A kommunizmus összeomlásával a Szovjetunióban és utódállamaiban, valamint a hidegháború befejeződésével olyan történelmi lehetőség adódott, ami bizonyos ideig azt a reményt keltette, hogy valóban olyan békés új korszak elé nézünk, amely eddig nem volt lehetséges. Ma már körvonalazódik, hogy ez is csak hiszékenységünket, jóhiszemű vágyainkat kifejező remény volt: "wishful thinking", azaz óhajokban, vágyálmokban való gondolkodás. A világot fenyegető krízisek nem tűntek el, csak bizonyos mértékig átalakultak. A társadalmi nyugtalanság és gazdasági kiegyensúlyozatlanság alapvető oka az a nemzetközi háttérhatalom, amely a pénzrendszer magánmonopóliummá alakításával ellenőrzi a világgazdaságot, osztja el a javakat, és monetáris hatalmát a világ politikai rendszerének a centralizált irányításával kívánja megszilárdítani. Ez a világuralmi stratégia a kiegyensúlyozatlanság és társadalmi feszültség állandó forrása, amely destabilizálja a nemzetközi kapcsolatokat, és ezért egyre nagyobb aggodalmat kelt emberek millióiban. Ma az emberiség centrum országokban élő 20%-a fogyasztja el földgolyónk erőforrásainak a 86%-át és az emberiség 80%-a kénytelen beérni az erőforrások - energia, nyersanyag, fogyasztási cikkek, élelmiszer, tiszta víz, - 14%-ával. Olyan társadalomban élünk - ezt neveztük el uzsoracivilizációnak - amelyben könyörtelenül érvényesül a pénzügyi és gazdasági erőszak, a gazdasági-kereskedelmi-pénzügyi terror, más munkájának a kamat formájában történő elsajátítása. Nyomában pedig terjed a megkérgesedett érzéketlenség, a közömbös negatívizmus vagy destruktív cinizmus. Mindez átalakította az emberek értékrendszerét, és aki az uzsoracivilizáció játékszabályai szerint boldogulni akar, annak erkölcsileg tompává kell válnia, vagy el kell veszítenie erkölcsi érzékét, mert erkölcsi lénynek megmaradva ebben a kíméletlen harcban csak vesztes lehet.

A gazdasági élet könyörtelensége félelmet és depressziót kelt az emberekben, és még a legfejlettebb országokban is súlyos szociális, lelki, testi és emocionális problémáktól szenvednek milliók. Mélyreható változásokon ment át a társadalom alapegysége, a család is. Az egyik megoldatlan világprobléma a harmadik világot sújtó éhínség, aminek következtében több mint harminchatezer gyermek hal meg naponta. Világméretű pusztítást végez a leküzdhetetlennek bizonyuló kábítószer-kereskedelem, terjed a terrorizmus, valamint az úgynevezett fehérgalléros bűnözésnek szinte minden változata. A korrupció elérte már az Európai Unió legfelsőbb intézményeit is. A legsúlyosabb probléma azonban a munkanélküliség, amely megoldhatatlan feladatnak tűnik az uzsoracivilizáció keretei között. A magán pénzmonopólium rendszerében csak az a tevékenység megengedett, amely biztosítja a pénzmonopólium birtokosainak a kamatot, az államnak a magas adót, és a termelést végző vállalkozónak még mindig marad világszinten versenyképes nyeresége költségei viselésére és a munkabérre. Számos hasznos emberi tevékenység, így például az egészségügy, az oktatásügy, nem alkalmas arra, hogy megtermelje a kamatjövedelmet a pénzoligarchiának, a magas adót az államnak, magának pedig a versenyképes nyereséget és önköltséget. Ha pedig ez a helyzet, akkor az ezen a területen tevékenykedő polgárok zöme elveszíti munkáját, vagy pedig be kell érnie teljesítményével nem arányos ellenszolgáltatással. Az Európai Unió sem képes megbirkózni a munkanélküliséggel, mert amióta - részben a szovjet birodalom felbomlásának az eredményeként - a pénzmonopolista kamatkapitalizmus rendezkedett be, nem képes a munkanélküliek számát tizennyolcmillió alá csökkenteni.

Egyre többen teszik fel a kérdést, mi az oka ennek a helyzetnek. A Leleplező 1999/1-es számában már idéztünk több tekintélyes személyiséget, államférfit és társadalomtudóst, akik világosan megmondták, hogy a világot egészen mások irányítják, mint ahogy az első látásra tűnik. Egyre több ember ismeri fel, hogy a történelem formálásában háttérerők is részt vesznek, és a pénzrendszer, a termelőgazdaság, a világkereskedelem globalizációjára építkezve egy világállam bontakozik ki, élén egy olyan uralmi szisztémával, amely biztosítja a magán pénzmonopólium birtokosai számára a politikai hatalmat is. A globális uralom technikai eszközei közé tartozik a már ma is fejlett informatikai technológia, és az egyre nagyobb kapacitású és sebességű komputer-rendszerek terjedése. Mindez lehetővé teszi globális szinten a központi tervezést, az ellenőrzést, a globális megfigyelést, és hírszerzést, a hadseregek felügyeletét, a társadalom minden szegmensének ellenőrzését, egészen a családig, a gyermekek neveléséig. Ebbe a folyamatba illeszkedik a világvallások fragmentálása, relativizálása, és ha lehet egyetlen szinkretikus vallási egyvelegbe való összeolvasztása. Még a különféle konfliktusok mögött is koncepció rajzolódik ki. Számos feszültség, osztályharc, faji megkülönböztetés, helyi háború mögött kitapintható stratégia azt sugallja az emberiségnek, hogy ha meg akar szabadulni ezektől, akkor fogadja el az új világrendet: egy globális világkormányzat létrehozását.

A közelmúltban elárasztották a könyvpiacot olyan könyvek, amelyek egy világállam és világkormányzat szükségszerűségét szuggerálják olvasóiknak. Ezek a könyvek felsorolják a földünket veszélyeztető problémákat. Egyik slágertéma a népességrobbanás, a másik az atomháború, illetve az atomtechnológia veszélye, őket követik a katonai konfliktusok, amelyek a békét veszélyeztetik, az új gyógyíthatatlan betegségek, járványok, amelyek ellen nincs védekezés. 2001. szeptember 11. óta pedig a világméretű harc a nemzetközi terrorizmus ellen. E könyvek üzenete: megérett az idő arra, hogy az emberiség globális kormányzat keretében oldja meg ezeket a konfliktusokat. Ezek a háttérerők megrendelésére készült publikációk részletesen ecsetelik, hogy mennyire nem képesek a nemzetek és nemzeti kormányok ezekkel a nemzetközi összefogást és koordinációt igénylő problémákkal megküzdeni. Az egyetlen megoldás az Egyesült Nemzetek Szervezetének a még hatékonyabbá tétele. A világ irányítására törekvő nemzetközi pénzoligarchia és illuminátus szervezetekből álló hálózata az ENSZ és szakosított szervezeteinek az újjászervezésével képzeli el a föderatív világállam és globális kormányzata létrehozását.

Közismert, hogy a berlini fal leomlását követően milyen dicséret áradatban részesült az Egyesült Nemzetek Szervezete, amely a hozsannázók szerint az egyetlen alkalmas intézmény a béke és a biztonság garantálására földünk minden lakója számára. Jan Tinbergen Nobel díjas közgazdász például ezt írta 1993. december 24-én a "De Telegraaf" című holland újságban: "Nem vagyok próféta, de úgy tekintek az Egyesült Nemzetekre, mint az új világkormányra. Eddig nem mutatott fel erőt, a jövőben azonban ez meg fog változni..." A világkormányzat azonban világdiktatúra lenne, mivel a demokratikus intézmények globális szinten nem működtethetők. Ez a tény már jól megfigyelhető az Európai Unió gyakorlatában is. Az Európai Unió kormányát - az Európai Unió Bizottságát - az Európai Unió választott parlamentje nem ellenőrzi, mivel ez demokratikusan választott képviselőkből álló testület törvényeket nem hozhat, csak ajánlásokat fogadhat el. A legfontosabb hatalmi eszközrendszer - a monetáris szuverenitás - pedig átkerült az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjához, amelyet sem a nemzeti kormányok, sem az Unió Bizottsága (kormánya) nem befolyásolhat, még kevésbé utasíthat. A szociális intézményrendszer működtetése, a munkahelyteremtés, az egészségügy, a szociális ellátás és az iskolaügy megmaradt a nemzeti kormányok hatáskörében. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjának a monetáris hatalmát a brüsszeli bizottság megerősített szociális hatásköre fogja partnerként kiegyensúlyozni. Ugyanis sem a munkahelyteremtés, sem a szociális intézményrendszer hatékony működtetése monetáris eszközrendszer nélkül nem lehetséges. Ha pedig a monetáris hatalom a teljesen független uniós központi bank kezében van, akkor gyakorlatilag megfelelő eszközök nélkül kell a brüsszeli bizottságnak és az egyes tagországok nemzeti kormányainak a társadalom súlyos problémáival megbirkózniuk.

A Leleplező 2001/4. számában részletesen foglalkoztunk az illuminátusok nagyrészt titkos és zárt hálózatának a kialakulásával, céljaival és történelemformáló szerepével. Az illuminátusok természetesen nem tartják szervezetüket és annak nemzetközi hálózatát sem pártnak, sem internacionálénak. Funkcióját tekintve azonban ez a szervezet egy hatékony internacionálé tulajdonságaival rendelkezik. Az illuminátusok nem azonosak a szabadkőművességgel, de fokozatosan közeledtek egymáshoz, és már 1782. július 16-án közös nemzetközi tanácskozást tartottak Wilhelmsbadban, és azóta számos történelmi körülmény utal rá, hogy együttműködnek. Noha már igen sokat írtak a szabadkőművességről, még a 20. század végén és a 21. kezdetén is nagyrészt tájékozatlan a társadalom e részben nyíltan, részben titokban tevékenykedő társaság valódi céljait illetően. Számos könyv ellenére a szabadkőművesség belső lényege ma is titoknak számít. Maguk a szabadkőművesek úgy állítják be szövetségüket, mint amelyik történelmileg a tényleges fizikai építőtevékenységet folytató kőműves céhekhez kötődik. Ezek az építész céhek tekintélyes zártkörű szervezetek voltak, amelyek a középkorban csodálatos katedrálisokat, és biztonságos erődítményeket építettek. Akik ezt a munkát végezték, három fokozatba voltak osztva: tanulók, legények, és mesterek. Egyik fokozatból a másikba csak különleges teljesítmények és rítusok közepette lehetett kerülni. Egymás között olyan jelképeket használtak, mint a kalapács, a mérő, a vonalzó, a körző, és a szögmérő. A legújabb időkben már nem épültek katedrálisok, a gótikus építőművészettel eltűntek az építész céhek is. De nem tűntek el, hanem egyre nyíltabban működtek azok a szabadkőműves páholyok, amelyeknek a tagjai csak szimbolikusan végeztek építészeti tevékenységet. Ezek a társaságok, amelyek páholyoknak nevezték magukat, egyre több olyan műveltségével, tehetségével kitűnő személyt választottak soraikba, akiknek már az eredeti építőmesteri tevékenységhez semmi közük nem volt. Ezek a nemesek, gyakran főnemesek, tudósok, gazdag polgárok, művészek, politikusok végül átvették a páholyok vezetését. A korábbi munkaeszközök pedig szabadkőműves jelképekké alakultak. Mindezt maguk a szabadkőművesek állítják szervezetükről és annak megszületéséről.

1717-ben négy angol páholy a londoni nagypáholyban egyesült. A hamarosan elfogadott szabadkőműves alkotmány, amely az "Egy szabadkőműves kötelezettségei" címet viseli, összefoglalta a spekulatívvá és szimbolikussá vált szabadkőművesség szokásait és alapszabályait. Ezek az alapszabályok még ma is a világszabadkőművesség egyik legfontosabb okmányát alkotják. A londoni nagypáholy számos más páholy anyapáholyának számít világszerte. Az európai kontinensen, és Amerikában angol befolyásra jött létre a szabadkőművesség. A három legismertebb fok a tanuló, a legény, és a mester alkotja a kék szabadkőművességet. Erre épül rá az úgynevezett magas fokozatú rendszer, amely maga is több részből áll. A negyediktől a tizennyolcadik fokozatig terjed a vörös, a tizenkilenctől a harmincig pedig a fekete fokozat. Végül a harmincegyediktől a harmincharmadikig található a fehér fokozatú szabadkőművesség. Mint minden titkos, vagy féltitkos társaság esetében, a szabadkőművességnél is felvételi és beavatási rituálék használatosak. Állítólag nem lehet szavakkal pontosan megvilágítani a beavatási szertartás eredetét és titkát. Ma a szabadkőművesség igyekszik magát nyílt szervezetnek feltüntetni és világszerte u.n. externalizációs kampányt folytat. Azt az elvet követi, hogy "nincs szükség a kelleténél nagyobb titkolódzásra." (Ezt a megfogalmazást a magyar televízióban 2000-ben sugárzott egyik kerekasztal beszélgetésen, a Grand Orient magyarországi nagymesterének a fiatal helyettese használta.) Itt a hangsúly azon van, hogy csak a szükséges titkokat kell megtartani, és az ezen felül való titkolódzás már nem jár haszonnal, csak megnehezíti a szabadkőművesség és a profán társadalom kapcsolatát.

A szabadkőművesek azonban ma is feltétlen engedelmességgel tartoznak alkotmányuknak, belső törvényeiknek, és szabályzataiknak, valamint vezetőik utasításainak. Az engedelmességi eskü szerint a legfontosabb kötelezettség a titoktartás, és ez elengedhetetlen feltétele a felvételnek. A szabadkőművesség nem szabadkőműves kutatói közül többen azt állítják, hogy sok "kék" szabadkőműves, de még "vörös" is úgy hal meg, hogy bármit is hallott volna szervezetük titkáról. Copin Albancelli, aki huszonkilencedik fokozatú szabadkőműves volt, három csoportba osztotta a szabadkőműveseket. Az elsőbe tartoznak a kékek, akik semmilyen lényeges titokba nincsenek beavatva. A vörös fokozatúak úgy vélik, hogy ők ismerik a valódi titkokat, valójában nincsenek azokba beavatva. A nemzetközi belső kör, akik az igazi vezetőket foglalják magukba, ismerik csak a szabadkőművesség valódi céljait. Albert Pike, aki egy ideig az Egyesült Világszabadkőművesség élén állt, "Morals and dogma" című híres könyvének 819. oldalán így foglalta össze a titokba való beavatásról tanítását: "A kék fokozatúaknak csak néhány szimbólum jelentését magyarázzuk meg. Szándékosan félrevezetjük őket hamis magyarázatokkal. Valódi jelentésüket a legmagasabb fokozatúak számára tartjuk meg. Ez lehetővé teszi, hogy a kék fokozatok tagjai azt képzeljék, hogy az egész szabadkőművességet elsajátították. A szabadkőművesség egy szfinx, amely a fejét a homokba rejti, amelyet az évszázadok felhalmoztak körülötte."

A szabadkőművesek a nyilvánosság felé mindig tagadják, leplezik, vagy kicsinyítik politikai tevékenységüket, befolyásukat. Ha viszont behatóbban tanulmányozzuk a történelmet, akkor egyre több bizonyítékkal szembesülünk, amelyek azt bizonyítják, hogy a páholyok tevékenysége állandóan összefonódott a politikával. Elsőnek az tűnik fel, hogy a szabadkőművesek mindig a hatalom közelében voltak találhatóak. Cáfolhatatlan tények tanúsítják, hogy aktívan részt vettek a 18., a 19. és a 20. század forradalmi mozgalmaiban. A francia forradalom óta folyamatosan kimutatható a szabadkőművesek befolyása, illetve cselekvő részvétele a bekövetkezett világeseményekben. Európában például valamennyi brit miniszterelnök, Franciaországban pedig az összes köztársasági elnök - De Gaulle kivételével - szabadkőműves volt. Ugyanez elmondható az ENSZ és szakosított intézményei irányítóinak a többségéről, valamint az Európai Unió bizottságáról, és annak apparátusáról. Ez utóbbiak, noha nem választják őket, egyre nagyobb hatalommal rendelkeznek, és utasításokat adnak az egyes tagországok választott kormányainak. Az a tendencia bontakozik ki, hogy a demokratikusan választott intézmények hatáskör nélkülivé válnak, a tényleges döntéseket pedig a nem választott, de szabadkőműves, vagy szabadkőműves befolyás alatt álló személyek hozzák.

Egy ilyen írás keretében nem lehetséges, és nincs is szükség rá, hogy felsoroljuk, ki mindenki volt a világtörténelemben szabadkőműves. Csak utalunk rá, hogy például Napóleon csaknem valamennyi marsallja, és a vele szemben álló erők katonai vezetőinek a többsége is szabadkőműves volt. De szabadkőműves volt Dél-Amerika számos történelmi személyisége, mint például Simon Bolivar, Porfirio Diaz. Mexikó talán az egyetlen ország a földön, amelyben a szabadkőművesség 1917 óta nyíltan gyakorolja a politikai hatalmat.

Az Egyesült Államok is szabadkőműves irányítás alatt áll. Csakhogy ennek a szabadkőművességnek egy jelentős irányzata történelmi okokból kezdettől fogva szemben állt, és szemben áll a mai napig az illuminátusokkal. A jelenlegi elnök, és elődje, Bill Clinton is, valamint további tizennyolc amerikai elnök, úgy mint Washington, Madison, Monroe, Jackson, Polk, Buchanan, A. Johnson, Garfield, McKinley, Theodor Roosevelt, Taft, Harding, F. D. Roosevelt, Trumann, L. B. Johnson, Ford, Reagan, és idősebb George Bush is szabadkőműves volt. Lincoln nem volt szabadkőműves, Eisenhover sem, de a szabadkőművességet is irányító pénzoligarchia támogatásával lett elnök. Kennedy is hiányzik a listáról. De olyan nagy befolyású személyiségek is szabadkőművesek voltak, és szorosan együttműködtek a nemzetközi pénzoligarchia saját elit szervezetével, az illuminátusokkal, mint Edward Mandell House, Wilson elnök bizalmasa, vagy Henry Kissinger, aki egyes források szerint a pénzoligarchia legbelsőbb koordináló intézményének az élén áll, vagy Boutros-Ghali ENSZ főtitkár, avagy a két Dulles, Allen, aki a CIA-t vezette, és John Foster, aki az Egyesült Államok külügyminisztere volt. A Dulles fivérek abból a nevezetes svájci családból származtak, akik a skót rítusú szabadkőművességet megalapították az Egyesült Államokban. Nemcsak befolyásos szabadkőművesek voltak, hanem igen szoros kapcsolat fűzte őket a nemzetközi pénzvilághoz, a vezető bankdinasztiákhoz. A Dulles testvéreket nagybátyjuk, Robert Lansing, vezette be az amerikai politikai élet legfelsőbb köreibe, amikor külügyminiszter volt. Ugyancsak egyengette politikai karrierjüket a már említett House ezredes is.

Mivel a Leleplező korábbi számaiban már ismertettük, hogy milyen kulcsszerepe volt a 20. század történelmében a brit "Round Table" társaságnak, amelynek az egyik utódszervezete a New Yorkban megalapított, de már az Egyesült Államok valamennyi regionális központjában működő "Council on Foreign Relations", CFR, (Külkapcsolatok Tanácsa) most ennek a nagyfontosságú szervezetnek a működését nem ismertetjük. Csak utalunk rá, hogy több kutató azt állítja, hogy ez a pénzoligarchia legfontosabb koordináló szervezete, amely valójában betölti az elsődleges kormány szerepét az Egyesült Államokban. A nyilvánosság felé tudományos és közéleti kérdéseket megvitató közhasznú társaságnak mutatja magát, valójában azonban hagymaszerűen felépülő belső - és még belsőbb - irányítószervei révén minden lényeges kérdésben kidolgozza az Egyesült Államok mindenkori kormányzata és törvényhozása számára a legfőbb kül-, és belpolitikai stratégiát. Az ennél is fontosabb pénzügyi stratégiát a pénzoligarchia közvetlenül saját maga intézi, mivel 100%-ban a magántulajdonaként birtokolja az Egyesült Államok pénzrendszerét irányító Federal Reserve System-et, és ennek révén a kormányzat kihagyásával egyedül gyakorolja a monetáris hatalmat.

A Dulles fivérek karrierje jól szemlélteti, hogyan választja ki és helyezi pozícióba saját kádereit a pénzoligarchia. Allen Dulles már 1920-ban az Egyesült Államok berlini nagykövetségének az első titkáraként dolgozott. Ugyanebben az időben testvére John Foster a "Sullivan and Cromwell" elnöke lett. Ez a pénzintézet a Bank of England-nek, Nagy-Britannia magánirányítása alatt álló központi bankjának volt a fiókja, amely a nemzetközi bankvilág érdekeit képviselte Németországban. A nemzetiszocialista Németország vereségét követően számos náci Allen Dulles segítségével talált menedéket az Egyesült Államokban, és végzett fontos munkát katonai, tudományos és űrkutatási területen. Áttelepítésük és integrálásuk programját Allen Dulles dolgozta ki, és irányította.

A pénzoligarchia saját hálózata az illuminátus, kvázi szabadkőművesség azt is elintézte, hogy a nemzetiszocialista titkosszolgálat szakembereinek a segítségével modernizálja az amerikai titkosszolgálatot, az Office of Strategic Service-t, az OSS-t. Ezért Allen Dulles felvette a kapcsolatot Reinhard Gehlennel, és szorosan együttműködött az egykori SS tábornokkal. Az együttműködés és modernizáció eredményeként jött létre a Central Intelligence Agency, vagyis a CIA. Túlságosan sok adat vált ismertté, hogy egyszerűen félre lehessen söpörni, amelyek arról tanúskodnak, hogy a CIA nemcsak kulcsszerepet játszott a félre-sikerült Kuba elleni invázióban, de a Kennedy elnök elleni merényletben is, valamint a sokkal későbbi úgynevezett Irán-Contra ügyben. E téma kutatói szerint a CIA eddig mintegy háromezer nagyobb és tízezer kisebb műveletet dolgozott ki és hajtott végre. A jelenlegi amerikai elnök apja, a korábbi elnök, idősebb George Bush, maga is rövid ideig a CIA igazgatója volt. Több alaposan dokumentált könyv állítja és bizonyítja, hogy miközben idősebb George Bush a CIA élén állt, a CIA közvetlen kapcsolatba került a kábítószercsempészettel, és a fegyverkereskedelemmel. A kívülálló azt feltételezi, hogy a föld országainak a különböző titkosszolgálatai egymással szemben állnak, de legalábbis rivalizálnak. Ez nagyrészt azonban csak feltételezés. A jelek arra utalnak, hogy a titkosszolgálatok csúcsain megfelelő kapcsolati-háló működik, és ez koordinálja ezeket a szervezeteket. Az igazsághoz közel állhat az a feltételezés, hogy a vezető hírszerző szervezetek egyidejűleg rivalizálnak, de a pénzoligarchia számára fontos kérdésekben együtt is működnek egymással.

Ebben az írásban megkülönböztettük a szabadkőművességet a pénzoligarchia kvázi szabadkőműves hálózatától. Ez utóbbi tömöríti az illuminátusokat, vagyis a felvilágosodottakat, vagy megvilágosodottakat, vagyis azokat a beavatott személyeket, akik a pénzoligarchia által eltervezett új világrend kialakításán fáradoznak. Egyre többen szeretnék pontosabban tudni, hogy kik ezek az illuminátusok. Egy ilyen általános kijelentés nem elégíti ki a megbízható ismereteket kívánó embereket. A Leleplező előző számában röviden már foglalkoztunk a németországi illuminátusok történelmi szerepével. Most arra keressük a választ, hogy kik is ezek a népek sorsát ennyire jelentősen alakító emberek? Ismét a történelemhez kell fordulnunk, hogy konkretizáljuk: milyen körből származnak az illuminátusok? Egyre több kutató tesz említést az illuminátusok és az úgynevezett "Black Nobility", azaz a "Fekete Nemesség" kapcsolatáról. Nos, kik tartoznak ehhez a "Fekete Nemesség"-hez? Robin de Ruiter, Johannes Rothkranz, valamint Jan van Helsing szerint Európa leggazdagabb és leghatalmasabb arisztokrata családjai, köztük olyan előkelő dinasztiák, amelyek a 12. századi Génuából és Velencéből származnak, akik ebben az időben e városállamokban a hatalom birtokosai voltak. Azért ragadt rájuk a "Fekete Nemesség" elnevezés, mert igen gyakran alkalmaztak tisztátlan módszereket, vagyis hatalmi eszközeik közé tartozott a hazudozás, a csalás, a gyilkosság, a terrorizmus, eszmei vonatkozásban a gnosztikus gyökerű illuminizmus, továbbá az okkultizmus, és a fekete mágia révén a sátánizmus. Ezek a városállami zsarnokok nem haboztak, ha félre kellett állítaniuk azokat, akik ellenezték üzelmeiket. A "Fekete Nemesség" első számú központja Velencében volt, ez a város ma is helyet ad utódszervezetének, amely szorosan együttműködik a német "Marshall Fund"-dal, valamint a Római Klubbal. A velencei "Fekete Nemesség"-hez tartozó személyek vagyona egyes szerzők szerint többszörösen meghaladja például a Rockefeller család vagyonát. A velencei "Fekete Nemesség" alapította a "Háromszázak Bizottságát", amelyből több fontos szervezet ágazott el, amelyeket a pénzoligarchia hálózata első-osztályú szervezeteiként jelölhetünk meg. Mint már utaltunk rá, a "Fekete Nemesség" már aktívan tevékenykedett a 12. században. 1122-ben és 1126-ban John Cemnenus egy magas erkölcsiségű uralkodó kísérletet tett a velencei oligarchák megfékezésére. John Cemnenus nem újította meg az oligarchák kereskedelmi monopóliumát, mert előjogaikat gátlástalanul a lakosság kizsákmányolására használták. A velencei flotta ezért megtámadta John Cemnenus hajóit, elfoglalta Korfut, és rákényszerítette arra, hogy az oligarchák monopoljogait újítsa meg.

Visszatérve napjainkhoz a formákat illetően sok minden változott a 19. század óta. De az, hogy egy szűk oligarcha csoport a pénzrendszer magánmonopóliuma, és a gazdasági-kereskedelmi életet irányító monopolhelyzetű világvállalatok tulajdona révén óriási hatalommal rendelkezik, nem változott. Ma is, ha valaki szembehelyezkedik a Grosvenorsokkal, a Bragansasokkal, vagy a Savoyaiakkal, vagy azok dinasztikus kapcsolataival, és utódaikkal, akkor vasfalakba ütközik. Még a kutatókat is meglepi, hogy a 21. század elején milyen nagy szerepe van egyes leszármazási vonalaknak a világot irányító elit összetételében. Az illuminátus hálózat értékrendjében fontos szerepe van a vérségi leszármazásnak. Ha valaki nem a megfelelő leszármazási vonalhoz tartozik, akkor csak nehezen - vagy soha - nem tud magas fokra emelkedni az illuminátus ranglétrán. Jelenleg az illuminátus hálózat kulcspozícióit mintegy ötszáz rendkívül befolyásos család tagjai töltik be, akik a világ különböző részein élnek, de szoros kapcsolatban vannak egymással. Ezek a családok részt vesznek az illuminátus hálózat sokrétű tevékenységében, attól függően, hogy annak hierarchiájában hol helyezkednek el. Tagjaik nagyrészt egymás között házasodnak, és szoros vérségi kötelék is összefűzi őket. A vezető dinasztiáknak maguknak is megvan a saját belső hierarchiája. A családok közül egyesek csak földünk bizonyos régióiban befolyásosak, általában azon a területen, ahonnan származnak. A leghatalmasabb illuminátus dinasztiák tudatosan egyesítik különböző vérségi vonalaikat. Az úgynevezett "Nagy Druida Tanács", a kutatók gyakran a "Tizenhármak Tanácsának" nevezik, hálózatuk segítségével ellenőrzik az egykori kommunista országokat, bizonyos fokig még Kínát is. A Tizenhármak Tanácsa irányítja a "bölcs emberek" titkos csoportjait a legfontosabb ipari államokban. A kisebb országokat a bankrendszeren keresztül irányítják, ahol az általuk kiválasztott és tőlük függő személyek, valamint a titkosszolgálati apparátusok végzik el a befolyásolási, ellenőrzési és irányítási funkciót. A Tizenhármak Tanácsa felett áll egy még fontosabb csoport, a Kilencek Tanácsa, amelynek azonban van egy három személyből álló belső magja, ez a három személy az, aki az első impulzusokat adja, és a végső szót kimondja a legfontosabb kérdésekben.

Már utaltunk rá, hogy az illuminátus hálózat vezető dinasztiái tudatosan kutatják és egyesítik a vezető családok vérségi vonalait. Ebben a tevékenységükben bizonyos okkult hagyományok is érvényesülnek, amely szerint mágikus erőt jelent ezeknek a dinasztiáknak a vér szerinti egyesítése. Ha olyan családok emelkednek ki, és válnak riválissá, akik nem tartoznak az illuminátus hálózathoz, akkor ezeket a családokat széttörik, felmorzsolják. Példaként lehet említeni az orosz uralkodóházat, a Romanov dinasztiát. Mivel a Romanovok egykor igen hatalmas és tehetséges család leszármazottai voltak, ezért a család kivégzését követően megmaradt rokonokkal a "Fekete Nemesség"-hez tartozó családok előszeretettel összeházasodtak, abban a reményben, hogy a Romanov család vére őket is erősíti. Már arra is kísérletek történtek, hogy genetikusan vizsgálják meg az illuminátus családok eredetét. Bizonyos irracionális vélekedések miatt nem a nevek a döntőek, hanem sokkal inkább a vér mágikus ereje a meghatározó tényező. Szokásos eljárási mód, hogy a pénzoligarchia illuminátus hálózata számára fontos személyeket már gyermekkorukban kiválasztják, és adoptált gyerekként a kijelölt pozíciójára felnevelik. Fritz Springmeier amerikai kutató szerint, egy ilyen illuminátusok által kiválasztott és felnevelt gyerek volt Bill Clinton is. Angello Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa mentora pedig Jean Cocteau, a Prieure de Sion akkori nagymestere volt. (Ezt állítja John Daniel, Johannes Rothkranz, valamint a "Holy Blood, Holy Grail" három szerzője: Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln.)

A vezető dinasztiák leszármazási vonalának a kutatása új megközelítést tesz lehetővé a történelem elemzése számára. Hatalmas történelmi családok az évszázadok során olyan stratégiákat dolgoztak ki, amelyek elősegítették az emberek pénzzel, okkult rituálékkal, háborúkkal, politikával, vallásos konfliktusok gerjesztésével, vagy szenvedélyeik felkeltésével történő befolyásolását és ellenőrzését. Ezek a családok évszázadokon át gyűjtötték tapasztalataikat és fejlesztették képességeiket arra, hogy hogyan kell a hatalmat megszerezni és a maguk számára hasznosítani. Stratégiájuknak az is a részét képezte, hogy a háttérben maradjanak, valódi identitásukat elrejtsék a nyilvánosság elől. Ez a transznacionálisan megszerveződött elit nemzedékről-nemzedékre átörökítette a lakosság feletti uralom gyakorlására vonatkozó tapasztalatait és tudását.

A Római Klub megalapítója és egykori elnöke, Aurelio Peccei, jelentette ki, hogy csak egy karizmatikus vezér mentheti meg az emberi civilizációt a világot fenyegető pénzügyi, gazdasági és szociális nehézségektől. Ezen írás olvasói közül feltételezhetően többen legyintenek minderre, mint ami nem egyéb fantázia szüleménynél. De mielőtt félretolják ezeket a fejtegetéseket, mérjék fel, hogy eddig még senki sem kutathatta a különböző titkos szervezetek, köztük a szabadkőműves páholyok, a B'nai B'rith, a CFR, a Round Table, és az ehhez hasonló szervezetek irattárait, valamint a FED, a BIS és más vezető nemzetközi bank iratanyagait, hogy a titkosszolgálatok féltve őrzött titkos dokumentumairól már ne is szóljunk. Ha ezek a titkos irattárak kutathatók lennének, akkor talán a fenti fejtegetéseket sem lehetne többé egyszerűen a képzelet szüleményének minősíteni. A világ kormányzására máris megtörtént a potenciális személyek kiválasztása, és folyamatos kiválogatásuk is tervszerűen zajlik. Valamennyiüket az illuminátus hálózat megfelelő bizottságai behatóan levizsgáztatják. Az illuminátus hálózat legfelsőbb vezetői mondják ki a végső szót, hogy kiknek kezébe kerüljenek a világ irányításának a kulcspozíciói. Állítólag a legfőbb pozícióra is már meg van a kiválasztott személy, aki e kérdés kutatói szerint London közelében él, és nem túlságosan hosszú idő múlva a világ közvéleményének is be fogják mutatni. Ennek a legfőbb pozíciót betöltő személynek a felkészítése már évek óta folyik. Robin de Ruiter szerint, ezt a személyt, mint a világ kvázi megváltóját fogják prezentálni, aki az ószövetségi David király uralkodóházából való, Jézus és Mária Magdolna közvetlen leszármazottja, azaz vérségi vonala Jézuson keresztül visszavezet az ókori Izrael uralkodó nemzetségéhez.

Az illuminátusok egyik legrégibb és legtekintélyesebb titkos szervezete a Prieuré de Sion (angolul Priory of Sion) állítja és dokumentálja a maga számára, hogy Jézus nem halt meg a keresztfán, hanem onnan Mária Magdaléna még élve levette és gyógyulása után vele, mint férjével Dél-Franciaországba menekült. Jézus és Mária Magdaléna itt családot alapított, és ez a vérvonal Jézustól a Merovingokon és a Lotaringiai családokon át a Habsburgokig követhető a "Fekete Nemesség" nagy illuminátus családfájáig. 1982-ben tízévi kutatómunka után három amerikai szerző: Michael Baigendt, Richard Leigh, és Henry Lincoln közzétette híressé vált "Holy Blood, Holy Grail" (Szent vér, Szent Grál) című könyvét. A szerzők a titkos, de legalábbis féltitkos elit társaság a Prieuré de Sion ezeréves múltját kutatták. Ebben a zárt elit társaságban a francia történelem számos kiemelkedő személyisége vett részt és vesz részt egészen a mai napig. A Prieuré de Sion célja az volt, hogy visszahelyezze a Meroving dinasztiából származó utódokat Franciaország trónjára. Ennek a dinasztiának a vérségi leszármazási vonala azonban már több mint ezerháromszáz éve eltűnt. Ez a cél a kutatók számára is meglepően ésszerűtlennek tűnt. Mi az a különleges tulajdonsága a Meroving dinasztiának, amiért érdemes ilyen nehéz feladatra vállalkozni? - tették fel a kérdést maguknak. Miért volt érdemes ezt a célt felvállalnia olyan kiválóságoknak, mint Leonardo da Vinci, Victor Hugo, vagy az időben hozzánk közelebb álló André Malraux, Alphonse Juin, vagy a kiváló katona és államférfi, Charles de Gaulle? Ők valamennyiben a Prieuré de Sion legfőbb vezetői voltak.

A válasz erre a kérdésre részben abból adódik, ahogyan arra már a fentiekben utaltunk, hogy a Meroving dinasztia tagjai azt állították magukról, hogy az ó-testamentumi Dávid király egyenes leszármazottai. Ezt az állításukat és igényüket érvényesnek fogadták el az őket a trónon követő dinasztia tagjai, Európa többi uralkodói, és uralkodásuk idején a római katolikus egyház is. A három kutatót ez a felismerés a biblia alapos tanulmányozására kényszerítette. Ennek alapján állították fel azt a hipotézisüket, hogy Jézus Izrael törvényes uralkodója volt, aki megházasodott, utódokat nemzett, és ezek fenntartották az ő származási vérvonalát, amely három és fél évszázad után összeolvadt Franciaország akkori uralkodóházának a vérvonalával, a Meroving dinasztiáéval.

Ezek a kutatási eredmények fokról-fokra, hosszú évek munkája nyomán kristályosodtak ki. A legkényesebb része ezeknek természetesen a Jézus életét új megvilágításba helyező feltételezések. A kutatók természetesen munkájuk során igyekeztek a Prieuré de Sion történetének egyéb vonatkozásait is feltárni. Rájöttek, hogy az így szerzett új ismeretek új megvilágításba helyezik a keresztes háborúkat, valamint ezekben a háborúkban kiemelkedő szerepet játszó templomos lovagok szerepét. A kutatók fő célja azonban annak megértése volt, hogy mit akar ma a Prieuré de Sion és mi volt a múltban igazi célja? Ha a Meroving dinasztia vérvonalának a helyreállítása volt ez a cél, akkor ehhez milyen eszközök álltak a rendelkezésükre? Olyan kiváló személyek, mint Malraux és Juin, sem naiv idealisták nem voltak, sem vallási fanatikusok. Ugyanezt lehet elmondani a rend olyan tagjairól, akikkel a három amerikai kutató személyesen találkozott. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen javaslataik, elképzeléseik voltak céljaik elérésére? A választ a tömeglélektan, a politikai hatalom, és a nagy pénzvagyonok szférájában keresték. A rend tagjaiban olyan racionális személyiségeket ismerhettek meg, akik mai világunk realitásaiban gondolkodva magyarázták meg sok évszázados történetüket, és jövőbeni távlataikat.

A jelen írás is részben arra keresi a választ, hogy ma mit tesz a Prieuré de Sion? Milyen bizonyítható nyomai vannak jelenlegi aktivitásának, és abban, hogy részt vesz a világ sorsának az alakításában? Kik lehetnek ennek a rendkívül zárt körnek a tagjai? Milyen pénzforrásokra és hatalmi eszközökre támaszkodnak? Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy a Meroving dinasztia leszármazottai, és így Jézus, illetve az ótestamentumi Dávid uralkodóház utódai? Milyen következményei lehetnek modern világunkban az ilyen állításoknak és igényeknek?

Annyit már kiderítettek a kutatók, hogy a Prieuré de Sion-nak van egy úgynevezett "grand design"-ja, egy mester-terve Franciaország és Európa, valamint a világ egészének a jövőjét illetően. Ezen túlmenően az is figyelemreméltó, ahogyan a Prieuré de Sion nagymestere közölte a kutatókkal, hogy ténylegesen birtokában vannak a jeruzsálemi templom elvesztett kincsének. Ezt visszajuttatják Izraelnek, ha eljött rá a megfelelő idő. Hogy mikor jön el ez a "megfelelő időpont", az függhet politikai, hatalmi, pénzügyi, és természetesen lélektani tényezőktől.

Minthogy a Prieuré de Sion lényegében a világ leghatalmasabb, leggazdagabb embereit tömörítő zárt társaság, ezért tevékenységének kutatása sok irányba vezet. Az első ilyen irány a vallásos vonatkozások feltárása, és az ószövetségtől a napjainkig való követése. Ebben a kutatásban kiemelkedő szerepe van a messiási koncepciónak. A Rend gondolkodásában a messiási küldetés különleges fontossággal bír.

Választ kell adni arra a kérdésre is, hogy milyen gyakorlati jelentőséggel bír mai modern világunkban a messiási küldetéstudat, a világ megmentőjének a koncepciója. E célból elemzésre szorul a jelenlegi nyugati társadalmak számos új jelensége, elsősorban a pénz uralmán alapuló kamatkapitalizmus kialakulása, az uzsoracivilizáció általánossá válása, a hagyományos értékek megrendülése, és a válságból való kiút keresése a spirituális értékek segítségével.

Mivel egy működő, a világ életében kulcsszerepet játszó titkos, illetve félig titkos zárt szervezetről van szó, ezért igen nehéz kőkemény bizonyítékokkal alátámasztani a Prieuré de Sion-ra vonatkozó állításokat. A valóság empirikus kutatását szükségszerűen ki kell egészíteni megalapozott hipotézisekkel, a lehetőségek, a valószínűségek, és a szükségszerűségek logikus végiggondolásával. Titkos társaságok esetében nem kutathatóak a zárt archívumok, a titkos családi irattárak, a társaság szervezeti életére vonatkozó írásos anyagok. De, mert nehéz valamit titkossága miatt megismerni, ez még nem jelenti, hogy a kutatásról le kell mondani, illetve, hogy az adott titkos társaságnak a szerepe mai világunk megismerésében mellőzhető.

Egyes kutatók szerint a kialakuló világállam legfőbb vezetői a "tizenharmadik vérvonalból" származók lesznek. Ez a "tizenharmadik vérvonal" az ókorba nyúlik vissza, egészen Dan törzséhez. A próféciák szerint ez a törzs az ókori Izrael úgynevezett "fekete báránya". Ennek a törzsnek a királysága az egyik leghatalmasabb vérvonalnak bizonyult a történelemben. Ez a törzs óriási hatalmat és gazdagságot halmozott fel a saját ellenőrzése alatt.

Hogy érthető legyen miről is van szó, emlékeztetnünk kell arra, hogy Ábrahám unokájának Jákobnak, akit Izraelnek is nevez az Ószövetség, tizenkét fia volt, úgy mint Ruben, Simeon, Levi, Juda, Sebulun, Issachiar, Dan, Gad, Joseph, Aser, Naphtali, Benjamin. Ábrahámnak tett ígéretének megfelelően Isten szövetséget kötött Izrael utódaival, amely így olyan néppé vált, amely Isten szolgálatának szentelte magát. Dávid király uralkodása alatt megszilárdult a királyság, és a papság szerepe. Utódjának, Salamonnak a halálakor a királyság két részre szakadt, a déli résznek - Judeának - Jeruzsálem volt a fővárosa, az északi résznek - Izraelnek - pedig Samaria. Izrael a törzsek szerint lett közigazgatásilag beosztva, a leviták feladata volt a templomi szolgálat. Benjamin törzse azonban Judea királyának lett "kikölcsönözve". A déli utódállamhoz tartoztak tehát Juda, Benjamin és a leviták leszármazottai. Az északi utódállamhoz tartoztak Ruben, Gad, Simeon, Dan, Sebulun, Naphtali, Aser, Issacher, Manasse, Ephraim. A felsorolásból hiányzik József neve, és helyére két fia, Ephraim és Manasse került. Az Izrael nevet viselő tíz törzs közül az Ephraim lett az uralkodó törzs. A két állam önálló életet élt, de mindkettő lakói megszegték az Istennel kötött megállapodás előírásait. Izrael államát meghódították az asszírok, Judea államát pedig a babilóniaiak. A hódítás következményeként a két ország csaknem minden lakóját átköltöztették a hódító országba. Izrael lakóit Asszíriába, Judea lakóit Babilonba. A próféták ezt követően az Asszíriába átköltöztetett izraelitákat, vagyis a tíz felsorolt törzs lakóit Izrael háza elveszett juhainak nevezték. Az asszírok mindent elkövettek, hogy az uralmuk alá került izraelitákat asszimilálják. Ez jelentős részben sikerült is. Számos izraeli lakos Samaria elesése után délre menekült, és Judeában telepedett le. De Judea lakóit is megbüntette az Isten, mert Nabukodonezar babilóniai uralkodó Krisztus előtt 598 és 586 között nagy részüket babiloni fogságba hurcolta. Krisztus előtt 539-ben Cyrus perzsa uralkodó legyőzte a babiloniakat, és megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek Júdeába. A Júdeába visszatérők és leszármazottaik viselik a zsidó elnevezést.

Az asszírok asszimilációs politikája következtében nem minden izraeli törzs olvadt be a hódító ország népébe. Jézus születését megelőző évszázadban már adatok vannak arról, hogy egymás után kisebb izraeli csoportok nyugatra vándoroltak, és Európa különböző részein letelepedtek. Dan törzsének a jelképe, a sast ábrázoló pecsét, szinte egész Európában elterjedt. E törzs leszármazottai jelentős szerephez jutottak Görögországban, a Római Birodalomban, és azokon a területeken, ahol a frankok éltek, akiknek ebben az időben az uralkodó rétegét Sicambriereknek hívták. A népvándorlás és a hunok nyomására a frankok egy jelentős része átkelt a Rajnán, és letelepedett azon a vidéken, amit ma Belgiumnak, és Észak-Franciaországnak neveznek. A frankokat ellenőrző Sicambrianerek Asszíriából hozott számos szokásukat megőrizték, és továbbra is ápolták az asszír hagyományokat, noha ők maguk nem olvadtak össze az asszírokkal. Többek között továbbra is Artemis istennőhöz imádkoztak Arduinának, az Ardennek védő istennőjének a képmásában. Azt a dinasztiát, amelyik az uralmon követte a Sicambrianereket Meroving uralkodóháznak nevezték. A Meroving ház 448-ban került hatalomra, amikor Mérovée a frankok királya lett. A korai frank történelem kutatói szerint Mérovée és utódai ápolták az okkult hagyományokat, és beavatottként ismerték a mágiát. Mérovée fiának a sírjában számos olyan mágikus és rituális eszközt találtak, ami ezt az állítást támasztja alá. II. Dagobert egyenes leszármazottai a Merovingok. Ez a vérségi leszármazás töretlenül folytatódott Godfroi de Boullion-ig, aki 1090-ben elfoglalta Jeruzsálemet. A származási vonal folytatódik számos arisztokrata, és királyi családban, így ehhez a családfához tartozik a Blanchfort, a Gisors, a Saint-Clair, (Angliában Sinclair), a Montesqieu, a Montpézat, a Luisignan, a Plantard, a Habsburg-Lotaringiai dinasztia. Ez utóbbi feje jelenleg a "Jeruzsálem királya" címet is viseli. A Stuartok és a Mediciek számos ága is viszi tovább a Meroving vérvonalat, azaz a Meroving dinasztia közvetlen utódainak tekinthetik magukat. Az elmondottakhoz azt is figyelembe kell venni, hogy több jelenlegi európai uralkodóház a már tárgyalt "fekete nemesség"-hez tartozik. Az ehhez tartozó történelmi családok is vissza tudják vezetni származásukat a Merovingokra, a római uralkodókra, és Dan törzsére.

A Prieure de Sion, amelyet Godfroi de Boullion 1090-ben alapított, kezdettől fogva szorosan együttműködött azokkal a dinasztikus családokkal, amelyek a "tizenharmadik vérvonal"-hoz tartoznak. A Rendet nagymesterek vezették, akik az európai történelem és kultúra nagyjai közül kerültek ki. A Rend tagjai megtalálhatók a vezető illuminátusok között, és a "fekete nemesség", valamint az európai uralkodó házak számos tagja is a Rendhez tartozik. A Prieure de Sion tagjai alapították meg a templomos lovagrendet, akik a maguk idején az akkori pénz- és hitelrendszert irányító nemzetközi bankárok is voltak. Ugyancsak résztvett a Prieure de Sion a rózsakeresztesek társaságának, valamint a szabadkőművességnek a létrehozásában és irányításában. A Prieure de Siontól származik a szabadkőművesség egy részénél használatos harminckét fokozatú skót rítus. A skót rítus magasabb fokozatai egyben a Prieure de Sion legalacsonyabb fokozatai. Megalakulásától kezdve a Prieure de Sion használja a hermetikus mágiát, amely a fekete mágia egyik változata, és az ókori Egyiptomból származik. Leírása az egyiptomi "Halottak Könyvében" található. A Rend tagjai ma is szoros kapcsolatban állnak az okkultizmussal és az ezoterikával. A Prieure de Sion a háttérhatalom legfontosabb szervezeteként hatékony befolyást fejt ki a világpolitikára a színfalak mögül. A Rend kutatói egybehangzóan állítják, hogy ez a titkos szervezet felelős több fontos világtörténelmi esemény bekövetkeztéért. Ma a pénzoligarchia elit csoportját képező illuminátusok állnak a Prieure de Sion mögött. Mivel kezükben van a pénzhatalom, ezért meghatározó befolyásuk van a világpolitikára, és az egyes európai országok nemzeti politikájára. A Prieure de Sion-t döntően a nemzetközi pénzoligarchia finanszírozza, és sorai között megtalálhatók a legbefolyásosabb bankárok és pénzemberek, akik a közélet minden területén, a politikában, a pénzvilágban, a gazdasági életben, és a tömegtájékoztatás terén meghatározó szerepet játszanak.

Fritz Springmeier (e témának az egyik ismert kutatója) a következő családokat tekinti a legfontosabb illuminátus dinasztiáknak: Rothschild, Warburg, Rockefeller, DuPont, Russel, Bundy, Onassis, Kennedy, Collins, Freeman, Astor és Li. Ugyancsak Springmeier kutatásai szerint a vezető illuminátus dinasztiákkal szorosan együttműködnek a Morganok, a Vanderbiltek, a Bauerek, a Whitney-k, a Duke-ok, a Guggenheimek, az Oppenheimek, a Grey-k, a Sinclair-ek, a Schiff-ek a Solvay-k, az Oppenheimer-ek, a Sassoon-ok, a Wheeler-ek, a Todd-ok, a Van Duyn-ek, a Taft-ok, a Wallenbergek, a Clintonok, a Habsburgok, a Goldschmidtek. Ez természetesen csak a legfontosabb családok felsorolását jelenti, nem pedig valamennyiét. Már itt le kell szögezni, hogy ezek a családok nem azonosak azokkal a családokkal, amelyek igen nagy számban ezeket a családneveket viselik.

A Frankfurtból származó Rothschild dinasztia megalakulásától kezdve szoros kapcsolatban állt az illuminátusokkal. Miután Adam Weishaupt illuminátusai be lettek tiltva Bajorországban, ez az okkult háttérhatalom, amely az európai titkos társaságokat koordinálta, részben a carbonarik mozgalmává, az Alta Venditá-vá alakult át, amelyet Karl Rothschild vezetett. A Rothschild dinasztia számos tagja tartozik "a tizenharmadik vérvonalhoz". A dinasztiaalapító Mayer Amschel Bauer, aki felvette a Rothschild nevet, pénzkölcsönző volt Frankfurtban, majd pedig Vilmos hesseni választófejedelem vagyonának a kezelője lett. A francia forradalmat követő háborúk során pénzügyleteivel óriási vagyonra tett szert. Mayer Amschel öt fia számára kizárólag befolyásos illuminátus családokból választott házastársat. Ugyanígy lányait is csak ranggal és névvel rendelkező illuminátus bankárokhoz adta feleségül. Az a privát politikai - pénzügyi információs szolgálat, amelyet az első Rothschildok megszerveztek, jelentősen hozzájárult pénzügyi birodalmuk kiépítéséhez. James Rothschild, a francia Rothschild ház alapítója, Európa vezető bankjává fejlesztette a párizsi Rothschild bankot. Ez a bank XVIII. Lajostól III. Napóleonig minden francia uralkodót finanszírozott. Az első tényleges nemzetközi bankházként olyan pénztranzakciókat tudtak ügynökhálózatuk és magán hírszolgálatuk segítségével végrehajtani, például a Napóleon elleni koalíció idején, amely abban az időben - a pénz szállításának a veszélyessége miatt - ilyen transznacionális kapcsolatrendszer nélkül nem lett volna lehetséges.

Az elmúlt két évszázad európai háborúi mind hatalmi egyensúly kialakulásához vezettek. Amikor egy háború véget ért a Rothschild ház újabb hatalmi bázishoz jutott. A pénz és a nemzetközi hitelezés kézbentartásával a Rothschild háznak sikerült a saját érdekeinek megfelelően manipulálni az európai országokat. A háborúk kimenetelét mindig eredményesen lehetett befolyásolni a szükséges pénzeszközök folyósításával, vagy visszatartásával. II. Ferenc József osztrák császár és az angol királynő bárói, illetve nemesi rangra emelte a dinasztia bécsi, illetve londoni ágát. Ma a dinasztia tagjai és munkatársai határoznak naponta az arany áráról Londonban, és az amerikai központi bank a Federal Reserve System (FED) részvénytöbbségének (53%-nak) tulajdonosaként ők határozzák meg az Egyesült Államok pénzpolitikáját is.

1913. óta az Egyesült Államok kormánya nem bocsát ki pénzt, hanem ezt a monetáris felségjogot átadta a magántulajdonban lévő FED-nek. Most ha az amerikai kormánynak mondjuk egymilliárd dollárra van szüksége, a FED-hez kell hitelért fordulnia. A FED ezt a pénzt a semmiből állítja elő, és kamatra kikölcsönzi a kormánynak. Ezért a pénzért a kongresszus engedélyével a pénzügyminisztérium egymilliárd dollár értékű kamatozó államkötvényt ad cserébe a FED-nek. Ezt követően azt az egymilliárd dollárt, amelynek az előállítása a FED számára mondjuk ötszáz dollárba került, jóváírják a kormány bankszámláin, és az ebből fedezi az állami kiadásokat. A kormány tehát megterhelte az amerikai népet egymilliárd dollár adóssággal, amelyért aztán kamatot és kamatos kamatot kell a lakosság adóiból fizetni. Ennek a szisztémának az eredményeként az amerikai állam adóssága hatezer milliárd dollárra növekedett 1913. óta, a vállalatok és a polgárok adóssága pedig tizennégyezer milliárd dollárra. A FED a jogalap nélküli gazdagodás vádja ellen úgy védekezik, hogy mint privát vállalkozás a jövedelme után ő is adót fizet. Csakhogy a FED által kibocsátott fedezet nélküli pénz bekerülve a bankrendszerbe, ott tartalék pénzeszközként szolgál. Azaz a kereskedelmi bankok a kilenctized részét tovább kölcsönözhetik kamatra egy másik pénzintézetnek. Ez a pénzintézet ugyancsak tovább kölcsönözheti a kapott összeg kilenctizedét, és így tovább. Az így forgalomba került fiktív pénz után a bankrendszer kamatjáradékot szed, amely végső soron ennek a magán pénzmonopóliumnak a tulajdonosait gazdagítja.

Ezt a szisztémát jelentős részt a Rothschild dinasztia pénzügyi zsenijei alakították ki, és fejlesztették tökélyre. Heinrich Heine, a nagy német költő ezért mondta egy alkalommal: "A pénz korunk istene, és Rothschild a prófétája." Az 1900-as évek elejétől kezdve nagyrészt a Rothschild dinasztiától és a vele együttműködő befektető bankároktól függ, hogy Európában, illetve a világ más részén hol, és mikor legyen infláció, defláció, valuta stabilitás, és konjunktúra. A Rothschild dinasztia vagyona családi alapítványban van, amelynek a vagyonmérlege nem nyilvános, de szakértők 1995-ben 7000 milliárd dollárra becsülték. Évi öt százalék növekedést figyelembe véve ez a vagyon elérheti ma körülbelül a 8400 milliárd dollárt. Sok más bank, pénzintézet, és vállalat mellett a Rothschild ház ellenőrzése alatt áll a Bank of England, IBM Ltd., Barclays, J.P. Morgan Bank, US-Federal Reserve, National City Bank, Standard Oil, Tokio Pacific Holding, Shell, Kuhn, Loeb and Co., Arrow Found Curacao.

A Rothschildok legbelsőbb köreihez tartoznak a Warburg dinasztia tagjai. E család története is legalább olyan érdekes, mint a Rothschildoké. A Warburgok elődei a mohamedánok elől menekülve Spanyolországban telepedtek le. Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella üldözése elől Lombardiába vándoroltak ki. A család egyik őse Simon von Cassel 1559-ben engedélyt kapott arra, hogy Westfália Warburg nevű városában letelepedjen. Hamarosan felvette a Warburg nevet. A városi nyilvántartás szerint az első Warburg foglalkozását tekintve pénzkölcsönző és kereskedő volt. A bankári tevékenységet először Jakob Samuel Warburg kezdte el, aki 1668-ban Altonába költözött. Az ő dédunokája Markus Gumprich Warburg aztán tovább költözött 1774-ben Hamburgba, ahol fiai 1798-ban megalapították a híressé vált Bank M. M. Warburg és Társai nevű pénzintézetet. Idővel a Warburgok az egész világra kiterjedő pénzügyi műveleteket hajtottak végre. Már 1814-ben kapcsolatba léptek a Rothschild ház londoni részlegével. A Warburgok egyenrangúaknak tekintik magukat a Rothschildokkal, az Oppenheimerekkel, és a Mendelsohnokkal. E családok között hagyomány, hogy gyermekeiket egymás között kicserélik azért, hogy elsajátítsák az adott bankárcsalád pénzügyi technikáit. A Warburgok is csak a gazdag és előkelő családok tagjaival házasodnak. Így kerültek rokoni kapcsolatba a szentpétervári Gunzbergekkel, a kievi Rosenbergekkel, és a németországi Oppenheimekkel, valamint Goldschmidtekkel. Később ugyancsak rokonságba kerültek a dél-afrikai Oppenheimerekkel, és a New Yorki Schiffekkel. A dinasztia legismertebb tagjai Max Warburg, Paul Warburg, és Félix Warburg voltak. Max Warburg (1867-1946) a londoni Rothschildoknál tanult. Nemcsak fontos szerepe volt a német bankvilágban, hanem a nemzetközi pénzügyek egyik legjobb szakértőjének számított. Max Warburg a politikában is aktívan részt vett. 1903-tól gyakran találkozott a német császárral, mert Bernhard von Bülow kancellár arra kérte, hogy pénzügyi kérdésekben legyen a császár tanácsadója. Ezen túlmenően Max Warburg volt a német titkosszolgálat főnöke is. 1918. november 11-én - öt nappal a fegyverszüneti megállapodást követően - őt nevezte ki a német kormány a versaillesi béketárgyalásokon résztvevő német küldöttség vezető pénzügyi tanácsadójának. Max Warburg tagja volt a német központi bank, a Deutsche Reichsbank igazgatóságának. Korábban részt vett a Japán és Oroszország között kitört háború finanszírozásában.

Paul Warburg - Max fiatalabb testvére - öccsüknek Félixnek a New York-i esküvőjén megismerte Salomon Loeb tekintélyes bankár legfiatalabb leányát Ninát, akit feleségül vett. Ezt követően kivándorolt az Egyesült Államokba, és bekapcsolódott a Kuhn, Loeb és Társai nevű New York-i bankház vezetésébe. Paul Warburgot tekintik a Federal Reserve System "atyjának", mivel a londoni Rothschild-ház megbízásából az ő feladata volt a Federal Reserve System részletkérdéseinek a kidolgozása, és az elfogadtatására irányuló politikai kampány irányítása Amerikában.

Félix Warburg, aki Jacob Schiff lányát vette feleségül, számos jótékonysági és kulturális egyesület vezetője volt. A Közös Palesztinai Felmérő Bizottság (Joint Palestine Survey Commission) tagjaként 1928-ban részletes szakvéleményt készíttetett Palesztina kiépítéséről. (Apósa Jacob Schiff volt az, aki 20 millió dollárral - mai értéke 2 milliárd dollár - finanszírozta Trockij és munkatársai tevékenységét, továbbá Oroszországba való visszatérését, azért hogy vegyék át a hatalmat az akkor Oroszország élén álló Kerenszkij kormánytól. Mindezt Jacob Schiff fia is megerősítette.)

A Rockefeller család történetével foglalkozó kutatók egybehangzóan állítják, hogy ennek a családnak kulcsszerepe volt az Egyesült Államok 20. századi történelmének az alakításában. A Rockefellerek ősei Spanyolországból vándoroltak ki Amerikába. A legismertebb közülük John Davidson Rockefeller volt, aki nemcsak befolyásos nagyiparos, és pénzember volt, de már a "Round Table" hálózatban is kulcsszerepet játszott. A család vagyonának megalapítója számos vállalkozása mellett a petróleum üzletbe is beszállt. Kitartó energiával létrehozta a Standard Oil Trust-ot, amely az Egyesült Államok kőolaj finomításának 90%-át ellenőrizte. Az idős John Davidson Rockefeller volt az, aki lerakta a család első számú otthonának alapköveit a New York-i Pocantico hegyei között. Ma már több mint száz Rockefeller utód él családjával ezen a környéken. Az ifjabb David Rockefeller 1945. óta a Chase Manhattan Bank vezetője, és ma is e bank jogutódjait képező pénzintézetnek az élén áll. A nemzetközi pénzvilág egyik legtekintélyesebb tagjaként hatalma túlnyúl országhatárokon, és az irányítása alatt álló pénzintézetek és vállalatok szinte az egész világot behálózzák. Az Egyesült Államok szövetségi rendőrségének a szerepét betöltő Federal Bureau of Investigation, az FBI létrehozásában is közvetlenül részt vettek a Rockefellerek. A CIA Central Intelligence Agency (Központi Hírszerző szolgálat) és a Council on Foreign Relations (CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa) is, a kutatók egybehangzó véleménye alapján, jelentős részt a Rockefeller dinasztia befolyása és ellenőrzése alatt állnak. A dinasztia jelenlegi első számú tagja, David Rockefeller, aktívan részt vesz a "Lucis Trust"-nak az irányításában is. Ez a zártkörű elittársaság nevében a fényre, illetve Luciferre utal. David Rockefeller ezen felül tagja a "Board of Cadence Industries"-nak, amely számos újságot ad ki, amelyek feladata az ifjúság megismertetése az okkultizmussal. Ugyancsak a Rockefeller dinasztia érdekkörébe tartozik a Delta Airlines, a világ jelenleg legnagyobb légitársasága, és az Exxon, amelynek a vállalati cégjelzésében az ötágú csillag is benne van. Az okkultizmus szakértői szerint az ötágú csillag olyan szimbólum, amelyet különböző okkult csoportok, így a sátánisták is előszeretettel használnak. Az ötágú csillag egyébként egyre gyakrabban tűnik fel katonai jelzésekként, filmek, televíziós programok logójaként, de különböző ruhadarabokon is.

A DuPont család mindig szeretett a nyilvánosságtól félrehúzódva tevékenykedni. A család egyik legkövetkezetesebben betartott hagyománya a kiválasztottakkal való házasságkötés. Ezért a család számos tagja a saját unokatestvérével kötött házasságot. A dinasztia történetírói a család történetét Samuel DuPont és Anne Alexandrine Montchanin 1737-ben kötött házasságkötésével kezdik. Anne hugenotta volt, de okkultista körökben gyakran szerepelt médiumként. Ősi burgundiai családból származott. Valószínű, hogy ez a vérségi kapcsolat az, amely biztosítja a DuPont család számára a kiválasztottakhoz való tartozást. Pierre Samuel DuPont, a dinasztiaalapító házaspár fia az, aki először jutott nagy befolyáshoz és hatalomhoz. Ő a dinasztia első tagja, aki közvetlen kapcsolatba került a legelőkelőbb illuminátus családokkal. Stanislav-Augustus lengyel király kérésére 1774-ben Lengyelországba utazott azért, hogy létrehozza a nemzeti oktatás és nevelés rendszerét. 1799-ben Jefferson, akkori amerikai elnök, hívására az Egyesült Államokban telepedett le. Itt is az oktatási rendszer létrehozásával foglalkozott. A nevelési és oktatási rendszer ellenőrzése mindig is fontos célkitűzése volt az illuminátusoknak, mert lehetővé tette a gyermekek gondolkodásmódjának már a kora gyermekkorban való manipulálását. Ma világszinten ezzel a feladattal az UNESCO van megbízva, amelynek a nevelés terén kell előkészítenie az új világrendet. Jefferson maga is illuminátus szabadkőműves volt, és Pierre Samuel DuPont barátja. Ezt a barátságot arra is kihasználta, hogy ő legyen az amerikai kormány első számú lőpor-szállítója. E privilégium 1802-es megszerzésével a DuPont vállalat fokozatosan Amerika és a világ hadiiparának fontos részévé vált. Ma már a DuPont család is a pénzoligarchia legfontosabb családjai közé tartozik.

A Russel család aktívan részt vett a 18. század kezdetétől az ópiumkereskedelemben. Ugyancsak fontos szerepük volt a mormon egyház létrehozásában, valamint az igen nagy befolyású "Skull and Bones" nevű titkos rend megalapításában, és a Jehova tanúi néven ismert vallási mozgalom beindításában, és folyamatos támogatásában. Mai napig irányítói a "Watchtower Bible and Tract Society" elnevezésű társaságnak, amely ugyancsak a Jehova tanúihoz tartozik. A pénzoligarchia illuminátus hálózatának egyik fontos támasza a Russel Alapítvány. A Russel Alapítvány azért fontos, mert ez az igen nagy befolyású "Skull and Bones" ("Koponya és csontok") nevű titkos rendnek a fedőszervezete. A Skull and Bones titkos társaságot William Russel alapította, aki szoros kapcsolatban állt a híres Yale Egyetemen működő ópium-szindikátussal. Minden évben összesen tizenöt új tagot vesznek fel, akik közül valamennyien befolyásos pozícióhoz jutnak az amerikai társadalmi, gazdasági, pénzügyi és politikai életben. A tagok többsége az egykori puritán családok leszármazottja, és így, vagy úgy kapcsolatban áll az unitárius, univerzalista mozgalommal. A Skull and Bones rendhez tartozó családok szoros kapcsolatban állnak a pénzoligarchia dinasztiáival.

Amikor a pénzoligarchia illuminátus hálózatának vezetői tudomást szereztek arról, hogy Charles Taze Russel a legelőkelőbb tizenhárom vérségi vonalhoz tartozik, 1881-ben - a Rothschildok pénzügyi támogatásával - létrehozták számára a New York-i Őrtorony Biblia és Biblia Magyarázati Társaságot. Az Őrtorony Társaság (a Jehova tanúi) magukon viselik alapítójuknak, a szabadkőműves Charles Taze Russelnek a nézetrendszerét. C. T. Russel nemcsak nagyhatású vallási szónoklatairól volt híres, hanem arról is, hogy a templomos lovagokhoz tartozott. Ez utóbbit erősíti meg az, hogy a síremlékén található szimbólumok megegyeznek a templomos lovagok jelképeivel. Russel halála előtt mondott utolsó szavai ezek voltak: "Tekerjetek be egy római tógába." Nem beavatottak számára ezek a szavak nem mondanak semmit, illetve érthetetlennek tűnik, hogy miért fontos egy haldokló számára az, hogy római tógába burkolják. A beavatott számára azonban a tóga és a tunika papi ruha, amelyet sokféle vonatkozásban alkalmaznak az amerikai szabadkőművesség magasabb fokozataiban.

Az Őrtorony Társaság különösen befolyásos Dél-Kaliforniában, Floridában, a Karib-tenger térségében, Skóciában, és New Yorkban. C. T. Russelnek külön temetője volt Pittsburgh-ben. A legelőkelőbb illuminátus dinasztiák általában arra törekszenek, hogy saját temetkezési helyük legyen. Ez lehetővé teszi, hogy adott esetben észrevétlenül temessenek el valakit, továbbá figyelemmel kísérhetik, hogy a koporsót többé ne bolygassák. Egy másik szempont mágikus erőt tulajdonít az ilyen temetőknek. "A fény köre", amelyben az elhunyt pihen, összegyűjtheti a már korábban elhunyt illuminátusok erejét. Bizonyos okkult rituálékhoz szükség van a koponyára és a balkéz csontjaira. A balkar csontokat szintén használják rituális célokra, például gyertyatartónak, az ünnepélyes ceremóniák idejére. Az Őrtorony Társaság brooklyni központjában a legfőbb vezetők nagyhatalmú csoportja külön kommunikációs eszközt használ az úgynevezett enochian nyelvet. Ennek saját alfabétája van, és a központ legfontosabb, zártkörű rituáléit ezen a nyelven tartják.

A kőolaj kitermelésében, szállításában és feldolgozásában érdekelt illuminátusok vezető személyiségei 1928-ban megbeszélést folytattak Achnacarry kastélyában, ahol megkötötték az Achnacarry megállapodást. Ebben felosztották egymás között a világpiacot. Ez a kartell megállapodás határozza meg, hogy melyik fuvarozó látja el kőolajjak a benzintöltő állomásokat egy-egy területen. A kőolaj-finomítás- és szétosztás már 1928-ban a pénzoligarchia monopóliuma volt. Aristoteles Onassis azért lehetett a világ legnagyobb tartályhajó-flottájának a tulajdonosa, mert ő maga is az illuminátus hierarchia egyik kiemelkedő személyisége volt. Hatalma az emberi élet számos fontos területén érezhető volt. "Ari" (Aristoteles) Onassis befolyása a világot irányító háttér-hierarchiában elfoglalt helyén nyugodott. A pénzoligarchia illuminátus vezérei felosztják egymás között a különböző üzletágakat. Külön működik a kábítószer és a pornószekció. Külön a politikai, pénzügyi és gazdasági szekció. Megint külön a rituális, kultikus szekció. Egy másik autonóm terület a világszintű tömegtájékoztatás és a globális kommunikáció. Ezen belül is elkülönül a tudatformáló, gondolatellenőrző részleg. A legmagasabb vezetők hatásköre és illetékessége több területre is kiterjed. Ari Onassis érdekelve volt a gazdasági, pénzügyi szekcióban, valamint a kábítószer és a politikai szférában. A tájékozódás megnehezítését célozzák az olyan tudatosan terjesztett híresztelések, hogy egyes vezető illuminátus családok keményen küzdenek egymással a világ feletti ellenőrzésért. Az megfelel a tényeknek, hogy egyes szektorokban rivalizálnak egymással, de ennél a rivalizálásnál sokkal erősebb az egymásra utaltságuk. Egybeköti őket azonos értékrendszerükön és ideológiájukon, saját illuminátus "vallásuk"-on túlmenően a legfontosabb közös érdek, a pénzrendszer birtoklása, és ennek segítségével a világ feletti gazdasági és politikai uralom megszerzése és megtartása. Az illuminátus hálózat tagjai elsősorban a pénzben és a hatalomban hisznek. Az etikai követelményeket csak mások által tartják betartandónak. Az Onassis vérvonal nem halt teljesen ki, de ma ennek a dinasztiának a tevékenységi körét Aristoteles Onassis és leánya halálát követően a Rockefeller és a Bundy család vette át.

A Bundy család ősi amerikai família, amely már Amerika gyarmati korszakában is az elithez tartozott. A család kevés kivételtől tekintve azonban a háttérben maradt. Egyedül a 20. században lépett a nyilvánosság elé, és vállalták fel tagjai nyíltan nemcsak a pénzügyek és a gazdasági vállalkozások irányítását, hanem az államéletben való részvételt is. Harvey Hollister Bundy 1909-ben lett a Skull an Bones rend tagja. Harvey Bundy először külügyminiszterhelyettes volt, majd pénzügyminiszter, végül pedig a védelmi miniszter különleges hatáskörű megbízottja lett. H. Bundy egyike volt a Manhattan Project felügyelőinek. Ennek a programnak a keretében állították elő az amerikai atombombát. A Pentagon kulcsfontosságú személyiségeként meghatározó befolyással bírt a tudományos kutatói és fejlesztési hivatal tevékenységére. 1952-ben átvette John Foster Dulles-től a "Carnegie Alapítvány a békéért" nevű szervezet irányítását. Ez az alapítvány biztosítja az illuminátus hálózat számára fontos programok adómentes finanszírozását. Mivel a hatalom csúcsán töltöttek be tanácsadói szerepkört, így minden fontos információhoz hozzájuthattak, és módjukban állt arról is dönteni, hogy mi kerüljön ebből továbbításra az elnökhöz. Az ő tevékenységüket találóan jellemzi az, hogy a valóságos hatalmi viszonyok megértéséhez ezeket a nagyhatalmú tanácsadókat kell figyelemmel kísérni. Ami az Egyesült Államok elnökeit illeti megállapíthatjuk, hogy a háttérhatalom mindig egyik legfontosabb emberét helyezte el tanácsadónak melléjük. Amikor John F. Kennedy meggyilkolása után Lyndon Johnson vette át az elnökséget, akkor McGeorge Bundy az "MJ-12" szupertitkos tanácsadó testület tagja volt.

Carroll Quigley professzor szerint a világuralomra törő pénzoligarchia modern kori hálózatának az alapját a Londonban működő Round Table titkos társaság képezte. Ennek brit utódszervezete a Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet) és az 1921-ben megalakult Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), amelynek a központja New Yorkban van. Ez a szervezet a pénzoligarchia szerteágazó hálózatának a központi koordináló intézménye. Ennek belső zárt körét képezi a Skull and Bones Rend. Ennek is azonban van egy kislétszámú elit-vezetősége, amolyan "politikai bizottsága", amelyet "Order of the Quest" (a Keresés Rendjének) neveznek. Az Order of the Quest JASON-Society néven is ismert. Ennek a tagjai egy olyan külső gyűrűt képeznek, amelyre a belső vezetői mag személyi meggyőzéssel, különböző előnyök juttatásával, és társadalmi nyomással befolyást gyakorol. A JASON-Society tagjait kivétel nélkül a Skull and Bones és a "Scrolls and Key" (Kézirattekercsek és Magyarázat), a Harvard és a Yale Egyetem eme két tekintélyes zárt társasága tagjaiból választják ki. Mindkét társaságot szokták "A Halál Testvérisége Társaság"-nak is nevezni. Mindkettőnek az anyaszervezete az oxfordi egyetem különböző részlegeiben található, különösen az All Souls College-ben. Megállapíthatjuk tehát, hogy az Order of de Quest, másképpen a JASON-Society valamennyi tagja a Skull and Bones Rendből származik, amely Rend viszont a Council on Foreign Relations-nek a vezető testületét képezi, és egyidejűleg a Trilaterális Bizottság belső körét is alkotja. Valójában ezek a zárt társaságok és tagjaik kormányozzák az Egyesült Államokat. A jelenlegi elnök ifj. George Bush éppen úgy a tagok közé tartozik, mint ahogyan oda tartozott az idősebb George Bush és Bill Clinton is. Már a jelenlegi elnök nagyapja - Prescott Bush is - tagja volt ezeknek a kiválasztottakból álló zárt társaságoknak.

A Skull and Bones Rend, illetve a JASON-Society tagjainak olyan tartalmú esküt kell letenniük, amely felmenti őket minden nemzet, király, vagy kormány iránti elkötelezettségük alól. Egyedül a rendhez való kötelezettségük számít, és céljuk az új világrend megteremtése. Ez az eskü azért problematikus, mert e zárt körökből kikerülő elnökök, alelnökök, szenátorok, képviselők, miniszterek és más vezető pozíciót elfoglaló közéleti személyiségek, például az amerikai alkotmányra is esküt tesznek. Az amerikai alkotmány céljai kimutathatóan eltérnek ezeknek a zárt társaságoknak a céljaitól. Miként lehet valaki egy olyan alkotmányhoz hű, amely ellentétes követelményeket támaszt, mint amire az az eskü kötelezi, amit titkos, illetve zárt társaságok tagjaként letett? Nyilvánvaló, hogy vagy az amerikai alkotmányra tett esküjüket, vagy pedig a saját zárt társaságuknak tett esküjüket meg kell szegniük.

A JASON-Society, vagy JASON-Scholars (tudósok) a nevüket a "Jason and the Golden Fleece" (Jason és az aranygyapjú) történetéből vették. Ez a társaság az Order of the Quest-nek egy részlege, amely viszont az illuminátus hierarchia egyik legmagasabb fokozatát jelenti. Az aranygyapjú jelképezi az igazság szerepét a JASON-Society tagjai számára. Jason az igazság keresését szimbolizálja. A JASON-Society (JASON Társaság) olyan emberek csoportja, akik az igazság keresése céljából jönnek össze. Azért írják nagybetűvel a JASON elnevezést, mert azt egy titkos társasággal összefüggésben használják. Titkos társasággal kapcsolatban kisbetűket soha nem használnak.

(Létezik még egy titkos társaság, az úgynevezett JASON-Group, amelyhez a Manhattan Project tagjai tartoztak, azok a kiváló tudósok, akik részt vettek az amerikai atombomba előállításában. Ez a csoport csaknem kizárólag elméleti fizikusokból áll, és nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az Egyesült Államok tudósainak az elitjét tömöríti. Azt is bizonyossággal állíthatjuk, hogy Amerikában egyedül ez a tudóscsoport ismeri a modern technológia legtitkosabb eredményeit is. A JASON-csoport nem hajlandó tagjainak a névsorát nyilvánosságra hozni, sem azt megmondani, hogy maga a JASON-csoport milyen kormányprogramokban és kormány-jelentések elkészítésében vesz részt. Nyilvánvaló, hogy kulcsszerepük van a jelenleg tervbe vett rakétaelhárító rendszerek kidolgozásában is.

Mi tehát a különbség a JASON-társaság és a JASON-csoport között? A JASON-társaság az illuminátus hierarchia egyik igen magas fokozatát jelenti. A JASON-csoport viszont egy tudományos elit szervezet, amely a JASON-társaság és az amerikai kormány alkalmazásában áll azért, hogy tudományos segítséget nyújtson titkos programok kidolgozásához és megvalósításához.)

Visszatérve a Bundy dinasztiához, számos kevésbé ismert helyen is kulcsszerephez jutottak. Szerepe volt a Bundy családnak a Howard Hughes milliárdos ellen végrehajtott akcióban is. Ettől az akciótól kezdve a Hughes impériumot az Onassis család és a Bundy család irányította.

A kutatókat meglepte az a tény, hogy a Freeman család is a tizenhárom legfontosabb illuminátus dinasztiához tartozik. Nelson Rockefeller és a Bundy család több tagja nemcsak a legfontosabb elnöki tanácsadói posztokat töltötték be, de egyben a Freeman család tagjai is voltak. A néhai Gaylord Freeman a Prieuré de Sion nagymestere volt. Elnökök és kongresszusi tagok gyakran kértek tőle tanácsot, noha az Egyesült Államok legtöbb polgárának fogalma sem volt arról, hogy ki ez a Gaylord Freeman. Ennek a családnak egy másik tagja Roger A. Freeman is két amerikai elnök bizalmas tanácsadója volt, noha őróla sem tudtak sokkal többet az amerikaiak, mint Gaylord Freeman-ről. Stephen M. Freeman a család egy további tagja az Anti-Defamation League (Rágalmazás elleni Liga) polgárjogi részlegének a jogi osztályát vezette. Az ADL ugyancsak fontos szervezeti eszköz a pénzoligarchia kezében.

Robert Anton Wilson az okkultizmus egyik neves kutatója szerint a Kennedy család is fontos vérségi kapcsolatban áll az illuminátusokkal. Az első ismert Kennedynek - aki Brian Caeneddi néven, továbbá Brian Boru néven is ismert volt - leszármazottai számos királyi családba beházasodtak. Így például Archibald Kennedy, aki Ailsa őrgrófjaként jobban ismert, feleségül vette III. Róbert király Mary nevű leányát. Írország uralkodó családjai a Kennedy vonalhoz tartoztak. Valamennyien Brian Boru és unokaöccsének a leszármazottai, aki úgy írta a nevét, hogy "Cinneide". Ez lett később O'Kennedy. Eredetileg Dalcassion vidékéről származtak, amely Killahoe és Killokennedy közelében van. Az O'Brian-nek és a MacNamara-k elűzték őket innen egy új területre, ahol Ormond urai lettek. Ezt a vidéket ma Észak-Tipperary-nak nevezik. Még a mai napig számos Kennedy található Írországnak ezen a részén. A Kennedyk egészen a 16. századig hatalmas klánt alkottak. A Kennedy-ek ma - házassági kapcsolatok révén - rokonságban állnak a Freeman-ekkel, a Reagan-ekkel, a Russel-ekkel, a Smith-ekkel, a Collinsokkal, a Rockefellerekkel, és a Fitzpatrik-ekkel. A Fitzpatrikek családfája visszanyúlik Franciaországba, és egyike annak a tizenhárom vérségi vonalnak, amely Jézusig, illetve Dávid királyig vezeti vissza származását.

Joseph P. Kennedy, a meggyilkolt John Fitzgerald és Robert Kennedy apja, az Egyesült Államok londoni nagykövete volt a 2. világháborút megelőzően, és állítólag ellenezte az Egyesült Államok részvételét a háborúban. Miközben Joseph Kennedy a nyilvánosság előtt ellenezte a bekapcsolódást a háborúba, titokban szorosan együttműködött Franklin Delano Roosevelttel, az amerikai közvélemény félrevezetésében. A londoni amerikai követségen dolgozott ebben az időben Tyler Gatewood Kent, egy hivatásos diplomata. Ő az, aki rájött, hogy Kennedy és Roosevelt titokban mindent elkövetett azért, hogy az Egyesült Államokat bevonja a 2. világháborúba, ugyanakkor azt a látszatot igyekeztek a nyilvánosság előtt kelteni, hogy Amerikát távol akarják tartani a háborútól.

Igen nagy irodalma van annak, hogy Roosevelt politikájával aktívan elősegítette Japán agresszióját. A Pearl Harbor elleni támadás előkészületeiről - és pontos időpontjáról is - tudomással bírt. Ennek ellenére nem akadályozta meg ezt a támadást, mert ez szolgáltatta az ürügyet a háborúba való bekapcsolódásra. A japán támadás időpontjáról Roosevelt legalább negyvennyolc órával korábban már tájékoztatva volt.

Jacqueline (Jackie) Bouvier, akit John F. Kennedy feleségül vett, az Auchinclosses dinasztiával állt rokonságban, amely az illuminátusok egyik skót vérvonala. Ezzel az Auchinclosses törzzsel állt kapcsolatban a Bundy, a Grosvenor, a Rockefeller, a Tiffany, a Vanderbild, és a Winthrop család. Ha nem követnek el merényletet Kennedy ellen, akkor életét és családjának történetét nem kutatták volna annyian, és így ma kevesebbet tudnánk az illuminátus Kennedy dinasztiáról.

A Kennedy testvérek már gyermekkoruktól kezdve tudomással bírtak a háttér-hierarchia létezéséről, és a pénzoligarchia hálózatának világstratégiájáról. John és Robert Kennedy igyekezett elsajátítani az illuminátus értékrendszert és stratégiát. John F. Kennedy azonban elnökként minduntalan a háttérhatalom korlátjaiba ütközött. Kennedy csökkenteni akarta a kormány fölé nőtt Central Intelligence Agency, a CIA titkosszolgálat létszámának csökkentését, és több részlegre felosztva - egyes részlegeit megszüntetve - korlátozni akarta tevékenységét. Kennedy tervbe vette a pénzoligarchia hatalmának a korlátozását is azzal, hogy az amerikai állam - az alkotmánynak megfelelően - állami pénzt bocsásson ki a Federal Reserve System által kibocsátott magánbankjegy helyett. További tervei közé tartozott a vietnami háborúból való kivonulás, és komolyan vette az atomsorompó szerződést is, vagyis azt, hogy egyetlen közel-keleti országnak se legyen atomfegyvere. Kennedy korlátozni akarta az illuminátusok ellenőrzése alatt álló maffia befolyását is.

John F. Kennedy terveit támogatta Estes Kefauver szenátor. A befolyásos politikust azonban még a Kennedy elleni merénylet előtt 1963. augusztus 8-án megmérgezték, és a mérgezés által kiváltott szívinfarktusban meghalt. Kennedy másik barátja Phillip Graham, a Washington Post kiadója volt. Graham felesége Katherine Meyer azonban meggyőződéses illuminátus, és a neve szinte minden jelentős illuminátus program során feltűnik. Egyes kutatók szerint Katherine elérte, hogy pszichiáterek elmebeteggé nyilvánítsák férjét. Phillip Graham-et ezután egy bíró zárt intézetbe utalta. Amikor engedélyt kapott, hogy hétvégén hazautazzon, halva találták. A hivatalos halálok úgy szólt, hogy sörétes puskával öngyilkosságot követett el.

John F. Kennedy után utóda, Lyndon Johnson, azonnal felfüggesztette az állami dollár kibocsátását, és a mai napig a Federal Reserve magánbankjegye az Egyesült Államokban használatos pénz. Johnson a Vietnamból való kivonulás helyett a háború nagyarányú folytatása mellett döntött. Az utólag teljesen értelmetlennek tekinthető vietnami háború azonban a pénzoligarchia számára igen nagy profitot hozott.

Robert Kennedy pontosan tudta, hogy kik tették el testvérét láb alól. Azt is tudta, hogy ki adta le valójában a halálos lövést. Robert Kennedy írt egy nem publikált könyvet, amelynek a címe "The Enemy within" (Az ellenség belül). Mint tudjuk, később ő is merénylet áldozata lett. Azért, hogy John F. Kennedy emlékét befeketítsék, az illuminátus háttérhatalom irányítói a közelmúltban több kiadónak engedélyezték, hogy úgynevezett leleplezéseket hozzanak nyilvánosságra John F. Kennedy szexuális életéről. Így a világ megtudhatta, hogy John F. Kennedynek sok szeretője volt, köztük Marilyn Monroe, Jane Mansfield, és Zsazsa Gábor.

A nagy hagyományú Collins család New England-ból származik. A család annak a szigetnek a nevét viseli, amelyet Írországban O'Collinsnak, Skóciában pedig Kollinsnak neveznek. A Collinsok sokáig mindent elkövetettek, hogy a nyilvánosság mellőzésével a háttérben maradjanak. A család több tagja a "Hell Fire Club"-nak (a Pokol Tüze Klubnak) volt a tagja, amely összejövetelein az okkult szexuális rituálékat is gyakorolta. A brit kormány köreiben nagy tekintélynek örvendett az a személy, aki e klub tagjának mondhatta magát. A Hell Fire Club tagja volt többek között annak idején a miniszterelnök, az államkincstár kancellárja, a tengerészeti minisztérium első lordja, a walesi herceg, vagy Benjamin Franklin és Thomas Jefferson. A Collins család egyes kutatók szerint részt vett a salemi boszorkányok elleni eljárás megszervezésében. 1640-ben Aquiday-ben, Massachusetts államban egy Collinst boszorkányságért vád alá helyeztek. 1653-ban egy másikat, Jane Collinst, ugyancsak boszorkánysággal vádoltak. Érdemes megjegyezni, hogy az 1650-es években, vagyis még a gyarmati időkben a különböző boszorkányságokkal és sátánizmussal kapcsolatban gyakran kerülnek elő a Young, a Baily és Clinton családnevek. Ma tapasztalhatjuk, hogy ezeket a neveket a közéletben fontos szerepet játszó személyek viselik.

Röviddel az amerikai polgárháborút megelőzően a Collins család amerikai ága felvette a Todd nevet. Két amerikai elnök is, Madison és Lincoln a Todd családból házasodott. Az illuminátusok a Todd családot a Collins vérvonal folytatóinak tekintik.

Ezt a származási vonalat képviselik a Wheeler-ek is. A család egyik illuminátus tagja, a néhai Cisco Wheeler 1996-ban megjelent könyvében ("The Illuminati Formula used to create an Undetectable Total Mind Controlled Slave", A nem érzékelhető totális agykontroll alatt álló rabszolga előállítására használt illuminátus formula.) számos fontos tényről ad tájékoztatást az illuminátusok stratégiáját illetően. Többek között azt állítja: Alexander Rothschildot készítették fel arra, hogy alkalmas időben a világ első számú spirituális vezetője legyen.

Az Astor családnak kulcsszerepe volt a brit Round-Table-Csoport egyik utódszervezetének, a londoni Royal Institute of International Affairs-nek, (Királyi Külügyi Intézet) az RIIA-nak a létrehozásában. Ez a tekintélyes intézet a New York-ban működő Council on Foreign Relations-nek (Külkapcsolatok Tanácsa), a CFR-nek az ikerszervezete. A két zártkörű szervezet a háttérhatalom intézményi-rendszerének a világszintű koordinálását látja el. Mindkét zárt társaságot a pénzoligarchia stratégiájának a kidolgozására és megvalósítására hozták létre. Mivel az Egyesült Államok lényegesen nagyobb és erősebb hatalom, mint Anglia, sokan úgy gondolják, hogy a New York-i CFR a fontosabb szervezet. A valóság azonban ennek az ellenkezője, mert az első impulzusok, és a végső jóváhagyás valójában az RIIA-tól jön. Hivatalosan a londoni Királyi Külügyi Intézet "Jótékonysági Szervezet", élén fővédnökével, II. Erzsébet angol királynővel. Az RIIA tevékenységét számos pénzintézet, és multinacionális cég támogatja, és olyan tömegtájékoztatási intézmények, mint a BBC is szorosan együttműködnek vele. Carroll Quigley a "The Anglo-American Establishment" (Az angol-amerikai hatalmi hierarchia) című könyvében részletesen dokumentálja, hogy a Round-Table-Csoport olyan emberek kislétszámú szervezete, amely kézben tartja a legfőbb politikai hatalmat, és meghozza a legfontosabb döntéseket. A Round-Table szervezetet Cecil Rhodes alapította, de finanszírozásában és szervezésében kezdettől fogva részt vett az Astor család. Ezt lehet elmondani az úgynevezett Rhodes-ösztöndíjasokról is, akiknek a finanszírozásában a mai napig részt vesznek az Astorok. Cecil Rhodes azért hozta létre ezt az ösztöndíjat, hogy a világ irányítására kiszemelt személyeket Oxfordba hozzák, és ott a pénzoligarchia illuminátusainak a szellemében kiképezzék. Az egyik legfontosabb cél egy világállam és világkormányzat létrehozása. Számos vezető amerikai személyiség, köztük például Bill Clinton, maga is Rhodes ösztöndíjas volt, és kiképzése Oxfordban fejeződött be. Bill Clinton sikeres politikai karrierjében az is fontos szerepet játszott, hogy a Clinton származási vonal is a legelőkelőbbek közé tartozik. A legfelsőbb illuminátus vezetés jóváhagyása nélkül ma már olyan állásokba senki sem kerülhet, mint amilyen az Egyesült Államok elnöke. Az Astor család egyik kiemelkedő tagja, John Jacob Astor, elsőként ismerte fel a Kínával folytatott ópiumkereskedelemben rejlő nagy lehetőségeket. Lewis DuPont egy televíziós interjúban megerősítette, hogy hatalmas családok a kábítószer kereskedelem létrejöttében meghatározó szerepet játszottak. A "Dope, Inc.: Britain's Opium War against US" (New York: New Benjamin Franklin House, 1978, magyarul: "Kábítószer Rt.: Anglia ópium háborúja az USA ellen", szerzői: Konstandinos Kalimtgis, David Goldman, és Jeffrey Steinberg) című könyv szerint az Astor, a DuPont, a Freeman, a Kennedy, a Rockefeller, a Rotschild, a Russel, és a kínai Li család fontos szerepet játszott a kábítószer kereskedelemben. Mivel Lewis DuPont közreműködött ennek a könyvnek a megírásában, ezért súlyos konfliktusba keveredett családjával. Rokonai szemére vetették, hogy leleplezéseivel segítette a család ellenségeit.

Ez a kínai család nagy történelmi hagyományokkal rendelkezik. A Li családnév viselése nagy megtiszteltetést jelent. A Tang dinasztiának (618-906-ig uralkodott) Li Yuan volt a megalapítója. Utóda Li Shimin néven uralkodott. Az ő uralkodása idején kezdték meg az első nyomdák a működésüket, és vezették be a papírpénzt Kínában. Korunkban Kína egyre inkább integrálódik ahhoz a világrendhez, amelyet az illuminátus pénzoligarchia létrehozott. A nemzetközi pénzvilág hatalmas hitelei, és kereskedelmi, ipari együttműködése nélkül Kína nem fejlődhetne olyan gyorsan, mint amilyennek ma tanúi vagyunk. Az egyik meghatározó pénzintézetet, a Bank of East Asia-t (BEA-t) Li Kwok-po irányítja. A BEA partneri kapcsolatban áll a Warburgokkal, és együttműködik az illuminátus világcégekkel. A Rothschildok és a Rockefellerek szoros kapcsolatot tartanak a Li családdal. Ezt megerősíti az is, hogy amikor Li Peng a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke például ellátogat New Yorkba, akkor mindig találkozik a Rockefeller, és más vezető pénzdinasztiák tagjaival. Egy másik Li, Li Ka-shing dollármilliárdos, és gyakorlatilag Hongkong gazdasági ura. A Li család és az illuminátusok közti szoros kapcsolatra utal az a tény is, hogy Li Ka-shing megvásárolhatta Kanadában a Husky Oil elnevezésű nagyvállalatot.

Kínában is működnek titkos társaságok. Erről több kutató is kellően dokumentált könyvben számol be. A Li család számos tagja vezető szerepet tölt be a Triádok néven ismert titkos társaságban. A Li dinasztia tagjai ellenőrzik Hongkongot és a Triádok irányítják a várost. Li Mi volt az, aki létrehozta a hatalmas mákültetvényeket, amelyek a különböző illuminátus családok számára óriási jövedelmet biztosítottak. A CIA ügynökei látták el a szükséges árukkal Li Mi tábornokot, amikor ő tartotta ellenőrzése alatt az "arany-háromszög" néven ismert területet, ahol az ópium termelés folyt.

Az illuminátus rend ajánlására Roosevelt elnök 1933-ban elrendelte, hogy a szabadkőműves szimbólumot, a piramist a mindent-látó szemmel, rányomják a magánkartellként működő FED egydolláros magánbankjegyére. Helmut Finkenstädt idézi John Todd-ot, aki szerint a Rothschild család rendelkezésére készítették el ezt a szimbólumot, amely az illuminátusok hatalmi struktúráját tükrözi. Az egydolláros magánbankjegyen található piramis tizenhárom titkos fokozatra van felosztva, ennek tetején őrködik a mindent-látó szem. John Todd szerint a piramis tetején található szem Lucifer szeme. Ain Rand, aki annak idején Philip Rothschild szeretője volt, felsorolta, hogy mi a jelentése a különböző fokozatoknak. Az első a tizenhármak tanácsát jelöli. A második fokozat a harminchármak tanácsát. A harmadik fokozat az ötszázak klubját. A negyedik fokozat a B'nai B'rith-et. Az ötödik fokozat a Grand Orientet. A hatodik a kommunizmust. A hetedik a Skót Rítust. A nyolcadik a York Rítust. A kilencedik fokozat a Rotary és a Lion hálózatot, valamint az Y.M.C.A-t (Youngmen's Christian Association, Fiatalok Keresztény Szövetsége). A tizedik fokozat a Kék Páholyokat jelöli. A tizenegyedik a "Kötény nélküli Szabadkőműveseket". A tizenkettedik a humanizmust.

A tizenhármak tanácsa Robin de Ruiter szerint valóban csak tizenhárom személyből áll. Több szerző szerint (Fritz Springmeier, John Todd) a piramisnak csúcsán a Rothschild dinasztia tagjai találhatóak. Meir Kahane rabbi szerint az 1843-ban New Yorkban alapított B'nai B'rith (a Szövetség Fiai) nagytekintélyű Rend mögött a Warburg, és a Schiff családok állnak. A Dope, Inc. szerzői szerint viszont a B'nai B'rith Rendet a Rothschild ház alapította. Robin de Ruiter úgy véli, hogy a B'nai B'rith-ben használatos rítusok, jelképek, fokozatok, az eszmeiség és struktúra rendkívül hasonlítanak ahhoz, amit a szabadkőműves páholyokban használnak. A találkozóhelyeket is szabadkőműves módra páholyoknak nevezik. Ugyancsak Robin de Ruiter állapítja meg, hogy jelenleg ennek a Rendnek több mint kétmillió tagja van, és világszerte tíz régióban működik. Belső vezetőinek létszáma azonban csak néhány százra tehető. Ami az ötszázak tanácsát illeti, ez nagyrészt a Council on Foreign Relations, a Royal Institute of International Affairs, a Nemzetközi Valutaalap, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, és a pénzoligarchia hálózatának a többi koordináló intézményének az irányítóiból áll.

Ennek a nagyhatalmú zárt körnek formailag a holland Bernhard herceg és Joseph Retinger, a nagytekintélyű szabadkőműves volt az alapítója. A kutatók azonban egybehangzóan úgy vélik, hogy a tulajdonképpeni irányító személyek a Rothschild és a Rockefeller dinasztia vezető tagjai. A Bilderberg Csoporton belül is van egy belső kör, vagy Kerekasztal, amely kilenc nagyhatalmú személyiséget tömörít. A hierarchiában ezt követi egy tizenhárom tagú döntéshozó testület. Ez alá tartozik három csoport. Ezek a Prieuré de Sion, az illuminátus szabadkőművesség, a fekete nemesség, és a pénzoligarchia más befolyásos struktúráinak a tagjaiból tevődnek össze. E felsorolt testületek a legszigorúbb titoktartás közepette működnek. A kiszivárgott értesülések és más közvetett bizonyítékok révén a téma kutatói összeállították azokat a célokat, amelyek megvalósításán e nagyhatalmú testületek munkálkodnak. Az elsőszámú cél nemzetközi, végső soron világszintű gazdasági unió létrehozása. Ez kiegészülne egy nemzetközi parlamenttel, valamint egy nemzetközi irányítás alatt álló világhaderővel, amely a nemzeti hadseregek helyébe lépne. A végső cél a nemzetállamok szuverenitásának fokozatos felszámolásával egy világszintű közös kormányzat létrehozása. A Bilderberg Csoport általában évente egyszer találkozik, zárt ajtók mögött, szigorú titoktartás közepette. Ezeken a tanácskozásokon az állandó résztvevők mellett alkalmi meghívottként részt vesznek a jelenleg is hivatalban lévő uralkodóházak tagjai. Elsősorban olyan személyiségek, akik feltétlenül lojálisak a nemzetközi pénzoligarchia legfőbb vezetői iránt. Ezeknek a magasrangú személyiségeknek a részvétele elősegíti annak az álcázását, hogy ténylegesen kik is a valódi irányítói ennek a nagyhatalmú zárt csoportnak.

A nemzetközi sajtó nem ad tájékoztatást ezekről a tanácskozásokról. Ha mégis erre kényszerül, akkor rendszerint csak előre előkészített néhány mondatos, és semmitmondó kommünikéket hoznak nyilvánosságra.

A Trilaterális (Háromoldalú) Bizottságot David Rockefeller megbízásából Zbigniew Brzezinski és Jimmy Carter (aki 1976-ban amerikai elnök lett) hozta létre 1973-ban. A Trilaterális Bizottság ugyanazt a stratégiát követi, amit a nemzetközi pénzoligarchia más fontos intézményei. Az különbözteti meg a többi hasonló célú szervezettől, hogy elsősorban Észak-Amerika, Európa, és Japán gazdasági és politikai együttműködését kívánja koordinálni. A Trilaterális Bizottság központi irodái a Carnegie Alapítvány New York-i épületében vannak, az ENSZ Központ közvetlen közelében. A Trilaterális Bizottság tagjai a vezető nyugati országok, valamint Japán vezető politikusai és kormányférfiai. Ezen túlmenően megtalálhatók a bizottság tagjai sorában a pénzvilág legbefolyásosabb személyiségei, valamint kiváló tudósok és szakértők.

A kamatkapitalizmus világrendszerének megszervezéséhez nemcsak világszintű központi kormányzásra, hanem a lakosság tömegeinek a megfelelő ellenőrzésére is szükség van. A pénzoligarchia illuminátusai e cél érdekében számos kutatói programot finanszíroztak. E programok célja kidolgozni azokat a módszereket, megtalálni azokat az eszközöket, szervezeti formákat, amellyel a világ népessége megfelelően ellenőrizhető. Az egyik ilyen projekt az emberek tudatának a befolyásolását tűzte ki célul, egy másik a népszaporodás szabályozását. A CIA irányításával folyó titkos program az MK-Ultra nevet viselte. Ez a harminc éven át tartó kísérlet és kísérő programjai, mint az MK-Delta, az Artichoke, a Blue Bird, és mások azt célozták, hogy különböző gyógyszerekkel, elektronikus eszközökkel befolyásolják az agy és a tudat működését. Egyik cél volt az emlékezet kutatása, és a személyiség átalakítása. E téma spanyol kutatója, Pepe Rodrigues, könyvében megállapítja, hogy bizonyos vallási szekták vezetése mögött is a CIA szakértői találhatók. Rodrigues szerint a szomorú hírnévre szert tett Jim Jones által vezetett szekta tragédiája mögött is az MK-Ultra kísérlet húzódik meg. Jim Jones vallási fanatikus volt, aki híveivel Kaliforniából Guayanába költözött, hogy ott egy vallási utópiát megvalósítsanak. Itt a "Nép Temploma" nevű szekta ezeregyszáz tagja létrehozta Jonestown városát. 1978. novemberében e vallási közösség tagjai - legalábbis a híradások szerint - tömegesen ciánkálival mérgezett folyadékot ittak. A főépület közelében a felnőttek és gyermekek összeestek, meghaltak. A halottak kilencven százaléka nő volt, és nyolcvan százalékuk színesbőrű. Jim Jones-t fejbe lőtték, mégpedig oly módon, hogy öngyilkosságnak nézzen ki. A hírügynökségek így tájékoztattak: "Szektahalál a dél-amerikai dzsungelben: négyszáz ember meghalt egy tömegöngyilkosságban, és hétszáz a dzsungelbe menekült." Az amerikai hatóságok bejelentették, hogy kutatnak azok után, akik a dzsungelbe menekültek. Közölték viszont, hogy a közelben nem találtak bizonyítékokat a menekülésre. A halottak eredeti számát a guayanaiak adták meg. Az utolsó számolást csaknem egy héttel később az amerikai katonai hatóságok végezték el. A halottak általuk megadott száma kilencszáztizenhárom. A halottakra vonatkozó különböző adatokat az amerikai hatóságok egy sajtóértekezleten azzal magyarázták, hogy azok a guayanaiak, akik a számolást végezték, "nem tudtak számolni".

Boncolást nem végeztek. Schuler alezredes, az amerikai hadsereg szóvivője közölte: "Boncolásra nincs szükség, mert a halál oka itt nem téma." A halottakat csak hosszas vonakodás után szállították az Egyesült Államokba, amikor már azok a felbomlás stádiumában voltak, ami a boncolást csaknem lehetetlenné teszi. A testmaradványokból minden azonosítási lehetőséget eltávolítottak. Az Egyesült Államokban nem került sor hivatalos halotti szemlére, és bírósági orvosszakértő igénybevételére. Az orvosi szakértők nemzeti szövetségének elnöke nyílt levélben szemére vetette az amerikai hadseregnek, hogy bojkottálta ezeket a vizsgálatokat. A holttestek elkezdődött bomlása miatt a bebalzsamozás és a további bűnügyi orvosszakértői vizsgálat már nem volt lehetséges. A halottakat vagy elégették, vagy tömegsírban helyezték el.

Arra a kérdésre, hogy valójában mi történt Jonestown-ban, Dr. Mootoo, Guayana vezető patológusa, révén keressük a választ. Dr. Mootoo néhány órával a tömeghalált követően már Jonestown-ban volt. Vallomása szerint nem találta azokat a nyomokat, amelyek ciánkáli bevételére utaltak volna. Megállapította, hogy az áldozatok kilencven százalékánál friss szúrásnyomok vannak a lapockánál, másokat agyonlőttek, vagy megfojtottak. A guayanai legfelsőbb bíróság előtt elhangzott tanúvallomás szerint két személy kivételével az összes áldozatot ismeretlen személyek ölték meg. Mindössze két személyről állapították meg, hogy öngyilkosságot követett el. Éles ellentmondás volt a bírósági ténymegállapítás, és a nyilvánosság részére közölt tényállítás között. Robin de Ruiter szerint nem vallásos fanatikusok tömeges öngyilkosságáról, hanem egy kegyetlen kísérletről van szó. Több kutató is úgy véli, hogy Jonestownban az MK-Ultra program egyik főpróbáját hajtották végre.

Jim Jones 1961-től 1963-ig Brazíliában élt, ahol - noha nem volt pénze - luxusházban lakott és az amerikai követség látta el élelmiszerrel. Gyakorta felkereste a CIA Bello Horisonte-ben lévő kirendeltségét. Szomszédainak Jones azt állította, hogy az amerikai tengerészgyalogság részére dolgozik. Amikor Jim Jones 1963-ban Kaliforniában megalapította a "Nép Temploma" közösséget, akkor számos képzett és jómódú ember volt körülötte. A Jones alapítású "Templom" hamarosan újságok címoldalára került különböző botrányok miatt. Jim Jones ezt arra használta, hogy híveivel Guayanába költözzön. A vallási közösség fogadását Forbes Burnham és az ottani amerikai követség támogatásával készítették elő. Robin de Ruiter szerint a szekta fekete tagjait, amikor Guayana repülőterére megérkeztek megkötözték, és szájukat kipeckelték. Ezt követően kényszermunkatáborba vitték őket. Ott napi tizenhattól tizennyolc órán át dolgozniuk kellett. Zsúfolt helyen kellet aludniuk, és nagyon csekély fejadagot kaptak, ami rizsből, kenyérből, és avas húsból állt. Fizikailag és szellemileg kimerülten arra voltak kényszerítve, hogy éjszaka ébren maradjanak, és Jim Jones prédikációit hallgassák. Sor került jutalmak és büntetések kiosztására is. A tábor orvosai az egyik operáció után fájdalomcsillapító nélkül végezték a varrást. A tábor lakóinak meghatározott gyógyszereket írtak fel, és felügyelték annak beszedését. Túlélő szemtanúk beszámolói szerint egyes személyeket elkülönítettek, földalatti ládába zártak, fizikailag megkínoztak, nyilvánosan megerőszakoltak és megaláztak. Ezen idő alatt Jim Jones hihetetlen gazdagságra tett szert. A sajtó kétmilliárd dollárra becsülte a különböző bankszámlákon elhelyezett, külföldi beruházásokban és ingatlanokban fekvő vagyonát.

A vizsgálat során Jonestownban annyi gyógyszert találtak, amely kétszázezer ember számára egy éven át elég lett volna. A gyógyszerek között nagymennyiségű nátrium-penthatol, (úgynevezett igazságszérum) chloar hydrate, (ez hipnózis céljára alkalmas) és sok egyéb erős hatású szer volt. A tábor orvosa Jonestownban minden gyógyszerről és annak alkalmazásáról pontos nyilvántartást vezetett. A tömegtragédiát követően azonban valamennyi feljegyzése eltűnt. A jonestowni táborban volt egy orvosi és pszichiátriai kísérletre alkalmas részleg is. Az őrszemélyzet nehézfegyverzettel felszerelt, erre a feladatra kiképzett személyekből állt, akik semmilyen emóciót nem mutattak feladatuk végzése közben. A halottak között egyetlen őrt sem találtak, és később sem állítottak egyet sem közülük bíróság elé. Fontos tény az is, hogy az úgynevezett "Green Berets" elnevezésű titkos fegyveres csoport néhány egysége a tragédia idején Jonestown közelében volt.

A téma kutatói úgy vélik, hogy a Jim Jones mögött álló hatalom Jonestownban a tömegkontroll bizonyos módszereit próbálta ki. Ez valószínűleg lázadáshoz vezetett a lágerben, és a táborlakók többsége a dzsungelbe menekült, ahol viszont a "Green Berets" tagjai leszámoltak velük. A hivatalos verzió, amely szerint egy vallási fanatikus a követőivel kollektív öngyilkosságot követett el, az ismertté vált tények után nehezen hihető. A boncolást azért nem engedélyezték, hogy a közvélemény ne szerezzen tudomást a kísérletben alkalmazott különböző titkos szerekről. A guayanai vezető patológus vallomását a világsajtó soha nem hozta nyilvánosságra. A guayanai kormány együttműködött az amerikai hatóságokkal a tragédia igazi okának az elleplezésében. Az igazság kiderítésének az eltussolására a legfelsőbb helyről érkezett rendelkezés Washingtonból. Brzezinski, aki ekkor Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója volt, utasította Robert Pastort, aki viszont Gordon Summer alezredesnek parancsolta meg, hogy valamennyi azonosítási lehetőséget távolítsanak el a holttestekről.

A pénzoligarchia illuminátusai számára rendelkezésre álló tudományos ismeretek a legújabbak, és rendszerint több évvel megelőzik az egyetemen oktatott tananyagot. Így például Dr. Jose Delgado pszichológus, aki hosszú évtizedeken át kutatott a Yale Egyetemen, a következőket mondotta: "Sok agyfunkció fizikai kontrollja máris bizonyított tény... Még az is lehetséges, hogy befolyásoljuk a gondolkodás fejlődését, és vizuális élményeket hozunk létre. Bizonyos idegi struktúrák elektromos stimulációja által, elektronikus paranccsal, mozgásokat és erőszakosságot lehet előidézni, vagy megszüntetni, a szociális hierarchiát, és a szexuális viselkedést meg lehet változtatni, kívülről lehet befolyásolni az emlékezést, az emóciókat, az egész gondolkodási folyamatot." Az agykontroll technológia máris rendelkezésre álló lehetőségeinek a szemléltetésére akusztikus "psycho-correction"-t (pszichés kiigazítást), vagyis utasítást továbbítottak a föld alatt dolgozó munkások egy csoportjához. A munkások az összes parancsot végrehajtották, pontosan azt tették, amit mondtak nekik.

Mára már kidolgozták az elektromos hullámok olyan alkalmazását, amelyek lehetővé teszik egy egész embercsoport akaratának a befolyásolását. E kísérlet részeként több éven át elektromágneses impulzusokat sugároztak a föld meghatározott részeire. Egyes kutatók szerint ezek a kísérletek is hozzájárultak az erdők pusztulásához, valamint különböző érrendszeri betegségek, rákmegbetegedések, genetikus elváltozások, és pszichés zavarok előidézéséhez. Egyes szerzők rámutatnak, hogy elektromágneses hullámok segítségével el lehet érni, hogy valaki elaludjék, fáradt és depressziós legyen, félelmi állapotba kerüljön, erőszakossá váljék, megváltozzon a hormonháztartása, valamint a testét alkotó sejtek kémiai összetétele, és szexuálisan agresszív magatartást tanúsítson.

Az egyes ember, valamint az emberi kollektívák befolyásolására ma is folynak a kutatások. Az Európai Unió is tiltakozott az ellen, hogy a pénzoligarchia által ellenőrzött Egyesült Államok olyan műbolygókra telepített megfigyelő rendszert működtessen, amely lehetővé teszi valamennyi telefonbeszélgetés, és internetes kommunikáció megfigyelését. A társadalom felügyeletét totálissá teheti a készpénzmentes világpénzrendszer bevezetése. Ebben a rendszerben csak hitelkártyával, illetve elektronikusan folyna a pénzforgalom, és a vásárlás. Tovább fokozhatná az egyes személyek ellenőrzését, ha azonosításuk a testükbe épített microchip révén történne. Az Egyesült Államokban és Európában tervek vannak olyan pénzrendszer bevezetésére, amelyet egy szuperkapacitású mega-komputer szabályozna. Brüsszelben már létezik "Az Állat" elnevezésű, igen nagy befogadóképességű számítógép-rendszer, amely alkalmas a világon élő valamennyi ember személyi adatainak a nyilvántartására. "Az Állat" elősegítheti minden egyes ember üzleti tranzakcióját, de ellenőrizheti, sőt meg is akadályozhatja ezeket a tranzakciókat, ha a hatalom illetékesei úgy akarják. Az illuminátus agytröszt által kifejlesztett microchipet az emberek bőre alá helyeznék el és energiaellátását a testhőmérséklet változása által indukált áram biztosítaná. A kísérletek jelenlegi állása szerint a szakértők a microchipnek a homlokrész közelében - a hajjal fedett fejbőr alatt - való elhelyezését tartják optimálisnak. Ehhez csupán az átlagosnál alig vastagabb injekciós tűre van csak szükség. A microchip egy bioüvegből álló érdesfalú csövecskében van elhelyezve, amely a tűvel végrehajtott implantációt követő 24 órán belül szilárdan megkapaszkodik a beültetés helyén. Az egyes emberre vonatkozó minden lényeges adatot rögzítő microchip szemmel nem látható, csak infravörös érzékelő készülékkel olvasható le. Ezeket az infravörös érzékelő berendezéseket elhelyezik az ember megfigyelése szempontjából fontos valamennyi helyen, az épületeken belül és kívül, a közlekedési eszközökön és az utakon is.

Ha a kormányfő és tanácsadói ismernék a weimari Németország gazdasági minisztériuma szakértőjének, dr. Wilhelm Lautenbachnak, az elgondolásait, amelyeket a német gazdaság külföldi kölcsönök igénybevétele nélküli fellendítésére, és a munkanélküliség csökkentésére dolgozott ki, továbbá ha a magyar monetáris politika irányítása nem lenne az abszolút függetlenné vált központi bank, az MNB monopóliuma, akkor talán más megoldást választottak volna nemcsak a mostani rendkívüli árvízvédelmi feladatok, hanem a magyar vízügyi- és mezőgazdasági infrastruktúra egészének a tartós finanszírozására is. Lautenbach javaslatainak a lényege az, hogy a konkrét gazdasági feladathoz kötött, produktív program megvalósítását célzó állami pénzkibocsátás úgy teszi lehetővé a gazdasági feladat elvégzését, hogy nem okoz inflációt. Ez magyar vonatkozásban azt jelenti, hogy az Orbán kormánynak nem kellett volna hozzányúlnia a költségvetéshez, és más fontos feladatoktól elvonni a pénzt, mégis megoldható lett volna az árvízvédelem pénzügyi fedezetének a biztosítása. Az egyik megoldási módozat erre az, hogy az állam él monetáris felségjogával és kibocsát, mondjuk, 100 milliárd forint jegybanki pénzt. Ha ennek a pénznek a felhasználása szigorúan egy konkrétan meghatározott, infrastruktúrát fejlesztő programra van korlátozva (pl. a gátak megépítésére, erdők telepítésére, autóutak, vasutak építésére, a csatornahálózat bővítésére, kutatási-fejlesztési és innovációs programokra, stb.), akkor az, nem okoz inflációt.

Akkor van szükség rendkívüli pénzforrások megteremtésére a gazdasági infrastruktúra (úthálózat, hírközlés, vasúti közlekedés, hidak, gátak építése stb.) létrehozására és bővítésére, a kutatásra és fejlesztésre, valamint a tudományos-technikai innovációkra, ha nem áll az állam rendelkezésére kellő mennyiségű adóbevétel és olcsó külföldi tőke. A gazdaságtörténetben sikeresen oldotta meg ezt a feladatot többek között az Alexander Hamilton - az Egyesült Államok alapító atyáihoz tartozó amerikai politikus, jogász és pénzember - nevéhez fűződő hamiltoni Nemzeti Bank. Egy ilyen típusú bank úgy biztosít a reálgazdaság számára pénzt, - azaz szilárd mérőeszközt és olcsó gazdasági közvetítő közeget - kellő mennyiségben, hogy az nem okoz inflációt, mivel kizárólag a termelésnövelő puha és kemény infrastruktúra kiépítésére, továbbá a technológiai modernizációt, a kutatást-fejlesztést és az innovációt szolgáló projektekre lehet ezt a pénzt felhasználni. Ez a fajta hitelpénzteremtés megnöveli az adott gazdaság kapacitását és termelékenységét. Alexander Hamilton volt az Egyesült Államok első pénzügyminisztere, és ezt a koncepciót azért dolgozta ki - és alkalmazta is sikeresen a gyakorlatban -, hogy előmozdítsa a függetlenségi háborúban tönkrement amerikai gazdaság újjáépítését a lehető legrövidebb idő alatt. A hamiltoni típusú Nemzeti Bank tulajdonképpen az egyik legsikeresebb történelmi modellje a hatékony, a reálgazdaság növekedését szolgáló finanszírozásnak. Ezt a modellt az elmúlt 200 évben, számos esetben vették mintául. Vegyük először közelebbről szemügyre a francia példát! Ez jól szemlélteti, hogy miként alkalmazták ezt gazdaságfejlesztési és finanszírozási módszert Európában a 2. világháború után

1. A Francia Állami Tervezési Hatóság, amelyet Jean Monnet alapított, és de Gaulle tábornok elnökségének az ideje alatt érte el a legnagyobb befolyását, mintegy kétszáz magasan képzett munkatársat foglalkoztatott kizárólag azért, hogy azok termelékenységet fokozó programokat dolgozzanak ki az értékelőállító reálgazdaság számára. Ez alapozta meg az 1960-as évek közepén a francia gazdaság nagyarányú fellendülését. Az állami tervezési bizottság szorosan együttműködött a gazdasági élet, a szakszervezetek, a tudomány és a parlament képviselőivel.

2. Az állami gazdaságirányítás jelölte ki az olyan konkrét infrastrukturális programokat, mint például a gyorsvasútvonalak és atomerőművek építése, műszaki egyetemek létesítése stb., másrészt megjelölte az ipar számára azokat a technológiai területeket, ahol biztosíthatóak az optimális feltételek a termelékenység növelésére.

3. Az állam irányítása alatt álló, ekkor még nem független, központi bank, a Francia Nemzeti Bank, ezekre a programokra - az állam pénzkibocsátási felségjoga alapján - megteremtette a megfelelő pénzmennyiséget, amelyet azonban kizárólag a reálgazdaság termelékenységét fokozó, konkrétan kijelölt programokra lehetett felhasználni. Ezeknek a hosszúlejáratú hiteleknek a kamata egy-két százalék volt. Ennél magasabb, kettő-négy százalék kamattal lehetett a vállalatoknak hitelhez jutni technológiailag igényes beruházási terveikhez.

4. A fenti hiteleket közvetlenül a Francia Nemzeti Banktól lehetett felvenni. Ez a módszer hasonlított az Alfred Herrhausen, - a Deutsche Bank 1989-ben meggyilkolt elnöke, - által is ajánlott német finanszírozási megoldásra. Ezt a finanszírozási módot az 1984-ben alapított "Kreditanstalt für Wiederaufbau" elnevezésű - fejlesztési hiteleket nyújtó - állami pénzintézet - amely a Marshall-segélyből visszamaradt pénzekből jött létre - alkalmazta a kis- és közepes vállalatok, valamint a fejlődő országok támogatására. A másik megoldási mód az volt, amikor a Nemzeti Bank a magánbankrendszer, a kereskedelmi bankok és a takarékpénztárak számára biztosított likvid pénzeszközöket. Ezek a magánpénzintézetek látták el közvetlenül a gazdaságot hitelekkel, amelyeket azonban kizárólag a korábban már konkrétan meghatározott, és a reálgazdaság kapacitását és termelékenységét növelő programokra lehetett csak fordítani. Egyébként ugyanilyen módon finanszírozták a 2. világháború idején az Egyesült Államok hadiiparát. Ez a finanszírozási mód az Egyesült Államokban sem okozott inflációt.

5. Ennek az állami pénzteremtésnek és hitelezésnek az eredményeként azok a vállalatok, amelyek részt vettek az infrastruktúra- és technológiafejlesztési programokban, nemcsak meg tudták fizetni alkalmazottaikat, de újabb munkahelyeket is teremtettek, valamint további termékeket és szolgáltatásokat tudtak nyújtani szállítóiknak. Ez a lökhajtásos motoréhoz hasonló tolóhatást kiváltó hitelezés lendületbe hozta az infrastruktúra, valamint a technológiai fejlesztés terén tevékenykedő vállalatokat, és megnövelte más termékek iránti keresletüket. A munkavállalók - ismét termelő tevékenységet folytató, korábban munkanélküli - milliói pedig új és növekvő fizetőképes keresletet jelentettek a fogyasztási javak számára. Az eddig parlagon heverő termelési potenciál tehát nemcsak maga aktivizálódott, hanem más iparágakat is mozgásba hozott.

Ezen túlmenően nőtt az állam adóbevétele, ami lehetővé tette, hogy az állam az általa kezdeményezett projekteken dolgozó privát vállalatokat fizetni tudja. Ezeket a vállalatokat az állam megfelelő hitelgaranciával is ellátta. A tervfeladatok sikeres befejezését követően az eredetileg hitelként nyújtott összegek rendszerint vissza nem fizetendő állami támogatássá alakultak át. Az ily módon végrehajtott beruházások jelentősen megnövelték a gazdaság kapacitását és termelékenységét, kedvezően ösztönözték a gazdasági növekedés egészét. Ez viszont tovább növelte az állam adóbevételeit, mégpedig úgy, hogy magukat az adókat nem kellett felemelni. Ily módon optimálisan társult az állami közpénzből való finanszírozás a magánvállalkozók fokozott felelősségével.

Itt érdemes kitérni arra, hogy miben különbözik a hamiltoni modell a hitelteremtés vonatkozásában a John Maynard Keynes által kidolgozott, az állami hitelfelvétellel való finanszírozás - a deficit spending - módszerétől. Keynes úgy akarta a parlagon heverő termelési kapacitásokat aktivizálni, és a munkanélküliséget csökkenteni, hogy az államok korlátozástól mentesen vehessenek fel piaci kamatozású hiteleket a pénzpiacon, és - korábban ismeretlen mértékű - eladósodással finanszírozzák a bevételeiket meghaladó kiadásaikat. Ebből olyan mértékű államadósság halmozódott fel, hogy ennek az adósságszolgálati és kamatterhei már szinte minden fejlett ipari ország költségvetésének elvonják a 30-50%-át. Ez a költségvetések egyharmadát, felét felemésztő adósságszolgálati teher az, ami végül is a keynesianizmus modelljének a kudarcához vezetett. A keynesianizmus ugyanis nem tesz különbséget az államadósság produktív vagy nem-produktív felhasználása között. Keynes nem szögezi le egyértelműen, hogy az állam csak úgy bocsáthat ki infláció-mentesen pénzt a hitelezésre, ha azt a reálgazdaság teljesítőképességének a növelésére fordítják. A nagy brit közgazdász csupán azt tartotta szem előtt, hogy az 1929-es gazdasági világválságot követően hatalmasra növekedett munkanélküliséget, és kihasználatlan termelőkapacitásokat csökkenteni lehessen. Elkerülte figyelmét, hogy az állam által finanszírozott gazdasági- és közmunkaprogramok csak akkor nem növelik az eladósodást és csak akkor nem gerjesztenek inflációt, ha növelik az értékelőállító reálgazdaság kapacitását és termelékenységét, azaz ha az energiaellátás és a közlekedés modernizációjával, a munkaerő képzettségének fokozásával, a kutatás és fejlesztés támogatásával megnövelik a társadalom egészének a teljesítőképességét.

Az itt vázolt probléma igen élesen merült fel Németországban az 1929-es világgazdasági válság idején. Intenzív viták folytak ekkor arról, hogy miként tudná az állam nem konvencionális állami hitelteremtéssel újra beindítani a parlagon heverő termelési kapacitásokat, és munkához juttatni a sokmilliós, tétlenül maradó munkaerőt. 1991-ben előkerült annak a titkos tanácskozásnak a jegyzőkönyve, amelyet 1931. szeptember 16-án és 17-én tartott a Friedrich List Társaság Berlinben. Ez a tanácskozás vitatta meg Dr. Wilhelm Lautenbachnak, a weimari Németország gazdasági minisztériuma vezető gazdasági szakértőjének, az állami hitelbővítés következményeivel és lehetőségeivel foglalkozó memorandumát. A résztvevők között volt az akkori Reichsbank elnöke, dr. Hans Luther, valamint az ordo-liberális irányzatnak - azaz a szigorú rendszabályokkal megfegyelmezett gazdasági liberalizmusnak - olyan neves képviselői, mint Walter Eucken és Wilhelm Röpke.

Lautenbachnak a "Konjunktúra-élénkítési lehetőségek beruházás és hitelbővítés révén" című memoranduma szerint a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a restriktív gazdasági és pénzügyi politika, hanem a teljesítménynövelés. Különbséget tesz kétfajta szükséghelyzet között. Bizonyos szükséghelyzetek szokatlan termelési feladatok jelentkezéséből adódnak. Erre jó példa a háborús gazdálkodás, amikor a békés gazdaságot át kell állítani hadiipari termelésre. De a szükséghelyzeteknek ebbe a csoportjába tartozott az is, amikor Japánnak, az 1923-as nagy földrengést követően, gazdaságától különleges termelési feladatok ellátását kellett igényelnie. Lautenbach levonja a következtetést: "Mi németek is többet kell, hogy termeljünk, de a piac - mint a kapitalista gazdaság egyetlen regulátora - nem ad erre vonatkozóan semmiféle pozitív eligazítást."(1)

A gazdasági szükséghelyzet másik fajtája a gazdasági visszaesés, a depresszió, amelyet az a paradox helyzet jellemez, hogy az amúgy is lefékezett termelés ellenére a kereslet tartósan a kínálat mögött kullog. Ez a termelés további csökkenését eredményezi. Depressziós körülmények között két tipikus gazdaságpolitikai reakciót lehet megfigyelni. Az egyik a deflációs pénzpolitika. Egyrészt fiskális eszközökkel igyekeznek kiküszöbölni a költségvetési hiányt, másrészt csökkentik a forgalomba lévő pénz mennyiségét a magas kamatlábakkal, az árakat és a béreket pedig felszabadítják. Ezt követően az ún. piaci erők maguktól beindítják a gazdasági élénkülést. A gazdasági válság következtében megrendült valuta árfolyamát a hitelek csökkentésével és megdrágításával szilárdítják meg a nemzetközi piacokon. Így korlátozzák a tőke külföldre menekülését. Egyidejűleg lenyomják a belföldi árszínvonalat. Ez kedvezően hat az exportra, de amint azt Lautenbach kifejtette: a hiteleknek a szűkülése újabb nagyméretű tőkeveszteséget okoz mind az ipari, mind a kereskedelmi vállalatoknak, ezáltal képtelenné teszi őket reálgazdasági feladataik, és fizetési kötelezettségeik teljesítésére. Ez viszont a vállalatok zsugorodását, csődbejutását és a munkaerő elbocsátását eredményezi. Ezért az ilyenfajta deflációs politika elkerülhetetlenül minden mértéket felülmúló gazdasági és politikai katasztrófához vezet.

A depresszióra adható gazdaságpolitikai reagálás másik fajtája abból áll, hogy csökkentik a kamatlábat és az adókat, valamint a munkabéreket. A gazdasági teljesítmény eme három költségtényezője külön-külön hat a gazdasági életre. A kamatláb csökkenése elősegíti, hogy a külföldi tőke kiáramoljon az országból, mivel más államokban kedvezőbb kamathoz juthat. Ez azonban veszélyezteti az árfolyamarányokat, és csökkenti a belső piacon rendelkezésre álló tőkét. Az adócsökkentés gazdasági visszaesés idején gyakorlatilag lehetetlen, mert az állam adóbevételei amúgy is összezsugorodtak, és az állami költségvetés így is túl van feszítve. Az ilyen túlfeszített állami költségvetések további megnyirbálása kétszeresen is kontraproduktív. A munkabérek csökkenése kedvezően hat ugyan az exportra, viszont nagymértékben korlátozza a belső keresletet. Ennek következtében a belső piacon tovább kell csökkenteni az árakat, ami megint hatalmas veszteségeket okoz, mert további termelési kapacitásokat tesz feleslegessé. Ezáltal a munkanélküliséget is tovább növeli.

Mindebből az következik, hogy gazdasági visszaesés idején a piac nem ad pozitív jelzéseket a válságból kivezető útra. Nem jöhet számításba a hitelcsökkentés deflációs politikája sem. Továbbá a kamat-, az ár-, az adó- és a bércsökkentés csak elmélyíti az általános gazdasági válságot. Depressziós körülmények között is van azonban árufelesleg, parlagon heverő termelési kapacitás és kihasználatlan munkaerő. A gazdaságpolitikának az egyetlen és halaszthatatlan feladata az, hogy ezt a kihasználatlan termelési játékteret újrahasznosítsa. Lautenbach szerint ezt a feladatot elvben igen könnyű lenne megoldani. Az államnak egyszerűen új gazdasági szükségletet kell teremtenie a reálgazdaság számára rendelkezésre bocsátott olcsó tőkével. A jegybankpénzzel finanszírozott szükségletnek azonban a reálgazdaság értékelőállító tevékenységét növelő produktív szükségletnek kell lennie, nem pedig fogyasztási jellegűnek, mert a parlagon heverő termelési kapacitásokat kell aktivizálnia, és csak ehhez szabad az államnak hitelt kreálnia.

Lautenbach felteszi a kérdést: "Hogyan lehetséges az ilyen infrastruktúra-fejlesztő, a produktivitást növelő programokat finanszírozni, ha sem belföldi, sem külföldi forrásból hosszúlejáratú hitel nem áll rendelkezésre?" Ehhez hozzáfűzi, hogy depressziós időkben a közpénzeket célszerű közmunka-programokra fordítani. Ha viszont az üres államkassza vagy a hiányzó magántőke nem képes ezt a feladatot teljesíteni, akkor más megoldást kell keresni. A likviditás végül is technikai és szervezeti kérdés. A kereskedelmi bankok akkor likvidek, ha megfelelő mértékű tartalékkal rendelkeznek a Reichsbanknál. A munkateremtő programok és beruházások finanszírozásához szükséges hitelexpanzió igényli a Reichsbank, mint központi jegybank, közreműködését. A ténylegesen igénybevett hiteleknek a munkateremtő programok finanszírozásához szükséges teljes hitelösszegnek csupán egy töredékét kell kitenniük. Ezért Lautenbach azt javasolta, hogy a Reichsbank adjon a kereskedelmi bankoknak egy ún. rediszkont garanciát, azaz vállaljon kötelezettséget, hogy leszámítolja, azaz beváltja azokat a kereskedelmi váltókat, amelyeket az egész gazdaság számára ésszerű és szükséges feladatok finanszírozásánál használtak. A diszkontképes (azaz a Reichsbank által készpénzre beváltható) és meghosszabbítható kereskedelmi váltók, amelyek alkalmasak munkateremtő és produktivitást növelő beruházások rövid határidejű finanszírozására, közvetve és közvetlenül is kifejtik hatásukat. Az ilyen programoknak a megvalósítása azáltal növeli a termelést, hogy igénybeveszi a meglévő gépi kapacitást, valamint a nyersanyagokat és az üzemanyagokat. Ezáltal nő a kereslet az ilyen áruk iránt. A vállalatoknak a pénzügyi helyzete megjavul, és a vállalatok fizetőképességével megszilárdul a nekik kölcsönző, illetve a számláikat vezető kereskedelmi bankok helyzete is. További kedvező hatás, hogy az újonnan alkalmazásra kerülő munkaerő növekvő fizetőképes keresletet jelent a fogyasztási javak iránt.

Lautenbach hangsúlyozza, hogy az elsődleges hitelek kiterjesztése élénkítő hatást fejt ki az infrastruktúra-programok finanszírozásán keresztül az egész gazdaságra. Ez a fajta lökhajtásos finanszírozás lehetővé teszi az állam részére, hogy a megvalósításra kerülő programok előzetes finanszírozása hosszútávú finanszírozássá alakuljon át. Arra az ellenvetésre, hogy az infrastruktúra-programok állami jegybanki pénzzel történő finanszírozása inflációt okozhat, Lautenbach azt válaszolja, hogy ezek a programok racionálisak és gazdaságilag teljesen kifogástalanok. Általuk tényleges makrogazdasági tőkeképződés valósítható meg. A hitelfinanszírozás eredményeként reálgazdasági értékek jönnek létre. Ezen túlmenően, a termelés növekedésének a mértéke és üteme többszörösen meghaladja a kreditbővítés mértékét és ütemét a produktív jellegű multiplikátor hatás révén.

Háttérbiztosításként az inflációs aggodalmak elhárítására Lautenbach ajánlja a bérek bizonyos mértékű csökkentését. De ennek is az az előfeltétele, hogy az így keletkezett népgazdasági megtakarításokat új, produktív munkahelyek létesítésére fordítsák. A takarékossági programok összekapcsolása a gazdaságfejlesztő programokkal garanciát jelent a hitelezési és beruházási politika eredményességére. A döntő feltétel, hogy a megtakarítás és annak produktív felhasználása kéz a kézben haladjon. A fő eszköz azonban a hitelek biztosítása, és a takarékossági intézkedések csak másodlagosak. Ez utóbbiak csupán a túlfeszítettség és a túlzások ellen nyújtanak védekezést. Ugyancsak csillapító hatásuk van az inflációs várakozásokat illetően is.

Memoranduma lényegét így foglalja össze Lautenbach: "Egy ilyen beruházási és hitelpolitika megszünteti a belföldi kereslet és kínálat közötti aránytalanságot, és ezzel a gazdaság egészének irányt és célt ad. Ha nem valósítunk meg egy ilyen politikát, akkor elkerülhetetlenül további gazdasági hanyatlással, és a gazdaság teljes szétzilálódásával kell számolnunk. Ebben a helyzetben azért, hogy a belpolitikai katasztrófát elkerüljük, újabb nagymértékű eladósodás válik szükségessé pusztán fogyasztási célokból. Ezzel szemben, ha ma hiteleket veszünk igénybe produktív feladatok céljára, egyszerre lehet visszaállítani az egyensúlyt a gazdaságban és az állami pénzügyekben." (2)

A tanácskozás idején a Reichsbank elnöke, dr. Hans Luther, úgy vélte, hogy lehetetlen egy olyan tervvel a nemzetközi pénzvilág és a német gazdasági élet nyilvánossága elé állni, amely milliárdos nagyságrendű összegeket igényel, és azt vállalni, hogy a Reichsbank kész a rediszkontálás révén (vagyis a kereskedelmi váltók leszámítolásával) ezeket a terveket elősegíteni. Luther szerint a tanácskozáson jelenlévők egy része azért ellenzi Lautenbach tervét, mert az véleményük szerint inflációs hatású. A résztvevők egy kisebb része viszont végszámot kívánt tudni, amelyet Lautenbach mintegy másfél milliárd márkában jelölt meg. Dr. Hans Luther azt állította, hogy Lautenbach terve, ha megvalósulna, akkor aláásná külföldön a márkába vetett bizalmat, és igen hátrányosan hatna mind a kormány, mind a jegybank politikájának a megítélésére. Lautenbach javaslata - Luther szerint - csupán azt kívánja elérni, hogy a munkások ismét a munkahelyükre mehessenek, és ettől a "munkahelyre-meneteltől" azt reméli a javaslat szerzője, hogy olyan öngerjesztő tényező lesz, amely majd hólabda-szerű élénkítő hatást vált ki a gazdasági tevékenység egészében.

A lezajlott vita jobb megértése végett célszerű röviden szemügyre venni azokat a történelmi körülményeket, amelyek közepette a Friedrich List Társaság titkos berlini konferenciája megvitatta a nem konvencionális hitelteremtéssel kapcsolatos elképzeléseket. Az 1930-as évet Németország pénzügyi helyzetét illetően a külföldi tőke nagyarányú kivonása jellemezte. Az angol-amerikai kölcsönök az 1920-as években csak arra voltak elegendőek, hogy a versailles-i pénzrendszer hatalmas adósságépítményét megmentsék az összeomlástól. Az amerikai bankok által nyújtott kölcsönöket Németország nyomban átutalta ugyanezen bankoknak német jóvátételi fizetések fejében. Az 1929. októberében kirobbantott tőzsdei összeomlás következtében azonban Németország már nem kapott újabb kölcsönöket az amerikai bankoktól, és a korábban kapott hiteleit is felmondták.

A Young-terv a német jóvátételi fizetések megkönnyítéséről már hatályba lépése idejében elavult, mert elmozdult alóla a valóság. A nemzetközi pénzügyi közösség bizalmát élvező Hjalmar Schacht 1930-ban lemondott a Reichsbank elnökségéről, és 1931. július 6-án a német jóvátételi fizetésekre vonatkozó Hoover-moratóriumot is felmondták. 1929 és 1931 között olyan tömegessé váltak a vállalati csődök, hogy a munkanélküliek száma elérte a 8 milliót. A termelés 40%-kal visszaesett. 1931 nyarán aztán az egész német pénzügyi rendszer is összeomlott. Amikor 1931 júniusában a Wiener Kreditanstalt csődbe ment, hamarosan fizetésképtelenné vált a Darmstädter és a Nationalbank is. Rövid időn belül az összes nagy német bank, a Deutsche Bank kivételével, fizetésképtelenné vált, és gyakorlatilag állami ügygondnokság alá került.

A Lautenbach tervnek a sorsa, esetleges nyílt megvitatása és a gyakorlatba való átültetése ebben a válságos helyzetben kizárólag attól a nyomástól függött, amit az angol-amerikai pénzügyi hatalom, vagyis a nemzetközi pénzkartell irányítói Németországra gyakoroltak. Ebben a vonatkozásban elsősorban Montagu Normant, a Bank of England elnökét és Benjamin Strongot, a New York-i Federal Reserve elnökét kell megemlíteni. Ők ketten 1929-ben létrehozták Baselben a Nemzetközi Fizetések Bankját, a BIS-t (Bank of International Settlement), amelynek feladata volt a jóvátételi fizetések elszámolása az egyes érintett országok központi bankjai között. Később ez a baseli bank fokozatosan a központi bankok központi bankjává fejlődött. (Most van folyamatban további felértékelődése, mert várhatóan a BIS lesz de facto a világ központi bankja, a globális monetáris politika irányítója.) A Norman és Strong által 1929-ben követett stratégia meg akarta akadályozni a kormányokat abban, hogy bármilyen módon beavatkozzanak a pénzügyi- és valutapolitikába. E szerint a stratégia szerint kizárólag a központi bankok szakemberei, és a nagy magánpénzintézetek vezetői jogosultak arra, hogy a liberális monetárista pénzpolitika irányvonalát megszabják. Az állami hitelteremtés teljes mértékben és abszolút módon ellenkezett a Norman-Strong stratégiával. Ez világosan kiderül abból is, ahogyan a Friedrich List Társaság konferenciájára sor került, és ahogyan Lautenbach tervét a nyilvánosság teljes kizárásával, szigorúan titokban tartva tárgyalták meg. A konferencián egyébként - élén Montague Normannal - a nemzetközi pénzügyi közösség legfontosabb irányítói is jelen voltak.

A németországi pénzügyi körök vezetői között is voltak olyanok, akik erőteljesen ellenezték Lautenbach elképzeléseit. A legbefolyásosabb gazdasági újság, a "Der Deutsche Volkswirt" kiadta a jelszót, hogy "El a kezekkel a valutától!" A pénzkartell németországi szócsöve így harcolt a nem konvencionális hitelteremtés minden lehetséges formája ellen. Ebben a kampányban Hjalmar Schacht több vonatkozásban is kulcsszerepet játszott mind a nyilvánosság előtt, mind a kulisszák mögött. A szociáldemokrata párt vezetői is kategorikusan ellenezték az állami hitelteremtést. Az említett titkos konferencián, 1931 szeptemberében a német szociáldemokrata párt elnökségének tagja, Rudolf Hilferding volt jelen. Ő volt az egyike annak a két résztvevőnek, akik teljesen elutasították a Lautenbach tervet. A belső és külső ellenállás és elutasítás azt eredményezte, hogy Németországnak még további két évig kellett szenvednie a súlyos gazdasági visszaeséstől. Ennek következtében - mint már utaltunk rá - nyolcmillióra növekedett a munkanélküliek száma. A munkanélküli német választópolgárok pedig termékeny talajnak bizonyultak az egymással versengő nemzetiszocialisták és kommunisták számára.

1932 decemberében von Schleicher tábornok kormánya késznek mutatkozott, hogy Lautenbach elképzeléseinek megfelelően cselekedjék. Az általa kezdeményezett szükségprogram számításba vette azoknak a produktív munkafeladatoknak a meghitelezését állami váltókkal, amelyeket a Reichsbank viszontleszámítolási garanciával látott el. Ez a szükségprogram tehát lényegében a Lautenbach által előterjesztett terv gyakorlati megvalósítása lett volna kisebb módosításokkal. Von Schleicher a Német Községek Szövetségének az elnökét, dr. Günther Gereke-t nevezte ki a közmunka-program birodalmi meghatalmazottjává. A szükségprogramot a német szakszervezeti szövetség is támogatta, a szociáldemokrata párt vezetése azonban elutasította. 1932 elején a német szakszervezeti szövetség három közgazdásza: Vladimir Woytinsky, Fritz Tarnow és Fritz Baade tervet készített egymillió munkanélküli közmunka-programok keretében való munkába állításáról. A készítőik nevének a kezdőbetűiből WTB-tervnek nevezett program szerint is a közmunka-programokat a Reichsbank viszontleszámítolási garanciájával ellátott váltókkal kellett volna finanszírozni, és nem a szokásos állami hitelfelvétel útján.

A nagyiparos Heinrich Dräger és az általa vezetett Pénz- és Hitelkutató Csoport is elkötelezte magát a produktív hitelteremtés megvalósítása mellett. Dräger "Munkahelyteremtés produktív hitel útján" című tanulmánya nagyvonalakban megegyezik a Lautenbach tervvel. Drägert nem kisebb közgazdászok támogatták, mint a világhírű Werner Sombart, Robert Friedländer-Prechtl és a Birodalmi Statisztikai Hivatal vezetője, Ernst Wagemann. De 1933. január 28-án váratlanul megbukott von Schleicher tábornok kormánya, még mielőtt ez a szükségprogram beindulhatott volna.

1933 januárjában Németország egyik vezető pénzembere, a kölni Schröder Bankház feje, Kurt von Schröder báró, valamint az angol-amerikai legfelsőbb finánckörök németországi megbízottja, Hjalmar Schacht létrehozott egy találkozót Hitler és von Papen között. Ezen a találkozón határozták el von Schleicher tábornok kormányának a megbuktatását. Miután 1933. január 22-én Hindenburg birodalmi elnök - ha vonakodva is - áldását adta a Hitler-Papen-Schröder paktumra, ezzel von Schleicher kormányának a sorsa meg lett pecsételve. Nem kívánunk annak a részletes elemzésébe bocsátkozni, hogy az angol-amerikai és a német pénzügyi körök miért nyújtottak meghatározó támogatást ebben a sorsdöntő időpontban Hitlernek, de utalunk rá, hogy ez a magatartásuk élesen szemben állt a német ipar vezetői túlnyomó többségének a szándékával. Ezt még csak aláhúzza az, hogy a Hitler vezette nemzetiszocialista mozgalom 1932 végén már elérte csúcspontját, és hanyatlani kezdett. Az 1932 novemberében tartott választásokon a nemzetiszocialista párt több mint kétmillió szavazóval kevesebbet kapott. Egyes kutatók szerint döntő tényező lehetett az, hogy Hitler késznek mutatkozott a fenyegető munkásmozgalom felbomlasztására. A nemzeti szocializmus vezére nemcsak a kommunista párt apparátusát, de a szociáldemokrata pártot, és a szakszervezeteket is kész volt szétverni. Hajlandó volt arra is, hogy rövid időn belül véget vessen a Szovjet-Oroszországgal folytatott titkos katonai együttműködésnek. Közép- és hosszútávon viszont Hitler ígéretet tett, hogy felfegyverzi Németországot egy esetleges Szovjet-Oroszország elleni háborúra. Hitler azt is megígérte, hogy elfogadja azokat a német veszteségeket, amelyek az I. Világháború után Németország nyugati irányban szenvedett el. Szovjet-Oroszország irányában viszont középtávon egy geostratégiai újjárendezést tartott szükségesnek. Nagy-Britannia külpolitikai vezető köreiben 1933 és 1939 között abból indultak ki, hogy minden valószínűség szerint háborúra kerül sor Németország és Szovjet-Oroszország között.

Ebben az összefüggésben a pénzügyi vezető körök, akik eddig kategorikusan ellenezték a nem konvencionális hitelteremtés minden formáját, ezúttal - legalábbis átmenetileg - készek voltak engedni. Hatalomra kerülése után Hitler nyomban meghirdette a munkanélküliség leküzdését közmunka-szerződések révén. De már ekkor hangsúlyozta, hogy az állami megbízatások kiosztásánál előnyben kell részesíteni az ország védelmi érdekeit. Erre a célra igénybe kellett venni a von Schleicher-féle szükségprogram eszközeit is. Ebben az esetben arról az ötszázmillió Reichs-márka értékű váltóról volt szó, amelyet a Reichsbank ellátott viszontleszámítolási garanciájával. Hitler kijelentette, hogy a szükségprogram a legnagyobb ilyen típusú kezdeményezés, és különösen alkalmas az újrafegyverkezés céljára. Hitler meg volt róla győződve, hogy az újrafegyverkezéssel épp olyan jó eredményeket lehet elérni, mint az autóutak, vasutak építésével és más közmunka-programokkal. Az egész autópálya-programra 1933 és 1938 között kevesebb állami meghitelezés történt, mint a felfegyverkezésre egyedül 1934-ben. 1933 és 1937 között az állam 12 milliárd Reichs-márka meghitelezést biztosított a katonai megrendelések céljára.

Hitler tudta, hogy - von Schleicherrel ellentétben - vele szemben bizonyos ideig nem lesz sem bel-, sem külföldön ellenállás azért, hogy nem-konvencionális állami pénzteremtéssel finanszírozza a német gazdaságot. Ez az új helyzet abból is világosan látható volt, hogy Hjalmar Schacht radikálisan megváltoztatta álláspontját. A Wall Street és a City of London berlini embere, Schacht, 1932-ben még ezt írta:

"Minden olyan terv, amely valamilyen formában szükségessé teszi pótlólagos pénz nyomását, azonnal elutasítandó. A tőkét termeléssel vagy takarékossággal kell előállítani."(3)

Hitler hatalomátvételét követően azonban Schacht hirtelen elfogadható pénzügyi módszernek tekintette a nem-konvencionális állami hitelteremtést. Schacht vezetésével a "Mefo-váltó" lett a felfegyverkezést szolgáló központi fizetési eszköz. A Mefo-váltókat öt évre meg lehetett hosszabbítani, és ezeket a váltókat a Reichsbank leszámítolta, vagyis beváltotta. Az állami hitelteremtés a nemzetiszocialisták kezében, Hjalmar Schacht vezetésével, talán a legfontosabb tényezője volt annak, hogy sikerült rövid idő alatt a nyolcmilliónyi munkanélküli számát másfélmillióra csökkenteni.

Abraham Barkai, izraeli gazdaságteoretikus írja: "A nemzetiszocialisták által megvalósított gazdaságpolitika - szerencsétlen módon - az adott válsághelyzetben a helyes gyógyszer volt. Ez nemcsak biztosította a nemzetiszocialista rezsim számára a lakosság többségének a politikai konszenzusát, hanem még a tévedhetetlenség nimbuszával is övezte a rezsim gazdasági felfogását. Csak aki tántoríthatatlanul hisz a történelmi determinizmusban következtethet ebből arra, hogy minden csakis így és másképp nem történhetett. Mi lett volna, ha a korábbi kormányok, gazdasági szakértők és politikusok megszabadítják magukat a hagyományos gazdasági és pénzügyi elvek bilincseitől, és már korábban anticiklikus gazdasági intézkedésekhez folyamodtak volna?"(4) Ha a Lautenbach tervet már 1931-ben megvalósítják, akkor két éven át olyan gazdasági és politikai feltételek uralkodtak volna, amelyek között a nemzetiszocialistáknak semmi esélyük sem lett volna arra, hogy hatalomra kerüljenek.

Ha tanulmányozzuk a Lautenbach terv részleteit, akkor megállapíthatjuk, hogy elképzeléseiben nagyon hasonlít a Hamilton-féle produktív hitelteremtés koncepciójához, amely inflációmentesen alkalmazható az infrastrukturális és technológiafejlesztő programokra. Ebből következik az is, hogy a Lautenbach terv nem egyszerűen egy gazdaságtörténeti epizódhoz kapcsolódik. Ezt ismerte fel René Erbe, aki a Neuen Zürcher Zeitung 1993. szeptember 12-i számában megállapítja, hogy "a közmunka-teremtés 'előhitelezési' módszere abból állt, hogy az állami megbízásokkal ellátott vállalatok munkateremtés céljára államilag garantált váltókat kaptak, és ezzel fizethettek. A Harmadik Birodalom kormánya ezeket az öt évre meghosszabbítható váltókat szavatolta, és a Reichsbank pedig hivatalosan kötelezettséget vállalt a viszontleszámítolásra." (5) Erbe is megállapítja, hogy ezek a módszerek, figyelemmel a válságos gazdasági helyzetre, kétségtelenül helyesek voltak. Erbe utal arra is, hogy recesszió idején általában növekszik az igény a renyhe gazdaság fiskális pénzügyi eszközökkel való stimulálásra.

Érdemes kitérni arra a módra, ahogyan a nemzetközi pénzkartell és vezérkara a pénzügyi krízist a világgazdasági válság idején menedzselte. A Németországban és Ausztriában elindult folyamatokat Montagu Norman, a Bank of England elnöke és az Egyesült Államok magántulajdonban lévő pénzintézetének, a Federal Reserve Banknak az akkori kormányzója, George Harrison diktálta. Elhatározták, hogy Németországot hitelembargóval sújtják. Ebben az időpontban még egy viszonylag kisebb összegű átütemezési hitel is meg tudta volna akadályozni, hogy a német fizetési válság általános gazdasági depresszióvá mélyüljön. Ehelyett lavinaszerű tőkekimenekítés indult be Németországban. Montagu Norman és George Harrison nyomására Hans Luther, a Reichsbank új elnöke tartózkodott minden közbelépéstől, és nem tett semmit a pánikszerű tőkekivonás megakadályozására. Így aztán a pénzügyi összeomlás feltartóztatására sem tehetett semmit. Miután csődbe ment a Kreditanstalt Bécsben, fizetésképtelenné vált a Danat-Bank is Németországban. Ugyanebben az időpontban a Dresdner Bank is elveszítette betétállományának 10%-át. Júniusban pedig a Morgan irányítása alatt álló Bankers Trust is megtagadta a hitelnyújtást a Deutsche Banknak.

George Harrison követelte, hogy Hans Luther szigorú hitelmegszorítást hajtson végre, és ez által Németország tőkepiacán ne lehessen hitelhez jutni. Azt állította, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy leállítsák a külföldi tőke menekülését az országból. Ezzel az intézkedésével érte el Harrison, hogy a német bankrendszer és a német ipar a lehető legmélyebb depresszióba süllyedjen.

Montagu Norman támogatta Harrisont. A maguk oldalára tudták állítani a Francia Központi Bank vezetőjét is, és közösen Németországot tették a gazdasági válságért felelőssé. Brüning kormánya kétségbeesett kísérletet tett, hogy rávegye Hans Luthert arra, hogy más központi bankoknál rövid lejáratú, stabilizációs hiteleket szerezzen, és ezáltal a bankok összeomlását megakadályozza. Hans Luther azonban vonakodott ettől, és továbbra is külföldi megbízóinak, valódi főnökeinek a parancsait teljesítette. Amikor végül késznek mutatkozott, hogy Montagu Normantól hitelt kérjen, az szó szerint becsapta az orra előtt az ajtót, s így ebben a kritikus helyzetben Németország már sehol sem juthatott hitelhez.

1930 márciusában, röviddel azt megelőzően, amikor az angol-amerikai bankok megtagadták a hiteleket Németországtól, Hjalmar Schacht, az akkori Reichsbank-elnök meglepetésszerűen benyújtotta lemondását. Ezt azzal indokolta, hogy a svéd Ivar Krueger késznek bizonyult áthidaló hitelt nyújtani a birodalmi kormánynak ötszázmillió márka értékben. A svéd nagyiparos és gyufakirály amerikai bankjával, a Lee Higgins & Co-val már korábban is kisegítettek olyan országokat, amelyektől a londoni és a Wall Street-i bankok megtagadták a hiteleket. Ekkor azonban Krueger hitelajánlata már elfogadhatatlan volt Montagu Norman és barátai stratégiája számára. Az akkori pénzügyminiszter, a szociáldemokrata Rudolf Hilferding, arra kérte Hjalmar Schachtot, akinek a Dawes-terv rendelkezései szerint minden hitelfelvételhez hozzá kellett járulnia, hogy engedélyezze Krueger hitelajánlatának az elfogadását. Schacht azonban ezt elutasította, és e helyett benyújtotta lemondását Hindenburgnál.

Kruegert magát néhány hónappal később, 1932 elején holtan találták egy párizsi hotelszobában. A rendőri nyomozás öngyilkosságot állapított meg. Évtizedekkel később, svéd detektívek részletekbe menő nyomozását követően, megállapították, hogy Kruegert kétséget kizáróan meggyilkolták. A svéd iparmágnás halálával minden remény szertefoszlott arra, hogy enyhülhet a hitelembargóval sújtott Németország pénzügyi helyzete.

Schacht lemondása ellenére továbbra is igen aktív maradt. Minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen annak az embernek, akit londoni és New York-i főnökei és barátai kiválasztottak Németország führerének, és aki Németország pénzügyi válságát az ő szájuk íze szerint fogja majd megoldani. Hjalmar Schacht már 1926 óta támogatta - egyelőre csak feltűnésmentesen - a nemzetiszocialista párt mozgalmát, élén Adolf Hitlerrel. Amikor Schacht lemondott a Reichsbank elnökségéről, igyekezett kapcsolatot létrehozni az akkor még nagyon szkeptikus német nagyiparosokkal, a Ruhr-vidék vezéreivel és a külföldi pénzügyi körökkel, elsősorban az angliai pénzemberekkel.

1931-ben Hjalmar Schacht még Alfred Rosenberget is bemutatta Montagu Normannak. Schacht és Norman már 1924 óta szoros barátok voltak, és ez a barátság egészen Montagu Norman 1945-ben bekövetkezett haláláig tartott. Miközben ömlött a pénz Hitler és mozgalma számára, a Bank of England megtagadta, hogy hitelt nyújtson Németországnak az 1931-es kritikus időszakban. Ezáltal valósággal kikényszerítette a bankok összeomlását és a gazdasági élet megbénulását. Ez a helyzet pedig milliókat kergetett a kétségbeesésbe, és a radikális politikai csoportok karjai közé. Mihelyt Hitler és kormánya hatalomra került, ugyanez a Montagu Norman nyomban nagyvonalú hitelekkel sietett a támogatására. 1934 májusában Norman személyesen utazott Berlinbe, hogy az új rezsimet egy titkos megállapodás keretében pénzügyileg stabilizálja. Hitler megértőnek mutatkozott, és Norman kedves barátját, Hjalmar Schachtot, nemcsak a Reichsbank elnökévé, hanem később még gazdasági miniszterré is kinevezte. Schacht egészen 1939-ig a Reichsbank élén állott.

A produktív hitelbővítés, azaz a Lautenbach terv lényegét így foglalhatjuk össze:

A nemzeti bank (jegybank, központi bank) a finanszírozás beindítására és az első hosszú lejáratú szerződések szétosztására alacsony kamatozású fizetési eszközt bocsát ki kétféle módon.

1. A nemzeti bank pénzt bocsát közvetlenül a kormány, a megfelelő állami üzemek és intézetek, valamint ezek privát alvállalkozói részére pontosan körülhatárolt konkrét célra. Ezzel a pénzzel lehet finanszírozni a munkaerő költségeit, valamint a szükséges gépek, alkatrészek és a vasutak, vízi-utak, erőművek építési költségeit. Ezeket a "hiteleket" a felhasználók kizárólag infrastruktúra-fejlesztésekre fordíthatják, és ezek a hitelek vagy az állami adóbevételből, vagy az állami támogatással működő üzemeltetőktől lesznek visszafizetve. Az, hogy a megbízott vállalatok miként jutnak ehhez a pénzhez, technikai kérdés. A Lautenbach terv 1931-ben erre a célra a leszámítolható váltókat vette számításba, amelyeket a magánbankok bocsátanak ki, de amelyek végül is a nemzeti banknál kerülnek diszkontálásra. Ezeket a váltókat közép- és hosszútávú kincstári kölcsönökké is át lehet alakítani, amelyek nemzeti beruházási programok esetén fedezik a nemzeti vagyon növekedését. De más fizetési formák is elképzelhetőek. Az a fontos, hogy ezek a pénzszerepét betöltő, és a gazdasági folyamatokat közvetítő értékpapírok előbb vagy utóbb a növekvő adóbevételekből neutralizálódjanak, azaz visszavásárlásra kerüljenek.

2. A nemzeti bank alacsony kamatozású hiteleket nyújt a kereskedelmi bankoknak abból a célból, hogy azok ebből finanszírozzák az iparvállalatok előbb felsorolt beruházási tevékenységét. Ezzel lehetővé válik, hogy a vállalatok részt vegyenek infrastruktúra-programokban, berendezéseiket modernizálják, technikailag fejlesszék. Ezeket a hiteleket az igénybevevő vállalatok növekvő nyereségükből fizetik vissza. Az első ilyenjellegű megbízások eredményeként a különböző ipari területeken további kereslet jön létre áruk és munkaerő iránt. Példaként szolgálhat egy vasúti pályaszakasz, amit közpénzekből és direkt erre a célra kreált hitelekből építenek. Tegyük fel, hogy a hitel 40%-a bérre, 50%-a anyagra, mint például a sínek, a beton, a szükséges gépek, üzemanyag és más szükséges árukra fordítódik. A megmaradó 10% a vállalati működést szolgálja. Az anyagokra és felszerelésekre fordított kiadások további szerződésekre vezetnek. Ezeknek az összegeknek egy része ismét a munkavállalókhoz kerül, mint bér, akik ezt fogyasztási javakra fordítják. Egy másik részét közvetlenül nyersanyagokra és félkész árukra költik, míg további részeket az üzemeltetési költségekre, és a vállalat nyereségére fordítanak. Ebből a nyereségből aztán javítani lehet az üzem termelékenységét. Ebből ismét olyan megbízások keletkeznek, amelyek további gépeket és berendezéseket igényelnek.

Mindebből látható, hogy az infrastruktúra építéséhez beszállító vállalatoknak adott szerződések további termelést és munkát indukálnak, azaz még több munkahelyet, még több keresletet, még több létszükségleti cikket (élelmiszer, ruha, energia) igényelnek. Ezeknek a gazdasági területeknek a stimulálása további keresletet idéz elő más ipari és szolgáltatási területeken. A hitelként adott pénz felhasználásának az útját nyomon lehet követni. A pénz halad az egyik irányba, míg az áru és a fogyasztás a másik irányba áramlik. Minden egyes forgalmi aktus során adó keletkezik, amely az államkasszát gazdagítja. Az adó csökkenti a forgalomban lévő pénz mennyiségét és neutralizálja vagy sterilizálja a jegybank által nyújtott hitelt. Az itt felvázolt gazdaságpolitika sikere szempontjából döntő az a tény, hogy az államnak a nemzeti bank útján történő hitelteremtése, amely az infrastruktúra és az ehhez hasonló programok finanszírozását szolgálja, bővülést hoz létre a reálgazdaságban, amely összértékében nagyobb lesz, mint az a pénzmennyiség, amely hitelként ezt a folyamatot beindította és létrehozta. Ez az értéktöbblet az által jön létre, hogy a parlagon heverő produktív kapacitások és a kihasználatlan munkaerő ismét értékelőállító tényezővé válik. Jelenleg tetemes kihasználatlan tartalékok vannak Nyugat- és Kelet-Európa, valamint a szovjet utódállamok régióiban. Magyarországon is túlságosan nagy a kihasználatlan ipari, mezőgazdasági és szellemi kapacitás.

Ezen túlmenően a pénz jelentős része a fontosabb ipari területek modernizálására fordítódik. Ehhez arról kell gondoskodni, hogy a modernizálás tényleg magasabb technológiai színvonalhoz vezessen, hogy valóban a technológia újabb generációját vezesse be a produktív szféra különböző szektoraiban. Ezen a módon emelkedik a gazdaság általános technológiai színvonala, ezzel együtt a megfelelő munkatermelékenység, és mindennek az eredménye a nagyobb jólét. Az átfogó infrastruktúra-fejlesztési programok állandóan növelik a keresletet a technológiailag magasan fejlett áruk iránt, és meggyorsítják az új utakat feltáró tudományos ismeretek átvételét és technikai alkalmazását a termelési folyamatban. A megvalósított infrastruktúra-programok természetesen növelik az egész gazdaság termelékenységét. Ez pedig növeli a társadalom gazdagságát. Ennek a gazdagságnak egy része adóként befolyik az államkasszába, és lehetővé teszi az eredetileg a nemzeti banktól kibocsátott hitelek újrafinanszírozását.

Ha az így kibocsátott pénzek nem kerülnek a pénzpiacra, hanem a most ismertetett módon megmaradnak a termelésben, akkor az eredetileg kibocsátott hitelek többszörösen megtérülnek. Nemcsak visszafizetésre kerülnek, hanem még magánál a kibocsátó központi banknál is többlet keletkezik, amelyet aztán a társadalmi fogyasztás javítására lehet fordítani. Ebből a pénzből fedezni lehet a kulturális, tudományos beruházásokat. Ehhez tartozik a jövőben a józan környezetvédelem és az egészséges életfeltételek biztosítása Földünkön.

Lautenbach memoranduma érdemes ma is a tanulmányozásra, mert számos elgondolása még mindig aktuális. Magyarországi hasznosításának jelenleg az a legfőbb akadálya, hogy az Országgyűlés és a Kormány az MNB törvény 1991-es elfogadásával - minden ellenszolgáltatás nélkül - teljesen kiadta a kezéből a monetáris politika irányítását. Ez most már kizárólag az abszolút függetlenséget élvező központi bank, az MNB, és az azt irányító technokrata elit privilégiuma. A demokratikus ellenőrzés alatt nem álló független központi bank azonban időközben a magyar állammal, kormánnyal és társadalommal szemben ellentétes érdekű intézménnyé vált. Az MNB törvény kidolgozásával és elfogadtatásával a központi bank irányítóinak ugyanis sikerült Magyarország közpénzrendszerét fokozatosan magánpénzrendszerré átalakítaniuk, és a de facto privatizált pénzrendszert a közérdek helyett magánérdekek szolgálatába állítaniuk. Ezzel a gazdasági élet irányításának monetáris eszközrendszere, és a vele járó mérhetetlen hatalom is, a választott, politikai felelősséggel tartozó Országgyűléstől és Kormánytól a magánpénzmonopólium ellenőrzetlen birtokosainak, valamint technokrata kiszolgálóiknak a kezébe került.

A Miniszterelnök 2000. június 18-án a Kossuth Rádió "Vasárnapi Újság" c. műsorában elmondotta, hogy az adósságszolgálat teljesítése elsőrendű politikai kötelezettség. Javulást az infláció és a kamatláb csökkenésétől remél. Arra számít, hogy a gazdasági növekedés beindulásával Magyarország eladósodásának mértéke és a nemzeti össztermék közötti arány megközelíti majd a fejlett nyugati országoknál ma átlagosnak számító eladósodási arányt, azaz az eladósodás nem lesz magasabb, mint a nemzeti össztermék (GDP) 60%-a. Ez annyit jelent, hogy Magyarországnak (az állami és nem állami szektornak együttesen) évente mintegy 3 milliárd dollár és 800 milliárd forint adósságszolgálatot kell teljesítenie külföldi és belföldi tartozásai fejében mindaddig, amíg az 1989 után ide importált, és kamatozó hitelpénzre épülő magánpénzmonopólium rendszere lesz érvényben. Amíg ezt az igazságtalan és antidemokratikus magánpénzrendszert működtetik Magyarországon, addig a magyar társadalomnak minden évben át kell adnia a megtermelt jövedelem 30-35%-át a pénzvagyontulajdonosoknak. Ezt a hatalmas és véget nem érő terhet csupán azért kell viselnie, hogy a magánpénzmonopólium birtokosai kamatra kikölcsönözhessék azt a gazdasági közvetítő közeget, (a központi bankok által ingyen előállítható jelrendszert, vagyis a pénzt), amelyet a magyar állam maga is kibocsáthatna, ha ma is rendelkezne pénzügyi szuverenitással.

Abban a magánpénzmonopolista rendszerben, amelyben ma élünk, a pénzkibocsátás és hitelezés a legfontosabb hatalmi eszköz. Ez a korábban államot megillető felségjog a mindenkori kormányok leghatékonyabb kormányzási eszközének bizonyult. Ma is ezzel a monetáris eszközzel lehetne a leghatékonyabban intézni a közügyeket, és megoldani a kormányzati feladatokat, ha a demokratikusan választott parlament és kormány még rendelkezne ezzel a felségjoggal. Ebből az egyébként minden ellenszolgáltatás nélkül átadott fontos közjogosultságból kellene legalább egy kis részt visszaszerezni a nemzetközi pénzkartelltől, és hazai gépezetétől. Az lenne a megoldás, ha az állam - legalább részben visszavéve a monetáris szuverenitást a teljesen függetlenné átalakított MNB-től - kamatozó adóslevelek helyett, kamattal nem terhelt forintot bocsátana ki. Ennek a pénznek is - az állami hitellevelekhez hasonlóan - az állam adóbevétele lenne a fedezete. A különbség azonban igen lényeges: ez a pénz ingyen állna rendelkezésre, és nem kellene érte kamatot fizetni senkinek. A költségvetés és a kormány - legalább részben - ebből a saját kibocsátású pénzből nyújthatna olcsó hitelt a legfontosabb infrastrukturális fejlesztésekre, elsősorban a mezőgazdaság produktivitását szolgáló konkrét programok finanszírozására, a külföldről felvett és állandóan tovább görgetett, igen drága pénzpiaci kamatozású hitelek helyett. A Lautenbach tervben foglalt elgondolások azért méltóak a tanulmányozásra, mert a benne foglalt javaslatok és azok későbbi sikeres megvalósítása, bizonyítja, hogy jelenleg is lenne más, jobb megoldás a produktív infrastruktúra-fejlesztés finanszírozására. Ennek a jobb, olcsóbb és hatékonyabb finanszírozási módnak az egyedüli akadálya ma az, hogy az Országgyűlés és a Kormány - minden ellenszolgáltatás nélkül - kiadta a kezéből a monetáris politika irányítását. Módosítani kell tehát az egyébként csak 51%-os MNB törvényt, és legalább részben korlátozni kell az egész társadalom érdekében a nemzetközi pénzkartellnek - és hazai technokrata csoportjának - a magánmonopóliumát a magyar pénzrendszer irányításában.

A tömegtájékoztatási eszközök, a médiumok hatalma nagy hatalom, de hatalmuk függő, másodlagos hatalom, mivel annak a szolgálatában állnak, aki finanszírozza tevékenységüket.

Ma két független, elsődleges hatalom létezik Magyarországon: az egyik a szervezett közhatalom - az egyre szegényebb, egyre kevesebb hatáskörrel rendelkező állam -, amelynek anyagi forrása az adó, a másik az egyre erősödő szervezett magánhatalom, amelynek az anyagi forrása a magán-ellenőrzés alá vett pénzrendszer, a hitelnyújtás és kamatszedés magánmonopóliuma. Az önálló civil társadalom, mint független harmadik tényező azért nem tud megerősödni, és hatékonnyá válni, mert nincs saját anyagi bázisa, csak igen korlátozottan tudja finanszírozni saját tevékenységét. Ha a közhatalom tartja el a civil szervezetet, akkor attól válik függővé, ha a szervezett magánhatalom pénzeli, akkor annak lesz előbb-utóbb a kiszolgálója. Ezért félrevezető minden olyan állítás, hogy úgymond "ki a pártokkal a közszolgálati tömegtájékoztatás irányításából, mivel a civil szervezetek képviselői tárgyilagosabban és hatékonyabban látnák el a kurátori feladatokat".

A szervezett magánhatalmat nem könnyű beazonosítani, mivel soha nem jelenik meg nyíltan a saját neve alatt. Legfőbb működési elve annak az elhitetése, hogy nem is létezik. Mindig valamilyen álcázó intézmény, fedőszervezet mögé rejtőzik. Ezt az immáron nemzetközileg megszervezett magánhatalmat arról lehet felismerni, hogy - így vagy úgy -, de kétpólusú társadalom létrehozására törekszik a világ országaiban. E céljának az eléréséhez a háttérerők szerteágazó hálózata, és rejtett struktúrái állnak a rendelkezésére. Eszmerendszere a liberalizmus, amely mind jobboldali, mind baloldali változatában elsősorban az ő érdekeit szolgálja. A liberalizmus lényege, hogy a pénzügyi- és gazdasági hatalom, - és vele együtt a politikai döntéshozatal is - elsősorban a szervezett magánhatalomé legyen, és ne a szervezett közhatalomé, az államé. A szervezett magánhatalom nem az értéktermelő munkán alapuló gazdasági egyenjogúságot és esélyegyenlőséget, vagyis a társadalom többségének az érdekeit képviseli, hanem a pénzrendszert kisajátító, azt a saját magánmonopóliumaként működtető pénzoligarchia, azaz egy elenyésző kisebbség ellenőrzetlen hatalmát testesíti meg. A társadalomnak a privatizált pénzrendszer függőségébe került többsége - kamatjáradék formájában - évről-évre hatalmas privát-adót fizet a pénz szervezett magánhatalmával rendelkező kisebbségnek. A pénzoligarchia a többséget képviselő demokratikus államot is legyőzendő riválisának tekinti, és ezért folyamatosan törekszik a gyöngítésére. Még ma is további közhatalmi jogosítványokat igyekszik a "bürokrata vízfejnek" becsmérelt államtól megkaparintani. A társadalom félrevezetésére tudatosan egybemossa az egykori pártállami elit vezette kommunista államot, egy elenyésző kisebbség diktatúráját, a demokratikusan legitimált és ellenőrzött állammal, a társadalom többségének az egyedüli érdekképviseletével.

A pénzoligarchia uralmi törekvései érdekében átértelmezte a demokráciát. Az a demokrata, aki baloldali, vagy jobboldali liberális eszméket és célokat vall, azaz elismeri, hogy a pénzkartell szervezett magánhatalmának az alapjához - hitelnyújtási és kamatszedési magánmonopóliumához - nem szabad hozzányúlnia. Pedig ez a privatizált, magánellenőrzés alá került pénzrendszer a magyar társadalom példátlan elszegényedésének a legfőbb okozója. A megélhetési politológusok, szakértők és a pénzoligarchia más szellemi lakájai ezt a pénzmonopolista rendszert nevezik - a társadalom tudatos megtévesztésével - piacgazdaságnak, holott pontosan ez a magánpénzrendszer akadályozza meg a gazdasági esélyegyenlőség, a valódi vállalkozói szabadság és piacgazdaság létrejöttét. A gazdasági demokrácia hiánya szükségszerűen üresjáratúvá teszi a politikai demokráciát is. Aki pedig a közhatalomtól, az államtól elvett monetáris felségjogokat - a pénzkibocsátást, hitelezést, kamat- és árfolyamszabályozást - vissza akarná adni a társadalom túlnyomó érdekét képviselő demokratikus államnak, azt nyomban baloldali, vagy jobboldali szélsőségesnek kiáltják ki. A közérdeket képviselő ilyen személy szalonképtelenné válik a szervezett magánhatalom számára, és kiszolgáló személyzete a legkülönfélébb címkéket ragasztja rá. A közpénzrendszer és az alacsony kamatozású közhitelezés visszaállítása nélkül a politikai demokrácia alapját képező gazdasági demokrácia sem valósítható meg.

A politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia. Mind a bal-, mind a jobb-liberális közgazdászok szerint viszont gazdasági demokrácia nincs, ez a meghatározás tudományosan nem értelmezhető. Berend T. Iván akadémikus sem tudott mit kezdeni vele, amikor-e sorok írója kérdést intézett hozzá e tárgyban. Gazdasági demokrácia azonban elméletileg is, gyakorlatilag is lehetséges és szükséges. Egyetlen szóval meghatározva monopóliummentességet jelent, de jóval több ennél.

Csak monopóliummentes gazdaság biztosíthatja a gazdasági élet szereplői számára az egyenlő esélyeket, az azonos feltételek szerinti részvétel lehetőségét a piaci versenyben. A gazdasági versenyben is - a tisztességes sportvetélkedőkhöz hasonlóan - induláskor biztosítani kell a résztvevők esélyegyenlőséghez való demokratikus jogát. A monopolhelyzet azonban előjogokat biztosít egyes gazdasági szereplőknek a többiek, végső soron a társadalom egészének a kárára. A monopólium lényegéhez tartozik, hogy diktál, kikényszeríti magának az egyoldalú előnyöket, és így a gazdasági élet diktátorává válik. Ha pedig a gazdasági élet szereplői nem azonos feltételekkel vesznek részt a piaci versenyben, akkor nincs vállalkozói szabadság, nincs gazdasági esélyegyenlőség, nincs piacgazdaság. A gazdasági demokrácia elsősorban az azonos esélyek és feltételek biztosítása a piaci versenyben résztvevő - jogilag mellérendeltségi és nem alárendeltségi viszonyban álló - vállalkozók számára. A gazdasági élet szereplői nem egyenlők, de a versenyzés feltételeinek, a játékszabályoknak és azok alkalmazásának, a piaci versenyben is egyenlőknek kellene lenniük. Ezért ha a legfontosabb tulajdon - a pénzrendszer - magántulajdonba kerül és ez által a monetáris jogok gyakorlása egy szűk csoport magánmonopóliumává válik, akkor az értékelőállító fizikai gazdaságban is a pénzoligarchia tulajdonában lévő nagyvállalatok jutnak uralkodó szerephez.

Ha az állam már nem tulajdonos, vagy csak igen korlátozottan az, akkor a közérdeket képviselő demokratikus államnak hatékony szabályozással kell megvédenie a gazdasági esélyegyenlőséget a privilegizált helyzetű monopóliumok visszaéléseitől. Nem az állami szabályozás gyengítésére, hanem jelentős megerősítésére van szükség, mert csak így lehet korlátozni a monopóliumok gazdasági diktatúráját, és érvényesíteni a társadalom egészének érdekeit a szervezett magánhatalom önzésével szemben. Az államnak kemény szankciókkal kell kikényszerítenie, hogy a reálgazdasági-teljesítmény és a valódi verseny döntse el, ne pedig a kivételezettséget biztosító monopolhelyzet, hogy mely vállalkozók és vállalatok lesznek a győztesek, és melyek a vesztesek. A közérdeket érvényesítő államnak ezért vagy biztosítania kellene a magánmonopóliumoktól való mentességet, vagy ha erre nem képes, akkor legalább hatékony szabályozással meg kellene fékeznie tevékenységüket. A pénzügyi és reálszférában egyaránt monopolhelyzettel rendelkező szervezett magánhatalom előszeretettel nevezi önmagát "piacnak", mintha a piac csupán annyit jelentene, hogy "nem állami". A piacgazdaság működését nemcsak az állami monopóliumok, hanem a magántulajdonban lévő monopóliumok is veszélyeztethetik.

Ha a demokratikus állam a közérdek szolgálatában gyakorol monopol-jogokat, akkor az hatékonyan szolgálhatja a közjót, mivel ez az állam a választópolgárok ellenőrzése alatt áll. A privatizáció és dereguláció eredményeként a pénzmonopolista oligarchia tulajdonában lévő termelői és kereskedelmi monopóliumoknak viszont nem kell tekintettel lenniük a közérdekre és a közjóra. Egyetlen feladatuk van: minél több pénzt előállítani a pénzből, minél nagyobb hozamot biztosítani a befektető pénzvagyontulajdonosoknak. Ha lehet, akkor a gonddal és kockázattal járó reálgazdaság megkerülésével - spekulációval, pénzpiaci műveletekkel - kell szaporítani a pénzt, ha pedig nem lehet kikerülni az árut és szolgáltatást előállító termelőgazdaságot, akkor monopolhelyzetek kialakításával kell elérni, hogy minél több profithoz jusson a nemzetközi pénzoligarchia. Az előállítandó hozam mértékét pedig megszabja a pénz után elvárt és önkényesen meghatározott kamatjövedelem, amely automatikusan növekszik teljesen elszakadva a reálgazdaság lehetséges növekedésétől. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a pénz csupán a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló nélkülözhetetlen, de önmagában mégis csak értéktelen jel, amelyet a pénzoligarchia kezében lévő központi bankok maguk állítanak elő. Használatáért azért kell kamat és hozam formájában megsarcolni az értékelőállító gazdaság szereplőit, hogy a pénzoligarchia munkanélküli jövedelmének a nagyarányú és stabil növekedése biztosítva legyen.

1990-ben Magyarország az egyik rosszat lecserélte egy másikkal. A reálszocializmus állammonopolista rendszere helyébe az angolszász gyökerű kamatkapitalizmus magán-pénzmonopóliuma lépett. Lehetett volna választani az 1913 (az amerikai magántulajdonú központi bank, a FED megalakulása) előtti amerikai gazdasági rendszert, amelyben az értékelőállító fizikai gazdaságé volt az elsőbbség, és amely erőteljesen korlátozta a monopóliumokat a szabad vállalkozáson alapuló termelőkapitalizmus, vagyis a piacgazdaság érdekében.

Miért van szükség a gazdasági demokráciára, a közpénzrendszer visszaállítására és az olcsó közhitelezésre? Azért, mert a magánpénzrendszer és a termelőgazdaság monopolizálódása szükségszerűen elszegényíti a társadalom túlnyomó részét, míg 5-10%-a számára biztosítja a folyamatos gazdagodást, elmélyítve és véglegessé téve a társadalom megosztottságát. Egyetlen kormánynak sincs erkölcsi alapja a hatalom gyakorlására, ha nem tudja biztosítani a társadalom minden tagja számára azt a gazdasági rendszert, - azokat a tulajdoni és pénzügyi viszonyokat, - amelyek lehetővé teszik az általános jólétet és a közjó érvényesülését. Ezt a feladatot eddig csak a természetjogra alapozott modern és szuverén nemzetállam tudta teljesíteni. A történelem tanúsága szerint erre semmilyen nemzetekfeletti birodalmi rendszer nem volt képes. A szervezett közhatalmat és a szervezett magánhatalmat egyaránt korlátozó államok feletti jog, a JOG uralma - itt az egyetemes-érvényű természetjogról, isteni-eredetű jogról, és nem parlament által elfogadott törvényről van szó - nem érvényesülhet ott, ahol egy különálló birodalmi főhatalomé az elsőbbség, legyen ez a birodalom keleti, nyugati, vagy a nemzetközi pénzvilág mindent behálózó birodalma. Ha feltesszük a kérdést: jobb lett-e a magyar népnek a sorsa, hogy most már nem kommunista tervgazdaságban, hanem kamatkapitalizmusban él, és hogy növekedett-e Magyarországon az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítmény és jövedelem, akkor a tényeknek megfelelően csak határozott nemmel válaszolhatunk. Arra is tagadó választ kell adnunk, hogy többet tud-e nyújtani a mostani - kétségtelenül demokratikus formák között működő - állam, a közérdek és a közjó érvényesítőjeként az ország polgárainak az 1990 óta bevezetett új tulajdoni rendszerrel?

A magyar nemzet jelentős részének nem nőtt az új tulajdoni rendszer bevezetésével az alkotó potenciálja. A polgárok - egyes privilegizált csoportoktól eltekintve - nem tudják hatékonyabban kibontakoztatni szellemi erőforrásaikat. Keresztényként tudjuk, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, és teremtményei közül egyedül őt ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a természeti fejlődés eredményeként egyedül az ember rendelkezik azzal az értelmi potenciállal, amely lehetővé teszi saját életterének a kiterjesztését a természettel, elsősorban a bioszférával való termékeny kölcsönhatása és tudatos anyagcseréje révén. A jelenlegi kamatkapitalizmus azonban mindent alárendel a kamatjáradék és profithozam növelésének. De az ember kamatjáradék és profittermelő eszközzé - intelligens igavonó barommá - való redukálása ellentmond a természeti törvényeknek, keresztényi szempontból pedig az isteni parancs nyílt megszegése. A tulajdon van az emberért - minden emberért! - és nem az ember a tulajdonért.

Hazánkban baloldali- és jobboldali liberális retorikával kísért gazdasági ellenforradalom zajlott le a tulajdonviszonyok területén, mivel a közérdek és közjó szolgálatára rendelt tulajdon el lett véve azoktól, akik létrehozták, és át lett adva - ellenszolgáltatás nélkül - olyan privilegizált, külföldiekből és belföldiekből álló, szűk csoportnak, amely ezt a korábbi közvagyont magángazdagodása céljára, és gyakran a társadalom érdekeit sértve működteti. A magánosítás ugyanis nem azt jelentette, hogy az állam helyett az állam polgáraié lett a vagyon. A "nem állami" nem azonos a civil társadalommal. A "nem állami" kifejezés ma elsősorban a bankrendszert és a korporációkat birtokló pénzvagyonos réteg szervezett magánhatalmát jelenti. A pénzoligarchia, amikor további állami jogosítványokat követel már megszerzett monetáris monopóliuma és fizikai vagyona mellé, előszeretettel nevezi önmagát "civil társadalomnak", holott az igazi civil társadalomnak nincs saját anyagi bázisa, és ezért nem is képes hatékonyan megszervezni önmagát. Érdekérvényesítő képessége nem erősödik, hanem állandóan gyengül. Amikor a demokratikus állam "túlhatalmát" támadják a liberális véleményformálók, valójában arról van szó, hogy a pénz szervezett magánhatalma terjeszkedni próbál a társadalom egészéhez tartozó, annak érdekeit védelmező szervezett közhatalom, a demokratikus állam rovására. A pénzoligarchia hálózata ehhez az illegitim hatalomszerzéséhez a kiszolgáltatott és manipulált civiltársadalmat használja álcázásul és fedezékül.

Magyarországon a felelőtlenül ideimportált kamatkapitalizmus helyett a jóléti állam szociális piacgazdaságára, vagyis vegyesgazdaságra lenne szükség, ahol a közérdeket szolgáló, de versenyképes nyereséget előállítani nem tudó iparágak, illetve közművek köztulajdonban vannak, és ahol a tulajdonos magyar vállalkozói réteg a gazdaság meghatározó tényezője. A vegyesgazdaság szerves alkotóeleme a hatékony állami szabályozás, az igazságos közteherviselés, a nagy jövedelmek adóztatás útján történő társadalmi újraelosztása. Nyugat-Európában is az egykor oly sikeres jóléti állam rohamos lebontása helyett a monopóliumokat kellene betiltani, vagy korlátozni, helyreállítva a közpénzrendszert a monetáris szuverenitás visszavételével. A monetáris hatalmat, amely nélkül igazságos gazdasági- és tulajdonviszonyok nem alakíthatók ki, csakis a demokratikusan legitimált, választott törvényhozás és kormány gyakorolhatja. A közpénzrendszer visszaállítása nélkül nem lehet korlátozni a pénzmonopóliumot, valamint a termelői és kereskedelmi monopóliumokat. A monopolgazdaság diktatúra. A gazdasági diktatúra pedig aláássa a politikai demokráciát, mert a diktatórikus gazdaság nem fér össze a demokratikus közélettel. Ma már az Európai Unióhoz hasonlóan hazánkban is az a helyzet, hogy egyetlen demokratikusan választott testület sem szólhat bele érdemben a monetáris döntésekbe, vagyis a legfontosabb hatalmi kérdésekbe, mivel a monetáris politika meghatározása 1990 óta egy demokratikusan felelősségre nem vonható, el nem számoltatható szűk csoport magánmonopóliuma lett. Ezért az Európai Unió, de hazánk demokráciája is deficites. Csak egy szuverén magyar nemzetállam oldhatja meg igazságosan a tulajdonviszonyokat Magyarországon. A szuverenitás helyreállítását pedig a monetáris felségjogoknak a központi banktól való visszavételével kell megkezdeni.

A szervezett magánhatalom nem nagyon látható, de annál inkább érezhető. Minél nagyobb a pénzoligarchia hatalma, annál nagyobb szüksége van szervezett magánhatalmának az elrejtésére és letagadására. Ez a hatalom nagyságához és erejéhez képest valóban kevéssé látszik, de a döntési központokat is lefedő hálózatának jelenléte félelmetesen érezhető. A legjobb rejtekhely autokratikus uralma számára a formális demokrácia. A politikai élet felszínén a bal-liberális és jobb-liberális pártok "hatalmas politikai csatákat" vívnak másodlagos, harmadlagos kérdésekről, gyakran álproblémákról, természetesen a pénzoligarchia áldásával. Az alibi-demokrácia színpadának a díszletei mögött pedig a szervezett magánhatalom képviselői hozzák meg a legfontosabb döntéseket. Így, pl. azt, hogy a magánpénzrendszer segítségével végzett folyamatos jövedelemelvonás az értékelőállítóktól a spekuláns pénztőkésekhez semmilyen körülmények között nem lehet társadalmi párbeszéd témája, és a monetáris hatalom privatizálása nem képezheti a választási küzdelem tárgyát.

A pénzkartell szervezetrendszerének legfőbb pillérei a központi bankok, az irányításuk alatt álló bankrendszerrel és pénzpiaci intézményekkel. Ennek a szervezett magánhatalomnak a "kormánya" a pénzpiacokat ellenőrző pénzdinasztiák nagybefektetőiből, és a nemzetközi bankrendszert működtető bankárkaszt vezérkarából áll. Ez a szűk és zárt oligarcha csoport - hatalmának megszilárdítása végett - világszerte kétpólusú társadalom kialakítására törekszik. A kétpólusú társadalomban egy kézbentartott integrált elit gyakorolja a hatalmat, a társadalom többi része pedig függőhelyzetű, pénzből- és fizetésből élő alkalmazott, vagy segélyezett személy. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik formája a kommunista reálszocializmus, ahol a pártállami elit az államhatalom segítségével uralkodik a társadalom felett és rendelkezik annak vagyonával, az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik formája a jelenlegi pénzuralmi magánmonopolista rendszer. Ebben a pénzvagyonos elit a magánpénzmonopóliuma révén uralkodik a gazdaság, a társadalom és az állam felett.

A kommunisták állammonopolisták, akik az állam segítségével rendelkeznek a pénzzel és a vagyonnal. A liberálisok pedig pénzmonopolisták, akik a pénz segítségével rendelkeznek a társadalom vagyonával és a hatalommal, beleértve az állam feletti ellenőrzést is. A rendszerváltoztatás ezért inkább csak módszerváltoztatás volt, mert az állammonopolista pártelit kollektivista uralmát a pénzmonopolista magánelit individualista uralma váltotta fel. Azaz a társadalom felett gyakorolt uralom módszere változott meg lényegében. A liberalizmus mind baloldali, mind jobboldali változatában egy szűk csoport hatalmi monopóliumát igyekszik kialakítani a gazdaságban és társadalomban. A liberális elituralom baloldali változata a kommunista diktatúra, amelyben az uralkodó csoport az állam segítségével biztosítja hatalmi monopóliumát. A liberális uralom "demokratikus", jobboldali változata a pénzvagyonos elit magánpénzmonopóliuma, ahol a pénzoligarchia monetáris hatalma segítségével ellenőrzi a gazdaságot és az államot. A liberális elvekre épülő formális demokrácia ennek az arctalan pénzviszonyokba elrejtett elituralomnak a kulisszája.

A szervezett magánhatalom kialakítója, működtetője és haszonélvezője tehát a pénzoligarchia, amely nemcsak a bankokat és a pénzpiacokat, - a globálissá növekedett pénzkartellt - ellenőrzi, hanem a reálgazdaság kis- és nagy szereplőit is. A pénzoligarchia monetáris hatalma révén élősködik a termelőtőke és az értékelőállító reálszféra egésze felett. A termelést végző vállalkozók munkája által megtermelt haszon jelentős része a hitelezési monopóliummal rendelkező pénzoligarchiához kerül kamatjáradék formájában. Ezért az értékelőállító vállalkozók nem a szervezett pénzhatalom részének, hanem az alávetettjének tekinthetők, akiket ez a hatalom kamatjáradék formájában folyamatosan megsarcol. A parazita pénzoligarchia piócaként élősködik az értékelőállító vállalkozókon. A kétpólusú társadalom kialakítására törekvő szervezett pénzhatalom csak megtűri, kihasználja és kizsákmányolja a kis- és közepes vállalatokat, a független középosztály anyagi bázisát, mivel végső célja ennek az önálló akaratképzésre képes középosztálynak a felszámolása. Amíg létezik egy erős, cselekvőképes középosztály, addig nem érezheti teljesen biztonságban magát a pénzoligarchia. A pénzoligarchia szervezett magánhatalmának ugyanis az értékelőállító termelőtőke és az önálló középosztály az igazi versenytársa, ez veszélyezteti uralmát, a társadalom felett gyakorolt hegemóniáját. A háttérhatalom vezérkara ezért a magyar társadalmat is minél előbb pénzügyi-gazdasági-politikai-szellemi vezetőkből álló integrált hatalmi elitre - amelyben a pénzoligarchiáé a döntő szó -, másrészt bérből- és fizetésből élő függőhelyzetű alkalmazottakra és segélyezett eltartottakra kívánja felosztani, azaz kétpólusúvá átalakítani, a középosztály folyamatos gyengítésével és minél előbbi felszámolásával.

Ezt jól szemlélteti, hogy a háttérhatalom utasítására miként adta át a szocialista párt vezetője az elsősorban őt illető miniszterelnök-jelöltséget a pénzoligarchia elit-csapatába tartozó, formailag pártonkívüli személynek 2001. május 17-én. Nem nehéz kitalálni e lépésnek a motívumait. Olyan kormánynak kell hivatalban lennie a választások után is, amely nem nyúl a pénzoligarchia monetáris monopóliumához. Ha FIDESZ, és a jelenlegi koalíció kormányképes marad, úgy folytatódhat a jelenlegi kurzus, hiszen ehhez a legfontosabb problémához ez a koalíció sem nyúlt hozzá. Ha viszont a FIDESZ csak egy olyan párttal tudna kormánytöbbséghez jutni, amely változtatna a központi bank státuszán, és visszavenné kormányzati hatáskörbe a monetáris szuverenitás gyakorlását, akkor már a FIDESZ és az MSZP nagykoalíciójára van szüksége a pénzhatalomnak. Egy ilyen nagykoalíció megalakítására viszont alkalmasabb az új jelölt, aki nem kényszerült az ellenzék vezetőjeként három éven át konfrontációs magatartásra a FIDESZ vezette koalícióval. Ez a kötözködő "mű-ellenzékiség" nem az MSZP elnökének a jellemében, hanem abban gyökerezett, hogy mesterségesen különbséget kellett kreálnia ott, ahol a lényeget illetően nincs, és a pénzoligarchia szempontjából nem is lehet különbség.

Visszatérve a pénzuralom elemzésére, a szervezett magánhatalom nemcsak a nemzeti vagyont veszi el a szervezett közhatalomtól - vagyis a demokratikus államtól -, hanem kisajátítja annak legfontosabb hatalmi jogosítványait is, elsősorban az állami szuverenitás részét képező monetáris felségjogokat. A választott parlament és a felelős kormány mozgásszabadságát folyamatosan a lehető legkisebbre igyekszik zsugorítani. Azt állítja, hogy az állampolgárok egyéni- és politikai szabadságjogainak a védelme még ma is az állam gyengítését igényli. Szándékosan nem tesz különbséget a kommunista diktatúra ellenőrzetlen állama, valamint a demokratikusan legitimált, és a társadalom által ellenőrzött állam között. A szervezett magánhatalom kiszolgálói szerint az állam nem rendelkezhet tulajdonnal, és saját bankja sem lehet, mert még egy demokratikus kormány is csak "saját klientúrájának a kiépítésére" használná maradék pénzügyi és gazdasági hatáskörét, és minden állami tulajdonlás csak a "korrupció melegágya" lehet. Ezek az ultraliberális szellemi lakájok elhallgatják, hogy az ellenőrzetlen magánhatalom a kamatjáradékból származó pénzével - amely a sokszorosa annak, amivel az állam rendelkezik - ugyanúgy létrehozza a saját klientúráját. Gazdasági-pénzügyi túlhatalmát pedig a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítja át politikai döntésekké. Mindezt teszi a társadalmi méretű titkolódzás közepette. Hazánkban már nemcsak a közérdeket szolgáló államtitok és hivatali titok létezik, továbbá a személyiséget védő jogos adatvédelem. Ma a banktitok a piedesztálra emelt legérinthetetlenebb titok, amely minden fontos információt elrejt a monetáris hatalom működéséről, a társadalom felett uralmat gyakorló pénzelit tevékenységéről. Ez a rákos daganattá növekedett beteges titkolódzás a tájékozódási és tájékoztatási szabadság, a szólás- és sajtószabadság egyik nagy akadálya ma Magyarországon. A banktitoknak ez kultusza ma az arctalan pénzviszonyok mögött megbúvó egyik legtöbb kárt okozó cenzor.

A szervezett magánhatalom rendelkezik a társadalom részére rendelkezésre álló javak 80%-ával. Túlhatalma megnyilvánul abban is, hogy ő a tulajdonosa a magán-televízióknak, rádióknak és az írott sajtó csaknem 90%-nak. Az írott- és az elektronikus tömegtájékoztatás tulajdonlásával eléri, hogy csak az ő általa megszabott kérdések lehetnek a közéleti párbeszéd témái. Így, pl. arról nem lehet közéleti vitát lefolytatni a médiumokban, hogy a magyar társadalom eladósodása (külső és belső, állami és nem állami adósság együttesen, amely után elő kell állítani a hozamot) 1989 óta a négyszeresére, 80 milliárd dollárra nőtt, és a magyar nép az eladott nemzeti vagyon 80%-ért valójában nem kapott ellenértéket. Ma is csak az állam nettó adósságát közlik (ez ma 6 milliárd euró), holott az állam ma már csak 20%-kal részesedik a gazdaságból, és a magyar gazdaság többi része is el van adósodva és ennek az adósságszolgálati terheit is a magyar munkavállalóknak kell megtermelniük, és átadniuk a pénzvagyon tulajdonosainak. A pénzhatalom nem engedélyezi, hogy a társadalom megismerhesse, miként működik a magánpénzmonopólium rendszere, és hogy ennek a segítségével miként tudja egy arctalan pénzviszonyokba elrejtőző kis csoport minden évben elvonni a megtermelt érték 30-35%-át, azaz évente mintegy 8 milliárd dollárt, (2400 milliárd forintot). A magyar társadalom szegénységének ez az igazi oka, de erről nem szabad beszélni. Természetesen választási téma sem lehet. A parlamenti pártok közül csak egy párt vállalta el, hogy a magánpénzrendszer hibáiról beszéljen, és lépéseket tegyen a közpénzrendszer visszaállítására, arra, hogy a monetáris szuverenitás ismét a parlamentet és a kormányt illesse meg.

A sajtószabadság nagy veszélyben van, de nem a közszolgálati médiumok koalíciós befolyása veszélyezteti, hanem a szervezett magánhatalom saját lapjai, rádiói és televíziói. Ezekben a pénzhatalom érdekeit sértő témák még kérdések formájában sem hangozhatnak el. A közszolgálati tőmegtájékoztatás még mindig olyan szerkesztők domináns befolyása alatt áll, akik utasítás nélkül is a szervezett magánhatalomnak ehhez az íratlan elvárásához igazodnak. Közönséges félrevezetés tehát azt állítani, hogy a demokratikus állam, a szervezett közhatalom, - amely a társadalom többségét képviseli, és annak ellenőrzése alatt áll, - veszélyezteti a sajtószabadságot. A szervezett magánhatalom fojtja meg - pénzügyi eszközökkel - a sajtószabadságot. Ma a szervezett magánhatalom rejtőzködő diktatúrája az, amelyet le kell leplezni, amellyel szemben védekezni kell. Azok a magán-televíziók, amelyekben csak egy érdek- és értékrendszert képviselő személyek szólalhatnak meg a közéleti kérdésekről folytatott vitákban, ahol a "vita" résztvevői csupán az egymás álláspontját kölcsönösen erősítő véleményt hangoztatnak, az a szólás- és vélemény szabadság, a tájékoztatási és tájékozódási esélyegyenlőség megcsúfolása.

A szervezett magánhatalom a pénzével korrumpálja a tömegtájékoztatást. Leplezetlenül érvényesíti az "az, aki fizet, annak a véleményét kell hangoztatni" irányelvét. Juszt László, pl. szeret dicsekedni azzal, hogy mennyire tárgyilagos és demokratikus. De egyetlen alkalomról sem tudok - pedig gyakorta nézem kerekasztal beszélgetéseit -, hogy szóhoz engedett volna jutni a szervezett magánhatalommal szemben kritikus véleményeket hangoztató személyeket az ATV-ben sugárzott műsoraiban. Műsoraiban a pénz szervezett magánhatalma nem létezik. Pedig a szólásszabadság nem más, mint az eltérő vélemény hangoztatásának a szabadsága. Az, hogy a közönséget - az ellenvélemény kizárásával - csakis egyfajta vélemény meghallgatására lehet kényszeríteni közönséges cenzúra, amelyet a szervezett magánhatalom pénzével kényszerítenek ki olyan modern cenzorok, mint, pl. az ATV bal-liberális véleményformálói.

Két konkrét eseten szemléltetném a demokráciába csomagolt cenzori tevékenységet, és a közvélemény emberi jogokra hivatkozó álszent manipulálását. Az előbbire jó példa az, amikor az ATV-beszélgetések egyik állandó résztvevője, váltig állította, hogy az állami tulajdon a korrupció melegágya, és csak a kormányzó koalíció klientúrájának a kialakítására jó. Senki - a vitavezető sem - kérdezte meg, hogy a szervezett magánhatalom lényegesen több privát pénze vajon miért nem alkalmas korrumpálásra és magán-klientúra kialakítására? Az ilyen félrevezetés mögött az húzódik meg, hogy a pénz szervezett magánhatalma nem tűri, hogy a saját kizárólagos vadászterületének számító bankszférába, valamint a reálgazdaság hitelezésébe a közérdeket képviselő demokratikus állam - a középosztály megerősítése végett - beleszólhasson. A pénzhatalmat kiszolgáló ultraliberális véleményformálók jól ismerik ezt az igényt, és hajbókolva ki is elégítik. Így válnak lefizetett lakájokká, a szervezett magánhatalom cenzoraivá.

A közvélemény tudatos megtévesztésére és képmutató befolyásolására pedig jó példa a 40 értelmiségi által írott gratuláló levél a francia kormányhoz a zámolyi romák menedékjogi ügyében. A krokodilkönnyeket hullató, és emberbaráti érzelmektől csöpögő értelmiségiek levelükben mindössze a cigányságot sújtó szegénység legfontosabb okát hallgatják el, noha soraikban több szegénységkutató neves társadalomtudós is van. A közhelyektől hemzsegő írásban egy szóval sem említik, hogy a kamatszedő magánpénzrendszer bevezetése következtében több százezer magyar állampolgár elveszítette a munkáját, köztük a főleg szakképzetlen munkahelyeket betöltő cigányok is. A kamatszedő hitellel működtetett gazdaság csak olyan munkát tűr meg, amellyel egyszerre elő lehet állítani a pénzoligarchiának a nagy kamatot, az államnak az ugyancsak nagy adót, a korporációknak pedig a globálisan versenyképes nyereséget és önköltséget. Számos a társadalom számára szükséges munkát végző ember került az utcára, mivel munkája csak társadalmilag hasznos, de nem lehet rajta nyerészkedni, és nagy kamatjáradékot bezsebelni. Az uzsoracivilizáció 1990-es években történő kibontakozása óta az Európai Unióban is tartósan 18 millióra nőtt a nyilvántartott munkanélküliek száma (a tényleges munkanélküliek száma ennek a kétszerese), és a mai napig nem sikerült csökkenteni a számukat. Az ultraliberálisok azon állítása, hogy a "piac" (vagyis a nemzetközi pénzvilág vezérkara) majd automatikusan megoldja ezeket a társadalmi problémákat, tévedésnek bizonyult nemcsak Amerikában és az Európai Unióban, de Magyarországon is. A baloldali liberálisoknak, a mai szalon-szocialistáknak ki kellene mondaniuk, hogy a pénzoligarchia kamatszedő hitelpénzrendszere korlátozta a fizikai gazdaság termelő tevékenységét, és vette el az elsősorban szakképzetlen fizikai munkát végző cigány munkavállalóktól az életlehetőséget. Az a rendszer tette még sanyarúbbá a magyar cigányság életét, amelyet az ő ideológiai segítségükkel importáltak Magyarországra. Szabadságot ígértek, miközben tudatosan a pénzügyi függés és nyomor rendszerét vezették be a társadalom túlnyomó része számára. Demokráciát mondtak, de a pénzoligarchia uralmát valósították meg. Piacgazdaságot ígértek, és helyette a monopolgazdaság szálláscsinálói lettek. Ez az uzsoracivilizáció mélyen a lehetőségei alá szorította a magyar társadalmat, és különösen keményen sújtotta a halmozottan hátrányos helyzetű rétegeket, köztük a cigány lakosságot. Ezért a magyar társadalmat és a jelenlegi koalíciós kormányzatot tenni felelőssé, enyhén szólva lelkiismeretlenség.

Nemcsak a megfelelő jogszabályok és az anyagi eszközök hiányoznak ahhoz, hogy megvédhessük az egyre arrogánsabb magánhatalomtól a szólás-, sajtó- és tájékoztatási szabadságot, hanem hiányzik az a közvélemény is, amely kellő megvetéssel sújtaná ennek a hatalomnak a cinikus és álszent kiszolgálóit is. Figyelmünket a rejtőzködő szervezett magánhatalomra kell függesztenünk, mert ma elsősorban ez az arctalan hatalom uralkodik felettünk, vele kell megküzdenünk azért, hogy valóban mi formálhassuk saját sorsunkat.

A Közép-Európai Egyetemen "Hol a határ? Kampány-stratégiák és kampányetika" címmel konferenciát rendeztek. A tudományos tanácskozás célja az volt, hogy feltárja a 2002-es választási kampány rétegeit és bemutassa azokat az új tartalmi elemeket, valamint formai technikákat, amelyek miatt egyes megfigyelőknél felmerült az európai politikai és etikai határvonalak átlépésének a gyanúja. A szervezők úgy vélték, hogy felelősen gondolkodó magyar értelmiségi nem hagyhatja szó nélkül, ami történt, azaz "nem engedhető meg, hogy elfogadottá, természetessé váljon a gyűlöletre építő politikai gyakorlat, amely a látott mértékben károsan és fölöslegesen megosztja a társadalmat." A szervezők különösen a fiatalok veszélyeztetettségét tartották megdöbbentőnek. A konferencia öt szekcióban zajlott. A felkért előadók előre megírt 15 perces előadásokkal szerepeltek. Az első szekció témája: "A történelem, szimbólumok, tömegek", a másodiké: "Pártkampányok", a harmadiké: "Fekete propaganda, fekete kampány", a negyediké: "A média a kampányban", az ötödiké pedig: "Határátlépések. Hová tűnt az etika?" volt.

E sorok írója Nyugatról hazatelepült magyar, aki meggyőződésből egyik pártnak sem a tagja és korábban sem tartozott semmilyen párthoz. Nekem úgy tűnt, sokkal lényegesebb az a körülmény, hogy a társadalmat megosztó legfontosabb kérdésekről, a magyar lakosság sors-problémáiról immáron a negyedik demokratikus parlamenti választáson sem esett szó. Alig volt különbség a látszólag kemény küzdelmet vívó politikai elitek álláspontja között. A legfontosabb kérdésekben vagy egyetértés volt közöttük, vagy hallgatólagos megegyezés arról, hogy bizonyos témákat ezúttal sem vitatnak meg a közvélemény nyilvánossága előtt, mert az bizonyos hatalmi körök érdekeit sértheti. Ezért a választások tétje nem a magyar társadalom alapvető problémáinak a megoldása volt - azok szinte szóba se kerültek - hanem az, hogy a hatalmi elit melyik részének a kezében legyen az elkövetkező négy évben a kormányzati hatalom.

A szembenálló felek lényegében az adott politikai, hatalmi, pénzügyi és gazdasági koordinátákon belül maradva bonyolították le a demokráciában kötelező választási procedúrát. Melyek lettek volna azok az alapvető magyar érdekek, amelyeknek az igazi ellenféllel, a külföldi érdekkel meg kellett volna birkózniuk? Gyakorta elhangzik, mind jobb-, mind baloldalról a vád, hogy a másik fél politikai erői kettéhasították a magyar társadalmat. A magyar népet azonban nem a politikai csatározások osztották meg igazán, hanem az a tény, hogy a hazánkban bevezetett pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer csak formáiban, bizonyos eljárásokban és retorikájában demokratikus. Ez a létező demokrácia, amely körülbelül úgy viszonyul az elméleti demokrácia eszmerendszeréhez, ahogyan a létező szocializmus viszonyult a szocializmus ideológiájához.

A kamatkapitalista pénzrendszerre való átállás a társadalom tudatos eladósításával és csődbe juttatásával kezdődött a 1970-es évek közepén és végén. Ez folytatódott a nemzetközi pénzhatalom intézményeibe való beléptetéssel az 1980-as évek elején. Ezután következett a közvagyonnak, a választópolgárok, az igazi tulajdonosok hozzájárulása nélküli kiárusítása, 1988 után. A kamatkapitalizmus importálása folytatódott azoknak a pénzügyi struktúráknak a kialakításával, amelyek az eladósítás és kamatjáradék révén a mai napig folyamatosan átcsoportosítják a jövedelmet az érték-előállító polgároktól a pénzvagyonnal rendelkező tulajdonos réteghez. Végül még a látszata sem maradt meg a pénzügyi és gazdasági esélyegyenlőségnek. E rendszer meghonosítói a Magyarország történetében eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeket vezették be hazánkban.

A pénznek - ideértve minden világvalutát is - nincs semmilyen értéke. A nemesfémből készült pénznek is csak annyi az értéke, amennyi értéket az az anyag képvisel, amiből készült. A pénz a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló egyezményes jelrendszer, amely noha önmagában értéktelen, de rendkívül hasznos, mert megkönnyíti a reálgazdaságban előállított valódi értékhordozóknak a kicserélését. A közhatalomnak ezt a jelrendszert ugyanúgy ingyenesen kellene biztosítania, ahogyan hozzájutunk a levegőhöz és az ivóvízhez is. Nem azokat kellene kamatjáradékkal jutalmazni, akik pénzüket visszatartják a reálgazdasági folyamatok közvetítésétől, hanem őket pénzük visszatartásáért büntető-illetékkel kellene súlytani. Ahogyan nem az útonállót kell megjutalmazni azért, hogy ne állja el a közlekedési utat, ugyanúgy nem a pénzvagyonost kell megjutalmazni kamattal, hogy átengedi a pénzt, - ezt a közvetítésre szolgáló jelrendszert - a gazdasági folyamatok lebonyolítására. A pénz előállítása szinte ingyen történik a papír megfestésével, vagy a pénzt kifejező számoknak komputerekben való rögzítésével. A pénzt az államoknak ingyen kellene biztosítaniuk a termelő-gazdaság résztvevői számára, csak bizonyos kezelési költségeket szabadna felszámolniuk. A szokásos válasz az, hogy Magyarország kis ország és gazdasága külföldi nyersanyagok és fejlett technológia nélkül nem működtethető. A külkereskedelem lebonyolításához pedig dollárra, euróra, jenre van szükség. Ha Magyarország rendelkezne saját pénzzel, akkor csupán annyi terméket kellene a világpiacra vinnie, amelyért a kizárólag külföldről beszerezhető nyersanyagokat és árukat pótolja. De ma Magyarországon a magyar tejet nem lehet eladni, a boltokban viszont korlátlanul vásárolható nyugat-európai tej. Ezért fölösleges a pénzpiacokon folyamatosan hatalmas kölcsönöket felvenni, és kamat-milliárdokat fizetni a használatukért. Fejtegetéseinket itt azért hagyjuk abba, mert most csak azt kívántuk rögzíteni, hogy Magyarország szándékosan lett végleg eladósítva és tudatosan juttatták csődbe azok, akik 1973-tól napjainkig az ország pénzügyeit irányították.

Ma, ahogy mondani szokták, a "csapból is demokrácia folyik". A demokrácia - elméletben - rendkívül vonzó. A közjóra és az igazságos társadalomra vonatkozó eszményi elképzeléseket tartalmazza. Ezek az eszmék, mint világjobbító lehetőségek, erkölcsi elvárások és normatív igények ma is elfogadhatóak. E vonzó elmélet azonban a gyakorlatban szégyenletes kudarcot vallott és ennek legfőbb oka az, hogy megvalósítói fokozatosan feladták a szavakban hirdetett, de soha komolyan nem gondolt gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőséget, napjainkra pedig teljesen lemondtak a gazdasági demokráciáról. A szélsőséges liberalizmus képviselőinek a szeme se rebben, amikor kijelentik: a gazdasági demokrácia lehetetlen, ezért értelmetlen is. A pénzgazdaságot irányító liberális elit csak a pénzügyileg erőseknek biztosította a szabadságot, amelyet megtoldott a szabadsággal való visszaélés szinte korlátlan szabadságával. A többségnek pedig meghagyta a pénztelenek, a függő helyzetűek és a cselédek szabadságát.

A valódi demokrácia a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló, ezt az esélyegyenlőséget folyamatosan megújító önrendelkező társadalom, amelyben a polgár a pártgépezeti manipulációk nélkül közvetlenül dönthet minden fontos közéleti ügyben. Erre az Internet már biztosítja a technológiai hátteret. A demokrácia, mint eszmerendszer, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas követelményével indult világtörténelmi hódító útjára. A szabadság az erőseknek kedvez, az egyenlőség pedig a gyengéket veszi védelmébe. A testvériség, a szolidaritás pedig megteremti a szabadság és egyenlőség közti optimális viszonyt. A szabadság, egyenlőség és testvériség csak együtt válhat egy harmonikus társadalmi rend alapjává. Ha a három közül bármelyik hiányzik, akkor igazságtalan társadalom jön létre. A magyar rendszerváltás csak az erősekre volt tekintettel, és a gyengék védelméről lemondott. A testvériség helyét pedig a brutális önzés foglalta el. A gazdasági esélyegyenlőség hiánya megakadályozta, hogy minden magyar állampolgár optimális életlehetősége biztosítva legyen. Állandóan fenntartható fejlődésnek nevezett kényszernövekedésről beszélnek, pedig nem fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség. A fenntartható fejlődésnek elnevezett állandó növekedés lehetetlen, mert semmilyen vég nélküli növekedés nem lehetséges véges Földünkön, még a fenntartható fejlődésnek nevezett vég nélküli növekedés sem. Az ún. fenntartható fejlődés a kamatjáradék által kikényszeríttet természetellenes növekedés. A fenntartható erőforrások pedig azt jelentik, hogy a kamatmentes természetes gazdasági rend keretében megőrizzük mindazt a természet és az ember számára, amely minden egyes ember számára biztosítja a teljes értékű életet.

Hazánkban azonban emberi szükségletekre termelő közgazdaság helyett kamatjövedelmet biztosító pénzgazdaság épült ki. A pénzgazdaságban a pénzvagyon növekedésének nincs felső korlátja. Az emberközpontú valódi közgazdaságban viszont az ember természetes szükségletei megszabják a határokat. Az állandóan hangoztatott ún. fenntartható fejlődés azt jelenti, hogy az olyan pénzgazdaságban, mint amilyen nálunk is működik, folyamatosan biztosítani kell a pénzvagyonosok privilegizált csoportja számára a kamathozamot, akár sikerült a reálgazdaságban megfelelő termelékenységgel nagyobb hozamot elérni, akár nem.

Mindebből következik, hogy a legutóbbi választási kampányban a legfontosabb közéleti vitatéma ez kellett volna, hogy legyen, vagyis az ide importált pénzrendszer és a magyar társadalom elszegényedése közötti szoros összefüggés feltárása. Meg kellett volna magyarázni a magyar választópolgároknak, hogy az 1973-tól 1989-ig felvett összesen 1 milliárd dollár nyugati kölcsönért miért kellett 1989-ig 11 milliárd dollár kamatot visszafizetni úgy, hogy a kamatok fizetésére felvett kölcsönök további kamataiból és kamataiból még 20 milliárd dollár adósság halmozódott fel. Meg kellett volna magyarázni, hogy miért érdem az, hogy a pénzügyi elit egy része ezt az eladósodást minden eszközzel támogatta és fenntartotta.

Annak is választási vitatémának kellett volna lennie, hogy a rendszerváltás után kiárusításra került az állampolgárok tulajdonát képező, és az állam kezelésében lévő nemzeti vagyon 90%-a. Az így befolyt ellenérték adósságtörlesztésre és kamatfizetésre lett fordítva, mégis megmaradt az ország tartós csődállapota és az egész társadalmat sújtó - külső és belső, állami és nem állami, bruttó és nettó - adósság összege 1989 óta megnégyszereződött, és meghaladja ma már a 80 milliárd eurót, s ennek az adósságnak a terheit a magyar polgároknak kell viselniük, függetlenül attól, hogy az eladósodott vagyon állami- vagy magántulajdonban van. Ez a teher ma évi 8 milliárd euró körül van, azaz a magyar polgároknak minden évben ennyi pénzt át kell engedniük azoknak a pénzvagyon tulajdonosoknak, akik a jelenlegi pénzrendszert Magyarországra hozták és azt itt a saját hasznukra működtetik. Választási témának kellett volna lennie annak, hogy a döntési helyzetben lévő pénzügyi és politikai elit magához ragadta a pénzvagyont, de a vagyont termelő adósságot a rendszerváltás veszteseire hárította.

Ma a legfontosabb magyar sorskérdés ez a kamat formájában történő folyamatos jövedelem-elvonás. Ennek kellett volna egy nem formájában, hanem lényegében demokratikus választási harcnak a központjában állnia. A formális demokrácia mai rendszerében a főhatalmat ténylegesen gyakorló nemzetközi pénzügyi közösség és hazai kiszolgálói elérték 2002 áprilisában is, hogy a magyar társadalom e legfontosabb kérdéséről egy szó se hangozzék el. Ezért nem a különbség volt a lényeges a választási kampányban, ahogyan azt a "Hol a határ?" című konferencia szervezői vélték a Közép-Európai Egyetemen, hanem sokkal inkább a versengő elitek álláspontja közötti tényleges hasonlóság az érdemi kérdésekben.

A kampány végül is azért fajult el, mert a lényegi kérdésekben a szemben álló felek alig volt eltérés, és lényegi különbség hiányában a politikai piac - vagy cirkusz - szereplői rákényszerültek arra, hogy a választási harcot az olcsó személyeskedés és ál-problémák szenzációhajhász felnagyításának a módszerével vívják meg. Az alibi demokrácia is igényli a választási kampányokat, a választási cirkuszhoz pedig ellentéteket kell kreálni, hogy a választók azt hihessék, hogy valami között választanak. Ha viszont az egyik fél az ál-problémák helyett valamilyen okból egy valódi problémát tesz meg a választási küzdelem tétjéül, akkor a főhatalmat gyakorló pénzügyi elit felszisszen, és máris a "gyűlölet beszédet" és a "társadalom veszélyes megosztását" teszi szóvá. A társadalmat két részre osztani csak ál-problémákkal, és csak a választási cirkusz idejére szabad. A cirkuszi előadás után az ál-problémákat félre kell tenni, és helyre kell állítani a pénzügyi elit érdekei érvényesítését, és ennek megfelelően a társadalomnak a kijelölt irányban történő manipulálását.

A 2002. áprilisi parlamenti választások másik nagy témája az kellett volna, hogy legyen, hogy mi történt a polgárok tulajdonában lévő közvagyon eladásából befolyt ellenértékkel? A közvagyon privatizálásából befolyt több ezermilliárdra rugó összegeket senki nem fizette vissza valódi tulajdonosának, a magyar polgárok közösségének. A közvagyon eladásához a valódi tulajdonosoktól - a magyar polgároktól - nem is kértek engedélyt. A kormányzatok az állam tulajdonának tekintették azt, ami nem az államé, amit az állam csak a polgárok nevében, azok képviselőjeként birtokol. Nem az állam hozta létre a polgárokat, hanem az állam létezik az egyes emberek akaratából. Ezért az állam a polgárok erre vonatkozó konkrét nyilatkozata nélkül nem veheti el, és nem idegenítheti el a polgárok tulajdonát képező közvagyont, a tulajdonhoz fűződő alkotmányos alapjog megszegése nélkül. De ha az állam ezt - megbízás nélküli ügyvivőként - a hatáskörét túllépve mégis megtette, akkor legalább utólag számoljon el az állampolgároknak. Hozza a tudomásukra, hogy a négy - formálisan demokratikusan megválasztott - kormányzat mennyi vagyont kiknek adott el, mikor, mennyiért és a befolyt ellenértéket mire fordította, és miért pont arra? Hangsúlyozzuk, az állam csak képviselője a valódi tulajdonosnak, a konkrét állampolgárok összességének, s csak akkor adhatja el tulajdonukat, ha erre felhatalmazást kapott. A valódi tulajdonos magyar állampolgárok azonban soha nem adtak megbízást az államuknak tulajdonuk eladására, ezért az az engedélyük nélkül idegenítette el a közvagyont.

Az állam azért járt el a népszuverenitás és a tulajdonhoz való jog alkotmányos elvének a megszegésével, mert csak a polgárok nevében birtokolt és csupán - átruházott jogosultság alapján - formálisan volt tulajdonos. Az igazi tulajdonosok az állampolgárok voltak és ma is ők lennének, ha nem forgatták volna ki őket jogos tulajdonukból. Az eladott közvagyont a hús-vér magyar emberek hozták létre, nem pedig egy államnak nevezett absztrakt jogi személy. Ez a jogi személy csak polgárai akaratából létezik, és csak másodlagos létező a polgáraival szemben. Az egyes ember létezhet az állam nélkül is, de az állam nem létezhet az egyes ember nélkül. Az állam a társadalom alárendeltje és nem fordítva. Ez még inkább igaz az egyes kormányokra, amelyek nem azonosak az állammal, csak kezelik egy meghatározott ideig az állam jogosítványait. De a kormányok jogosítványai is mind az állampolgároktól, az állam létrehozóitól és fenntartóitól erednek.

Az államnak tehát nem volt joga elidegenítenie polgárainak a tulajdonát, és még kevésbé volt erre joguk az egyes kormányoknak. De ha már megtörtént ez a jogtalanság: a közvagyon áron aluli elkótyavetyélése, igazi tulajdonosainak az alkotmányos beleegyezése nélkül, akkor legalább utólag számoljanak el az állam nevében eljáró kormányzatok. Tájékoztassák a kisemmizett tulajdonosokat, a rendszerváltásnak a lakosság 80%-át kitevő veszteseit. A kárpótlási jegyek révén néhány morzsa jutott az eredeti tulajdonosoknak is, de mivel a kormányzatok alig ajánlottak fel érdemleges vagyont a kárpótlási jegyekért, így azok értéke mélyen névértékük alá zuhant és nagy részük spekuláns csoportok tulajdona lett.

Részben már ismertek azok az adatok, hogy a nemzetközi pénzügyi oligarchia tulajdonában lévő multinacionális cégek a hozzájuk került közvagyon értékének csak egy töredékét fizették meg. Az ellenértékként átutalt devizát az MNB nem adta át a magyar államnak, hanem kizárólag a külső adósság és a kamat törlesztésére fordította. Ha adott is némi pénzt, az csak forint lehetett, amit az MNB a saját pénzjegy-nyomdájában állított elő. Ha ez nem így történt volna, akkor tudnunk kellene, hogy mennyi pénzt kapott a magyar költségvetés, az egyes kormányzatok, és mire fordították az így kapott valutaösszegeket. Ilyen kimutatás azonban eddig nem készült és a sajtó is mélyen hallgat róla. Ezért a választási kampány keretében kellett volna kikényszeríteni, hogy az Országgyűlésbe került új képviselők gondoskodjanak az elmaradt zárszámadás végrehajtásáról és a választópolgárok végre megtudhassák, mi történt a közös tulajdonukat képező nemzeti vagyonnal?

Hivatalosan eddig csak azt közölték az MNB és a kormányok képviselői, hogy az eladott nemzeti vagyon ellenértékét kizárólag adósság-törlesztésre fordították. Állítólag ezért az állam külföldi adóssága jelentősen csökkent. Legutóbb 2002. július 18-án közölték az illetékesek, hogy ország nettó külföldi adóssága 3,5 milliárd euró körüli összegre csökkent. Ez az ártatlannak tűnő közlés több csúsztatást és félrevezetést is tartalmaz. Először is mit jelent ez a szó ország? Azonos lenne egyik alrendszerével az állammal ? Ha az ország több, mint az állam, akkor viszont meg kellene mondani, hogy nem az ország egész gazdaságának, hanem csak a gazdaság 10%-át kitevő állami szektornak - és a kormányzat által képviselt költségvetésnek - az adósságáról van szó. Az ország gazdaságának a 90%-a ma már magántulajdonban van. Ezért az ország szó használata az állam szó helyett kizárólag zavarkeltést, és az állampolgárok félrevezetését szolgálja.

Világosan meg kellene mondani, hogy csak a gazdaság 10%-ával és a költségvetéssel rendelkező állam külföldi adósságáról van szó, amelynek a teljes összege - vagyis a bruttó külföldi adósság - ma is 15 milliárd euró körül mozog. Adósságtörlesztést és kamatot pedig nem a nettó adósság után kell fizetni, hanem a bruttó összeg után. A magyar gazdaság egészét, azaz az országot terhelő össztartozás eléri a 80 milliárd eurót. Ez az 1989 évi állami adósságnak a négyszerese. 1989-ben azonban az állam csaknem a teljes nemzetgazdaságnak a tulajdonosa volt, pontosabban a lakosság egésze nevében, azok képviselőjeként rendelkezett a közvagyon egészével. Ma viszont csak a 10%-át mondhatja magáénak. Ha ebből a 80 milliárd euróból levonjuk a 8000 milliárd forintot meghaladó belső adósságot, amely 1989 óta a különböző adós-, hitel- és bankkonszolidációk következtében megtízszereződött, akkor marad még mintegy 54 milliárd euró össz-külföldi tartozás. Ha ebből levonjuk a magánszektort terhelő 39 milliárd eurót, akkor kapjuk meg a 10 százaléknyi állami vagyont terhelő bruttó államadósságot. (A fenti adatok a MNB (pl. "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" - MNB Műhelytanulmányok / 1993. február) és az IMF (pl. IMF Yearbook 1987.) évkönyvein és műhelytanulmányain alapulnak. Mindemellett az említett számszerű összegek hitelességét a KSH éves jelentései is alátámasztják, amelyeknek összesítő adatai e sorok írójának a birtokában vannak, de a Statisztikai Hivatalból beszerezhetőek.)

Az illetékes pénzügyi és kormányzati vezetők szerint a magánszektor adósságát már nem lehet köztartozásnak tekinteni. Ez azonban csak részben igaz, a legfontosabb vonatkozást illetően, vagyis, hogy ki fizeti a magánszektort terhelő mintegy 39 milliárd eurónak a törlesztési és kamatfizetési terheit, ez a 39 milliárd euró is köztartozás. Ugyanis a magyar polgárok fizetik a magánszektor adósságának a kamatait is, csak más módon, mint az állami adósság esetében. Ez utóbbinál az állam beszedi az adófizető polgároktól az adót és annak 35-40%-át, gyakran a felét továbbadja kamat- és adósságtörlesztés címén hitelezőinek. A magántulajdonosok viszont úgy fizetik a rájuk eső adósságszolgálati terheket, elsősorban a kamatokat, hogy azok egy részét termelési költségként ráterhelik a megtermelt árucikkekre, és azokért ennyivel többet kell fizetni a magyar vásárlóknak. Egy másik részüket úgy szedik be, hogy adókedvezményeket csikarnak ki a maguk számára az államtól, és ennyivel kisebb mértékben vesznek részt a közteherviselésben, azaz ennyivel megrövidítik a költségvetés bevételeit. Harmadrészt, úgy szedik be a kamatot, hogy a magyar munkavállalóknak - 13 évvel a rendszerváltozás után - csak az 1/5-ét 1/10-ét fizetik ki munkabérként, mint amennyit például a francia, a holland, a német vagy a portugál munkavállaló kap.

Mivel ez a rendkívül fontos kérdés immár negyedszer kimaradt a választási küzdelemből, ezért csak látszólag a bal- és a jobboldal harca zajlott le a legutóbbi parlamenti választásokon. Valójában a magyar érdek birkózott a nemzetközi pénzhatalom és hazai kiszolgálóinak az érdekeivel, úgy, hogy az igazi magyar sorskérdések el sem hangozhattak. Amíg a magyar állampolgároknak évente át kell adniuk mintegy 8 milliárd eurónyi összeget (vagyis 2000 milliárd forintot) hozam, adósságtörlesztés és kamatfizetés formájában a nemzetközi pénzvilágnak, addig tulajdonképpen egyik parlamenti választás sem tud változtatni a rendszerváltás veszteseinek a helyzetén.

Kimaradt a választási kampány témáiból a Magyar Nemzeti Bank adósságcserének nevezett konszolidációja 1997-ben, amely 3,5 ezermilliárd forintjába került a magyar költségvetésnek. Az MNB, amely jogilag a magyar állam tulajdona, költségvetési szerv, s a magyar állam, mint tulajdonos biztosítja működésének a feltételeit. Az MNB tehát, mint költségvetésből fenntartott intézmény, mindenkivel szemben lehet független, csak 100%-os tulajdonosával és eltartójával, a magyar állammal szemben nem. Ennek ellenére a MNB-ről szóló 1991. évi / LX. tv. lehetővé teszi, hogy a központi bank teljesen független tevékenységet folytasson. A pénzkibocsátásra kamat- és árfolyam-szabályozásra, hitelfelvételre, devizatartalék-képzésére vonatkozó monetáris döntéseibe még tulajdonosa, a magyar állam sem szólhat bele. Miért? Azért, mert az állam ezt önként és ellenszolgáltatás nélkül szigorúan megtiltotta önmagának. Vajon miért tiltotta meg? Azért, mert a nemzetközi pénzvilág - rejtett, informális hálózatán keresztül - ezt kikényszerítette tőle. Az Állami Számvevőszék is csak ügyviteli szempontból ellenőrizheti az MNB-t. Ezért az MNB olyan függetlenné vált saját tulajdonosától, hogy valósággal államot képez az államban. Már arról is jelentek meg szaktanulmányok, hogy külön "központi banki államhatalmi ágazatról" is rendelkezni kellene az Alkotmányban.

Az MNB, mint központi bank, amely egyedül illetékes a monetáris-politikai döntések meghozatalában, elvileg nem lehet veszteséges, mert ha mégis képződnének veszteségei, akkor azt tulajdonosa, a magyar állam, minden további nélkül kiegyenlíti neki. Igaz, az állam nevében eljáró kormány megkérdezhetné az MNB vezetését a veszteségek okairól, de ezt a jogát nem gyakorolja, mivel a pénzoligarchia kívánságára e jogának a gyakorlásáról önként lemondott. Ezért nincs tudomásunk arról, hogy 1990 óta az MNB vezetői közül bárkit is felelősségre vontak volna, pedig a Nemzeti Bank tevékenysége során sokmilliárdos veszteségek keletkeztek, amelyek megkárosították a magyar költségvetést. A mai napig nincs feltárva, hogy az MNB 1994-től kezdődően miért kezdett egyre gyorsuló ütemben és egyre nagyobb mértékben "veszteségessé" válni.

Az MNB-nek devizagazdálkodási feladatkörében joga van hiteleket felvenni külföldön. Erre elsősorban a végérvényesen csődbejutott és eladósított magyar állam adósság-törlesztései, elsősorban a kamatok fizetése miatt van szükség. Az MNB devizában veszi fel a hiteleket, majd forintban tovább a magyar államnak, amelynek ezért - könyvelésileg - forintban keletkezik visszafizetési kötelezettsége központi bankja felé. A felvétel és a visszafizetés közötti deviza-árkülönbözetből keletkezett tartozást elkülönített tételként vezették és vezetik az MNB könyveiben. Mivel itt az államnak saját maga felé fennálló tartozásáról volt és van szó, könnyű belátni, hogy ez nem igazi adósság és önmagának senki se fizet kamatot a saját tartozásáért.

A Horn-kormány idején az infláció és a folyamatos csúszó-leértékelés miatt a forint gyorsabban veszített értékéből, mint a dollár, a márka vagy a jen. Ezért az év elején devizában felvett hitelek forintban nyilvántartott ellenértéke nagyobb összeget tett ki a decemberi visszafizetéskor. Az MNB-nek tehát az inflálódott forintból nagyobb összeget kellett a költségvetéstől kapnia, hogy a visszafizetéskor ugyanazt a deviza összeget megfizethesse a külföldi hitelezőknek. Ha ez nem így történik, akkor könyvelés-technikailag - vagyis csak látszólag - az MNB veszteséget szenved, hiszen nem az emelkedett forintösszeget kapja a költségvetéstől.

Az MNB ezt az árfolyam-különbözetet - Fekete János korábbi nemzeti banki elnök-helyettes javaslatára - nulla kamatozású számlán, külön tartotta nyilván. Noha ez az összeg nem volt igazi adósság, mégis évről-évre rendezni kellett könyvelési és költségvetési szempontból. Ennek egyik módja volt, hogy az állam a központi bank szokásos év végi elszámolásakor tudomásul vette, hogy az adott évben az MNB nyilvántartásában látszólagos vesztesége képződött, amiért a központi bankot nem terheli felelősség. Az állam, mint tulajdonos elengedte magának ezt a tartozást, s egyszerű államigazgatási aktussal jóváírta. A hiánynak senkire nem volt negatív következménye és a kérdés rendeződött.

Egy másik megoldás az volt, amikor az árfolyam-különbözetet ténylegesen azok fizették meg, akik a devizahitelből részesültek. Ebben az esetben a hitel kedvezményezettjei a névleg megemelkedett forint ellenértéket fizették vissza a törlesztéskor az MNB-nek. Kialakult még egy harmadik módszer is, amely az első kettőnek valamilyen kombinációja volt.

Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert ezt az árfolyam-különbözetből keletkezett fiktív adósságot - 2023 milliárd forintot - Medgyessy Péter, a Horn-kormány pénzügyminisztere és Surányi György az MNB akkori elnöke 1997-ben piaci kamatozású tényleges deviza-adóssággá minősítette át, és megterhelte vele a költségvetést. Az árfolyam-különbözet elszámolására 1997-ig az állam kamatmentesen kapott forinthiteleket az MNB-től. Törlesztéskor a hitelfelvétel idején nyilvántartott forint-ellenértéket térítette meg. Ebben a megoldási módban a forint leértékelése miatt megnövekedett forint-ellenértéket figyelmen kívül hagyták. A felvétel és a törlesztés időpontjában fennálló árfolyamkülönbség fedezetlenül maradt. De az MNB év végi elszámolásakor a hitelfelvevő állam, mint már utaltunk rá, tudomásul vette, hogy ez a fedezetlen összeg az ő adóssága. És ezt ugyanezen állam, de már mint az MNB tulajdonosa, elengedte saját magának. E hiánynak nevezett árfolyam-növekmény tehát senkinek semmiféle hátrányt nem okozott. Senki nem járt rosszul, az MNB sem. (A témáról lásd bővebben Nagy Pongrácz: "Mindenkinek: A rendszerváltás gazdaságpolitikája" CET Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 2001. / 107-112. oldalig)

Vajon miért kellett ezt az éveken keresztül jól működő elszámolási módot 1997-ben hirtelen megváltoztatni. Az egyik megalapozott feltevés az, hogy pontosan a kár és veszteség hiánya miatt. Ugyanis az államot sújtó kár és veszteség valakiknek a pénzügyi elit körében jövedelmező járadékot és nyereséget jelent. Az MNB, mint a magyar állam tulajdona, nem független a költségvetéstől, amelynek minden év végén köteles elszámolni. Ha az MNB-nek többlete van, azt befizeti az államkasszába, ha vesztesége van, azt az állam megtéríti a részére. A központi bank azonban a rábízott állami pénzekkel - év közben - teljesen függetlenül gazdálkodik, és minden érdemi ellenőrzés kizárásával, azt tesz, amit jónak lát.

1997-ben kiderült, hogy az eddigi elszámolási mód, nem felel meg az Európai Unióban szokásos gyakorlatnak. Elhangzott az az igény, hogy áttekinthetőbb elszámolási módra van szükség a költségvetés és az MNB között. Az MNB az Európai Unió felé elismerte, hogy több fontos követelményben tevékenysége nem felel meg az európai normáknak. A Horn-kormány ennek ellenére nem módosította az EU által kifogásolt rendelkezéseket. Ez tette lehetővé, hogy 1997-ben az MNB könyveiben 2023 milliárd nominális - azaz csak könyvelésileg létező - ál-veszteség jöjjön létre. Surányi MNB elnök azt állította, hogy ez az összeg deviza árfolyam-különbözetből halmozódott fel és az adósság tényleges adóssággá való átminősítésével nem éri veszteség az adófizetőket, mert amit év elején kap az MNB a költségvetésből, azt az év végén visszafizeti. Tény azonban az, hogy az MNB még egyszer sem fizette vissza azt a költségvetésnek, amit attól az év elején kapott. Ez a mintegy évi 200 milliárd forintot kitevő összeg mindig eltűnt az MNB könyveiben, valahogy "elpárolgott" a gazdálkodása során.

Az Állami Számvevőszék 1997-ben nem tudta kideríteni, hogy miből állt össze ez 2023 milliárdos jegybanki adósság, noha többször is próbálkozott érdemi vizsgálat lefolytatásával az MNB-nél. Az ÁSZ arra hivatkozott, hogy joga van arra, hogy ezt a vizsgálatot lefolytassa, mivel az MNB működése alapvetően befolyásolja a költségvetést. Az érdemi vizsgálatot azonban a Horn-kormány nem engedélyezte és az Orbán-kormány sem folytatta le. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök megkísérelte rendezni ezt a kérdést, a nemzetközi pénzvilág és hazai képviselete óriási nyomást gyakorolt rá. Ezután elállt szándékától.

A lakosság a mai napig sem tudja, hogy miből jött létre az a 2023 milliárd forintos "nullás állomány", amelyet aztán piaci-kamatozású valódi adóssággá átminősítve a költségvetésre, azaz az adófizető polgárokra terheltek. Több adat is utal arra, hogy a pénzügyi hatalom által tudatosan előállított álveszteségekből, veszteségesre kifuttatott ügyletek külföldi partnereknél felejtett végeredményéből, a bécsi CW Bank rossz hiteleiből, a nevadai kaszinóból és pénzügyi csalásokból felhalmozódott veszteségekről van szó. Az így előállott veszteség összegszerűségében elérhette az MNB deviza-árkülönbözetből keletkező és nullás állományként nyilvántartott ún. hiányát. Valójában azonban a központi bank hibás működése során keletkezett károkból - elgazdálkodott, elfolyatott közpénzekből - származó veszteségekről volt és van szó, amelyeket a banktitok mögé bújt illetékesek, a magyar költségvetéssel, azaz a magyar állampolgárokkal fizettetnek meg. A rossz csengésű bankkonszolidáció helyett azért nevezte el ezt Medgyessy Péter és Surányi György adósságcserének, mert ez a szó homályos jelentésű és könnyebb manipulálni vele a közvéleményt.

Ha ez a kérdés választási téma lehetett volna, akkor olyan képviselőket választhattak volna a választópolgárok, akik kötelezettséget vállaltak volna e könyvelési tranzakcióval elvett 3,5 ezer milliárd forint visszaszerzésére. Mivel azonban ez nem volt a választási harc témája, így ma sem tudjuk hogyan növekedett 2023 milliárdra az állítólagos deviza-árkülönbözet. Azt sem tudjuk miért kellett azon az elszámolási gyakorlaton változtatni, hogy a deviza-árkülönbözet címén nyilvántartott névleges adósságát az állam mindig leírta önmagának. Miért nem írhatta le 1997-ben és azt követően is az állam a saját tartozását saját magának? És mekkora volt ténylegesen a deviza-árkülönbözet? Az MNB vajon milyen egyéb adósságát számolta még hozzá ehhez az összeghez?

A korrupció ellen harcot indító, és az ún. jóléti-rendszerváltást hirdető MSZP-SZDSZ kormánynak haladéktalanul ki kellene vizsgálnia ezt az ügyletet, és vissza kellene térnie az 1997-ig folytatott elszámolási gyakorlathoz. Az adófizető polgárok így visszakaphatnák a Horn-kormány által a pénzvilágnak átjátszott adó milliárdjaikat. Ebből a 3,5 ezer milliárd forintból nemcsak az egészségügy és az oktatásügy rendbetételére jutna, de a nyugdíjakat is végleg a kétszeresére lehetne felemelni, és nem kellene morzsákkal jutalmazni azokat, akik - tájékozatlanok lévén - fillérekért is odaadták szavazataikat. Ezt a 3,5 ezer milliárd forintot ugyanolyan intézkedéssel vissza lehetne adni a költségvetésnek és az adófizető polgároknak, ahogyan elvették tőlük.

Ezek mind sokkal lényegesebb kérdések, mint azok a személyeskedéssé fajult viták, amelyek a választási kampányt jellemezték.

A közhiedelemmel ellentétben a számok azt mutatják, hogy Magyarország támogatja gazdaságilag és pénzügyileg az Európai Uniót, és nem fordítva. Magyarország 1990-re érte el azt, hogy az ipari termékek terén fejlődő országként kezeljék, vagyis a magyar ipari termékekre az Európai Unió tagországai, valamint az Egyesült Államok és Kanada nem vetettek ki vámot. Magyarország azonban megvámolhatta az ezekből az országokból származó ipari termékeket. Ennek az elbírálásnak az volt az alapja, hogy a gazdasági fejlettség szintje hazánkban jóval alacsonyabb volt, mint az említett országokban. Ez a különbség az elmúlt 12 év során tovább növekedett, ugyanis Magyarország bruttó hazai összterméke csak 2000-ben érte el az 1990 évi szintet, tehát gazdasági fejlettsége 2000-ben is még 10 évvel elmaradt a fejlett ipari országokéhoz képest.

Az Európai Unió a csatlakozás egyik feltételeként szabta, hogy Magyarországnak meg kell szüntetnie az Európai Unióból származó ipari termékekre kivetett vámot és 2001-től már nem vethet ki olyan vámot, mintha Magyarország gazdaságilag már egyenlő szinten lenne az EU-val. Az elbírálás annak ellenére lett egyenlő, hogy a gazdasági fejlettség szintje közötti különbség az elmúlt 10 év során tovább növekedett. Ráadásul az Unióba történő belépés időpontját Brüsszel egyre távolabbra tolta, s így az előnyökért cserébe nem kell a központi alapokból támogatást nyújtania Magyarországnak.

Tovább rontja a helyzetet, hogy az EU-val történt megállapodás alapján Magyarország köteles vámot kivetni az egykori Szovjetunió utódállamaiból származó - főleg nyersanyagokból álló - importjára. Ez önmagában még előnyös is lehetne, mert a vámok a magyar költségvetés bevételét növelnék. A valóságban azonban az Európai Unió-beli cégek különféle pénzügyi műveletekkel elérték, hogy az áru többnyire az Európai Unióból származó áruként - például osztrák kereskedőkön keresztül - érkezik hazánkba. Ezzel az ún. közvetítői kereskedelemmel, amit az utóbbi években dinamikusan növeltek, az uniós országok cégei gyakorlatilag elvették Magyarország fejlődő-országbeli és az egykori KGST-hez tartozó országokban meglévő piacainak a jelentős részét. Az onnan érkező termékek most az uniós országok vállalatain keresztül - gyakran hosszabb utat megtéve - kerülnek a magyar piacra, jelentős többletköltséget és környezeti terhelést okozva. Jól példázza ezt az orosz földgáz importja, amelynek egy része Szlovákián és Ausztrián keresztül - azaz körbeszállítva - Nyugatról érkezik hazánkba, s az ellenértéket az orosz fél osztrák árukban kapja meg.

Az EU országokból származó import összege az 1994-es évi szinthez viszonyítva 1995 és 2000 között 8,3 milliárd euróval csökkent. Tehát ilyen összegű költségvetési bevételtől estünk el az említett időszakban. Ezt a kiesett bevételt a hazai gazdaság és lakosság terhelésével (adók, járulékok növelésével; juttatások elvonásával) kellett folyamatosan ellentételezni s így az import versenyképessége nagyjából kétszeresével, egyedül 2000-ben 3,2 milliárd euróval, azaz 800 milliárd forinttal javult a hazai termeléssel szemben. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország munkaképes lakosságának a foglalkoztatottsága mélypontra került és jelenleg is ott van.

Magyarország jelentős támogatást nyújtott az EU-nak a délszláv háború során, mert a bevezetett embargó, valamint a háború - Jugoszlávián kívül - Magyarországot sújtotta a legnagyobb mértékben. A károk felmérésére több becslés is történt. Az eredmények középértéke 3 milliárd eurót tesz ki. Az embargó bevezetését az EU országok követelték és szóban megígérték, hogy majd kártalanítják érte Magyarországot. Erre azonban a mai napig nem tértek vissza.

A magyar Országgyűlés 1991-ben törvényt fogadott el arról, hogy a külföldi tehergépjárművekre tonna-kilométerenként 3 forintos díjat kell kivetni. Az EU erőteljes nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy saját fuvarozói mentességet élvezzenek a díj alól, illetve az EU-val kapcsolatos közúti áruszállítás is mentesüljön alóla. A magyar kormány engedett az EU követelésnek, és jelenleg már a hazánkban közlekedő külföldi tehergépjárművek 95%-a nem fizeti ezt a díjat. Az EU annak idején ellentételezésként írásban megígérte, hogy a díjat a forint/ECU árfolyam változásának megfelelően reálértékben szinten tarthatjuk, de az EU további nyomás-gyakorlása következtében ez sem következett be. Sőt 2001-ben olyan megállapodást kellett aláírnunk, ami még tovább növelte a kedvezmények mértékét. Ennek eredményeképpen 1992 és 2001 között a külföldi kamionok összesen 2,7 milliárd euró úthasználati díj megfizetésétől mentesültek. Az a kár viszont, amit Magyarország környezetében és infrastruktúrájában okoztak, ennél az összegnél lényegesen nagyobb.

Arra a kérdésre, hogy a magyar közúti fuvarozók kapnak e kedvezményeket az EU országaiban, a válasz az, hogy igen. Az így nyújtott kedvezmény azonban, a felét sem teszi ki annak, amit a külföldiek kapnak Magyarországon. Legutóbb az Európai Unió arra kötelezett bennünket, hogy országos közútjainkon a megengedett tengelyterhelést a jelenlegi 10 tonnáról 11,5 tonnára emeljük fel. Ez az intézkedés a magyar adófizetőknek további 300 milliárd forintjába kerül majd. Csak a közúton közlekedők töredékének az érdekeit szolgálja, és ezen belül is elsősorban az Európai Unió-beli fuvarozókét. Ezek a kedvezmények az Európai Uniós országok számára biztosítják a keleti piacok könnyebb megszerzését és a nagyobb külkereskedelmi hasznot. Ha számításba vesszük, hogy Magyarország az PHARE és az ISPA program keretében kapott az Európai Uniótól 1991 és 2001 között mintegy 1 milliárd euróra tehető támogatást, akkor világosan kitűnik, hogy mennyivel előnyösebb máris az Európai Unió számára a Magyarországgal fennálló gazdasági és kereskedelmi kapcsolat, vagy másképpen megfogalmazva: mennyire hátrányos Magyarország számára - a jelenlegi szabályozás miatt - az Európai Unióval folytatott kereskedelmi és gazdasági kapcsolata.

Évi 2 milliárd euró támogatást. Ez azonban éppen csak annyi, amennyi a külkereskedelmi hiányunk a rendszerváltás óta. Tehát pontosan annyit adnak, amennyiből kifizethetjük azoknak a cikkeknek az importját, amelyeket Magyarországon is előállíthatnánk, ha a multinacionális cégek nem a magyar munkavállalók rovására erőszakolnák ki nyugati üzemeik foglalkoztatását. Ezen túlmenően jelentős összegű profitot is kivisznek az országból. Tavaly 1,6 milliárd euróra rúgott ez az összeg a magyarországi befektetéseik után.

Először is termőföldjeink minél előbbi legalizált szabad felvásárlását. Azt kívánja, hogy 1 millió hektár termőföldet vonjunk ki a termelésből. Ragaszkodik ahhoz, hogy a magyar vállalkozások teljesen kiszolgáltatottak legyenek a jóval erősebb multinacionális cégek konkurenciájának. Ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország lemondjon az önálló alkotmányozás jogáról, szüntesse meg - jelentős mértékben - saját jogszabályainak a megalkotását, és vegye át az Európai Unió jogszabályait, amelyek máris 90 000 ezer oldalt tesznek ki. Az Európai Unió szorgalmazza a nyugati árak átvételét, de úgy, hogy a nyugati szintű bérek és jövedelmek nincsenek garantálva. Ezen túlmenően, ahhoz is ragaszkodik az Európai Unió, hogy Magyarország a bruttó hazai össztermékének az 1,27%-át, amely a jelenlegi költségvetés szerinti 12 530 milliárd forintra rugó hazai össztermék összegét véve 159 milliárd forintot tesz ki, befizesse az Európai Unió központi kasszájába.

Először is elhallgatják, hogy az Európai Unióban felszámolták a jóléti államot és a szociális piacgazdaságot. Az Európai Unióban az elmúlt 15 év során áttértek a termelőgazdaság elsőségén nyugvó közgazdaságról a spekulációnak elsőbbséget nyújtó pénzgazdálkodásra. A kamatkapitalizmusnak ez a rendszere maximális mértékben eladósította az Európai Unió valamennyi államát, eladósította az Európai Unióban működő vállalatokat és egyre nő a lakosság eladósodása is.

A jelenlegi Európai Unió folyamatosan bontja le a szociális intézményrendszer hálóját és egyre kevesebb szociális támogatást nyújt lakóinak. Egyre drágul az egészségügyi ellátás és csökkenek a nyugdíjak is. Mivel a pénzrendszer irányítása az egyes tagállamok központi bankjaitól átkerült az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjához, ezért sem az egyes tagállamok kormányai és parlamentjei, sem az Európai Unió parlamentje, illetve kormányának feladatkörét ellátó Bizottsága, nem gyakorol ellenőrzést a közös pénz, az euró felett. Valamennyi monetáris hatalmi-jogosítvány átkerült a teljesen független és ellenőrzés nélkülivé vált intézményhez, az Európai Unió Központi Bankjához.

Ma már csak az Európai Unió Központi Bankja bocsáthat ki pénzt, szabályozhatja a forgalomban lévő pénz mennyiségét, határozhatja meg a kamatlábat és az euró átváltási arányát a többi valutához, elsősorban a dollárhoz, a fonthoz és a yenhez. Mindennek az a következménye, hogy nem lehetséges az Európai Unió szintjén olyan gazdasági programokat elindítani, amelyek új kibocsátású, alacsony kamatozású közhitelekből lennének finanszírozva, és amelyek úgy segítenék elő a gazdasági növekedést, hogy a folyamatokat elindító hitelek beáramlása a reál-gazdaságba nem okozna inflációt. Ha ugyanis a gazdasági program végén előálló áru- és szolgáltatás-növekedés értéke meghaladja annak a hitelnek a nagyságát, amely ezt a termelőfolyamatot beindította, akkor úgy lehet többletpénzt bevinni a gazdaságba, hogy nincs inflációs következménye.

Csak ilyen alacsony kamatozású közhitellel működtetett gazdasági programokkal lehetne csökkenteni az Európai Unióban a - 15 éve meglévő - 20 milliónyi munkanélküli számát. A tényleges munkanélküliek száma ennek mintegy a duplája, mert számos uniós polgár már végleg lemondott arról, hogy munkát találjon magának. Mivel a monetáris jogok kizárólag egy teljesen független központi bank hatáskörébe mentek át, mind a tagállamok kormányai, mind az EU brüsszeli Bizottsága (kormánya) el van zárva az olcsó közhitelezés lehetőségtől. Ez azt is jelenti: az Unió meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy valaha is megszabaduljon a tömeges munkanélküliségtől, s a vele járó káros gazdasági és társadalmi hatásoktól. A munkanélküli ugyanis nemcsak megélhetését veszíti el, de azt a lehetőségét is, hogy integrálódva a társadalomba, képességeit optimálisan kihasználja és teljes értékű életet éljen.

Az Európai Unió demokráciájával is komoly bajok vannak. Ez az Európai Unió már nem ismeri el sem az "egyenlő bánásmód-elvét", sem a viszonosság gyakorlatát. Ebben az Európai Unióban a monetáris hatalom a frankfurti Európai Központi Bankot valójában birtokló nemzetközi pénzügyi közösséggé, továbbá azé a többezres nagyságúra növekedett központi bürokráciáé, amely az ügyeket intézi Brüsszelben és Strassbourgban. Az Európai Uniónak megvannak a maga demokratikusan választott testületei, mint például a strassbourgi Európa Parlament, de ennek a közvetlenül választott testületnek nincs jogszabály-alkotási jogosultsága, csupán nem kötelező érvényű ajánlásokat fogadhat el. Vagyis a demokratikus hatalomgyakorlás intézménye helyett díszítő ornamens az Európai Unió demokrácia-deficitjének az elfedésére.

Nem mondják meg a magyar polgároknak, hogy az Európai Unióba történő belépés kényszerházasság, mert az Európai Unióból, hasonlóan a Varsói Szerződéshez és a KGST-hez, nem lehet kilépni. A kilépés módozatai nincsenek rendezve az Európai Unió 90 000 oldalt kitevő jogszabály anyagában. Az Európai Unióval tehát az a baj, hogy egyre jobban hasonlít a Szovjetunióhoz, egyre antidemokratikusabb, egyre centralizáltabb és egyre bürokratikusabb. Ezen nem is lehet akkor csodálkozni, ha tudjuk, hogy ugyanaz a háttérhatalom hozta létre és fejlesztette tovább, amelyik annak idején a bolsevikokat is hatalomra segítette Oroszországban azért, hogy kísérletet folytasson a kétpólusú társadalom kialakításával.

Ma még senki sem tudja, hogy milyen alkotmánya lesz az Európai Uniónak és azt sem, hogy milyen reformokat fogadnak el jelenlegi döntéshozói. Így mi magyarok sem tudhatjuk, hogy a még ismeretlen reformok - és ismeretlen alkotmány - megfelelőek lesznek-e nekünk, vagy sem.

Vannak olyan gyakorlati kérdések is, amelyek közvetlenül érintik a magyar munkavállalókat az Unióba való belépésünk esetén. Miből élnek meg például azok a dolgozók, akiknek a munkahelyét még keletebbre viszik el a nyugati befektetők, mert ott majd még kevesebb bért kell fizetniük?

Miből élnek majd meg azok a magyar földművelők, akiket eddig eltartott a termelésből kivonandó 1 millió hektár? Hogyan él meg az "átlag-magyar" a nyugat-európai bér töredékéből, ha egyidejűleg nyugat-európai fogyasztói árakon kell vásárolnia?

Mit kap azért cserébe a magyar társadalom, hogy feladja szuverenitását, azt a jogát, hogy saját alkotmánya legyen, hogy önmaga hozhassa saját törvényeit? Mit kap azért cserébe Magyarország, hogy ismét feladja oly sokáig nélkülözött függetlenségét?

Egy olyan centralizált bürokrácia, amely ma Brüsszelből irányítja az Európai Uniót, nem kényszeríthető arra, hogy felelősséget vállaljon a magyar polgárok jólétéért. A megmaradó magyar kormány pedig itt marad tényleges hatáskör nélkül, mivel mozgási lehetőségét korlátozza az a bizonyos 90 000 oldalt kitevő európai uniós szabálymennyiség.

Mitől demokratikus az Európai Unió? Hogyan érvényesül benne a nép kormányzása a nép által, a népért, ha a legfontosabb pénzügyi, gazdasági és politikai döntéseket a lakosság semmilyen módon nem tudja befolyásolni?

A 2002-es magyar parlamenti választásnak az egyik legfontosabb témája az Európai Unióba történő belépés vagy távolmaradás kérdése kellett volna, hogy legyen. Ez valóban magyar sorskérdés, amely hosszú időkre el fogja dönteni a magyar társadalom, a magyar nép egészének a sorsát. De ezt a fontos kérdést is gondosan távol tartották a választást megelőző közéleti vitáktól.

A NATO tagország Norvégia elutasította, hogy belépjen az Európai Unióba. Az Európa közepén fekvő Svájc kitartott semlegessége mellett, megtagadta, hogy belépjen az Európai Unióba. Dánia az Unió tagja, de azokat az alapvető változásokat, amelyeket az Európai Uniót irányító hatalmi elit hozott, nem fogadta el. Dánia egyaránt elutasította a maastricht-i és nizza-i szerződéseket. A dánok megtartották saját központi bankjukat, saját pénzüket, a dán koronát, és továbbra is dán feltételek szerint lehet dán földet birtokolni. De a dánok még saját dán útlevelükről sem voltak hajlandók lemondani. Az Európai Uniót irányító hatalmi elit egyre-másra szavaztatta a dán lakosságot, de az következetesen kitartott álláspontja mellett. Így Dánia formailag az Unió tagja, gyakorlatilag azonban megtartotta függetlenségét. Melyik földrészen van Dánia, Svájc és Norvégia? Európában van. Hol lesz Magyarország, ha az érdekeit veszélyeztető, vele szemben az egyenlő-elbánás és a viszonosság elvét nyíltan megtagadó, egyre antidemokratikusabbá váló Európai Unióba nem lép be? Európában marad, ott ahol mindig is volt. Csak sokkal előnyösebb helyzetben lesz a vele szemben követelődző Európai Unióval szemben, ha kívül marad, mint ha elfogadja ennek a nyugati-mintájú Szovjetuniónak a diktátumát.

E sorok írója számára ma már ismert, hogy annak idején a NATO körökben mennyire aggódva figyelték, hogy mi lesz a magyarországi népszavazás végeredménye. A NATO-nak ugyanis sokkal nagyobb érdeke fűződött ahhoz, hogy Magyarország csatlakozzon hozzá, mint amilyen haszonnal ez Magyarország számára járt. A balkáni rendezéssel szembenéző NATO-nak geopolitikai okokból rendkívül nagy szüksége volt a régió központi térségében elterülő Magyarországra. Ha az akkori magyar vezetés abból indult volna ki, hogy a NATO-nak jobban kell Magyarország, mint Magyarországnak a NATO, akkor sokkal jobb feltételeket tudott volna kialakítani a belépéshez. Így például elérhette volna, hogy a magyar haderőnek a NATO erőihez való integrálása ne kizárólag Magyarországot terhelje, hanem ezeknek a költségeknek egy jelentős részét a NATO vállalja magára.

A Horn-kormányt - és a mögötte álló politikai pártot - nyomasztotta egykori kommunista múltja és Moszkva-hűsége. Úgy érezte: minden feltétel nélkül kell csatlakoztatnia Magyarországot a NATO-hoz, hogy ezzel is igazolja a Nyugathoz való feltétlen lojalitását. Valójában ez a kommunista múlt biztonsági kockázata, mivel túlkompenzálásra, - szervilis magatartásra - kényszeríti az egykori kommunistából szocialistává átvedlett vezetőket. Alázatosabban kiszolgálják a Nyugat minden kívánságát, mint azok a politikai vezetők, akiknek nincs ilyen múltja, és akik nem akarnak mindenáron szalonképesek lenni a Nyugat jelenlegi vezető köreinél.

Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat illetően hasonló a helyzet, mint a NATO-ba való belépésünkkor volt. Abból a valós helyzetből kellene kiindulnunk, hogy az Európai Uniónak sokkal jobban szüksége van Magyarországra, mint Magyarországnak az Európai Unióra. Ez abból a tényből adódik, hogy az Uniónak bizonyíthatóan sokkal több haszna van Magyarországból, mint amennyi haszna Magyarországnak valaha is lehet az EU-ból. Magyarország alázatos vezetői sajnos előre megadtak az Európai Uniónak minden előnyt és kedvezményt: pénzügyit, gazdaságit, szociálpolitikait, anélkül, hogy ezért megkapták volna a viszonosság és egyenlő elbánás elvén alapuló ellentételezést. A brüsszeli bürokrácia máris gyarmattartóként diktálja a feltételeket a meghódított provincia Magyarországnak, és nyíltan közölte: csak másodrendű szerepre tarthat igényt, ha be is lép az Európai Unióba. Magyarországot külterjes mezőgazdasági művelésre kívánják átállítani, kapitalista nagybirtokrendszerrel és olcsó munkaerővel. Nyíltan közlik vele, hogy nem tarthat igényt a többi Uniós országgal való egyenlő elbánásra. Kezd testet ölteni az a sokak által megfogalmazott félelem, hogy Magyarország csak az Európai Unió hátsó udvarába kerülhet be, lakói pedig másodrendű polgároknak, cselédeknek.

Eljött az ideje annak, hogy Magyarország visszavegye az Európai Uniótól azokat a kedvezményeket, amelyeket valójában nem is lett volna köteles nyújtani addig, amíg nem tagja az Uniónak. Csupán Magyarország vezetőinek túlzott szervilizmusa vitte a magyar társadalmat ebbe a kedvezőtlen helyzetbe. Ha ezt megtenné Magyarország, akkor sokkal kedvezőbb feltételeket tudna kialakítani magának most, és időben is hamarabb kerülhetne be az Európai Unióba. Ma pontosan azért húzzák Magyarország felvételét a brüsszeli illetékesek, mivel amit kaphattak, azt már megkapták. Amíg hazánk nem rendes tag, addig az Európai Unió nem köteles ellentételezést nyújtani neki a központi költségvetéséből. Brüsszel számára tehát előnyös Magyarország felvételének a minél messzebbre való elhalasztása. Ha az Európai Unió csak akkor jutna a magyar kedvezményekhez, ha már Magyarország az Európai Unió tagja, akkor az meggyorsítaná a döcögő tagfelvételi eljárást.

Ha összevetjük az Európai Unióba való belépés előnyeit a hátrányokkal, akkor a hátrányok lényegesen meghaladják az előnyöket. Magyarország katonai biztonságáról nem az Európai Unió, hanem a NATO gondoskodik. Magyarország akkor is európai ország és a NATO tagja marad, ha nem lesz a gyarmattartóként viselkedő Európai Unió lekezelt provinciája. Magyarország, és a magyar állam, a Honfoglalással került Európába. Az Európai Unió nem azonos Európával. Európa létezett akkor is, amikor nem volt Európai Unió, és létezni fog azután is, amikor már nem lesz az Európai Unió, amely máris egy nyugati kiadású Szovjetunióra kezd hasonlítani.

Összefoglalva: Hiányzott a 2002. évi parlamenti választási kampányból: 1. Hogy az eladósítás és a kamatkapitalista magánpénzrendszer bevezetése hasította ketté az országot. 2. Hogy még nem történt meg az elszámolás a privatizált nemzeti vagyon 90%-ával a tényleges tulajdonosok, a magyar állampolgárok felé. 3. Hogy mekkora az ország tényleges eladósodása ma, s ezért milyen adósságterheket kell viselnie? 4. Hogy miként hajtottak végre adósságcserének nevezett újabb bankkonszolidációt 1997-ben, amely 3500 milliárd forinttal terhelte meg a költségvetést? 5. S végül hiányzott az is, hogy milyen súlyos hátrányokkal és mily csekély előnnyel járna az Európai Unióhoz való csatlakozás.

Amikor e sorok írója a Közép-Európai Egyetemen tartott konferencián felvetette, hogy a szembenálló felek ezúttal is mellőzték a valódi magyar sorskérdések megvitatatását a választási kampány során, és utalt a fent részletesen kifejtett problémákra, naivul azt hitte, hogy a konferencia vezetői erre valamilyen választ fognak adni. A választási kampánystratégiákhoz tartozónak vélte, hogy a demokratikus közélet e fontos fórumán ne másod- és harmadrendű kérdések körül folyjék a vita, hanem a társadalom szükségleteit, érdekeit és értékeit érintő legfontosabb kérdésekről. A választási kampányban azért uralkodott el a személyeskedés, mert a szembenálló felek mellőzték a valóban fontos kérdések felvetését. A konferencia szervezői és a vitát irányító szakemberek azonban nem válaszoltak a felvetett kérdésekre. Vajon miért nem?

A Magyarországon is bevezetett létező demokrácia bukott rendszer, mert tartalmilag a diktatúra egyik változatának, azaz demokratikus formákat és eljárásokat is használó diktatúrának - demokratúrának - bizonyult. A demokratúra kívül demokrácia, belül pedig diktatúra. A magyar társadalom által kipróbált és megtapasztalt létező demokrácia azért bizonyult demokratúrának a valóságban, mert a szervezett magánhatalom uralmi formájaként lehetővé tette a nemzetközi pénzvagyonos réteg és hazai kiszolgálói számára a szabadsággal való visszaélés szinte korlátlan szabadságát. (A társadalom csődbejuttatásának, eladósításának és a közvagyon privatizációs kiárusításának a tényei ezt kellően bizonyítják.) E rendszer meghonosítói - a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőség teljes felszámolásával - az eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeket vezették be hazánkban. Ugyanilyen szélsőséges vagyoni- és pénzügyi viszonyokat hozott létre a nemzetközi pénzügyi közösség - a pénzrendszer és a multinacionális cégek tulajdonosa - a többi demokratikusnak nevezett országban és világszinten is a kamatkapitalizmus, valamint a szabad kereskedelem globalizálásával. Ez tehát a létező demokrácia a gyakorlatban nálunk és a nagyvilágban.

Az elméleti demokrácia pedig - mint a közjóra és az igazságos társadalomra vonatkozó idealista elképzelések, mint az elvont lehetőségek, erkölcsi elvárások és normatív igények, mint a szükségszerűségek és valószínűségek többé-kevésbé tudományosan végig gondolt eszmerendszere - utópiának, kívánatos, de megvalósíthatatlan vágyálomnak bizonyult. E vonzó elmélet gyakorlati kudarcának legfőbb oka, hogy megvalósítói fokozatosan feladták a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőség folyamatos megújítását, végül teljesen lemondtak arról, hogy az elméleti demokráciának ezt az alapkövetelményét a valóságba is átültessék.

A megvalósult reál-demokrácia (a demosz, a nép uralma) szószerinti jelentésével ellentétben a pénzvagyonos réteg - egy elenyésző kisebbség - szervezett magánhatalma. A befektető és korporációs elit öröklődő vagyonára támaszkodva autokratikusan, sőt diktatórikusan uralkodik a formális egyenlőség kulisszái mögött. A demokrácia megvalósult formái ezért nem érdemlik meg a piedesztálra emelést, azt a megszentelt státuszt, amelyben haszonélvezőik akaratából a függőhelyzetű tömegtájékoztatás és a hivatalos tudományosság képviselőitől részesülnek. A létező demokrácia egyáltalán nem a kormányzás optimális rendszere, és globális szinten való elterjedése sokkal inkább pénzügyi-gazdasági és fegyveres erőszaknak tudható be, mint erkölcsi felsőbbrendűségének. A XXI. század kezdetén a létező demokrácia olyan ideológiává és társadalmi gyakorlattá alakult, amely katonai erőszak nélkül már nem tarthatna igényt arra, hogy valóságos társadalmi és kormányzati rendszer legyen.

A liberalizmus eredetileg a minden egyes embert megillető emberi jogokat és politikai szabadságjogokat jelentette, amelyek csak a demokrácia társadalmi-politikai rendszerében érvényesülhetnek. Ezért a demokrácia és a liberalizmus kezdettől fogva összefonódott. De ahogyan a mindenegyes embert megillető egyéni és közösségi szabadságjogok, köztük a gazdasági esélyegyenlőséget biztosító jogok, a létező demokrácia körülményei közepette átalakultak a pénzvagyonos és korporációs réteg korlátlan gazdagodását biztosító előjogokká, ugyanúgy a liberális demokrácia is átalakult a fináncoligarchia szervezett magánhatalmát biztosító formális demokráciává. A vállalkozói szabadságon és gazdasági esélyegyenlőségen alapuló szabadverseny, a piac, vagy piacgazdaság pedig a pénzrendszert kisajátító - és azt a saját magán-monopóliumaként működtető - nemzetközi pénzügyi közösség uralma alá került. Ma már csak a pénzmonopolista elit érdekeit szolgáló verseny létezik és ez értendő a piac, vagy piacgazdaság elnevezés alatt. A gazdasági hatalom monopolizálódásával a politikai hatalom is egy szűk elit kezében összpontosult, amelyet a létező demokrácia formális játékszabályai szerint - elsősorban a szervezett pénzhatalom és a korporációk érdekében - működtet. A továbbiakban a létező demokrácia alatt az önmaga lényegét fokozatosan megtagadó "megvalósult liberalizmus" reál-demokráciáját, "demokratikus" diktatúráját, a demokratúrát értjük.

Az 1989-es rendszerváltás idején unos-untig idézték - közhellyé koptatva - Churchill-nek azt az állítólagos kijelentését, hogy "a demokrácia a legrosszabb rendszer, kivéve az összes többit". Ezt úgy pontosíthatjuk, hogy a megvalósult alibi-demokrácia valóban az egyik lehető legigazságtalanabb és legkártékonyabb társadalmi berendezkedés, de a brit politikus tévedett, mert van nála jobb rendszer: ez pedig a pénzügyi-gazdasági esélyegyenlőségre épülő - azt folyamatosan megújító - társadalmi-politikai önrendelkezés, amelyben az alulról jövő ellenőrzés nem teszi lehetővé, hogy a szervezett közhatalom, azaz az állam diktatúrája helyébe a szervezett magánhatalom uralma, a pénzviszonyok arctalan diktatúrája lépjen. A szervezett magánhatalom a pénzrendszert kisajátító finánctőke és a tulajdonában lévő multinacionális korporációk pénzügyi-gazdasági hatalmát jelenti, amely kizárólag a profit szempontokat követi, s mivel monopolizálja a gazdaságot, ezért eredendően antidemokratikus. A nép uralma a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló, az esélyegyenlőséget nemzedékenként megújító önrendelkező társadalom, amelyben a polgár az uralkodó elit szolgálatában álló manipuláló közvetítések és pártgépezeti torzítások nélkül - közvetlenül - dönthet minden általa fontosnak ítélt kérdésben. Erre az elektronikus világháló már technikai lehetőséget biztosít. Valójában ez lenne a demos, a nép uralma, de mivel ezt a fogalmat már lekötötték az alibi-demokrácia, vagyis a szervezett magánhatalom álcázott diktatúrájának - a demokratúrának - a megjelölésére, ezért a valódi népuralom számára ma már más elnevezést kell használni. Ez az új megjelölés a gazdasági esélyegyenlőséget folyamatosan megújító önrendelkező társadalom. Ebben csak azok a vagyoni és társadalmi különbségek részesülnek védelemben, amelyek az egyes polgárok személyes teljesítményén alapulnak. Aki többet nyújt, annak többletteljesítménye arányában jusson több vagyon és hatalom. Az önrendelkező társadalomban csak ezek a vagyoni és státuszbeli különbségek legitimek.

A liberális demokrácia eddig megvalósult változataiban képtelen volt megszüntetni a társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőtlenséget, pedig a demokrácia, mint eszmerendszer, a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavával indult világtörténelmi hódító útjára. A szabadság az erőseknek kedvez, és lehetővé teszi az emberek megkülönböztetését képességeik és teljesítményük szerint. Az egyenlőség a gyengéknek kedvez, mert megvédelmezi azok érdekeit és értékeit - biztosítva alapvető szükségleteik kielégítését, - akik az erősekkel való versenyben alulmaradnának. A helyesen értelmezett egyenlőség a társadalmi felelősséggel párosult szabadság, mert elejét veszi annak, hogy az erősek hozzájussanak a szabadsággal való visszaélés korlátlan szabadosságához, és azt is megakadályozza, hogy az erősek elnyomják - pénzügyileg kifosszák - a gyengéket. Az egyenlőség ennyiben a szabadság korlátozása. Szabadság nélkül nincs előrehaladás a társadalomban, egyenlőség nélkül pedig nincs társadalmi igazságosság. A kettő közötti optimális viszony kialakításához viszont szükség van a testvériségre, a társadalmi szolidaritásra, arra, hogy az ember igénybe vegye legmagasabb rendű, önmagán is túlmutató képességeit, amelynek révén meg tudja találni a helyes arányt az erősek szabadsága és a gyengék védelmét szolgáló egyenlőség között. Mindebből következik, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség csak együtt válhat egy harmonikus társadalmi rend célkitűzésévé. Ha a három közül bármelyiket elhagyjuk, kiegyensúlyozatlan és igazságtalan társadalmi rend jön létre.

A három követelménynek együttesen kell meglennie. Egy autó, hacsak motorja van, de fékberendezése nincs (vagy az gyenge), akkor életveszélyes, állandóan karambolozik. Vagyis az erőseket nem korlátozó társadalom az erősek önkényéhez, diktatúrához vezet. A motor nélküli, vagy gyenge motorral rendelkező autó, amelynek csak fékberendezése van, viszont nem alkalmas a közlekedésre. Vagyis a kierőszakolt egyenlősdire épülő társadalom mozgásképtelen, stagnálásra van ítélve. A társadalom harmonikus működéséhez a fejlődést segítő szabadságra (motorra) és a társadalmi felelősséget, igazságosságot érvényesítő egyenlőségre (fékberendezésre) egyformán szükség van. De a testvériség követelménye sem mellőzhető. Ez a jó autóvezetőt jelenti, aki megtalálja megfelelő arányokat, az optimális összhangot a motor és a fékberendezés működése, az útrendszer és az úti cél között. A létező demokrácia minden eddigi formája azért bukott meg, mert képtelen volt a gazdasági-pénzügyi esélyegyenlőséget biztosítani minden egyes ember számára, azaz fékberendezés nélküli járművé vált.

A gazdasági esélyegyenlőség mellőzése (fokozatos felszámolása), megakadályozta, hogy a létező demokráciában biztosítva legyen minden ember optimális fejlődése. Ehhez Földünk egészén az egy személyre és egy négyzetkilométerre eső energia- és élelmiszertermelés optimális arányaira, a mindenegyes ember javát szolgáló erőforrások fenntarthatóságára - és nem az állandó növekedésre - van szükség. Az emberiség létfeltételeit és a bioszféra egyensúlyát biztosító természeti- és humánerőforrások megőrzésére kell törekedni az úgynevezett "fenntartható növekedés" hajszolása helyett. Ez az un. "fenntartható növekedés" is vég nélküli, és valójában nem fenntartható. Be kell végre látnunk, hogy nem lehetséges a végtelen növekedés véges földgolyónkon. A rákdaganathoz hasonló beteges növekedési kényszert a pénzrendszerbe feleslegesen beiktatott kamatos-kamat mechanizmus kényszeríti ki a reálgazdaságból. A szabad kereskedelem mai globális rendszerében a termelés azért folyik, hogy a pénzzel még több pénzt lehessen előállítani a gazdasági és kereskedelmi tevékenység közbeiktatásával. A pénzvagyon felhalmozásának pedig nincs felső határa. A fenntartható jelző valójában azt jelenti, hogy a pénzgazdaságban folyó tevékenységnek folyamatosan biztosítania kell a pénzvagyonosok számára a minden kockázat- és felelősségvállalás nélkül - pusztán az időmúlás alapján - járó kamathozamot. A kamatközpontú pénzgazdasággal ellentétben az igazi közgazdaság az emberi szükségletekre termel. Ezek a szükségletek természeti törvényeken alapulnak és végesek. Ezért a valódi közgazdaság lehetővé teszi a természeti és humán erőforrások optimális fenntarthatóságát, a pótolhatatlan nyersanyagok megőrzését, a természeti környezet megóvását, és az emberiség megszabadítását a pusztító növekedési kényszertől.

A létező demokrácia legnagyobb hibája, hogy nem volt képes megszüntetni a társadalmi egyenlőtlenséget, s ez nem átmeneti fogyatékossága, hanem állandó és strukturális tulajdonsága. Tagadhatatlan, hogy valamennyi létező demokrácia lényegesen növelte a jövedelmi, a vagyonelosztási és a társadalmi státuszbeli különbségeket. Ma sem mutatkozik semmi jele annak, hogy a létező demokrácia a jövőben képes lenne csökkenteni vagy felszámolni őket. Az Egyesült Államokban például a legalacsonyabb jövedelmek, amelyek éppenhogy biztosítják a megélhetést, már több évtizede stagnálnak. Ugyanakkor a legmagasabb jövedelmi csoportok sajátítják ki maguknak a gazdasági növekedés teljes hasznát. Magyarországon a rendszerváltás óta a legalacsonyabb jövedelmű 10 százalék és a legmagasabb jövedelmű 10 százalék közötti különbség a 9-szeresére növekedett. A demokráciával foglalkozó legtöbb elmélet mellőzi azt a tényt, hogy a társadalmi egyenlőtlenség bizonyos formái a létező demokrácia lényegi sajátosságai. Egy száz szavazóból álló képzeletbeli demokráciában az 51 szavazóból álló többség kisajátíthatja a 49 szavazóból álló kisebbség vagyonát. A többség ezt a vagyont el is oszthatja maga között. Ha viszont a választás napján egy szavazó beteg, akkor ez a többség elveszítheti ezt a jogát. Ha a többség mondjuk 62-ből áll, akkor már kevesebb vagyont vonhat magához, s egy 99 főből álló többség már csak egyetlen személy vagyonát vehetné el. A gyakorlatban egy 2/3-os vagy 3/4-es koalíció könnyedén érvényesítheti akaratát a kisebbséggel szemben. Például a többség kizárhatja a kisebbséget a munkaerőpiacról, vagy számára kedvező munkajogi szabályokat írhat elő. Minden demokrácia arra csábítja a többséget, hogy előnyöket szerezzen a maga számára a kisebbség hátrányára.

A gyakorlatban valamennyi létező liberális demokrácia, olyan megosztott, duális társadalom, ahol létezik egy érdekei védelmére nem képes, marginalizálódott kisebbség. A múltban a konzervatív arisztokrácia attól félt: a demokrácia lehetővé teszi, hogy a szegény többség elvegye a gazdagok vagyonát és azt valamilyen formában szétossza. A történelmi valóság azonban ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A nyugati demokráciákban az átlag emberek nem fordulnak az irányító elit ellen. Sokkal inkább csatlakoznak ehhez az elithez, hogy az ún. alsóbb osztályt elnyomják. A társadalom legalacsonyabb státuszú kisebbségét rendszerint megfosztják az alapvető jogok garanciáitól, legyenek azok politikai szabadságjogok, vagy társadalmi-szociális jogosultságok. Több európai országban is, szinte versenyeznek a politikai pártok abban, hogy melyikük lép fel keményebben a népszerűtlen kisebbséggel, például az illegális bevándorlókkal szemben.

Az egyik legjobban propagált elméleti feltételezés, hogy a tartós béke megvalósulásához a létező demokrácia világrendszerré válására van szükség. E szerint az elmélet szerint a demokráciák nem viselnek háborút egymással szemben. A kutatás azonban nem támasztotta alá ezt az elméletet és tényekkel nem igazolható, hogy a létező demokráciák békésebben viselkednének, mint a más berendezkedésű országok. Amit viszont alátámasztott a kutatás az a következő: (1) valamennyi létező demokráciában fennáll a nagyarányú vagyoni és jövedelembeli különbség. (2) Ez a vagyoni és jövedelmi különbség egyetlen egy demokratikus államban sem csökkent folyamatosan. (3) Azokban a demokráciákban, amelyek már több mint egy nemzedék óta fennállnak, a vagyoni egyenlőtlenség növekedett. (4) Ugyanezekben a demokráciákban a jövedelmi egyenlőtlenségek is növekedtek.

Noha történelmileg a demokratikus államok a gazdaságilag leghatékonyabbak, a létező demokrácia globális szinten sem csökkentette az egyenlőtlenségeket. A legfejlettebb ipari demokráciák nyilvánvaló gazdagsága ellenére például Afrika egyes térségeiben 100 milliók élnek olyan színvonalon, amely nem éri el a középkori Európa szintjét. A 20. században a leggazdagabb államokban demokratikus rendszer volt. Ennek ellenére az elmúlt 150 évben a vagyoni javak globális elosztása nem változott. A létező demokrácia nem készteti arra gazdagokat, hogy az országon belüli szegényeknek - nemzetközi szinten pedig a szegény országoknak - pénzt adjanak. A vagyonos réteg a kezében lévő magánpénzrendszerrel működteti a fejlett ipari demokráciák gazdasági életét. Ez a kamatozó hitelpénzrendszer, a benne működő kamatos kamat mechanizmus révén, lehetővé teszi, hogy országon belül a vagyon a szűk pénzügyi elithez, nemzetközi vonatkozásban pedig, a leggazdagabb országokhoz áramoljék. Ennek eredményeként évről-évre nő a szakadék a pénzvagyonosok és a társadalom egyre jobban eladósodott többi része, valamint a gazdag ipari demokráciák és a harmadik, sőt negyedik világ szegény országai között. Az erőforrások igazságosabb elosztásával, így például újraelosztó adózással, ún. transzfer adók bevezetésével csökkenteni lehetne a vagyoni és jövedelmi különbségeket. Erre néhány demokratikus állam már példát is szolgáltatott. Az egyik ilyen történelmi példa az, amikor a német egyesítést követően a korábbi nyugat-német tartományok különleges jövedelmi adóval támogatták az egykori Kelet-Németországot alkotó új német tartományokat. Az Európai Unióban az a hivatalos politika, hogy a regionális össztermék (GNP) nem lehet az uniós átlag 75 százaléka alatt. Ennek a politikának része az is, hogy az erre rászoruló és az ezt kérelmező tagországokat a GNP-jük 6 százalékával támogatják évente.

Ha a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségből indulunk ki, akkor megállapíthatjuk, hogy földgolyónk jobban nézne ki demokrácia nélkül, mint a megvalósult reál-demokráciával. A demokratikus berendezkedésű országok létrejötte egybeesett egy példa nélkül álló nagy globális egyenlőtlenséggel. A globális méretű egyenlőtlenség - mind abszolút, mint relatív értelemben - egyre nagyobb az egyes országok össztermékében, GDP-jében kifejezve. Az elmúlt 150 évben egyre szélesedett a jövedelmi szakadék az államok között. Ezt támasztják alá a rendelkezésre álló statisztikai adatok, amelyekből látható, hogy a gazdasági-jövedelmi különbségek kisebbek a demokráciák között, mint a demokratikus és nem demokratikus országok között. A Világbank adatai szerint mintegy 2,8 milliárd ember él napi 2 dollár jövedelem alatt. Közülük 1,2 milliárd kevesebb, mint 1 dollárból kénytelen megélni. Akadnak olyan nem-demokratikus rendszerű országok, pl. az Egyesült Arab Emirátusok, ahol az életszínvonal magas. Ugyanakkor vannak szegény demokráciák is. Mégis a gazdasági jólét és a demokratikus rendszer közötti kapcsolat oly szoros, hogy egyes kutatók a gazdasági jólétet a létező demokrácia előfeltételének tekintik. Egyes teoretikusok egyenesen azt állítják, hogy a létező demokrácia gazdaggá tesz. De a statisztikusok ehhez hozzáteszik, hogy a fejlett ipari országok - jelentős mértékben - más országok szegényen tartásával lesznek gazdaggá. Tény, hogy a létező demokráciákban jelenleg hiányzik a politikai akarat olyan nagyarányú nemzetközi szintű jövedelem-átcsoportosításra, amely csökkentené a szegény országok és a fejlett ipari demokráciák közti szakadékot. Az ipari demokráciák a jelek szerint strukturálisan képtelenek egy ilyen politikai akarat létrehozására.

A vagyonos elit szervezett magánhatalmát fenntartó liberális demokrácia, elválaszthatatlanul kapcsolódik a nacionalizmushoz és a nemzetállamhoz. A demokrácia és a nacionalizmus párhuzamosan fejlődött. A rendkívül meggazdagodott szűk uralkodó réteg többek között a nemzeti hovatartozás fokozott hangoztatásával állította maga mellé a társadalom hátrányos helyzetűvé vált rétegeit. Azt hangoztatta, hogy nem a vagyoni különbségek megosztó-szétválasztó ereje, hanem az egyazon nemzeti közösséghez való tartozás érzése a lényeges. A reál-demokrácia játékszabályai szerint a hatalmat a nép által megválasztott képviselők meghatározott ideig, vagyis a következő választásig gyakorolják. A demokrácia szó egyben a jogegyenlőséget is kifejezi, a többség formális uralmát a kisebbség felett, az állampolgárok szabadságának és egyenjogúságának az elismerését. A nép fogalma azonban bizonyos értelemben megfelel a nemzet fogalmának és egy nemzetállam népe azonos a nemzettel. A nyugati demokráciák politikusai felváltva beszélnek "nemzetünkről", "népünkről" és az "állampolgárok közösségéről". A demokraták, azaz a népuralom hívei ragaszkodnak a démosz, a nép kategóriájához, mint a demokrácia társadalmi rendszerének az alapvető politikai egységéhez. Történelmileg mindez elvezetett a liberális demokrácia és a konzervatív nacionalizmus szövetségéhez.

A konzervatívok mindig készek voltak arra, hogy erősítsék az állami struktúrát olyan mértékig, amely lehetővé teszi a változást akaró népi erők szükséges kontrollját. Az individuális szabadság és a szabadpiac harcosai: a liberális demokraták sem viszonyultak ellenségesen az államhoz. A liberális demokraták kezdettől fogva védelmezték az egyént és az egyén jogait az állammal szemben, s ezért kényszerűségből támogatták az általános választójogot, amely az egyetlen garanciája a demokratikus rendszerű államnak. Ezáltal maga az állam vált azoknak a reformoknak első számú hordozójává, amelyeknek meg kellett szabadítaniuk az egyént, a polgárt a múltból örökölt társadalmi kötöttségek alól. A szocialisták számára az állam hajtotta végre a közakaratot. A konzervatívok számára az állam védelmezte a hagyományos jogokat a közakarattal szemben. A liberálisok számára az állam hozta létre azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tették az egyéni jogok érvényesítését. Mindhárom egymással rivalizáló ideológia szerint az államot erősíteni kellett a társadalommal szemben, miközben retorikájukban valamennyi arra hivatkozott, hogy a társadalmat kell erősíteni az állammal szemben. Az 1789-től 1848-ig terjedő időszakban a forradalom hívei és ellenzői álltak egymással szemben. A politikai küzdelem tehát a liberálisok és a konzervatívok között zajlott. Azokat, akik magukat radikálisoknak, jakobinusoknak, republikánusoknak vagy szocialistáknak nevezték - valójában a liberálisok militáns képviselőinek tartották. A mai napig fennálló liberális-szocialista szövetség a liberális és egyenlőségi gondolkodásban gyökerezik. 1830 táján kezdett elkülönülni a liberalizmus és a szocializmus, és 1848-ra ez az osztódási folyamat be is fejeződik: a két irányzat szétválik. Ugyancsak ekkor kezdődik a liberálisok és a konzervatívok összebékülése. A konzervatívok felismerték, hogy a tulajdonjog védelme tekintetében azonosak a törekvéseik a liberálisokéval. A konzervatívok számára a tulajdon jelképezte a folyamatosságot és ez volt az alapja a családi és a közösségi életnek, a nemzeti összetartozásnak. Egybekapcsolta őket azon forradalmi törekvések elleni fellépés, amely törekvések fenyegethették volna vagyoni helyzetüket.

Közeledtek a konzervatívok és a szocialisták is egymáshoz. Nem bizonyult teljesen igaznak az a feltételezés, hogy a konzervativizmus és a szocializmus kizárja egymást. A konzervatívok ugyanis támogatják a tekintéllyel rendelkező és aktivista államot, ugyanúgy ahogyan a szocialisták. A liberális-szocialista szövetség eredményeként létrejött egyfajta szocialista liberalizmus. A liberális-konzervatív szövetség révén pedig egyfajta konzervatív liberalizmus. Vagyis a történelmi fejlődés során előállott kétfajta liberalizmus. Egyes szerzők, így Immanuel Wallerstein felveti azt, hogy "nem tekinthetők-e a különböző 20. századi totalitárius rendszerek a konzervatív-szocialista szövetség egyik maradandóbb formájának abban az értelemben, hogy létrehozták a tradicionalizmusnak egy olyan alakzatát, amely egyszerre volt populista és szocialista. Ha ez így van, akkor ezek a totális rendszerek olyan változatot képeztek, amelyben a liberalizmus maradt a központi helyen. . . A liberalizmus erőteljes ellenzésének látszata mögött megtalálhatjuk mindeme rendszerek kívánalmainak a közös alkotóelemét, azaz a hitet a termelékenység növekedése révén elért haladásban, amely a liberálisok szentírása volt. Ily módon levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szocialista konzervativizmus bizonyos módon a liberalizmus egyik variánsa volt, ördögi formában." Wallerstein ezután felteszi a kérdést, hogy nem lenne-e helyes 1789-et követően csupán egy igazi ideológiáról: a liberalizmusról beszélni, amely azonban három változatban mutatkozott meg. Wallerstein szerint 1789 és 1848 között a küzdelem a konzervativizmus és a liberalizmus között zajlott, amely kulturális hegemóniára törekedett. 1848 és 1914 között a liberalizmus uralkodó helyzetben volt, miközben a marxizmus szocialista ideológiája megpróbált vele rivalizálni. 1917 és 1989 között megvalósult az így értelmezett liberalizmus világszintű egyeduralma. Wallerstein úgy véli, hogy a leninizmus, amely retorikájában élesen bírálta a liberalizmust, valójában annak egyik megtestesítője volt.

Előző fejtegetéseinkben a liberalizmus kifejezést a liberális demokrácia szinonimájaként használtuk. A legtöbb demokrata meg van arról győződve, hogy a demokrácia, vagyis a népuralom legitim rendszer, függetlenül attól, hogy ki hogyan határozza meg: ki és mi a nép? Még a teljesen zárt faji-nemzeti közösségek is lehetnek demokratikus berendezkedésűek. A demokratikus nacionalista álláspont a legtöbb demokrata számára elfogadható és szinte valamennyi létező demokratikus állam ezt el is fogadja. A demokrácia tehát megerősíti a nacionalizmust, mint az állam létrehozásának megalapozó eszmerendszerét.

A nemzetállam és a globális egyenlőtlenség kombinációja hozta létre a szegénység világóceánjában a létező demokrácia ostromlott erődjét. Soha nem volt könnyebb egyik kontinensről a másikra utazni, mint manapság, de a migráció, az emberek áramlása a gazdag nyugati demokráciákba rendkívül nehéz. A nagy jövedelmű demokráciák kevesebb bevándorlót engedélyeznek, mint néhány demokratikusnak nem tekinthető ország (pl. Egyesült Arab Emirátusok). Azok az országok, amelyek nemzeti jövedelmükből a legmagasabb részt fordítják a bevándorlás korlátozására, mind demokráciák. Ugyancsak demokrácia a legtöbb olyan ország, amelyik elektronikus megfigyelőrendszerrel védelmezi határait a bevándorlók elől. A demokráciák lényegesen kevesebb segélyt juttatnak el a szegény országoknak, mint amelyre gazdasági teljesítményük növekedése lehetőséget nyújtana. Az egy főre jutó nemzeti jövedelemben a legnagyobb különbségek a demokráciák és a nem demokratikus országok között vannak.

A liberális demokráciák egyformaságát és egyöntetű alkalmazkodását az irányító elit igényeihez azóta bírálják, amióta létrejöttek. Kezdetben ez a kritika vágyakozást fejezett ki az arisztokrata individualizmus iránt, s még ma is közkedvelt módszer elitistának minősíteni ezt a fajta bírálatot. Mára az arisztokrácia kulturális különállását a nívótlan tömegkultúra harsány és szenzációhajhász különállása váltotta fel. A kulturális konformitás elleni bírálat elsősorban a liberális társadalomnak szól, s nem a demokráciát, mint politikai rendszert támadja. A reáldemokrácia apologétái szerint a demokráciát, mint politikai rendszert nem lehet felelőssé tenni az uniformizált kultúráért vagy a társadalmi konformitásért. A demokrácia-propaganda különösen Kelet-Európában 1989 után a demokráciát politikailag dinamikusnak és belsőleg változatosnak igyekezett beállítani. Valójában valamennyi nyugati demokráciában olyan megszilárdult pártrendszerek jöttek létre, amelyeket zárt elitek irányítanak. Ők alkotják a politikai osztályt. Ezekbe a zárt politikai csoportokba rendkívül nehéz bejutni. A létező demokráciának ez a rendszere kívülről tekintve se nem dinamikus, se nem nyílt a megújulásra, az innovációra. Mindennek az eredményeként a létező demokráciákban a megújulást jelentő politikai eszmék hiánycikket képeznek. A politikai hatalmon osztozkodó pártok között a különbség csökken. A liberális demokrácia egyre erőteljesebben akadályozza újabb nagy politikai pártok létrejöttét, és ezért csekély esély van arra, hogy tízévenként olyan politikai párt alakuljon, amely elnyeri a választópolgárok 5 százalékának a szavazatát. A demokrácia tehát olyan társadalmakat hozott létre, amelyek túlságosan is egyhangúak és uniformizáltak. A reál-demokrácia olyan megvalósult utópiának bizonyult, amely szinte minden vonatkozásban kudarcot vallott saját eszméinek a gyakorlatba való átültetése során. A liberális demokrácia olyan társadalmat hozott létre, amely magát utópiaellenesnek tekinti. A liberális ideológia szerves részét képezi az utópiaellenesség. A liberális és a demokrata utópiaellenesség egy és ugyanaz a dolog. A liberális demokrácia számos híve az utópikus eszmék következményének tartja a totális rendszerek megszületését Európában. Ezért több liberális demokrata ma is hirdeti, hogy a politikai rendszert meg kell védeni a társadalommal folytatott utópista kísérletezésektől. Számukra a demokrácia - többek között - valamiféle utópia ellen védelmező mechanizmus.

A létező demokrácia meglepően nagy ellenállást tanúsít minden valódi megújulást jelentő innovációval szemben. Ez összefügg azzal, hogy képtelen elfogadni bármely alapvető bírálatot. A demokrácia-elmélet hívei időnként kijelentik, hogy a létező demokrácia tökéletlen rendszer, de a gyakorlatban mégis vallásos tiszteletben részesítik. Demokratikus társadalmakban a demokrácia bírálata még alapvető elveinek a kétségbevonása nélkül is gyanús és elutasításban részesül. Különösen elutasítják azt, hogy a demokratikus rendszer elfajulhat és degenerált, korrupt rendszerré válhat. Ezt a fajta bírálatot a fasizmussal azonosítják, amelynek a propagandájában valóban szerepet játszott a demokrácia elfajzása, morbidnak és enerváltnak bélyegzett dekadenciája.

A demokrácia egyes mai bírálói a korrupciót hozzák fel ellene, felsorolva olyan eseteket, amikor politikusokat megvesztegettek. De a reál-demokrácia alaposabb bírálói elsősorban abban látnak kivetnivalót, ahogyan ez az istenített társadalmi berendezkedés az elmúlt ötven évben fejlődött. Sokat hivatkoznak például az amerikai elnökválasztás elfajulására, hogy már nemcsak elmarad a valódi politikai programok és személyiségek versengése, hanem a kampány-menedzserek által előállított politikusi arculatok is konfekció-áruvá váltak. Bírálat tárgyává teszik azt is, hogy Nagy-Britanniában Tony Blair kormánya hétről-hétre a közvélemény-kutatásokhoz igazítja politikáját azért, hogy maximalizálja választói körében a támogatók arányát. A bírálók egyik fő érve, hogy egyre nő a választópolgárok közömbössége, s ez tükröződik a választásokon való folyamatosan csökkenő részvételben. Ugyancsak szemére vetik a demokráciának, hogy elfordult az általa hirdetett politikai esélyegyenlőségtől és a valódi önrendelkezéstől. A bírálatok kiemelik, hogy a reál-demokráciák integrált hatalmi elitje az önrendelkezést és a politikai-gazdasági esélyegyenlőséget nem tekinti a létező demokrácia alapvető - lényegi - tulajdonságának. A demokratikus társadalmakban berendezkedett szervezett magánhatalom elutasítja, hogy ezt a rendszert korruptnak és degeneráltnak minősítsék. Ez az elutasítás logikailag azt jelenti, hogy a politikai és gazdasági egyenlőséget, valamint az önrendelkezést megtagadó reál-demokrácia belső tulajdonságainál fogva szükségszerűen tiszta, igazságos és tökéletes rendszer. Ez egyfajta társadalmi önimádathoz vezet, amely rokonságot mutat a túlzó nacionalizmusokban fellelhető nemzetimádattal. A demokrácia tökéletességének és megszentelt voltának ez a hiedelme létrehozza az önelégültségnek egyfajta légkörét, amely elzárja az utat minden alapvető megújulás elől. A megszentelté minősítés ellene van minden változtatásnak, minthogy ami szent, azt meg kell őrizni. Minden olyan reform és újítás, amelyet csak demokratikusnak nem minősíthető eszközökkel lehetne végrehajtani, a demokráciában eleve tilosnak minősül, még akkor is, ha társadalmi hasznossága egyértelműen bizonyítható. Európa-szerte a demokrácia ma a szabad piac és a szabad kereskedelem korlátot nem ismerő kiterjesztésével és elmélyítésével azonosul. A reál-demokrácia bevezetése a deregulációt, privatizációt, piacorientált politikát, a szabad kereskedelmet és a globalizációt jelenti a nyomában járó hatalmas egyenlőtlenségekkel. A létező demokrácia - függetlenül a népuralom eredeti jelentésétől - ma már nem létezik az ún. szabad piactól elválasztva. Gazdasági értelemben a demokráciát a pénztőke és a korporációk korlátlan szabadságát biztosító szabad piaccal, vagyis a pénzügyi fölénnyel való visszaélés szabadságával lehet azonosítani. Az alapvető emberi jogok és politikai szabadságjogok egy része, így például a tulajdonhoz való jog, egyrészt liberális-demokrata jog, másrészt a gazdaság működésének előfeltétele. A piac szó valójában a szervezett magánhatalom szépítgető elnevezése. A gyülekezési és egyesülési szabadság - különösen, ha azt jogi személyek, gazdasági társulások formájában értjük - egyértelműen azzal jár, hogy szabadon jöhetnek létre a piac arctalan, csak absztrakt jogi személyiséggel bíró, szereplői. A liberális demokráciában, vagyis a szervezett magánhatalom uralmának a körülményei közepette a jog uralma pedig azt jelenti, hogy a szervezett közhatalom - az állam - a rendelkezésére álló erőszak-monopólium segítségével köteles megvédeni a szervezett magánhatalom pénzmonopóliumát, magántulajdonát és így biztosítani cselekvési szabadságát. A jog uralma biztosítja a szervezett magánhatalomhoz tartozó társulások, a bankok és korporációk cselekvési szabadságát. Történelmi tény, hogy a szervezett magánhatalom monopolizált "piaca" már létezik a legtöbb államban. A szervezett magánhatalom tulajdonában lévő korporációk állítják elő az áruk és szolgáltatások döntő részét az ipari demokráciákban. A szervezett magánhatalom által dominált demokráciában természetesen a szervezett közhatalom, az állam, csak igen korlátozottan ellenőrizheti a pénzügyi és a gazdasági tevékenységet. A szervezett magánhatalomnak ez a monopol gazdasága, amelyet eufemisztikusan modern piacgazdaságnak neveznek, csak az elfajzott reál-demokrácia körülményei között alakulhatott ki. A nyugati demokráciák ma már egyetlen országot sem ismernek el demokratikusnak, amelyik nem rendelkezik a szervezett magánhatalom számára a szabad pénzügyi és gazdasági tevékenységét biztosító monopol gazdasággal, azaz a "modern piacgazdasággal".

Amikor a nyugati demokráciák katonai erőt vesznek igénybe, hogy terjesszék a demokráciának nevezett társadalmi berendezkedést és érvényt szerezzenek az emberi jogoknak, akkor rendszerint rákényszerítik ezekre az országokra a szervezett magánhatalom pénzügyi és gazdasági uralmát, azaz az átértelmezett "szabad piacgazdaságot". A demokratikus politikai berendezkedés belsőleg valóban kialakított egyfajta piaci kultúrát. A demokráciák még ma is fennen hirdetik, hogy elkötelezett hívei az olyan etikusan hangzó céloknak, mint a piaci verseny. Az ilyen etikusnak tekintett törekvéseket erkölcsi kötelezettség rangjára emelt evidenciának tekintik. Egy demokratikus állam polgára valószínűleg elutasítaná azt a javaslatot, hogy országát tudatosan versenyképtelenné tegyék. Még akkor is elutasítaná, ha ez legitim stratégia lehetne a világ erőforrásainak az újraelosztására és fenntartására. Az ENSZ adatai szerint ma az emberiség fejlett ipari demokráciákban élő 20 százaléka fogyasztja el a rendelkezésre álló erőforrások 86 százalékát, és a Föld népessége 80 százalékának csupán az erőforrások 14 százaléka jut.

A Közép- és Kelet-Európában 1989 után lezajlott változások először mutatták meg a történelemben, hogy a szervezett magánhatalom uralmát jelentő reál-demokráciába való átmenet milyen negatív hatásokat eredményez. A fejlett ipari demokráciákban a demokratikus berendezkedés 100-200 év alatt fejlődött ki. Nagy-Britannia 1800-ban egészen másképpen nézett ki, mint 2000-ben. A hatalmas különbség nem csak a demokrácia hatásának tulajdonítható. Kelet-Európában viszont az új politikai és gazdasági rendszer néhány éven belül került bevezetésre, mégpedig viszonylag pontos statisztikai megfigyeléssel párosulva. Ezért ha összehasonlítjuk 1995 Oroszországát 1985 Szovjet-Oroszországával, akkor a különbség döntően a gazdasági és politikai átmenetnek tudható be. Az átmenet a reál-demokráciába rendkívül sokba került. A legnagyobb ár, amit fizetni kellett, az emberi életek elvesztése, ami statisztikailag tükröződött a várható élettartam nagyarányú csökkenésében Kelet-Európa legtöbb országában - de különösen az Orosz Föderációban. Legszembetűnőbb a fiatal és középkorú férfiak halálozási arányának növekedése. A második legnagyobb költség az elhalálozási arányszám folyamatos növekedése. Ez megmutatkozik olyan betegségekben, mint a tuberkolózis, amely korábban már nem számított népbetegségnek. A harmadik ár: a szegénység példa nélkül álló növekedése, a jövedelmek nagyarányú csökkenése. A szegénység növekedésének egyik legfőbb okozója a csökkenő jövedelmekkel és emelkedő inflációval párhuzamosan a vagyoni és jövedelmi különbségek rendkívüli megnövekedése volt. Az ötödik ár, amit fizetni kellett a demokráciáért a nemek közötti megkülönböztetés fokozódása. A szovjet birodalom fennállása idején az érvényes kvóták elősegítették, hogy számos nő került döntéshozói pozícióba. A demokratikus rendszer következtében drasztikusan csökkent a vezető állású nők száma. Ugyancsak kisebb lett az állásban lévő nők száma, miközben a rájuk nehezedő munkateher - háztartáson kívül és belül - megnövekedett. A demokráciáért fizetett hatodik ár az iskolázási rendszer jelentékeny romlása. A hetedik költség a munkanélküliség nagyarányú növekedése, az alulfoglalkoztatottság, valamint a fekete és a szürke gazdaság térnyerése. Mindezt kiegészítette az egyéni biztonság és a közbiztonság drámai romlása.

A szovjet birodalom felbomlásával Kelet-Európában és Oroszországban tanúi lehettünk, mekkora károkat okozott a pénzoligarchia szervezett magánhatalmának a kiépülése a reál-demokrácia politikai rendszerének a bevezetésével. Vegyük most közelebbről szemügyre, hogy milyen haszonnal járna a bevezetett rendszer lecserélése, pl. egy olyan régebbi demokratikus modellel, amilyen a demokrácia hazájának nevezett Nagy-Britanniában működik. Az első következmény a várható élettartam megnövekedése lenne. A második, hogy javulna a közegészségügy és csökkenne a különböző fertőző betegségekben való megbetegedés aránya. Harmadik lenne a szegénység nagyarányú csökkenése. Negyedik következményként mérséklődnének a jelenlegi nagy jövedelembeli különbségek. Ötödikként megnövekedne a nők társadalmi státusza. Többen kerülnének ismét politikai és gazdasági vezető pozícióba. Hatodikként több erőforrás jutna a közoktatásra és a nevelésre, továbbá növekedne az oktatás színvonala. Hetedikként csökkenne a munkanélküliség. Kevesebb embernek kellene teljesen bizonytalan munkakört betöltenie, vagy pedig rendkívül alacsony termelékenységű munkát végeznie. Ezt az összehasonlítást lehet tudománytalannak nevezni, de a demokrácia elkötelezett hívei maguk is gyakran alkalmazzák az összehasonlítás módszerét a különböző társadalmi és politikai berendezkedésű országok között. Így például gyakran hasonlították össze a sztálinista Oroszországot a hitlerista Németországgal. Ma a fő hivatkozási ország az Egyesült Államok. Az a nemzetközi pénzügyi közösség, amely erősen szorgalmazta Kelet-Európában és az egykori szovjet birodalomban a gazdasági-társadalmi átmenetet, szintén alkalmazza a hosszútávú összehasonlításokat igen nehezen összemérhető társadalmak között. A demokrácia igazolására azonban elfogadhatónak tartják a nemzedékeken átívelő, a kultúrákon keresztül hatoló rendkívül eltérő társadalmak összehasonlítását. Ha pedig ez így van, miért ne lehetne a demokrácia bírálatakor is ezekhez a módszerekhez folyamodni?

Thomas Christiano a "The Rule of Many: Fundamental Issues in Democratic Theory, Westview. P.3." (A sok uralma: A demokrácia elmélet alapvető kérdései) című művében így foglalja össze a demokrácia alapelveit: "Először, a demokráciában a nép uralkodik. A népszuverenitás értelmében minden döntésre képes felnőtt személy egy testületbe tömörül, hogy meghatározza az életükre vonatkozó jogszabályokat és politikát. Minden polgárnak egy szavazata van ebben a döntési folyamatban. S mindenkinek lehetősége van arra, hogy véleményt nyilvánítson a követendő eljárásokról. Másodszor, minden polgárnak joga van ahhoz, hogy egyenlő félként vegyen részt a döntéshozatalban. A politikai egyenlőség a döntési folyamatban való egyenlőséget jelenti... Minden polgárnak joga van ahhoz, hogy éljen annak a lehetőségével, hogy véleményét és bármely más polgárt támogató érveit kifejtse, hogy a közérdeklődésre számot tartó ügyek széles skálájáról halljon. Mindenkinek joga és kötelessége, hogy nyílt és fair vitában részt vegyen. Ezek a demokráciának az ideái. Ezek csak részben valósulnak meg egy modern demokráciában. Az egy személy egy szavazat szabályt a törvényhozói testületek megválasztása során betartják. Bárki pályázhat közhivatalra. A választások során számos politikai párt versenyez a hatalomért, eltérő társadalmi elképzelések mellett érvelve. A különböző jelöltek és pártok politikai kampányai nagyrészt ezen egymással szembenálló nézetek megvitatásából állnak. S mindenkinek megengedett, hogy ebbe a vitába beleszóljon. A társadalom tűri és bátorítja a közérdeklődésre gyakran számot tartó témák kemény megvitatását."

Robert Alan Dahl "Democracy and its Critics, New Haven University Press p. 221-222" című könyvében a demokráciát polyarchyának nevezi, azaz olyan politikai rendszernek, amelyben jelen kell lennie a következő hét intézménynek: (1) Választott tisztségviselők; a politikára vonatkozó kormányzati döntések feletti ellenőrzés alkotmányosan választott tisztségviselők előjoga; (2) Szabad és tisztességes választások; a megválasztott tisztségviselők rendszeresen megtartott és fair választások útján kerülnek hivatalba, amelyek során kényszerítésre rendszerint nem kerül sor. (3) Aktív választójog, vagyis minden nagykorú személy részt vehet a választáson. (4) Passzív választójog, azaz minden nagykorú személynek joga van arra, hogy hivatalt viseljen. (5) Szólásszabadság; a polgároknak joguk van ahhoz, hogy a politikai kérdések széles körében a szigorú büntetés veszélye nélkül véleményt nyilvánítsanak, beleértve a tisztségviselők, a kormány, a rendszer, a társadalmi és politikai rend, valamint az uralkodó ideológia bírálatát is. (6) Az alternatív tájékozódáshoz való jog; a polgároknak joguk van ahhoz, hogy más forrásokból is tájékozódjanak; ilyen alternatív információs források nemcsak léteznek, de jogi védelemben is részesülnek. (7) Egyesülési és társulási autonómia; ahhoz, hogy különböző céljaikat elérhessék, beleértve az előzőekben felsoroltakat, a polgároknak joguk van viszonylag független társulások és szervezetek létrehozására, beleértve a független politikai pártokat és érdekcsoportokat.

...A polyarchya valamennyi intézménye szükséges egy ország kormányzásában a lehető legmagasabb szintű demokrácia megvalósításához."

Jeremy Kirk a "Constitutional implications from representative democracy" (Alkotmányos implikációk a képviseleti demokráciából) című művében írja: "A demokrácia, szó szerint, a nép általi uralmat, kormányzatot vagy hatalmat jelenti. Logikailag és történelmileg ez tartalmazza a többségi uralomnak az eszméjét. A képviseleti demokrácia a demokráciának olyan formája, amelyben elsősorban a nép közvetve kormányoz, választott képviselők útján, nem pedig közvetlenül gyakorolja a hatalmat."

Ma már általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a demokrácia meghatározásába belefoglalják az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat. Az amerikai Freedom House a következő szempontok szerint minősít egy országot demokratikusnak vagy sem:

- Van-e szabad és független tömegtájékoztatási rendszer, és léteznek-e a kulturális megnyilvánulás más formái?

- Vannak-e szabad vallási intézmények, s van-e lehetőség a vallásos meggyőződés egyéni és közösségi kifejeződésére?

- Van-e gyülekezési, tüntetési szabadság és lehetőség a nyilvános vitára?

- Létezhetnek-e szabadon politikai és kvázi-politikai szervezetek, pártok, civil szerveződések és alkalmilag társult csoportok ?

- Van-e független igazságszolgáltatás?

- A polgári és a büntetőjogi ügyekben a jog előírásai szerint döntenek-e, vagy sem ?

- Egyenlően alkalmazzák-e a lakosság minden részével szemben a jogszabályokat ?

- Van-e védelem a politikai terrorral, a jogtalan fogvatartással, száműzetéssel, a kínzással szemben, származzék ez akár a rendszer ellenzőitől vagy támogatóitól ?

- Van-e lehetőség nyílt és szabad vitára ?

- Van-e személyes autonómia ? Ellenőrzi-e az állam az utazást, a lakóhely vagy a munkahely megválasztását ? Van-e lehetőség elkerülni az ideológiai kényszerítést és a túlságos függőséget az államtól ?

Noha jogokat soroltunk fel, de ez a felsorolás valójában a ma uralkodóvá vált reál-demokrácia meghatározásának is tekinthető. A kérdések a létező demokrácia mai követelményrendszerét tartalmazzák. A demokrácia-elméletben az emberi és polgári jogok, a politikai szabadságjogok és a demokratikus kormányzás kategóriái kristályosodtak ki.

A létező demokrácia hívei gyakran hivatkoznak Hitlerre és a fasizmusra azt sugalmazva, hogy aki ellenzi a reál-demokráciát, az "fasiszta, olyan mint Hitler". Ez természetesen nem fogadható el a létező demokrácia ellenpólusa meghatározásának. A nyugati politikatudomány a demokráciát rendszerint a diktatúrával, az autoriter (tekintélyuralmi) vagy totális rendszerrel hasonlítja össze. A totalitarizmus elmélete nagyrészt a hidegháború terméke. Az 1950-es évek amerikai társadalomtudományában formálódott ki ez az elmélet, amikor kiéleződött a sztálinista kommunizmussal szembeni ellenállás. A totalitarizmus elmélete szerint a hitleri nemzetiszocialista rendszer, és a sztálinista bolsevik rendszer többé-kevésbé azonosnak minősíthető. Az 1960-as évekre ez az elmélet már kiment a divatból, noha továbbra is használták Hitler és Sztálin azonosítását. A demokrácia-elmélet gyakorlói még ma is a totális rendszert jelölnék meg a demokrácia ellenpólusaként. Második ellentétként valószínűleg használnák az autoriter, vagy autokrácia kifejezést. A terrorizmus vagy az abszolutizmus, netalántán a gazdasági diktatúra nélküli önrendelkező társadalom fogalmát szinte biztos, hogy nem említenék. Ifjabb George Bush, a jelenlegi amerikai elnök megfogalmazása szerint a terroristák Amerika demokratikus rendjét és szabadságát fenyegetik, de mégse úgy tekint a terrorizmusra, mint alternatív társadalmi rendszerre, vagy kormányzati formára. Beszélhetünk egy totális vagy autoriter társadalomról, de egy terrorista uralmi formáról, mint tartósan fenntartható kormányzati rendről aligha szólhatunk.

Karl J. Friedrich amerikai társadalomtudós a "The unique character of totalitarian society, Totalitarism, New York" (A totális társadalom különleges jellemzője) című művében a következőképpen határozta meg a totális társadalmak legfőbb jellemzőit 1953-ban:

- Van egy hivatalos ideológia, amely az emberi létezés valamennyi lényeges vonatkozását felöleli. Az adott társadalom valamennyi tagja köteles ehhez legalább passzívan alkalmazkodni. Ennek az ideológiának központi tanítása, hogy az adott társadalom az emberi fejlődés legfejlettebb, végső formája.

- A társadalmat egyetlen tömegpárt irányítja, amely felöleli a lakosság mintegy 10 százalékát, azokat az embereket, akik feltétlenül elfogadják az uralkodó eszmerendszert és készek mindent megtenni annak általános uralma érdekében. Ez a párt hierarchikusan szervezett és zárt oligarchia irányítja, rendszerint egy vitathatatlan tekintélyű vezetővel az élén.

- Érvényesül az ellenőrzés csaknem teljes monopóliuma, amely a párt és az őt kiszolgáló káderek kezében van.

- A tömegtájékoztatási eszközök ellenőrzése feletti monopólium is a pártállami bürokrácia kezében van.

- Az erőszak-apparátus nemcsak a rendszer "ellenségeit" nyomja el, de felhasználásra kerül a lakosság önkényesen kiválasztott csoportjaival szemben is.

A hivatalos ideológiához való alkalmazkodás, mint általános követelmény, azonban nemcsak a totális rendszerekre jellemző, hanem a demokratikus társadalmakra is, hiszen a demokratikus országok elvárják, hogy polgáraik demokraták legyenek. A totális rendszerek elméletével foglalkozó társadalomtudósok minden bizonnyal nem tűzték maguk elé a nem demokratikus rendszerek általános ismérveinek az egyetemes megfogalmazását. Mivel a létező demokráciák minősítése a Freedom House követelményeihez hasonló szempontok szerint történik, így a totalitárius kifejezés ma már azt jelenti, hogy az adott rendszerben olyan kormány működik, amely nem szabad választások útján került hivatalba, hogy nincs politikai pluralizmus, azaz többpártrendszer, nincs szabad sajtó és hiányzanak olyan politikai szabadságjogok, mint például a szólásszabadság, a gyülekezési és társulási szabadság. A liberális demokráciákat megelőző politikai és kormányzati rendszerek sem rendelkeztek a Karl Friedrich által felsorolt jellemzőkkel, mégsem lehetett őket egyszerűen totális uralmi rendszereknek minősíteni.

Hasonló probléma van az autoriter (tekintélyuralmi) rendszer, vagy az autokrata rendszer meghatározásával. Azokat a rendszereket, amelyekben a liberális demokrácia elemei nincsenek meg, vagy csak részben lelhetők fel, autoriter vagy autokrata rendszereknek szokás nevezni. Közéjük tartoznak a hagyományos monarchiák, arisztokrata uralkodórétegükkel. De ide sorolhatóak a különböző, nem hagyományos diktatúrák és a Latin-Amerikában, Afrikában gyakran hatalomra került katonai kormányzatok. A nyugati demokrácia-elmélet nem rendelkezik a létező demokrácia alternatív rendszerére vonatkozó átfogó elmélettel. Nem tudják megfelelően meghatározni és csoportosítani azokat, akik jobb híján "nem-demokratáknak" nevezhetőek.

A demokratizmus a demokrácia elengedhetetlen és együttes követelményeinek csupán a részleges meglétére utal. Adva van egy társadalom, amely még nem demokrácia, de a demokrácia bizonyos ismérveivel már rendelkezik, és a további követelmények teljesítésére is törekszik. A demokrácia meghatározása tehát nem lehetséges bizonyos követelményrendszer, a demokrácia ideológiája nélkül. Ebben a vonatkozásban a demokrácia azoknak az uralma, akik magukat demokratáknak tartják, és akik meg vannak arról győződve, hogy demokratáknak kell a hatalmat gyakorolniuk. Ugyanakkor a demokrácia-elmélet művelői, általánosságban, elutasítják, hogy ideológiai eszmerendszernek tekintsék a demokráciát, vagy akár "belief system"-nek (meggyőződésen alapuló rendszernek) tekintsék - egy semlegesebb kifejezést használva. A létező demokrácia támogatói meg vannak arról győződve, hogy így vagy úgy, de a létező demokrácia az ideológia felett áll. A liberális demokraták a demokrácia formáit és eljárásait hangsúlyozzák, és azt állítják, hogy a demokrácia, mint rendszer politikailag semleges. De az a tény, hogy a demokráciának, mindenek előtt a liberális reál-demokráciának vannak hívei és ellenzői, már elgyöngíti ezt az álláspontot.

Véleményünk szerint valamennyi társadalmi kérdés megítéléséhez nemcsak annak az eldöntése tartozik, hogy mi igaz és mi nem, mi felel meg a tényeknek és mi nem, hanem az is, hogy mi szolgálja a véleményalkotó szükségleteit, érdekeit és értékeit. Vagyis társadalmi kérdésekben érdekek és értékek által orientált eszmék is befolyásolják álláspontunkat. Nemcsak azt kell eldöntenünk, hogy mi felel meg a tényeknek, hanem azt is, hogy ezek a tények szolgálják-e érdekeinket és értékeinket vagy sem. Vagyis szükségszerűen ideologikusan, érdekek által befolyásoltan gondolkodunk. Ennyiben az ideológia kiküszöbölhetetlen minden olyan véleményalkotásból, amelyben szerepel az ember és az emberi társadalom. A demokrácia tehát ideológiai eszmerendszer is, és a reál-demokrácia liberális eszméi a létező ideológiák egyik változatát alkotják. A demokrácia tehát nem tekinthető érték-semlegesnek és érdek-közömbösnek, mert nem küszöböli ki az ideológiát és nem áll az utópiák felett. A liberális demokrácia eszméi nyomán létrehozott reál-demokrácia maga is egy utópia sikertelen átültetése a gyakorlatba.

Ha a demokrácia eszme- és követelményrendszer, akkor a rendszer keretei között élő emberek szükségleteit, érdekeit és értékeit felölelő etikával is rendelkeznie kell. Egy tökéletes demokráciában, amelyben nincsenek a demokráciát ellenző személyek, mindenki alkalmazkodni fog ehhez a demokratikus etikához. Ennek a demokratikus etikának a legfontosabb követelménye, hogy a demokratikus kormányzati rendszert nem szabad megbuktatni, vagyis a demokrácia nem terjed ki a demokrácia demokratikus módszerekkel való lecserélésére. A demokratikus államok saját demokratikus jogrendjükre támaszkodva kívánják fenntartani létezésüket és megőrizni kohéziójukat. Egy demokratikus kormányzati rendszer lecserélése politikailag és jogilag teljesen elfogadhatatlan és még a megvitatása is tabu egy demokráciában. Mi történik egy létező demokráciában, ha meggyöngül a demokratikus jogrend? Egy szabad és többpártrendszerű demokráciában elvileg lehetséges demokratikus választások útján akár sorozatban is leváltani a választott kormányokat. De a kormányok akár sorozatos leváltása sem tekinthető demokráciának. A demokráciának a formái és eljárásai azért léteznek, hogy ezek a formák és eljárások megteremtsék a demokrácia szilárd alapját, a legitim jogrendet. Az a kormány, amelyet demokratikus eljárások betartásával választottak, az abszolút legitim kormánnyá válik. Az Egyesült Államokban, ahol szilárd alkotmányos rend van, kulturális tabu nem a nép saját kormányának tekinteni a megválasztott kormányzatot.

A demokratikus formák és eljárások tehát nem csupán díszítő ornamensek, hanem a létező demokrácia lényegét képezik. Ennek az érvelésnek az a legfőbb fogyatékossága, hogy az eljárások nem pótolják a tartalmi elemeket, vagyis a népuralomhoz fogalmilag hozzátartozó erkölcsiséget, azaz valamennyi ember szükségletének, érdekeinek és értékeinek a védelmét. Ez a védelem csak akkor lehet hatékony, ha nem csak a formális jogegyenlőség, hanem a tényleges esélyegyenlőség is védelemben részesül. Azaz egy demokrácia tartalmilag csak akkor tekinthető demokráciának, ha biztosítja minden ember számára képességeinek és életlehetőségeinek az optimális kibontakozását. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőség révén folyamatosan fenntartható az egy főre és egy négyzetkilométerre eső optimális gazdasági teljesítmény. Ha a demokrácia csak a vagyonnal rendelkező szűk csoport érdekeit és hatalmát védelmezi a társadalom többségével szemben, és ha e többségnek csupán a tartalom nélküli formális eljárásokban való időnkénti részvételt nyújtja demokrácia címén, akkor az a demokrácia nem nevezhető etikai szempontból sem demokráciának. Ennek ellenére a demokrácia-elmélet hívei szerint egy demokratikusan megválasztott kormányzatot, ha az döntéseit a demokratikus eljárásokkal és a jog uralmával összhangban hozta, nem lehet leváltani, még akkor sem, ha döntése erkölcsileg helytelen és ellentétes a polgárok döntő többségének az alapvető szükségleteivel, érdekeivel és értékeivel.

A formáknak és eljárásoknak ez az abszolút előnyben részesítése a demokrácia tartalmi elemeivel szemben aláássa a demokratáknak azt az igényét, hogy a reál-demokrácia mindenek felett való érték, és semmisem lehet jobb és fontosabb nála. Valamennyi demokratikus berendezkedésű állam igényt tart politikai rendszere legitimitására, azaz, hogy törvényeit betartsák, bírái ítélkezhessenek s, hogy polgáraikat megadóztathassák. Mindezt etikai hivatkozással teszik, erre alapozzák legitimitásukat. Ez nagyon hasonló arra, ahogyan korábban a katolikus egyház is igényt tartott a tévedhetetlenségre és vezetőjének egyes nyilatkozatait a feltétlen erkölcsi igazság rangjára emelte. Egyes demokratikus kormányzatok ezt az érvelést nem fogadják el, és a demokratikus szót inkább a legitim kifejezés szinonimájaként használják. Legitimnek tekintik önmagukat mind politikai, mind morális értelemben. Sok demokrata úgy véli, hogy jobb kártékony dolgokat tenni demokratikusan, mint a közérdeket és a közjót szolgáló tetteket végrehajtani diktatórikus módszerekkel. Úgy tekintenek a demokratikus formákra és eljárásmódokra, mint erkölcsileg legitimáló erőforrásra, amely bármely döntést erkölcsössé tehet. A demokraták, általánosságban, meg vannak arról győződve, hogy nincs erkölcsi erő, tekintély vagy alapelv, amely legitimmé tehetné a demokratikus döntések nem demokratikus eljárással való megváltoztatását.

A reál-demokrácia uralkodó etikája szerint a demokrácia bármely hibájának a kijavítására az egyedüli módszer maga a demokrácia. A modern demokráciákban nincs olyan politikai tekintély és erő, amely kívülről avatkozhatna be a demokratikus eljárásokba. Ha valami hibás döntés születik, nincs egy magasabb bíróság, amelyben a demokrácia ellen lehetne fellebbezni. A létező demokráciában a demokrácia hibái ellen is csak a reál-demokrácia saját játékszabályai szerint lehet harcolni, és semmiféleképpen nem erő alkalmazásával. Az antidemokratikus kifejezés a bűnöző és a gonosz szinonimája. E kifejezés használata a társadalom elleni támadásra utal, a terrorizmus valamilyen formájára. Gyakorlatilag tehát a demokraták abszolút morális elsőbbséget tulajdonítanak a demokráciának, vagyis abszolút legitim rendszernek tekintik. Még az igazságosságot sem tekintik erkölcsileg magasabbrendűnek. Azt állítják, hogy a demokrácia maga az igazságosság, vagy legalábbis az igazsághoz vezető út egy része. Ha pedig a demokraták tagadják, hogy létezne olyan erkölcsi követelmény, amely fontosabb lehet a demokráciánál, akkor helyes azt állítani, hogy a demokráciát megfellebbezhetetlen erkölcsi abszolútumnak tekintik. A ma uralkodó demokrácia-elmélet a fennálló rend legitimizálását szolgálja, noha nyilvánvalóvá vált, hogy a reál-demokrácia a történelem legigazságtalanabb vagyoni különbségeit hozta létre, s ezért kártékony rendszernek tekintendő az emberiség túlnyomó többsége számára.

A másik alapvető elv, amihez ragaszkodnak a reál-demokrácia elkötelezettjei, az elszakadás feltétlen elutasítása. Kétségtelen, hogy a korlátlan kiválás, elszakadás, önállósodás értelmetlenné tenné a demokráciát. Ha egy társadalomban szabad és tisztességes többpárti választás eredményeként a veszteseknek módjukban állna, hogy kiváljanak az adott társadalomból, elszakadjanak az adott országtól, és külön államot hozzanak létre, senki sem fogadná el ezt demokratikus rendszernek. A demokraták számára kell lennie egy olyan feltétlen tiszteletben tartandó egységnek, amelynek a túllépése nem megengedett. Ez az egység a "démosz", a nép, legyen ennek a fogalomnak bármi is a tartalma. A démosz gyakran nem más, mint a modern nemzetállam. Ezért a nemzetállam és a reál-demokrácia elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással. Kétségtelen, hogy a legitimitás a szecesszióval, az államból való kiszakadással összeomlik. Éppen ezért a nemzeti egységhez való ragaszkodás pozitív magatartás egy adott nemzethez tartozó személyek számára.

Az európai földrészen ma létező reál-demokráciák nem felelnek meg a demokratikus mitológia által hirdetett eszményeknek és követelményeknek. Ezek a demokratikusnak nevezett rendszerek nem az abszolút monarchiák vagy a totális rendszerek elleni népi felkelés eredményeként jöttek létre. Sokkal inkább állíthatjuk azt, hogy a létező demokrácia hódítás útján terjedt. Történelmileg szemlélve az történt, hogy a demokratikus rendszerű államoknak egy szövetsége tudatosan törekedett a világ többi részén a terjeszkedésre hódítás útján. Nehéz valami különösen nemeset, csodálatra méltót vagy erkölcsöset találni egy ilyen hódító háborúban. Általában mellőzni szokták annak említését, hogy milyen szerepet játszott a reál-demokrácia elterjesztésében, illetve a demokratikus átmenetben a katonai vagy gazdasági hadviselés. Ugyanakkor a kérdéssel foglalkozó kutatók tisztában vannak azzal, hogy elsősorban az Egyesült Államok részéről valóságos háború folyik saját létező demokráciájának az elterjesztésére. Még akkor is, ha elismerik, hogy a demokráciát nem az adott ország belső viszonyai hozták létre, vonakodnak rámutatni, hogy a külső katonai erő döntő szerepet játszott.

Lawrence Whitehead szerint, a demokrácia elterjedésének több változata is megkülönböztethető: a létező demokráciák 2/3-a 1990-ben - legalábbis részben - kívülről jövő tudatos beavatkozásnak köszönhetik létrejöttüket. Whitehead hangsúlyozza a külső tényezők meghatározó szerepét a reál-demokrácia elterjesztésében. Az Egyesült Államok hivatalos szervezete a USAID (amerikai segélyszervezet) a következő program megvalósításán dolgozik: (1) alkotmányos mechanizmusok létrehozása a célországokban, beleértve technikai és szervezeti segítségnyújtást alkotmányozó gyűlések és tanácskozások létrehozására. Programjába tartozik a demokratikusan választott törvényhozások működésének elősegítése és döntéshozói tevékenységük hatékonnyá tétele. (2) További törekvésük olyan jogrendszerek kialakítása, amelyekben független törvényhozás és a polgári hatóságok által ellenőrzött rendőrség működik, és amelyekben a felmerülő jogviták megoldására alternatív és informatív mechanizmusok is rendelkezésre állnak. (3) A USAID foglalkozik olyan helyi önkormányzatok életre hívásával, amelyek a helyi önkormányzat alkotmányos szerveiként működnek. (4) A USAID demokrácia-programjának része olyan választások előkészítése, amelyek a választópolgárok bizalmát élvezik. (5) A demokrácia elterjesztésének a programjához tartozik a szakszervezetek és a hivatásbeli szövetségek, valamint a civil szervezetek tevékenységének a hatékonnyá tétele. (6) A programhoz tartozik a politikai pártok működésének elősegítése; (7) a független tömegtájékoztatás biztosítása és a (8) fegyveres testületek polgári ellenőrzése. (9) A USAID támogatja a kormányzatok társadalmi ellenőrzését és számonkérhetőségét mind országos, mind helyi szinten. (10) Az iskolaügy területén támogatja a lakóközösségek aktív részvételét.

Ez a nem teljes felsorolás, amelynek célja a demokrácia építése, azaz az amerikai értelemben felfogott reál-demokrácia terjesztése a világ még nem demokratikusnak tekintett többi részén, nagyon is megmutatja, hogy a létező demokrácia nem a benne lévő vonzerő miatt terjed, hanem tudatos beavatkozás eredményeként.

A reál-demokrácia hívei részben arra alapozzák morális fölényüket, hogy a demokratikus rendszerekben az egyes személyt meghatározott jogok illetik meg. Már említettük, hogy liberális demokráciák arra is hivatkoznak - tévesen -, hogy politikailag és ideológiailag semlegesek. Még a létező demokrácia modellrendszereiben is a demokrácia ellenfeleit kizárják a közéletből, s gyakran politikailag is üldözik. Ebben a vonatkozásban a létező demokrácia hasonló a többi rendszerhez, és mindent megtesz annak érdekében, hogy biztosítsa fennmaradását.

Bizonyos politikai pártok korlátozása, illetve elnyomása normális gyakorlat a fennálló liberális demokráciákban. Ezt azzal indokolják, hogy morálisan és politikailag sem várható el egy létező demokráciától, hogy eszközöket biztosítson ellenfelei számára magának a demokráciának az aláásására. Ha a létező demokrácia szót kicseréljük a létező diktatúra kifejezésre, akkor kiderül, hogy ugyanez a megfogalmazás a diktatúrára is érvényes, hiszen a diktatúra is igényt tart arra, hogy ne adjon eszközt ellenfelei kezébe saját létének a megsemmisítésére. Tehát a létező demokráciával kapcsolatban is megállapíthatjuk, hogy olyan politikai rendszer, amelyben a pártként is felfogható demokratikus erők abszolút politikai hatalmat birtokolnak, legalábbis a demokráciát ellenző erőkkel szemben. Ebben a rendszerben a demokrácia ellenségeinek üldözése intézményesen történik, rendszerint politikai szervezeteik betiltása révén, kiadványaik cenzúrázásával, s gyakran politikai tevékenységük kriminalizálásával, azaz bűncselekménnyé minősítésével. Ha a létező demokrácia valóban annyira magasabbrendű társadalmi, gazdasági és politikai rendszer lenne, amint azt hívei állítják, akkor nem lenne szüksége arra, hogy adminisztratív, elnyomó módszerekkel lépjen fel azokkal szemben, akik ezt a rendszert elutasítják.

A reál-demokráciákban a negatív, tiltó rendelkezések, amelyekkel a demokraták ellenfeleiket próbálják semlegesíteni, meghatározó szerepet játszanak, de még ennél is fontosabb az, ahogyan a reál-demokráciákban gondoskodnak az ún. demokratikus kultúra nevelés útján való terjesztéséről. Ez az oktatási kényszer megkérdőjelezi a létező demokráciának az erkölcsi magasabbrendűségre tartott igényét. Ugyanis egy valóban magasabbrendű oktatási és nevelési rendszernek ilyenfajta kampányra nem lenne szüksége. A reál-demokráciáknak ezt a demokratikus kultúrát szorgalmazó kampányát - bizonyos fokig - össze lehet hasonlítani az egyes nemzetállamok erőfeszítésével nemzeti kultúrájuk megőrzésére. A demokratikus kultúra kizáró jellegű, mert másfajta kultúrának az egyenjogú létezését nem teszi lehetővé. Így például elképzelhetetlen, hogy egy reál-demokráciában a totális rendszer kultúrája is létezzék. Ez a fajta feltétlen tiltás a demokratikus kultúrának is bizonyos totális jelleget kölcsönöz. A liberális reál-demokráciákban a demokrácia és a demokratikus magatartás kötelezettsége az egész rendszert áthatja. Ez érezhető a nevelési rendszerben is, annak valamennyi szintjén. A politikatudomány egy reál-demokráciában kizárólag a demokráciát igenlő elméleteket tekinti tudományosnak és oktatásra méltónak. A politikaelmélet valójában a demokrácia-elméletet jelenti, mert csak ez legitim a létező demokráciában. Számos szerző kifejezetten bele is írja tankönyvébe: a diákokat nem szabad arra bátorítani, hogy magát a létező demokráciát tegyék kérdésessé. Ha mégis bírálat hangzik el a reál-demokrácia rendszerét illetően, akkor arra bátorítják a diákokat, hogy tanulják meg, miként lehet a létező demokráciát még demokratikusabbá tenni. Arra nem készítik fel őket, hogy mi lehetne a jelenlegi reáldemokráciánál igazságosabb és jobb társadalmi rendszer. Gondolkodni is csak a liberális demokrácia terminológiájában megengedett. A reál-demokráciának azt a kártékony tulajdonságát, hogy mindenütt létrehozta a világtörténelem eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeit, annak tulajdonítják, hogy a liberális demokrata alapelvek nem elégségesek, ezeket tökéletesíteni kell. Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a probléma gyökere nem magában a liberális demokráciában van.

Olyan liberális demokráciákban, mint az Egyesült Államok és Kanada, például a koldusokat védelemben lehet részesíteni a bíróságok előtt azon az alapon, hogy a koldulás valójában a szólásszabadság egyik formája. De azt, hogy a reál-demokrácia milyen fogyatékosságai hozzák létre azokat a társadalmi viszonyokat, amelyekben emberek egy csoportja csak koldulás révén tudja biztosítani megélhetését, az nem kutatható. Vagyis egy demokrácia nem hajlandó foglalkozni a gazdasági esélyegyenlőség folyamatos megújításával, az emberiség közös tevékenysége által előálló vagyon folyamatos újraelosztásával, ami a megoldást jelentené. De ugyanakkor képmutató módon megengedi, hogy érvényesüljön a szólásszabadság a koldulás formájában is.

A rendszerváltás óta negyedik ún. "szabad választáson" részt vevő magyar társadalom hónapokon át hallhatta, hogy "amióta szabadok vagyunk, és demokráciában élünk" azóta a magyar nép ismét lehetőséget kapott arra, hogy sorsát kezébe vegye és "a jövő elkezdődött". Mivel a magyar választópolgárnak csak arra van joga, hogy négyévenként részt vehessen a politikai elit azon részének a kiválasztásában, amelyik sem pártprogram formájában, sem egyéni képviselőjelöltként tett ígéretéhez nincs kötve, ezért a politikai szabadsága csupán abból áll: beleszólhat abba, hogy a következő négy évben mely párt, illetve képviselő legyen az, aki nem tartja be választási ígéreteit. Ez tehát a szabadság, amely politikai vonatkozásban jutott a magyar választóknak. Gazdasági téren viszont, abból áll a szabadságuk, hogy tudomásul vehették a nemzeti vagyon 90%-nak a magánkézbe adását s a befolyt ellenérték száz százalékának adósságszolgálatra való fordítását úgy, hogy az adósság közben megnégyszereződött.

De honnan jött a magyar társadalmat súlytó hatalmas adósság? A demokratikus rendszerű Nyugat 1973 és 1989 között kölcsönadott Magyarországnak 1 milliárd dollárt, de ugyanezen időszak alatt elvitt az országból 11 milliárd dollár kamatot úgy, hogy az ország külső adóssága mégis 20 milliárd dollárra növekedett ("Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" - MNB Műhelytanulmányok II. - 1993.02./56 p.) Nos, a demokrácia eredményeként ez a társadalmat súlytó összadósság - külső és belső, állami és nem-állami, bruttó és nettó - 2002-re 80 milliárd euró fölé emelkedett. A magyar társadalom ennek az óriási adósságnak a terheit köteles viselni, s átadni évről évre az eladósodást az országra rákényszerítő nyugati pénzvilágnak évi 8 milliárd eurót kitevő összeget, anélkül, hogy bármit is kapna ellenszolgáltatásként cserébe. A létező demokrácia tehát azt jelenti a magyar nép túlnyomó többsége számára, hogy minden évben 3 hónapot köteles ingyen dolgozni az arctalan pénzviszonyokba elrejtőző láthatatlan urai számára. Ez a reál-demokrácia valójában a modern feudális függőség egyik változata. Álnokabb, mint a feudalizmus, mert a feudális rendszerben a jobbágy tudta, hogy ki a földesura, s kinek robotol. A kamatfüggőség rendszerében a magyar társadalom, mintegy 80%-a úgy robotol, hogy személyesen nem ismeri urait. Sőt azzal sincs tisztában, hogy a magánellenőrzés alá került pénzrendszer miatt minden évben köteles mintegy háromhavi jövedelmét átadni a pénzrendszert kisajátító pénzoligarchiának. A magyar nép a rendszerváltás következtében a létező demokrácia és a szegénységgel párosuló szabadság körülményei közepette élhet. Ez a demokrácia azonban a szervezett pénzhatalom diktatúrájának a kulisszája - alibi-demokrácia -, és ez a szabadság a lakájok szabadsága a privilegizált kisebbség, továbbá a cselédek és a szolgák szabadsága a túlnyomó többség, a rendszerváltás vesztesei számára.

Az amerikai Freedom House ideológusai és munkatársai természetesen másképp határozzák meg a demokráciát és a szabadságot. Az ő meghatározásuk szerint a demokrácia és a szabadság lényegében fedi egymást. Ezért a liberális demokrata reál-demokráciák kapják a szabadság szempontjából a legjobb minősítést. De ha elemezzük a Freedom House szakértőinek a minősítéseit, akkor megállapíthatjuk, hogy érvelésük lényegében ördögi körben mozog. Ha a politikai szabadság azt jelenti, hogy demokráciában élünk, akkor a demokrácia jelenti a politikai, a gazdasági és az egyéni szabadságot. A piacgazdaság vagy a piac, amely a liberális demokráciák gazdasági alapját képezi, valójában a szervezett pénzhatalom uralmát jelenti a gazdasági életben. A szervezett pénzhatalomnak ez a "piacnak" nevezett uralma korlátozza a társadalmi és gazdasági szabadságot. Olyannyira, hogy ez a korlátozás a politikai szférában meglévő szabadságot is aláássa. A szervezett pénzhatalom liberál-demokrata védelmezői azonban tagadják, hogy a pénzvagyon monopóliumával rendelkező nemzetközi pénzügyi közösség keményen korlátozza a gazdasági és a politikai szabadságot.

A demokratizáció, vagyis a demokrácia intenzívebbé tétele kísérlet arra, hogy a reál-demokráciák kétségtelenül meglévő negatív tulajdonságait kiküszöböljék. Már léteznek olyan szervezetek, mint például a Demokráciák Közössége, amely fő feladatának a demokratizálás világszintű fokozását tekinti. A Demokráciák Közösségéhez tartozó országok képviselői 2000. júliusában Varsóban tanácskoztak, ahol nyilatkozatot fogadtak el. Eszerint a résztvevők egyfajta demokratikus blokkot hoztak létre és kinyilvánították: "Törekedni fogunk a demokratikus intézmények és eljárások erősítésére. Nagyra értékeljük a demokrácia megszilárdításában a tapasztalatok cseréjét és a legjobb gyakorlatok kiválasztását. Elősegítjük a vitákat, s ahol ez célszerű fórumokat hozunk létre a demokratikus kormányzás témáinak a megvitatására, a demokratizálásról folyó vita elmélyítésére. A közös alapelvek és értékek kutatására tesszük a hangsúlyt, az egyes tagok kétoldalú kapcsolatai helyett. Elhatároztuk, hogy együttműködünk a demokráciát fenyegető olyan veszélyek elhárítása érdekében, amelyek az alkotmányosan megválasztott kormányok létét veszélyeztetik."

A hidegháború befejezésével és a szovjet birodalom felbomlásával a globális unió eszméje és egy központi világkormányzat létrehozása ismét napirendre került. A demokráciák uniója azonban egyelőre nem lenne azonos a nemzetközi rendszerben részt vevő államok uniójával, mivel nem minden állam tekinthető demokratikusnak. Hosszútávon azonban az államok és a demokráciák globális uniója a tervek szerint egybe fog esni. Egy ilyen globális állam megszületése globális etikai normák nélkül aligha lehetséges. Egy ilyen globális etikának tartalmaznia kellene azokat az alapvető értékeket, amelyek minden állam számára kötelezőek. Ez elsősorban a nyugati liberalizmus eszméi szerint formálódna. A nyugati liberalizmus eszméi szerint legitim törekvés az egész világra kiterjeszteni a reál-demokrácia jelenleg meglévő rendszerét. A létező demokráciának ez az elterjesztése azonban egyes liberális demokrata ideológusok szerint nem megengedhető kényszerítéssel. Álláspontjuk szerint a demokrácia eleve soha nem lehet kényszer eredménye. Bármely országban, bármely körülmények között kényszer eredménye csak diktatúra lehet. Demokrácia pedig csak önkéntes választás eredménye. Ez a nézet azonban azt is jelenti, hogy a polgároknak nem áll szabadságukban másféle rendszert választaniuk, mint a jelenlegi reál-demokrácia.

A 2001. szeptember 11-i merényletek után beindult a terror elleni háború. Ez meghirdetőinek a nyilatkozatai szerint a demokrácia és a szabadság érdekében folyik, noha elsősorban a terrorizmus elleni harcot hangsúlyozzák. A terror ellen meghirdetett globális katonai stratégia a demokratikus világrend megvalósítását is célozza. A létező demokrácia tehát igényt tart a demokratikus világrendre. Ez az uralmi igénye azt is jelenti, hogy a nem demokratikus államokat hosszú távon nem tartja legitimnek. Ha pedig az egész világon a liberális demokrácia világrendje és a szervezett pénzhatalom által uralt "piac" létezhet csak, akkor ez nem tekinthető a szabadság rendjének. Nincs olyan egyetemes erkölcs, természetjogi törvény - isteni parancs -, amely előírná, hogy az egész földgolyón az emberiségnek csak egyfajta kormányzati rendszerben szabad élnie. Nincs olyan egyetemes erkölcs, amely előírná, hogy a társadalmi és kormányzati rend más formáit fel kell számolni, és be kell tiltani. A jelenlegi reál-demokrata rend ellenfeleinek nem lesz más választásuk, mint olyan társadalomban élniük, amely őket a zsarnokság ördögi támogatóinak tekinti.

A létező demokrácia tehát nem csak egy kormányzati rendszer, hanem egy olyan globális háború, amely minden demokráciát ellenző állam, kultúra és személy ellen folyik. A terror elleni háború meghirdetői a demokrácia védelmével igazolják akcióikat, noha a demokrácia rendszere nem került közvetlenül veszélybe, és katonai megvédelmezése sem szükségszerű. A reál-demokrácia globális méretű expanziója olyan planetáris méretű polgárháborúként is felfogható, amely a létező demokrácia hívei és ellenzői között folyik. A nyugati demokráciák fegyveres szövetsége: a NATO, olyan térségekben, ahol a demokrácia érdekében beavatkozott (Koszovóban vagy Szerbiában), a demokráciát a demokratikus erők uralmaként határozta meg. Ugyancsak így határozták meg a demokráciát Timorban is, ahol a Nyugat katonai erőt alkalmazott a demokrácia érdekében. Ha közelebbről megvizsgáljuk, mit is jelent a "demokratikus erők" fogalom, akkor kiderül, hogy egy viszonylag kislétszámú Amerika-barát, angol nyelvet beszélő - iskolázottságát, társadalmi státuszát illetően felső-középosztálybelinek minősülő - elit csoportról van szó. A létező demokrácia bevezetése azt jelenti, hogy meghatározott politikai struktúra létesül a globális háttérhatalom által kiválasztott helyi elit uralma alatt a demokratizálásra kiszemelt területen. A demokrácia érdekében alkalmazott erőszak ilyenkor békés erőszak, és a demokrácia érdekében ledobott bombák is békés bombák. A halottak pedig békés és demokratikus áldozatok.

A vezető ipari demokráciák által létrehozott ezen új protektorátusok nagyon hasonlítanak a korábbi gyarmatokra. Fellelhetőek bennük a gyarmati rendszerek legfőbb jellemzői. A békefenntartás nevében fellépő erők beavatkozásukat az erőszakosságok megakadályozásával indokolják, majd pedig azért maradnak ott e térségekben, hogy végrehajtsák a demokratizációt. Ennek következtében megjelent modern korunkban a demokratikus protektorátus, amely azonban alig különbözik az egykori gyarmatoktól.

Számítani lehet, hogy az elkövetkező évtizedekben növekedni fog a demokratikus protektorátusok száma és ez egyfajta újragyarmatosításhoz vezet. Különösen Afrika az a kontinens, ahol várható a "demokratikus protektorátusok" rendszerének terjedése. Sokat emlegetik, hogy az elmúlt 15 évben rendszerváltás zajlott le az egykori szovjet birodalom által uralt térségekben, így elsősorban Kelet- és Közép-Európában. Arról már kevesebb szó esik, hogy rendszerváltás zajlott le a fejlett nyugati országokban is. Ennek a rendszerváltásnak a lényege például Nyugat-Európában az, hogy a jóléti állam szociális piacgazdaságát a kamatkapitalizmus rendszere váltotta fel, ahol az eladósodott államok, vállalatok és egyes személyek erőforrásaik döntő részét adósságszolgálatra és kamatfizetésre kell, hogy fordítsák. Az állam nem képes többé fenntartani a szociális intézményrendszer olyan finanszírozását, mint, ahogyan az megvalósult a jóléti állam viszonyai között. Az államok választani kényszerültek a kamatfizetés, vagy pedig a szociális intézményrendszer fenntartása között. A kettőt együtt nem képesek teljesíteni. A jóléti állam szociális piacgazdaságának fokozatos megszűnésével, a kamatszedő pénzrendszer magánmonopóliumának a kiépülésével, s a multinacionális korporációk létrejöttével új helyzet állott elő.

A Nyugaton is lezajlott rendszerváltás egyik következménye az, hogy az elmúlt 15 év során megváltozott a nyugati demokráciák magatartása a gyarmatosítással szemben. Ennek az a magyarázata, hogy az 1950-es és 1960-as években a világ pénzügyi, gazdasági és politikai viszonyait döntően befolyásoló nemzetközi pénzügyi közösség a korábbi birodalmi struktúrák, így a gyarmatbirodalmi struktúrák lebontásában volt érdekelt. A szovjet birodalom felbomlásával viszont már a saját globális uniójának kialakításán fáradozik. Ennek részét képezi az új gyarmatosítás. Ez magába foglalja a következő tényezőket:

- A nyugati hatalmaknak és társadalmaknak a szilárd meggyőződését, hogy kulturálisan az összes többi világkultúra felett állanak, valamint azt, hogy a liberális-demokrata értékek egyetemesek.

- Ismét létjogosultságot nyer az a korábbi elképzelés, hogy a nem-nyugati országok több vonatkozásban is "barbároknak" minősülnek.

- Létrejöttek azok a különböző érdekcsoportok és lobbik, amelyek az ellenőrzésük alatt tartott tömegtájékoztatási intézményekkel fokozottabban a befolyásuk alá vonták nemcsak a demokratikus országok lakóit, de a világközvéleményt is.

- A külpolitikát, a diplomáciát, valamint a biztonsági intézményeket irányító elitek az új törekvések érvényesítése érdekében fuzionáltak.

- Létrejöttek az ellenőrzés alá vonandó területeken a Nyugat által finanszírozott és rendszerint angolul is tudó helyi elitek, amelyek a háttérhatalom globális koordináló intézményeivel szoros kapcsolatban állnak.

- Az informális háttérirányítás szerves részét képezik az ún. NGO elitek (a Non-Govermental - nem-kormányzati, nem-állami - kifejezés arra utal, hogy a háttérhatalom informális szervezetéhez tartozó elitről van szó, s ezt, a szervezet magánhatalom privát intézményeit eufénisztikusan nem-kormányzati szerveződéseknek nevezik). A "globális civil társadalom" tehát a nemzetközi pénzügyi közösség szervezett magánhatalmának az intézményrendszerét is jelenti. Civil társadalom ugyanis önállóan nem tud megszerveződni, mert nem rendelkezik saját anyagi bázissal. Egy ún. civil szerveződés vagy állami pénzből él - s akkor a közhatalomnak a függvénye, vagy a szervezett pénzhatalom finanszírozza - s akkor annak a kiszolgálója. A globális civil társadalom valójában tehát a háttérben meghúzódó pénzhatalom saját hálózatát, illetve annak a tartozékát, alrendszerét jelenti.

- Ide tartozik az is, hogy a háttérhatalom ideológusai által megtervezett és politikusai által létrehozott ENSZ ismét alkalmazza az intervencionista módszereket. Az államok belügyeibe való be nem avatkozás elve egyre inkább elveszíti érvényét, és ennek nyomán általánossá válik az egyes nemzetállamok szuverenitási igényének a korlátozása, illetve tagadása is.

A korábbi gyarmati rendszerekkel szemben a most folyamatban lévő "újgyarmatosítás" formálisan nem egy-egy gyarmattartó anyaország irányítása alatt áll, hanem névlegesen olyan nemzetek feletti szervezetek kezében van a döntés, amelyekben a tényleges hatalmat a háttérhatalom informális struktúrái gyakorolják. Az újragyarmatosítás azonban nem azonos a létező demokrácia világszintű terjesztésével, expanziójával. A klasszikus gyarmatosítás, annak idején, például Afrikában kereskedelmi és gazdasági érdekek érvényesítését jelentette. Ezt a gyarmatosítást a nagyhatalmak versengése határozta meg és szerepet játszott benne a faji felsőbbrendűség, valamint a civilizációs küldetés tudata. Az olyan demokrácia érvényesítését szolgáló beavatkozások, mint amilyen Boszniában, Koszovóban, Timorban vagy Afganisztánban történt, egyben civilizációs küldetést is jelentenek. Ezért a globális demokratizáció könnyen válhat egy globális újragyarmatosítást megvalósító civilizáló küldetéssé.

Ha a reál-demokrácia azt fogja jelenti, hogy a nem európai eredetű lakosság felett európai és amerikai származású - euró-atlanti - adminisztrátorok uralkodnak, akkor különösen nehézzé válik a létező demokrácia morális felsőbbrendűségére hivatkozni. Ma már tanúi vagyunk annak, hogy a helyi ún. demokratikus erők rendszerint olyan zárt elit csoportot jelentenek, amely kulturálisan és nyelvileg is, de érdekeiben feltétlenül elkülönül a helyi lakosságtól.

A reál-demokrácia jelenlegi rendszere akadályozza az átmenetet egy demokrácia utáni igazságosabb és korszerűbb társadalmi rendszerbe. A létező demokrácia olyan tökéletesnek és felsőbbrendűnek tartja magát, hogy nem ismeri el egy utána jövő más rendszernek a legitimitását. Az önfenntartás természetesen minden létező társadalmi struktúrának a lényeges jellemzője. Ez azonban még nem alapozza meg a demokráciának azt az igényét, hogy ő legyen az emberi fejlődés utolsó fázisa. A jelenlegi liberál-demokrata államokban rendszerint különleges jogi tilalmak vannak érvényben, és szigorúan büntetik a létező demokrácia megváltoztatására, lecserélésére irányuló törekvéseket. Ezek közé a különleges tilalmak közé tartoznak azok az alkotmányos korlátozások, amelyek a reál-demokrácia leváltására törekvő személyeket és szervezeteket korlátozzák. Ezeket a reál-demokráciát védő alkotmányos rendelkezéseket a nemzetek feletti állami szerveződések is megerősítik. Így az Európai Unió alaprendelkezései is teljes védelemben részesítik a létező demokrácia rendszerét. A reál-demokrácia ilyen méretű bebetonozása azonban erkölcstelen, mert etikátlannak minősíthető minden olyan törekvés, amely a változást, az előrehaladást akadályozza. Az innovációnak, a megújulásnak elsőbbsége van a demokrácia bebetonozásával szemben. Különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy minden demokrácia, ami eddig megvalósult a világ legigazságtalanabb vagyoni viszonyait hozta létre és tartja fenn. Egy ilyen rendszernek minden mással szemben való előnyben részesítése nem igazolható. A demokraták - a reál-demokrácia ideológusai - számára mégis eleve előnyt élvez minden más értékkel szemben.

Ha a történelmet folyamatként szemléljük, akkor a történelmi fejlődés nem legitimálja, nem támasztja alá a jelenlegi demokrácia örökkévalóságát. Európában az abszolút monarchiák rendszerét váltották fel az első demokráciák. Ez azonban nem jelenti, hogy a fennálló demokrácia soha nem tűnhet el, és soha nem adhatja át a helyét egy igazságosabb és jobb rendszernek. Azt sem jelenti, hogy a létező demokrácia leváltása az abszolút monarchia helyreállításával, vagy valamilyen diktatúra bevezetésével fog járni. Széleskörű az a nézet, hogy minden, ami a jelenben van, a múlt meghaladása, és jobb annál, mint ami volt, ezért nem szabad megszűntetni. A változás azonban nemcsak a múlt felé irányulhat, hanem a jövő eddig ismeretlen rendszere irányába is. Erre az a szokásos válasz, hogy a jelenlegi demokráciát csak egy még jobb, még tökéletesebb demokrácia válthatja fel. E nézet hirdetői szerint a demokrácia nemcsak örök, hanem egyre demokratikusabbá is válik. A demokrácia tehát minden korábbi társadalmi és kormányzati formánál jobban elkötelezett saját magának, mégpedig azért, hogy egyre inkább tökéletesítse önmagát, és maximalizálja teljesítményét. Ezért szinte közhely a demokraták számára, hogy még több demokráciát követeljenek. Ha az egész világ már demokratikus berendezkedésű lesz, sok demokrata akkor is még több demokráciát fog követelni, mert a demokratizálás soha nem lehet teljesen befejezett folyamat. A demokrácia is olyan a szemükben, mint a pénz. Lehet sok vagy kevés, de elegendő soha nem lehet.

Amikor a jövőre vonatkozóan hoznak demokratikus döntéseket, olyan nemzedékek sorsáról döntenek, akik még nem léteznek. Ha például egy város vezetése meghatározza a város fejlesztését, struktúráját, mondjuk ötven évvel előre, a döntést hozók már nem fognak élni, amikor döntésük eredménye viszont meg fogja határozni az akkor élő városlakók életét. Vagyis a jelenlegi demokratikus döntési folyamatból a legérdekeltebbek lesznek kizárva. Nem létezik olyan politikai eljárás, amely a jövő nemzedékek eme kizárását korrigálni tudná. A demokrácia jelenlegi rendszere lehetővé teszi, hogy napjaink nemzedékének többségi része rákényszerítse akaratát a jövő nemzedékekre. Ez tulajdonképpen a demokrácia részvételi és képviseleti elveit is kétségbe vonja.

Már csak azért is keresni kell egy jobb rendszert, mint a jelenlegi reál-demokrácia, mert a reál-demokráciákban használatos döntési folyamatok rendkívüli módon manipulálhatóak. Ha például népszavazást tartanának egy európai országban arról, hogy fogyasztható-e a disznóhús vagy sem, a válasz várhatóan igenlő lesz. Ha viszont egy iszlám országban tartanának ilyen népszavazást, akkor a válasz várhatóan nemleges lesz. Ha arról tartanának egy európai országban népszavazást, hogy a nők viseljenek-e fátylat, a válasz feltehetően nemleges lesz. Ha ugyanerről a kérdésről egy iszlám országban tartanának szavazást, a válasz feltehetően igenlő lesz. Vagyis a kiválasztott döntési kör eleve meghatározza, hogy milyen döntés születhet meg. Egy nemzetállamban a döntés általában az adott államot alkotó nemzet kezében van. Ez is arra utal, hogy a létező demokrácia valójában nemzethez és kultúrához kötött döntéshozatali rendszer.

A demokrácia kutatói valamennyien elismerik, hogy minden demokráciában léteznek hátrányos helyzetű kisebbségek. A modern demokráciákban az egyének szerepe egyre csökken, de csökken a politikai befolyása minden olyan szervezetnek is, amely kevesebb, mint tízezer polgárt tömörít. Vagyis a reál-demokráciában minden egyén politikailag a szélre szorul, marginalizálódik, s kisebbséget alkot. Az Európai Uniót meghatározó szubszidiaritás-elve szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten az érintetteknek kell meghozniuk. De ez az elv sem küszöböli ki a kisebbségeket, mert őket lokális szinten is le lehet szavazni. Ennek a problémának az egyetlen megoldása - nemzetállami és lokális szinten is - az elszakadás érvényesülése. Azaz az a kisebbség, amelyet a többség leszavaz, kezdhessen önálló életet. Egyetlen demokrácia sem képes az emberi és politikai jogok biztosításával kompenzálni a kisebbségeket azért, hogy azok elviseljék a többség diktatúráját. A demokráciák ebben a vonatkozásban nem ismerik el az egyén és kisebbség jogát a morális és a döntési autonómiához. Kivételesen megengedik, hogy valaki lelkiismereti okokból ne teljesítsen katonai szolgálatot. A létező demokrácia nem képes az erkölcsi dilemmák megoldására, pedig korunk emberének számos etikai problémával kell szembenéznie. A reál- demokráciák azáltal, hogy megakadályozzák a kisebbségek elszakadását, a kilépését a többség rendszeréből, valójában kényszerré alakítják át a demokráciát minden olyan kisebbség számára, amely objektív okokból képtelen többséggé válni.

A reál-demokráciák társadalma és kultúrája lehetővé teszi e társadalmak irányítói számára, hogy azok ne tegyenek semmit a nyilvánvaló társadalmi igazságtalanságok ellen. A demokráciák formálisan megválasztott vezetői elismerhetik ezen társadalmi igazságtalanságok létét, de ugyanakkor a reál-demokrácia játékszabályai lehetővé teszik a számukra, hogy kibújjanak beavatkozási kötelezettségük alól. Azt állították és állítják ma is, hogy ők nem avatkozhatnak bele a demokratikus eljárásokba, és tevékenységük kimerül ezen demokratikus eljárások védelmezésében. Vajon a reál-demokrácia körülményei között élő embereknek egészen addig el kell viselniük a világtörténelemben eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeket, amíg ezeket valamikor a távoli jövőben sikerül majd demokratikus módon orvosolni? Még akkor is el kell viselniük ezeket az igazságtalanságokat, ha ezek nemzedékről nemzedékre öröklődnek, s semmilyen jele sincs annak, hogy a demokrácia keretei között meg lehet szüntetni őket? A liberál-demokrata ideológusok szerint az embereknek el kell viselniük ezeket az igazságtalanságokat. A reál-demokrácia ezen elfogult védelmezőinek azonban nincs igazuk.

A magyarországi létező demokrácia korlátait jól mutatja az, hogy a könnyebb kormányozhatóságra hivatkozva a parlamentbe való bekerüléshez előírták a 4%-os, majd 5%-os küszöböt a pártok számára. Ez teljesen eltorzítja a választók eredeti akaratát. Pedig ennek az eredeti akaratnak az érvényesülése sokkal fontosabb - lényeget érintő - társadalmi érdek, mint az, hogy könnyebb legyen a politikai elit számára a kormány megalakítása és hivatalban tartása. Hasonlót lehet elmondani a választások tisztaságával kapcsolatosan is. A 2002-es parlamenti választásokon elegendő konkrét adat merült fel ahhoz, hogy elrendeljék az illetékesek a szavazatok újraszámolását. A politikai elit ez elől elsősorban a határidőkre való hivatkozással következetesen kitért. Vajon mi a nagyobb társadalmi érdek egy igazi demokráciában? A választási eredmények gyors közlése, vagy pedig a csalások lehetőségének akár az utólagos kiszűrése is a szavazatok újraszámolásával? Egy érdemi demokráciában - ellentétben a formáknak elsőbbséget adó alibi-demokráciával - természetesen a népakarat érvényesülése és a választások tisztaságának a minden eszközzel való biztosítása lenne a fontosabb társadalmi érdek. Ez szolgálta volna 2002-ben Magyarországon is a rendszerváltás veszteseiből álló többség valódi érdekeit, ha nem demokratúra lenne hazánkban, amelynek a hatalmi elitje egészen más szempontoknak ad elsőbbséget.

Az érdemi demokrácia hiányát jelzi az is hazánkban, hogy a mai napig nem magyarázták meg a magyaroknak, miként lehet az, hogy az ország az 1973 és 1989 között felvett 1 milliárd dollár nyugati kölcsönért 11 milliárd dollár kamatot kellett, hogy 1989-ig visszafizessen. Ugyanakkor a magyar társadalom egészét terhelő külső adósság 20 milliárd dollárra növekedett. Nem magyarázták meg azt sem, hogy miután a rendszerváltó kormányok eladták a nemzeti vagyon 90%-át, és a befolyt ellenértéket kizárólag adósságtörlesztésre fordították, mégis miért haladja meg a magyar társadalom egészét terhelő össztartozás - külső és belső, állami és nem állami, bruttó és nettó - 2002-ben a 80 milliárd eurót? A magyar társadalomnak ezen összeg adósságterheit kell évről-évre kitermelnie és átadnia a nemzetközi pénzvilágnak minden ellenszolgáltatás nélkül. A magyar demokratúra nagyobb dicsőségére az integrált hatalmi elit a mai napi nem számolt el a magyar népnek a munkája eredményeként létrejött és 1989 után eladott vagyonával. A hivatalba lépett új kormánynak sürgősen pótolnia kellene ezt a mulasztást. Meg kellene végre mondani a magyar népnek, hogy kinek, mennyiért adták el a közös vagyonát, és mire fordították a kapott ellenértéket? És ha csak adósságcsökkentésre fordították, akkor miért nőtt mégis a négyszeresére a magyar társadalom egészét terhelő össztartozás?

A pénzuralmi rendszerré degenerálódott létező demokráciának - a demokratúrának -, azonban van alternatívája. Ez a kamatmentes pénzrendszerrel működtetett és a vállalkozói szabadságon alapuló - monopólium-mentes - gazdaság, amely egyedül képes szavatolni a teljesítményen alapuló esélyegyenlőséget a termelőszférában. A folyamatosan megújuló gazdasági esélyegyenlőség pedig biztosíthatja, hogy ember és ember között csak teljesítménye arányában legyen vagyoni, jövedelmi és hatalmi - társadalmi státusbeli - különbség. A reál-demokrácia kudarca bizonyítja, hogy csak a folyamatosan megújított gazdasági esélyegyenlőség teszi lehetővé az alulról igazgatott önrendelkező társadalom működtetését. A gazdasági demokrácia elvetése miatt a reáldemokrácia tartalmatlan formákra és eljárásokra redukálódott a politikai szférában is. Az önrendelkező társadalom lényege, hogy az erőforrások fenntartásával folyamatosan optimalizálódjon az egy emberre és egy négyzetkilométerre számított gazdasági teljesítmény, amely lehetővé teszi, hogy mindenegyes ember - képességei kibontakoztatásával - teljes értékű életpályát futhasson be. A reáldemokrácia lecserélésén már sok kutató dolgozik. Az egyik legátgondoltabb alternatívát Síklaki István dolgozta ki "A fennmaradás társadalmi programja" című munkájában. A fenntartható társadalom általa javasolt alapelvei és értékrendje kiutat jelentenek a reál-demokrácia zsákutcájából, és lehetővé teszik a nemzetközi pénzoligarchia által létrehozott kamatkapitalista rendszer lecserélését egy emberközpontú, természetbarát társadalomra. A globalizálódott uzsoracivilizáció belső ellentmondásai - elsősorban a pénzrendszerbe beépített kamatos-kamat mechanizmus - miatt közeledik a felbomláshoz. Új világtörténelmi korszak előtt állunk. Ennek a korszakváltásnak a tudós előhírnöke Síklaki István.

A magyar népnek soha nem állt módjában kifejeznie azt az óhaját, hogy az összeomlott reálszocializmus diktatórikus rendszerét milyen játékszabályok szerint működő új demokratikus rend váltsa fel. A kerekasztal tárgyalásokon önjelölt elitek delegáltjai és nem az állampolgárok által választott legitim képviselők állapodtak meg. Ezen tárgyalások végeredményét, a ma hatályban lévő ideiglenes alkotmányt, a reformkommunista rendszer utolsó parlamentje hagyta jóvá és a társadalom mindezideig nem erősítette meg népszavazással. Az országot ma irányító elit különböző csoportjai még nem jutottak egyetértésre abban, hogy kinek az előjoga az alkotmány szövegének a megírása. Az átmeneti alkotmány ezt az Országgyűlésre bízza és viszonylag könnyen teljesíthető 2/3-os többséget kíván az új alkotmány elfogadásához. Tekintettel a kormányzó koalíció 72 százalékos parlamenti többségére, ennek a szabálynak az alkalmazása azt jelentette volna, hogy a jelenleg ellenzékben lévő pártok és politikai erők teljesen kimaradnak az új alkotmány elfogadásából. Ez egy különösen gyenge legitimitással bíró új alkotmányt eredményezett volna. Ezért a képviselők többsége megállapodott, hogy csak öt párt megegyezése alapján lehet az alkotmányt módosítani. Ha egy ilyen megegyezést nem sikerül elérni egyes megfogalmazásoknál, akkor annál a résznél a jelenlegi rendelkezés marad érvényben.

Ami a tartalmi kérdéseket illeti, egyes pártok, például a Kisgazdapárt erős, közvetlenül választott elnököt, félprezidenciális rendszerű erős államot akar, két kamarás törvényhozással. Általában nőtt a hajlandóság az elnöki rendszer iránt, a korporativ képviselet bevezetésére a törvényhozás esetleges második kamarájában, valamint a demokrácia szociális intézményrendszerrel kiegészített változata iránt, amelyben az alkotmány védelemben részesíti az alanyi jogon járó és kikényszeríthető szociális jogokat is. A kormánykoalíció két pártja, az SZDSZ és az MSZP még mindig abban a helyzetben van, hogy meg tudja védeni a rendszerváltás átmeneti alkotmányozása során kidolgozott közjogi struktúrát, és ezzel a lehetőségével minden bizonnyal élni is fog. De egy ilyen lépés az elitek között létrejött szűk körű konszenzuson alapuló alkotmányozás végét is jelentheti.

1996 májusában a Parlament Alkotmányelőkészítő Bizottsága már benyújtott az Országgyűlésnek egy alkotmánymódosítási javaslatot, amelyet az öt párt előzetesen elfogadott, de ezt a javaslatot éppen a Kormány néhány tagja és az MSZP több képviselője nem szavazta meg, ezért lekerült a napirendről. Úgy nézett ki, hogy ebben a parlamenti ciklusban már nem kerül sor az új alkotmány elkészítésére. Hogy most mégis újra elővették az alkotmányozás kérdését, annak feltehetően az az új fejlemény az oka, hogy a korrupciós botrányok miatt és más okból is meggyengült Horn Gyula miniszterelnök fenn akarja tartani a koalíciót az SZDSZ-szel az új parlamenti választásokig. A koalíció ára viszont az alkotmányozás folytatása, amelyet a külföldi és hazai pénzpiaci és gazdasági elit elsőszámú politikai képviselete, az SZDSZ, erősen szorgalmaz. Ez a párt és a mögötte álló elitcsoportok fokozottan érdekeltek a kialakult és számukra igen előnyös viszonyok alkotmányos bebetonozásában. Azért szorgalmazza a véglegesnek tekinthető új alkotmány mielőbbi tetőaláhozását, mert ki akarja használni a jelenlegi kormánytöbbség erejét, mivel nem valószínű, hogy még egyszer ekkora parlamenti többsége legyen egy jövőbeni kormánykoalíciónak.

Ha nem kerül sor az ideiglenes alkotmány egyszeri és átfogó módosítására, akkor megmarad a jelenlegi átmenetinek szánt és több szempontból kiforratlan, befejezetlen, egyes részeiben inkoherens alkotmány és folytatódhat a rendelkezéseiből fakadó konfliktus az Alkotmánybíróság és az Országgyűlés között. Ez pedig potenciálisan kedvezőtlen lehet az új uralkodó elit megszerzett privilégiumaira, mivel az erősen aktivista Alkotmánybíróság a Törvényhozásra és a Kormányra is kötelező döntéseivel gyakran a "láthatatlan alkotmány" (a szöveg mögött meghúzódó alkotmányos elvek) rendelkezéseit teszi láthatóvá és túlzott hatáskörével egyes szakértők szerint még "alkotmányos diktatúrát" is gyakorolhat.

Az 1989 évi alkotmánymódosítás a politikai erők akkori kompromisszumát tükrözte, amelyben lemondtak egy forradalmi, azaz gyökeresen új alkotmány megteremtéséről. A kerekasztal tárgyalásokon kialkudott szöveget később az MDF-SZDSZ paktum lényegesen megváltoztatta. Az egész akkori alkotmányozást a politikai sietség jellemezte, szakmailag sem volt elég idő egy kiérlelt szöveg elkészítésére. Az akkori alkotmányozók nem akartak időnyomás alatt olyan alkotmányt elkészíteni, amelynek a szövegéből nem látják világosan az őket érintő előnyöket és hátrányokat. A jelenlegi alkotmányozás célja az alaptörvény új, koherensebb formába öntése, mert a demokratikus alapelvek és a jelenlegi politikai rendszer szerkezeti megváltoztatásáról nincs szó. Tény, hogy a jelenlegi alkotmány, ha nem is teljesen zavartalanul, de működik. Egyáltalán nem biztos, hogy újabb politikai kompromisszumokkal és belterjes szakmai vitákkal egy jobbal lehet lecserélni. Az alkotmányozást sürgető elitcsoportok, a rendszerváltás nyertesei, elsősorban az ideiglenes alkotmány gyenge legitimitását szeretnék megerősíteni és így alkotmányosan is stabilizálni kedvező helyzetüket. És ezt most kell megtenniük, mert nem valószínű, hogy még egyszer ilyen kedvezőek legyenek a parlamenti erőviszonyok a számukra.

Az alkotmányozás kivitelezésére három elképzelés van. Az első változat szerint az országgyűlés alkotmányozógyűléssé nyilvánítaná magát és a megállapodott 4/5-ös aránnyal fogadná el az új alaptörvényt. Ez a felülről történő eljárás kevés kockázattal jár az uralkodó elit számára, de az új alkotmány legitimációja sem lenne erős, mivel hiányozna ezúttal is a széles társadalmi részvétellel kialakított konszenzus.

A második elképzelés, amelyet elsősorban a Kisgazdapárt szorgalmaz, a lehető legnagyobb társadalmi részvétellel történő népi alkotmányozást ajánlja. Az alkotmányt először is egy külön alkotmányozó nemzetgyűlés fogadná el. Ebben a szervezett közhatalmat és a szervezett magánhatalmat képviselő elitek helyett a zömében hatalomnélküli állampolgárok mintegy 80 százalékát kitevő civil társadalom képviselői vennének részt elsősorban. Az egyes fontos kérdésekről - mint például a kétkamarás parlament, a közvetlenül választott erős köztársasági elnök, az alanyi jogon járó és kikényszeríthető szociális jogok, a halálbüntetés megengedhetősége, a jegybank visszahelyezése a kormány ellenőrzése alá, a népszavazás széleskörű megengedése - külön-külön dönthetnének népszavazással az állampolgárok. A harmadik elképzelés az, hogy ezúttal is az elitek készítik el az alkotmányt a széleskörű érdemi viták mellőzésével és az állampolgárok tényleges beleszólásának kizárásával, de azért, hogy a népi alkotmányozás látszatát keltsék, most népszavazással hagyatnák jóvá ezt az újabb változatú elitista alkotmányt.

Egyre több magyar úgy látja, hogy olyan új alkotmányra van most már szükség, amely a társadalom túlnyomó többségének a valódi és hosszútávú szükségleteit, érdekeit, értékeit veszi elsősorban figyelembe, és az ezeket kifejező elveket foglalja rendszerbe. Egy ilyen nem elitista alkotmány elkészítéséhez egy új szöveg megfogalmazása nem elegendő. A megoldandó feladat az, hogy a társadalom többsége elismerje, és magáénak vallja az alkotmányozás végeredményét. Ebben kiemelt szerepe van a tényleges társadalmi értékeknek a látszatértékekkel szemben. Ezért eljött az ideje, hogy a hivatásos politikai és szakmai elit párbeszédet folytasson a laikus állampolgárok, a civil társadalom képviselőivel. Az alkotmánynak az embert kellene a középpontba állítania, a természetes személyt, a népszuverenitás igazi letéteményesét. Védenie kellene nemcsak az egyes személyt, de azokat a közösségeket is, amelyekben él. Az alkotmány nem szorítkozhat az atomizált egyén, az elszigetelt individuum védelmére, mert az egyén csak közösségi kapcsolataiban tudja kiteljesíteni egyéni szabadságát. Ezért különösen ma és különösen Magyarországon szükség van a garantált szociális jogokban is kifejeződő szolidaritásra.

A szociális jogok a családot, mint alapközösséget érintik a legközvetlenebbül. Ellent kell állni annak a törekvésnek, hogy a jogi személyek ugyanolyan alanyai legyenek az alkotmányos alapjogoknak, mint a természetes személyek. Ez utóbbiak a népszuverenitásból fakadó jogok elsődleges hordozói. A szervezett közhatalom és a szervezett magánhatalom jogosultságai csak származékos, szekundér jogok és végső soron valamennyi a természetes személyektől ered, arra vezethető vissza.

A Bokros-csomag kapcsán éles vita bontakozott ki a szociális intézményrendszer reformjáról. A szociális jogok alkotmányos szűkítését kívánók azzal érvelnek, hogy véget kell vetni az állami elosztás eddigi gyakorlatának, a koraérett jóléti állam felett eljárt az idő. Különösen sérelmezik, hogy az állam abból a jövedelméből adjon szociális juttatásokat, amelyeket adózással elvon a legnagyobb jövedelműektől. Az éjjeliőr liberális államnak, a jogbiztonságot nyújtó szolgáltató államnak, ez nem feladata. Nem avatkozhat be a gazdasági életbe, és nem nyúlhat be a gazdagok zsebébe csak azért, hogy a rászorulókat szociálisan támogathassa. Arról azonban nem tesznek említést az állami beavatkozás eme liberális ellenzői, hogy ugyanez az állam olyan szabályozókat fogadott el, amelynek révén 1989 óta hathatós állami és kormányzati közreműködéssel, - vagyis állami beavatkozással, - az egész magyar társadalom együttes munkája eredményeként létrejött közvagyon 70 százaléka a lakosság mintegy 5-10 százalékát kitevő szűk réteg magántulajdonává lett érdemleges ellenszolgáltatás nélkül, illetve mélyen az értéke alatt kiárusítva külföldiek tulajdonába került. Egyidejűleg az ezen a köztulajdonon fennálló hatalmas adósság a társadalom 80 százalékát kitevő vagyontalan polgárok nyakába szakadt. A nemzeti jövedelem kormányzati segédlettel való átcsoportosítása a szegény rétegektől a szűk gazdag elit számára pénzpiaci, monetáris és fiskális technikákkal pedig ma is folyik. Ez ellen az állami beavatkozás ellen azonban nincs kifogásuk. Vajon milyen érdekek és elvek vezérlik őket e kettősmérce alkalmazásánál?

Az állami elosztással tényleges gazdasági teljesítmény nélkül, - nagyrészt pártállami pozícióit, kapcsolatait és hálózati tőkéjét kihasználva - tehát érdemtelenül nagy vagyonhoz jutott szűk réteg tartozik annyival azoknak, akiknek a közös tulajdonát kisajátította, hogy tűrje el a szociális ellátás minimumát a kifosztott vesztesek számára ugyanezen állam részéről. Az állam tette lehetővé a vagyonátcsoportosítást a gazdagokhoz, méltányos, hogy ugyanez az állam biztosítsa a szociális jogok alapján járó létminimumot a vagyon nélkül maradt középrétegeknek és a teljesen kiszolgáltatott szegényeknek egyfajta végkielégítésként. A méltányosság, igazságosság, szolidaritás, gazdasági esélyegyenlőség elveinek a bevitele az alkotmányba ma aktuálisabb, mint valaha. Nem gyengíteni kell az alkotmányban a szociális jogokat, hanem erősíteni. A magyar társadalom gyenge szolidaritási struktúráit támogatni kellene, pl. olyan alkotmányos rendelkezéssel, amely előírná a kormány számára - német mintára - az egyeztetési kötelezettséget az érdekképviseleti szervekkel. Valódi társadalmi demokrácia nem lehetséges az esélyegyenlőséget minden nemzedék számára fenntartó-megújító gazdasági demokrácia valamilyen formája nélkül.

Ha a most folyamatban lévő alkotmányozás kitart a szociális jogok, illetve megvonása mellett, akkor szembekerül a társadalom túlnyomó többségével. Olyan alkotmányt hoz létre, amelynek az elfogadottsága a jelenleginél is kisebb lesz. Az eredeti cél, azaz az alkotmány gyenge legitimációjának erősítése helyett, annak ellenkezőjét, legitimiciójának további csökkenését fogja elérni. A jelenlegi ideiglenes alkotmány gyenge legitimitását a választások bizonyítják a legszemléletesebben. A magyar társadalom jelentős tömegei nem tudtak tartósan azonosulni egyik párttal sem, mint saját politikai képviselőjükkel. A korábbi konzervatív és a jelenlegi szociálliberális koalíció pártjaiból egyaránt kiábrándultak, mert ezek a pártok kormányra kerülve nemcsak, hogy nem valósították meg választási ígéreteiket, hirdetett programjaikat, hanem gyakran azzal homlokegyenesen más politikát folytattak. Így például a konzervatív koalíció ígéretet tett az adósságkönnyítés kiharcolására és a reprivatizációra, amelyeket nem hajtott végre. A szociálliberális koalíció pedig szociálisan érzékeny, szakértői kormányzást, gazdasági növekedést ígért. Nehéz lenne elképzelni a kül- és belföldi pénztőkének jobban kedvező, a magyar társadalom gyenge és kiszolgáltatott rétegeit keményebben sújtó, antiszociálisabb kurzust, mint amilyet a jelenlegi szocialista többségű kormányzat folytat. A gazdasági növekedés beindítása pedig a mai napig csak üres ígéret maradt.

Ezért előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy alkotmányos rendelkezés írja elő a választási ígéretek, és a meghirdetett pártprogramok betartásának kötelezettségét, mint a legitim kormányzás elengedhetetlen alapfeltételét. Ha széles társadalmi részvétellel történő népi alkotmányozás folyna, akkor már most bekerülhetne ez az előírás az alkotmányba. Így például az Alkotmánybíróság illegitimnek és ezért antidemokratikusnak és egyben alkotmányellenesnek nyilvánítaná azt a kormányt, amelyik homlokegyenest más politikát folytat, mint amilyenre választási programjában kötelezettséget vállalt, amelynek a segítségével hatalomra került. Kormányzati legitimitása, a szuverén néptől való felhatalmazása erre a programra szól. Ha eltér ettől a programtól, már illegitimmé válik. Ilyen esetben le kell mondania, és előrehozott választásokat kell tartani. Természetesen nem könnyű szabályozni, miként lehet egy ilyen lépést alkotmányos technikákkal kikényszeríteni. Azonban nem az az igazi kérdés, hogy valami nehéz-e vagy könnyű, hanem, hogy szükséges-e megoldani vagy sem. Ugyanis ha ezen a magyar választópolgárok számára oly kiábrándító gyakorlaton nem sikerül változtatni, akkor a négyévenkénti általános választások tétje csupán annyi lesz, hogy a választók eldönthetik: melyik párt előjoga legyen a következő kormányzati ciklusban választási ígéreteinek a - minden következmény nélküli - megszegése. Ez pedig a demokrácia talán legfontosabb, a nép számára még fenntartott aktusát is színjátékká, paródiává, sőt bohózattá zülleszti. Hosszú távon pedig egy degenerált rendszerré korcsosítja a parlamentáris demokráciát.

A pénzpiac és a tőkés társaságok gazdasági kényszerre és bőséges anyagi forrásokra támaszkodó szervezett magánhatalma nemcsak a civil társadalom, de az állami közhatalom autonómiáját is veszélyezteti a mai Magyarországon. A folyamatban lévő alkotmányozás egyik legveszélyesebb törekvése, pl. az, hogy tovább kívánja növelni a Magyar Nemzeti Bank kivonását a népszuverenitásból származó nemzeti ellenőrzés minden formája alól. Ha ez bekerül az alkotmányba, az a magyar állam pénzügyi szuverenitásának a végét jelenti. Az MNB máris állam az államban, de ha az uralkodó elit javaslatát elfogadják, akkor már semmilyen jövőbeni demokratikusan választott kormánynak nem lehet többé befolyása az olyan fontos közügyekre, mint a pénzkibocsátás, a kamatszabályozás, a hitelfelvétel és adósságszolgálat, a forint árfolyamának meghatározása, az infláció mértékének közvetett irányítása, a pénzpiac működésének szabályozása. Az MNB változatlanul működhet, mint a közpénzeket a nemzetközi és hazai pénzoligarchia privát vagyonába átszivattyúzó szerkezet, amely eltitkolhatja a társadalom nyilvánossága elől a ma is zavartalanul folyó jövedelemátcsoportosító tevékenységére vonatkozó adatokat. Ha az MNB-ra vonatkozó javaslat bekerül az új alkotmányba, akkor meg lesz bénítva minden jövőbeni kormány, mert semmilyen gazdasági-pénzügyi programját nem lesz képes végrehajtani a kizárólag nemzetekfeletti elkötelezettségű, és csak a pénzpiac transznacionális szabályrendszerének engedelmeskedő, MNB ellenállása miatt.

Mi indokolja, hogy egyedül az MNB-nak legyen önálló jogszabályalkotási joga a főhatóságok közül? Miért nem sorolják fel az MNB-ot az Állami Számvevőszék által ellenőrzött intézmények között? Az alkotmány szabályozási elveiről szóló javaslat indokolása szerint azért csak a jegybanki rendelkezés igényel alkotmányos elismerést, mert az MNB a Kormány alá nem tartozó, önálló feladatkörrel rendelkező szervezet. De éppen ez az, ami elfogadhatatlan, mert ellenkezik a népszuverenitás és a demokrácia alapelveivel egy önálló bankhatalmi ágazat alkotmányjogi kiépítése. Ha a Kormány nem ellenőrizheti az MNB-ot, akkor ezt talán pótolja, hogy az MNB elnöke egyszer egy évben beszámol a nem szakemberekből álló Országgyűlésnek? Egy ilyen beszámoló alkalmas a társadalmi érdekek érvényesítésére a hitelek és kamatok bonyolult világában? Miért hiányozzék az alapos társadalmi kontroll a mai globalizálódó világrendszerben döntő hatalmi tényezővé vált pénzhatalom elsőszámú magyarországi képviselete felett?

Ha a javaslat bekerül az alkotmányba, akkor a nemzetközi pénzpiac játékszabályai a jövőben mindig elsőbbséget fognak élvezni a nemzeti szükségleteket és érdekeket kifejező kormánydöntésekkel szemben. Ez pedig lehetetlenné teheti egy nemzeti kormány sikeres működését. Az adósságfüggésből való kikerülésnek talán a legfontosabb előfeltétele az MNB szoros kormányellenőrzés alá vétele és a magyar állam pénzügyi és gazdasági szuverenitásának a helyreállítása. Befejezésül megállapíthatjuk, hogy mindaddig, amíg elitalkotmányozás folyik és az alkotmányozók nincsenek tekintettel a társadalom túlnyomó többségének a valódi szükségleteire, érdekeire és értékeire, amíg nem kerül sor széleskörű és érdemi párbeszédre a civil társadalommal, addig illúzió marad az "alkotmányközösség", az "alkotmányos hazafiság" kialakítása, amelyet oly nagyon szeretne a nemzethez és az államhoz való tartozás helyébe állítani a Magyarországon most uralomra került új oligarchia.

A szociálliberális koalíció egyik legveszélyesebb ténykedése volt az a sietség, amivel a magyar társadalmat kész helyzet elé akarta állítani a földtulajdon kérdésében. Magyarország gazdasági-pénzügyi erőforrásai már hosszabb ideje külföldre áramlanak - ugyanis évek óta jelentősen több pénz megy ki az országból adósságszolgálat és profit formájában, mint amennyi bármilyen címen, együttesen ide érkezik -, de a földtulajdon még döntően magyar kézben van. Ha résen leszünk, akkor meg is maradhat ebben a kézben. A dán kikötések az Európai Unióval szemben - miszerint Dánia megtartja saját nemzeti valutáját és központi bankját, valamint legértékesebb földterületeit dán tulajdonban - jól példázzák, hogy nem kell feltétlenül külföldi tulajdonba adni a magyar termőföldet sem az Európai Unióhoz tartozás fejében. Ennek az ellenkezőjét állítani tudatos megtévesztés.

A magyar társadalom problémáinak a megoldását hosszútávon az emberközpontú társadalomra való áttérés jelentené. Ehhez azonban olyan pénzügyi reformra van szükség, amely megakadályozza, hogy a pénzvagyon tulajdonosai a hitelpénz, a bankrendszer és a pénzpiac segítségével egyre nagyobb mértékben elszívják az erőforrásokat a termelő- és szolgáltató szektortól. Ebből a helyzetből csak a kamatmentes finanszírozás történelmileg bevált módszereivel lehetne kikerülni. Ilyen módszereket az új kormány azonnal igénybe vehetne, mert a konkrét gazdasági programokhoz kötött állami pénzkibocsátás - minden ellenkező állítással szemben - nem okoz inflációt. A jelenlegi pénzmonopol rendszerrel szemben a valódi piacgazdaságot az jelentené, ha csak értékelőállitó tevékenységgel lehetne pénzjövedelemre szert tenni. Ezzel szemben ma a társadalom legfontosabb emberei nem az értéket előállító vállalkozók és dolgozók, hanem a spekulánsok, akik semmilyen értéket nem állítanak elő, viszont egyre nagyobb arányban veszik el az értékelőállítóktól munkájuk eredményét.

Fennáll a veszély azonban, hogy a kamatmentes finanszírozásra áttérés esetén a spekulációs pénzvagyon a földbirtokba menekülne és az elveszített kamatokért a földjáradékkal igyekezne kárpótolnia magát. Ezért már most érdemes elgondolkodni azon, hogy miként lehetne a földjáradékot bezsebelő ingatlanspekulációt korlátozni. A gazdaságtörténet ismert ténye, hogy mindig több földet vásároltak akkor, amikor alacsony volt a kamat. Mivel a pénzhez hasonlóan a föld is életbevágó fontosságú minden ember számára, ezért bármit teszünk, szükségképpen használnunk kell a földet. Az élet éppen úgy elképzelhetetlen a föld nélkül, mint levegő vagy víz nélkül. A földnek ezért mindig az emberek közösségéhez kell tartoznia. Ez a közösség aztán haszonbérletbe adhatja azoknak, akik azt megművelik, hasznosítják. Számos európai országban ez volt a gyakorlat egészen addig, amíg a római jog bevezetésével nem tértek át a földmagántulajdonra a középkor végén. Magyarországon, pl. a székelyeknél mindvégig fennállott a közösségi földhasználat.

Századunkban alapvetően két földhasználati rendszert alkalmaztak. A szocialistának nevezett országokban az állami tulajdonlás és földhasználat különböző változatai és fokozatai érvényesültek, míg a kapitalista rendszerű országokban a föld magántulajdona és használata a gyakorlat a mai napig. A reálszocialista közösségi földhasználat, akár állami gazdasági, akár kolhoztípusú szövetkezeti formáját nézzük, sokkal kevésbé bizonyult hatékonynak, mint a föld magánhasználata. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire különböző volt a háztáji földek és a szövetkezeti földek termésátlaga a háztáji művelés javára, mivel ez utóbbiban érvényesült a magánérdek és a személyes felelősség.

Éppen ezért az Európai Unióban és Magyarországon is a legelőnyösebb megoldásnak a magánhasználat és a közösségi tulajdonlás összekapcsolása látszik. Ez egyszerre segítené az egyéni törekvések kibontakozását és a szociális igazságosság érvényesülését. Egy ilyen kombinált földhasználat bevezetése azonban komoly akadályokba ütközik. A mai földbirtokosok - legalábbis a demokratikus országokban - földjüket vagy vásárolták, vagy törvényesen örökölték. Éppen ezért igazságosan csak törvényes kisajátítás útján és megfelelő összegű kártérítés fizetése ellenében lehet a jogállamnak megfelelő új helyzetet kialakítani. Az Európai Unióban az egyes községek nem képesek az új földhasználati formának a kialakítására pótlólagos pénzeszközök biztosítása nélkül. Ezt a pénzt úgy is elő lehetne teremteni, hogy valamennyi földre az értéke 3 százalékának megfelelő ingatlanadót vetnének ki. Ez Magyarország esetében azt jelentené, hogy az önkormányzatok ebből az összegből felvásárolnák a területükön található eladásra kínált földingatlanokat évről-évre. Ilyen módon 33 év leforgása alatt az önkormányzatok a teljes földterület tulajdonosai lehetnének. Az így köztulajdonba került földet aztán haszonbérletbe adhatnák magántermelőknek. Egy másik megoldásnak kívánkozik az, hogy a 3 százalékos értékadó helyett a tulajdonosok kötelezettséget vállalnának arra, hogy 33 év elteltével ingatlanukat eladják az önkormányzatnak. Ezután is művelhetnék földjeiket, de már nem mint tulajdonosok, hanem mint haszonbérlők és a föld mindenkori piaci értékéhez igazodó földhasználati díjat kellene fizetniük az önkormányzatnak. A túlmenően a haszonbérleti díjat meghatározott idő elteltével rendszeresen hozzá kellene igazítani a föld aktuális forgalmi értékéhez. Enélkül a kiigazítások nélkül újból munkanélküli jövedelemhez juthatnának azok, akik földjüket egy korábbi időpontban vették haszonbérletbe és ezért kisebb összegű haszonbért kötelesek fizetni. További lehetőség lenne, hogy a bérleti díjak megállapításánál az önkormányzat figyelembe vegye a szociális és a környezetvédelmi szempontokat.

Egy ilyen reform azonnal véget vetne a föld- és telekspekulációnak, mivel a nem hasznosított földtulajdon az ingatlanok árának csökkenése miatt azonnal eladásra kerülne a várható veszteségek elkerülése végett. Minél több ingatlan kerülne piacra, annál inkább esnének az árak. Ez pedig egyre több földművelő magyar embernek nyújtana lehetőséget arra, hogy gazdálkodjon. Ez a megoldás a többi szegény ország lakói számára is fontos lenne, mert jelentősen növelhetné az élelmiszertermelést. A haszonbérlők ugyanazokat a jogokat élveznék, mint a jelenlegiek. Vagyis beépíthetnék a bérelt területeket a helyi előírásoknak megfelelően, továbbá eladhatnák vagy utódaikra hagyhatnák azokat, harmadik személynek bérbe adhatnák egészen addig, amíg a haszonbérleti díjat megfizetik. A haszonbérlethez nyilvános árverésen lehetne hozzájutni. Egy ilyen megoldás hosszútávon igen nagy pénzterhet venne le a munkát végzők válláról, mert végső soron mindig ők fizetik meg az ingatlanspekulánsok nyereségeit. A felvázolt megoldással fel lehetne számolni a pénz- és ingatlanspekulációt. Ugyanakkor nem sértené a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek sem a legitim érdekeit. Mégis lehetővé tenné egy olyan rendszer kialakítását, amelyben többé már nem élvez egy elenyésző kisebbség aránytalan előnyöket a többség költségére és kárára. Nem kétséges, hogy az itt vázolt földreform széleskörű ellenállásba ütközik. Ez azonban nem változtat azon, hogy keresni kell a konkrét megoldásokat, amelyek a földhasználat tekintetében is kivezetnék a magyarokat az uzsoracivilizáció zsákutcájából. Bármely megoldás elfogadható, amely felszámolja az ingatlanspekulációt, és igazságosan osztja el a magyar földből - az egész nemzet közös tulajdonából - származó hasznot. Magyarország kezdeményező lehetne ezen a téren. Nem a hibásnak bizonyult külföldi megoldásokat kell erőltetni, hanem megtalálni a szabad földművelő magyar polgárok Kertmagyarországának saját útját.

Ökológusok becslése szerint a világgazdaság termelésének mintegy a fele környezeti hatásait tekintve veszélyesnek minősíthető. Egy valódi pénzreform és földreform fokozatosan enyhítene a gazdasági növekedés kényszerén, de a természeti környezet könnyelmű és felelőtlen rombolását nem szüntetné meg. Ezért két irányban is módosítani kellene az adórendszeren az Európai Unióban és Magyarországon is. Egyrészt a jövedelem adóztatása helyett a termékeket kellene megadóztatni. Másrészt a termékek ökológiai költségeit bele kellene számítani a termékek adójába. A kamatmechanizmus jelenlegi kényszere az emberi szükségletektől elszakadt felesleges termelést is ráerőltet a gazdaságra. Ez a lényegében értelmetlen kényszertermelés pótolhatatlan természeti forrásokat pusztít el. Noha Magyarországon jelenleg nincs megfizetve a munkaerő, sőt jelenleg a magyar bérek a legalacsonyabbak még lengyel, cseh, horvát és szlovén összehasonlításban is, ennek ellenére a multik által bevezetett és a drágává vált emberi munkaerőt kiküszöbölő modern technológiák hazánkban is egyre inkább megterhelik a természeti környezetet. Ha a környezeti ártalmak és az említett pótolhatatlan erőforrások a jelenleginél jobban meg lesznek adóztatva, akkor a termékek árai emelkedni fognak. Ennek következtében egy bizonyos ponton már nem lesz kifizetődő erőltetni a modern és még modernebb, igen költséges technológiák bevezetését. A különböző tényezők együttes hatásának az eredményeként az is elképzelhető, hogy ismét olcsóbb lesz az élő munkaerő alkalmazása még a legfejlettebb országokban is. Az Európai Unió országaiban a társadalom ma kétszer is fizet, ha valaki egy modern gép beállításával elveszíti a munkahelyét. Egyrészt le kell mondania a dolgozó által fizetett jövedelmi adóról, mivel a gépekből származó jövedelem nincs a munkásokéhoz hasonló módon adóztatva, másrészt munkanélküli segélyt kell folyósítania az elbocsátottak számára. A jövedelmi adó és a szociális járulék fizetése alóli kibúvás egyik legeredményesebb módja így a fekete munka igénybevétele lett. Ezért nemcsak Magyarországon, de az Európai Unió országaiban is igen tetemes a feketegazdaság részaránya. Ha nem lenne jövedelmi adó, akkor az árnyékgazdaságra már nem lenne szükség, és ez a rejtett gazdaság is hozzájárulhatna a nemzetgazdaság egésze teljesítményének a növeléséhez.

Egy ilyen adóreform esetében nem csökkenne az életszínvonal, mert a termékek árának az emelkedését ellensúlyozná az adómentes jövedelem nagyobb vásárlóereje. Ez elvezethet egy környezetvédelmi szempontból sokkal ésszerűbb fogyasztói magatartáshoz. Ezeket a változtatásokat ma már nem lehet az egyes nemzetgazdaságok szintjén kielégítően végrehajtani. Ha megdrágul a természeti környezet megterhelése, akkor a szegényebb országok fokozottan ki lesznek téve a környezetszennyezés exportjának a fejlett ipari országok részéről. Egy pénz- és földreformmal egybekötött adóreform számos környezetvédelmi probléma megoldását is elősegíthetné. Csak e három reform kombinációja vezethet el optimális megoldáshoz. Így lehetne véget vetni a pénzvagyon természetellenes növekedésének, a szegénység további fokozódásának, a jelenleg elkerülhetetlennek látszó gazdasági és társadalmi összeomlásnak. Mind az emberiség, mind a természet csak akkor lélegezhet fel, ha ki tudja szabadítani magát a rátelepült uzsoracivilizációból.

Ehhez az első lépés tudni, hogy van alternatíva. A második lépés már sokkal nehezebb. Le kell küzdeni azok ellenállását, akiknek nem érdeke, hogy a pénzközpontú kamatszedő civilizációt egy természetes gazdasági renden nyugvó emberközpontú új világrend váltsa fel. A jelenlegi rendszer haszonélvezői ezért követnek el mindent, pl. A kamat- és inflációmentes pénzrendszert kidolgozó Silvio Gesell nézeteinek az elhallgatása érdekében is. Winston Churchill mondotta a Harvard Egyetemen 1943-ban: "sokkal kifizetődőbb annak az ellenőrzése, hogy mit gondoljanak az emberek, mint országokat elfoglalni, és lakóikat kizsákmányolni. A jövő birodalmai az emberi agyat ellenőrző birodalmak lesznek."

Magyarországon ma kettőshatalom van. Az egyik az egyre gyengülő szervezett közhatalom, amely még formálisan demokratikus ellenőrzés alatt van, és amelynek központi intézményei a parlament és a kormány. A másik az egyre erősödő szervezett magánhatalom, amely elsősorban a jelenlegi pénzrendszernek köszönheti létét, amelynek központi intézménye a de facto privatizált félállami jegybank, és amely nem áll többé a társadalom demokratikus kontrollja alatt. Hogy a jelenlegi alibi demokráciában mennyire nem számít a választópolgárok akarata és mennyire könnyű félretolni még a formálisan biztosított népszavazás jogát is, arra jó példa a termőföld tulajdon-szerzéssel kapcsolatos, több mint 300 ezer aláírással támogatott népszavazási kezdeményezés elutasítása a szociál-liberális többségű parlament által. Kíváncsian várjuk, hogy mi lesz a sorsa annak a kifogásnak, amelyet az MDF négy képviselője március 13-án nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, és amelyben a képviselők azt kérik a testülettől, hogy semmisítse meg az elutasítást tartalmazó parlamenti határozatot és kötelezze az Országgyűlést új eljárás lefolytatására. Az 1998. májusi választások nem kis tétje volt, hogy kié legyen a magyar föld. Nem lehetett kétségünk afelől, hogyha a szociál-liberális koalíció marad kormányon, akkor a magyar föld hozadéka is a pénzvagyon külföldi és belföldi tulajdonosainak a profitját fogja gyarapítani és a magyar földművelő csak kizsákmányolt bérmunkás lesz saját hazájában.

Mielőtt elemezzük a magyarországi fejleményeket, vessünk egy pillantást arra, hogy mi váltotta ki 1848-ban a forradalmi megmozdulások egész sorát Európában? Milyen szerepe volt az eseményeket a háttérből mozgató szabadkőművességnek, és a vele szövetkezett nemzetközi pénzkartellnek, a politikai események alakulásában? Miért vezetett az önálló magyar pénzrendszer igénye fegyveres konfliktushoz a magántulajdonban álló Osztrák Nemzeti Bank, és az őt támogató császári hatalom, valamint a felelős magyar kormány között Magyarországon? Miért lehetett a magyar március 15.-e - a háttérerők nemzetközi manipulációi ellenére - az emberi méltóság és nemzeti függetlenség tiszta forradalma?

Az 1848-as események Franciaországban kezdődtek. Kiváltója az volt, hogy amíg az olasz carbonarik vezetője, Giuseppe Mazzini, biztos kézzel építette ki az illuminátus szabadkőművesség hálózatát Itáliában, addig a francia templáros Grand Orient szabadkőművesség, amely az 1789-es forradalom óta meghatározó szerepet játszott az Franciaország életében, nem tudta eldönteni, hogy uralmának melyik a legmegfelelőbb politikai-kormányzati forma. 1793-ban a Grand Orient által előkészített, és 1789-ben kirobbantott forradalom anarchiába torkollott. 1830-ban, amikor a szabadkőművesség - egy három napig tartó forradalom keretében - eltávolította X. Károlyt a trónról, már a szocializmus szót használták mind a párizsi Francia Nagypáholyban, mind a Grand Orient Nagypáholyban annak a politikai-kormányzati formának a megjelölésére, amellyel a jövőben kísérletezni kívántak. A forradalom idején, a véres jakobinus terrorban vezető szerepet játszó jakobinus klubok megmaradt tagjaiból, Párizsban, 1835-ben, megalakult az Igazak Szövetsége. Ez a szövetség azonban nem elégítette ki azokat a türelmetlen radikálisokat, akik számára a pacifista szocialisták túl lassúaknak, túl fontolva haladóknak bizonyultak. A Grand Orient ezért elhatározta, hogy az Igazak Szövetségét átalakítja a Kommunisták Szövetségévé. Így 1840-ben a francia szabadkőművesség ismét kettészakadt egy radikális, kommunista szárnyra, és egy mérsékeltebb, pacifista, szocialista szárnyra. 1848-ra a radikális szocialisták vezetője Karl Marx, 32-es fokozatú Grand Orient szabadkőműves lett, aki Németországból távozva ekkor Párizsba élt, majd onnan Londonba költözött, ahol egészen haláláig, 1883-ig élt.

Az 1848. február 24-én kitört újabb francia forradalom néhány nap alatt megdöntötte az orleáni dinasztia uralmát, és megfosztotta a tróntól Lajos Fülöpöt. Megszületett a második köztársaság, a Grand Orient-hez tartozó Louis Napóleonnal, mint választott köztársasági elnökkel az élén. Rómában is köztársaság alakult. Fellázadt a bécsi nép is. 1848 végén Ausztriában lemondott a trónról V. Ferdinánd császár és magyar király. Felkelések törtek ki Dániában, Írországban, Lombardiában, Schleswig-Holsteinben és Velencében is. Németországot egy rövid időre egyesítette a frankfurti parlament. A német egység elsősorban a porosz király ellenállásán hiúsult meg. Marvin S. Antelman rabbi, e korszak jeles kutatója szerint 1848 során Európa szerte a Grand Orient koordinálta a politikai megmozdulásokat, tűntetéseket, felkeléseket. Németországban is a forradalmi megmozdulások fő szervezője a Grand Orient által létrehozott Igazak Szövetségének az egyik vezetője, Heinrich Bernard Oppenheim, a dúsgazdag németországi pénzdinasztia tagja volt.

A nemzetközi pénzkartell már 1773-ban, Frankfurtban, tervet dolgozott ki arra, hogy a "Bank of England"-hoz hasonló független központi bankok létrehozásával, az ellenőrzése alá vonja a nemzetközi pénzügyek irányítását. A pénzkartell, valamint a szabadkőműves irányzatok titkos ellenőrzésére létrehozott illuminátusok pedig az 1782-ben, Wilhelmsbadban, megtartott kongresszusukon fogadták el azt a közös stratégiájukat, amelynek fontos részét képezte a köztársasági államformára történő forradalmi áttérés, és az európai kontinens minél nagyobb központosítása, lehetőleg egy államban való egyesítése, és egy közös hitel- és pénzrendszer kialakítása a pénzkartell ellenőrzése alatt. A pénzkartellnek a hatalom centralizálása felel meg, noha a túlméretezett centralizáció és integráció rendszerint káros a népek gazdaságára és az egyén boldogulására. Az 1848. márciusában, Frankfurtban tanácskozó német alkotmányozó nemzetgyűlésnek is a kis államok egyesítése, vagyis a centralizáció volt a célja. Prágában a szláv országok képviselői tanácskoztak a szláv népek egyesítéséről. Ausztria nem csatlakozott a frankfurti döntésekhez, a szláv népek pedig ragaszkodtak a dunai birodalomhoz, mert szemük előtt már a formálódó német és orosz nagyhatalom lebegett. Szerettek volna azonban legalább a magyarokéhoz hasonló jogokhoz jutni. A prágai gyűlés az 1848. június 12-i munkásfelkelés, majd Windisgratz katonaságának sortüze következtében eredménytelenül végződött. A frankfurti alkotmányozók létrehozták ugyan az új német alkotmányt, de egyesített államuk - mint már utaltunk rá - Poroszország ellenállása miatt mégsem jött létre.

Az 1848-as európai forradalom tehát a transznacionális pénzkartellel szövetségre lépett internacionalista szabadkőművesség nagyszabású vállalkozása volt, hosszútávú stratégiájának megvalósítására. De úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a nemzetközi pénzkartell akciója volt, amely tervei kivitelezésére felhasználta az illuminátusok - vagyis a pénzkartell saját alapítású szabadkőművessége - irányítása alá került Grand Orientet, miközben ő a háttérből mozgatta a szálakat. Tény viszont, hogy 1848 előtérben álló szervezői és vezérei ismert szabadkőművesek voltak, akik a páholyokon keresztül egyeztették lépéseiket, és határozták meg az egyes megmozdulások időpontját. Franciaország haladt az események élén. Amikor 1848. március 6-án megdőlt az orleáni monarchia, a Párizsban létrejött új ideiglenes kormány 11 tagja közül 9 Grand Orienthez tartozó szabadkőműves volt. Ennek a kormánynak az első hivatalos ténykedése az volt, hogy ünnepélyesen fogadja a francia szabadkőművesség valamennyi rítusát képviselő páholyok 300 tagú küldöttségét, a szabadkőműves rituálé minden részletre kiterjedő betartásával. A küldöttek lobogóikkal a "Hotel de Ville"-hez vonultak, ahol azokat átadták az új köztársasági kormánynak, öntudatosan emlékeztetve tagjait arra a döntő szerepre, amelyet a páholyok a forradalomban játszottak. A "Le Moniteur" nevű párizsi újság beszámolója szerint büszkén ünnepelték azt, hogy immáron az egész ország szabadkőműves beavatásban részesült a kormány szabadkőműves tagjain keresztül. A több mint 500 csoportban tevékenykedő 40 ezer szabadkőműves, egy szívvel és lélekkel, a legteljesebb támogatásáról biztosította azt a munkát, amely most vette kezdetét - tudósít az újság.

Két héttel később a Grand Orient delegációját ezekkel a szavakkal fogadta ugyanabban a szállodában Adolphe Isaac Cremieux (1796-1880), magasrangú szabadkőműves, az új kormány tagja:

"Polgártársak, Grand Orient-es testvérek, az ideiglenes kormány örömmel fogadja az Önök hasznos és odaadó támogatását. A köztársaság a szabadkőművességben létezik. Ha a Köztársaság úgy cselekszik, ahogyan a szabadkőművesek is cselekednének, akkor a világon élő összes emberrel való egyesülés ragyogó biztosítékává válik, a mi háromszögünk valamennyi oldalán."

Amikor megalakult a francia Nemzetgyűlés, Franciaország ismét teljesen szabadkőműves ellenőrzés alá került. Párizs egyik nemzetgyűlési képviselője a Prieuré de Sion, - az egyik legrégibb és legtekintélyesebb szabadkőműves-jellegű titkos társaság - akkori nagymestere, Victor Hugo volt. A Nemzetgyűlés Bonaparte Napóleon unkaöccsét, a Grand Orient-hez tartozó szabadkőműves Louis Napóleont választotta elnökének. (Itt csak utalunk rá, hogy Nicola M. Nicolov bolgár származású amerikai történész 1990-ben közzétett kutatási eredményei szerint, Nathan Mayer Rothschild, - a pénzdinasztia-alapító öt fiának az egyike - volt az ifjabb Louis Napóleon természetes apja. Hortensia, Bonaparte Napóleon fogadott leánya, Napóleon Louis nevű testvéréhez, Hollandia királyához ment feleségül. Mivel Hortensiának állandóan pénzügyi nehézségei voltak, ezért gyakran kért és kapott kölcsönöket Nathan Rothschildtól, akinek igen nagy összegekkel el volt adósodva. Széleskörben ismert volt, hogy Nathan hosszabb időn keresztül udvarolt Hortensiának, akinek a fia III. Napóleon néven később Franciaország császára lett. Az ifjabb Louis Bonaparte azonban egyáltalán nem hasonlított sem apjára, sem a Bonaparte család más tagjára. Viszont tökéletes mása volt Nathan Mayer Rothschildnak.) Victor Hugo eleinte támogatta Louis Napóleont, de amikor az elnök egyre inkább jobboldali, tekintélyuralmi eszközökhöz nyúlt, Hugo annál inkább távolodott tőle, és közeledett a Nemzetgyűlés baloldali képviselőihez.

A köztársaság szabadkőműves ellenőrzése végett a páholyok kezdeményezték, hogy a Nemzetgyűlésben többségben lévő szabadkőműves képviselők helyezzék törvényen kívül a többi titkos társaságot. A nem-szabadkőműves képviselők az összes titkos társaságot, beleértve a szabadkőművességet is, be akarták tiltani. Egyes szabadkőművesek helyeselték a szabadkőművesség betiltását is, mivel a titkos társaságok alkalmasak arra, hogy adott esetben a népszuverenitás ellen is fellépjenek. A szabadkőműves képviselők többsége azonban azt kívánta, hogy mondják ki: a szabadkőművesség többé nem titkos társaság, mivel hatalomra kerülve már nincs szüksége titkos felforgató tevékenység folytatására. (Az 1917-ben hatalomra került bolsevik vezérek is erre hivatkozva tiltották be a szabadkőművességet, mivel magukat a hatalomra került Grand Orient-nek tartották.) A Grand Orient-hez tartozó honatyák Párizsban azt akarták, hogy a velük konkuráló Prieuré de Sion-hoz tartozó rózsakeresztesek, - akiknek a képviselőjét, Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt, éppen most távolították el a trónról, - be legyenek tiltva. Sikerei birtokában a Grand Orient nagyvonalúan felhagyott a radikalizmussal, és pacifista módon kísérletet tett Európa egyesítésére. A szabadkőműves békekongresszusra 1849-ben, Párizsban került sor. A Prieuré de Sion-t Victor Hugo képviselte. Megnyitóbeszédében kezdeményezte Európa egységének a megvalósítását, és az "Európai Egyesült Államok" megalakítását. A kezdeményezés - kellő támogatás hiányában - kudarcot vallott. Még további évekre volt szükség ahhoz, hogy a nemzetközi szocialista mozgalom formálisan is magáévá tegye az "Európai Egyesült Államok" jelszavát.

De Poncin francia történész munkáiból tudjuk, hogy a szabadkőművesekből álló kormány ellenére, a Nemzetgyűlés hazafiasnak bizonyult, és nem követte engedelmesen a szabadkőművesség által megszabott irányvonalat. A Grand Orient ennek láttán nem habozott, hogy a saját emberének tekintett Louis Napóleont, 1851. decemberében, államcsínnyel abszolút hatalomhoz juttassa. Victor Hugo még tett egy sikertelen kísérletet az ellenállásra, végül nem volt más választása, Brüsszelbe kellett menekülnie.

A történelem iróniája, hogy Louis Bonaparte, diktátori hatalma birtokában, nem engedelmeskedett többé a Grand Orient utasításainak, hanem III. Napóleon néven császárrá kiáltatta ki magát. Rendeleti úton új alkotmányt, és olyan diktatórikus rendszert vezetett be, amelyet az időszakosan ismétlődő népszavazásokon erősítenek meg a választópolgárok. Napóleon pont annak a Grand Orient-nek lett a gyűlölt ellensége, amely a hatalomra segítette. Mindez azonban nem akadályozta meg a Grand Orient-et abban, hogy kísérletet tegyen Európa egységének a saját elképzelése szerinti megvalósítására. Eszerint a köztársaságokká átalakult európai államok megalakították volna a "Köztársaságok Szövetségét." Mivel a Grand Orient konstitucionalista és szocialista irányzata nem tudott megegyezni, ezért az egységes Európa megvalósítása akkor még nem sikerült.

A magyar 1848-at egy egész korszak, a reformkor készítette elő. A 19. század elejére Magyarországon égető feladattá vált az ipar és a kereskedelem fejlesztése, hogy gyorsan növekvő népességének megélhetést tudjon biztosítani. Ennek a törekvésnek azonban útjában állt a rendiség, a nemesség adómentessége, a jobbágyság intézménye, a közteherviselés hiánya. A bécsi udvar igyekezett a jobbágyok sorsán javítani, de egyben a nemesség ellen is fordítani őket. Másrészt Ausztria iparosodása érdekében egyoldalú vámpolitikával akadályozta a magyar ipar fejlődését, hogy piacot biztosítson az osztrák termékeknek. Magyarországot tudatosan Ausztria gyarmatává tették, amit II. József nyíltan ki is mondott.

A magyar ipar fejlődését azonban a magyar pénzügy rendezetlensége akadályozta a leginkább. Magyarországnak ebben az időben nem volt saját pénzrendszere. A mohácsi vész után a pénzügyek terén is általánossá vált a zűrzavar egészen 1807-ig, amikor törvény útján hivatalosan is ejtik az önálló magyar pénzrendszert, és a rénusi, vagy konvenciós német forintot teszik meg hivatalos pénzzé. Korábban, a 18. század közepén - miután nem volt elegendő forgalomban lévő rénusi forint - már Mária Terézia megkezdte a bankócédulák, azaz a papírpénz kibocsátását. Ezeknek egyetlen fedezetük az volt, hogy Magyarország és az osztrák örökös tartományok valamennyi adó-, kamarai és bankpénztára készpénz gyanánt elfogadta ezeket a bankócédulákat. Ezt a papírpénzt azonban nem közvetlenül, hanem megbízottak, kereskedők utján bocsátották forgalomba, akik ezért kamatot fizettek, és váltót adtak. Magyarországon lakó kereskedő azonban nem kapott váltóhitelt, miután Magyarországnak ekkor még nem volt váltójoga. A magyar állampolgár tehát ki volt szolgáltatva a kiváltságos kereskedőnek, aki csak uzsorás áron adott pénzt, vagy csak bankócédulát. Mária Terézia 1772-ben elrendelte hitelpénztár felállítását Magyarországon, hogy segítsen a magyar tőkepénzeseknek tőkéik gyümölcsöző elhelyezésére. Az hitelpénztárnak az is a feladata volt, hogy a kincstár hiteligényein túlmenően segítse a magánosok kölcsönszükségletének a kielégítését is. Ennek a hitelpénztárnak 1819-ben már 22 millió forintot tett ki a betétállománya. Kölcsönt azonban ettől is csak kereskedő, vagy olyasvalaki kaphatott, akiért a kereskedő jótállt. Ezt persze busásan meg kellett fizetni a kereskedőnek.

Mindebből látható, hogy a magyar ipar és kereskedelem csak a kiváltságos osztrák kereskedők utján - méregdrágán - juthatott pénzhez. De nemcsak ez akadályozta a fejlődést, hanem az is, hogy Ausztria rendszeresen visszaélt a papírpénzbe vetett bizalommal. A napóleoni háborúk kapcsán, a szükséges összegek előteremtésére, annyi papírpénzt nyomtattak, hogy 1811-ben és 1816-ban is le kellett értékelni őket, és a kétszeri leértékelés után 1/25 rész értékre süllyedtek. Magyarországnak jogilag semmi köze sem volt a papírpénzekhez, nem is volt beleszólása a pénz sorsába, ugyanakkor neki kellett viselnie elértéktelenedés következményeit, mivel mezőgazdasági terményeiért a magyar birtokos csak ezt kaphatta fizetségképpen.

Az egyre nagyobb szerepet betöltő nemzetközi pénzkartell 1816-ban elérte bécsi embere, az 1807-ben kancellári székbe segített Metternich utján, hogy létrejöhessen egy - a Rothschild család érdekeltségébe tartozó, és magának az Osztrák Nemzeti Bank elnevezést választó - magánbank Bécsben. Metternich engedélyezte, hogy ez a magántulajdonú központi bank, az ONB, felszívja az alaptőkéjébe az elértéktelenített papírpénzt, de csak azoktól, akik megfelelő arányban valóságos készpénzt is befizettek. Az ONB ezután bankjegyeket bocsátott ki, amelyek valóságos pénzre történő beváltására ígéretet tett. Az ONB alapszabályában is szerepelt azonban az a kikötés, hogy csak gondosan kiválasztott és kiváltságos kereskedők kaphatnak pénzt. A magyar gazdálkodók tehát ezután sem juthattak pénzhez.

Ez volt a helyzet, amikor az 1825. évi reformországgyűlés megnyílt. A magyar törvényhozók különösen azt kifogásolták, hogy míg ők az országgyűlésen adókról, vámokról vitatkoznak, addig a bécsi kormány hozzájárulásával egy magánbank hatalmas mennyiségű pénzjegyet hoz forgalomba. A vita közjogi természetűvé vált, mert az Osztrák Nemzeti Bank alapítását elrendelő császári pátenst a pozsonyi országgyűlés nem hagyta jóvá. Azaz a magyar pénzügyeket illegálisan bitorolta egy bécsi magánbank, miközben a pénzveréshez szükséges nemesfém jórészt a magyarországi vármegyékből került Bécsbe. Ez a fémpénz viszont nem került vissza a magyar gazdaságba.

A pozsonyi képviselők azt is kifogásolták, hogy Magyarországon nincsen bankhitel, csak a birodalom nyugati felén. Az egyensúlyhiány nyilvánvaló volt. A pénz folyamatosan áramlott ki az országból: elsősorban a nemes fém a magyar ércbányákból, de kiáramlott a pénz adók, regálék, kölcsönök kamatai, vámok, kincstári jegyek és a katonaság elszállásolási költségei formájában is. Ez a helyzet késztette fellépésre gróf Széchenyi Istvánt, aki gazdasági úton akart nemzetén segíteni. A szabadelvű angol példát követve olyan magánjogi rendszert akart, amelyet ma kapitalistának nevezünk. Gazdasági elgondolásainak középpontjában a hitel állt, amely minden korláttól mentes tulajdonjog nélkül nem képzelhető el. Helyeselte a közteherviselést, és erkölcstelennek tartotta az adómentességet. Széchenyi a monarchia két felének gazdasági egyenjogúsítását akarta, az ország termelésének a növekedését nem a kiviteltől, hanem a belföldi fogyasztás növekedésétől, az általános nemzeti jólét emelkedésétől várta. Az osztrák gazdasági és pénzügyi körök éppen ezt tartották veszélyesnek. Igyekeztek tehát terveit akadályozni. Egész pénzügyi titkos szervezet működött körülötte, hogy a maga számára biztosítsa Széchenyi tevékenységének a gazdasági eredményeit. Ez a szervezet legfőképp a Rothschild érdekeltségből került ki. Még kisebb vállalkozásaiban is ott találjuk a Rothschildokat vagy megbízottaikat, mint, pl. a Lánchídnál. Széchenyi önálló hitelszervezetért folytatott küzdelme is meghiúsult, mert az is Rothschild kézbe került. Csupán két olyan vállalkozása volt Széchenyinek, amelyből hiányoztak a Rothschildok: az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és a Nemzeti Kaszinó. Kiderült, hogy Széchenyi tervei kivihetetlenek, mert egy rejtelmes akadály gátolja eszméi megvalósítását. Ezt az akadályt a reformkor másik nagy alakja, Kossuth Lajos találja meg. Úgy vélte, hogy közjogi helyzetünk akadályozza boldogulásunkat, éppen ezért nem a gazdasági, hanem a közjogi célkitűzések az elsődlegesek. Vagyis a király személyének közösségén kívül Magyarországnak teljesen el kell szakadni Ausztriától. Számtalan javaslat született, de egyik sem vezetett eredményre.

Amit nem sikerült politikai eszközökkel elérni, azt Kossuth társadalmi úton igyekezett megvalósítani. Így, pl. miután a bécsi udvar elutasította a védővámrendszerre vonatkozó javaslatát, Országos Védegyletet alapított az osztrák termékek bojkottálására. Az egyletnek 1845-ben már 138 fiókja és 100 ezer tagja volt. A magyar országgyűlés tagjai azt hitték, hogy a bécsi udvar, az osztrák császár és egyben magyar király, a fő ellenfelük, őt kell jobb belátásra bírniuk. A dunai birodalom politikai színpadán azonban a nem látható rendezői feladatot már ekkor is azok a bankárcsaládok végezték, akik az Osztrák Nemzeti Bank tulajdonosaiként kézben tartották a pénzügyeket. A legfontosabb kérdésekben már ekkor is ők döntöttek a legteljesebb titoktartás mellett.

A pozsonyi országgyűlésen 1848. március 3-án előbb a győri követ, Balogh Kornél, kért szót. Kossuth maga kezdeményezte, hogy az örökváltság ügyét tegyék félre, mert a Győrött kialakult pénzügyi feszültség felszámolása mindennél fontosabb. (A győriek attól tartottak, hogy az államkincstár nem váltja pénzre az 1809-ben, kölcsön fejében adott elismervényeit.) A győri követ beszámolt, hogy vármegyéjében milyen aggodalom támadt a forgalomban lévő bankjegyekre nézve. Ezután sürgette, hogy az Osztrák Nemzeti Bank, nyilvánosan számoljon el, mekkora a fedezete, hogy mindenki megnyugodhasson. Miután tudta, hogy ez a magánbank erre úgyse lesz hajlandó, ezért indítványozta:

"Kéressék meg ő Felsége arra, hogy a banknak egész állása, s különösen a forgalomban lévő bankjegyeknek a mikénti fedezése iránt az országot felvilágosítani, s megnyugtatni a legkegyelmesebben méltóztassék."

Már-már határozottá vált ez az indítvány, amikor Kossuth Lajos, aki akkor Pestmegye követe volt, emelkedett szólásra, hogy elmondja a magyar történelem egyik legmélyebb értelmű beszédét, amely a bécsi és a magyar forradalom közvetlen elindítója lett. Kossuth nem tartotta elegendőnek a bankkimutatás közlését. Azt hangoztatta, hogy meg kell változtatni a fennálló viszonyokat, és Magyarországot fel kell szabadítani a gyámság alól. Majd a pénzkibocsátásról szólva ma is aktuális üzenetet küld a jegybanki függetlenségről a mindenkori kormányoknak:

"Nem fejtegetem azon tévesztett politikát, miszerint ezen banknak újnemű papirospénz kibocsátására intézett institútiója már eredetében oly lépés volt, mely roppant financiális áldozatokkal vásárolná azt meg, mit a kormány ezen áldozatok nélkül biztosabb sikerrel eszközölhetett volna. Már eredetében annak magvát viseli, hogy a birodalmi közállomány nemcsak adósságaiból kibonyolódni nem fog - hanem újabb meg újabb terhek áldozatába fog bonyolódni."

Az állampolgárok sorsát súlyosan érintő banktitokról, és a nyomában járó mély bizalmatlanságról pedig ezeket mondotta:

"Eloszlatni pedig sem letagadások, sem bármiként ürügyelt titkolózások által nem lehet, hanem csak azáltal, ha a dolgok állása nyíltan, tartózkodás nélkül és sikeresen a közönség elébe terjesztetik."

"Akarom hinni, hogy a kormány érezni fogja annak szükségét, hogy miszerint ezen megnyugtató kimutatást hiteles alakban a közönséggel hivatalosan is tudatni saját érdekében mulaszthatatlan kötelessége, mit igen nagy hiba volna azon ürügy alatt akarni elmellőzni, hogy a bécsi bank privát vállalat, melyről a kormány felelősséggel nem tartozik, mert a közönség igen jól ismeri azt a solidaritást, melyen a bank a kormánnyal áll. Miszerint a bankjegyek kibocsátására nézve ezen intézet nem egyéb, mint a birodalom financiális kormány- rendszerének egyik - hibás alapú, de kielégítő - institútiója."

Az ausztriai pénz- és értékviszonyok egésze miatt állította Kossuth, hogy nem elegendő a bankkimutatás, hanem ezen túlmenően az alkotmányos, vagyis a köz, az állam és a társadalom, ellenőrzése alatt álló pénzügyi mechanizmust kell megteremteni:

"...nekünk a bank kimutatásának kívánságánál nem lehet megállapodnunk, mert ez csak egy részlet, mely az egésznek következménye, hanem nekünk a magyar státusjövedelmek (állami jövedelmek, D.J.) és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar financministeriumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk, nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végtelen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős financministeriumunk lesz, hazánk szükségeiről okszerű gazdálkodással gondoskodhatunk és polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluctuátiók ellen biztonságba helyezhetjük." Ehhez még hozzátette:

"Hogy a bankjegyek ezüstpénzbeli beváltására az ország minden részében sikeres intézkedések tétessenek, és ha ehhez a kormánypolitika iránya okszerűen megváltozik, remélem, hogy a bizalom helyreáll, melyet helyreállítani saját zsebünk érdeke, de a dynastia érdeke is múlhatatlanul megkívánja." Kossuth ezután indítványozta a következő felirati javaslatot:

"Hazánk méltán elvárja, hogy földmívelésünk, műiparunk, kereskedésünk felvirágzására sikeres lépések tétessenek, a magyar közállomány jövedelmének és szükségletének számbavételét, és felelős kezelés alá tételét tovább nem halaszthatjuk, mert csak így teljesíthetjük azt az alkotmányos tisztünket, hogy úgy Felséged királyi székének díszéről, mint hazánk közszükségleteinek és minden jogszerű kötelességének fedezéséről sikerrel intézkedhessünk..."

Kossuth nemcsak független magyar kormány kinevezését kéri, hanem sürgeti az alkotmányos rend bevezetését a monarchia tartományaiban a fennálló abszolutizmus helyébe. Az országgyűlés egyöntetűen elfogadta a feliratot. A bécsi és a pesti polgárok tömören így fogalmazták meg követelésüket: "ott új alkotmányt, itt nemzeti bankot."

Március 13-án, a bécsi rendi gyűlés előtt felolvasták Kossuth beszédét, amelynek nyomán a résztvevők új alkotmány elfogadását követelték. Metternich a katonaság kivezénylésével válaszolt, de Ferdinánd császár leállította az akciót. Az egyre idegesebb Habsburg főhercegek ezután megköszönték az 1807 óta hivatalban lévő kancellár szolgálatait, és visszaküldték a szülőföldjére a rajnai születésű arisztokratát. A pénzkartell, amelyet Metternich hűségesen képviselt évtizedeken keresztül Bécsben, ezután Londonban nyújt menedéket kiérdemesült ügynökének, a hatalmi egyensúly politika egyik prominens megvalósítójának.

Az egész Európán végigsöprő forradalmi megmozdulások hatására is, a király végül 1848. április 11-én szentesítette azokat a törvényeket, amelyek lerakták a kapitalista modernizáció alapjait Magyarországon. A királynak ebben a döntésében része volt a március 15-i nagy pesti tűntetésnek is, amely csak lelkes és békés mása volt a példaképül szolgáló európai forradalmi lázadásoknak, és amely azoktól eltérően elsősorban nem szabadkőművesek által manipulált megmozdulás volt. Az áprilisi törvényekben nincs sok forradalmiság, inkább csak a már kialakult állapotokat rögzítik. Választójogot adnak minden nemesnek, de azok szerzett jogait nem érintik. A választójogot csak azokra terjesztették ki, akiknek ingatlan vagyonuk volt. A nemesek vagyon nélküli utódai már nem rendelkeztek választójoggal.

1848 tehát fenntartotta azt a szent-istváni elvet, hogy az ingatlan vagyon nemesít. Az a nemes, aki elvesztette vagyonát, közjogilag nem volt többé tagja a magyar nemzetnek. Az 1848-as törvények megszüntetik az úrbériséget, a papi tizedet, az ősiséget és megteremtik a szabad ingatlanforgalmat, valamint a közteherviselést. Valamennyi bécsi kívánság volt. A gazdasági függetlenségről azonban nem rendelkeznek az áprilisi törvények. Az önálló magyar pénzügyek tekintetében sincs intézkedés. Az új törvények alapján V. Ferdinánd kinevezte az első felelős magyar kormányt, amelynek gróf Batthyányi Lajos lett az elnöke, pénzügyminisztere pedig Kossuth Lajos, de Széchenyi István és Deák Ferenc is a kormányba került.

A feszült pénzügyi helyzet rendezése azonban hosszabb időt igényelt. Az ország új, - független - pénz és bank megteremtését kívánta. A pesti kereskedők testületileg kérték a kormányt a pénzjegykrízis megoldására, mert az ONB - válaszul a forradalom követeléseire - azonnal lejárttá tette a hiteleket, nem volt hajlandó leszámítolni a váltókat, és ugyanígy jártak el az osztrák gyárak és a kereskedők is. A pesti kereskedők egyesülete 2 millió forint, 4% kamatozású kölcsön kieszközlését kérte az ipari minisztertől. Kossuth ezt válaszolta kérésükre:

"A pesti kereskedelmi piac pénzügyi állapotának enyhítésére a közalapítványi pénztárból a Pesti Kereskedelmi Banknak kellő biztosítékok mellett 300 ezer pengőforint kölcsönöztetett."

A felelős magyar kormány, amely üres államkasszát, megbénított üzleti életet vett át, kénytelen volt szembenézni az ONB ellenséges magatartásával is. Kossuth azonnal hozzáfogott a bankjegy-nyomda felállításához, és a gazdasági élet működését biztosító fedezett magyar pénz megteremtéséhez. Már hivatalba lépése másnapján levélben kérte Eszterházy Pál külügyminiszter segítségét:

"A bécsi bankjegyek beváltása az ország minden pénztárainál annyira szorgalmaztatik, hogy ha a bécsi bank elegendő ezüstpénzről rögtön nem intézkedik, valóságos rémülés fog országszerte rögtön elterjedni, s a rend fenntartásáról jótállani nem lehet."

Az ONB azonban nem sietett valódi pénzre beváltani az általa kibocsátott bankjegyeket. Ellenben felgyorsította a nemesfém és ércpénz külföldre menekítését. Kossuth már április 19-én rendelettel tiltotta meg az arany és az ezüst külföldre vitelét. Amikor pedig az továbbra is folytatódott, miniszteri-biztost küldött Selmecre, Körmöcre és Besztercebányára az arany- és ezüstkészletek zár alá vételére. A Pesti Hírlap május 2-án már ismertette Kossuth tervét a kereskedelmi bank felállításáról:

"E szerint 4-5 millió pengőpénz alapján, tökéletes fedezet mellett 10-12,5 millió forintnyi pénztári-jegy bocsáttatnék ki...ez leszen a legszilárdabb pénzügyi munkálat, mely valaha papirospénz kibocsátásában történt."

A terv tehát az volt, hogy a begyűjtött nemes fémekért a kormány, kamatozó kincstári utalványokat ad, az aranyat és ezüstöt pedig a már működő kereskedelmi banknál helyezi el a kibocsátandó bankjegyek fedezeteként. Jellasics horvát bán katonai készülődése azonban még gyorsabb cselekvést követelt, mert a létében fenyegetett kormány üres pénztárral nem tudott felkészülni a védekezésre. A bécsi udvart, de még inkább a Rothschild érdekeltség tulajdonában lévő ONB-ot, nyugtalanította a magyarok pénzügyi és gazdasági függetlenedésének gyors üteme. Attól tartottak, hogy a magyar bank nemesfém fedezete az osztrák bankjegy átváltásából eredő ezüst lesz, ezért minden eszközzel akadályozták az osztrák bankjegyek ezüstre váltását.

Az Osztrák Nemzeti Bank hajlandó lett volna hitelezni a magyar kormánynak 12 millió forintot, de cserébe azt követelte, hogy az ismerje el a magánérdekeltségű ONB bankjegykibocsátó monopóliumát Magyarország területén is. Kossuth ezt elutasította, ehelyett önálló magyar pénzrendszer kialakítása mellett döntött. Június 17-én a pénzügyminiszter 18 pontos megállapodást kötött a pesti kereskedelmi bankkal. Ennek az a lényege, hogy 5 millió forintnyi valóságos arany és ezüst ellenében a bank kibocsáthat 12,5 millió forintnyi bankjegyet. Ha kevesebb a nemesfém-fedezet, akkor arányosan kevesebb papírbankjegy kerülhet forgalomba. A bankjegyeket azonban az állam állítja elő, ő ellenőrzi és védi a hamisítás ellen. A visszaérkező bankjegy újra nem forgalmazható, azt meg kell semmisíteni. A nemesfém alap csak bankjegy beváltására használható. A kibocsátandó pénzből 5 milliót az állam használ fel, 4 milliót hitelez a lakosság számára a közpénztárakon keresztül, 2,5 millió összegben kamatozó hitelt nyújt az ipar és a kereskedelem számára, 1 milliót - kamatmentes kölcsönként - a bank használhat költségei és munkadíja fejében. A részvénytársaságként működő kereskedelmi bank élére négy új igazgatót nevez ki az állam, a bank kormányzója pedig csak pénzügyminiszteri jóváhagyással töltheti be tisztségét. Kossuth első gazdaságpolitikai intézkedése - az ideiglenesen a nemzeti bank feladatkörét is ellátó pénzintézmény felé - a kamatlábak csökkentésére vonatkozott.

Kossuthnak ez a nagyhorderejű döntése nem lepte meg sem a bécsi udvart, sem az ONB-ot, mert a pénzügyminiszter ugyanis Havas Józseffel, a Kereskedelmi Bank igazgatósági elnökével tárgyalt a bankjegykibocsátásról. Ő pedig a bécsi körök bizalmi embere volt. Kossuth pénzügyi tanácsadója pedig, akit miniszteri bankárnak is kinevezett, az a Wodianer Sámuel volt, aki egyenesen a bécsi Rothschildok megbízottja volt, amiről Kossuth persze nem tudott. Amikor Kossuth létrehozta az önálló - egyelőre magántulajdonban álló - magyar jegybankot, és az önálló magyar pénzt, nyomban megkezdődött a politikai nyomás és a katonai ellenakció.

A magyar országgyűlés augusztusban, a hitelügyek után megkezdte a költségvetés vitáját. Amikor Irinyi János megkérdezte Kossuthot, hogy miért adott a 12,5 millió forintból hitelt a kereskedelmi banknak, és azon keresztül a vállalatoknak, Kossuth nemcsak arra hivatkozott, hogy a nyomorgató pénzhiány után fel kellet lendíteni a kereskedelmet és az ipart, hanem kifejtette az állam és a pénzügyeket kisajátító központi bankok közötti kapcsolat lényegét:

"...Azon nézetben vagyok, hogy - ameddig befolyásom lesz Magyarország ügyeibe - a banknak (értsd: egy magántulajdonban lévő független központi banknak, D.J.) nem akarom azon hatalmat adni kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit. Őt csak eszközül, s mintegy tisztviselőül akarom használni bizonyos határok között. Ez okból nem ő bocsátja ki a pénzt, hanem csak kezeli bizonyos jutalomért..."

Mielőtt azonban az új magyar törvények királyi szentesítésére kerülhetett volna sor, a bécsi udvar ellentámadásba lendült. Az uralkodó István főherceg útján emlékiratot juttatott el a magyar kormányhoz. Ebben vitatja Magyarország jogát a pénzügyi önállósághoz, és a magyar kormány pénz- és bankügyi intézkedéseit aggasztónak minősítette a monarchia számára. Az emlékirat nyíltan kétségbe vonja az áprilisi törvények jogszerűségét. Az emlékirat jól dokumentálja, hogy a bécsi udvar nincs tekintettel arra a küzdelemre, amely a magyar országgyűléseken folyt évtizedeken keresztül, a pénzügyi önállóság megteremtéséért. Ehelyett a megváltoztathatatlan természeti törvény rangjára emeli azt, hogy kizárólag a Rothschild érdekeltséghez tartozó Osztrák Nemzeti Banknak, ennek a privát pénzintézetnek, lehet joga a magyar pénzügyekben dönteni. Az emlékirat után - Deák Ferenccel az élén - egy száztagú küldöttség vitte a törvényeket a királyhoz jóváhagyásra. A pénzügyi törvények királyi jóváhagyása elmaradt, és a küldöttség megalázó elutasításban részesült Bécsben. Emiatt Batthyány rögtön benyújtotta a kormány lemondását. Ezt a nádor tudomásul vette és az új kinevezésekig magához vonta a kormányhatalmat. Ezt a döntést viszont a parlament alkotmányellenesnek tekintette, és a nádor mellé bizottmányt rendelt az új felelős kormány kinevezéséig. Kossuth azonban tovább kereste a jogszerű megoldást az államjegyek kibocsátására. Felszólította a képviselőházat, hogy az államgépezet, a gazdasági élet és az ország védelme érdekében nyújtson hitelt a pénzügyminiszternek papírpénz kibocsátása céljából és, hogy "ez a pénz, a törvényhozás határozatánál fogva, minden közpénztárnál készpénz gyanánt elfogadtassék és melynek névszerinti értékét a nemzet becsületére mostani és jövendő minden jövedelmeire garantálja." Az országgyűlés egyetértett Kossuthtal, és már szeptember 12-én engedélyezte 5 forintos pénzjegyek kibocsátását. Szeptember 15-én a király felrótta a magyar országgyűlésnek, hogy az államjegyek királyi szentesítés nélküli kibocsátásával olyan határozatot fogadott el, amelyek nem felelnek meg a magyar-osztrák törvényes kapcsolatoknak. Jellasics horvát bán csapatainak az előrenyomulásával a bécsi udvar elérkezettnek látta az időt arra, hogy nyíltan szembeszálljon a magyar hiteltörvényekkel. A Wiener Zeitung 1848. szeptember 28-i száma közli a király "Magyarországi népeimhez" című manifesztumát. Ebben az uralkodó tiltakozik a magyar kormány viselkedése ellen, és nyíltan megtagadja a magyar pénzügyi törvények jóváhagyását, természetesen nem az osztrák magántulajdonú központi bank érdekeire hivatkozva, hanem arra, hogy alattvalóit félti az országot elöntő fedezetlen papírpénztől. Jellasics azonban szeptember 29-én csúfos vereséget szenvedett Pákozdnál. Ez egyben a magyar pénzt is megszilárdította.

A bécsi polgárság ekkor ismét szembefordult az önkénnyel, hiszen a pénzhiány ott is nyomasztó volt. A császár Olmützbe menekült, majd pedig Windischgrä tz herceget az osztrák haderő teljhatalmú parancsnokává nevezte ki. "Népeimhez" c. proklamációjában ismét a mértéktelen papírpénz kibocsátásának a súlyos következményeire figyelmeztetett.

A herceg néhány nap alatt leverte a bécsi lázadást. November 6-án a király parancsot adott a magyar pártütés leverésére is. A magyar haderő felszerelése rendkívüli intézkedéseket kívánt, ezért Kossuth az országgyűlés felhatalmazására elhatározta a 100 és 1000 forintos bankjegyek kinyomtatását. Erre a bécsi udvar olyan plakátokkal árasztotta el az országot, amelyen az állt, hogy a magyar kormány értéktelen papírpénzzel akarja polgárait tönkretenni. A kormánynak alig maradt ereje, hogy ezekkel a rágalmakkal szembeszálljon, mivel minden energiáját a katonák felszerelése, a védelemre való felkészülés kötötte le. A magyar harctéri sikerek hatására a Kossuth bankók árfolyama emelkedett, a vereségek hírére pedig csökkent. Decemberre ismét eltűnt a forgalomból a fémpénz, mert sokan eldugták, vagy külföldre juttatták. Ismét váltási és fizetési nehézségek jelentkeztek a pénzforgalomban.

Az osztrák katonai győzelmek következtében a kormánynak Debrecenbe kellett költöznie. A költözést megelőzően Kossuth utasítást adott a pénzjegynyomda szétszerelésére. A gépeket, a papírt és a nyomdászokat vasúton vitték Szolnokig, majd onnan szekerekkel tovább Debrecenig. 1849. január 5-én Windischgrätz bevonult Pestre. Itt jelentette ki, hogy a legszigorúbban fog elbánni azokkal a lázadókkal, akik "az oly gazdagon megáldott országot a törvénytelen papírpénzbeli elárasztással tönkre juttatni igyekeztek", és akik a pénzjegynyomda elvitelével még folytatni is akarják ezt a tevékenységüket. Kossuth ugyan utasítást adott a nemesfém-fedezet elszállítására is, de ezt a Kereskedelmi Banknál igazgatói funkciót betöltő Rothschild megbízottak, elsősorban Wodianer Sámuel, megakadályozták. Wodianer, aki Kossuth bizalmasa volt, de egyben teljesen bírta a császári kormánybiztos bizalmát is. Erre utal az tény, hogy Pest megszállása idején a bécsi kormánybiztos Wodianert a Kereskedelmi Bank alelnöki székébe is beültette. Kossuth még nem tudhatta, de a későbbi évtizedek pénzintézeti nyilvántartásaiból, a compassokból, kétségtelenül megállapítható, hogy Wodianer minden Rothschild érdekeltségű banknál, vagy vállalatnál vezetőbeosztást töltött be az elkövetkező évtizedekben Magyarországon. Nos ugyanők voltak azok is, akik biztosították, hogy a Pestről menekülő Windischgrä tz magával vihesse a nemzet pénzének nagy áldozatok árán összegyűjtött nemesfém fedezetét Ausztriába.

Az ONB azt remélte, hogy a fedezet elkobzásával a Kossuth-bankók értéküket veszítik. A magyar pénz azonban jól funkcionált továbbra is. Soha nem látott pezsgés következik be. A honvédsereg megkap minden szükségeset rekvirálások nélkül. Folynak a tavaszi munkák, de a hadi üzemek és a gazdaság egésze is teljes kapacitással üzemel. 1849 áprilisára beérik a pénzügyi szabadságharc győzelme. Ugyanis ekkorra már mind az osztrák, mind a magyar hadsereg, valamint mindkét kormány hivatalai, és belföldi szállítói, magyar pénzt, Kossuth bankókat használnak Magyarországon. Mindez annak ellenére van így, hogy a császári hatalom a megszállt területeken mindent elkövetett a magyar pénz ellen.

A forradalom és szabadságharc idején infláció nem volt, és devalváció is csak a császári hatalom erőszakos fellépései miatt fordult elő helyenként. Kossuth bebizonyította, hogy ha egy öntudatra ébredt társadalom a saját kezébe veszi a pénzhatalmat, akkor ércfedezet nélkül, külső, magas kamatozású hitelek nélkül is gazdasági virágzás indul be. Az 1848 és 1849 évi pénzügyi szabadságharc tehát sikeres volt. Bukását nem életképtelensége, hanem katonai túlerő okozta, azaz nem pénzügyi okok. A pénzügyi szabadságharc gazdasági értelemben nem is szenvedett vereséget. A gyarmatosító császári hatalom katonai, rendőri és adminisztratív eszközökkel semmisítette meg eredményeit. Ma már bizonyítható, hogy ebben döntő szerepe volt a szálakat a háttérből mozgató, és megriadt nemzetközi pénzkartellnek. A szabadságharc leverését követő bosszúállásban hírhedtté vált Haynau tábornok - a bresciai hiéna - pedig nemcsak a I. Ferenc József császárt képviselte, de az Osztrák Nemzeti Bank tulajdonosait is, hiszen anyai ágon a Rothschild családhoz tartozott. A nemzetközi pénzkartell számára veszélyes volt a magyar példa, hogy egy nemzet képes a saját kezébe venni, és a társadalom egésze szolgálatába állítani a pénz hatalmát, és mindennek nem a megjósolt pénzügyi összeomlás, hanem gazdasági felvirágzás az eredménye.

Joggal állapítja meg Éliás Ádám, hogy "ma újra időszerű a pénzügyi szabadságharc Magyarországon. A szabadságküzdelemnek immár csak ez a formája időszerű, mert a gyarmatosítás napjainkban nem katonai, hanem pénzügyi eszközökkel történik." Valóban, a nemzetközi pénzkartell a központi bankok függetlenné tételével, azaz saját magánellenőrzése alá vételével, beépült az egyes országok, - és államszövetségek - politikai rendszerébe, mint új, ellenőrzetlen hatalmi ág. Ez a hatalmi ág nemzetek fölötti, hierarchikusan épül fel, és kemény pénzügyi kényszerítőeszközökkel rendelkezik. Kossuth példáját követve, sajnos ma sem tehetünk mást, minthogy kiharcoljuk, hogy a magyar pénz ismét a magyar társadalomé legyen.

Varga István, a szabadságharc pénzügyeinek kiváló ismerője többször is kiemelte, hogy Kossuth bebizonyította: meg lehet teremteni a bizalmat az állam által kibocsátott közpénz iránt, és sikeresen lehet vele működtetni a gazdaságot. Ázsia pedig napjainkban igazolja, hogy ugyanilyen közpénzzel fel lehet virágoztatni a társadalmat. Az euroatlanti politika ezzel szemben azt támasztja alá, hogy a magánpénzrendszer irányítói ezt nem nézik jó szemmel, mert nem illik bele az egy központból irányított világ képébe. Ezért kellett a kívánságukra megkezdeni az 1990-es években az addig Magyarországon működő közpénz kiszorítását nyugatról érkező magánpénzzel, amiért évről-évre mintegy 3 milliárd dollárt kell fizetnünk. Ezért szüntette meg az MNB a belföldi váltók leszámítolását, amely pedig biztonságos és olcsó hitelmechanizmus volt a gazdálkodók egymás közötti kapcsolatában, és ugyanezért számolta fel az export hitelezését, valamint az elmúlt évtizedekben létrehozott kereskedelmi bankok refinanszírozását. Ezzel az MNB megteremtette a pénzügyi feltételeket a magyar cégek tönkremenéséhez, a belföldi tőkehiány tartós fennmaradásához, Magyarország pénzügyi eszközökkel történő újragyarmatosításához. Mára már bebizonyosodott, hogy a pénz fölötti hatalom visszaszerzése nélkül nem lehetünk valóban szabadok. Újra meg kell vívni pénzügyi szabadságharcunkat.

Kossuth hazafi volt, nemzetét szolgálta 1848-49-ben. Csak emigránsként, amerikai útja során lett szabadkőműves. 1852. február 19-én Cincinatti-ban vették fel a 133-as számú páholyba. Másnap, február 20-án, már megkapta a segéd, és nyomban utána a mester fokozatot is, majd egy hétre rá tiszteletbeli taggá emelték. Február 28-án az indianapolisi "Centre Loge" (Központi Páholy) fogadta ünnepélyesen. Május 3-án Bostonban, a Massachusetts-i Nagypáholy ünnepli Kossuthot, mint egy nép szabadságának védelmezőjét és apostolát, aki elnyomott hazája függetlenségi harcának a hőse. A páholy vezetője úgy üdvözli, mint egy számkivetett idegent, aki most ismét barátokra és otthonra talált. Válaszában Kossuth hangsúlyozta, hogy amióta szabadkőműves lett, azóta még inkább átérzi hazájával szembeni kötelezettségeit.

Az olasz carbonarik a francia Grand Orient irányzathoz tartoztak, vezetőjük, Giuseppe Mazzini, pedig egyben magasrangú illuminátus is volt. (Számos kutató szerint, ő volt Adam Weishaupt utóda az illuminátus rend élén.) Kossuth olaszországi emigrációja idején csatlakozott Mazzinihez, és vele együtt a magyar emigránsok többsége is. Számos magyar harcolt a 33-as fokozatú Grand Orient szabadkőműves, carbonari vezér, Garibaldi tábornok hadseregében is.

A Grand Orient szemben állt a katolikus egyházzal, a dinasztikus államformával, így ellenségének tekintette a katolikus dunai monarchiát, amely egyszerre volt dinasztikus és katolikus. A carbonarik pedig még megszállóknak is tekintették az osztrákokat, akik Észak-Olaszországot uralmuk alatt tartva, akadályozták az olasz egység létrejöttét. Grand Orient irányzatú szabadkőművesek számára tehát a magyar szabadságharc az ő 1848-as nagy forradalmi megmozdulásaiknak az utolsó hősies - vereségében is dicsőséges - fejezetét jelentette. Ezért fejezték ki együttérzésüket és őszinte tiszteletüket a magyarok, és vezetőjük Kossuth iránt, noha ő akkor még nem tartozott hozzájuk.

Ugyanakkor egyre több a bizonyítéka annak, hogy a nemzetközi pénzkartell bécsi részlege, konkrétabban a Rothschild tulajdonban lévő Osztrák Nemzeti Bank, robbantotta ki a fegyveres konfliktust a bécsi udvar és az önálló közpénzrendszert követelő magyar kormány között. Ha igaz, hogy a pénzkartell áll a Grand Orient mögött, akkor ez feloldhatatlan ellentmondásnak látszik. Mélyebb elemzés azonban feloldja ezt az ellentmondást. A pénzkartell legfőbb ellenfele az abszolutizmus. Ezért a Grand Orient hálózatot lényegében a dinasztikus, abszolutista rendszerek eltávolítására igyekezett felhasználni. Ennek az egész Európát érintő átrendeződésnek az eszmei és politikai eszközei voltak a felvilágosodás, a humanizmus, a modernizáció, a társadalmi haladás, a "szabadság, egyenlőség, testvériség", a forradalom, a szocializmus, a kommunizmus, a világszabadság nevében indított szellemi és politikai mozgalmak. De az útban lévő államok "eltakarítását" szolgálta a hatalmi egyensúly politikája is, vagyis amikor a HÁLÓZAT az egyik államot a másikkal tartotta sakkban. Erre rászorult, hiszen a nemzetközi pénzkartellnek saját fegyveres ereje nem volt, céljai elérésére - pénzügyi manipulációkkal és rejtett hálózata segítségével - mindig más államok uralkodóit, vezetőit és azok hadseregét kellett felhasználnia. Így, pl. a pénzkartell - jelentős pénzösszeg megajánlásával - az egyik kezdeményezője volt az orosz cár beavatkozásának a magyar szabadságharc leverésébe, miután látnia kellett, hogy erre egyedül a bécsi udvar és hadereje nem elég. A szabadkőművesség, különösen a Grand Orient irányzat, fegyelmezett és titoktartó tagságával, konspirációs tapasztalataival igen alkalmas volt a szupertitkos pénzkartell és illuminátus hálózata céljainak a szolgálatára. 1848-ban Magyarország hős volt a Grand Orient szemében, mert Ausztria ellen lépett fel. Az első világháború során pedig már osztoznia kellett Ausztria sorsában, mivel annak támaszává vált. Akkor már a későbbi kisantant országokká váló népek szolgálták a pénzkartell, és a Grand Orient céljait.

A nemzetközi pénzügyi közösség, - a pénzvilág - már hosszabb ideje önálló intézményrendszerrel bíró szervezett, és öntörvényű magánhatalomként működik, amelynek megvan a saját stratégiája, hatalomgyakorlási technikája. A nemzetközi pénzoligarchia, mint szervezett magánhatalom, egyrészt formális intézményekre, másrészt informális struktúrák rejtett hálózatára támaszkodva a magántulajdonaként működteti a világ pénzrendszerét, amelynek a segítségével az ellenőrzése alatt tartja a világ gazdasági és politikai folyamatait is.

Carrol Quigley, a Harvard, a Princeton és a Georgetown Egyetem tanára, a hivatalos, - főáramlatú - történetírás reprezentánsa, aki a legtekintélyesebb pénzdinasztiák magán archívumait is kutathatta több éven keresztül, így ír 1350 oldalas munkájának, a Tragedy and Hope"-nak a 324. oldalán:

"...a pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."

A néhai Lincoln amerikai elnök pedig ezt mondta a pénz szervezett magánhatalmáról 1863-ban:

"A pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia, arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát, kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság elpusztul."

Az idézetek sorát folytatni lehetne. Itt elég arra rámutatni, hogy 1982-től kezdődően ez a szervezett pénzhatalom rendezkedett be Magyarországon. A két szervezett hatalomnak, azaz a szervezett közhatalomnak, az államnak is van egy alaptörvénye, valamint a szervezett magánhatalomnak is van "alkotmánya". A szervezett közhatalom központi intézményei az országgyűlés, a kormány, a bíróságok és az alkotmánybíróság. A szervezett magánhatalom központi intézménye a de facto magánosított, abszolút függetlenséget élvező központi bank, az MNB, de intézményrendszeréhez tartozik a bankrendszer és a pénz- és értékpapírpiac egésze. A közhatalom alaptörvénye az alkotmány, a magánhatalom alaptörvénye az MNB törvény, amelynek most van folyamatban a módosítása.

A szervezett közhatalom demokratikus formák betartásával, de a választópolgároknak az érdemi döntéshozatalból való kizárásával működik. A formális demokrácia kulisszái mögött ott van a ma legfontosabb hatalmat, a monetáris hatalmat magánmonopóliumként kézbentartó szervezett magánhatalom, a nemzetközi pénzoligarchia és magyarországi gépezete. Ez a szervezett magánhatalom Magyarországon is részben formális, részben pedig informális, rejtett struktúrák működtetésével hozza meg, és hajtatja végre érdemi döntéseit. Mivel uralma magántulajdonán és monopolhelyzetén alapszik, ezért hatalomgyakorlására is az autokratikus, sőt diktatórikus módszerek a jellemzők, amelyek azonban el vannak rejtve az arctalan pénzviszonyokba.

A pénzoligarchia szervezett magánhatalmának a működése Magyarországnak jelenleg mintegy évi 8 milliárd dollárjába (2400 milliárd forintjába) kerül. Ez a pénz lényegében ellenszolgáltatás nélkül áramlik ki az országból. A népszuverenitás ellenőrzése alól kivont és az államtól független - értsd: kizárólag a pénzoligarchiától függő - monetáris hatalom segítségével a nemzetközi pénzvilág és hazai gépezete minden évben ekkora nagyságrendű jövedelemelvonást kényszerít rá a magyar társadalomra.

A magánkézbe került monetáris hatalom - amely pénzuralmi korunkban a legfőbb hatalom - a korrupció strukturális oka Magyarországon. Az irányító hatalmi elitnek csak úgy szabad törvényeket hoznia, kormányoznia és bíráskodnia, hogy a pénzoligarchia által kialakított magánpénzrendszer - az eladósítás és a kamatjáradék mértéke - ne sérüljön, mert ez biztosítja a pénzoligarchia számára minden évben a 8 milliárd dollárnyi jövedelmet. A pénz szervezett magánhatalma gazdasági túlsúlyával maga alá gyűri a politikai elitet. A pénzügyi túlhatalom a korrupció kifinomult technikáival konvertálódik át politikai döntésekké. Ez a magyar társadalom legmeghatározóbb korrumpálása. Ha a politikai elit éppen döntési helyzetben lévő része kísérletet tenne ennek a kamatjáradék és adósságszolgálat, valamint profit formájában fizetett jövedelem-átcsoportosításnak a korlátozására, vagy a monetárisrendszer megváltoztatására, akkor a pénzoligarchia rejtett hálózatával - és média hatalmával - eltávolítaná a kormányzásból. Ehhez a strukturális korrupcióhoz képest az összes többi korrupciós jelenség másod-vagy harmadrendű.

Magyarországon a szervezett közhatalom túlságosan meggyöngült, és alárendelődött az egyre erősödő szervezett magánhatalomnak. Az állam nemcsak a gazdasági életből vonult ki indokolatlanul nagymértékben, hanem kifejezetten állami jellegű közfunkciókat is átadott a szervezett magánhatalomnak. Mivel a szervezett magánhatalom demokratikus technikákkal nem ellenőrizhető - nem kell a választók elé állnia és hatalma időhöz sincs kötve -, így hosszú távra tud tervezni. Pénzügyi túlsúlyánál és elmozdíthatatlanságánál fogva mindig fölénybe tud kerülni azzal a megfélemlített, megzsarolt és függőhelyzetű politikai elittel szemben, amelynek négy évenként mégiscsak a választópolgárok elé kell állnia, és amelynek viselnie kell a politikai felelősséget nemcsak a saját, hanem a szervezett magánhatalom döntéseiért is.

Jól példázza a magyar jogállamiság korlátait az a tény, hogy a kereskedelmi bankok által elvesztegetett százmilliárdokért, a Postabak 170 milliárdjáért, a bécsi CW Banknál eltűnt százmilliárdért eddig senkit nem vontak felelősségre. Ugyanez mondható el arról, hogy nem készült átfogó és pontos zárszámadás a nemzeti vagyon 80%-ért kapott összegek sorsáról sem. Az MNB-hez ellenértékként befolyt devizát kizárólag adósságszolgálatra fordították, mégis az ország egészét terhelő összkülföldi és belföldi adósság együttes összege 1989-től 2000. novemberéig 20,5 milliárd dollárról mintegy 80 milliárd dollárra növekedett, azaz megnégyszereződött. A magyar gazdaság egészének ma már ennek a 80 milliárd dollárnak a hozamát kell kitermelnie.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy korunkban a legfontosabb hatalom az a monetáris hatalom, amelyet a parlament ellenszolgáltatás nélkül adott át 1991-ben az abszolút függetlenséget élvező MNB-nek. Az MNB törvény módosításakor meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy ha sem a demokratikusan választott és a politikai felelősséget viselő parlament, sem a kormány érdemben nem ellenőrizheti többé a monetáris hatalom gyakorlását, akkor mi a garancia arra, hogy az MNB teljesen független vezetősége ezt a monetáris hatalmat az ország és a magyar nemzet érdekében, nem pedig a külföldi- és belföldi pénzvagyontulajdonosok érdekében fogja felhasználni? A tények tanulmányozása azt bizonyítja, hogy a magyar gazdaság olcsó közvetítő közeggel való ellátása helyett az MNB 1991-től elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség kiszolgálását, és a bankvilág kamatjövedelmének a biztosítását tartotta szem előtt.

Csehországban nemrég úgy módosították a CSNB alapszabályát, hogy megnövelték a monetáris hatalom állam részéről történő érdemi ellenőrzését. Azaz a prágai törvényhozás és a cseh kormány a társadalom egészének az érdekét a jövőben fokozottan kívánja érvényesíteni a monetáris politika kialakításában és ellenőrzésében. Magyarországon viszont az ellenkezőjét készítik elő: a választott népképviseleti szervek többé semmilyen módon nem szólhatnak bele a monetáris politika érdemi kérdéseibe. Az MNB többé nem hitelezhet a legkisebb mértékben sem a költségvetésnek. Az állam ma már pénzt csak adósságlevél formájában bocsáthat ki, amelynek várható adóbevétele a fedezete. Ugyanerre a fedezetre támaszkodva olcsó közhitelt, kamatmentes pénzt is kibocsáthatna A pénzvilágnak azonban pont azért van szüksége az ellenőrzetlen monetáris hatalomra, hogy ezt lehetetlenné tegye. Azt állítják, hogy a költségvetés jegybanki finanszírozása inflációt gerjeszt, de azt nem magyarázzák meg, hogy az adóslevél (államkötvény) formájában történő finanszírozás miért nem okoz inflációt, hiszen a kamattal megterhelt - és így megdrágított - pénz inflációs hatása jóval nagyobb. (A kamat ugyanis költségként beépül a termékek és szolgáltatások áraiba, és feleslegesen drágítja azokat.)

Az MNB törvény most folyamatban lévő változtatása tovább gyöngíti a népszuverenitást, még formálisabbá teszi a demokráciát a parlament és a kormány hatáskörének a további szűkítésével. A szervezett magánhatalom "alkotmánya", az MNB törvény, 51%-os jogszabály. A koalíció most - legalább részben - helyreállíthatná a népszuverenitást a legfontosabb hatalmi ágazat, a monetáris hatalom felett. Még a Népszabadság munkatársa is azt kérdezte a lap karácsonyi számában a távozó MNB elnöktől, hogy a honatyák vajon nem tudták mit tesznek, amikor 1991-ben "csont nélkül" - azaz minden ellenszolgáltatás nélkül - lemondtak legfontosabb hatalmi eszközükről, a monetáris hatalom gyakorlásáról? Vajon most tudják-e a képviselők, hogy milyen nagyhorderejű kérdésben döntenek, amikor jóváhagyják az MNB törvény tervezett módosítását? Szeretnénk, ha a képviselők - mielőtt tovább növelik a jegybank amúgy is túl nagy függetlenségét - válaszolnának arra a kérdésre: mi a garancia arra, hogy az érdemben nem ellenőrizhető központi bank a közérdeket, nem pedig a nemzetközi pénzvilág érdekeit fogja szolgálni monetáris döntéseivel? Kérdezzék meg a honatyák koppenhágai kollégáikat, hogy a dánok többsége - több népszavazáson is - vajon miért utasította el a monetáris hatalom állam által gyakorolt érdemi ellenőrzésének a megszüntetését, és ragaszkodott továbbra is nemzeti ellenőrzés alatt álló pénzrendszeréhez?

Először Kerényi Imrétől, a Madách Színház igazgató-főrendezőjétől hallottam, hogy Magyarországon - a jelenlegi társadalmi és politikai helyzetben - szükség van olyan közszolgálati televízióra és rádióra is, amelyben nem érvényesül a kádári rendszerből átörökölt szociál-liberális hegemónia. Ez a TV és rádió a nemzeti-konzervatív-keresztény értékrendszer szerint tájékoztatná a magyar társadalomnak azt a részét, amelyik ezt az értékrendszert vallja magáénak. A napokban Orbán Viktor volt miniszterelnök is előterjesztette ezt az igényt. Ezt követelte a sajtószabadság védelme érdekében megtartott nagygyűlés is, amelyre a közszolgálati televízió székházánál került sor 2002. augusztus 30-án. Medgyessy Péter jelenlegi kormányfő ezt a legitim igényt azzal utasította el, hogy "nincs és nem is lesz két közszolgálati televízió, mivel egy magyar nemzet van, s ezért csak egy közszolgálati televízióra van szükség".

Valóban egy magyar nemzet van, de ezen a magyar nemzeten belül pontosan a rendszerváltás következtében bevezetett pénzügyi, gazdasági és politikai változások következtében a magyar történelemben eddig példa nélkül álló vagyoni különbségek alakultak ki. Az állampolgárok közös munkájának eredményeként létrejött nemzeti vagyon az államot irányító integrált hatalmi elit jóvoltából a nemzetközi pénzügyi közösség és a nagy multilaterális korporációk tulajdonába ment át, illetve az egykori pártállami vezető réteg magántulajdonába került. A magyar társadalom mintegy öt százalékát kitevő igen vagyonos rétege, ezen belül is egy multi-milliárdos csoport monopol-helyzetbe került. Van továbbá egy 10%-nyi köztes réteg, amelynek a helyzete többé-kevésbé a rendszerváltozás előtti szinten maradt. A társadalom 80%-át kitevő, vagyontalanná vált része egyrészt bérből és fizetésből élő alkalmazott, másrészt eltartásra szoruló segélyezett lett. A rendszerváltás nyerteseit alkotó milliárdosok, és a rendszerváltás veszteseit alkotó elszegényedett milliók szükségletei, érdekei és értékei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással annak ellenére, hogy mindkét csoport a magyar nemzet része. Mivel pedig kibékíthetetlen ellentét osztja meg őket, ennek megfelelően másként ítélik meg ugyanazt a valóságot.

A valóság tényei elvileg lehetnének érték-semlegesek. A társadalom életével és az emberrel kapcsolatos problémák azonban nem oldhatók meg érték-semlegesen. Már ott eltérhet a tényekről való tájékoztatás, hogy a valóság végtelen sok ténye közül melyeket választják ki a tömegtájékoztatási intézmények. Amiről a tömegtájékoztatás nem ad hírt, az valójában már elveszett, mint információ. További torzítást jelent a tényeknek a sorrendje, az elemzésük és értékelésük módja. Ezekre mind a válogató szempontjai, szükségletei, érdekei és értékei szerint kerül sor. Mindez szükségszerű és nem is lehet másként. Ugyanis az a természetes - szinte törvényszerű -, hogy minden emberrel kapcsolatos problémát illetően két legitim válasz szülessék meg. Megoldási lehetőségeik szempontjából ugyanis a problémák vagy konvergensek (összetartóak), vagy divergensek (szétágazóak). Konvergens problémák megoldására alkalmas módszerekkel divergens problémákat nem lehet megoldani. Az ún. konvergens problémák természettudományos módszerekkel - elvben - véglegesen megoldhatóak, a divergens problémák esetében a végleges megoldás azonban még elvileg sem lehetséges. A természettudományok konvergens problémáira jól alkalmazhatóak a matematikai módszerek. Ezzel szemben az emberrel, az emberi társadalommal és annak tevékenységével, így a gazdasággal, a pénzrendszerrel és a politikával kapcsolatos problémák megoldására a matematikai módszerek csak igen korlátozottan, elsősorban technikai, statisztikai kisegítő eszközként alkalmasak.

Miért divergensek a tömegtájékoztatással kapcsolatos problémák? Azért, mert az élet, és minden emberi tevékenység annyira összetett és dinamikusan változó, hogy csakis komplementer, azaz egymást kiegészítő ellentétpárok kettős követelményével, kettős fogalomrendszerrel, kettős véleményalkotással ragadható meg. Ennek az a mélyen fekvő oka, hogy minden életjelenség ellentétes oldalak közötti egyensúlyi állapot, amely minduntalan felborul, és folyamatosan helyreállítandó, ha el akarjuk kerülni, hogy szélsőséges helyzet alakuljon ki, és az életet jelentő dinamikus egyensúly tartósan megszűnjék.

Szemléltessük néhány példán a konvergens és divergens problémák közti különbséget. Ha az a feladat, hogy létrehozzunk egy emberi erővel hajtott kétkerekű járművet, akkor számos kísérlet után szűkül a megoldási lehetőségek köre, végül egyetlen megoldás bizonyul tartósnak, mégpedig az, hogy ez a jármű a kerékpár. Erre a problémára a válasz azért időtálló, mert megfelel a természeti törvényeknek és az emberi igényeknek. A konvergens problémákra tehát az a jellemző, hogy minél behatóbban tanulmányozzuk őket, a válaszok annál inkább közelednek egymáshoz. Természetesen ez a megoldás néha hosszú időt igényel, és ezért ezek a problémák is feloszthatók már megoldott és még megoldandó feladatokra. A lényeg azonban az, hogy ezek a természettudományos, műszaki-technikai problémák elvben véglegesen megoldhatóak. Mégpedig azért, mert bennük nincs jelen az ember. Általában a természettudományok, a fizika, kémia, csillagászat vagy az elméleti tudományok (például: matematika, geometria, logika) foglalkoznak konvergens problémákkal.

Az emberre, a társadalmi életre, a közgazdaságra, a pénzviszonyokra érvényes másik probléma-típus esetében viszont azt tapasztaljuk, hogy noha számos felkészült kutató tanulmányozza a kérdést, mégis egymásnak szögesen ellentmondó válaszokra jutnak. Sőt minél logikusabbak és világosabbak ezek a válaszok, azok annál inkább ellentmondanak egymásnak. Ezért nevezhetőek ezek a problémák szétágazó, polarizálódó, vagyis divergens problémáknak. A társadalomban leggyakrabban szembekerülő két követelmény a szabadság és az egyenlőség, a szabadság és a rend, a szabadság és biztonság együttes megvalósítása. A szabadság az erőseknek kedvez, az egyenlőség pedig a gyengébbeknek. Némelyek szabadsága csökkenti mások egyenlőségét, egyesek túlzott szabadsága pedig meg is szűnteti az egyenlőséget. Az egyenlőség viszont korlátozza a szabadságot, az eltúlzott egyenlőség - például a reál-szocialista társadalom egyenlősdije - csaknem meg is szünteti azt. Tehát mihelyt az ember és közösségei, vagyis a társadalom, a politika és a gazdaság kérdéseivel foglalkozunk, azonnal szembe kell néznünk az emberi élettel, és az azt jellemző ellentétpárral, a születéssel és növekedéssel, valamint a hanyatlással és pusztulással, vagyis az élettel és a halállal. Hiszen az élet és a halál egyszerre van jelen, mert a halál a születés pillanatában kezdődik. Társadalmi vonatkozásban ez az alapvető ellentétpár egyrészt a szabadság, másrészt a rend és a biztonság kettős követelménye.

E ki nem küszöbölhető ellentétek miatt, amelyeknek mindegyike valóságos életfolyamatokat, reális szükségleteket és érdekeket képvisel, az emberi élet, a társadalom és a gazdaság egyensúlya sem teremthető meg absztrakt matematikai formulákkal, egyszer s mindenkorra, de még átmenetileg sem.

Ha nem is oldhatóak meg véglegesen ezek a problémák, ez nem jelenti azt, hogy emberközpontú, - azaz az ember, mint természeti és társadalmi lény szükségleteit és érdekeit figyelembe vevő - komplex megközelítéssel ne lehetne ezeket a problémákat időlegesen meghaladni, és rájuk átmenetileg érvényes válaszokat adni. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy a kölcsönös egymásra utaltság és felelősség alapján tartsuk szem előtt másik embertársunk, a másik társadalmi csoport, réteg alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit is. Azaz eljutunk a közös emberi értékeket tartalmazó legfontosabb erkölcsi követelményekhez. Ha a Biblia szavaival élve tényleg úgy szeretjük felebarátunkat, mint önmagunkat. Vagy másképpen fogalmazva úgy bánunk másik embertársunkkal, ahogyan tőle elvárjuk, hogy velünk bánjon. A szabadság és az egyenlőség ellentétes igénye ugyanis csak a testvériség, a szolidaritás, a közösségi érzés segítségével alkothat harmonikus, egyszersmind egymást kiegészítő és fenntartó egységet. Ebben az esetben nem a logika törvényszerűségei érvényesülnek, hanem a történelmi tapasztalat és az ember isteni eredetű, - vagy ha úgy tetszik - a természeti törvényekből levezetett, a természeti törvényeken alapuló magasabb képességei lesznek a mérvadóak. Isten akaratából - vagy a természeti fejlődés - eredményeként egyedül az ember rendelkezik azzal az alkotó értelemmel és magasabb rendű képességgel, transzcendens dimenzióval, amely lehetővé teszi, hogy a szabadság és az egyenlőség ellentétén felülemelkedjen. Ha az ember képes ezeket a magasabb rendű képességeit aktivizálni, akkor meg tudja oldani, hogy mi legyen a helyes arány az erősek szabadsága és a gyengéket védelmező egyenlőség között.

A ma létező magyar demokráciában, amely elvileg a népszuverenitáson alapul, harmonikus társadalmi rendnek kellene léteznie. Egy ilyen harmonikus társadalomban azonban egyszerre van szükség igazságszolgáltatásra és könyörületre. Noha az egyik látszólag tagadja a másikat, valójában a köztük lévő feszültség és egymásra utaltság teszi élővé és kiegyensúlyozottá a valódi demokrácia rendjét. Az igazságszolgáltatás ugyanis könyörület nélkül kegyetlenség, a könyörület viszont fegyelmező kényszer, szilárd rend nélkül káosz és anarchia. A valódi demokrácia harmonikus társadalmának egyszerre van szüksége a változásra és a stabilitásra, a hagyományok őrzésére és a megújulásra, a közérdek és a magánérdek együttes érvényesülésére, a magántulajdonra és a köztulajdonra, a vagyonszerzés lehetőségére és a vagyon eredetének fokozatos elosztására, a milliárdosok és a koldusok eltérő érdekeinek a folyamatos egyeztetésére és konszenzusára. A gazdasági életben is eleget kell tenni a rendszerváltás nyertesei, a milliárdosok, valamint a rendszerváltás vesztesei, a bérből és fizetésből élők, valamint a nyugdíjasok és segélyezettek eltérő érdekei folyamatos egyeztetésének és legalább nemzedékenként történő megújításának.

A harmonikus, stabil, kiegyensúlyozott gazdasági életnek egyszerre van szüksége a piac működésének szilárd kereteire, és szereplőinek a szabad mozgására, az előrelátó tervezésre, valamint az úgynevezett laissez faire-re, azaz a gazdaság szabályozott rendjére és a "tégy, ahogy óhajtod" gazdasági szabadságára, az egészséges növekedésre és a természetes hanyatlásra. A magyar társadalom mai valóságában a gazdasági tevékenység egészét a magán-pénzmonopólium uralja. Ehhez társul a reálgazdaságban a nagy multinacionális vállalatok csaknem teljesnek mondható monopolhelyzete. A gazdasági esélyegyenlőségen alapuló valódi piaci verseny csak egészen korcs formában létezik, ezért a mai magyar társadalom két fő csoportja, a rendszerváltás nyertesei és vesztesei között tátongó szakadék húzódik. A magyar társadalom, és benne a gazdasági élet egészségét csak úgy lehetne helyreállítani, ha az előbb már felsorolt ellentétes követelményeket folyamatosan - egyszerre és együttesen - teljesítenék. Miután felborult az egymást egyensúlyban tartó erők viszonya és csak az egyik követelmény érvényesül, ezért a társadalom kegyetlenné, és kiegyensúlyozatlanná vált. A kiegyensúlyozatlanság pedig felbomlasztja a társadalom szövetét, és ennek lehetünk tanúi ma Magyarországon.

Ha a szabadságeszme, a gyengébbek iránti felelősséggel párosuló liberalizmus jó dolog, a pénzvagyonos réteg egyoldalú - szinte korlátlan pénzügyi, gazdasági és politikai - szabadsága már káros, mert nem ellensúlyozza a mindenkit egyformán megillető gazdasági esélyegyenlőség, a gazdasági demokrácia.

A szabadjára engedett egyéni önzések vektorálisan összegződve csak akkor eredményeznek közjót szolgáló önzetlenséget, ha ezek az egyéni önzések megközelítőleg egyenlő gazdasági, pénzügyi és politikai erővel feszülnek egymásnak, és képesek kölcsönösen korlátozni egymást. Ma viszont a kamat, profit és földjáradék révén egyre gazdagodó pénzvagyon-tulajdonosok önzése áll szemben azoknak az "önzésével", akik a lakbérüket és a villanyszámlájukat is alig tudják kifizetni. Ezért mondhatjuk: a liberalizmus, azaz az egyéni érdek érvényesítése jó dolog, de ha csak a gazdagok tudják - vagyoni helyzetük és privilegizált társadalmi helyzetük miatt - érdekeiket érvényesíteni, akkor ez a liberalizmus már káros dolog és a közösség erejével, ha kell állami eszközökkel, korlátozni kell.

Ha az államok társulása közösen megoldható feladatok optimális elvégzésére jó dolog, az erős államok korlátlan uralmát biztosító és beolvasztó, vagyis eltúlzott integráció már káros. Ha jó dolog a konföderációs társulás, amely biztosítja a kisebb népek és gyengébb államok önrendelkezését, akkor az uniós beolvasztás, amely az erősebbek diktatúráját jelenti a gyengébbek felett, amely nyíltan tagadja az egyenlő elbánás és a viszonosság elvét, s amely rákényszeríti a gyengékre a nemzeti létük alapját képező földterületük átadását idegen jogi személyeknek, nos ez az eltúlzott kényszer-integráció már rossz dolog, és nemzeti önvédelemből el kell utasítani. Ha a demokratikus, a kis és nagy nemzetek egyenjogúságán alapuló integráció, amelyből ki lehet lépni, jó dolog, akkor az az antidemokratikus integráció, amilyenné a nizzai megállapodás után az Európai Unió átalakult, már rossz dolog. Ezért a nemzeti önrendelkezést, a saját alkotmányozást és jogszabályalkotást megőrző, a nemzeti földterületet megtartó konföderációs integrációra igent mondunk, de a beolvasztó, leigázó uniós integrációra már nemet. Az eredeti Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Közösség még demokratikus volt, a szociális piacgazdasággal rendelkező jóléti államokat úgy integrálta, hogy azok megtarthatták önrendelkezésüket. A maastrichti két megállapodással és a nizzai szerződéssel átalakított túlintegrált Európai Unió azonban már antidemokratikus, mert mindent alá kell rendelni a tőke szabad mozgásának, vagyis a kamatkapitalizmus uralkodó rétege önző gazdagodási igényeinek.

Az Európai Közösségben a reálgazdaságon és az értékelőállító termelésen volt a hangsúly. Az önrendelkezés és a társulás előnyeit harmonikusan ötvözte. A Nizza utáni Európai Unióban azonban a pénzgazdaság váltotta fel a termelő közgazdaságot. A pénzgazdaság lényege a pénzből még több pénzt előállítani minden más alapvető társadalmi szükséglet, érdek és érték rovására. A pénzgazdaság a benne működő kamatrendszer miatt beteges növekedési kényszernek van alávetve. Ez a kényszernövekedés elpusztítja a bioszférát, az emberi élet természetes környezetét. Nem fenntartható fejlődésnek elkeresztelt kényszernövekedésre van szükség a kamat-jövedelem biztosítására, hanem fenntartható természeti és humán erőforrásokra az emberi élet megvédése érdekében. Ha belépünk a kamat-kapitalistává vált és az uzsoracivilizációra áttért Európai Unióba, akkor Magyarországon is véglegesítjük a pénzgazdaság környezetpusztító rendszerét. Ez a túlcentralizált, bürokratikus, - alulról már nem ellenőrizhető - nemzetek feletti struktúra a Szovjetunió nyugati kiadására hasonlít és nem szabad népek önkéntes és egyenjogú társulására. Kényszer jellegét csak aláhúzza, hogy a KGST-hez és a Varsói Szerződéshez hasonlóan nem lehet kilépni belőle. Nem azért léptünk ki a "Szovjetunió-1"-ből, hogy nemzeti függetlenségünket és szuverenitásunkat végleg feladva belépjünk a "Szovjetunió-2"-be.

Azért van szükség két közszolgálati televízióra és rádióra, mert a társadalomnak a kibékíthetetlenül szembenálló két része ugyanazokat a társadalmi tényeket ellentétesen ítéli meg, mivel alapvető szükségletei, érdekei és értékei kibékíthetetlenül eltérnek egymástól. Minthogy a rendszerváltás nyertesei és vesztesei egyformán adófizető polgárok, jogosan tarthatnak igényt mindkét részről arra, hogy adóikból olyan tájékoztatáshoz jussanak, amely az ő szükségleteik, érdekeik és értékeik szerint gyűjti össze, elemzi és továbbítja a számukra fontos információkat. A formál logika szabályai szerint egy konkrét ténnyel kapcsolatosan elvileg csak egy igaz ténymegállapítás tehető. De az már szükségszerűen különbözni fog, hogy ugyanaz az egy igaz tény kinek az érdekét szolgálja, vagy nem szolgálja? Kinek a szempontjából helyes, vagy nem helyes, értékes vagy értéktelen, fenntartandó vagy megszüntetendő? A tények szükségletekre alapozott és értékorientált elemzése megköveteli, hogy ugyanarról a társadalmi valóságról lehessen szociál-liberális szempontok szerint, és konzervatív-keresztény-nemzeti szempontok szerint is tájékoztatni. Elfogadhatatlan a jelenlegi kormányfőnek az a véleménye, hogy egy magyar nemzet van, s ezért csak egy közszolgálati televízió és rádió létezhet. A magyar társadalom kettéhasadása tény. A Magyarországra behozott magánpénzrendszer következtében a pénzvagyon-tulajdonos réteg a kamatmechanizmus révén automatikusan egyre gazdagabbá válik, míg a vagyontalan és pénz nélküli rétegek egyre szegényebbé. Nem lehet arra kényszeríteni a rendszerváltás veszteseinek a tömegeit, hogy a milliárdosok szemével nézzék a magyar valóságot.

Attól függően, hogy milyen szempontok és fogalmi apparátus segítségével közelítjük meg a valóságot, más-más eredményre jutunk. Ha például ugyanarról a személyről egy normál fényképezőgéppel, vagy egy ultrahangos készülékkel, vagy röntgen-berendezéssel készítünk felvételt, a kapott végeredmény alig fog hasonlítani egymásra, holott ugyanarról a valóságról készült. Az eltérő eszköz ugyanannak a komplex valóságnak más-más részét ragadta meg. A társadalom jelenségei, történései is legalább olyan komplexek, mint egy ember, és attól függően, hogy milyen vizsgálati szempontokkal, fogalmi apparátussal és értékrendszerrel közelítünk hozzá, más és más eredményekhez és következtetésekhez juthatunk. Mindez azt támasztja alá, hogy az ország választópolgárai felének jogos igénye az, hogy két közszolgálati tömegtájékoztatási intézmény működjön. Az már egy más kérdés, hogy az előző kormány miért nem valósította ezt meg a saját kormányzati ideje alatt? Ez a késlekedése rendkívül meggyengíti a konzervatív-keresztény-nemzeti nézeteket valló választópolgárok legitimnek nevezhető igényeit.

A költségvetés vitája során ismét téma lett, hogy hová kerül az ország pénze, miért nincs elegendő forrás a legfontosabb állami feladatok finanszírozására? Miért nő változatlanul évről-évre a magyar társadalom külső és belső eladósodása? Ki felelős ezért a helyzetért, ki irányítja valójában az állam és a gazdaság pénzügyeit?

A költségvetési vita azt a látszatot kelti, mintha ott dőlnének el az ország sorsát meghatározó pénzügyi kérdések. Az a pénzmennyiség azonban, amiről a képviselők és a kormány a fiskális-politika keretében dönthetnek, mind az úgynevezett monetáris-politika függvényei, tehát a központi bank monetáris döntéseihez képest másodlagos kérdések. A költségvetés bevételét és kiadását elsődlegesen a jövedelemképzés határozza meg, vagyis hogy mennyi pénz jut a gazdasági élet alanyaihoz névértékben és reálértékben egyaránt. A főkérdés tehát az, hogy mennyi az elosztható mennyiség és mekkora a gyarapodás lehetősége? A költségvetés bevételei és kiadásai azonban nem a parlament és a kormány, hanem a független központi bankká átalakult Magyar Nemzeti Bank monetáris döntéseitől függnek. Az állami szuverenitás fontos része a pénzkibocsátás joga. Ezt a jogot ma az államtól teljesen levált független intézmény, a központi bank gyakorolja, amely félrevezető elnevezéssel továbbra is Magyar Nemzeti Banknak hívja magát, de nem a magyar államé többé, hanem a nemzetközi pénzvilág Magyarországon működő önálló és a magyar állammal ellentétes érdekű szervezete. Ez a politikai felelősséggel nem tartozó, nagyhatalmú intézmény csak annyiban tartozik még a magyar államhoz, hogy veszteségeit folyamatosan a költségvetésből tudja pótolni. Az MNB tehát ajándékba kapta az államtól azt a jogot, hogy szabadon növelhesse a bankóprés magáncélra történő használatával a forgalomban lévő készpénz és számlapénz mennyiségét. Ez a pénz valójában az ország tőkéje, hiszen igen csekély költségbe kerül az előállítása és az ország gazdaságának a növekedésével arányosan bővíthető. Ha az MNB a nemzet bankja lenne és nem független, azaz de facto privatizált pénzintézet, akkor az így kibocsátott pénz az államé lenne, és a költségvetés ennyivel kevesebb adóbevételből láthatná el feladatait. A szociálliberális parlament és kormányzat azonban 1995-ben teljesen lemondott erről a tőkejövedelemről. Vagyis teljessé tette azt a folyamatot, amit már az 1991-ben elfogadott MNB törvény megkezdett. A pénzkibocsátás átkerült a privatizált bankrendszerhez, amely egy-két kivétellel külföldi bankok - alapítással vagy vétellel létrejött - magyar leánybankjaiból áll. Az 1991-ben elfogadott - és minden évben módosított - MNB törvény értelmében, a forgalomban lévő pénz gyarapítása Magyarországon többé már nem jegybankpénzzel, hanem hitelpénzzel történik. Ez után a pénz után a gazdasági élet szereplőinek, azaz a költségvetésnek, a vállalatoknak és az állampolgároknak, - kivéve a bankokat - kamatot, járadékot kell fizetniük. A magyar bankrendszernek, élén a de facto privát független központi bankkal, joga van arra, hogy költség nélkül állítsa elő azt a pénzt, amit nemcsak pénztőkeként birtokol, hanem folyamatos járadékot biztosító eszközként is használ. A magyar állam pedig, évről-évre, óriási összegekre rugó adósleveleket ajánl fel ennek a bankrendszernek, hogy pénzhez jusson.

A jelenlegi pénzrendszerben a nemzetközi pénzintézetek számára előnyös, ha felvásárolják a magyar állam bőségesen rendelkezésre álló adósleveleit, mert így hatalmas kamatjövedelemhez jutnak, nemcsak az államtól, de mindenegyes magyar állampolgártól is. A bankrendszer egésze érdekelt abban, hogy magasak legyenek a reálkamatok. Az emberek pedig nem veszik észre, hogy az árakban és az adóban milyen nagy az a hányad, amely kizárólag ezt a jövedelemigényt elégíti ki. Ez az arány 30 és 40% körül mozog. Minden áruban ennyit tesz ki a kamatra fordítandó rész. Az államot megillető pénzkibocsátási jognak ez az önkéntes átengedése, amelynek következtében magánellenőrzés alá került a költségmentes törvényes fizetési eszköz forgalombahozásának az állami felségjoga, létrehozta és fenntartja az eladósodás felfelé kúszó spirálját. Az állam jegybanki teendőiből kivonult független központi bank szükségszerűen ellenérdekű az állammal. Ez a tény jelzi azt is, hogy hová kellene nyúlni, mit kellene tenni a folyamatos eladósodás folyamatának a leállítására.

A magyar gazdaság számára a közvetítő közeget, azaz a pénzt, ma már a külföldi tulajdonú- és érdekeltségű bankrendszer működteti, amely nem a reálgazdaság pénzellátására, az értékteremtő tevékenységből származó jövedelem növelésére, rendezkedett be, hanem járadék formájában a pénzjövedelem elvonására. Az MNB szakértői is beismerték, hogy a pénzrendszer működtetése aktívan alakítja a reálgazdasági folyamatokat. A pénzügyi intézmények döntéseikkel meghatározzák, hogy mely gazdasági szervezetek maradnak meg, és melyek tűnnek el, hogy mely vállalkozók jutnak piaci hatalomhoz, és milyen beruházások valósulnak meg. A reálgazdaság pénzügyi működtetése azonban kockázattal és felelősséggel jár. Ezt a kockázatot és felelősséget azonban nem szívesen vállalják a pénzintézetek, mikor a járadékból is biztonságos nagy jövedelmet húzhatnak.

A pénzügyi rendszernek mindenütt meghatározó szerepe van a folyamatos pénzromlásban. Ez különösen így van magyar körülmények között. A Gazdasági és Együttműködési Szervezet, az OECD, is megállapította, hogy 1995 óta a magyar belföldi infláció és a forint csúszóleértékelésének az üteme szinte teljesen fedte egymást. Az infláció és a csúszóleértékelés azért áll okozati kapcsolatban, mert a Magyarországra beáramló pénz révén a külföldi banktulajdonosok devizában akarnak reálkamathoz jutni. Amikor az idehozott tőkét visszautalják, akkor az már több forintot jelent a leértékelés miatt. Ehhez még kell reáldeviza kamatot is fizetni. Ezt a többletet a bankok kamatformájában szedik be. Így a forintleértékelés meghatározza a kamatláb alsó szintjét és a felette elvárt szintet is. A magas kamatok beépülnek költségként az árakba és így gerjesztik az inflációt. Aki tehát szabályozza a pénz aktivitását és a pénzrendszer folyamatait, az meghatározza az inflációt is, vagyis a független központi bank irányítja az inflációs mozgásokat. Tehát nem a keresletnövelés és forráskiáramlás vezet nálunk inflációhoz, hanem az az MNB monetáris döntéseinek az egyenes következménye.

Csak zárt gazdaságban érvényes az, hogy a forgalombanlévő pénzmennyiség - azaz a reálbérek növekedése - inflációt gerjeszt. Olyan nyitott gazdaságban, mint hazánk gazdasága, ha többletpénz van forgalomban, akkor az megnöveli a behozatalt. A többletkereslet ily módon a külkereskedelmi fizetésimérleget rontja, és nem az árakat emeli. Ezért minden közgazdasági alapot nélkülöz a pénzkínálat szűkítése, amellyel az MNB harcol a saját maga által előidézett infláció ellen. Az inflációnak persze sokféle változata és oka van. Magyarország esetében azonban bizonyíthatóan az MNB monetáris politikája okozza az inflációt. Más ilyen ok, pl. a külföldről begyűrűző nagy kamat, a drága nyersanyag vagy foglalkoztatási túlkereslet, ma nincs hazánkban.

Az inflációt gerjesztő csúszóleértékelés fenntartását az MNB azzal indokolja, hogy a forint folyamatos leértékelése versenyképesebbé teszi a magyar árukat és így ösztönzi az exportot. Ez azonban csak egy rövid ideig van így, mert a többletbevételt az áremelkedés fokozatosan ellensúlyozza. A magyar exportőrök számára tehát csak igen szerény többletbevétel érhető el, mert a kivitelre kerülő magyar árukban kicsi a hozzáadott érték, az összeszerelő ipar, a vámszabadterület és a bérmunka miatt. Mivel nincs olyan fejlesztési forrás, amely lehetővé tenné a nagyobb ár elérését, ezért a magyar eladó egyre inkább nyersanyagszállítóvá válik, méghozzá egyre olcsóbb áron a csökkenő belföldi vásárlóerő hatására. Ezen a kormány azért nem tud változtatni, mivel nem rendelkezik monetáris eszközökkel. Ezeket, mint már említettük, az MNB törvényekkel önként kiadta a kezéből. A költségvetés pénzeszközei a kutatás-fejlesztésre, a technológia-intenzív vállalkozások innovációs feladataira, ma már oly csekélyek, hogy szinte elhanyagolhatóak.

Hogyan vész el az ország jövedelme? Lehetne-e segíteni ezen a pénztelenségen? Először is azt a tényt kell figyelembe vennünk, hogy a magyar pénzrendszer, az üzleti, kereskedelmi bankok külföldi kézbe kerültek. A külföldi pénzintézetek a magyar kereskedelmi bankokat, a saját leánybankjaikká téve, igen előnyös áron szerezték meg. A vételár tízszeresét kitevő konszolidációs kötvények birtokában évente tízmilliárdos nagyságrendben húznak kamatokat egészen 2014-ig. Az így bezsebelt óriási kamatokat azért kell fizetni nekik a költségvetésből, mert ez a díja annak, hogy a kötvényekben kifejezett százmilliárdos értéket majd csak 20 év múlva kapják meg. Ezért a külföldi bankoknak az az érdekük, hogy Magyarországon magasak legyenek a kamatok. A külföldi bankok évente átutalnak 3,5 milliárd dollár devizát azért, hogy a magas magyar kamatlábból származó extra jövedelmet elvigyék. A magyar leánybankok ezt a beérkező devizát kihelyezhetnék a reálgazdaságba, pl. a mezőgazdaságba, vagy a kutatás-fejlesztésbe, de az így keletkező nagy hitelkínálat lenyomná a kamatszintet. Ezért, megbeszélve az elsősorban külföldi érdekeket kiszolgáló független központi bankkal, - legfontosabb budapesti érdekképviseletükkel, - az MNB vagy átveszi ezt a pénzt, mint tartalékot, vagy MNB-kötvény eladásával olyan magas kamatot fizet érte, ami nagyobb járadékot nyújt, mint az állami hitellevelek. Ezáltal a központi bank megint csak emeli az amúgy is magas kamatokat. 1998-ban az MNB ily módon 150 milliárd forint kamatot fizetett a kereskedelmi bankoknak, csupán a feleslegesen ideküldött 3 milliárd dollárt meghaladó pénznek a forgalomból történő kivonásáért, azaz sterilizálásáért. Az MNB nagy összeget adott a magyarországi leánybankoknak, azok pedig ezt átutalták a külföldi anyabankjaiknak. Ez az átutalás belső és titkos ügylet, így zavartalanul lehet akármekkora kamatot fizetni, és észrevétlenül kivinni az országból adómentesen.

Felmerül a kérdés, hogy honnan van az MNB-nek ilyen sterilizálásra fordítható 150 milliárd forintja? Több forrásból is lehet. Az MNB 9,4 milliárd dollár devizatartalékot birtokol. Ez 2050 milliárd forint. A csúszóleértékelés hatására ezért az év végén, a forintban vezetett mérlegben, 250 milliárd forint leértékelési többlet keletkezik. Ebből már kifizethető a sterilizáció 142 milliárdos költsége. Vagyis az ország devizatartalékából származó leértékelési nyereség nem folyik be a költségvetésbe. A szociálliberális parlament által elfogadott MNB-törvény-módosítás úgy rendelkezik, hogy a nyereség a banké, a veszteséget azonban a költségvetés köteles megtéríteni. Ez a leértékelési nyereség az MNB nem ellenőrizhető, önkényes döntése alapján - a leánybankokon keresztül - a külföldi bankokhoz áramlik. Ez jól szemlélteti milyen fokú érdekközösség áll fenn a csúszóleértékelés vonatkozásában a kereskedelmi bankok és a független központi bank között. Az MNB kitermeli monetáris eszközeivel ezt a nyereséget, hogy átadhassa - a kereskedelmi bankok közvetítésével - a külföldi pénzvagyontulajdonosok számára. Ezt a pénzt azonban a magyar vállalkozók és munkát végző polgárok termelték meg. Ők veszítik el forintjövedelmüket devizában mérve. Íme egy konkrét példa arra, hogy az MNB monetáris politikájának az eredményeként hogyan alakul át a munkajövedelem spekulációs pénzjövedelemmé és hagyja el az országot, hogy továbbgazdagítsa a nemzetközi pénzvagyon tulajdonosait.

Jogos igény, hogy az MNB és a kereskedelmi bankok jövedelme ne külföldre áramoljék, hanem jusson belőlük a költségvetésnek is. Feltűnő, hogy magas bevételük ellenére milyen csekély az MNB és a kereskedelmi bankok befizetése a költségvetésbe. Járai pénzügyminiszter többször is elmondta 1999. szeptemberében, hogy az 1996-os adósságcsere következményeként a költségvetés évente 170-180 milliárd forintot fizet az MNB-nek a leértékelési veszteség, az úgynevezett nullakamatozású állomány, kamataként. De még ez sem jelenik meg a központi bank nyereségeként, hanem elköltésre kerül valamilyen veszteség pótlására. Az MNB a 9.4 milliárd dollár után is csak 2,5%-nyi kamatot mutat ki, holott legalább 8% körüli nettó devizatöbbletet kellene realizálnia. Szinte minden külföldi befektetési alap ennél nagyobb jövedelmet mutat ki. A kereskedelmi bankok kamatokból és jutalékokból származó jövedelme 24-24%-kal nőtt, ugyanakkor a kereskedelmi bankok összesítve 140 milliárd forintra rugó veszteséget mutattak ki 1998-ban. A jelek arra utalnak, hogy a határidős devizapiacon vész el az a nyereség, amit adóként be kellene fizetni a költségvetésnek. Ezt erősíti meg az a tény, hogy a bankok mérlegen kívüli kötelezettségei szinte megduplázódtak, és ezek összes kötelezettségeik felét teszik ki. A magyar kereskedelmi bankok és az MNB, tehát a magyarországi bankrendszer egésze, kifejezetten érdekelt a magas kamatok fenntartásában és a csúszó leértékelésben. Ezzel hatalmas jövedelemátcsoportosítást hajtanak végre az értéket előállító reálgazdaság terhére és a külföldi anyabankok javára, amelyek nagy jövedelemre tesznek szert anélkül, hogy teljes felelősség- és kockázatvállalással részt vennének a magyar gazdaság finanszírozásában. Ezen túlmenően, kárt okoznak azzal is, hogy lefoglalják a kialakult pénzügyi infrastruktúrát, amelynek a belföldi vállalkozókat és gazdálkodókat kellene szolgálnia. Ezt az infrastruktúrát, amelyet az ország többszáz milliárd forintos költséggel konszolidált, - fordított üzemmódban - arra a célra működtetik, hogy a munkajövedelmet pénzügyi jövedelemmé alakítsák át és így elvihessék az országból.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a nagyméretű jövedelem-elvonás a kis- és közepes vállalkozóktól történik, akik saját erőforrásaikból kénytelenek gazdálkodni, és akiknek már csaknem teljesen kiapadtak a hitelforrásai. Ez a magyar vállalkozói szféra már évek óta többletmunka végzésére és erőforrásai felélésére kényszerül. Az MNB által gerjesztett infláció azonban a többletmunka jövedelmét és a vagyonfelélés értékét a - többségükben külföldi - pénztulajdonosokhoz csoportosítja át. Ezzel elvész a teljes nyereség és folyamatos a vagyonvesztés. Ez az egyik legfőbb oka a magyar mezőgazdaság egyre mélyülő válságos helyzetének is.

Az inflációs illúzió nemcsak elfedi a reálkamatokat, akadályozva a tisztánlátást, hanem létrehozza a költségvetés nagy nominális terhelését. Így teszi lehetővé a mindennapos jövedelemátcsoportosítást a társadalmi tűrőképesség határáig. A vállalatok és a lakosság munkán keresztül történő pénzteremtése nem tudja pótolni a nominális veszteségét. Erre csak a monopolhelyzetű gazdálkodók képesek. Ezért van az, hogy a valódi piaci szereplők, a magyar vállalkozók és gazdálkodók, folyamatosan elszegényednek, a magyarországi gazdasági tevékenység monopolhelyzetű nemzetközi szereplői pedig erősödnek.

Az államadósság túlfinanszírozása.

Az egyik legsürgősebben megoldandó feladat az államadósság túlfinanszírozásának, a túlzott adóslevél kibocsátásnak, a leállítása. A Magyar Államkincstár Államadósság Kezelő Központja (az ÁKK) hétről-hétre árverésen adósleveleket (államkötvényeket) kínál eladásra a kereskedelmi (üzleti) bankoknak. Erre egy meghívott banki- és befektetői kör, az elsődleges forgalmazók, tehetnek ajánlatot. Az eladott adóslevelekből származó bevételt az ÁKK elhelyezi az MNB-nél vezetett számlára. Ezen a számlán általában sokkal több pénz van, mint amennyire a pénzforgalom lebonyolításához szükség lenne. Ez azért van így, mert az adóslevelek kibocsátását nem az államháztartás szükségletei, pl. a költségvetési hiány finanszírozási szükségletei, hanem a pénzpiac igényei határozzák meg.

Az ÁKK által kibocsátott adóslevelek vásárlása előnyös, mert magasabb kamatot biztosít, mint a londoni bankközi pénzpiacon nyújtott kamat, azaz a LIBOR, továbbá növeli a nyereséget az inflációs adó, a leértékelési nyereség is. A bankrendszer haszna két irányból is realizálódik: egyrészt a jegybankpénz kibocsátásán keresztül, másrészt a forinttá átalakított - denominált - deviza révén.

Honnan van pénzük az elsődleges forgalmazók kivételes csoportjába tartozó bankoknak és intézményes befektetőknek az adóslevelek vételére? Először is a másodlagos piacra történő továbbadásból, azaz a többi bankon történő szétterítésből. Mivel a magyarországi üzleti bankok külföldi pénzintézetek leánybankjai, ezért hozzájuk kölcsönként érkezik a deviza az adóslevelekből származó jövedelem elvitelére. A magyarországi leánybankok továbbá onnan is rendelkeznek pénzzel az állami adóslevelek megvásárlására, hogy kihasználatlan hitelezési potenciáljuk van, mivel nem finanszírozzák a termelő-szolgáltató reálgazdaságot, amely pedig a legfontosabb kötelességük lenne. Végül pénzforrást jelent az üzleti bankok számára az MNB refinanszírozása is.

A pénzfolyam leírható, követhető és így a jövedelem áramlása is megfigyelhető.

Az OECD - a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet - megállapította, hogy a magyar gazdasági- és pénzügypolitika a munkától a tőkéhez csoportosítja át a jövedelmeket, és így tömegesen számolja fel a munkahelyeket. Mindez annak a következménye, hogy a bankrendszer, élén az MNB-vel, a reálgazdaság érdekeivel ellentétesen mozgatja a pénzt.

Ismeretes tény, hogy az MNB évek óta mintegy 1500 milliárd forintot tart lekötve magánál. Mi ennek a célja? Ha az MNB rendeltetésszerűen működik, és normál üzemmódban jegybankpénzt bocsát ki, akkor ezt a pénzt a kereskedelmi bankokon keresztül juttatja el a gazdasági élet szereplőihez. Jelenleg azonban külföldről érkezik a pénz deviza formájában. Ennek a devizának a forintra történő átalakítása készteti az MNB-t pénzkibocsátásra. E célból hajlandó működtetni a bankóprést, amelyet a magyar állam és a gazdaság számára nem hajlandó megtenni félrevezetően arra hivatkozva, hogy az inflációt okozna. Ez az évi 3,5 milliárd dollárra rugó deviza olyan nagy mennyiségű pénz, hogy az üzleti bankok nem tudják, és nem is akarják rávezetni a gazdaságra, hanem helyette kikölcsönzik az MNB-nek magas kamatra. Az MNB-nél tartalékban lévő pénz azonban már nem tekinthető forgalomban lévő pénznek, azaz a gazdasági tevékenységet kiszolgáló közvetítő közegnek, mivel gyakorlatilag már nem létezik pénzként a gazdaságban. Ez a pénz valójában megsemmisítésre kerül az MNB által és csak, mint jogigény létezik továbbra is. Amikor az üzleti bankok visszakérik, akkor az MNB pénzt teremt, és abból fizeti vissza ezt a pénzt.

Az ily módon lekötött pénz fele, 750 milliárd forint, a spekulatív céllal Magyarországra érkező felesleges pénz kivonását jelenti. Ez a pénz csakis azért jön hozzánk, mert az MNB monetáris politikája következtében 8-10 százalékponttal magasabb - kockázatmentes - kamatjövedelemhez jut, mintha külföldön maradna.

Milyen összefüggés áll fenn a kibocsátott állampapírok tömege, továbbá a kamatláb nagysága és az infláció üteme között? Bizonyítható tény, hogy az infláció végső oka a kamat. Az inflációt a kamat teremti. A kamat szintje viszont szoros összefüggésben áll a kibocsátott állampapírok tömegével. Az államok eladósításának 200 éves története azt mutatja, hogy egy ország tartósan elvonható jövedelmének a felsőhatára mintegy 30-40%. Ezen a határon felül gazdasági és társadalmi megrázkódtatásokkal kell számolni. A magyar állam már olyan hatalmas mennyiségű adóslevelet bocsátott ki, hogy a korábbi 25-30%-os kamatszint mellett már a költségvetés 50%-át kellene adósságszolgálatra fordítani. A jövedelem-elvonásnak azonban határt szab az ország adóztatási képessége. Már a 30%-os elvonást is csak nagy nehézségek és súlyos társadalmi következmények árán képes elviselni Magyarország. Ha az állampapírok mennyisége még nem túlságosan nagy, akkor általában csak magas kamatokkal lehet elvonni a kül- és belföldi pénzvagyon tulajdonosok számára a nemzeti jövedelem 30%-ot. Ha viszont a kibocsátott állami adóslevelek tömege már elég nagy, akkor ugyanaz a jövedelemmennyiség már alacsonyabb kamatok mellett is elvonható a költségvetésből a bankok számára. Vagyis ha nő az adósságtömeg, akkor csökkenthető a kamatláb, mégis megmarad az elvont jövedelem aránya. Ez azt jelenti, hogy az eladósítás további növelésével hamarosan elérhető lesz Magyarországon is - nemzetközi szintű, mérsékelt kamatokkal - elvenni azt a jövedelemmennyiséget, amelyet az ország, társadalmi robbanás nélkül, még elvisel. Az MNB azonban, a nagy tömegű állampapír kibocsátás ellenére is, csak minimálisan csökkentette eddig a kamatlábat, mert a jegybanki alapkamat még mindig 17%. A csúszóleértékelés mérsékelése következtében (1999. október 1. óta havi 0,4% a forint leértékelése) csökkent az infláció, mivel Magyarországon a forint leértékelése az infláció elsőszámú oka. Ezáltal az ideérkező deviza inflációsvesztesége is kisebb. Mivel a kamatláb azonban változatlan maradt, ez lehetővé teszi a külföldi devizatulajdonosok számára még több jövedelem kivonását az országból a nagyobb reálkamat révén. Kézenfekvő, hogy a kamatlábat is csökkenteni kellett volna a csúszóleértékeléssel együtt. Ezt az MNB nem tette meg, mert a nemzetközi pénzvagyontulajdonosok magyarországi képviseleteként abban érdekelt, hogy minél nagyobb jövedelmet biztosítson a költségvetésből a számukra. Hogy mennyire ellenérdekű fél az MNB, azt az is bizonyítja, hogy amikor a valódi nemzeti bank szerepét kényszerűségből betöltő Államadósság Kezelő Központ 14%-os kamattal bocsátott ki államkötvényeket, akkor a független központi bank, az MNB, 16%-os kamattal hozott forgalomba kötvényeket. Ezzel kényszerítette az ÁKK-t, hogy ő is magasabb kamatot fizessen az általa kibocsátott államkötvények után.

Az MNB úgy él pénzteremtési jogosultságával, hogy a költségvetés számára már egyáltalán nem, de a reálgazdaságban működő vállalkozások számára is csak alig bocsát ki pénzt. Ezzel a pénzszűkével hozza létre a magas kamatot és az inflációt. Ugyanis a pénzszűkítés hatására nem tud megfelelően növekedni az exportra termelés a belföldi gazdasági tevékenységben. A csökkenő exportbevétel miatt pedig kiegyensúlyozatlanná válik a külkereskedelmi mérleg. Az MNB ezután a külkereskedelmi deficitre, mint kényszerítő körülményre, hivatkozva becsalogatja a spekulációs pénzt, mondván, hogy erre szükség van, mert különben összeomlana Magyarország fizetőképessége. Ez a spekulációs pénz azonban nagyobb jövedelmet akar, mint a határon kinti átlag, és ezért túlzottan nagy tömegben áramlik be. Ha ez a pénz a reálbefektetésekbe menne, akkor növelné a magyar gazdaság export-kapacitását, nőne a kivitel. Ez helyreállíthatná a megbillent külkereskedelmi egyensúlyt. A beáramló spekulációs pénz azonban nem kerül befektetésre teljes kockázat és felelősségvállalással a reálgazdaságba, mégis nagy és biztos hozamot akar. A kereskedelmi bankok, ahová a deviza érkezik, nem tudják ezt a nagy hasznot biztosítani. Ezért az MNB a segítségükre siet monetáris eszközeivel, és pénzteremtő privilégiumát használja a nagy haszon előállítására. Ezt úgy éri el, hogy magas kamattal visszaveszi azt a forintmennyiséget, amelyet az ideérkező deviza forinttá konvertálásakor kiszolgáltatott. Ezt a magas kamatot a kereskedelmi bankok aztán a devizával együtt visszautálják külföldre. Majd kezdődik újból a pénzforgatási ciklus, melynek semmi más célja nincs, mint a külföldön elérhetőnél magasabb extraprofit kivonása az országból. Ezekkel a monetáris műveleteivel az MNB felhajtja a kamatszintet, és az államháztartást is arra kényszeríti, hogy még több adóslevelet bocsásson ki. A magas kamatok fenntartása pedig túl drágává teszi a pénzt a vállalkozók számára, azaz az ő munkával megszerzett, és amúgy sem magas nyereségüket is elvonja a magas kamatokkal a bankrendszer javára.

Az ismertetett tények alapján megállapíthatjuk, hogy az MNB egy spekulációs körforgás alá szervezte meg a magyar pénzrendszert. Ez a pénzügyi gyakorlat viszont felszámolja a gazdasági és társadalmi tevékenység jelentős részét, és ez által ellehetetleníti a magyar társdalom széles rétegeit. Az MNB-nek ez a gyakorlata nemcsak akadályozza, pl. a mezőgazdaság működését, de általában leszorítja a magyar munkaerő árát. Az alacsony munkabérek pedig elsősorban a multinacionális cégek érdekeit szolgálják. Az MNB monetáris politikájának ezek a mellékhatásai. A főhatása viszont a vagyon folyamatos átemelése. Az infláció, mint fényfüggöny, egyrészt elhomályosítja a tisztánlátást, mivel nem érzékelhető világosan, hogy mi van mögötte, másrészt azokat sújtja a pénz értékvesztése, akik azt munkával állítják elő. Az infláció elsősorban a reálgazdaság értékelőállító szereplőit szegényíti, míg az értéket nem termelő pénztulajdonosokat gazdagítja.

Az infláció talán legsúlyosabb következménye azonban az, hogy az MNB a magyar állam tulajdonát képező jegybanki pénzt folyamatosan hitelpénzre cseréli ki, amely után folyamatosan járadékot kell fizetni. Amíg a magyar tulajdonban lévő jegybanki pénz volt forgalomban, addig az inflációs veszteséggel az állam gyarapodott, most hogy denominált deviza - azaz forintnak elnevezett külföldi valuta - van forgalomban, az inflációs adó már a magándeviza külföldi tulajdonosát gazdagítja. Elmondható, hogy az MNB monetáris politikája eredményeként egy konzisztens rendszer állt össze az ország pénzének de facto privatizálására és ennek a helyzetnek a bebetonozására. Fontossága miatt megismételjük, hogy az MNB a magyar állam és gazdaság részére már alig bocsát ki pénzt, ellenben erőteljesen működteti a nála lévő bankóprést a kereskedelmi bankok számára. A forinttá alakított devizáért az üzleti bankok akkora kamatot fizetnek külföldre, hogy belföldi kamatjövedelmük nem fedezi kiadásaikat, noha hatalmas és kockázatmentes jövedelmük van a hitel- és bankkonszolidáció fejében kapott államkötvények évi kamataiból. Belföldre mégis veszteségesek és alig fizetnek adót a költségvetésnek.

A miniszterelnök és az MNB elnök közötti feszültséget az váltotta ki, hogy a FIDESZ frakciót sokkolta az MNB 70 milliárd forintos hiánya. Az MNB pénzügyi mechanizmusa azonban nem ennyi, hanem sokkal több kárt okozott. Az MNB maga írja jelentésében, hogy 751 milliárd forint van nála átlagosan, kizárólag sterilizációs okokból. Ennek kamata fejében 142 milliárd forintot fizetett az MNB 1998-ban. Azért, hogy ez így történjen, 1998 első öt hónapjában 3,4 milliárd dollár érkezett az országba spekulációs céllal. Ebből 2 milliárd dollár augusztusban már távozott is. Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó deviza egyedüli célja a spekulációs extraprofit kivitele volt.

Nem halasztható a pénzügyi rendszer egészének az átvilágítása. Ennek keretében az MNB monetáris politikáját is meg kellene vizsgálni abból a szempontból, hogy a központi bank vezetői az MNB törvény előírásai szerint eleget tesznek-e a magyar gazdasági élet és az állam iránti törvényes kötelezettségeiknek. Az MNB-nek 1994-ben 40 milliárd forint nyeresége volt. 1995-ben pedig már csak 6 milliárd. 1996-ban, a szimulált devizaadósságcserét megelőző évben, a veszteség már közel 60 milliárd forintra növekedett. A pénzügyi kormányzat már 1996. augusztusában jelezte, hogy az MNB hiányát az államkasszának kell viselnie. Ez a tény indokolta volna, hogy az MNB elnöke az 1991. évi LX. Törvény 41.§ (1) bekezdése szerint eseti tájékoztatást adjon az Országgyűlésnek, hogy mikor, milyen módon és milyen ügyletek miatt keletkeztek a veszteségek. Az MNB elnökének nemcsak beszámolási kötelezettsége van az Országgyűlés felé, de a Parlament eseti tájékoztatást is kérhet. Az Országgyűlésnek tehát kötelezettsége lett volna az MNB veszteségeinek a megismerése. Ehelyett az történt, hogy a szociál-liberális kormányzat egyszerűen bejelentette: a Pénzügyminisztérium megállapodott az MNB-vel, hogy az 1997. évi költségvetés keretében 2170 milliárd forint nagyságú, eddig nulla kamatozásúként számontartott adósságot, piaci kamatozású devizaadóssággá alakítanak át. Ezzel az egyetlen lépéssel a költségvetés kamatozó devizaadóssága 2170 milliárd forinttal növekedett. A devizaadósságcsere indokolatlan többlet jövedelemhez juttatta az MNB-t, az államháztartást pedig megoldhatatlan nehézségek elé állította.

A szimulált devizaadósságcsere célja a következő volt: Mivel a devizában felvett hitel - az árfolyampolitika miatt - forintban kifejezve folyamatosan és nagymértékben nő, ezért először a kamatmentes állományt alakították át piaci kamatozású államadóssági devizakötvényekké. Következő lépésként pedig ezt a devizakötvényekben lévő adósságot forintkamatozású hiteltartozássá konvertálták. E hiteltartozás kamatainak a folyamatos finanszírozására magyar állampapírokat bocsátottak és bocsátanak nagymennyiségben a piacra. Ennek a túlnyomó részét a külföldi befektetők vették és veszik meg, akik aztán a magyar állam adósságleveleire kapott magas kamatjövedelmet adómentesen kivitték és kiviszik az országból, mivel a magyar állampapírok hozama mind a magánszemélyek, mind a társaságok számára a mai napig adómentes.

A "nullakamatozású" állományként nyilvántartott államadósság alapját olyan devizahitelek képezték, amelyeket az MNB az 1970-es évek második felétől vett fel. Ezekkel a jegybank nemcsak az állami költségvetést, de az egész gazdaságot finanszírozta, tehát eleve nem volt helyes ezeket egyedül az állam adósságaként nyilvántartani. A nullásállomány azonban jóval nagyobb volt, mint az MNB devizaadóssága, vagyis nem a költségvetésnek az MNB-nél lévő hiteleihez igazodott. 1997 januárjában valójában nem is hajtottak végre adósságcserét az MNB és az állam között, mivel a hitelezőkkel szemben azóta is a jegybank szerepel adósként (és fizeti a kamatokat), mint az adósságcsere előtt. Csupán annyi változott, hogy az összeget az MNB mérlegében 1997 előtt a központi költségvetéssel szembeni forintkövetelésként tartották, 1997-től pedig devizakövetelésként tartják nyílván. A különbség csak annyi, hogy 1997 óta az állam a teljes adósságösszeg után kamatot fizet az MNB számára. A szimulált adósságcsere miatt a költségvetésnek évi 170-200 milliárd forint közötti összeget kell fizetnie az MNB-nek. Ennek az összegnek a nagyobb része minden évben eltűnik az MNB könyveiben. Nyilvánvaló, hogy a független központi banknak tartósan jelentkező, súlyos veszteségforrásai voltak és vannak, mivel folyamatosan veszteségesen működik. Valójában ennek a veszteségnek a fedezéséhez volt szükség 1997-ben a szimulált adósságcsere végrehajtására. Az MNB veszteségei nemcsak kereskedelmi banki tevékenységéből, hanem elsősorban onnan származtak, hogy alig bocsátott ki pénzt az ország gazdaságának és ezért egyre kevésbé jutott pénzkibocsátási monopóliumából eredő haszonhoz. Mint már említettük, a hiányzó pénzmennyiség helyébe külföldi forrásból származó pénz áramlott Magyarországra, amelynek jelentős részéből jegybanki betét lett, amiért viszont hatalmas összegű kamatot kellett és kell évről-évre kifizetni. Ezért az MNB költségei egyre nagyobbak lettek. 1996 decemberében a költségvetés 58,1 milliárd forintot utalt át az MNB veszteségének a megtérítésére. Látható volt, hogy ez a veszteség tartós és évről-évre fog ismétlődni. A tartós veszteség pótlására tehát sürgősen tartós többletforrásra volt szükség. Ezt a tartós többletforrást biztosította aztán a nagy szakértelemmel kigondolt és 1997-ben végre is hajtott "adósságcsere".

Mindez azért lehetséges, mert az MNB független központi bank. Azonban az MNB függetlensége sem lehet öncélú, ennek a függetlenségnek is az ország javát kellene szolgálnia. Az MNB az országgyűléstől kapta jogosultságait, és a magyar törvényhozás ezt vissza is veheti. Miért nem szabad felülvizsgálni egy 51%-os jogszabályt, amely bizonyíthatóan továbbtaszította Magyarországot az eladósodás útján? Miközben a kormánynak semmire sincs pénze, a bankok egymás között 11102 milliárd forintértékű magyar államkötvényt forgattak meg, pl. 1999 első félévében. Naponta 91 milliárd forint államkötvény-forgalom zajlik. Ennek a nyereségével tupírozzák fel az üzleti bankok pénzügyi mérlegeiket, hogy aztán a nyereséget kivigyék az országból.

Nem ártana, ha a miniszterelnök láthatná mindennap a Kincstári Egységes Számla (a KESZ) napi egyenlegét. Ha ezt láthatná, akkor azt is tudná, hogy az államháztartásnak mindig van többszáz milliárd forintos nagyságrendben pénze a KESZ-en, mivel az Államadósság Kezelő Központ (az ÁKK) bármikor bocsáthat ki újabb adósleveleket, gyakran indokolatlanul nagy mennyiségben. Az állam bankjának a szerepét ma jobb híján betöltő ÁKK pénzt csak azért nem bocsáthat ki - ami jóval előnyösebb lenne, mint a súlyos kamattal megterhelt adóslevelek kibocsátása -, mert ez az állami felségjog az MNB-nek nevezett független (értsd: de facto privát ellenőrzés alatt álló) központi bank monopóliuma lett. A független központi bank pedig a bankóprés működtetésének a monopoljogait - mint bemutattuk - többé nem a magyar állam és társadalom, hanem a kül- és belföldi pénzvagyontulajdonosok érdekében gyakorolja. Jó lenne azonban az Adósságkezelő Központ adóslevél-kibocsátási gyakorlatát is szabályozni, és szorosabban ellenőrizni. El kellene érni, hogy az ÁKK is csak konkrétan megnevezett fontos állami, társadalmi és gazdasági cél finanszírozására vehessen fel adóslevél kibocsátásával hitelt, ne névtelenül, bármikor, bármilyen mennyiségben. Legyen minden államkötvény nevesítve, hogy a törvényhozók és a kormány világosan lássák: milyen konkrét feladat igényli az ország további eladósodását és, hogy ellenőrizhessék: ez a hitel valóban arra a feladatra lett-e fordítva, amelyre felvették.

A magyar társadalom kritikus állapotának a szegénység az oka. Ezt a példa nélkül álló elszegényedést az ide importált pénzrendszer okozta és tartja fenn. Ezt a pénzrendszert, amely kikényszeríti, hogy évről-évre a költségvetés 27,6%-a kamatra, további 19,7%-a pedig adósságtörlesztésre fordítódjék, amely miatt az 1970-es években felvett 4 milliárd adósság 45 milliárd dollárra, - 1999 októberében ennyi az állami és a magánszektor össz-külföldi tartozása - a belföldi eladósodás pedig egy évtized alatt a tizenkétszeresére (7000 milliárd forint fölé) növekedett, a független központi bank irányítja monetáris eszközeivel. A magyar állam és társadalom 25 év alatt már kifizetett legalább 64 milliárd dollár adósságszolgálatot az egyszer felvett 4 milliárd dollár hitelre. Adósságtörlesztésre fordította az MNB a közvagyon eladásából befolyt privatizációs bevételt is, az ország ennek ellenére folyamatosan tovább adósodik, és kamatterhei évről-évre növekednek.

Az MNB korlátlanná vált függetlensége teszi lehetővé, hogy olyan monetáris politikát folytasson, amely egyoldalúan a kül- és belföldi pénztulajdonosokhoz szivattyúzza át a magyar társadalom erőforrásait. Ezt a függetlenséget azzal indokolják, hogy csak így lehet megtartani a forint értékállóságát és leküzdeni az inflációt. Több egyetem kutatói (Oxford, Harvard) nemrég kimutatták, hogy minél nagyobb egy központi bank függetlensége, annál nagyobb az adott országban az infláció. Tehát nem az infláció elleni küzdelem miatt van szüksége a minden érdemi ellenőrzés alól kibújó függetlenségre. Erre a korlátlan függetlenségre és működésének a szigorú letitkosítására azért van szüksége, hogy ne lehessen látni, milyen érdekeket szolgál valójában tevékenységével.

A nemzetközi pénzvilág képviselői joggal értékelik nagyra az MNB elnök monetáris intézkedéseit, mert ezekkel már évek óta tetemes extraprofithoz juttatja őket. Ez egyben azt is jelenti, hogy éppen ezzel a politikájával szolgálta rosszul a magyar állam és társadalom érdekeit, mert több pénzt vont ki az országból, mint más államok központi banki elnökei. A nemzetközi pénzvilág és a magyar társadalom érdekei szükségszerűen ellentétesek: ami az egyiknek extraprofitot jelent, az a másiknak többletmunkát és fokozódó elszegényedést.

A miniszterelnök helyesen mutatott rá, hogy az MNB bécsi leánybankjánál keletkezett 70 milliárdos hiány és az adósságcsere között kapcsolat állhat fenn. Tanúi voltunk, hogy az elektronikus és nyomtatott sajtóban milyen koncentrált és heves támadás érte ezért a kijelentéséért. Azt nem tudjuk, hogy a nemzetközi pénzhatalom idesiető bennfentesei, Lámfalussy Sándor és mások, mit mondhattak négyszemközt neki. Tény viszont, hogy látogatásuk óta a Miniszterelnök nem mulasztja el "jónak", sőt "kitűnőnek" nevezni az MNB elnök magyar érdekekkel ellentétes és szakmailag is hibás monetáris politikáját. Világosan kell látnunk, hogy pontosan ez a monetáris politika a magyar társadalom szegénységének a legfőbb okozója. Emiatt szűk annyira a demokratikusan választott törvényhozás és a koalíciós kormány mozgástere, hogy pénzforrások hiányában képtelen megvalósítani - egyébként jónak és korszerűnek tekinthető - programját. Az MNB törvény 51%-os törvény, tehát a koalíció parlamenti többsége most is cselekvőképes és megváltoztathatná ezt a törvényt, ha meglenne hozzá a politikai akarata. Itt az ideje, hogy a parlamenti többség - legalább a jelenleg érvényes törvényi rendelkezések alapján - világítsa át ezt a magyar állam fejére nőtt, folyamatosan tetemes kárt okozó és indokolatlanul titkolódzó közintézményt.

Mit kell tenni a káros monetáris politika hibáinak a kijavítása érdekében?

Először is meg kell szüntetni a csúszó leértékelést. Ez azonnal nyilvánvalóvá tenné, hogy a nemzetközihez mérten túlzottan magas a belföldi kamatláb. Ha a pénzügyi kormányzat következetesen fel tudná számolni a csúszó leértékelést, és képes lenne tartani az alapvető fogyasztási cikkek árát, akkor ezzel jelentősen csökkenteni lehetne a költségvetés kamatkiadásait. Az MNB-nél nem jelenne meg többé leértékelési nyereség, és láthatóvá válnának a spekulációs pénzmozgások, amelyeket ezután már gazdaságpolitikai eszközökkel is, pl. a külföldi devizahitelek PM általi nyilvántartásával, korlátozni lehetne. Az MNB Közgazdasági és Kutatási Főosztályának több munkatársa szerint a pénzszűkítő, restriktív politika nem tartható tovább fenn. Ők is úgy látják, hogy a "tőkebeáramlás okozta buborék nem monetáris megszigorítással akadályozható meg, hanem éppen ellenkezőleg, monetáris lazítással." A monetáris szigorítás nagyobb hozamot ígér a pénzügyi befektetésekre, és ezzel csak növeli a nem kívánatos mennyiségű tőkebeáramlást.

Tanulni kellene Japántól, amely szintén arra kényszerült, hogy konszolidálja bankrendszerét. Magyarország pénzügyi vezetése 20 éves futamidejű államkötvényekkel konszolidálta bankrendszerét, azaz a bankok nem pénzt, hanem piaci eszközt kaptak, jogigényt egy biztonságos járadékra minden ellenszolgáltatás nélkül. Így a bankrendszer, a pénzgazdálkodás, oldalán létrejött a nagy reálkamatok iránti érdekeltség, míg az értékelőállító reálgazdaság oldalán krónikus pénzhiány keletkezett. A termelő reálgazdaság többlet-pénzforrás hiányában nem tud gyarapodni, noha csak a termelői- és szolgáltatói tevékenység bővülése képes fedezetett nyújtani - a növekvő adóbefizetéseivel - az államháztartást terhelő kamatok fizetésére. A tokiói kormány ezzel szemben 500 milliárd dollárnak megfelelő jen kibocsátásával mérsékelte Japánban a likviditási válságot, amit az ingatlanpiac összeomlása, az ingatlanárak zuhanása idézett elő. Mivel a konkrét feladathoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt, amint azt a weimari kormány kitűnő pénzügyi szakértője, Dr. Wilhelm Lautenbach, is kimutatta, ezért a japán bankrendszer ezt az 500 milliárd dollárt a kutatási és fejlesztési tevékenység finanszírozására kapta. Ez által a pénz felhasználása csak fokozatosan lehetséges. A bankok számára azonban megszűnt a betétgyűjtési kényszer és megnőtt a pénzkihelyezési érdekeltség. A bőségesen rendelkezésre álló hitelek következtében a kamatok a nullára, sőt a negatív számok szintjére estek vissza. Ezzel a bőséges forrással, valamint a vállalatoknál maradt kamatokkal (ez az alacsony kamatláb miatt maradt náluk), a műszaki-tudományos fejlesztés hatalmas lendületet kapott Japánban. Amíg a magyar gazdaság távolodott az egyensúlytól a pénzügyi érdek egyoldalú előtérbe helyezése miatt, addig Japán a reálgazdasági aktivitást ösztönözte és a termékek, valamint szolgáltatások bővítésével fogta meg az inflációt, és küzdötte le a likviditási válságot. Csak a politikai akarat hiánya miatt nem lehet ezt a példát Magyarországon is utánozni. A válságelkerülésének tudományos és gyakorlati módszerei már ismertek.

Az állam maradék pénzügyi jogosítványaival még be tud avatkozni az Államadósság Kezelő Központ kötvénykibocsátási tevékenységébe, mivel ez Kormány alá rendelt intézmény. Az ÁKK egy nem-független jegybank. De az ÁKK sem a pénzhiány fedezésére bocsát ki államkötvényt, kincstárjegyet, hanem e helyett a pénzpiacot táplálja az államháztartás és a reálgazdaság likviditási szükségleteitől függetlenül. A kibocsátási igényt döntően a kamatszint határozza meg. Vagyis azért nő exponenciálisan az államkötvények kibocsátása, mert a kamatok fizetéséhez új adósság vállalására van szükség állami adóslevelek útján. Az adóslevelek kibocsátásának a felső határát sem korlátozza törvény.

Az állam adósleveleinek a kereskedelme ma igen nagy volumenű forgalomban zajlik. 1999 első hat hónapjában több mint tizenegyezer milliárd volt ez a forgalom. Ezt a folyamatot sem a szükséglet, hanem a kereslet, a nagy és biztos jövedelemnyerési igény gerjeszti. Ez az eladósodási folyamat sincs a Parlament ellenőrzése alatt. A lakosság pedig azt tapasztalja, hogy nincs pénz, mert ami van az is az állami adóslevelekbe, mint pénzhelyettesítő eszközökbe, transzformálódik. Már többször említettük, hogy az így előállott fizetőeszköz-hiány pótlására, hogy legyen elég közvetítő közeg a reálgazdaság számára, az MNB új pénzt már évek óta nem bocsát ki. 1998 decemberében mindössze 179 Mrd forintot helyezett ki az MNB az üzleti bankokhoz, miközben azok 1462 Mrd forintot dekkoltattak az MNB-nél jó kamat ellenében. Ennek majd a fele, 751 Mrd forint, a sterilizált állomány volt.

A hitelpénzkibocsátásában azonban nemcsak a kereskedelmi bankok képesek résztvenni. Ha a pénzhelyettesítőt nem a bankrendszer adja-veszi egymás között, hanem a reálgazdasági szereplők, a gazdálkodók és vállalkozók bocsátják ki üzletfeleiknek, akkor maguk is résztvesznek az olcsó, kamatmentes pénz kibocsátásában. Ez a készpénz-helyettesítő eszköz a kereskedelmi váltó. A jól működő gazdaságokban a váltó, kiváló jogi háttérrel, jelentős mértékben mentesíti a gazdálkodókat a hitelek felvételétől, azaz függetleníti őket a bankrendszertől. Az MNB azonban megszüntette ennek az eszköznek a leszámítolását, és ez által is fokozta a külföldi bankok monopóliumát a pénz- és hitelforgalom terén. Az Államkincstár közvetítésével azonban olyan fedezeti alapok hozhatók létre, amelyek segítségével a váltóforgalom vissza lenne hozható a fizetési forgalomba. A kisgazdaságok esetében ehhez olyan jó minőségű és egyszerű üzleti nyilvántartásra van szükség, ami már megvolt a háború előtt Magyarországon. Ilyet az Európai Unió is működtet, és ez a gazdaszámtartás. E két eszköz külön-külön is növeli a termelők fizetőképességét, olcsóbbá teszi a pénzt és így bővítheti a gazdálkodás forrásait. Mindehhez már elegendő a meglévő jogi szabályozás és megvannak hozzá a szükséges gazdasági feltételek is.

Szegénységünk elsőszámú oka a pénzrendszer, ezért meg kell változtatni az MNB törvényt, lehetővé téve, hogy a legitim parlament és kormány érdemben szólhasson bele a monetáris politika kialakításába. A parlament önként adta egy kis csoport kezébe a ma legfőbb állami felségjogot jelentő monetáris hatalmat. Ez az ellenőrzetlen csoport pedig a monetáris szivattyúk működtetésével évről-évre megfosztja a magyar társadalmat a munkája eredményéből származó jövedelmének mintegy harmadától, amelyet a független központi bank a kül- és belföldi pénzvagyon tulajdonosokhoz juttat. Az MNB törvény 51%-os törvény, megváltoztatásának egyetlen akadálya a politikai akarat hiánya.

Felhasznált irodalom:

Árva László, Diczházi Bertalan, Globalizáció, Kairosz, Budapest, 1998

Bonifert Donát, A CW Bank és az adósságcsere, Mitől veszteséges a Magyar Nemzeti Bank?, Magyar Nemzet, 1999. szeptember 18

Dr. Böttiger, Helmut, Die Neue Seidenstrasse, Wiesbaden, 1998

Deane, Marjorie, Pringle, Robert, Central Banks, Penguin Books, New York, 1995

Gidai Erzsébet, Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára, Püski, Budapest, 1996

EIRNA-Studie, Der Weg aus der Depression, Wiesbaden, 1994

EIRNA-Studie, Der Weg aus der Krise, Wiesbaden, 1999

Fekete János, Fekete bárány?, Print City, Budapest, 1999

Lentner Csaba, A paradigmaváltás kényszere a magyar állampapírpiacon, Magyarország az ezredforduló után, MTA, Jövőkutatási Bizottság, Budapest, 1999

Lentner Csaba, Adópolitikai dilemmák 1998-ban, Soproni Egyetem, Tudományos Közlemények, Sopron, 1999

Lentner Csaba, A magyarországi bankrendszer fejlődésének várható irányai az ezredforduló után, Jövőképek Európáról, MTA Jövőkutatási Bizottság, Budapest, 1998

Lóránt Károly, Gazdasági fejlődésünk kritikus kérdései 1968-1988, Budapest, 1989

Magyar Nemzeti Bank, Éves Jelentés, 1996

Magyar Nemzeti Bank, I/1343, Beszámoló az Országgyűlésnek a Magyar Nemzeti Bank

1998. évi tevékenységéről, 1999. június hó

Nyikos László, Az adófizető kérdez, Magyar Hírlap, 1999. szeptember 28.

1991. évi LX. Törvény a Magyar Nemzeti Bankról, valamennyi módosításával, Kódexpress, 3/1998

Réti Pál, Orbán kontra MNB, Tartozik és elkövet, HVG, 1999. szeptember 25.

Udvarhelyi Zoltán, Szent tehenünk a jegybank?, Napi Magyarország, 1999. szeptember 24.

Varga István, A költségvetési viták árnyékába szorul a lényeg, Üzleti Hét, 1999. szeptember 27

Varga István, Az MNB monetáris politikája és a magyar gazdaság, kézirat, 1999. 09. 08/8

1999. november

Havi Magyar Fórum
VII. évfolyam 11. szám

 

---

 

Javaslatok a mezőgazdaság finanszírozására

1. Axióma: a politikai és demográfiai stabilitás kulcsa a vidék felemelése.

2. Axióma: jelenleg nem piaci, hanem hatalmi gazdaság van

3. Axióma: a magyar nép csak a magyar földdel együtt magyar nép

4. Axióma: így volt ez a történelem minden szakaszában.

II. András Aranybullájának 26. cikkelyeként olvassuk: "Továbbá birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak. Ha valamelyest adtak, vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg." Mindez Dózsa idejére feledésbe merült, Fuggerek birtokolták az ércet (a fegyvert és a pénzt) II. Lajos pedig nem tudott kiállni a török ellen. 1552-ben még az asszonyok is megvédték Eger várát, de 1596-ban a jól fizetett "specialisták", a zsoldosok, puskalövés nélkül tárták ki a kapukat. A gazdasági önfeladás a történelemben katasztrófákkal büntetett minket.

A modern szolgáltató-információs gazdaság sem különb, az is csak a vidékgazdaságra épülhet rá (mező-, élelmiszer-, nyersanyag- és környezetgazdaság, valamint gép-, biológiai-, vegyi felhasználás, kapcsolódó kutatások, stb.) Az Internet csak eszköz a fizikai gazdaság hatékonyságához, ha az alapjaiban hiányzik, akkor az információs ráfordítás pazarlás.

Rövidtávú feladat: a gazdaságstratégiai magaslatok visszaszerzése lépésről-lépésre és a folyamatos progresszió felmutatása.

Hosszútávú feladat: a bel- és külgazdaság stratégiai pontjait visszafoglalni, és az önellátást megteremteni, mert a várható pénzügyi káoszban nem nyerhetünk és a politikai felelősség sem lesz elkerülhető az elmaradt intézkedésekért. Malajzia példája mutatja, hogy az oroszlán üvöltött, beletörődött, majd a malájok önvédelmét, mint saját receptjét ajánlotta. Az oroszlánnak hullanak fogai, az IMF már nem mer nyilvánosan gazdaságpolitikát ajánlani, a dollár világpiaci szerepét egyre többen megkérdőjelezik...(Lásd a Financial Times June 7 2000-i számának a vezércikkét a Nemzetközi Fizetések Bankjának, a BIS-nek a kemény figyelmeztetésével a globális gazdasági rendszer és pénzrendszer várható összeomlásáról. 1. sz. melléklet)

A pénz önmagában nem megoldás, a támogatás elpárolog a gazdától, ha nincs hatalmi súlya. Az "infúzió" éppen meggátolja a távlatos gondolkodást és összefogást, szolgává tesz, sőt teljesen gazdaságtalan, az elosztás költsége és az elosztandó összeg arányát tekintve (a szekérről lehulló magért megy a szégyenteljes marakodás).

Olyan helyzet kell, ahol a jövedelmet a falu határán belül lehet tartani, odamegy a hozzáadott érték egyre nagyobb hányada is. Ehhez elkerülhetetlen a monopóliumok megtörése. Ez nemzetközileg is jól prezentálható, máshol is ezt teszik (Microsoft, Feruzzi-csoport) és a legfrissebb nagypolitikai nyilatkozatok is támogatják (Clinton európai útja). A nemzetközi szervezetek már aggódnak, partnerséget ajánlanak a helyi védelem megszervezéséhez is.

A megoldás: csak a pénz és állami szervezőerő együttesével lehetséges. Nem támogatás kell, hanem az állam garantőri jelenléte a vertikális integrációban úgy, hogy a termelők minél magasabb hatalmi pozícióba kapaszkodhassanak fokról-fokra. Önmaguk nem tudnak logisztikai rendszereket létrehozni és megtartani - kicsavarják kezükből hitelezési és egyéb praktikákkal. A vertikum őrzésére az állami, az önkormányzati és a helyi magántulajdon együttes részvételére van szükség - nem általánosságban, hanem projektről-projektre. A logisztika kiválóan alkalmas erre az összefogásra, mert ahhoz kell terület, repülőtér, hűtőraktárak, szállítóeszközök, minőségellenőrzés és főleg államilag felkarolt tartós külföldi jelenlét a specifikus piacokon. Minden ott dől el, ha nem vagyunk ott a kiszolgáltatottság "legördül" és legrosszabb helyzetbe a falu kerül.

Jelenleg egy nagyszerű látványos politikai és gazdasági tőkeképzés lehetőségére nyílott konkrét lehetőség. Most, és csakis most lehet megragadni, azaz visszavenni a Cereol Rt. részvényeit, a bíróság előtt bebizonyosodott "csaló eljárásra" tekintettel, amelyben a vevő és tanácsadója volt leginkább felelős, mert megtévesztette az ÁPV Rt. jogelődjét. A bíróság várhatóan kimondja a részvényeladási szerződés semmisségét. A Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa már a Magyar Közlönyben közzétette, hogy a hamis pályázati eljárás eredményeként kimondható az adásvételi szerződés semmissége.

A semmisségre bárki határidő nélkül hivatkozhat - ez történik most a bíróság előtt, mert a magyar szövetkezet - nem tsz - bebizonyította az igen sokféle törvénysértést. A bíróság a döntés elől már nem tud menekülni, csupán azt mérlegeli mi lesz az ítélet következménye - legalább is ezt állította a legutóbbi tárgyaláson maga a bíró.

Bebizonyosodott, hogy elvették a gazdák elővásárlási jogát a kötelező nyilvánosság kizárásával, a Cereolt pedig a pályázat nyertesének nyilvánították anélkül, hogy pályázott volna, míg a mezőgazdasági szereplőket nem is engedték pályázni. Az eredmény: a 6 db világszínvonalú gyárból ötöt leszereltek, illetve leszerelnek, a termény felvásárlója monopolhelyzetbe került, előle a gazdák csak az exportba menekülhetnek, de akkor a nagy távolságra szállítás és kereskedő sújtja őket. A gazdák elvesztették a kutatóintézetüket és az olajsajtolás utáni fehérjetakarmány visszavásárlásának lehetőségét, így rászorulnak a tengerentúli szójadarára, ami elviszi az állattenyésztés jövedelmét tőlük és az országból. Ezzel a húságazat exportképessége is elvész, illetve olyan támogatási igény jelenik meg, amely az adóforintokat is kiviszi az országból. Ezzel szemben jöhet a génkezelt szója (nem megbízható az ellenőrzés, annál inkább nagy a veszélye a kísérleti alannyá válásunknak).

Az ÁPV Rt-t az egyetlen pályázó a Mentor Szövetkezet perli, akikhez mezőgazdák is csatlakoztak. A Mentor nem akarja megkapni ezen a címen a részvényeket, de szívesen szervezi az új tulajdonosi kört a kis gazdák között, ha az ítélet alapján az állam visszaveszi a részvényeket.

A Cereol Rt. részvényei egyszerű jogi művelettel visszavehetők, és el lehet számolni a vételárral, mert valószínűsíthető, hogy nem is került kifizetésre, illetve levonhatók a leszerelt gyárak értékei (mind az öt gyárat világbanki hitellel épp az eladás előtt újítottuk fel). A mai részvényár nem azonos az eladáskorival.

A monopólium megtörésére országgyűlési határozat is kötelezi a Kormányt. A kormányfő nagy nyilvánosság előtt megígérte, hogy a törvénysértő privatizációt felülvizsgálják, az egyik ígér, a másik végrehajt - utóbbié a politikai tőke.

Kétféle olajat használunk, és háromféle botránya van a Kormánynak: szőkítés, MOL és növényolaj. Csakhogy a büntető intézkedés fáradtságos, az áremelés látványos, a felvásárlási ár visszaszorítása szinte láthatatlan, belülről mérgez, belülről emészt, de a feszültségek nem formálnak, hanem hasítanak.

Gyakorlati teendők: nyilvános nyilatkozat a politikai elkötelezettségről a törvénysértés megszüntetésére, következményei felszámolására, az ÁPV Rt. FB-je kapjon határozott politikai utasítást a visszavétel levezénylésére, illetve az ÁPV Rt.-től meg kell követelnie, hogy éljen jogaival.

A hatalom visszaszerzése a cukoriparban is elindulhat: EU mintára kell megcsinálni a cukorrépa eladási szerződéseket és a szövetségük mellett kemény állami részvétel kell a gyárakkal való elfogadtatáshoz. Szükséges egy független minősítő laboratórium, mert minden évben 4-5 Mrd Ft-tal csapják be a termelőket, mivel a szennyeződést és cukortartalmat csak gyárilag ellenőrzik. Ha csak a vevő informált a minőségről, akkor becsapja az eladót. Az átvétel termelői ellenőrzésére szintén csak egy magán- és állami közös szervezet vállalkozhat, van rá modell.

2. Érik a sárgabarack. Megint 80-120 Ft/kg-os áron viszik el az ültetvény széléről a felvásárlók a kiváló minőséget is, hogy gyümölcslének bezúzzák. Holott még a szezonban is 1.500 Ft/kg áron adható el az Arab-Emirátusokban korlátlan mennyiségben, és kb. 200-250 Ft/kg áron nagy szállítógépeken odavihető a piacra - ahogy más országok is teszik, pl. a csehek, bolgárok, csak mi maradunk ki. A logisztika megszervezésével a zöldség és gyümölcs elvihető a nagy vásárlóerejű távoli piacokra is, de meg kell teremteni ott a jelenlétet, amire minden lehetőség megvan. Nem a kereskedőt kell várni a határban, hanem az árut kell a termelők érdekében elvinni lehetőleg a fogyasztó közelébe. A leszorított vásárlóerő mellett, a kereskedő sem ad többet a jó minőségért, mint a hazai nyugdíjas. Ugyanez a helyzet az előhűtött vágott nyúl esetében, nekünk kell elvinni a milánói, a forli és a belga, vagy francia piacokra. Az állam segítségével kell fenntartani a piaci jelenlétet és a kis vágóhidakat, azon keresztül a nyúltermelőket juttatni a piaci árhoz. Ezek az intézkedések könnyen végrehajthatók igen kis ráfordítással, de magáncég megszervezni nem tudja az állam hathatós részvétele nélkül.

A legjobb információs rendszer sem pótolja a piaci jelenlétből eredő ismeretet és hatalmat. Hiába tudom adatszerűen az árat, ha arra nincs befolyásom, illetőleg a vevő tudja, hogy kényszerhelyzetben vagyok. A mezőgazdaság a legkevésbé rugalmas gazdasági szerkezet, azt a mozgékony kereskedő, és a még mozgékonyabb finanszírozó évszázadok óta kizsigereli, ha a politikai hatalom nem áll ellen. Súlyos feszültségek várhatók, ha a vidék nem kapja vissza elvesztett hatalmát.

3. Csak a fentiek érvényesítése után lehet a mezőgazdaság finanszírozását hatékonyan megszervezni, de közben is le lehet fékezni a további veszteségeket:

A FIDESZ a vidéknek és a vállalkozóknak bankot ígért, de nem teljesítette. A Postabankot állami kézben kell tartani és miután minden faluban ott a posta, a vidék finanszírozásához stratégiai bankká kell szervezni. Át kell vegye a takarékszövetkezetek ernyőbanki funkcióját is, mert a német Takarékbank a nemzetközi pénzpiacra szivattyúzza ki a még oly csekély vidéki megtakarítást is és éppen most kívánja egyszerű bankfiókjaivá redukálni a független takarékszövetkezeteket. Ismét jelentős politikai tőkét lehet létrehozni a Postabank és az ernyőbanki funkció látványos megszervezésével. Annál is inkább, mert a lakosság torkán nyomták le a Postabank veszteségét. Külön szakmai team állhat rendelkezésre a modell - nem leírásához - megvalósításához.

4. A vidékfejlesztési pályázatok nemcsak alkalmatlanok, hanem a meghirdetett céljukkal ellentétesen működnek: lényegtelen aprópénzért értelmetlenül sok bürokratikus munkát végeztetnek hatékony emberekkel, ezzel elvonják őket az értékes munkavégzéstől, a pályázatkészítés költségei pedig meghaladják a ténylegesen kiosztott összeget. Így valódi értéket nem teremtő statisztikai "GDP gyártás" folyik. A kudarcok és korrupció pedig óriási politikai kárt okoznak a mindenkori kormánynak. A támogatás szó pedig eleve a hatalom hiányát deklarálja, és tudat alatt szolgává teszi azokat, akiktől a tőkét a pénzügyi rendszer megvonja.

Szocializmus valódi szociális célok nélkül, kapitalizmus tőke nélkül. Ez a párhuzam jellemzi az emberek tudatát, és minden kormánnyal szembefordulnak, amelyik nem teremti meg a szavak hitelét, és nem juttat a tőkés gazdaságban tőkét a társadalom aktív szereplőinek.

5. Nyugat-Európában már mindenki látja, hogy az EU csatlakozásból hosszú évekig nem lesz semmi. Amire időben sorra kerülhetne, addigra ott és itt is, olyan feszültségek lesznek, amelyek még a gondolatot is irracionálissá teszik. Fel kell készülni az önerejű gazdálkodásra is, ami a vidék szerepét még tovább felértékeli. Bármennyire is ma ellentétes szelek fújnak - éppen ezért - aktuális lesz az önellátás, a saját energia hasznosítása. Ez azonban nem megy nagyon aktív állami szervezőmunka nélkül. E projektorientált állami részvétel azonban bevonja a pénzt is anélkül, hogy az állam nyíltan szembefordulna a pénzvilág hatalmával. Ezért egy nagy vidékfinanszírozási nemzetközi konferenciát volna célszerű szervezni, hogy összegyűjtsük a nemzetközi tapasztalatokat, és a politikai-társadalmi gondolkodásban ismét teret nyerjen a helyi tevékenység értéke, a helyi finanszírozás és az új informatikai eszközök nem nagy távolságú, épp ellenkezőleg, lokális felhasználása a pénzhelyettesítés céljából.

6. A vidékfejlesztés egyik kiváló eszköze lehet a szociális lakásépítés. Ma a mezőgazdasági melléktermékekből (rostanyag) kiváló panelek gyárthatók, azokból pedig a nemzeti hagyományokat is követő formájú, de olcsó épületek. Mi lenne, ha autóhoz úgy jutna a vevő, ha különböző boltokban összevásárolja az alkatrészeket és megbíz valakit, hogy szerelje össze. Márpedig ilyen abszurd módon építjük házainkat, ezért minden alkatrészen ott a bankok és a kereskedők jövedelme, a rendkívül sok adó, a helyett, hogy a házba gyári áron épülnének be az alkatrészek. Ez is megszervezhető, így a munkahelyteremtés, a beszállítói program, a vidékfejlesztés, a szociális kérdések összhangban egymást erősítve javíthatnák az emberek életminőségét és növelhetnék a politikusok sikerét. Erre is van modell, beleértve a finanszírozást is, de a komplexitás megkívánja az állami részvételt.

7. Az infrastruktúra produktív fejlesztésére fordított, és szigorúan konkrét feladathoz kötött nem-konvenciális állami finanszírozás nem okoz inflációt, miközben lökésszerűen növeli a produktív kapacitást, munkahelyeket teremt, növeli a keresletet és leköti a többlet pénzt. Egyben megnöveli az állam adóbevételeit is.

(Ezek a javaslatok Varga Istvánnal történt eszmecsere alapján készültek.)

Hazai Műhely 8.
Nemzet és Föld
Antológia Kiadó
Lakitelek, 2000

 

---

 

Miről legyen népszavazás?

Érvényteleníteni kell az "adósságcserét"!

Ügydöntő népszavazást az "adósságcserének" elnevezett második bankkonszolidáció azonnali érvénytelenítéséről kellene tartani. Ez visszajuttatná a költségvetésnek a Horn kormány által 1997-ben az MNB-nek - az Országgyűlés és a közvélemény megtévesztésével - jogtalanul átadott 2170 milliárd forintot, és ennek az összegnek a 20 évi kamatát. Összesen mintegy 6000 milliárd forinttal több jutna közcélokra, az egészségügy, az oktatásügy felzárkóztatására, a nyugdíjak rendezésére. De megkönnyítené az olimpia megpályázását is, mert lehetővé tenné a felkészüléshez szükséges beruházások finanszírozását.

Ehelyett az MSZP olyan már megoldott kérdésekről, illetve álproblémákról akar figyelemelterelő - a lakosságot manipuláló - népszavazást tartani, mint a munkaidő megszervezése, a hivatásos hadseregre áttérés, a nyugdíjemelés módjának a kiszámolása, és az ingyenes első középfokú nyelvvizsga. Ezek harmadrangú kérdések a lakosságtól könyvelési trükkel elvont hat ezermilliárd forinthoz képest. Személy szerint ezért egyébként súlyos felelősség terheli nemcsak Surányi Györgyöt, az MNB akkori elnökét, hanem Medgyessy Pétert is, a Horn kormány akkori pénzügyminiszterét, az MSZP jelenlegi miniszterelnök-jelöltjét, azaz a népszavazást kezdeményező párt frontemberét.

Az úgynevezett adósságcserével a Nemzeti Bank - mint már említettük - mintegy 2170 milliárd forint, könyvelési tételként nyilvántartott fiktív adósságot alakított át piaci kamatozású tényleges tartozássá. Ez nemcsak jelentősen megnövelte a belső államadósságot, hanem húsz évig tartó, évi 200-300 milliárd forintra rugó kamatjáradék fizetési kötelezettséggel terhelte meg a költségvetést. Ez az egy - nagyon is homályos pénzügyi lépés - tehát újabb 6000 milliárd forint terhet rakott a magyar társadalom vállára. A magyar állam és a nemzetközi pénzvilág magyarországi gépezetének vezető tisztségviselői új adósságot kreáltak a semmiből, a magyar lakosság túlnyomó részének a rovására. Ugyanakkor létrehoztak egy eddig nem létező munkanélküli jövedelemforrást a pénzvagyonos réteg számára.

Mi volt ez az "adósságcsere"?

A Magyar Nemzeti Bank, amely a magyar állam egyik intézménye, és amelynek 100%-ban az állam - a társadalom egésze - a tulajdonosa, költségvetési szerv. Ami azt jelenti, hogy a magyar állam, mint tulajdonos, köteles biztosítani a Magyar Nemzeti Bank működésének valamennyi feltételét, az épületfenntartástól a dologi kiadásokon keresztül a fizetésekig és jutalmakig, a gépkocsiktól a biztonsági berendezésekig. Vagyis köteles fedezni a központi bank feladatkörét ellátó MNB működésével kapcsolatban felmerülő mindennemű költséget. A magyar állam ezt meg is teszi. Minden költségvetésben külön önálló tételként jelentős összeget különít el az MNB számára annak valamennyi költségére. Így például 1990-ben ez 10,1 milliárd forint volt. Az MNB-nek tehát nincsenek anyagi gondjai, nem szorul rá, hogy külön jövedelmet gazdálkodjon ki saját magának.

Mindennek fejében az MNB köteles meghatározott feladatokat ellátni a magyar állam számára. Egyébként ugyanezt teszi a többi költségvetési szerv is. Az MNB, mint költségvetésből gazdálkodó központi bank, tehát valahogy úgy illeszkedik a magyar gazdaság életébe, mint mondjuk egy pénzügyi osztály egy vállalat vagy cég tevékenységébe. Egy ilyen pénzügyi osztály a vállalati működési rend szerint juttatásokban részesül, és ennek ellenében köteles ellátni a reá rótt feladatokat. Ezek teljesítésével annak a szervezeti egésznek a fennmaradását, működését szolgálja, amelynek az alrendszerét képezi. Fel sem merülhet, hogy egy részleg - a pénzügyi osztály - a szervezet egészével szemben, üzleti alapon, vagyis saját külön haszonra, külön nyereségre számítva tevékenykedjék, miközben az a szervezet, amely működésének minden feltételét biztosítja, nem szólhat bele ebbe a tevékenységébe.

Az MNB egyik törvényben meghatározott feladata a devizaalapú hitelek biztosítása a magyar állam számára. A költségvetésből fenntartott MNB mindenkivel szemben lehet önálló vagy független, csak 100%-os tulajdonosával és eltartójával, a magyar állammal szemben nem. Akárkivel szemben törekedhet nyereségességre, csak a magyar állammal, a magyar társadalom egészének közösségi képviselőjével szemben nem. A Magyar Nemzeti Bank 1990. óta igyekszik a működésével kapcsolatos mindenféle betekintést, rálátást, érdemi tájékozódást megakadályozni. Az egyébként feles törvénynek számító Nemzeti Banki törvény lehetővé teszi, hogy a központi bank teljesen önálló, független tevékenységet folytasson, és a költségvetéstől is leválasztva független életet éljen. A központi bank monetáris döntéseibe e banknak a tulajdonosa - a magyar állam - se szólhat bele. Még az Állami Számvevőszéknek is csak a formális ügyviteli kérdések ellenőrzésére van joga. Az MNB abszolúttá vált függetlensége révén lényegében azt tesz, amit akar. Így például kizárólag maga dönt a pénzkibocsátásról, a kamatszabályozásról, a devizakészletekről, a hitelpolitikáról, és a különféle pénznemek közötti átváltási arányok meghatározásáról.

A Magyar Nemzeti Bank, mint az állam tulajdonában lévő központi bank, elvileg nem lehet veszteséges, mert ha tevékenysége során mégis veszteségesnek bizonyulna, akkor a tulajdonos magyar állam a saját bankjának ezt a veszteségét minden további nélkül kiegyenlíti. Azaz az év végi elszámoláskor tudomásul veszi saját veszteségét és leírja saját magának. Az állam, mint tulajdonos jogszerűen megteheti, hogy a saját bankja által nyilvántartott, saját magának szóló adósságát egy tollvonással leírja. Igaz, megkérdezheti a tulajdonában lévő MNB vezetőitől az államra testált veszteségek keletkezésének okait. Helyesebben megkérdezhetné, de ezt a jogát nem gyakorolja. Titkos erők ebben láthatatlanul megakadályozzák. A leírandó adósságot felhalmozó felelősökről sem szokott szó esni. Nem tudunk arról, hogy 1990. óta az MNB vezetői közül bárkit is büntetőjogi úton felelősségre vontak volna az okozott veszteségekért.

Már említettük, hogy az MNB törvény szerinti fontos feladata a pénz kibocsátása, amelyre egyedül ő jogosult, mint emissziós bank. A pénzkibocsátás során keletkező haszon ma már az MNB saját haszna, és nem az államot illeti. A központi bank a saját, úgymond "veszteségeinek" a fedezésére is nyomathat pénzt. Ezt az abszolúttá növelt függetlenség, és a teljes ellenőrizhetetlenség lehetővé teszi. Mindebből az következik, hogy egy szakszerűen vezetett központi bank nem lehet veszteséges.

Ennek ellenére 1994-től kezdődően az MNB egyre inkább "veszteségessé" vált. Évről-évre növekvő összegű hiányt kellett leíratnia tulajdonosával, az állammal. Az MNB vesztesége gyors iramban növekedett annak ellenére, hogy Surányi György MNB elnök 1990-ben és 1991-ben a magyar állam aranykészleteit 65 tonnáról 8 tonnára csökkentette. Surányi szerint az aranyeladáson több mint 100 milliárd forintot nyert az MNB, és ezen keresztül a magyar adófizetők is. Még azt is állította, hogy az aranynak sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nincs többé szerepe a modern pénzrendszerben. A Bretton Woods-i pénzrendszer 1971-es összeomlása óta az amerikai dollárral szemben sincs már ilyen szerepe az aranynak. Ezzel szemben Alan Greenspan az amerikai Federal Reserve, a FED elnöke, a közelmúltban kijelentette, hogy "The gold is still the ultimate form of payment". (Az arany még mindig a végső fizetési mód.)

A pénzoligarchia már több évtizede a világ szinte valamennyi országából összegyűjtötte az emberiség rendelkezésére álló aranykészleteket. Ezek jelentős része a City of London és a Wall Street trezorjaiban van felhalmozva. E több évtizedes, jól megtervezett pénzügyi stratégia célja nagy valószínűséggel az, hogy a jelenlegi fedezetlen pénzrendszer összeomlását követően ismét az aranyfedezettel ellátott pénzrendszerre lehessen áttérni.

Már utaltunk rá, hogy a Nemzeti Bank 1994-től veszteséget kezdett felhalmozni. Az MNB-nek devizagazdálkodási feladatkörében joga van hiteleket felvenni külföldön. Erre részben az eladósított magyar állam adósságszolgálati terheinek, elsősorban kamatfizetési kötelezettségeinek a teljesítése miatt van szükség, másrészt a kamatkapitalizmus működése megköveteli a Nemzeti Banktól, hogy jelentős devizatartalékok felett rendelkezzen. Az MNB devizában vesz fel hiteleket, majd forintban adja át a magyar államnak. A magyar államnak éppen ezért forintban keletkezik visszafizetési kötelezettsége a saját bankja felé. Ez az úgynevezett "adósság" azért csupán könyvelési célból elkülönített tétel, hogy világosabban lehessen látni az összefüggéseket. Valójában arról van szó, hogy az állam saját magának tartozik, azt pedig igen könnyű belátni, hogy ha valaki önmagának tartozik, az nem igazi adósság. A forint azonban a magas magyar infláció, valamint a tervezetten végrehajtott csúszó-leértékelés következtében gyorsabban veszített értékéből, mint az erős nyugati devizák. (Ezt a tervezetten végrehajtott forintleértékelést szüntette meg az MNB jegybanki tanácsa nemrég a kormánnyal egyetértésben.) A csúszó-leértékelés következtében ugyanannak a devizában felvett összegnek a forintban nyilvántartott ellenértéke nominálisan egyre nagyobb összeget tett ki decemberben, mint ugyanazon év januárjában. Igaz tehát, hogy egy adott mennyiségű devizahitellel egy számszerűleg növekvő mértékű forint ellenérték állt szemben. A felvett devizahitelek után az MNB, amely formailag a saját nevében és a saját kockázatára vette fel a hitelt, fizeti a külföldi hitelezőknek az esedékes kamatokat, amely különösen 1994. és 1998. között csak töredéke volt a magyarországi forintkamatoknak. Ezeknek a törlesztő részleteknek a kifizetésekor az MNB-nek az inflálódott forintból tehát nagyobb összeget kellene kapnia azért, hogy a visszafizetés során az MNB reálértékben is annyit kapjon, amennyit adnia kell. Ha ez nem így történik, akkor könyveléstechnikailag, azaz látszólag, az MNB veszteséget szenved el, hiszen nem az emelkedett forintösszeget kapja az államtól, vagyis saját tulajdonosától.

A Magyar Nemzeti Bank a deviza adósságán felhalmozódó ezt az árfolyamveszteségét nulla kamatozású, azaz "nullás" állományként tartotta számon. Ez azt jelentette, hogy mivel az állam tartozik saját magának, ezért saját magától nem követel kamatot a vele szemben kimutatott fiktív adósságáért. Az állam tehát az MNB-től, mint a magyar állam egyik alrendszerétől, mint az állam egyik költségvetési szervétől, kamat nélkül vette át a hitelt, vagyis nem pénzpiacon felvett, pénzpiaci kamatozású tényleges adósságként kezelte. Visszafizetéskor is akkora összeget fizetett vissza a saját bankjának, amekkorát esetleg évekkel ezelőtt forintban kapott tőle. A pénzromlás és a forintleértékelés eredményeként számszerűleg az adósság nagyobb, és növekszik a különbség a hitel átvételekor és visszafizetésekor fennálló összege között. Ezt a különbséget természetesen könyvelésileg és a költségvetés szempontjából is rendezni kell.

Az Állami Számvevőszék álláspontja szerint ennek megoldására három azonos értékű megoldás is létezik:

Az első megoldás, amikor az állam, mint az MNB tulajdonosa a központi bank szokásos év végi elszámolásakor egyszerűen tudomásul veszi, hogy az adott évben az MNB könyveiben bizonyos összegű látszólagos vesztesége képződött, amiért az MNB-t semmiféle felelősség nem terheli. Ezt a tartozást elismeri és jóváírja egyszeri államigazgatási aktussal. A tulajdonos állam ezt megteheti a saját tulajdonában lévő bankjával. Az úgynevezett "hiánynak" tehát senkire nézve semmiféle negatív következménye nincs. Mivel senki nem károsodik, a kérdés véglegesen rendeződött.

A másik megoldás az, amikor az árfolyam különbözetet ténylegesen megfizetik azok, akik a devizahitelből részesültek. Ha a költségvetés kapta ezt a hitelt, akkor a költségvetés az, amelyik ezt a hitelt átutalja. Ebben az esetben a hitel kedvezményezettjei a nominálisan emelkedett forint ellenértéket fizetik vissza törlesztéskor.

A harmadik megoldási lehetőség az első kettőnek valamilyen kombinációja.

Mi volt az "adósságcsere" előtt?

Az 1997-ben végrehajtott, ún. "adósságcsere" előtt az első változat került alkalmazásra. A magyar állam kamatmentesen kapott forinthiteleket az MNB-n keresztül, és törlesztéskor a felvétel idején nyilvántartott forintértéket térítette meg. Ebben a megoldási módban a forint romlása és leértékelődése miatt megnövekedett forint ellenértéket figyelmen kívül hagyták. A felvételkori és a törlesztés időpontjában fennálló értékkülönbség fedezetlenül maradt. Ugyanakkor az MNB év végi elszámolásakor az állam, mint tulajdonos, tudomásul vette, hogy ez a fedezetlen összeg az állam, mint hitelfelvevő oldalán keletkezett, és ezt ugyanaz az állam - de már, mint az MNB tulajdonosa - tulajdonosi minőségében egyszerűen tudomásul veszi, más szavakkal nem rója fel senkinek. A hiánynak nevezett árfolyam növekmény tehát senkinek semmiféle hátrányt nem okoz. Ez az eljárási mód megfelelően működött és nem okozott semmilyen problémát. Senki nem járt rosszul, az MNB sem.

Vajon miért kellett ezt az éveken keresztül kielégítően működő elszámolási módot, ezt a senkinek kárt és veszteséget nem okozó gyakorlatot megváltoztatni? Az egyik nagyon is megalapozott feltevés az lehet, hogy pontosan az "kár és veszteség" hiánya miatt. Ugyanis a "kár és veszteség" valakiknek, másoknak éppen hogy gond és felelősség nélküli járadékot, nyereséget jelent. A helyzet fonákságának a megértéséhez ismét abból kell kiindulni, hogy az MNB az állam tulajdona, és az MNB "adóssága" az állam felé semmi egyéb, mint az, hogy az állam tartozik saját magának. Ez az MNB pénzügyi gazdálkodását illetően logikusan azt jelenti, hogy nem gazdálkodik függetlenül az államtól, az állami költségvetéstől. Az MNB minden év végén köteles elszámolni az állami költségvetés felé. Ennek megfelelően, ha az MNB-nek az év végén "többlete" van, azt köteles befizetni az államkasszába, ha vesztesége mutatkoznak, azt pedig az állam megtéríti a részére, jóváírja saját központi bankja számára. Mivel azonban a feles törvénynek számító Nemzeti Banki törvény - amely tehát egyszerű többséggel is megváltoztatható, ahogyan erre 2001. tavaszán is sor került - megengedi, hogy az MNB a rábízott állami pénzekkel teljesen függetlenül gazdálkodjék minden érdemi ellenőrzés kizárásával, ezért év közben azt tesz monetáris hatáskörében, amit akar. Így például akkor hoz létre szándékosan "veszteséget" magának, amikor csak akar, hiszen érdemi ellenőrzés nélkül ennek semmilyen következménye sem lehet.

Amikor elérkezett a magyar állam által az MNB útján felvett devizahitelek visszafizetésének az ideje, a magyar állam azt a forintösszeget fizette meg az MNB-nek, amit a devizahitel átkonvertálásakor forintban vett fel az MNB-től. Mivel időközben a forint jelentősen gyengült a nagyrészt az MNB által gerjesztett infláció és csúszó leértékelés következtében, ez a felvételkori forintösszeg már lényegesen kevesebb volt, mint az adott devizaadósság forintellenértéke a visszafizetés időpontjában.

Az MNB tulajdonképpen csak pénzváltó volt ebben a tranzakcióban, kamat nélkül és a régi árfolyam szerint kapta vissza a költségvetéstől a forintban kihelyezett devizahitelt. Ebben a nulla-szintű kamatozásban azért nincs semmi rendkívüli, mert az állam többi alrendszerétől, pl. a honvédségtől, az egészségügytől, a társadalombiztosítástól, vagy az iskolaügytől, sem várják el, hogy önmagukban is nyereségesek legyenek. Az MNB tehát szigorúan számszakilag nézve látszólag veszteséget szenvedett el, hiszen kevesebbet kapott vissza forintban, mint amekkora összeget ki kellett kifizetnie a törlesztés időpontjában a hitelezőnek devizában. Ez azonban semmiféle káros következménnyel nem járt az MNB-re nézve. Legfeljebb év közben kevesebb volt a minden állami ellenőrzés nélkül rendelkezésére álló állami pénz mennyisége.

Az év végi elszámoláskor ezt a hiányt nem tették át az állam egyik zsebéből az állam másik zsebébe. Formálisan "veszteségként" könyvelték le az MNB-nél, amit az állam tudomásul vett és jóváírt. Minden ilyen egyszerűen és világosan működött. Igaz az MNB-nek az állam felé történő év végi elszámolásai során rendszeresen megjelent egy elég tetemes, de minden jelentőség nélküli formális hiánya. Ez azonban senkit sem zavart, legkevésbé az MNB-t. Miért kellett akkor hirtelen változtatni ezen a gyakorlaton? Mi szükség volt a félrevezetően "adósságcserének" nevezett pénzügyi művelet keresztülhajszolására?

Ismét el kell adósítani a magyar államot!

Hirtelen kiderült, hogy ez az elszámolási mód "nem konform" az Európai Unióban szokásos gyakorlattal. Ez a ma ultima rácioként (végső érvként) használt divatos kifejezés azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzoligarchia érdekeit érintő, vagy sértő rendelkezéseket már most - még az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előtt - szolgai módon, minden ellenszolgáltatás nélkül az uniós szabályokhoz és gyakorlathoz kell igazítani. Ehhez persze tudnunk kell, hogy az Európai Unió formalitásokban kimerülő látszat demokráciája ellenére alapvetően antidemokratikus birodalmi struktúra, amely alulról nem ellenőrizhető, döntéseit a lakosság érdemben nem alakíthatja. Ha pedig elégedetlen az Unió működésével, akkor ki sem léphet onnan, ahogyan a szovjet birodalom fennállása alatt sem lehetett kilépni a KGST-ből és a Varsói Szerződésből. Ugyanis az Európai Unióba csak belépni lehet, de távozni soraiból még akkor sem, ha egyértelművé vált, hogy nem szolgálja összességében a belépett ország érdekeit. Az uniós tagság olyan "házasság", amely nem ismeri a válás intézményét. Az a tagállam, amely nem engedelmeskedik a brüsszeli bürokrácia előírásainak, elveszítheti jogait, jogtalan páriává válhat, de nem léphet ki ebből a "demokratikus" birodalomból, amely elsősorban a kamatkapitalizmus uralkodó osztályának, a nemzetközi pénzügyi oligarchiának az érdekeit érvényesíti.

Folytatva az "adósságcsere" kérdését, egyre többször hangoztatták azt is, hogy "tisztább" elszámolásra van szükség a költségvetés és az MNB között. Az MNB az EU kérdőjelekre adott válaszában maga állapította meg, hogy hat fontos követelményben nem felel meg az európai normáknak. Ennek ellenére fenntartotta azt az MNB működését szabályozó törvényt, amely ezt a több mint 2000 milliárd nagyságrendű nominális veszteséget létrehozta. Ami módosítás mégis történt a pénzügyi jogszabályokon, az arra irányult, hogy a Nemzeti Bankban éveken át halmozódó, és a mérlegekben el nem számolt veszteségek kikerüljenek a Jegybank könyveiből. A központi bank vezetése, amely teljesen kivonta magát minden ellenőrzés alól, évekig fáradozott azon, hogy a mérlegekben el nem számolt veszteségeitől úgy szabadulhasson meg, hogy ne kelljen megmagyaráznia: miből is jött létre ez a veszteség?

Az Állami Számvevőszék érdemben nem vizsgálhat

Az Állami Számvevőszék sem tudta kideríteni, hogy miből állt össze ez a több mint 2000 milliárdos jegybanki adósság. Az Állami Számvevőszék sem korábban, sem ma nem vizsgálhatja a jegybank érdemi tevékenységét. Az ÁSZ vezetői három egymást követő évben is kérték, hogy betekinthessenek a központi bank könyveibe, mivel a jegybank működése alapvetően befolyásolhatja az éves költségvetést. Egy ilyen vizsgálatra azonban a Horn-kormány nem adott engedélyt. A mai napig nem tudhatja a magyar állampolgár, hogy miből jött létre az a mintegy 2170 milliárd forintos "nullás adósságállomány", amit aztán egyszerűen a magyar állam nyakába varrtak. Több adat is utal arra, hogy tudatosan előállított álveszteségekből származó, pl. veszteségesre kifuttatott ügyletek külföldi partnereknél felejtett végeredményéből, szándékosan elkövetett pénzügyi csalásokból felhalmozódott "veszteségekről" van szó. Ez a veszteség összegszerűségében hasonlíthat az MNB devizaadósságán felhalmozódott árfolyamveszteségre, de valójában a központi bank hibás működése során keletkezett károkkal (tudatos bankárbűnök révén elgazdálkodott, elfolyatott közpénzekkel) állunk szemben, amelyeket a banktitok mögé bújt illetékesek a magyar költségvetéssel fizetettnek meg.

A feladat az volt, hogy be kellett tétetni a magyar állammal egy jelentősebb összeget az MNB-be, de lehetőleg úgy, hogy ez a tranzakció minél homályosabb maradjon, ne lehessen nyomon követni a keletkezett adósságok forrásait és azt sem, hogy milyen jogcímen terheli ezek megfizetése a magyar költségvetést. Szükség volt nagyarányú veszteség létrehozására, amit aztán feltőkésítéssel, dotálással, konszolidálással, vagy adósságcserével meg lehet fizettetni az állammal. Fontossága miatt hangsúlyozzuk: a mai napig nem szabad megtudnia egyetlen demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó állami szervnek sem azt, hogy miből is tevődött össze az az adósságállomány, amelyet adósságcsere címén a magyar állam vállára raktak. 1997 végén a magyar állam lassan kezdett megszabadulni nyomasztó adósságszolgálati terheitől. Egyrészt az állami vagyon 80%-a a privatizáció során magántulajdonba került, másrészt a befolyt ellenérték is kivétel nélkül adósságszolgálatra lett fordítva. Így tehát az az állam, amely most már csak a nemzeti vagyon 20%-nak volt a tulajdonosa, és amely a privatizációs ellenértékből törlesztette adósságait, ismét eladósíthatóvá vált. Ezt az újra-eladósítást szolgálta az ún. árfolyamveszteségnek a 2000 milliárd feletti összegre rúgó felhalmozása. A pénzvagyon tulajdonosoknak ugyanis mindig elsőrendű érdeke az állam eladósítása, mert az állam biztos adós, aki adó formájában beszedi a kamatot, és átutalja a számukra. A magyar állam újbóli eladósítása volt a tét, ezt kellett valamilyen könyvelési trükkel és titkosított banktranzakcióval végrehajtani.

Az "adósságcsere" kifejezés alkalmas volt a közvélemény összezavarására, és megtévesztésére. A pénzoligarchia tulajdonában lévő illetve befolyása alatt lévő tömegtájékoztatás teljes hangerővel sulykolta a magyar lakosságba, hogy itt a magyar államot régóta terhelő igazságtalan, fölöttébb zavaró - nem Európa Unió konform - állapot megszüntetéséről van szó. Surányi György, ennek a 6000 milliárd forint nagyságrendű megtévesztő pénzügyi műveletnek az egyik fő kigondolója, a TV-ben, a rádióban és a parlamentben is elmondta, hogy ez a tranzakció "senkinek egy fillérjébe sem kerül", "szó sincs a kamatteher növekedéséről", "mindenki jól jár", "és végül átlátható tiszta állapot jön létre a Nemzeti Bank könyveiben". Ha ez igaz lenne, akkor az MNB-nek minden év végén pontosan ugyanannyi összeget vissza kellene adnia a költségvetésnek, amennyit év elején onnan kapott. Erre azonban egyetlen alkalommal sem került sor. A költségvetéstől kapott évi 200-300 milliárd forint mindig elolvadt az MNB könyveiben. A százmilliárdok felszívódtak, de ennek a közpénznek a sorsát a társadalom nem ellenőrizheti. A magyar állam újabb nagyarányú eladósításához, és húsz éven keresztül tartó évi legalább 200 milliárd forint kamatjáradék fizetésére való kényszerítéséhez csupán arra volt szükség, hogy az MNB devizaadósságán keletkezett árfolyamveszteséget tényleges veszteséggé minősítsék át, és ezt a magyar törvényhozókkal és a kormánnyal elfogadtassák. Ezáltal tetemes többlet pénzhez jut az MNB, pénzügyi könyvei megjavulnak, és az esetleges MNB veszteségek (a bécsi CW Bank, a nevadai Casinó, stb., külföldre csempészett vagyonok, szándékos üzleti veszteségek, bankári hibák és bűnök következményei) egy csapásra eltűnnek.

Ha nem kényszerítette volna a pénzoligarchia a magyar parlamentre, hogy jogszabályban rögzítse a központi bank abszolút függetlenségét (amit 2001 tavaszán e sorok írójának a parlamenti képviselőkhöz intézett levele figyelmen kívül hagyásával még fokoztak is), akkor ezt a nagyszabású eladósítási stratégiát ki sem lehetett volna eszelni. Az MNB abszolút függetlensége lényegében azt jelenti, hogy többé nem az államnak az intézménye, csupán formailag tartozik hozzá. Ténylegesen a pénzoligarchia informális struktúrái irányítják érdemi döntéseit. Magánirányítás alatt álló központi bank nélkül a magánpénzrendszer kialakítása és működtetése nem is lehetséges. Az állam eladósításához mindig magánirányítású pénzrendszerre volt szükség. Meg kell akadályozni az államot, hogy az adott ország gazdasága számára monetáris szuverenitásával élve saját maga állítsa elő az olcsó közvetítő közeget, a pénznek nevezett jelrendszert. Ehelyett ezeket az önmagukban teljesen értéktelen jeleket - a magánpénzrendszert a saját monopóliumaként működtető - pénzoligarchia állítja elő, igen csekély önköltséggel, lényegében a "levegőből", és adja drágán magas kamatjáradék ellenében kölcsön az államnak, valamint a gazdasági élet többi szereplőjének.

Az "adósságcserét" meg lehet változtatni

Az adósságcserének nevezett mesterséges eladósítást a politikai felelősséggel tartozó országgyűlés, és a kormány egyik napról a másikra megváltoztathatná, és visszaállíthatná az eredeti állapotot. A Nemzeti Bank jelenlegi elnöke pénzügyminiszterként kemény bírálatot gyakorolt az adósságcserének elnevezett pénzügyi csalás felett, és Surányi Györggyel polemizálva többször is elmondta, hogy ez a tranzakció igenis évi 190-200 milliárd forinttal megnövelte a költségvetés kamatterheit. Most a központi bank új elnökeként kezdeményezője lehetne a magyar állam eme felesleges újra-eladósítása megszüntetésének. Járai Zsigmond nagy szolgálatot tenne a magyar államnak, ha könnyítene nyomasztó adósságterhein, és ha a magyar társadalom, egészét megszabadítaná mintegy 6000 milliárd forintra rúgó felesleges pénzügyi tehertől.

A központi bank tevékenységének érdemi ellenőrzése, és a monetáris szuverenitás visszavétele a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó országgyűlés és kormány kezébe, lehetővé tenné a jelenlegi magán-pénzmonopólium fokozatos felszámolását, és a közpénzrendszer visszaállítását. A monopolmentes, szabad vállalkozáson alapuló piacgazdasághoz nincs szükség a pénzvagyontulajdonosok magán-pénzmonopóliumára, és arra, hogy a teljesen független központi bank ellenőrzés nélkül gyakorolhassa az államot megillető monetáris felségjogokat. A közpénzrendszer visszaállítása, valamint a nemzeti hitel pénzügyi és gazdasági rendszerének a bevezetése számos előnnyel járna:

1. Létrehozná az egyensúlyt az árak és vásárlóerő között.

2. Lehetetlenné tenné az infláció kialakulását.

3. Segítené a vállalkozói szabadságon alapuló egyéni kezdeményezést.

4. Szükségtelenné tenné a külföldi kölcsönöket, és a nyerészkedésre szakosodott ún. karvaly tőkét.

5. Lecsökkentené az adót, majd idővel a természetes fejlődési folyamat révén elvezetne az adózás megszüntetéséhez.

6. Megakadályozná az adott állam pénzének kizárólag spekulációs célra való használatát.

7. A monopóliumok felszámolásával szükségtelenné válna a gazdasági és a politikai szabadság korlátozása.

8. Elősegítené az adott ország lakóinak gyarapodását, a nemzet szaporodását.

9. A közpénzrendszer és az olcsó közhitelezés révén visszaállítható a szociális piacgazdaság jóléti állama, amely csökkenti a bűnözést, és megszünteti a nyomort.

Magyarországon több civil kezdeményezés is foglalkozik a kamatkapitalizmus alternatívájának a keresésével, és már most alkalmazható megoldások kidolgozásával. Az egyik ilyen civil kezdeményezés a Nemzeti Hitel Mozgalom, amely a nyugati magyarság körében is komoly támogatást élvez. A Nemzeti Hitel Mozgalom gondozásában számos olyan tanulmány jelent meg, amely eligazítást ad a pénz természetéről, és arról, hogy miként lehetne kikerülni a kamatkapitalizmus jelenlegi függőségéből. E munkák közül itt is megemlítjük Eric D. Butler: "Társadalmi hitel és keresztény filozófia", valamint "Minden rossz gyökere" című könyvét, C. H. Douglasnak "Az adózás diktatúrája" című munkáját. J. D. Malan: "A természetes ár és a pénz tulajdonjoga", valamint "A pénz és fikció" című tanulmányát, továbbá Jeremy Lee: "A pénzzel űzött bűvészmutatvány" című írását. Ugyancsak figyelemreméltó Madarasi R. István: "Nemzeti hitel" című brosúrája, amely közérthetően világítja meg a közpénzrendszer és a nemzeti hitel felbecsülhetetlen előnyeit. Most néhány idézettel szeretnénk ízelítőt adni az említett írásokból. Következzék néhány mondat C. H. Douglas: "Az adózás diktatúrája" című füzetéből:

"Amit mondani akarok, az a következő: vagy Önök alkotják az államot, és akkor megváltoztathatják azt, amit nem szeretnek, vagy az állam az ellenségük. Az állam minden hatalma Önöktől származik. Ezért az első követelmény az, hogy tudatunkban eleven hajtó-, mozgatóerő éljen, ami azt sugallja, hogy ez az Önök országa, és Önök felelősek az országban lévő állapotokért."

"A kormánytisztviselők az Önök szolgái és nem urai. Minél hamarabb közlik ezt velük félreérthetetlen szavakkal, annál jobb lesz Önöknek is, nekik is."

"Ne gondolják, hogy a demokrácia kérdésének valami köze is van a vezetéshez. A demokrácia és a vezetés ellentmondó fogalmak." (Idézett mű: 15. oldal)

"A világban nagyobb tere van a vezetésnek, mint bármikor korábban, de vezetőiknek szolgálniuk kell Önöket, nem uralkodniuk."

"Ne vesztegessük az időt azzal, hogy olyan embert keresnek, aki elvégzi az Önök munkáját. Ilyen embert nem fognak találni. Ha ezt a munkát nem akarják Önök elvégezni, akkor az nem lesz elvégezve. Álljanak szóba parlamenti képviselőikkel, amikor találkoznak velük, és verjék ki a fejükből azt, hogy ők azok az égiektől küldött zsenik, akiket azért választottak meg, hogy irányítsák az ország ügyeit. Ők nem irányítják az ország ügyeit, de Önök hagyják, hogy ezt gondolják magukról. A parlamenti képviselőiket azért választották, hogy a közös akaratot képviseljék, nem pedig a kis számú kiválasztottat."

Bokros Lajos - a kamatkapitalizmus egyik szálláscsinálója - szerint Magyarország ma fordulóponton van, most dől el, hogy olyan társadalmi-gazdasági fejlődésre kerül-e sor, amely latin-amerikai típusú polarizációhoz vezet, vagy pedig olyan nyugati modell valósul meg, ahol a társadalmi különbségeket tudatosan kordában tartja a társadalom. A nemzetközi pénzügyi közösség egyik magyarországi frontemberének számító Bokros elhallgatja azt, hogy a magyar társadalmat elsősorban a pénzrendszer magántulajdonba vétele osztotta meg. Ez teszi lehetővé, hogy a pénzvagyonnal rendelkező kis réteg a nála lévő közvetítő közeg használatba engedéséért kamatjáradék formájában folyamatosan évi több ezermilliárdra rúgó munkanélküli jövedelemhez jusson.

Bokros tagadja azt, hogy a szociálliberális kormányzat pénzügyminisztereként pénzügyi megszorító intézkedéseivel maradandó károkat okozott a magyar társadalom túlnyomó részének. Bokros szerint a jelenlegi koalíció és a Horn-kormány gyökeresen ellentétes felfogásokat képvisel. Azzal védelmezi Bokros-csomagként emlegetett stabilizációs programját, hogy azok elkerülhetetlen intézkedéseket tartalmaztak. Ma már azonban egyre többen látják világosan, hogy Magyarország jól megtervezett eladósítása nélkül a fizetési mérleg és a külkereskedelmi mérleg egyensúlya sem bomlott volna meg, tehát az egyensúly helyreállítására sem kellett volna drákói szabályokat igénybe venni, jelentősen csökkentve a lakosság életszínvonalát. Az MNB Műhelytanulmányok 1993 évi 2. számának az 56. oldalán található megállapítás szerint "az időszak egészét tekintve (az 1973-tól 1989-ig terjedő időszakról van szó, D. J.) mintegy 1 milliárd dollár forrásbevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." Ha tehát nem kellett volna úgy kifizetni 1 milliárd dollár kölcsön után 11 milliárd dollár kamatot, hogy közben az adósság 21 milliárd dollárra növekszik, akkor az egyensúly sem bomlik meg. A nemzeti vagyon 80%-nak a kiárusításáért befolyt ellenérték kamatfizetésre és adósságcsökkentésre lett fordítva. Mégis egyre nőtt a társadalom egészére nehezedő - tehát nemcsak az államot sújtó - adósságteher, amely 2001-ben 80 milliárd dollárra rúg. Az ország a kamatfizetést szolgáló export kitermelésére lett átállítva. 1995-ben már nagyrészt eladták, vagy csődbe juttatták az államadósság fizetését lehetővé tevő állami termelő vagyont. Az adósság azonban nem lett privatizálva, csak az a vagyon, amelyre felvették, amely kifizetésének a fedezete lett volna. Így nem maradt más lehetőség a kamatok fizetésére, mint a további eladósítás, és rákényszeríteni a nemzeti vagyonból nem részesülőket a kamatterhek viselésére, saját életszínvonaluk feláldozásával, a szociális juttatások drasztikus megvonásával, az egész társadalmat fojtogató gazdasági megszorításokkal. A pozícióban lévő elit magához ragadta a közvagyont, de a vagyont terhelő adósságot meghagyta köztulajdonban. Az állam pedig csak további súlyos eladósodás vállalásával tudta teljesíteni az adósságszolgálati terheket. Ezt a többlet terhet pedig áthárította a közvagyonból nem részesülő, bérből, fizetésből és nyugdíjból élő vesztes rétegekre. A nyertesekhez átkerült vagyon terheinek a vesztesekre való áthárítása volt a Bokros-csomag.

Mindez a kamatkapitalizmus logikus következményének tekinthető. Amíg a magánpénzrendszer monopóliuma révén a pénzvagyonos réteg kamat formájában évről-évre elvonhatja a társadalom értékelőállító tagjaitól munkájuk eredményének a 30-35%-át, addig a magyar társadalom kettészakadása egyre gazdagodó, befolyásos kisebbségre, és fokozottan eladósodó, politikailag kiszolgáltatott többségre, nem szüntethető meg. A nemzetközi pénzügyi közösség, ennek a rendszernek a kialakítója és haszonélvezője, amelybe integrálódott a magyar pénzvagyonos réteg is, természetesen nem engedi, hogy olyan kormány kerüljön hatalomra Magyarországon, amely a kamatkapitalizmus alapintézményéhez, a kamatszedő magánpénzrendszerhez hozzányúlna. Azt azonban el lehetne vele fogadtatni, hogy az "adósságcsere" visszavételével bizonyos előnyökről lemondjon. Sokkal nagyobb érdeke fűződik ugyanis a jelenlegi pénzrendszer, és az azt szavatoló kormányzati rend stabilitásához, minthogy ő maga veszélyeztesse durva ellenlépéseivel ezt a stabilitást. A nemzetközi pénzoligarchia és hazai gépezete kénytelen-kelletlen elfogadná, hogy nem az övé az a 6000 milliárd forint, amit a Medgyessy-Surányi pénzügyi paktum - ez a második bankkonszolidáció - ráadásként juttatott neki. A jelenlegi kormánykoalíció számára biztosíthatná a választás biztos megnyerését, ha az "adósságcsere" kérdéséhez hozzányúlna, és a rendszerváltás vesztesei mellé állva orvosolná ezt az igazságtalanságot, visszaadva ezt a pénzt jogos tulajdonosának, a magyar népnek.

(Köszönetemet fejezem ki Rácz Györgynek, aki az adósságcserével kapcsolatos dokumentációját a rendelkezésemre bocsátotta. Kutatásai megerősítettek abban, hogy az adósságcsere jogtalan volt, és haladéktalanul vissza kell állítani az eredeti állapotot.)

2001. augusztus

Leleplező 2001/4

---