihallgatásáról készült jegyzőkönyveket is elsősorban a bekövetkezett történelmi események hitelesítik. A történelemtudomány rendszerint a kemény bizonyítékokat, elsősorban az archívumokban őrzött dokumentumokat és a látható történéseket, fogadja el hitelesnek. A történelemnek azonban csak igen kis töredéke rögzül állami és nem állami szervezetek vagy egyének dokumentumaiban, és a látható tények nem mindig jelzik a hozzájuk vezető mögöttes, nem látható, titkos hatásokat. Kétségtelen, hogy a történelemnek és a politikának egy igen tágas, - nyilvánosság alatti, mögötti -, azaz nem látható tere is létezik, amely soha nem rögzül írásos dokumentumokban, és más empirikusan megragadható tényekben. Mivel ez így van, akkor nincs más választás, mint megelégedni azzal, hogy csupán a látható, érzékelhető felszíni történéseket kutassuk? Le kellene tehát mondanunk a nem látható, csak közvetve kutatható, - kikövetkeztethető - összefüggésekről? Természetesen nem. Igaz, a közvetett, "puha" bizonyítékok kutatása rendkívül sok hibalehetőséget rejt magában, és mivel ingoványos terület, ezért nagy körültekintéssel szabad csak alkalmazni ezt a módszert. Valóban nehéz teljes bizonyossággal állítani valamit "azok" HÁLÓZATÁNAK a működéséről is, mert ennek a HÁLÓZATNAK a legfőbb működési elve a teljes titoktartás, és hatalomgyakorlási módszere a félrevezetést művészi tökélyre emelő, kifinomult dezinformáció. Mindez a mimikrit, a rejtőzködést, azaz az uralmat gyakorlók nagyobb cselekvési szabadságát, és személyi biztonságát szolgálja. De azért, mert igen nehéz a történelem nem látható szférájának, - a láthatatlan államhatalmi-ágazat működésének - a kutatása, akkor azt teljesen mellőzni kell? Le kellene mondani a láthatatlan hatalom működésének szakszerű kutatásáról, rábízva ezt a kényes kutatási területet a tényeket kereső, jó szándékú, ámbár amatőr kutatókra? Mi úgy gondoljuk, hogy ez megengedhetetlen. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy igen nehéz, például a most ismertetett Rakovszkij jegyzőkönyvek hitelességének a 100%-os bizonyítása is. Szilárd meggyőződésünk, hogy mégis hasznos lehet a tartalmával megismerkedni olvasóinknak, mert a benne foglalt gondolatmenetek és érvek hozzásegíthetnek a II. Világháború okainak pontosabb megértéséhez, és az ez irányú kutatások újabb szempontú folytatásához. Ítélje meg a kedves olvasó maga, hogy a fantázia szüleménye, vagy pedig igaz történelmi dokumentum Hrisztyián Georgijevics Rakovszkij itt ismertetett jegyzőkönyve. Bármi lesz is ítélete, véleményét tiszteletben fogjuk tartani.

A Rakovszkij jegyzőkönyv mának szóló üzenete

Van egy oktatott és egy elhallgatott történelem. Van egy az események óceánjának a felszíni, látható, dokumentált történéseit számontartó, és egy másik, a történések felszíne alatt meghúzódó, a mélyenfekvő áramlatokat kutató történelem, azaz létezik egy felszíni és egy mélyáramlatú történelem. A felszín alatti történelem azoknak a rejtve maradó háttérerőknek a története, amelyek végső soron meghatározzák a felszíni, látható és dokumentált történéseket.

A látható, tanítható, kutatható, terjeszthető történelem - a felszín alatti erők mozgásának az ismerete nélkül - teljesen hamis történelmi tudatot eredményez. Csak azt a hamis látszatot erősíti meg, hogy a "nap forog a föld körül", mivel a rejtőzködő erők és rejtett mélyáramlatok nélkül ez látszik igaznak. Mint tudjuk ennek a látszatnak, azonban ténybelileg pont az ellenkezője az igaz, mihelyt megismerjük a csillagászat, a gravitáció, a csillagok és bolygóik mozgásának - szabad szemmel nem érzékelhető - kozmikus törvényeit.

A nem látható, rejtőzködő - tudatosan eltitkolt - történelem más értelmet adna a jelenlegi uzsoracivilizáció látható folyamatainak, történéseinek. A történelem kutatásának egyes területei ma is tiltva vannak. Egyes témák érinthetetlen tabuvá lettek, kutatásuk pedig adminisztratív és pénzügyi eszközökkel korlátozva, sőt kifejezetten tiltva van. Egy demokratikus jogállamban semmilyen témának sem szabadna érinthetetlen tabuvá válnia a tudományos kutatás számára. Ha a revizionistának nevezett történészek hibás kutatási eredményekkel állnának elő, akkor hibás eredményeiket, állításaikat helyes kutatási eredményekkel kellene cáfolni, nem pedig adminisztratív eszközökkel és jogi szankciókkal elhallgattatni őket. A tudományos kutatást nem szabadna kriminalizálni. A tények feltárásának minden más megfontolással szemben elsőbbséget kellene adni a tudományban.

Közhely, hogy a szólásszabadság mindig a máskéntgondolkodók szabadsága. A kutatási szabadság pedig a szólásszabadság alkotmányos alapjogának az érvényesülése a tudomány területén. Ha a társadalom legitim képviselője, a demokratikus állam, elhárítja magától a kutatási szabadság pénzügyi feltételeinek a biztosítását, akkor ez a fontos közérdeket szolgáló alapjog alárendelődik a magánpénzmonopóliumot birtokló szűk csoport partikuláris érdekeinek. A tényleges szólásszabadság és kutatási szabadság így nem az állami önkény, hanem a magánönkény áldozatává válik. Mennyivel jobb az a társadalmi berendezkedés, ahol nem az adminisztratív eszközöket igénybevevő állami kényszer, hanem a pénzügyi eszközöket bevető magánkényszer, fojtja meg a szólás- és kutatási szabadságot?

Világosan kitapintható a globalizáció történelmi folyamatában az önálló stratégiával és intézményrendszerrel rendelkező, államok feletti pénzhatalom szervezett irányító tevékenysége.

- Szabad-e kutatni ennek az irányítóhálózatot alkotó, államok feletti, szervezett pénzhatalomnak a történetét?

- Szabad-e kutatni kialakulását, belső szervezeti felépítését, hierarchiájának a működését szabályozó legfőbb törvényszerűségeket?

- Szabad-e kutatni a HÁLÓZAT alrendszereit, ezen alrendszerek sajátos funkcióit, kapcsolódásaikat a formális állami intézményekhez és a nemzetközi szervezetekhez, azt, hogy ez a HÁLÓZAT miként befolyásolja, ellenőrzi a demokratikusan választott intézményeket?

- Szabad-e kutatni, hogy melyek a HÁLÓZAT végső céljai a pénzrendszer magántulajdonbavételével, milyen stratégiát és taktikát követett az elmúlt 250 év során, amikor fokozatosan lecserélte a saját magánpénzrendszerére a nemzetállamok közpénzrendszereit?

- Szabad-e kutatni, hogy az elmúlt másfél évszázad történései miért követték és követik a mai napig szinte betűről-betűre egy Ohrana hamisítványnak bizonyult program előírásait?

- Szabad-e kutatni, hogy milyen gazdasági stratégiák, pénzrendszerbeli különbségek álltak a HÁLÓZAT útjában? Mely államok nyújthattak volna reális alternatívát, és miként kellett ezek ellenállását - többek között gazdasági válságok előidézésével és háborúk kirobbantásával - megtörve szabad utat nyerni a nemzetközi magánpénzmonopólium nemzetek feletti HÁLÓZATA számára?

A magánpénzmonopólium rendszerének jelenlegi korszakában csak interdiszciplináris felkészültséggel kutatható a történelem. Ha valaki azt mondja, hogy ő történész és ezért nem ért a pénzügyekhez, akkor valójában történészként sem képes megfelelő színvonalon tevékenykedni, mert nem képes megragadni a történelmi folyamat legfontosabb hajtóerőit. Az elmúlt 250 év történetének lényege ugyanis a pénzvagyont birtokló nemzetközi elit szervezett küzdelme a világhatalomért. Ezt a harcot a pénzhatalom fokozatos megszerzésével, az egyes államok monetáris felségjogainak a kisajátításával, és a befektető pénzemberek magánmonopóliumává alakításával, vívta meg sikeresen. Aki nem ismeri a privát kezekben lévő pénzmonopólium működésének belső törvényszerűségeit, az nem képes megérteni a politikai történéseket lényegileg meghatározó mélyebb és rejtett folyamatokat sem. Azaz felszínes történelem megírására kényszerül. A 20. század lényegében a magánpénzmonopólium kiépülésének és uralomra kerülésének az időszaka volt. Századunk főbb történelmi-ideológiai irányzatai, - a kozmopolita liberalizmus, az internacionalista marxizmus (a szociáldemokrácia és a trockista-leninista-sztálinista bolsevizmus), valamint a nacionalista fasizmus-nemzetiszocializmus-fallangizmus, továbbá a sajátosan amerikai new deal - mind a nemzetközi pénzuralom hódító előrenyomulásának a következményei. A nemzetközi pénzkartell egyrészt tudatosan idézte elő ezeket az irányzatokat terjeszkedése érdekében, mint pl. az internacionalista marxizmust (a trockista bolsevizmust), másrészt, mint uralmi törekvéseivel szembeni ellenállást, sajátmaga kényszerítette ki a megtámadott nemzetállamokból.

A kozmopolita pénzuralommal szembeni alternatíva keresése szülte meg az olasz fasizmust, a kétségbeesett védekezés a német nemzetiszocializmust, a spanyol fallangizmust, de még a fennmaradásáért rettegő sztálinista nemzeti bolsevizmust is. A magánpénzmonopólium uralmi törekvései nélkül nem érthető meg az első világháború, érthetetlenek a versailles-i béke irracionális feltételei, az egyébként életképes Dunai Monarchia felbomlasztásának, és a század elején gyors fejlődésnek indult Oroszország véres alávetésének és gazdasági kifosztásának az igazi okai. A második világháború pedig annyira az első folytatásának tekinthető, hogy, pl. Henry Kissinger csak egy 20. századi 30 éves háborúról beszél, amelynek két szakasza volt: az egyik 1914-1918-ig, a másik pedig 1939-1945-ig tartott, közte egy hosszabb fegyverszünettel. Liberális történészeink a nemzetállam védekezését - azaz egy nemzet közösségi érdekeinek az érvényesítését az ember, mint polgár jogainak a rovására - előszeretettel minősítik antidemokratikusnak, az egyéni szabadság autokratikus-diktatórikus uralommal történő korlátozásának. Azt már nem elemzik, hogy mi váltja ki szükségszerűen a nemzetekből ezt a védekező magatartást. Nem kutatják és nem is utalnak rá, hogy a transznacionális pénzuralomnak útjában állnak a nemzetállamok, amelyeket a pénzkartellnek le kell bontania - vagyis el kell távolítania az útból -, hogy helyükbe nemzetek feletti globális államát kialakíthassa. A magánpénzmonopólium működése csak akkor zavartalan, és tulajdonosainak abszolút uralma csak akkor biztosított, ha a világpolgár befektető-pénzemberek minden országban úgy tevékenykedhetnek, mintha az a sajátjuk lenne.

Liberális történészeinek tehát előszeretettel minősítik az emberi jogok sérelmének a nemzetállam védekezését a pénzvagyon monopóliumát a maga számára kisajátító, és az előjogaival visszaélő világpolgár egyéni önzésével szemben. Azt már elhallgatják, hogy a liberalizmus által hirdetett emberi jogok és politikai szabadságjogok - a magánpénzmonopólium világrendszerében - csupán a befektető pénzelit és az őt kiszolgáló politikai elit előjogaira szűkülnek. A társadalom túlnyomó többsége pedig - a formális jogok kulisszái mögött, a gazdasági és politikai esélyegyenlőség hiányában - ténylegesen a pénzdiktatúra jogtalan és kiszolgáltatott páriájává válik. Ez nem más, mint az arctalan pénzviszonyokba rejtett szolgai függőség modern formája.

Ma, pl. minden magyar polgár - a magánpénzrendszer által kialakított és fenntartott adósságfüggőség miatt - évente mintegy három hónapot ingyen dolgozik az általa nem ismert pénzvagyontulajdonosok egy szűk csoportjának, anélkül, hogy az arctalan pénzfeudalizmus eme modern robotjáról tudomása lenne. A magyar társadalmat a pénzmonopolisták ugyanis arra kényszerítik, hogy ellenszolgáltatás nélkül - minden évben - adjon át a számukra mintegy 8 milliárd dollárt, soha véget-nem-érő adósságszolgálat és profithozam formájában. Ezért a hatalmas összegért aztán megengedik annak a közvetítő közegnek - pénznek - a használatát a számukra, amely közvetítő közeget a magyar állam csekély önköltségért, gyakorlatilag ingyen is biztosíthatná a polgárai számára, ha a magyar állam szuverenitásához tartozó monetáris jogok nem kerültek volna magánkézbe. A nemzetközi pénzkartell a pénzrendszer kisajátítását a hazai pénzügyi elit - és az érdekeltté tett politikai elit - közreműködésével 1991-ben hajtotta végre a nemzeti banki törvény elfogadtatásával.

A pénzkartell célja, a világállam és a világkormány a szemünk láttára jön létre. Ennek legfőbb feltételei már adottak. A nemzetállamok monetáris hatásköre már az államok feletti pénzhatalom demokratikusan nem ellenőrizhető, politikailag felelősségre nem vonható technokratáinak a kezében van. Most folyik a központi bankok és az óriási nemzetközi bankok koncentrációja a termelőszférát egymás között felosztó világmonopóliumok létrehozásával párhuzamosan. Egyre több jel utal arra, hogy a szűkülő pénzteremtés végül a dollár, az euró és a jen egyesüléséhez vezet. Az egyes latin-amerikai államokban, és számos más országban is, már csak névlegesen van önálló pénz, pl. Argentínában vagy Magyarországon. Valójában már a FED, az Egyesült Államok pénzrendszerét 1913 óta kisajátító magánkartell, látja el számukra is a központi bank és a jegybank szerepét. Földrészünkön ezt a feladatkört az egyes tagállamoktól, valamint az Európai Unió törvényhozó és kormányzati szerveitől teljesen leválasztott - abszolút függetlenséget élvező - frankfurti Európai Központi Bank tölti be. Már csak rövid idő kérdése a világ központi bankjának a formális felállítása, és az egységes világvaluta bevezetése. Mindettől azt remélik az államok feletti pénzhatalom irányítói, vagyis "azok", hogy a konstrukciós hibában szenvedő és ezért összeomlásra ítélt pénzrendszer létét - amelyben az adósság növekedési görbéje már a függőleges fázisba érkezett - meg tudják hosszabbítani. Ez a pénzrendszer ugyanis gazdagodásuk és a világ feletti uralmuk legfőbb eszköze. A centralizációval és koncentrációval ennek az adósságpénzrendszernek az élete valóban meghosszabbítható, de belső instabilitása, és kibékíthetetlen ellentmondásai nem oldhatóak fel. Pusztulása csak idő kérdése. Az alternatív megoldásra való felkészülés már beindult.

A pénzkartell vezérkara már az 1970-es évektől kezdve folyamatosan gyűjti a világ aranykészletét. A központi bankok, köztük, pl. Magyarország és Svájc aranykészlete is, már a Wall Street bankjainak a trezorjaiban fekszik. Alan Greenspan, a Federal Reserve elnöke, nemrég kijelentette, hogy még mindig az arany a végső fizetési eszköz. Ez azt jelenti, hogy ha bekövetkezne a jelenlegi fedezetlen pénzrendszer felfúvódott spekulációs buborékának a kipukkadása, akkor a nemzetközi pénzkartell várhatóan ismét aranyalapra helyezi a világ pénzrendszerét, és így tartja meg az összeomlás után is a pénz feletti globális hatalmát. Az aranyalapú pénzrendszert ugyanis az ellenőrzi, aki rendelkezik a nemesfém készletekkel. Ezekhez van kapcsolva a papír- és számlapénzkibocsátás. A forgalomban lévő pénzmennyiség szűkítésével vagy bővítésével pedig szabályozni lehet a kamatok szintjét, az eladósítás, és az adósságszolgálat formájában megvalósuló jövedelemelvonás mértékét.

1982-től kezdődően (amikor Magyarországot beléptették a Nemzetközi Valutaalapba) - és 1989 után pedig gyorsított ütemben - ezt a fosztogató magánpénzrendszert importálta Magyarországra a nemzetközi pénzkartell szolgálatába szegődött magyar pénzügyi gépezet. Ezt a pénzuralmi rendszert adta el a magyar társadalomnak, megtévesztő propagandával, mint piacgazdaságot, holott ez a pénzvagyon birtokosainak egy erősen centralizált, a reálgazdaságot szinte teljesen maga alá gyűrő magánmonopolrendszere. A jelenkor történészének ismernie kellene ennek a magánpénzrendszernek a szerkezetét és működését, mert különben nem tudja megragadni azokat az erőket, amelyek a pénzuralom expanziójának 20. századi történelmét, és benne népünk sorsát meghatározták. A jelen történelmi korszak megértésének az igényével fellépő társadalomtudósnak tudnia kellene, hogy a nyugaton uralkodóvá tett pénzrendszer eredendően rossz és elterjedését nem annak köszönheti, hogy nincs nála jobb, hanem annak, hogy akik kigondolták, és akik egyben a haszonélvezői, elég erősek voltak ahhoz, hogy rákényszerítsék a világra. A rákényszerítés folyamatát pedig forradalomnak, haladásnak, modernizációnak, demokráciának, kommunizmusnak, humanizmusnak és globalizációnak nevezték el.

Az az érv, hogy a fejlett ipari országokban kivétel nélkül ez az adósságpénzrendszer működik, és ezen országok állítólag ennek a magánpénzrendszernek köszönhetik ipari és technológiai fejlettségüket, félrevezető. A valóság az, hogy ezek a fejlett kultúrájú, szorgalmas népek sokkal jobban élhetnének egy közpénzrendszerben, amely nem kényszerítené őket hatalmas kamatterhek viselésére. A legeladósodottabb országok ezek a fejlett ipari országok. Az Egyesült Államok államadóssága 6 ezer, az amerikai magánszektor és az állampolgárok adóssága pedig további 14 ezer milliárd dollár. Vagyis egyedül az Egyesült Államok lakossága együttesen 20 ezer milliárd dollár után fizet évente kamatot a nemzetközi pénzkartellnek. Németország államadóssága két és félezer milliárd márka. Japán is egyre mélyebbre süllyed az eladósodásban. Pedig eme legfejlettebb országokba áramlik a harmadik és a negyedik világnak nevezett szegényebb országok munkájának az eredménye is. A fejlett Nyugat életszínvonala ettől a perifériától a centrum országok felé tartó jövedelem átcsoportosítástól, - pontosabban jövedelemelvonástól - is magasabb. A fejlett országok tehát nem a jelenlegi rossz pénzrendszerük miatt élnek jól, hanem egyelőre ennek ellenére még jól élnek. De már nem sokáig, hiszen a jóléti állam ma már a múlté. Ha közpénzrendszerük lenne, a jelenleginél lényegesen magasabb nívón élhetnének.

A magyar történésznek éppen ezért kutatnia kellene, és adott esetben ki is mondania, hogy a pénzuralom hibás gazdasági és társadalmi rendszer, nem piacgazdaság, hanem monopolgazdaság, és Magyarországra való átültetése nem dicsőség és diadal, amit ünnepelni érdemes, hanem valójában vereség. Egy újabb súlyos következményekkel járó, talán a legkeményebb megpróbáltatás a magyar társadalom számára. Ez az uzsorás pénzrendszer a betetőzése a XX. századi magyar történelem sorscsapásainak, mert folyamatosan elszívja a nemzet erőforrásait, és gürcölő igavonóvá alázza a magyar népet. Ezért nincs mód a tartós és kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre (csak az adózási és más kedvezményeket élvező multinacionális vállalatok növekednek, amelyek az alacsony munkabérekből származó profitjukat kiviszik az országból), a munkanélküliség felszámolására, a lakosságcsökkenés megállítására. Az évente kiáramló adósságszolgálat nem teszi lehetővé az égető társadalmi problémák megoldását. Ezért nem jutnak lakáshoz a fiatalok, ezért alacsony az átlagéletkor, ezért vagyunk világszinten az elsők között az alkoholizmus és ma már a kábítószerfogyasztás terén is, ezért fogy feltartóztathatatlanul a magyarok lélekszáma. A magyar nép legszerencsétlenebb évszázadát egy nagy remény elvesztése zárja. Hiszen a Nyugathoz felzárkózás akkor válik lehetőséggé, amikor ott már csaknem lebontották a jóléti államot, ahol a demokratikus képviseleti szervek hatalma már nagyrészt a múlté, ahol soha többé nem tud már munkához jutni legalább 18 millió ember.

A NATO-hoz való csatlakozásunk sem nemzetboldogító lépés. Ez a szervezet ma már elsősorban a nemzetközi pénzhatalom világrendjét védelmezi, azt a status quot, amely bebetonozza az adósságpénzrendszert, amely más népekkel együtt kamatfizető helótává tette a világ népeit, köztük a magyarok többségét is. Akármennyiszer állítja valaki, hogy erkölcsös, ha egy semmilyen értéket elő nem állító bankigazgató havi 8-9 millió forintos fizetést kap, míg az értéket előállító kutatótudós és egyetemi tanár csak 120-140 ezer forintos bérben részesül, attól még az erkölcstelen tény marad, amely ellentmond minden méltányosságnak. A "veszélyes üzemnek" minősített banki tevékenység és a bankárok által sokat emlegetett kockázatvállalás pedig másodlagos, mert az csupán az értékelőállító és ténylegesen teljesítményt nyújtó emberek hátán vállalt kockázat, azaz a reálgazdaság rovására történik. Az igazi kockázat ugyanis a termelésben résztvevő, valódi teljesítményt nyújtó, munkát végző, alkotóemberé. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a pénz önmagában egy értéktelen jel és mindenki, aki ezzel a jellel foglalkozik csak a mások által megtermelt érték újraelosztásával foglalkozik, vagyis kisegítő, kevésbé fontos tevékenységet végez, mint a reálgazdaság értékelőállító szereplői, akkor világossá válik, hogy meg kell szabadulnunk a magánpénzmonopólium mindent leigázó uralmától. Ha ezt nem tesszük meg időben, akkor az adósságpénz rendszerének az elkerülhetetlen összeomlása megint elsősorban minket, értékelőállító, de egyben kiszolgáltatott és igahúzó kisembereket fog sújtani. Ezek a tanulságok is levonhatók H. G. Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvéből.

(Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvének ismertetése itt befejeződik. A magyarázatok és zárómegjegyzések a szerkesztőtől, Drábik Jánostól származnak, aki a magyar szöveget a CODE-ban megjelent német szöveggel egybevetette. )

Leleplező 2000/1-2-3




Hátra Kezdőlap Előre