III. könyv
XVII. század


A XVII. század nyomdásza

Ez a század a hanyatlás korszaka a tizenhatodik évszázadhoz képest. Nemcsak a tipográfia dolgában az; annak mondható az emberi szellem majd mindegyik megnyilvánulásában. Új nagy eszmét nem hozott e század; a múlt idők dogmákká csontosodott ideáin rágódott ekkoriban az egész emberiség, s azokon marakodott elkeseredett dühvel. A térítés, meggyőzés fő-fő eszköze sem az ékesen szólás meg a tudományos vitatkozás volt többé: ágyúk rengése, muskéták ropogása, hóhérpallos suhintása lett az argumentumok legmeggyőzőbbike és legmegszokottabbja világszerte. A "cujus regio, ejus religio" elve uralkodott majd mindenütt; jaj volt annak az alattvalónak, aki nem akarta követni földesurának, avagy fejedelmének vallási parancsait; az állam-raison és a tekintélytisztelet elveibe botlott gonosztevőként bántak el véle. Csak itt-ott - Hollandiában, Erdélyországban - maradt meg valamicske vézna, viszonylagos vallási szabadság. S ámbátor a vallás jelszaván cselekedtek majd mindent a tizenhetedik században: a vallásos élet korántsem volt már olyan bensőséges, mint az erasmusi és melanchtoni idők teljében. A hit, a meggyőződés üres szólammá áporodott a legtöbb ember nyelvén, a lelkek mélyéig elható gyökere alig volt többé. Különösen a főrangúak úgy váltogatták felekezetüket, akár az inget; a korábbi század paroxizmusig csapkodó hitbuzgósága mind kevesebb ember kebelében izzott; meztelen érdek húzódott meg a legistenesebb szólamok mögött is. A durvábbik fajta önzés mind leplezetlenebbül lett rúgója az összes emberi cselekedeteknek.

A lélek nélküli, rideg üzletiesség uralkodó hatalommá lesz a világ tipográfiájában is. Csak elvétve akad olyan könyvnyomtató - mint például a magyar Tótfalusi Kis Miklós - aki átérzi hivatásának egész magasztosságát, s igazán Gutenberg szellemében rakja egymás mellé a betűt. A nyers adok-veszek világnézete korában annál tündöklőbben emelkedik ki az ilyen eszményi tipográfus alakja.

 

Magyar tipográfusok a XVII. században.

A tizenhetedik század legnagyobb részén át a török volt az úr Magyarország középső felében: majdnem az egész Nagy Alföldön, a Bánságban meg a Dunántúlnak is jó fele részén. Ez török hódoltsági terület ék gyanánt nyúlt bele az ország testébe, két részre szakítva a megmaradt területet: a Habsburg-királyok uralma alá szorult Nyugat-Magyarországra, s a jobbára nemzeti fejedelmek kormányozta keleti részre, amelynek a magva Erdély volt. A közbül eső hódoltsági területen sehol sem verhetett gyökeret a könyvnyomtató művészet.

A magyar nyomdászat tizenhetedik századbeli történetét ismertetve, az egész ország területét folyton szem előtt tartó s esztendőről esztendőre ide-oda lépegető, tehát szigorúan kronologikus sorrendben való tárgyalást bajos volna betartani, s így kezdjük mindenekelőtt Nyugat- és Fölső-Magyarország tipográfiájával, sorra véve egy-egy városnak az egész tizenhetedik századon át élt, dolgozott, küszködött könyvnyomtatóit. Elvégre a könyvnyomtatás karaktere, "habitus"-a az egész századon át azonos volt. Technikai tekintetben példának okáért 1600-tól 1700-ig még egy hajszálnyit sem változott a világ tipográfiája.

***

Nyugat-Magyarországon a tizenhetedik század elején egyetlen nyomda volt működésben a korábban alapítottak közül: a nagyszombati, amelynek tulajdonosa Telegdi Miklós 1586-ban történt halála óta az esztergomi székes káptalan, fölügyelője pedig valószínűen ennek ügyésze, Pécsi Lukács volt. Ezt a nyomdát külső-belső tekintetben mintaszerűnek mondták; alapítója Telegdi Miklós pécsi püspök és esztergomi adminisztrátor az egyházmegyei könyvtárral közös, külön szép épületet emeltetett számára; ami pedig a belső fölszerelését illeti: betűi, ornamensei különbek voltak bármelyik más magyar nyomdáéinál. Kiadványai eleinte főképpen vallási vitairatok voltak, bár a nyomda már 1584-ben szabadalmat kapott a magyar törvénytár nyomtatására is. Itt készült az első magyar naptár is még 1579-re, amit aztán több is követett, így az 1584-es Otmár Bálint könyvnyomtató impresszumával. Ez a műhely nyomtatta az akkori idők legszebben illusztrált magyar könyvét is: a "Keresztény szűzeknek tisztességes koszorúját", harmincegy részint egész-, részint féloldalas fametszettel.

A nyomda faktorai voltak a tizenhetedik század folyamán, már amennyire ez az ott nyomtatott könyvek impresszumából megállapítható: Mollerus Miklós, a későbbi kassai tipográfus (1621), Mayr Fülöp Jakab (1646-1653), Willmann Mátyás (1654), Schneckenhaus Menyhért (1655-1163), Byller Márton (1664-1674), Thomas Márton (1676), Rietmiller Mátyás (1677-1678), Srnensky vagy Syrnenski Mátyás (1679-1683), Sonntag János Nándor (1686), Martius Miklós (1687), Beck Kristóf (1688), Hauck András János (1689), Friedl Ádám János (1690-1693), Hörmann János András (1694), Frey János György (1695), s újra Hörmann János András (1696-1704). Csupa német név, no meg egy cseh-lengyel is; magyar még véletlenül sem fordul elő közöttük. Hogy a technikai irányítás német faktorok útján és német módra történt: sokfelé így volt a világon; a német találmányt német emberek fejlesztették ki legjobban, s különösen a nyomtatási technikában pedánsságig gondosak s alaposak voltak. Már a tipográfiát fölső fokon igazgató jezsuita rendbeli szerzetesek között szép számmal akad magyar ember is; valamint kitűnő magyar szedője is állandóan kellett hogy legyen a nyomdának, mert az itt készült igen nagy számú nyomtatványban az akkori időkhöz képest aránylag kevés a sajtóhiba.

A nagyszombati nyomda működésének 1621-től 1640-ig semmi nyomát sem találjuk. Czakó Elemér, az egyetemi nyomda történetének megírója derítette ki, hogy Telegdi Miklós tipográfiája ebben az időben Pozsonyban vendégszerepelt. Sőt a pozsonyi érseki nyomda anyagának a nagyszombatival való hasonlósága arra mutat, hogy a tipográfia egy részét már korábban áttelepítették a bátorságosabb Pozsonyba, ahonnan 1639-től kezdve részletekben került vissza a maga régi városába.

A nyomda régibb magyar és latin nyomtatványain többnyire a most is használt, "rómaias"-nak nevezett medievális betűket látjuk. Később, a tizenhetedik század közepe felé már keskenyebb duktusú újabb betűket is láthatunk a nagyszombati könyvekben. Ez időtájt Lippay György esztergomi érsekprímás és kancellár tett sokat a nyomdáért: szép fametszeteket készíttetett számára a magyar vezérekről meg más nevezetességekről. 1681-ben pedig Kolonics Lipót bécsújhelyi püspök és pozsonyi kamarai elnök a nyomda fölszerelését egyebek között cirill betűkkel is gazdagította; az utóbbiakat 1698-ban egy rutén nyelvű katekizmusnak a nyomtatására használták.

A nyomda tizenhetedik századbeli első jelentékenyebb terméke Pázmány Péter felelete Magyari István református prédikátor ilyencímű művére: "Az országokban való sok romlásoknak okairól". Pázmány könyvének kolofonja így szól: "Datum Tyrnaviae ex Typographia Capituli Strigoniensis. Anno 1603." A későbbi nagynevű érsekprímás ezzel a könyvvel kezdette meg hitvitázó irodalmi tevékenységét. Műveinek nagyobbik része különben a pozsonyi érseki nyomdában nyomtatódott, amiért ezt a pozsonyi műhelyt régebbi história-íróink igen gyakran "Typographia Pazmaniana"-nak is mondták.

Pázmány Péter, a nagyszombati és pozsonyi nyomdák fő-fő intézője és patrónusa, váradi születésű jó magyar ember volt. Iskolai tanulmányait részben a jezsuita rend kolozsvári tanodájában végezte, majd Krakkóba s onnan Bécsbe került; 1593-ban pedig, huszonhárom-éves korában, a jezsuita rend Rómába küldte a hittudományi tanfolyam elvégzésére. Itt a híres Bellarmin Róbert bíboros volt a tanítója; akit világszerte az ellenreformációs mozgalom fejének tartottak.

1597-ben történt meg Pázmány doktorrá avatása. Ekkoriban rendje három esztendőre Grácba küldte tanulmányi fölügyelőnek. Majd Kassára, később Vágselyére menesztette őt a szerzete, ahol megismerkedett és megszerettette magát az erélyes és kíméletlen Forgách Ferenc nyitrai püspökkel, a későbbeni esztergomi érsekkel. Ekkoriban adta ki a Magyari Istvánnal vitázó első könyvét. Kevéssel e könyv megjelenése után újra visszahelyezik Grácba, ahol megint négy esztendőt tölt. Itt írja a következő munkáit: "Kempis Tamásnak Krisztus követéséről négy könyvei" (ezt Bécsben nyomatta ki 1604-ben); "A mostan támadt tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonyításai" (Grácban nyomtatódott az ottani jezsuita tipográfiában 1605-ben); "Keresztyéni imádságos könyv, melyben szép ájtatos könyörgések, háládatok s tanulságok foglaltatnak és rövid tanulság, mint ismerhesse meg akármely együgyű ember is az igaz hitet" (Grác 1606); "Keresztyéni felelet a megdicsőült szentek tiszteletéről, értünk való könyörgésükről és segítségülhívásukról; iratott Pázmány P. által a Gyarmati Miklós helmeci prédikátornak a boldog emlékezetű Monoszlói András veszprémi püspök és pozsonyi prépost könyve ellen írt csacsogásaira" (Grác 1607).

1607 őszén Forgách érsek maga mellé kérette Pázmány Pétert, aki ettől fogva a magyarországi ellenreformációs mozgalom legélesebb fegyverzetű harcosa és fő-fő irányítója. "A nagy Kálvin Jánosnak Hiszek egy Istene" című nagy fölzúdulást keltett munkáját már Nagyszombatban nyomtatták 1609-ben. Minden valószínűség szerint itt készült a következő című vitairata is: "Alvinczi Péternek sok tétovázó keringésekkel és cégéres gyalázatokkal fölhámozott feleletének rövid és keresztyén szelídséggel való megrostálása".

Pázmány legnagyobbik műve, az "Igazságra vezérlő kalauz" a pozsonyi érseki tipográfiában nyomtatódott 1613-ban. Latin és magyar nyelvű vitairatainak egy része is - néhány Bécsben és Prágában nyomtatott mű kivételével - a pozsonyi érseki könyvnyomdában készült.

1615-ben Magyarország érsekprímása lett Pázmány Péter, ami az akkori időben nagy hatalmat és egyszersmind nagy exponáltságot jelentett. A protestánsok támadásai mind kíméletlenebbekké lettek, amit ő hasonlóan viszonzott. Gyakorta hallhatjuk róla, hogy politikája végső eredményben veszedelmet hozott a magyarságra, amennyiben ellenreformációs munkája bevezetője lett a Kolonicsék nemzetgyilkos politikájának. Az efféle jellemzés azonban nem illik Pázmányra, aki nemcsak hogy a legmagyarosabb írója volt a maga korának, de a politikája is színig magyar volt. Bár Bethlen Gábor ellenfelének mutatkozott: az erdélyi fejedelemség megmaradásának az ügye szívéhez volt nőve. Meggyőződéssel vallotta, hogy a Habsburgok alatti Magyarország csak addig állhat fönn bántatlanul, amíg az itteni magyarságnak adott esetben módja van egy önálló Erdélyországra támaszkodnia. Pázmány e fölfogását legjobban illusztrálja a Kemény János előtt tett következő nyilatkozata: "... Mert noha ím látod, édes öcsém, nékünk elégséges hitelünk, tekintetünk van most a mi kegyelmes keresztyén császárunk előtt, de csak addig tart az a német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni; azontúl mingyárt lenézetésbe jutván: gallérunk alá pökik a német, akár pap, akár barát vagy akárki légyen."

Pázmány Péter tette meg a nagyszombati tipográfiát jezsuita kollégiumi, majd egyetemi nyomdává, hatalmas fegyverül használva föl azt a protestantizmus ellen vívott küzdelmeiben. Ellenreformációs programjában már eleve benne volt a papnevelés fejlesztése is; a katolicizmusnak 1610-1620 körül megvolt nálunk a fényes vezérkara, de közkatonája: a nép közt forgolódó plébános, káplán stb. bizony édeskevés akadt; az egész országban összevissza sem tett ki a számuk háromszázat, úgy hogy a legtöbb plébániára feleséges-gyerekes félpapokat, "licentiatus"-okat kellett a püspököknek kinevezniük. Pázmány ezért 1623-ban megalapította a bécsi papnevelő intézetet: a Pazmaneumot, majd 1626-ban a pozsonyi kollégiumot, s aztán a nagyszombati szemináriumot, lekötve ennek fenntartására a felhévízi (a mai budai Császárfürdő környéke) prépostság jövedelmét. A nemesi ifjak számára 1624-ben ugyancsak Nagyszombatban nevelő intézetet állított, majd beleolvasztotta ezt az általa 1635-ben létesített nagyszombati egyetembe. Éppen úgy a nyomdát is, amely még ma is az Egyetemi Nyomda címet viseli. Az általa alapított intézményeket a jezsuita rend kezelésére bízta Pázmány.

A nagyszombati nyomtatványok száma a tizenhetedik század első felében nem nagy. A Bocskai, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György szabadságharcai idején a jezsuiták sokszor akadályozva voltak ellenreformációs munkájukban, s egyszer-másszor bizony menekülniük is kellett. I. Rákóczi György elhunyta (1648) után azonban szabadabban dolgozhattak; nyomdájuk tevékenysége is egyre fokozódik, s a század vége felé éri el tetőpontját. Számos imádságos és énekes könyv, katekizmus, szentek élete és kalendárium, doktori értekezés meg halotti beszéd hagyta el ekkoriban a sajtójukat. Általában a nagyszombati tipográfia munkásságát mennyiség dolgában csak a debreceni városi nyomdáé múlja fölül. Alapításától kezdve a tizennyolcadik század elejéig közel negyedfélszáz, túlnyomóan latin, azután magyar, német és szláv nyelvű munkát készített. A jezsuiták ama törekvése, hogy a befolyásukat minél szélesebb körben biztosítsák: érdekesen nyilvánul abban, hogy ők már nem igen nyomtatnak fóliánsokat és negyedrétű könyveket, hanem túlnyomóan nyolcad- vagy éppenséggel tizenketted-rétűeket állítanak elő. Termékeik tehát jobbára apró könyvecskék, melyek kényelmesen kezelhető külső alakjukkal, valamint olcsóságukkal is világosan kifejezik, hogy nem csupán a tudósok kicsiny számú csoportjára, hanem az olvasni tudók nagyon széles rétegeire számítanak. A "tömegmunka" azonban sokszor a nyomtatványok szépségének rovására volt. Mint Ballagi Aladár mondja: "E könyvek nyomdászati szempontból igen gyarló kiállításúak, itatós papirosra pecsétvető betűkkel nyomtatvák, s egy sincsen köztük, mely idehaza készült nyomdai szerekkel és betűkkel nyomatott volna. Ha kezünkbe vesszük a jezsuita kiadványokat: a bécsit, grácit, nagyszombatit és kassait, egyáltalában nem tudjuk őket megkülönböztetni egymástól. Jele annak, hogy a Provincia Austriaca, melynek a bécsi, gráci meg nagyszombati rendházak egyaránt kiegészítő részét képezték: valamennyi nyomdája számára egyszerre - és mindig a külföldön - szerezte be nyomdai fölszerelését."

Ballagi Aladár e megjegyzése természetesen csak a tömegmunkára vonatkozik, amit bizony egyformán silányul állítottak ki mindenütt. De hogy voltak a nagyszombati nyomdának valóságos remekei is szép számmal: bebizonyította az a kiállítás, amelyet Czakó Elemér rendezett 1927 őszén az egyetemi nyomda 350-éves jubileumára.

***

Az ősi koronázó városban, Pozsonyban már a tizenhatodik század végén, 1594-ben is megfordult egy Walo János nevű vándorló tipográfus, ki egy rímes versekben írt, négy számozatlan levélből álló "Zeitung"-ot nyomtatott itt. A pozsonyi első állandó nyomdát azonban csak az ellenreformáció fő-fő vezérlő embere, Forgách Ferenc prímás alapította meg 1608-ban, a nagyszombati nyomdáéval azonos szép betűkkel, kitűnő fölszereléssel. Nyilván már ekkor is a nagyszombati tipográfiából szakították ki a pozsonyinak az anyagát. Később - 1621-ben - a nyomda többi részét is áthozták Nagyszombatból. A pozsonyi tipográfia legelső faktorának a neve eddig ismeretlen. Nyilván bécsi ember volt; gondos kivitelű munkái is a bécsies könyvstílusra vallanak. 1621-től 1631-ig a szintén Bécsből származott Rikesz Mihály a nyomda vezetője; 1647-48-ban pedig Aksamitek Zakariás nevét találjuk a nyomda impresszumain. A nyomda prefektusa, vagyis főigazgatója 1640 körül Németi Jakab jezsuita rendi szerzetes volt. Ez idő tájt a nyomda szerelvénye jelentékenyen megnagyobbodott Ferencfi Lőrinc királyi titkár bécsi tipográfiájának megvételével. Különben a műhely egy részét már 1639-ben visszavitték Nagyszombatba; 1644-ben megint visszacsatoltak a szerelvényéből jó sokat a nagyszombati tipográfiához. 1666 körül pedig egészen megszűnt a pozsonyi nyomda működése.

Ennek az érseki udvarban ("in aula archiepiscopalis") dolgozgató szép könyvnyomtató műhelynek is az volt a rendeltetése, amiért harmincegy évvel előtte a nagyszombati törzsnyomdát létesítették: a nyomdabetű erejével kellett hozzájárulnia ahhoz, hogy a katolicizmus elveszített hadállásai visszahódíttassanak. Ezért a pozsonyi tipográfia nyomtatványai is majd mind vallásos tartalmúak. Pázmány Péter, Forgách Ferencnek a prímási székben utóda, számos munkáját nyomtatta a pozsonyi katolikus nyomdában.

1669-ben Gründer Gottfried "typothaeta haereticus", vagyis evangélikus könyvnyomtató állított szép nyomdát Pozsony városában, s igen nagy tevékenységet fejtett ki, amiért sok zaklatásnak volt kitéve, úgy hogy végezetül fogta magát, s katolikussá lett. Életének e szakából való Pázmány Péter híres könyvének: "Bizonyos okok, melyekért egy főember a római eklézsia kebelébe szállott" új kiadása, de pálfordulásának nem sok hasznát vehette Gründer: a protestánsok meggyűlölték, a katolikusok pedig nem bíztak benne eléggé, úgy hogy nyomdászi működése már 1673-ban véget is ért.

Levéltári adatok megemlékeznek egy harmadik pozsonyi műhelyről is, mint városi nyomdáról; melynek vezetői gyanánt Faber Mihályt (1676-ban) és Zerweg Jánost (1675-től 1678-ig) emlegetik. Ez a Zerweg korábban az érseki nyomdának volt egyik művezetője. Hogy a kezelése alá került városi nyomdával mit csinált: nem tudjuk.

***

A Sopron-megyei Németkeresztúron, Manlius János egykori nyomdahelyén, 1610-től fogva megint volt sajtó. Ekkor a jó magyar Farkas Imre volt ott a tipográfus, ki hányatott életű elődéhez hasonlóan: szintén protestáns szellemben dolgozott. Javarészében a hitvitázó irodalmat szolgálta az ő sajtója is. Nála nyomtatódott egyebek közt Zvonarics Imre két könyve: "Szentírásbeli hitünk ágai" (1614) és "Pázmány Péter pironsági" (1615), majd Göncz Miklós "A római Babilon kőfalai" című irata is (1615).

1620 körül az ellenreformáció folyton erősbödő nyomása következtében Farkas Imrének ott kellett hagynia Keresztúrt. Úgy látszik, egy időn át szüneteltette is a nyomdáját. Csak 1626-ban tűnik föl újra, ekkor már Csepregen, a nyugat magyarországi protestáns világ utolsó fellegvárában. A kor kívánalmaihoz képest itt is főleg hitvitázó iratokat nyomtatott, így Zvonarics "Rövid feleletét Péczeli Imrének" (1626) és Letenyei István "A kálvinisták magyar harmóniájának meghamisítása" (1633) és "Szentírásbeli hitünk ágai" (1636, új kiadás) c. könyveit. Ágoston József szerint Farkas Imre 1641-ben halt meg.

***

Az 1604 körül elhalt Manlius János másik nyomdahelyén, Németújváron 1619-ben alapított könyvnyomdát Szepesváraljai Bernard Máté. Nyomtatványain élesképű és tiszta betűket látunk, a hibátlanság azonban nem erénye. Az ellenreformáció győzedelmes előrehaladása csakhamar őt is továbbköltözésre kényszerítette. 1624-ben Pápán találjuk, ahol ámbár kolofon nélkül, de biztosan ő nyomtatta Patai István munkáját: "A parázna Babilon mezítelenségének tüköre" (1626), meg Samarjai Jánosét is: "Magyar harmónia, azaz az augusztána és helvetika konfesszió artikulusainak egyező értelme" (1628). Volt még egy kátéja és több más apróbb nyomtatványa is. 1632 körül vége szakadt a pápai tipográfia működésének is.

***

Lorétom Sopron vármegyei falu 1670 körül Nádasdi Ferenc országbíróé volt, ki a tipográfiát nagyon kedvelte és korábban az alsóausztriai pottendorfi birtokán nyomdászt is tartott. Valószínűen az ő támogatásával telepedhetett meg Krausz Dávid tipográfus is Lorétomban 1670 felé, elég szépen nyomtatva ki itt Stankovics János könyvét: "Rövid és summa szerint való bizonyítása a lutherista és kálvinista purgatoriumának". Krausz Dávid egyéb nyomtatványairól nem tud a magyar könyvészet.

***

Sopron városában a város szülötte, Dobner Sebestyén Ferdinánd állított nyomdát 1692-ben. Nyomtatványai fölötte ritkák. Személyi adatai is jobbára ösmeretlenek.

***

Trencsénben 1637 körül telepedett meg az első könyvnyomtató a cseh Wokál János Vencel személyében. Igen sok latin, tót meg német munkát nyomtatott, magyar dolgot azonban alig. 1640-ben történt halála után özvegyéé, Dorottyáé volt a nyomda 1647-ig, amikor Hagei Benjamin Lőrinc vette azt át; főleg latinul nyomtatgatva benne. 1655 körül megint új tipográfus: Czizek Nikodémus nevét találjuk a trencséni nyomtatványokon. Ez a nyilván cseh ember kiváló nyomdász volt. Betűi szépek s tiszta nyomtatásúak. Munkái közül nevezetesebbek: egy 1655-re szóló tót kalendárium és Cicero leveleinek válogatott kiadása 1658-ból. Czizek úgy látszik 1662-ben halt meg. 1663-ból csak egyetlen latin füzetkéje maradt a trencséni tipográfiának, impresszumában a nyomda ilyen megjelölésével: "Typis Lutheolianis". Ezzel a kis nyomtatvánnyal aztán a trencséni nyomda e századi tevékenysége le is zárul.

***

A csallóközi Tejfalu a Pálffy grófi család birtoka volt. Az ő patronátusuk alatt telepedett le itt a francia-német Wechelius nyomdászcsalád egyik sarja: Wechelius Zsigmond, magyar kalendáriumot nyomtatva nagyon ócska, pecsétvető betűkkel az 1638-ik esztendőre. Utóda Wechelius András úgy látszik a közeli Somorjára teszi át a nyomdát 1650-ben, legalább is az ez időbeli egyetlen munkáján: az evangélikusok magyar ágendáján ez a hely van megnevezve. Még későbben (1652) Kőszegre költözött, csupán kalendáriumok meg egyéb apróbb vásári munkák nyomtatásával foglalatoskodva e városban élte fogytáig.

***

Zsolna városában Dadan János alapított jóhírű tipográfiát 1664-ben. Nyomtatványai több nyelven jelentek meg; különösen sok közöttük a tót nyelvű. 1670 óta kiadta a Neubarth Kristóf matematikus csinálta "Új kalendáriumot" magyarul s tótul, 1676-ban pedig az "Ewangelia a Epistoly" című terjedelmesebb tót munkát. A nyomda tevékenysége a század vége felé - valószínűen Dadan János elöregedése következtében - mind lanyhábbá lesz.

***

Bártfa városa egyike volt a tizenhetedik század legjelentékenyebb nyomdahelyeinek. 1598 óta Klösz Jakab itt a könyvnyomtató, lelkes, komoly ember, kitűnő szakavatottságú tipográfus, aki e német városban is nagyszerű szolgálatokat tett a magyar irodalom ügyének. 1610-ben ő nyomtatta ki az evangélikusok Thurzó György nádorispán egybehívta zsolnai zsinatának határozatait, amelyek korszakot alkotnak a magyarországi evangélikus egyház történetében. Az egyház alkotmánya tulajdonképpen ez időtől számít; ez időtől kezdve vannak valójában püspökei is; ekkor szabályozták a pappá szentelés föltételeit, állapították meg a papi jövedelmeket stb. Klösz e nyomtatványán az élesképű medievális típusok mellett a kézírásra emlékeztető igen érdekes kurzív betűket is látunk. Klösz Jakab sajtói alól kerültek ki Sóvári Sós Kristóf, Kecskeméti C. János, Szepsi Csombor Márton, Gönczi György, Kassai András, Meggyesi Pál javarészében természetesen vallásos és hitvitázó munkái Az ország víznyomatú címere után ítélve magyar papiroson készült itt 1628-ban a Prágai András szerencsi prédikátortól fordított "Fejedelmeknek serkentő órája", nagy negyedrétű formátumban, szép s igen gondos kiállítással.

Klösz Jakab a maga igen hosszúra nyúlt egész életén át - impresszumait még 1657-ből is megtalálhatjuk - nagyra becsült, tekintélyes polgára volt a városnak; egy időben a bírói tisztséget is viselte. 1614 körül, rövid ideig, Lőcsén is volt tipográfiája. Holta után néhány esztendei szünetelés következett; majd pedig, úgy látszik, a város váltotta magához a nyomdát; annyi bizonyos, hogy 1668-tól 1672-ig városi nyomda is volt Bártfán; ez idő tájt Sambuch György volt e tipográfiának a vezető faktora.

***

Kassa városának Fischer János volt az első könyvnyomtatója 1610 körül. Jól fölszerelt szép tipográfiával rendelkezett. Mindjárt a legelső munkáinak egyike a zsolnai evangélikus zsinat védőirata, az "Apologia" volt, amit Thurzó György nádorispán, Forgách Ferenc esztergomi bíboros-érsek nagy ellenfele rendelt meg Fischernél.

Fischer János nem sokáig tevékenykedhetett Kassán. 1615-ben már Festus János nevét találjuk az itteni impresszumokon. Ő nyomtatta az Alvinczi Péter kassai református prédikátor által írott "Querela Hungariae, Magyarország panasza" című híres politikai röpiratot, - Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619-es zászlóbontásának a megokolását. Pázmány Péter még ugyanebben az esztendőben kinyomtatta a pozsonyi tipográfiával a maga "Falsae originis motuum Hungariae succincta refutatio, vagyis a magyarországi támadásoknak hamisan költött eredetének rövid velős hamisítása" című elleniratát. Mind a két röpirat nevezetes dokumentuma az akkori idők mozgalmas és olykor-olykor vérszagú históriájának.

1621 vége felé újabb kassai könyvnyomtatót találunk a Festus János helyében, Mollerus Miklóst, aki korábban a jezsuita irányítás alatt dolgozó nagyszombati nyomdának volt a faktora. Most már Bethlen Gábor tipográfusának címeztette magát Mollerus Miklós.

1623-ban ő is letűnik az események színpadáról. Helyébe Schultz Dániel kerül, aki előbb Lőcsén nyomdászkodott. Ekkoriban jelent meg Marosvásárhelyi Gergely befejezetlenül maradt műve: "Világ kezdetétől való jóságos és gonosz cselekedetek példái", majd pedig a híres Alvinczi Péter prédikátornak prédikációi meg posztillái. 1627-ben - mint Ágoston írja - Schultz Dániel magyar kalendáriumot ajánlott Bethlen Gábornak, s németet Tragener Ferenc kassai kereskedőnek. Utóbbi tettéért a városi magisztrátus százforintnyi pénzbírságot rótt reá és a német dedikációt valamennyi naptárból kimetéltette.

1634 körül Schultz Dániel özvegye bírta a nyomdát, majd pedig a város tulajdonába került az, de jó ideig alig-alig működött. Ritka munkák ebből az időből: Farholcz István uram "Ítéletre serkentő trombitaszó"-ja (1639) és I. Rákóczi Györgynek 1644-es híres manifesztuma, amellyel a "német király", III. Ferdinánd vádaskodásaira felelt meg. Ezt az utóbbi iratot már valószínűen Gevers Bálint nyomtatta, akit közönségesen csak Kompaktor Bálintnak neveztek, mert tulajdonképpen könyvkötő volt. Vándorlegényképpen került Kassára, itt 1640 körül mesterré, majd pedig a magisztrátus bizalmából a városi nyomda kezelőjévé lett. 1653-ban egészen a tulajdonába ment át a kassai tipográfia, s ő nagy gonddal igyekezett azt fejleszteni. Újabb magyar és német típusokon kívül görög betűket is vásárolt és ezen felül öntödei fölszerelést is hozatott külföldről. Ebben a megújított nyomdájában két esztendőn belül hat könyvet nyomtatott: öt magyar nyelvűt meg egy német kalendáriumot. 1656 elején már nem volt életben. Utóda Severinus Márk lett, ki szintén könyvkötő mesterséget folytatott valamikor.

Ez a Severinus úgy látszik beteges ember lehetett; még az életében rajta találjuk némely kassai nyomtatványon a későbbi utódának, Türsch Dávid Jánosnak a nevét. Mikor pedig 1663-ban végleg lehunyta a szemét és özvegye is beleunt egy esztendő múlva a nyomda kezelésébe, egészen Türsch kezére került a tipográfia. Még Severinus volt az, aki a nevezetes prédikátornak, Czeglédi István uramnak három könyvét nyomtatta. Az egyiknek a címe volt: "Az országok romlásáról" (1659); a másiké: "A megtért bűnösnek a lelki harcban való bajvívásáról" (1659); a harmadiké pedig: "Barátsági dorgálás" (1663).

Föltűnő valami, hogy a kassai tipográfusok majd mind rövid életűek voltak. Türsch uram is egykettőre elköltözött a jobb hazába. Özvegye kezelgette ezután 1669 végéig a nyomdát, amikor egy svéd szármású kompaktor-tipográfusnak, Erichson, latinosan Ericus Erichnek a kezére került az. Ennek szépszámú nyomtatványa közül különösen említésre méltó Molnár Gergely "Elementae Grammaticae Latinae" című terjedelmes munkája 1674-ből, mely a legnagyobb tipográfiai ritkaságok közé tartozik. A tizenhetedik század nyomdászati emlékei különben is ritkák.

1676-ban Seiderlich János nevét találjuk a kassai impresszumokon, 1677-től kezdve pedig már Boschitz István ott a nyomdász; valószínűen ő nyomtatta Thököly Imre proklamációját is 1684-ben. Ez időtől kezdve mind ritkábbak lesznek e nyomdának a munkái. 1691-től kezdve Klein János neve tűnik föl itt-ott az impresszumokon.

A tizenhetedik század hetvenes éveiben a jezsuitáknak is volt már tipográfiájuk Kassán, mintegy fióknyomdája a nagyszombatinak. Néhány művezetőjének a nevét is tudjuk. Így a nyilván lengyel származású Lubowienski Ferenc a hetvenes esztendőkben faktoroskodott e nyomdában; követte őt Pilgram György 1680 körül, majd Schultz János 1691 táján. 1694-ben azonban már megint új embert: Scheibler Károly Keresztélyt találjuk a tipográfia élén. Nagyobb szabású nyomdászati művet azonban egyikük sem hozott létre.

A hatvanas évekig kizáróan protestáns könyvek nyomtatódtak Kassán; ettől fogva jócskán akadt pápista is, még pedig a legmérgesebb hitvitázó fajtából. Kassán élt ez időtájt Sámbár Mátyás jezsuita, korának legélesebb tollú debattere, ki főképpen Pósaházi János pataki tanárral és Matkó István zilahi prédikátorral méregette össze az erejét. Innen-onnan mások is beleszóltak a marakodásukba. Vitáik tónusáról némi fogalmat adnak a következő könyvcímek: "Kancsalok okulárjok, seu ocularia pro quodam fusci luminis praedicante haeretico: okulárt egy hályogos szemű kálvinista prédikátor orrára" (Sámbár, 1658); "Próbaköve egy cigány okulárnak" (Sámbár, 1659); "A káromkodó prédikátornak szájára való vaskarika" (Sámbár, 1664); "Tök, makk, zöld tromfjára Pósaházinak veres tromf"(Kis Imre jezsuita, 1666); "Pósaházinak, Bensült veres kalap titulusú felelete megmutattatik semmirekellőnek lenni" (Kis Imre, 1667); "Három üdvösséges hitbeli kérdések: A lutheránusok és kálvinisták igaz hitben vannak-e? Csak az egy pápista hit igaz-e? A pápisták ellenkeznek-e a szentírással, vagy inkább a lutheránusok és kálvinisták?" (Sámbár); "Fövenyen épített ház romlása, avagy a három kérdések körül gőgösen futkározó Sámbár Máté jezsuita ínaszakadása" (Matkó, 1666); "A három üdvösséges kérdésre a lutherista és kálvinista tanítók mit felelnek? Úgy amint Matkó István mondja: "in x ut tök, avagy: Matkó hazugságainak megtorkollása és Pósaházi mocskainak megtagadása" (Sámbár, 1667); "X ut tök könyvnek eltépése, avagy bányászcsákány, mellyel ama fövényen építtetett s már leromlott házát előbbi fövényre sikeretlen sárral rakatni akaró és ezer mocskokkal eszelősen színelő és mázoló Sámbár Mátyás nevezetű tudatlan sárgyúró megcsákányoztatik Kézdivásárhelyi Matkó István zilahi pap által, ki bányásznak neveztetett volt Sámbártól" (1668); "A három üdvösséges kérdés igazsága ellen kelt bányászcsákánynak tompítása, avagy Vásárhelyi Matkó István hazugságainak másodszori megtorkollása" (Illyefalvi István egri kanonok, 1669).

És így tovább. Jellemző típusai ezek a könyvek a tizenhetedik század dogmákat hüvelyező, semmi újat nem mondó, kétségbeejtően ellaposodott hitvitázó irodalmának, amelyet csupán a velős magyarsága tesz itt-ott értékessé.

***

Lőcse városa, a Szepesség főhelye, elég későn kapta meg a maga tipográfiáját. Ami meglehetősen érthetetlen dolog, mert Lőcsének messze országokra elható kereskedelme, fejlett ipara volt, törzslakossága műveltség meg vagyonosság dolgában a legelső helyek egyikét foglalta el az országban, s háborús viszontagságoknak is aránylag kevésbé volt kitéve, mint a lejjebb eső városok népe.

A lőcsei könyvnyomtatók őséül Klösz Jakabot vehetjük, aki tulajdonképpen Bártfán volt nyomdász, s 1614-ben Lőcsén is állított sajtót, mindössze néhány nyomtatványt készítve ebben a városban. Úgy látszik, rövidesen vissza is vitte tipográfiáját Bánfára. A lőcsei első állandó nyomdát csak három esztendővel későbben alapította meg Schultz Dániel, mindjárt kezdettől fogva nagy tevékenységet fejtve ki. Szépszámú latin meg német munkán kívül magyarnyelvű históriás könyvecskéket is nyomtatott. 1623 körül áttelepedett nyomdájával Kassára. Hogy miért tette ezt, nem tudjuk.

1624-ben már új tipográfusa van Lőcsének Schultz tanítványa, Brewer Lőrinc személyében, aki megalapítója volt a Brewerék nyomdászdinasztiájának; mely egy évszázadnál tovább űzte nagy gonddal s lelkiismeretességgel a tipográfiát, nagyszerű szolgálatokat téve véle a magyar kultúrának s irodalomnak is. Brewer Lőrinc nyomdája a legjobban fölszereltek közé számítódott a maga idejében; szép római betűi Tótfalusi Kis Miklós fölléptéig a legkülönbek voltak Magyarországon; 1641-től kezdve már görög betűkkel is el volt látva a nyomda.

Brewer Lőrinc negyven esztendeig állott a nyomdája élén. E hosszú idő folyton fokozódó nyomtatói és kiadói tevékenységgel telt el. Mint kiadónak nem kerülte el figyelmét semmi sem. A vallásos és tudományos könyvek sokasága mellett a vásárokra szánt egész sereg históriás ének meg széphistória került ki a sajtójából; ő volt a kezdője az országszerte népszerűvé lett lőcsei kalendáriumnak is, aminek első köteteit Fröhlich Dávid késmárki matematikus állította össze, a naptári részen kívül rövid krónikát, apróbb történeteket s jövendöléseket is közölve benne, amely utóbbiak egyike-másika idővel közmondásossá is lett. Brewer Lőrinc kezdte meg Comenius műveinek a kinyomtatását egy latin-német-magyar szótárral, aminek egy későbbi kiadása a cseh nyelvet is felölelte. Az ő sajtójának volt a terméke: Madarász Márton "Az eperjesi magyar eklézsia mindennapi fölfegyverkedése" című műve; továbbá Kolosi Török Istvántól: "Az egyes élet kedvetlen voltáról"; Szentmártoni Bodó Istvántól: " A só dicsérete"; Gyirva Venceltől: "Krisztus urunknak beszélgetése Szent Péterrel"; Szenczi Molnár Alberttől: "A legfőbb jóról".

Ennél a Szenczi Molnár Albertnél álljunk meg egy pillanatra. Olyan tüneményes szorgalmú, komoly tudású és igaz karakterű embere ő a korának, hogy alig akad párja, s azon fölül nyomdász is, habár neki magának sohasem volt nyomtató sajtója.

Szenczi Molnár Albert 1574-ben született a Pozsony-vármegyei Szenc községben. Már tizenhat éves korában kikerült a német egyetemekre és szegény fiú létére koplalva, nyomorogva végezte ott a tanulmányait. Járt azután Svájcban és Olaszországban, majd Sauer Jánosnak majna-frankfurti nyomdájában lett korrektor. Itt ismerkedett meg alaposabban a könyvnyomtatás technikájával is. Ettől fogva jobbára író, nyomdász és kiadó volt egy személyben, bennfentese és jó barátja kora legjava tipográfusmestereinek. 1604-ben latin-magyar s magyar-latin szótárt adott ki Nürnbergben; majd 1607-ben a zsoltárfordítását nyomatta ki, mely azóta száznál is több kiadást ért. 1610-ben jelent meg "Új magyar nyelvtan"-a. Valamennyi odakint Németországban. 1613-ban haza jött; előbb Rohoncon volt lelkész, majd pedig a gyulafehérvári főiskolán tanár. Két esztendő múlva megint csak visszatért Németországba, ahol Galler János oppenheimi könyvnyomtató-mesternél nyomdafelügyelői (moderator typographiae) állást töltött be. Utána még Heidelbergben tevékenykedett; a harmincéves háború vihara is itt érte. Tilly császári hadvezér landsknechtjeitől kifosztva, szegényül tért vissza 1624-ben Magyarországra, s előbb Kassán, majd Kolozsvárt telepedett meg. Hányatott élete 1634-ben fejeződött be. Művei egy részének máig is megmaradt a használhatósága; szótára például nyelvtörténeti tekintetben elsőrangú forrás.

A lőcsei nyomdászdinasztiát megalapító öreg Brewer Lőrinc 1664-ben halhatott meg. Utána fia Sámuel kezére jutott a nyomda, ki azt testvérével, a Németországban orvosdoktori diplomát szerzett, sokoldalú Jánossal még jelentősebbé fejlesztette. A nyomtatványok impresszumain Brewer János neve ugyan nem szerepel, de ő volt a vállalatnak hosszú időn át fő-fő irányítója; különösen a kiadói üzlet sokat köszönhetett az ő rátermettségének és irodalmi dolgokban való kitűnő tájékozódottságának.

A vállvetve dolgozgató két testvér is nagy számmal adott ki históriás énekeket, mesekönyveket meg hasonló vásári nyomtatványokat, de a tudományos művek terjesztéséről sem feledkezett meg. Az ő idejükben nyomtatódtak: Amos Comenius három- meg négynyelvű, bőségesen illusztrált "Orbis pictus"-ai; Szenczi Molnár Albert zsoltáros könyvének új kiadása; Debreceni Péter: "Kegelius tizenkét elmélkedése"; Ács Mihály: "Arany lánc" című könyve és sok más. Még a lírai költészet is megcsendül az e korbeli Brewer-kiadványok között: Lőcsén jelent meg Beniczky Péter "Magyar ritmusai"-nak az első három kiadása, valamint Gyöngyösi Istvánnak is egyik kötete, a "Porából megéledett főnix".

A kilencvenes években, Brewer Sámuel elbetegesedése idején, volt a nyomdának egy saját nevelésű kitűnő faktora is Endtner Márton személyében, aki egy negyed századdal később rövid időre önállósította is magát.

Brewer Sámuel halála után, 1699 óta, felesége Zsófia nevét találjuk a lőcsei impresszumokon. Az özvegy hat esztendeig bajlódott a nyomdával, mígnem átadhatta azt a gyermekeinek, kik Brewer Sámuel örökösei címen dolgozgattak benne, továbbra is féltékenyen ügyelve a lőcsei tipográfia mindenütt elismert nagyszerű hírére-nevére.

***

Eperjes városában, 1656-ban Horváth Andrásnak egy latin nyelvű vitázó irata jelent meg. Nyomtatója Scholtz Tamás volt, akinek működéséről nagyon kevés az adat.

***

Sárospatakon 1650-ben alapított nyomdát I. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, a Magyarország nagyasszonyai sorában méltán első helyen emlegetett, kiváló műveltségű s szívjóságú Lórántffy Zsuzsanna.

Szép egy fejedelmi pár voltak a Rákócziék. Erkölcs, értelem és emberség dolgában messze kimagaslók az akkori idők uralkodói közül. Buzgó protestáns mind a kettő. Rákóczi György saját mondása szerint tizenháromszor olvasta át az Ótestamentumot, s harminckétszer az Újat. Húsz-esztendős országlásának idejét vallási türelmesség - ő terjesztette ki a vallásszabadságot a jobbágyságra -, valamint a tudományok meg az irodalom és tipográfia pártolása jellemzik. Felesége követte a példáját, sőt némely tekintetben még túl is tett rajta. "Mózes és a próféták" címen könyvet írt, s azt a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában ki is nyomtatta 1641-ben. Annyira szokatlan valami volt akkoriban az asszonyember pennaforgatása, hogy még kálvinista hitsorsosai sem győztek rajta csodálkozni; ellenfelei, a jezsuiták pedig durva módon kifigurázták érte. Egy Rajki Gáspár nevű, Erdélyországból kiszökött jezsuita gúnyiratot is nyomatott róla, ami általános nagy megbotránkozást keltett a reformátusok körében. I. Rákóczi György el is küldte bizalmas emberét: Bogáti Andrást Bécsbe, elégtételt követelve a megbántott asszonyának.

A sárospataki nyomdának első tipográfusa Rhenius György volt, aki 1657-ig dolgozgatott Patakon. Ő maga nyilván német származású ember volt, s Németországban tanulta meg a nyomdászatot. Első pataki munkái jobbára latin nyelvűek voltak. Ő nyomtatta Meggyesi Pál "Hármas jaj"-át 1653-ban, amit 1657-ben a "Négyes jaj", 1658-ban a "Sok jaj"-ok, 1660-ban a "Hatodik jaj" követett. Az utóbbiakat már Rhenius utóda, Rozsnyai János nyomtatta, aki egyike volt kora legszakavatottabb tipográfusainak. Nyomtatványainak száma igen jelentékeny. Közölök nevezetesebbek: Kemény János: "Gileád balzsámuma"; Tarpai Szilágyi András: "Pápisták kerengője"; Matkó István: "Bányászcsákány" (híres polémikus irat); Pósaházi János: "Igazság istápja".

A sárospataki nyomda patrónusa, Lórántffy Zsuzsanna 1660-ban meghalt. Férjét, I. Rákóczi Györgyöt már 1648-ban nyugovóra tették a gyulafehérvári sírboltba. Fiuk, II. Rákóczi György nagy nevet, rengeteg vagyont és mérhetetlen ambíciót örökölt. Minden áron lengyel király akart lenni, miként egyik előde a fejedelemségben: Bátori István is az volt 1575-től 1586-ig. Ez a fékezhetetlen becsvágya nagy szerencsétlenséget hozott Erdélyországra: véres háborút, százezreknek török-tatár rabságba jutását, a fél ország fölprédálását. A fenesi ütközetben, 1660-ban maga II. Rákóczi György is halálos sebet kapott.

Az elhunyt fejedelemnek Bátori Zsófia volt a felesége, a roppant gazdag és már teljesen degenerálódott Bátori család egyik kései sarja. Titkon pápista volt már elejétől fogva, s férjének eleste után nemcsak hogy nyíltan áttért a katolikus vallásra, de a Rákócziak korábbi kegyes alapítványait is sorra elvonta a reformátusoktól. 1671-ben ő hozta be a jezsuitákat is Sárospatakra.

A pataki kollégium tanárainak, diákjainak és tipográfusainak tehát menekülniük kellett. Rozsnyai Jánosunk éppen Czeglédi István, a kassai vértanú pap "Sion vára" című munkáján dolgozott, amikor rászakadt a tipográfiára a veszedelem. Hamarosan összecsomagolta az officina betűkészletét, a sajtó legfontosabb részeit, Czeglédi könyvének már kinyomtatott íveit és útnak eredt velük. Kolozsvárra ment, ahol befejezte Czeglédi művének nyomtatását és egyéb munkákat is vállalt. 1677-ben Debrecenbe ment a városi nyomda tipográfusának.

***

Debrecen városának kulturális jelentősége a tizenhetedik század folyamán mind magasabbra ívelt. Egyrészt a kálvinizmus tette naggyá, másrészt menedékhelye lett messze vidékek földönfutóvá lett lakosságának is. Mert rettenetes időket éltek akkoriban alföldünk lakói: török, tatár, kuruc, labanc egyformán irgalmatlanul pusztította, rabolta, égette a nagy magyar síkság falvait. A városokat ritkábban érte ilyen szerencsétlenség, mert a nagyszámú férfi-lakosságuk nem ijedt meg apróbb portyázó csapatoktól, nagyobb seregtestek pedig ritkábban szedelőzködtek össze pusztán rablás okáért. De a falvak, azok bizony sorra pusztultak. Szabolcs vármegyében például két esztendő alatt - 1594-95-ben - százhat község hamvadt el. Körülbelül ilyen volt a pusztulás aránya a lejjebb eső vidékeken is; a Debrecen és Szoboszló körüli falvak soha nem is épültek újra. Ahol még volt valami falu, avagy tanyaféle települet, lakói örökös rettegésben voltak éjjel nappal. A jobbmódú emberek, ha csak tehették, a városokba húzódtak a fenyegető veszedelem elől, a szegényebbje pedig, mikor a rablócsordák elhamvasztották a sárból tapasztott nádfödeles hajlékát, nem építette föl azt újra, hanem maga is beállott zsoldos katonának, vagy ha erről nem lehetett szó, "szabad hajdú" néven bandákká verődve és országszerte csavarogva, a saját kezére folytatta a fosztogatást. Hogy német, török, avagy magyar ember volt-e a kifosztott: azzal a hajdú édeskeveset törődött. Vallással, istennel még kevesebbet. Mikor 1602-ben a Marosvásárhely körüli magyarságot fosztogatták a hajdúk, s a kirabolt szegénység rimánkodva kérdezte tőlük, hogy nem félnek-e az istentől, ez volt a felelet: "Istent a Tiszán túl hagytuk!"

Persze kockázatos valami volt a szabad hajdú mestersége is; ha megfogták: ritkán szabadult egyszerű agyonveretéssel. Karóba-húzás, kerékbe-törés, elevenen való megnyúzás: mindennapos büntetés volt abban az időben.

Ezekből az éhenkórász, kegyetlen szegénylegényekből lettek a tizenhetedik század kemény öklű szabadsághősei, a "Bocskai angyalai", akik pár hónap alatt megtisztították majd egész Magyarországot a császári vezérek, Básta és Belgiojoso landsknechtjeitől. Bocskai földet és nemességet ígért a hajdúságnak, s ezt az ígéretét az urak ellenzése dacára is becsülettel beváltotta, nékik adva a korponai országgyűlésen s azután Szoboszlót, Nánást, Kölesért meg több más községet.

Debrecen városa, "Magyarország és Erdély kis világosító lámpása", a hajdúság mostani fővárosa - mint majd látni fogjuk - szintén nehéz megpróbáltatásokat szenvedett át e zavaros időkben, de tanácsának bölcsessége és lakóinak összetartása mindannyiszor megmentette őt a végső pusztulástól. A polgári erénynek századokon által gyönyörű példáit jegyezte föl e nagy városunk története.

Debrecen város nyomdájának vezetése a tudós Csáktornyai János 1596-ban történt halála után Lipsiai Rheda Pál kezébe került, aki több mint húsz esztendeig nyomdászkodott a kálvinista Rómában. A városi nyomda történetírója, Csűrös Ferenc szerint a nevéből arra lehet következtetni, hogy német származású ember volt, de viszont az is lehetséges, hogy a Lipsiai előnév a németországi Lipcsében való huzamosabb tartózkodása révén ragadt reá. Annyi bizonyos, hogy kiválóan művelt, jó magyar ember és szakavatott, derék nyomdász volt. Betűi jobbára még a régiek, de a nyomtatásuk általában tiszta. Valamennyi nyomtatványának a számát ötvenkettőre teszik, közülük harminchat volna a magyarnyelvű. Javarészében vitázó irat; így megtaláljuk köztük Alvinczi Péternek egyik, Pázmány Péter támadását visszautasító hatalmas írását is. Rheda Pálnál nyomtatódott 1607-ben Károli Péter nagyváradi pap "Elementa Grammaticae Graecae" című munkája, az első olyan debreceni könyv, amelyben görög szöveg is található. De "a zsidó igéket csak deák betűkkel nyomtattuk, mivelhogy zsidó betűnk nem volt", mondja Rheda Pál a Margitai Péternek "Isten törvényének magyarázata" című, 1617-ben kiadott műve előszavában. Nevezetesek voltak Rheda Pál énekes könyvei, valamint kalendáriumai is; az utóbbiakat igen népszerűekké tette a maga naiv, de a népnek tetsző jóslásaival meg rigmusaival. Mint jó üzletember, az állandó és biztos jövedelmet adó verses históriák nyomtatását meg vásárokon való terjesztését sem hanyagolta el.

Lipsiai Rheda Pál halála 1619-ben következhetett be. Az ebből az esztendőből való nyomtatványok egyikének impresszumán ugyanis már a "Lipsiai Pál örökösei" jelzés olvasható. Örökös az elhunyt két fia volt, akik közül azonban csak az egyik: Rheda Péter maradt meg könyvnyomtatónak, 1630-ig dolgozgatva a városi tipográfiában. Derék, lelkiismeretes nyomdász-ember volt ez a Rheda Péter. Csakúgy, mint az édesapja. Ama könyvnyomtatók közé tartozott, akik nemcsak az üzleti felét látták a foglalkozásuknak. "Engemet is az Úristen ingyen való kegyelméből e terhes munkára szentelt, hogy az én üdvözült jó atyámnak, Lipsiai Rheda Pálnak nyomdokát követném, s mind az Istennek tisztességét e szent munka által terjeszteném, mind a magyar nemzetet ezáltal ékesíteném": írja egyik kiadványában a maga hivatásáról. Híre eljutott a tudományokat pártoló Bethlen Gábor fejedelemhez is, aki őáltala nyomatta ki udvari papjának, Melotai Nyilas Istvánnak a szentháromságról írott kilencszáz oldalas magyar könyvét 1622-ben. E vaskos és a viszonyokhoz képest díszes, elég jó nyomtatású könyvön kívül még vagy tizennégy magyarnyelvű nyomtatványa volt Rheda Péternek, köztük Pázmány Péter jó tollú ellenlábasának, Pécsváradi Péter váradi lelkésznek egy majdnem kilencszáz oldalt tevő, igen ízléses és szép nyomtatású vitairata is.

1630 elején Rheda Péter meghalt. Tartozásai fejében házát s nyomdai eszközeit a város tanácsa lefoglalta, s a tipográfia továbbvitelével Fodorik Menyhért deákot, a kompaktor-könyvárust és Rheda Péter addigi segítőtársát bízta meg. 1633. április 13-ikán pedig olyan írásos megállapodást kötött véle, amely nemcsak nyomdászathistóriai, hanem jogtörténeti szempontból is nagyon érdekes. Mint Csűrös Ferenc írja: "Nem a mai értelemben vett bérbeadásról van ebben a megállapodásban szó, hanem a régi feudális jogrendszer alapján nyugvó bérbeadási formáról. A debreceni nyomtató mintegy hűbérese a városnak. A nyomda egész fölszerelésével és anyagkészletével Fodorik tulajdonába megy át, aki azt utódaira is ráhagyhatja, ha azonban a szerződés pontjai ellen vét, vagy nem viseli hűségesen gondját a nyomdának, a város bármikor visszaveheti tőle, sőt kárát is megveheti rajta." A szerződés veleje különben a következő:

"1. Ha a becsületes tanács Menyhért deáknak elegendő erejét vagy mesterségét nem találja ez állapotra alkalmasnak lenni: letevén az ő pénzét, annak adhatja a mesterséget, akinek akarja.

2. Hogyha őnéki leánya avagy fia után nem maradnának oly örökösei, kik e méltóságos tisztnek elégségesképpen felelhetnének meg: a becsületes tanács - letevén a pénzt - elvehesse azoktól a mesterséget, s akinek illendőbbnek akarja, annak adhassa. Ha pedig az örökösök ketten találtatnának lenni: amelyik arra méltóbb, a becsületes tanácsnak szabad választása lehessen, s aki illendőbbnek ítéltetik, a másikat elégítse ki belőle.

3. Mind a házat, mind a tipográfiát úgy építse Menyhért deák, hogy a tanácsnak is tessék, mert arra a tanácsnak évenként fölügyelete lesz, s hogyha gondviseletlenség miatt szenvedhetetlen fogyatkozást avagy pusztulást ismerhetne föl: tehát a város azon okon is tőle elvehesse és a kárt rajta megvehesse.

4. A város könyveit, kiváltképpen a templomba való énekes graduálokat újonnan, amikor kívántatik, a város protokollumával egyetemben bekötni és helyreállítni tartozzék, az adószedők és borbírák regesztrumával egyetemben pénz nélkül, papiros adatván néki hozzá.

5. Semminemű újítást a könyvek kibocsátásában, sem valami hiába való paszquillust, de kiváltképpen teológiát a város becsületes prédikátorai és a becsületes tanács híre nélkül ne merészeljen."

Ezzel az utóbbi 5. ponttal szokták bizonyítani, hogy íme: a kálvinisták éppen oly türelmetlenek voltak a más vallásúak iránt, akár a pápisták. Ez azonban egészen magától értődő dolog volt a tizenhetedik században. A vallási ellentétek annyira kiéleződtek ebben az időben, olyan mindeneket domináló volt a konfesszió kérdése, hogy az ember is vagy ehhez a felekezethez tartozott, vagy amahhoz, de valahová okvetetlenül tartoznia kellett; semlegességről sohasem lehetett szó. Különösen állott ez a könyvnyomtatókra, akiket az ige hirdetésére való hivatottságuknál fogva majdhogy nem egyházi személyeknek tekintettek. Természetes tehát, hogy a "kálvinista Róma" saját tipográfiájában nem lehetett szó más felekezetek nyomtatásos propagandájáról, éppen úgy, mint ahogy a nagyszombati és kassai jezsuita nyomdákból sem kerülhetett ki egyéb teológiai irat, mint csakis szigorúan "ortodox", vagyis katolikus irányzatú.

Fodorik Menyhért munkáin már meglátszik, hogy nem volt egészen a lelke mélyéig nyomdász. Könyvkötői szakismerete talán bőséges volt, mint könyvárus sem volt talán utolsó, az általános tudományos készültsége is igen jelentős lehetett - hiszen deáknak mondták -, de tipográfiai ízlés és a munka szabatossága dolgában az idősebbik meg ifjabbik Rheda mögött jócskán elmarad. Nyomtatványainak számát huszonöt magyar és öt latin nyelvűre becsüli Csűrös Ferenc. Legtöbbjük természetesen vallásos irat. Egyikük-másikuk meglehetősen nagy terjedelmű, így például Meggyesi Pálnak "Praxis pietatis"-a majdnem ezer oldalra terjedt. Már a címénél fogva is érdekes kisebb mű volt Illyésházy Gáspár fölvidéki többszörös főispánnak "Kézben viselő könyv"-e, amelyet a buzgó kálvinista főúr a fiainak fordított le idegenből. A köznép számára pedig kalendáriumokat és álmos könyvet nyomtatott Fodorik. Az utóbbinak címe: "Álomkönyvecske; miképpen az éjjeli látásokat, jelenéseket és álmokat érteni és magyarázni kell." Roppant kapós volt ez a könyv is a maga idejében.

Fodorik Menyhért Csűrös szerint 1662 első felében halhatott meg. 1652-től kezdve, tehát teljes tíz esztendőn át azonban nem találjuk nyomát a könyvnyomtatói tevékenységének. Ágoston József ebből azt következteti, hogy halálának 1652 körül kellett bekövetkeznie. Csűrös Ferenc ezzel szemben hivatkozik a debreceni városi tanács 1663. március 12-ikén kelt végzésére, amely száznegyvenöt forintot utal ki az elhalt tipográfus maradékainak, s egyszersmind intézkedik a nyomdai fölszerelés lefoglalása dolgában. Az ilyesmivel pedig aligha vártak volna tíz esztendeig. Valószínű tehát, hogy Fodorik halálát hosszú és nehéz betegség előzte meg, amely képtelenné tette a munkára, viszont a tanács sem telepíthette ki őt a nyomda birtokából. Csak mikor már végleg lehunyta a szemét: akkor intézkedhetett csak a tanács; egyrészt a tipográfiát illetően megváltási összeget juttatva az elhunyt örököseinek, másrészt beállítva új tipográfusképpen a nyilván székely származású Karancsi György uramat, aki azonban aligha lehetett vérbeli könyvnyomtató, mert egyáltalában semmi érzéke sem volt a tipográfiai csín meg szabatossághoz és elképesztően maszatosan dolgozott.

Igaz ugyan, hogy az immár száz-esztendős, annyiszor présbe került betűtípusoktól nem sokat lehetett várni. Éppen úgy azoktól sem, amelyeket Karancsi valamelyik már megszűnt nyomda készletéből ócskán összevásárolt. De lelkiismeretes, szakavatott könyvnyomtató bizonyára különb munkát végzett volna ezekkel is, mint Karancsi, akinek tizennégy-esztendős működése technikai tekintetben a legszomorúbb időszakát jelenti a debreceni városi nyomdának. Betűinek maszatossága szinte közmondásossá lett; az ócska, agyonnyomott betűtípust egészen a tizenkilencedik századig "Karancsi-betű"-nek nevezte a debreceni nyomdász, meg a legtöbb író- és tanárember is.

A város tanácsát bántotta a dolog és 1671-ben meg későbben is szóba került, hogy valamiképpen segíteni kellene a tipográfia nyomorúságán, de viszontagságosak lévén az idők: kellett a pénz másra. Mert bizony Várad 1660-ban történt eleste óta Debrecen környéke hadi terület maradt jó ideig; a török egyre-másra zsarolta a polgárságot, egy ízben százezer tallért fizettetett véle, s ha nem akaródzott a sűrűn ismétlődő követeléseket teljesítenie, értette módját a rákényszerítésnek is. A bírói méltóság stb. pedig nem nagyon imponált néki. Vígkedvű Mihály főbírót például Szinán pasa 1661-ben karóba húzatta. Amely esztendőben a török békén maradt: vagy a tatár jelentkezett, vagy a labanc kerülgette a környéket, vagy pedig valami súlyos elemi csapás nehezedett a városra.

Debreceni tevékenységének tizennégy esztendeje alatt Karancsi György legalább tizennyolc magyar és tizenkét latin művet nyomtatott, köztük igen terjedelmeseket is, aminő például az "Exegesis" két kötete. Az ő tipográfiájából került ki a hírneves Komáromi Csipkés Györgynek "Pestis pestise" című műve 1664-ben, amelyben ennek az akkoriban szerte pusztító nyavalyának a leküzdéséről van szó, s amely könyvét Karancsi régi jó ismerősének, Naláczi István uramnak, Apafi Mihály erdélyi fejedelem "dicséretes hopmesterének" ajánlotta nagy szeretettel. Csipkéstől való Karancsi-nyomtatvány még egy kis angol grammatikaféle, egy prédikációs gyűjtemény, az angliai puritánizmusnak egy érdekes összefoglalása, meg több más mű is. A tudós Martonfalvi Györgynek is több munkája pattant ki Karancsinak sajtója alól, valamint Köleséri Sámuelnek, az érdemes debreceni lelki pásztornak szintén ("Arany alma", "Üdvösség sarka"). 1675-ben kinyomtatta Karancsi a bujdosó kurucok tábori papjának, Szőnyi Nagy Istvánnak egy Gusztáv Adolf svéd királyról szóló könyvecskéjét, de félve a labancok bosszújától, impresszumában nyomtatóhelyül nem Debrecen városát nevezte meg, hanem helyette a "Christianopoly" városnevet tette a könyvre. Így nevezték ugyanis a debreceniek maguk között a városukat.

Karancsi György uram 1676-ban tehette le végleg a sorjázóját, mert a rákövetkező esztendőben már a korábban Sárospatakon dolgozott Rozsnyai János a debreceni nyomda tipográfusa. Mint Csűrös Ferenc mondja: a pataki kollégiumot és nyomdát 1671. szeptember havában szétzavarta és elkergette a labancság. Rozsnyai éppen Czeglédi Istvánnak - a tudós kassai papnak, akit a kassai német parancsnok halálos betegen hurcoltatott a pozsonyi vértörvényszék elé, és aki útközben halt meg a nagyszombati mezőn - "Sion vára" című hittudományi munkáját nyomtatta, mikor hirtelenében menekülnie kellett Sárospatakról. Bár Debrecenbe is mehetett volna, hisz e város tanácsa már 1672-ben meghívta őt Karancsi helyébe, de a kollegiális érzülete még földönfutói állapotában sem engedte, hogy más nyomdász helyét foglalja el. Erdélybe ment tehát és Czeglédi könyvének nyomtatását ott fejezte be Kolozsvárt, 1675-ben. Csak amikor Karancsi haláláról értesült, hajlott a debreceni városi tanácsnak a fölszólítására és úgy látszik, már ekkor kikötötte a tipográfia anyagának alapos fölújítását.

Amíg ez meg nem történt: a Karancsi-típusokkal kellett dolgoznia és bármennyire kitűnő szakember is volt különben: első munkái bizony csak maszatosak voltak. Köleséri Sámuel uram a "Szentírás rámájára vonatott fél keresztyén" című prédikációs könyvében szóvá is teszi ezt, üzenvén az olvasónak: "Ha a tipográfiának régisége s kopottsága miatt néhol-néhol homályosság esett a nyomtatásban, azért a dolgot meg ne utáld; hanem míg Isten világosabb típusokat ád, vedd jó néven addig e csekély munkát, s élj vele üdvösségesen."

1679 körül új betűket kapott a városi nyomda. Hollandiából. Ezek mellé új iniciálékat, díszítődarabokat meg nyomdajegyet is. Egyéb szükséges dolgokra szintén több tekintettel voltak ettől fogva, feketébb festéket kotyvasztottak, Munkácsi István főbírónak segítségével jobb papirost szereztek stb., úgy hogy egyszeriben korszerűvé, széppé, kifogástalanná lett Rozsnyai uram minden következő nyomtatványa. Volt is munkája a derék nyomdásznak bőven; 1682. decemberében történt haláláig, vagy is össze-vissza hat esztendő alatt huszonegy magyar s nyolc latin munka került ki a sajtójából, nem is számítva az apróbb alkalmi nyomtatványokat, versikéket, gyászjelentéseket stb., amelyekből különösen sokat csinált Rozsnyai. Mint Csűrös Ferenc mondja: a nyomda legsűrűbb dolgoztatói ez idő tájt a debreceni tudós papok és kollégiumbeli tanárok voltak, mecénása pedig a debreceni tanácsbeliek és jómódú polgárok, ami főképpen abból magyarázható, hogy sohasem volt a város annyira bővében tudós, eszes vezető férfiaknak és áldozatra kész polgároknak, mint ép ebben a legnehezebb, válságos időszakában. Szerencséjére, mert különben megtörténhetett volna az, hogy Debrecen lakossága a sok rémséges csapás között szertefut, és üresen hagyja a város falait és házait. Nem egyszer volt rá eset, hogy csupán a vezető férfiak bölcs és önfeláldozó eljárása és erélye mentette meg Debrecent ettől a sorstól.

A nyomda ez időben a városi tanács különös gondosságának a tárgya volt. Az öreg jó tipográfus, Rozsnyai még javában nyomtatgatott, mikor már azzal a gondolattal foglalkoztak városi urak, hogy mi lesz a nyomdával, ha Rozsnyai meghal? Ki fogja majd méltóan kinyomtatni a tervbe vett Komáromi Csipkés féle bibliát? A csupán szedéshez meg nyomtatáshoz értő tipográfusok mellett nem fizetődnék-e ki egy olyan nyomdászművész alkalmazása, aki mindezeken fölül a betűmetszést és öntést is érti?

Ezeknek a meggondolásoknak az lett az eredménye, hogy a város tanácsa 1681. augusztus havában hollandiai tanulmányútra küldte egyik ifjú kompaktor-tipográfusát, Töltési István uramat, hogy a betűművészet klasszikus földjén elsajátítva a betűk metszésének és öntéssel való sokszorosításának művészetét is, e készségét majdan a városi tipográfiánál hasznosítsa.

Kiérkezve Amsterdam városába, Töltési István nagyszerűen megválasztotta tanítómesterét Tótfalusi Kis Miklós személyében, aki akkoriban önállósította már magát, s betűt metszve és öntve a hollandiai meg egyéb tipográfusoknak, diadalmasan versengett korának legjava betűművészeivel. Hogy a fennkölt lelkű Tótfalusi szeretettel fogadta honfitársát, s mi több, ingyenesen vállalta annak oktatását, szinte magától értődik.

A tanulás megkezdődött és Töltési uram nagy buzgalommal vetette magát új művészetére. Az ambíciója megvolt hozzá, s meg is maradt volna talán a holta napjáig, de néhány hónapi patrica-metszegetés után nagy akadály kezdett tornyosulni elébe: a mikroszkopikus finomságú munkát nem bírta a szeme. Egyszer aztán ki is fakadt jó debreceniesen: "Vagy stempel, vagy nem stempel, de én bizony miatta el nem vesztem szemeimet; egy stempelt nézek, melyet csinálok, s kettőt lát a szemem!"

1682 vége felé Rozsnyai János meghalt és ekkoriban - mint a városi nyomda vezetésében utóda - itthon volt már Töltési István is. Komoly igyekezettel töltötte be helyét és kint szerzett ismereteit sem rejtette véka alá.

Erre vonatkozóan Ballagi Aladár közli Töltésinek egy Láng Jánoshoz 1685-ben intézett levelét, amelyben egyebek közt, ez is olvasható: "Sok fáradságom volt a kegyelmed munkájával; betűm nem volt elegendő; úgy kellett metszenem újonnan és öntenem, amiért egyszersmind szkulptor és fúzor is vagyok. Úgy ítélem: talán ez a betű fog tetszeni, mert alkalmatosabbal most nem nyomtathattam. Ami a salláriumot nézi érette: a munkáért és papirosért tizenkét forintot küldjön kegyelmed; és ha kívántatik bekötni közüle valamelyet: azt is adja híremmé kegyelmed, mert hogy szolgálhatok abban is kegyelmednek. Kegyelmes urunknak pedig egyet aranyosan beköthetek. Kegyelmedet követem, ha mi fáradságom nem lett volna a betűkkel: előbb elkészíthettem volna. Amint lehetett, imitáltam a németet; de kiváltképpen kellett a fordításra vigyáznom, mivel a magyar az efféle metszésekhez semmit nem tud." Ugyanebben az értelemben írt Lisznyai Pál debreceni iskolamester is Láng Jánoshoz. Leveléből azt is kivehetjük, hogy még mindig kétszáz példányban szokták nyomtatni a magyar könyveket; továbbá azt is látjuk belőle, hogy Debrecenben fölös számmal voltak önálló könyvkötő-mesteremberek. "Ha kegyelmed köttetni akar könyvben - írja ugyanis a most említett levelében Lisznyai Pál tanító - azt is izenje meg; itt elég kompaktorok vannak, meglészen az is."

Annyi bizonyos, hogy Hoffhalterék óta Töltési István az első olyan debreceni könyvnyomtató, ki hogyha elfogyott valamelyik betűtípusa: meg tudta metszeni annak patricáját, s ezt a betűs acélrudacskát beléverve kisded vörösrézlapocskába, az így készült matricáról annyi betűt tudott önteni, amennyire éppen szüksége volt. Kár, hogy csak három esztendeig állott a városi nyomda élén. 1686-ban Komáromba ment, s ott alapított tipográfiát. Hogy mi volt az oka távozásának, nem tudjuk. Talán állást foglalt az akkortájt a kálvinista egyház kebelében izzott pártfölfogás mellett, s így ellenkezésbe jutott a város tanácsával. Ballagi Aladár érint is ilyesvalamit nyomdászattörténeti vázlatában: "Töltési István könyvnyomtatót a debreceni főbíró tömlöcbe záratta azért, mert Pósaházi János sárospataki református tanár Coccejus és Cartesius ellen írt munkáit ki merészelte adni." Ha így áll a dolog, akkor minden cenzoroskodása mellett is a főbíró képviselte a haladottabb, demokratikusabb álláspontot.

Háromesztendős debreceni működése idején - az apraját nem számítva - tíz magyar és kilenc latin nyomtatványt készített Töltési István. Jobbára vallásos kiadványok; egy kalendárium is van közöttük.

Töltési nyomdászkodása után Kassai Pál tízesztendős munkásságának az időszaka következett. Hogy ki volt, mi volt, honnan került Debrecenbe, Csűrös Ferenc sem tudja. Nyomtatványainak száma: tizenhét magyar és hét latin mű. Köztük legértékesebb Lisznyai Kovács Pál kollégiumi professzor munkája, "A magyarok krónikája" háromszázharmincnyolc oldalon. Érdekes Balassi Bálint és Rimai János szép verseinek, az "Istenes énekek"-nek miniatűr-formátumos kiadása, amellyel Kassai az Elzevirek apró könyvecskéit igyekezett utánozni.

Kassai Pál 1696 körül történt halála után rövid ideig özvegye nevét találjuk a debreceni impresszumokon. Majd Vincze György lett a nyomda mestere, az ő működése azonban már jobbára a tizennyolcadik századra esik és ezért csak a következő kötetünkben beszélünk majd róla.

***

Nagyvárad városában járt már a tizenhatodik században is könyvnyomtató, az öreg Hoffhalter Rafael 1565 körül, meg a fia Rudolf is 1584-ben. Ettől fogva 1640-ig nem volt a városnak tipográfusa. Pápai Páriz Ferenc a Hoffhalterék ottjárását sem veszi tudomásul, amikor a nagy "jó"-ról, a könyvnyomtatásról imígyen énekel:

...Várad városába hata e jó aztán,
Ki eddig jótól üres vala s pusztán;
De bezzeg e hibát kárpótolá aztán
A híres Szenczi Ábrahám, oda szállván.

Ez Hollandiából szép betűket hoza,
Teljes könyvnyomtató-műhelyt felállata,
Melyből sok szép haszon nemzetünkre szálla
Mindaddig, míg Várad török kézre juta.

Azon műhely onnan Erdélybe béjöve,
Szenczi helyezteté bátorságos helyre.
De nem sok időre világból kiméne,
Mester nélkül, árván maradt műhelye.

Szebenből magához fogadja Kolozsvár,
Kit száz esztendővel már azelőtt Gáspár
Nyomtató-műhellyel ékesíte, de már
Kopott-fogyott mátrix, betű új mestert vár.

Szenczi Kertész Ábrahám egyike volt a tizenhetedik század legjava nyomdászainak. Az előnevéből következtetve, Pozsony vármegyében látta meg a napvilágot, de hogy merre töltötte az ifjúságát, hol szerezte kitűnő szakismereteit, nem tudjuk. Valószínű, hogy egy ideig a külföldet is járta.

1640-ben tűnik föl Váradon, a maga lelkes magyar protestáns emberek adakozásából létesített sajtójával. Legbuzgóbb pártfogója az öreg iktári Bethlen István volt, akiről Szalárdi János "Siralmas krónikájában" ezt olvassuk: "A váradi nevezetes iskolához és eklézsiához Luneburgumból nagy költséggel igen szép tipográfiát hozatott volt; az öreg formában már kezünknél levő szép magyar biblia nyomtatására is ezer tallér summát hagyott volt."

Szenczi Kertész Ábrahám legelső váradi munkája egy latin nyelvű kicsiny katekizmusféle volt 1640-ben; ezt követték: a komjáti kánonok latin-magyar kiadása (1642); majd Nyéki Vörös Mátyás "Dialogus"-a; Meggyesi Pál díszes címoldalú "Praxis pietatis"-a; Laskai János "Jézus királysága"; Geleji Katona István református püspöknek nevezetes hitvédő munkája, a három részből álló, terjedelmes "Váltság titka"; Pankotai Ferenc "Szent Hilarius"-a; Sélyei Balog István "Temető-kert"-je; egy "Jezsuita páterek titkai" című könyvecske 1657-ben; énekes könyvek és szépszámú kisebb-nagyobb latin könyv és füzet, részben Comeniusnak, Komáromi Csipkés Györgynek és a nagy magyar filozófus Apáczai Csere Jánosnak az iratai.

1660-ban Károli Gáspár bibliájának újabb kiadásán, az úgynevezett váradi biblián dolgozott Kertész. Ez volt a fő-fő műve, ezen munkálkodott a legnagyobb szeretettel s buzgalommal. S e munkája közepette érte őt s nyomdáját a legtöbb viszontagság.

II. Rákóczi György többszörös szószegése megtorlásául már korábban elhatározta a török, hogy Váradot minden körülmények között el fogja foglalni. Ali pasa 1660. július 14-ikén érkezett a város falai alá, s csakhamar lövetni is kezdte azokat. A polgárság derekasan védekezett két hétig, de végtére is a túlerőnek át kellett adnia "Magyarország kulcsát". A kapitulációs megegyezés elég kedvező volt: a polgárság elvihette minden ingó jószágát, el lehetett vinni a levéltárat, a nyomdát és a biblia kinyomtatott íveit is. Sőt ott is maradhatott volna Kertész, de - bár Ali pasa igen humánusnak mutatkozott - a török uralom alatt való munkálkodás mégsem kecsegtethette könyvnyomtatónkat valami sok jóval.

Erdélyország felé vette tehát az útját. Először Kolozsvárott állapodott meg, ott fejezve be a biblia nyomtatását 1661-ben. Majd Nagyszebenbe költözött, s ott is halt meg 1667-ben, mint Ballagi Aladár is mondja: élte végéig nagy buzgósággal fáradozva nyomdászatunk emelésén.

***

Erdélyországnak a tizenhetedik század hajnalán csak három nyomdavárosa volt. Ez is csupán úgy értelmezendő, hogy az említett városokban megvolt a régi nevezetes tipográfiák fölszerelése, és nyomtattak is véle néhanapján. Különösebb tevékenységet azonban időszakunk kezdetén egyik város nyomdájában sem fejtettek ki; némelyik ősi nyomda közben-közben évek hosszú során át szünetelt. Nem is jártak ekkoriban olyan idők a Királyhágón túl, hogy a tudomány meg a tőle elválaszthatatlan tipográfia virágozhatott volna. A magyar főnemesség egymást ölte a kincsért és hatalomért, és a közben fölülkerekedett idegen zsarnokok is - Mihály vajda, Básta - a pusztítást meg a rablást tekintették a maguk fő életcéljának. A nagyszerű reményeket keltett komoly s bölcs szabadsághőst, Bocskai Istvánt már kétesztendős uralkodása után megmérgezték. Bátori Gábor vérszomjas őrült volt, mint degenerálódott családjának tagjai közül többen. Csak az ő fölkoncoltatása, vagyis 1613 után került Bethlen Gábor személyében olyan ember Erdélyország fejedelmi székébe, aki komolyan érdeklődött a tudományok iránt, és aki éppen ezért patrónusa volt a tipográfiának is. E kitűnő fejedelem tizennyolc esztendős uralkodása - valamint utódáé, I. Rákóczi Györgyé is - hosszú időkre szóló virágzásnak vethette volna meg az alapját, ha a későbbi fejedelmek is több önmérséklettel s kevesebb zsarnoki hajlandósággal szőtték volna a politikájukat.

Mint a tizenhatodik század tipográfiájáról szóló múlt kötetünkben elmondtuk: Brassó városnak Honter János alapította szép nyomdaműhelye 1588 körül árván maradt, mert nyomdásza, Greus György Szebenbe ment át könyvnyomtatónak. A reformációs igéket hirdetett betűtípusokat vastagon lepte be a por, a tisztes múltú tömör Honter-sajtón pókok feszítették ki a hálójukat, nem volt a nyomdának hozzáértő mestere. Csak 1630 körül akadt ember, aki annyira-mennyire rendbe hozva Erdélyország legrégibb tipográfiáját: nyomtatgatni kezdett véle. Ez a nyomdász Wolfgang Márton volt, aki régóta porladozó tudós elődének, Wagner Bálintnak egy görög nyelvtanát nyomtatta újra. Hogy egyebet is nyomtatott volna: valószínű, bár nem egészen biztos.

Annál tevékenyebb tipográfus volt Hermann Mihály, aki 1638-ban kezdte meg brassói működését, s megjavítva a régi sajtót, fölújítva a betűtípusok tömegét, közel harminc esztendőn át nagy seregét készítette a jobbára latin és német nyelvű munkáknak. Élte vége felé ő maga már aligha végzett fizikai munkát; ehhez ott volt az ügyes faktora, Miller Miklós, ki korának műveltebb német nyomdászai közé tartozott; a verseléshez is jól értett, s ha nem volt egyéb tennivalója, nekiállott a maga apróbb írásai, alkalmi versei stb. kinyomtatásának.

A nyomda 1666 után Pfannenschmied Péter birtokába jutott, a tulajdonképpeni nyomdász azonban Müller Miklós maradt továbbra is. 1678-ban már az özveggyé lett Pfannenschmied Márta kezén van a tipográfia, de Müller (latinosan: Molitor) Miklós neve sem hiányzik az impresszumokról. Müller különben úgy látszik ragaszkodott egykori tanítómesterének, Hermann Mihálynak az emlékéhez, mert ahol csak tehette: Hermann-féle nyomdát vagy Hermann-féle betűtípusokat mond az impresszumain.

1693-tól kezdve Müller Miklós tipográfus neve mellett Seuler Lukácsét is ott találjuk a brassói latin meg német nyomdajelzéseken, oly értelemben, hogy "Seuler Lukács betűivel nyomtatta Müller Miklós", amiből arra következtethetünk, hogy Seuler megvette Pfannenschmied özvegyétől a nyomdát, és Müllert továbbra is megtartotta faktorának. Müller és Seuler eme együttesen való szereplése az impresszumokon végigkövethető a nyomdának századvégi összes nyomtatványain; csak 1703-ban váltotta föl a mindenesetre hosszú életű Müller Miklós nevét a szintén faktorként foglalkoztatott Heltzdörfer Mihályé, ki korábban a kolozsvári unitárius nyomdában dolgozott.

***

Nagyszeben városában a tizenhetedik század elején Ágoston József szerint Grüngras Simon volt a könyvnyomtató, de ebbeli működésének alig van nyoma. 1616-tól fogva egy kis elevenséget látunk a szebeni tipográfia körül; ekkor már Thilo Jakab a nyomdász, aki jobbára latin könyvecskéket nyomtatott Fiebick Benjamin könyvkiadó számára. 1629-ben Lintzer Márkus lesz a szebeni tipográfus, s igen szép tevékenységet fejt ki, latin vallásos iratokat és német kalendáriumokat nyomtatva 1657-ig. Impresszumain többnyire a latin nevét (Pistorius) látjuk. Utána Hildebrand Kristóf dolgozott a szebeni sajtón, akit 1665 körül Prössl Balázs követett. 1666-tól fogva azonban már Jüngling István nevét találjuk e nyomda termékein. Híres nyomtatványa volt a Miles Mátyásnak a német krónikája: "Siebenbürgischer Würg-Engel" 1670-ből, amely Erdélyország históriájának egy részét mondja el nagy panaszosan. Jünglinget 1691 felé Hermelius János váltotta föl a munkában, aki azonban már két esztendő múlva átadta helyét Barth Jánosnak. Ez aztán megmaradt szebeni könyvnyomtatónak egészen a század végéig. Közben, 1695-ben azonban Polumski Gáspár neve is szerepel egy-két impresszumon. Valószínűen felelős faktora volt a nagy elfoglaltságú Barth János tipográfiájának.

A szebeni könyvnyomtatásnak fénykora azonban az a három-négy esztendő (1663-1667) volt, amikor Szenczi Kertész Ábrahám dolgozott a városban a maga Váradot és Kolozsvárt megjárt, jól fölszerelt műhelyével, egész tömegét nyomtatva az ízléses és meglehetősen hibátlan magyar és latin könyveknek. Holta után - örököse nem lévén - a nyomda a fejedelmi kincstárra szállt, mely azt Udvarhelyi Mihály tipográfussal kezeltette. Ez az Udvarhelyi kezdte meg Nadányi János "Kerti dolgoknak leírása" című szép munkájának nyomtatását 1668-ban, de még ebben az esztendőben leköszönt a maga ügyvezetői tisztségéről. A nyomdát erre rövidesen szekérre rakták és visszavitték Kolozsvárra.

***

Kolozsvár városában két nyomdai fölszerelésnek is kellett lennie a tizenhetedik század legelején. Egyik volt a nagy múltú Heltai-nyomda, amelynek tulajdonosa ekkoriban az ifjabbik Heltai Gáspár, Kolozsvár városának a jegyzője volt. De meg kellett valahol lennie a jezsuita nyomda még igen keveset használt fölszerelésének is.

A kolozsvári két nyomda közül 1600-1610 táján csupán a Heltai-féle működött néha-napján. 1610-ben Rotterdami Erasmusnak egy kis latin füzetkéje látott itt napvilágot, majd két apró irat 1617-ben. Az ifjabb Heltai Gáspár halála után a nyomda a család leányágára, s ennek révén Raw Mátyás kolozsvári tanácsosra szállt. Ez idő tájt a nyomda faktora Makai Nyirő János volt, kinek nevezetesebb munkái néhány latin könyvön kívül: "Csehország státusainak apológiája" (1618) és Enyedi György: "Ó- és Újtestamentumbeli helyek magyarázata" (1619); Melotai Nyílas Soma: "Agenda" (1620). 1624 körül a gyulafehérvári fejedelmi nyomdának a korábbi művezetőjét, Válaszúti Andrást találjuk a Heltai-nyomda faktori állásában; őt azonban már a következő évben Szilvási András váltotta föl, ki 1630-ig intézte a nyomdának az ügyeit.

Ebben az esztendőben Heltaiék egyik tanítványa, Abrugyi György lett a tipográfia vezetője, s ettől fogva a nyomda termékei általában az ő nevével jelentek meg. 1659 után azonban már nem találjuk nevét az impresszumokon. A még ebben az évben nyomtatott latin-magyar-német nyelvű művén ("Igen szép könyvecske, mely Catónak neveztetik, a közönséges jó életnek oktatásáról") az ő neve mellett ott látjuk Ravius (Raw) Jánosét is, mint nyomdatulajdonosét. Az épp most említett művel aztán a Heltai-nyomdának körülbelül le is záródik a működése.

Vagy nyolc-kilenc esztendeje szünetelhetett már a különben is nagyon megviselt Heltai-féle tipográfia, amikor Apafi Mihály fejedelem összeszedette a maradványait és a Nagyszebenből elhozatott Kertész-féle nyomdával egyesítve, odaadta a kolozsvári református kollégiumnak. Veresegyházi Szentyel Mihály uram faktoroskodása mellett csakhamar virágzásnak indult az új tipográfia is; szépszámú magyar meg latin nyomtatvány hagyta el ekkoriban a sajtóit. Közülük nagyon nevezetes a Nadányi-féle kertészeti könyv, amelyet - s ez jellemző a magyar irodalom akkori állapotára - mindössze csak hetvenöt példányban nyomtattak: huszonöt példányt finomabb szepesi és ötvenet közönséges görgényi papirosra. Szentyel Mihály nyomtatványai közül különösen érdekesek azok is, amelyek helynév nélkül jelentek meg, avagy hamis helynévvel (Velence, Antwerpen) keltezték. E művecskék szerzője minden valószínűség szerint Bethlen Miklós volt. A dolog históriája az, hogy Bársony György váradi püspök 1671-ben Kassán kinyomatta "Veritas toti mundo declarata" című munkáját, amelyben azt mondja, hogy a cs. kir. felség nem köteles tűrni Magyarországon a lutheránus és kálvinista hitfelekezeteket, s az erre vonatkozó királyi eskün is egész bátran túlteheti magát. Bár a Habsburgok a kormányzási gyakorlatukban amúgy sem szokták megtartani az ország alkotmányára meg a vallási türelmességre tett esküjüket, a váradi katolikus püspök hazaárulással határos nyilatkozata roppant elkeseredést okozott a reformátusok körében. A püspök könyvecskéje ellenében ekkor írta egy névtelen (mint említettük: minden valószínűség szerint Bethlen Miklós) a "Falsitas toti mundo detecta" című cáfolatot, mely ál nyomtatási hellyel ("Antwerpiae, apud Constantinum Veracium") 1672-ben jelent meg, és valósággal Kolozsvárott nyomtatta Szentyel Mihály. Bethlen Miklós egy másik írásán Velencét jelöli meg nyomtatóhelyül az impresszum, holott a betűk meg ornamensek megvizsgálásából kétségtelenül megállapítható, hogy kolozsvári nyomtatvány.

1675-ben Szentyel Mihály uram Natus Fabianus egykori prágai papnak a protestánsok üldöztetését panaszló könyvét nyomtatta ki, de a bécsi kamarillától való félelmében, amelynek kezei már átnyúltak a Királyhágón is, "Christianopolis"-t tett az impresszumba "Kolozsvár", illetőleg "Claudiopolis" helyett.

1684-től 1690-ig Németi Mihály tipográfus nevét találjuk a kolozsvári református kollégium nyomdájának kiadványain, a kisebb-nagyobb magyar és latin nyomatokon meg az 1688-ra szóló német kalendáriumon is. Utóda Veresegyházi István volt, ki egy Comenius-füzetke nyomtatásával kezdte meg faktoroskodását.

A Heltai-féle meg az ebből leszármazott kollégiumi nyomdán kívül voltak azonban egyéb nyomtató műhelyek is Kolozsvár városában. Így átmenetileg itten dolgozott Szenczi Kertész Ábrahám 1660-tól 1663-ig, itt fejezve be a váradi bibliának a nyomtatását. Hasonlóan védelmet és vendégszerető hajlékot talált Kolozsvárt a Sárospatakról elűzött Rozsnyai János, aki pedig Czeglédi István kassai mártír pap "Sion vára" című könyvének nyomtatását fejezte be itteni tartózkodásakor.

A tizenhetedik század utolsó évtizedében három új tipográfia keletkezett Kolozsvár városában. Az egyik a kolozsvári református egyházé, amelyet néhány száz forinton vásároltak valahol, s amelynek fölügyeletét Sárpataki Mihály lelkészre bízták; másik az unitárius egyházé, amelynek 1697 körül Liszkai Mihály uram, majd Lengyel András, s már 1699-től kezdve ennek az özvegye állott az élén; harmadik a világhírű Tótfalusi Kis Miklósé, akinek nagyszerű egyéniségéről és tragikummal terhes pályafutásáról hátrább szólunk.

***

Gyulafehérvár városának az unitárius nyomda Bátori István által való megszüntetése után több mint negyven esztendeig, 1619-ig nem volt tipográfiája. Ekkor Bethlen Gábor fejedelem alapított tekintélyes nyomdát, amely igen szép munkásságot fejtett ki. Itt készültek a gyulafehérvári kollégium híres tanárai: Alstedius, Bisterfeld és Piscator írta tankönyvek is. A nyomda első művezetője Válaszúti András volt, aki 1624 után Kolozsvárra ment a Heltai-nyomda faktorának; utóda négyesztendei időtartamra Meszléni Márton lett. A Bethlen Gábor első felesége Károlyi Zsuzsánna emlékére 1624-ben kiadott halottas beszédek gyűjteményének impresszumában egyszerre mind a két művezető nevét megtaláljuk, a távozó Válaszútiét is és az újdonsült Meszléniét. Bethlen Gábor halála évétől, 1629-től kezdve német ember, a liegnitzi (lignicei) Effmurdt Jakab dolgozott e nyomdában. Az 1632 táján történt távozásától fogva 1647-ig megjelent könyveken nincs kitéve a tipográfus neve. Pedig magyar ember volt, mégpedig - I. Rákóczi György fejedelem egy leveléből következtetve, amelyben az "Öreg Graduál" nyomtatásának lassú voltáról panaszkodik - igen szerencsétlen kezű és még szerencsétlenebb sorsú magyar ember. A levél egy passzusa ugyanis így szól: "Itt magunk előtt vagyon egy magyar könyvnyomtatónk; veretjük, tömlöcöztetjük, ugyan semmi..."

Az "Öreg Graduál" vagyis hangjegyekkel ellátott énekes könyv egyike az erdélyországi tipográfia legérdekesebb termékeinek. Hosszas vajúdás előzte meg a megszületését. Szilágyi Sándor történetírónk így ír erről:

"A protestánsok énekes könyvei az összes hívek szolgálatára szolgálván, egyszerű alakban láttak világot. A közhasználatban levő énekes könyvnek sok fogyatkozása volt. Bethlen udvari papjának, Geleji Katona Istvánnak ösztönzésére a püspök, Keserűi Dayka István, hozzáfogott annak kijavításához és kiegészítéséhez. A himnuszokat kiigazította, rímekbe szedte és énekhez alkalmazta, a hiányokat különböző példányokból pótolta. Bethlennek megtetszett ez a munka, leíratta és fényesen beköttette. Természetesen csak egy példányban volt meg: a fejedelmi templomban. De Bethlen Gábor utóda, I. Rákóczi György azt akarta, hogy az összes egyházakban egyforma legyen a kultusz, ami pedig csak így lett volna elérhető, ha az énekes könyvet minden egyház megkapja. Ezért Rákóczi "elméjét ottan annak kinyomatására bírta". Megbízta a püspököt, hogy készítse a Graduált sajtó alá, de a püspök mindjárt a munka elején meghalt, s így annak befejezése Gelejire, mint a püspök munkatársára maradt. Geleji a kéziratot új javítás alá vette, hagyott ki belőle, toldott hozzá, s azt mintegy negyedrésznyivel öregbíté. A fejedelem pedig saját költségén kinyomatta. Minthogy a katolikusok Graduáljának nagy ívrétű alakját választá, a betűket és hangjegyeket külön kellett hozzá öntetni. Nem a hívek, hanem az egyház használatára volt szánva. Kétszáz példányban volt nyomtatva, ajándékul kétszáz egyháznak. A példányokba a fejedelem beírta a maga nevét és jeligéjét, s aztán széjjelküldte azokat."

1647 után megint ott látjuk a nyomdász nevét a fejedelmi nyomda impresszumain; ez idő tájt Brassai Major Márton uram a tipográfus, akinek valószínűen sikerült a korábban jól megtépázott nyomdászi tekintélyt ismét helyreállítania. Ő volt az 1658-ban a tatárok által elpusztított gyönyörű fejedelmi nyomtató műhelynek a legutolsó faktora.

I. Rákóczi György 1640 táján román nyomdát alapított Gyulafehérváron. E nyomdának célja volt: a protestáns hitigazságok megismertetése a "szupersticiókkal eltelt oláhsággal". Első terméke a szent evangélium ívrét-alakú kiadása volt 1641-ben; ezt követte egy az evangélium magyarázatát adó kötet. 1648-ban, egészen az "öreg" Rákóczi György költségén jelent meg a román nyelvű Újtestamentum. Mint Ballagi Aladár írja: e munka fordítása már négy esztendővel azelőtt készen volt, mert az öreg Rákóczi már 1644-ben így emlékezik meg róla a nejéhez Lórántffy Zsuzsannához írott egyik levelében: "Amely oláh pap az Újtestamentumot oláh nyelvre fordította, adass ötven forintot neki, posztót egy dolmánynak valót, de ezt is püspök uram kezébe adasd, édesem." Ez a püspök, Simionu Stefán, volt a gyulafehérvári román nyomda fölügyelője; az Újtestamentum ajánló levelét is ő írta I. Rákóczi Györgyhöz, egyebek közt ezt mondva benne: "A fejedelem a fordításra tudós embereket, a nyomtatásra ismét bölcs mestereket kerestetett, s költséget nem kímélve, egész tipográfiát állított föl, hogy akik országában volnának, azokkal az Isten ő felségét egyenlő indulattal tisztelhetné."

Román történetírók a magyarosítás szándékát látják abban, hogy I. Rákóczi György a tipográfia segedelmével igyekezett a románságot a kálvinizmusnak megnyerni. Ez a fölfogás téves. A nemzeti érzés ilyen tudatos programjától a tizenhetedik század magyar fejedelmei - és még inkább a magyar főurak - még távol állottak. A vallási szempont volt akkor majd mindenben az irányadó; ez volt a vezető motívuma majd mindennek. Kitűnik ez különben Geleji Katona István református püspöknek, I. Rákóczi György vallási dolgokban jobb kezének a memorandumából, amelyet Ballagi Aladár kutatott föl a gyulafehérvári püspöki levéltárban. Ez a nyomdászattörténeti szempontból is érdekes írás - mostani helyesírással - így hangzik:

"Egynéhány punktumok, amelyekre Milovitius uramnak hittel kelletik magát köteleznie, hogyha a mi kegyelmes urunktól a vajdaságot meg akarja nyerni: 1. Hogy itt maga mellett, vagy ahol alkalmatosnak ítéltetik, egy jó oláh iskolát létesítsen. - 2. Hogy tipográfiát s tipográfuslegényeket tartson, kikkel mind az ő eklézsiájuknak és mind iskolájuknak épülésére kívántató szükséges könyveket nyomtattasson. - 3. Hogy az idegen nyelven való birbitelést az alatta leendő papokkal elhagyassa, hanem minden isteni szolgálatot velük a parasztközség előtt a maguk nyelvén, azaz oláhul tétessen. - 4. Hogy minden vasárnap kétszer, szerdán és pénteken pedig egyszer-egyszer oláhul prédikáltasson. - 5. Hogy a mi mindennapi könyörgésünket oláhra fordíttatván leírassa, kinyomtattassa és minden helyeken az ő gyülekezetükben elmondassa. - 6. Hogy a mi oláhra fordított énekeinket, melyekkel a karánsebesiek és lugosiak élnek, leírassa, kinyomtattassa és gyülekezetükben mindennap, prédikációkönyörgés előtt és után, énekeltesse. - 7. Hogy az immár oláhul fordíttatott katekizmusokat kinyomtattassa és a gyermekeket s leánykákat szabott órákon reá taníttassa."

A gyulafehérvári román nyomdában nyomtatták a már említett munkákon kívül a román katekizmust is 1642-ben, és a zsoltárok román szövegét 1651-ben. 1657-ben a katekizmusnak újabb kiadása készült el, de a következő esztendőben olyan veszedelem szakadt a városra, amely végét vetette egyebek közt a román tipográfia működésének is. A II. Rákóczi György ellen harcoló tatárok elfoglalták Gyulafehérvárt, s rettenetes pusztítást követtek el benne. Földúlták a Bethlen Gábor alapította magyar tipográfiát és nyilván a románt sem kímélték.

Ami Öreg Rákóczi György gyulafehérvári nyomdáiból megmaradt, jó három évtizedig ott hevert a romok közt; 1689-ben akadt aztán egy Kiriák nevű román könyvnyomtató, aki innen is, onnan is összeszedegetve a betűtípusokat, s talpra állítva a vén fasajtót, "Molitvenicu" címen román imádságos könyvet nyomtatott. Ennek a Kiriáknak patrónusa az öregebbik Apafi Mihály erdélyi fejedelem volt. A század végén, 1699-ben, megint megjelent egy könyvecske ebben a román nyomdában. Az impresszuma Istvanovici Mihály uramat nevezi meg tipográfusul.

***

Szászsebesen is volt egy román nyomda 1683 körül. Szintén az öregebb Apafi Mihály volt a patrónusa. Működésének egyetlen emléke a "Sicriiul de aur" vagyis "Arany szekrény", az a tizenöt beszédből álló gyűjtemény, amelyet egy Vinci János nevű protopópa fordított le valamely magyar avagy latin kálvinista prédikációs könyvből.

***

Erdélyország keleti határszélén, a ferencrendi szerzetesek csíki kolostorában 1676-tól kezdve látjuk működni a barátok kisded nyomdáját, amelynek első tipográfusául Kassai András van megnevezve. Legelső nyomtatványa volt Kájoni Jánosnak hétszáznyolcvanhat oldalt tevő, hosszú-című könyve: "Cantionale Catholicum. Régi és új, deák és magyar ájtatos egyházi énekek, dicséretek, zsoltárok és litániák, kikkel a keresztények esztendő által való templomi szolemnitásokban, processziókban és egyéb ájtatosságokban szoktak élni; halottas temetéskor való és a négy utolsó dolgokról emlékeztető énekekkel együtt. Most újonnan nagy szorgalmatossággal egybeszedettek, megjobbíttattak és a keresztyének épületére, s lelki vigasztalásukra kibocsáttattak a Szent Ferenc szerzetében lévő Kájoni P. Fráter János által. Superiorum permissu."

A negyedrétű, hatalmas kötet élén dedikációt látunk: "A tekintetes, nemes és nemzetes csicsókeresztúri Torma István uramnak, nemes Belső-Szolnok vármegyének egyik főispánjának... Költ a csíki kalastromban, Mindszent havának 18-ik napján, 1676-ik esztendőben. Kegyelmednek alázatos istenimádó káplánja, Sz. Ferenc zászlaja alatt vitézkedő Kájoni Fráter János, Custos provincialis."

A csíki barátok nyomdájának ebben az időben készült egyéb nyomtatványai: Haller János: "Békességes tűrésnek pajzsa"; Ágoston Péter: "Szívek kincse"; és az 1686-ra szóló csíki magyar kalendárium. Ezzel aztán a ferencesek nyomdája működésében 1702-ig egy kis szünet állt be.

A csíki nyomda tehát katolikus nyomtatványokat készített, ami jó bizonysága az erdélyiek vallástürelmének.

***

A Bethlen-család ősi várában, Keresden Bethlen Elek 1683 körül állított nyomdát, hogy 1679-ben elhalt bátyjának, Bethlen Farkas kancelláriusnak hátrahagyott munkáját: Erdélyországnak a mohácsi veszedelemtől kezdődő latin nyelvű történetét ("Historiarum Pannonico-Dacicarum libri X a clade Mohaczensi usque ad finem seculi") közzé tegye. Nyomdásza Székesi Mihály volt, ki 1684-ben fogott bele a mű nyomtatásába. A munka azonban meglehetősen lassan haladt, és midőn Thököly Imre 1690 nyarán Erdélyországba tört, a 832-ik paginával meg is szakadt. Ekkor a kinyomtatott ívek nagyobb részét a nyomdával egyetemben Segesvárra szállították, más részét pedig egyéb irományokkal egy ládába zárva a keresdi vár pincéjében befalazták, hol aztán a példányok legnagyobb része tönkre ment. A Segesvárra vitt és ott megmaradt példányokból a Bethlenek később számos példányt visszavittek Keresdre és onnan más jószágaikba, és többet el is ajándékozgattak közülük. A Segesvárt maradt példányok - mint Szabó Károly mondja - a Rákóczi-háború idején zsákmánnyá válván, többnyire tudatlan emberek kezére kerültek, de azért ezekből is több példány maradt meg. A be nem végzett és így címlap nélkül való nyomtatvány megmaradt példányai elé a Bethlen-család a tizennyolcadik század végén címlapot és tizenkét-oldalas bevezetést nyomatott, amely utóbbi a könyv történetét mondja el.

Volt a keresdi nyomdának néhány közben-közben készült egyéb nyomtatványa is, így Meggyesi Pálnak "Lelki ábécéje"; Tutius György egy és Kelp János két kis latin füzetkéje; továbbá Szentmártoni Bodó János: "Dialogizmus a Krisztus haláláról és föltámadásáról", amelynek egyetlen példánya Nagyenyeden pusztult el 1849-ben.

***

Eljutottunk minden idők legnagyobb magyar tipográfusához, Tótfalusi Kis Miklóshoz, ki nagy volt mint ember, világhírű mint betűmetsző, s örök emlékezetű mint magyar nyelvtudós, s akinek hányt-vetett élete lelkesítő, de egyszersmind bús láncolata a szülőföld igaz szeretetéből fakadó kultúrmissziós cselekedeteknek és a kortársai gőgössége meg irigysége okozta nehéz tragikumoknak.

Bod Péter "erdélyi főnix"-nek nevezi Tótfalusi Kis Miklóst, ahhoz a mesebeli főnix-madárhoz hasonlítva őt, mely tűzben emészti el önmagát és hamvaiból ötszáz esztendő mulya új életre támad. Élte egy újkori megírója, Dézsi Lajos szerint valóban ily tüneményszerű jelenség volt ő a magyar könyvnyomtatás történetében; megjelenése a magyar nyomdászat újjászületését jelentette, és ő is tűzben, a folytonos munka tüzében emésztődött el.

Kortársa és barátja, Pápai Páriz Ferenc, szintén a magyar tipográfia nagymesterét és regenerálóját látja benne:

...Oly mester Erdélyben s itt körül nem vala;
A tipográfia szintén meghanyatla,
Mint árva: csak fogya, kopék, nem újula,
Miből e nemzetnek érkezék sok kára.

Látja ezt üdvözült Tótfalusi Miklós,
Széles tudományú s elmével hathatós,
E mesterségben is régen foglalatos,
Mestersége után híres-állapotos,

Ki e mesterségnek nemcsak színén kapott,
Hanem beljebb, mély titkaira béhatott,
Amsterdamban vetvén oly fundamentumot,
Hogy az ő munkája csudáltatnék még ott.

Mindenféle nyelvben és minden formában
Betűt metszhet vala nagyobban s apróbban;
Úgy jár vala tudós keze az acélban,
Mint másnak a könnyen engedő viaszban.

Tótfalusi Kis Miklós 1650-ben született a Nagybánya közelében levő Alsó-Misztótfalu községben, szegénysorsú kálvinista szülőktől. Ő maga szülőfalujáról "Miszt Tótfalusi"-nak vagy "M. Tótfalusi"-nak nevezi magát, a "Tótfalusi" előnév - mint Dézsi Lajos mondja - főképpen Bod Péter óta lett általánossá az irodalomban.

Tizenkét-éves korában szülei a nagybányai iskolába vitték Kis Miklóst, ahol négy esztendőt töltött. Majd 1666 körül az akkoriban gyönyörűen virágzó enyedi kollégiumba került, ahol újra legelölről kezdve a tanulást, huszonhét éves koráig élte a munkával, lelkesedéssel, vígsággal teli diákéletet. Hogy pajtásai mindvégig szerették és becsülték, az is bizonyítja, hogy egy majdnem hogy sztrájkká nőtt deákmozgalom után ő lett az ifjúság megválasztott preceptora.

Karakterének jellemző vonásai már itt a kollégiumban teljesen kialakultak. Nem volt valami nagyon gyors fölfogású ember, hiszen tizenöt esztendeig járta a közép- és fölső iskolákat. De amibe egyszer belefogott, minden idegszálával rajtacsüggve, hallatlan szorgalommal és szívós kitartással a legalaposabban végezte. A mellett kollegiális, vidám ember volt, társaságának nótafája ha kellett; de viszont hetekre-hónapokra elzárkózó, kizáróan a munkájának élő is tudott lenni, ha ambíciója meg kötelességtudása úgy kívánta. Későbben, túl a negyvenedik életévén, a túlzásba vitt éjjeli munka s irigyeinek mind ádázabb agyarkodása következtében bizonyos ideges érzékenység lepi meg.

Diákévei kiteltével - 1677-ben - rektornak ment Tótfalusi Kis Miklós, úgy, mint az az akkori időkben, de még jóval későbben is, általános szokás volt a teológiát végzett kálvinista diákoknál. Fogarasra jutott, ahol kicsiny gyermekségétől fogva nagy jóakarója, Horti István, az egykori misztótfalusi, majd nagybányai lelkész volt a pap. Tótfalusi itt a szokott lelkiismeretességével szentelte magát új feladatának: oktatta a gyerekeket, énekelt a temetéseken, prédikált vasárnap délutánonként a templomban, s mint zeneértő és jótorkú ember, megtanította a helyes zsoltáréneklésre a híveket. Tisztelet, becsület környezte, jövedelme is volt jócskán, s mert szociábilis ember létére sem költött fölösen, három esztendő alatt háromszázötven tallért sikerült apródonként összegyűjtenie. Ez lett volna az alapja az akkori idők kálvinista lelkészeinél szokásos külföldi akadémiázás költségeinek.

Nagy körvonalakban már ez időtájt kirajzolódott Kis Miklós előtt a maga föladata. Tanulótársa és nagy jóakarója Pápai Páriz Ferenc, a későbbi nagyhírű enyedi professzor segítette hozzá. Ő volt az, aki kereken a szemébe mondta Kisnek, hogy nem papnak való ember, és azt tanácsolta néki, hogy ha majdan külső országokban végzi a teológiai tanulmányait: nézzen körül a nyomdákban is, és "ha ott annyit vehetne eszébe, hogy itthon dirigálhatná a tipográfiát, igen jól cselekedné. Mert prédikátoraink, Istennek hála, elegen vannak Erdélyben, de ilyen ember kellene igen, aki nincsen". S fölhozta Kisnek a Szenczi Kertész Ábrahám példáját, akinek példája többet ért és érdeme maradandóbb sok lelkészénél.

Pápai Páriz e tanácsáról Tótfalusi Kis Miklós megemlékezett Horti István előtt is, aki szintén bátorította a vállalkozásra, biztatva őt, hogy keressen odakint nyomdászt a biblia kiadására, amely esetben a korrekturát őrá fogják bízni. Sőt Tofeus Mihály erdélyi református püspök is pártolta az eszmét, s azt mondta Kisnek, hogy csak vállalja föl a biblia nyomtatására való fölügyeletet és a korrekturát: több hasznot tesz azzal a nemzetnek, mint az egész életén át való prédikátoroskodással tenne.

Teológiára akkoriban Hollandiában jártak a magyar diákok. Tótfalusi Kis Miklós is oda vette útját 1680 őszén. Kiérkezve, előbb Utrechtbe és Leydenbe tett tájékozódó kirándulást, majd lekerült Amsterdamba, ahol a világhírű Blaeu-nyomda főnökét megkérte, hogy tanítsa meg őt a könyvnyomtatásra, de úgy, hogy annak minden ágazatában tökéletes legyen. Mint Dézsi Lajos szépen elmondja: Blaeu meglepetve tekintett reá, észrevette, hogy a könyvnyomtatásban teljesen járatlan emberrel van dolga, s megismertette őt az eljárással. Elmondta, hogy Hollandiában egyik ember acélbetűkre metsz, s abban gyakorolja magát, a másik mátrixot, azaz rézbetűt vagy betűágyat csinál véle, amibe egy harmadik mesterember a betűt önti, s csak azután jön a könyvnyomtató. S egy ember még a metszésben sem lehet tökéletes. Példaképpen megemlítette azt is, hogy az ő apja szép német betűket tudott metszeni, de latin betűket nem, s hogy ő maga csupán a romana és rotunda betűfajokat metszi szépen, kurzív betűi már kevésbé sikerülnek. Aki a nyomdászatnak csak egyetlen ágazatát is akarja tüzetesen elsajátítani: szívvel-lélekkel rajta kell hogy legyen a munkáján. Aki nem így cselekszik: holtig sem ér el jóravaló eredményt. Hiszen nem Tótfalusi Kis Miklós az első magyar ember Blaeunél; az erdélyiek már előbb fölküldtek egy Gávai nevű fiatalembert hozzá, hogy tanulja meg a mesterséget, de az másfél évi tanulás után sem ment semmire.

Nagyenyeden létekor Kis Miklós még arról álmodozott, hogy az egyetemeket fogja majdan járni Hollandiában; később is, midőn engedett Horti István és Pápai Páriz Ferenc rábeszéléseinek, csak mint mellékes foglalkozásra gondolt a könyvnyomtatói ismeretek elsajátítására. Amikor azonban Blaeunél munkához fogott, csakhamar be kellett látnia, hogy e foglalkozás is egész embert kíván, hogy mindkét hivatásnak egyszerre nem felelhetne meg, s ezért be sem iratkozott az egyetemre. Arra is alig maradt ideje, hogy - talán a németalföldiek nyelvének megtanulása végett - olykor-olykor egy iskolába ellátogasson.

A tanulási díjat illetően Kis hamar megegyezett Blaeuvel. Fél esztendőre kétszáz tallérban alkudtak meg; élelemről, lakásról - szóval ellátásról - és a közönségesebb szerszámokról Kisnek magának kellett gondoskodnia.

Fáradságos munkával és ihletettséggel teli esztendők következtek, de Tótfalusi Kis Miklós győzött. Három év alatt megtanulta a betűmetszést, a betűöntést és a szedés meg a nyomtató műveletek százféle csínját-bínját. Különösen a metszésben volt nagyszerű mester. Tanítója, az öreg Blaeu maga is álmélkodva nézte a haladását, s hogy Tótfalusi Kis Miklós technikai fölényét nyíltan elismerje, vele javíttatta ki a maga munkáit.

Hazulról ekkoriban nagyon rossz híreket hallott Kis Miklós. A biblia ügyét - aminek korrektora kellett volna hogy legyen - mintha egészen elejtették volna. Az erdélyi magyarság vezetőit nehéz gondok nyomták. A török uralom megingott, s tartani lehetett attól, hogy ennek helyében a sokkalta gonoszabb osztrák zsarnokság nehezedik majd Erdélyországra, átplántálva ide Magyarország fölső vidékeiről a vallási türelmetlenséget, testvérgyűlöletet, Kobb és Caraffa vesztőhelyeit. Tótfalusi Kis Miklós a jövendőnek eme rémével a magyar református öntudat erősítését vélte szembeszegezendőnek; aminek pedig fő-fő eszköze abban az időben csakis a biblia lehetett.

Ekkoriban érlelődött meg benne az elhatározás, hogy a saját erejéből, a saját költségére kinyomtatja a bibliát. "Hozzáfogok én - mondja- egy szegény legény lévén, s megmutatom, hogy egy szegény legénynek devóciója többet tészen, mint egy országnak ímmel-ámmal való igyekezeti, s hogy az Isten gyakran alávaló és semminek állított eszközök által tapasztalhatóképpen való segítségével viszi véghez az ő dicsőségét."

Apostoli lelkesültséggel vágott neki a céljának. Késő éjszakákba nyíló ernyedetlen munkálkodással metszette s öntötte a betűt, magának is - és jó pénzért - másoknak is. Amit így keresett: mind-mind a bibliába ölte. Betűi elkészültével papirost vásárolt és sajtót bérelt.

S ezzel már meg is kezdhette volna élte nagy munkáját. Szenczi Molnár Albertnek az ő helyzetében talán már nem lettek volna skrupulusai. Amint hogy nem voltak az 1645-ödiki Jansson-féle bibliakiadást korrigált diákoknak sem. De itt közbeszólt a pedáns nyelvtudós, a lehető tökéletességre törekvő ortografista, ami mind-mind beleszorult Tótfalusi Kis Miklós kemény egyéniségébe. A szentírás korábbi kiadásának figyelmes olvasgatása közben rájött, hogy abban nem csupán közönséges értelemben vett sajtóhiba akad fölös számmal, de jócskán van benne fordítási hiba és értelemzavaró tévedés is. Más ember könnyedén túltette volna magát mindezeken, de ő tökéletes munkát akart végezni. S itt kezdődik a nagy tragikuma.

Fejébe vette, hogy az ő bibliájának a lehetőséghez képest hibátlannak kell lennie. E végből ő is nagy szorgalommal korrigálta a könyvek könyvének korábbi magyar szövegét, meg aztán két Hollandiában tanuló jeles magyar deákkal: Csécsi Jánossal és Kaposi Sámuellel - későbbi nagyhírű professzorokkal - átjavíttatta annak minden mondatát. E korrektura saját mondása szerint annyiba került neki, mint a nyomtatási költségek jó negyedrésze.

Ez a korrektúrás munka egyébként nagyon késleltette a biblia készültét. Jó három fertály esztendőbe került, mire csak a szedésbe is belefoghattak. Ez ugyanis csupán 1684 vége felé kezdődhetett meg.

Amíg Tótfalusi Kis Miklós odakünn Hollandiában a maga emberfölötti munkáját végezte: idehaza az a hír járt felőle, hogy coccejánus, vagyis haladó szellemben meghamisítja a bibliát. E kósza pletykának nem volt gazdája, de eljutott mindenhová, így Apafi fejedelem mindenható miniszteréhez, Teleki Mihályhoz is, aki nagyon megharagudott reá, s mérgében így nyilatkozott róla: "Méltó volna a tengerbe vettetni." Ugyanekkor Teleki és Tofeus püspök megbízták a Berlinbe készülő Kolozsvári István gyulafehérvári tanárt, hogy nézzen el egyúttal Hollandiába is, tiltsa be Kis biblia-rontását és keressen a szentírás számára kiadót.

Kolozsvári István megérkezve Amsterdamba, előbb szépszerével igyekezett Kist a munka abbahagyására rábírni, de mikor ez nem sikerült: az amsterdami egyháztanács elé idéztette őt, hogy beszéljék le, vagy más módon hagyassák félbe vele a munkáját. A konzisztórium azonban inkább buzdításra, mintsem tilalmazásra méltónak tartotta a vállalkozást, s megnyugodott Kis Miklós önérzetes válaszában: "Ha az egész világ ellenem szegül is, szembe szállok az egész világgal, s nem hagyom félbe, míg csak tagjaimat mozgathatom, minthogy tudom, hogy Istenemmel kezdettem, azaz Istenemnek indításából, s abban ő felsége segít olyan láthatóképpen engemet. Ha pediglen, Isten velünk, kicsoda ellenünk?!"

Tótfalusi Kis Miklós folytatta a munkáját, és 1685. májusában végtére el is készült véle. Rögtön küldött Teleki Mihálynak is egy példányt belőle, amelynek szépsége és korrektsége egyszeriben lefegyverezte a nagyhatalmú, bölcs államférfiút. Apródonként egyelőre elhallgatott a többi ellensége is.

1687-ben kicsiny, tizenketted-rétű formában kinyomtatta Kis Miklós az Újtestamentumot, majd meg Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítását is. Az Elzevir-kiadások stílusteremtő hatása következtében ez a zsebbe férő, apró formátum volt divatos Európa-szerte. Hogy a maga kiadványait célja szerint mennél jobban elterjessze - írja Dézsi Lajos - Kis Miklós szokatlanul sok példányt nyomtatott belőlük. Szenczi Molnár a hanaui bibliát még csak ezerötszáz példányban nyomatta, ő pedig a teljes bibliából háromezerötszáz, az Újtestamentumból és zsoltárokból külön-külön négyezerkétszáz példányt nyomtatott. Mikor aztán mindezek kikerültek a sajtó alól, beköttette őket bőrkötésbe, dús aranyozással, csak keveset hagyva kötetlenül. Szintén nagy vállalkozás volt és költséges, néha húsz ember is dolgozott számára, négy jeles könyvkötőmester a maga legényeivel és inasaival együtt. Már pedig ez nagy pénzbe került. Mint Kis Miklós a "Mentség"-ében elmondja: hetenként száz forintot is ki kellett adnia csak a kötésre.

Hogy mindezt a sok pénzt megszerezhesse, Kis Miklós a saját munkája mellett folyton vállalt egyéb munkát is, betűmetszést, betűöntést, matrica-készítést mások számára, és az így szerzett pénzt bibliáiba fektette. Sokszor még éjszaka is metszette a betűket, holott mások csak a derült, napfényes időt választották ki erre. Ez a munkája elég jól jövedelmezett. Eleinte, mikor még csak "imígy-amúgy" dolgozott, egy tallért kapott három betűért, azután csak kettőt adott, utoljára, mikor művészetében már nagyobb tökéletességre emelkedett, egyért is megadták a tallért. Vele csináltatták betűiket az örmények; Georgia királyának, Artsilnak is ő metszette ki a maga különleges, széprajzú betűit; majd Toszkána nagyhercege, III. Medici Kosimó fordult hozzá típusokért, sőt mindenáron Firenzébe akarta őt csalni, hogy nagyszerű tipográfiát rendeztessen be véle, s annak állandó vezetőjévé tegye meg őt. XI. Ince pápa szintén beállt megrendelőinek a sorába, és vele, a református emberrel öntetett a vatikáni nyomda számára betűt.

Pápai Páriz Ferenc így énekel Kis eme dicsőségéről:

Már e mesterségnek elérte főbb pontját,
Könnyen nem is hagyhatja el Hollandiát,
Mert szép munkájának ott látja több hasznát;
Híresedik s minden kívánja munkáját.

Elsőben nagyherceg Kozmusz megtalálja,
Gazdag Etruria fölséges nagy ura;
Hogy minden rendbeli betűket csinálna,
Melyből lenne egy teljes tipográfia.

Enged és hozzáfog, s betűt minden pontban
Metsze mesterséggel a kemény acélban,
Melyből mátrixokat vere réztáblákra;
Flórencia ma is dicsekedik abban.

Innocentius is, ki tizenegyedik
E nevet viselő pápa, igyekezik
És minthogy mit akar, mind ki is telhetik,
Ezen munkára Kis Miklós szólíttatik:

Mentül szebb betűket készítsen számára,
Mely lenne mind bőven és minden formába',
Hogy az intéztetett szép tipográfia
Ezekből keljen föl a Vatikánumba.

De mindezek után, ami nagyobb benne,
Becses szép munkája Ázsiára mene;
Georgia-országnak nagy fejedelme
Ily szándékkal lőn, hogy új dolgot kezdene.

Tudniillik állítna egy tipográfiát,
Szemlélvén idegen nemzetek példáját,
Metszené ki az ő betűjök formáját,
Követvén született nyelvének mivoltát.

Kezdett szándékában igen gondolkozik:
Király leveleit ide s tova viszik,
Bizonnyal ígéri, ha ki találkozik,
Jutalmát eléri, de senki nem bízik.

Futják levelei széjjel Hollandiát,
Mindenfelé viszik azoknak a párját;
Kis Miklós megértvén király akaratját:
Betűk metszésére megindítja ujját.

Új dolgot próbála, de véghez is vivé,
Idegen betűknek formájukat vevé,
Király kívánságát dicsérettel végzé,
Melyért hírt, nagy nevet, jutalmát is nyeré.

Hollandiában léte idején Kis Miklós csak az említett magyar nyelvű könyveket nyomtatta, pedig bízvást vállalhatott volna egyéb nyelvű munkát is akármennyit; a híres amsterdami tipográfusoknak méltó versenytársa lett volna ezen a téren is. De ő missziónak tekintette az ottani könyvnyomtatóskodását, és e misszió teljesülését nem akarta semmivel sem késleltetni; elejétől kezdve az volt a célja, hogy majdan hazajön a maga nyomtatványkincsével, s mint valami bőségszaruból: hallatlanul olcsó áron bocsátja azt boldognak-boldogtalannak az épülésére. A hazajövetel idejét cifrázta ki képzeletében; ezen csüggött minden vágyakozásával; alig várta, hogy mindenképpen fölkészülve: útra kelhessen Erdélyország felé.

1689 őszén kezdte meg Kis Miklós előkészületeit a hazamenetelhez. Roppant poggyásza volt: a sok egyéb cókmókon, matricán és nyomdai szerelvényen fölül háromezerötszáz teljes biblia, négyezerkétszáz Újtestamentum és ugyanannyi zsoltáros könyv. Útja Lipcsén meg Lengyelországon vitte keresztül. Közben kellemetlen kalandja támadt egy türelmetlen katolikus lengyel főúrral, aki a leltárban "aranyos" bibliának nevezett könyvtömeget ariánusnak gondolta, s a poggyászt mindenestül lefoglalta. Szegény Kis Miklós hiába fordult segítségért a lengyel királyhoz, Sobieski Jánoshoz: a "nye pozvolim" honában fittyet hánytak a fejedelemnek. Végtére is egy rablóbanda véletlen és önkéntelen segedelmével sikerült Kisnek visszakapnia a maga poggyászát.

Rövid kassai, majd meg debreceni időzés következett ezután. Mindkét helyen azért állapodott meg Kis Miklós, hogy áruba bocsássa nyomtatott kincsei egy részét; mert pénze a hosszas utazás idején, meg a lengyelországi huzavonában bizony elfogyott. Régi szándékához híven: igen olcsóra szabta könyvei árát. Mint Dézsi Lajos mondja: a díszes kötésű zsoltárt tíz susztákra vagyis húsz garasra, a közönségest hetvenöt pénzre, az aranyos Újtestamentumot két forintra tartotta, holott azelőtt annak tizenkét forint, az Újtestamentumnak egy arany volt az ára. Papnak, tanítónak még olcsóbb árat szabott. Így is nagy pénz: harmincezer forint jött volna be könyveiből, ha mind eladhatta volna. De reményeiben itt is megcsalatkozott. Hiába tartotta olcsón áruit, még olcsóbban kívánták. "Mert ez a nemzet - úgymond - semminek a szabott árához nem szokván, nem állhatja, hogy mégis el ne kunyoráljon benne. Úgy hogy ha a bibliát két pénzen tartanám, mégis a magyar egy pénzen kérné." Csak legalább így is tömegesen vették volna! De e nyomorult időben - így panaszkodik tovább Kis Miklósunk - a szegény ember örül, ha a porciónak szerét teheti és egyébnek, ami nélkül nem lehet, s feledi a könyvet, mely nélkül, gondolja, ellehet. A szegény emberek egy darabig nézegetvén szép könyveit, letették és ott hagyták. "Majd - úgy mond - a vásárba megyek, és ha pénzem marad: visszajövök, s megveszem ezt vagy amazt," de azután színüket sem látta többé. Oly rossz vásárja volt, hogy alig kapott több pénzt, mint amennyi az élelemre szükséges volt.

Megérkezve Erdélyországba, legelőbb Teleki Mihályt kereste föl, aki szeretettel fogadta őt, s száz bibliát vásárolt tőle, darabonként öt forintjával.

Tótfalusi Kis Miklós, Kolozsvárt megállapodva, úgy gondolkozott, hogy vadonatúj nyomdát rendez be itt magának. E szándékáról azonban lebeszélték, azt ajánlva néki, hogy "ne különözzön", hanem vegye kezelésébe a református egyház nyomdáit: az erdélyi egyház úgynevezett kollégiumi tipográfiáját, meg a kolozsvári egyházközség nyomdáját. Kis hajlott a tanácsra és pontokba foglalva, az intéző tanács elé terjesztette: miképp volna hajlandó a nyomda kezelését elvállalni. Mindenek előtt feltételül kikötötte, hogy mind a két nyomdát neki adják át, és engedjék meg, hogy - mivel mind a kettőnek nagyon elkopott betűi vannak - azokat átönthesse; viszont megígérte, hogy e két nyomdából az országnak egy "derék", teljes és mindenféle betűkkel bőven ellátott könyvnyomdát fog készíteni. Munkájáért, az elkopott betűk újraöntéséért, melyet lassankint hajt végre, semmit sem kér, csak adják meg neki mindazokat a jogokat és kiváltságokat, amelyekkel előde bírt, ti. hogy az egyház épületében lakhasson és se a nyomda, se személye, se legényei után ne fizessen adót; továbbá egyházi személynek tekintessék, mint akinek különben is megvan a papi képzettsége, és e szerint az egyházi tanács gyűlésein megjelenhessen, templomban a papok székébe ülhessen, amely kiváltságokat ellenvetés nélkül megadták annak idején a Váradról odatelepedett Szenczi Kertész Ábrahámnak is.

A püspök meg a konzisztórium elfogadta Tótfalusi Kis Miklós javaslatát; biztosították számára a korábbi tipográfusok kiváltságait, s egyebekben is a legjobb reményeket keltették benne. A sokat küszködött és fáradozott nagy tipográfus mintha nyugodalmasabb időknek nézhetett volna elébe.

Ő maga szentül meg volt erről győződve. Annyira, hogy elérkezettnek látta az idejét a családalapításnak is. Könyvnyomtatói működését is mihamar megkezdette.

Hogy mikorra tehető ennek dátuma - írja Dézsi Lajos - nem tudjuk pontosan meghatározni: azt sem tudjuk, hogy melyik volt első kiadványa. Ő maga nem említi és sok el is veszett az általa kiadott művekből. 1694-ben már javában működött a nyomdája, és ez évből nyolc nyomtatványát ismerjük. Munkássága a következő években mindinkább fokozódik: 1695-ben tizenhárom, 1696-ban tizenöt könyv került ki sajtója alól; összes kiadványainak száma, melyekből csaknem ugyanannyi a magyar, mint a latin mű, mintegy százra tehető. Tekintélyes szám, kivált ha figyelembe vesszük, hogy e kiadványok között olyan terjedelmes munkák vannak, mint Verbőczi "Tripartitum"-a, az "Approbatae Constitutiones", a "Compilatae Constitutiones", Ember Pál "Szent Siklus"-a és "Gárizim és Ébál"-ja, a Ziegler-Molnár-féle "Fő jó"-ról szóló diskurzus, meg a Haller-féle "Hármas história", továbbá több zsidó nyelvű nyomtatvány. Figyelembe kell venni azt is, hogy Kis Miklós kolozsvári könyvnyomtatói működése viszonylag igen rövid időre, kilenc esztendőre terjedt csupán.

S az a száz körül járó sok szép nyomtatványa egytől egyig mintaszerű volt a maga idejében. Betűik - nem hiába, hogy világhír övezte csinálójuknak az okos, komoly fejét - ritka szépek voltak, szebbek mint a lőcsei Brewer-nyomda meg a váradi Szenczi Kertész Ábrahám külföldről hozatott, annyira magasztalt betűtípusai. Nyomtatásuk is jó; kár, hogy Tótfalusi-nyomtatvány tiszta, jó állapotban igen kevés maradt a korunkra.

Dehogy is lett volna Kis Miklósnak különösebb baja a hátralévő életében, csak megmaradt volna a maga nyomdászi technikájának korlátai között, nem törődve egyébbel, mint a nyomtatványok csinosságával s nem terjesztve ki figyelmét fölöslegesen a nyomtatványok tartalmára, mondataik szabatosságára, meg a leírásuk módjára. De hát Kis Miklós másképpen fogta föl a nyomdász-ember föladatát. Szerinte a tipográfusnak, amikor ráteszi impresszumát valamely nyomtatványra, közösséget kell vállalnia az író minden gondolatával; az íróval egyetemben felelős a kifejezések szabatosságáért, és ezenfölül a könyvnyomtató az, aki természetszerűen letéteményese az ortográfiai tudásnak, s szigorú őre az ortográfiai elveknek.

Ez pedig nagy szó mostanában is, de még nagyobb volt a tizenhetedik század alkonyata felé. Ekkortájt ugyanis a magyar helyesírásnak még csak szabályai sem voltak. Mint ebben a kötetünkben, meg az előzőben is, a magyar nyelvű nyomtatványok hasonmásaiból is kiérezhetjük: a szavak ilyen vagy amolyan módon való írása és nyomtatása általában az íróember kénye-kedvétől függött. Ez nem lett volna baj Pázmány Péter, Geleji Katona István, Szenczi Molnár Albert és más jó magyaros nyelvérzékű tudósainknál, akik mindenesetre meg tudták volna okolni a maguk helyesírási felfogását, de már a többi száz szerzőnél csupa ötletszerűség és tapogatódzás volt a maguk egyéni ortográfiája.

A praktikus könyvnyomtató Tótfalusi Kis Miklós már Amsterdamban létekor, a Károli-biblia korrigálásakor is többet foglalkozott a magyar helyesírás dolgával, mint bárki más a tizenhetedik század folyamán. Rendszeretete, logikai érzéke és gyakorlatias fölfogása rávezette őt arra, hogy valóságos ortográfiai rendszert csináljon, még pedig olyat, amelynek vezető elvei ma is - a tisztultabb nyelvészeti fölfogás világában - megállják a helyüket.

A magyar helyesírásról való nézeteit az "Apologia" egy "Ratiocinatio" című fejezetében foglalta össze Kis Miklós. Hatalmas nyelvészeti irat ez; ha egyebet sem tett volna, mint hogy ezt megírta: már ezzel is emlékezetessé tette volna a nevét. Bibliájának a helyesírását védelmezi benne. Egyebekben is sok ortográfiai újítást köszönhetünk Kisnek: a szóvégi k hangot például már nem c betűvel írja, mint elődei, köztük Szenczi Molnár Albert is a maga biblia-kiadásában és zsoltáraiban. Az y helyett i-t ("Babilon"), a ph helyett f-et ír. A közhasználatba átment idegen szavakat magyarosan írja ("Máté", "Egyiptom", "Nátán"). A most már uralkodóvá lett ún. hosszú ortográfiának is híve volt Tótfalusi Kis Miklós; így írt: "újonnan", "készít", "szomorú"; sőt az ul végződést is hosszúra vette: "magyarúl". Az ö, ü jelölésére őelőtte olyan o, u-t használtak, aminek a tetejébe kisded e betű volt biggyesztve; az ö, ü mostani, pontozásos formájának ő volt az úttörője. A nyújtást azonban még nem fejezte ki ezeknél a hangoknál; ekképpen írt: "esztendö", "itélö", "bün". A cz-t elejtette: "Debrecen"-t írt. A cs-t még nem használták akkoriban, s ő is "tselekedet"-et írt. A "mely" szóba két l-et dugott ("melly"), a "teljes"-t pedig így írta: "tellyes".

A kicsinyességeken fölülemelkedő tudósemberek - így különösen Pápai Páriz Ferenc - szeretettel nézték Kis Miklósnak ortográfiaépítő törekvéseit, és bátorították őt, megköszönve neki, ha valamely művükben a maga éles szemével hibákat fedezett föl, és egységesre, következetesre fésülte bennük az ingadozó, logikátlan ortográfiát.

Voltak azonban olyan hiú és kicsinyes professzorok is, akik nem tudták elviselni azt, hogy a nyomdászember, a "hitvány vasmíves" beleszóljon az ő dolgukba, s gondolati következetlenségekre s helyesírási hibákra tegye őket figyelmessé, sőt önhatalmúan ki is javítsa az efféle hibák nagy tömegét.

"Nem szeretem a tudós tipográfust", mondta megokolatlan gőggel Szatmárnémeti Pap Sámuel kolozsvári professzor, több teológiai munkának a szerzője és Kis Miklós törekvéseinek és érdemeinek makacs lecsepülője.

Kis Miklós önérzetesen válaszolt erre a támadásra: "Én nem vallom magamat tudós embernek, csak azt mondom: műveim, melyeket készítek, bizonyságot tesznek énrólam. Ami kicsiny talentumot Isten adott, nem akarom elásni. Ha úgy van (ti. amint Szatmárnémeti mondja), hát ama derék embereket: Frobeniust, Estiennet, Plantint kárhoztatni kell, mint alávaló tipográfusokat, hogy ezt merték cselekedni, hogy nemcsak gondosan és hibátlanul igyekeztek mindent nyomtatni, hanem maguk is könyveket bocsátottak, ki deák, ki görög nyelven?! Én, ha el nem érem azokat: iparkodni utánuk nem tartom véteknek."

Önérzetes fölszólalása, szavainak átható igazsága elnémította egy időre az ellenségeit, s ő nagy buzgalommal szolgálta a hivatását továbbra is. A könyvnyomtatás, kiadóskodás és százféle tervezgetés közepette - mint Dézsi Lajos írja - igen serényen folytatta a betűmetszés és betűöntés mesterségét is. A könyvnyomdával egyidejűleg állította föl a betűöntő műhelyt és mindkét hivatást egyszerre gyakorolta. A könyvnyomtatásból a kéziratnak az ő helyesírása szerint sajtó alá készítését meg a korrekturát végezte, a többi munkát szedőinek, nyomtató munkásainak s tanulóinak hagyta, a maga szabadon maradt idejét pedig betűk metszésére és öntésre fordította. Ilyesmi munkája bőven volt. Újra kellett öntenie az erdélyi református egyház és a kolozsvári református egyház nyomdáinak kopott betűit, s bár az ezek számára öntött betűkkel szerződése értelmében ő rendelkezett: a maga számára is öntött betűket. Így metszett és öntött magának néhány tudós unszolására zsidó betűket, kinyomtatva ezekkel a magyarországi legelső héber nyomtatványt. Őelőtte a legtöbb nyomdász a zsidó idézeteket - betűk hiánya miatt - latin betűkkel átírva közölte. Nem csoda tehát, hogy Tótfalusi Kis Miklós nevét idehaza is szárnyára vette a hír, és a magyar városok - köztük Debrecen és Nagyszeben - nyomdászai is fölkeresték a maguk megrendeléseivel.

Éjt nappallá tevő nyomdászi munkássága mellett szinte csodálatos, hogy még a közügyekkel, népének jövőjével való lelkes törődésre is tudott magának szakítani időt.

Izzó, a maga korában szokatlanul nagy szeretet fűzte Kis Miklóst a parasztsághoz, Erdélyország szegény robotosaihoz. Sorsuk javítását a művelődés útján gondolta elérhetőnek. A lelke megsajdult, ha arra gondolt, hogy milyen kevesen tudnak közülük írni és olvasni. Ezért ahol csak tehette, fölemelte szavát a nép iskoláztatásáért: "Nem mindeneket kellene - úgymond - a deák nyelvnek tanulásával terhelni; bárcsak a maguk születési nyelvén tudnának olvasni; ezzel is sokra mehetnének. A szegény ember azért idegenkedik sokszor gyermekének a taníttatásától, mert látja, hogy mily sok esztendeig kínoznak az iskolákban majd mindeneket a deák nyelvvel, s mégis igen kevés jut el a tökéletességig. De ha csak a maga nyelvén való olvasást tenné föl célul: kevés idő kellene arra, s kevés volna olyan szegény ember, akitől annyi költség ki nem sülne. Taníttatná bár aztán a deák nyelvre is és írásra, aki úgy akarná. Ezt cselekszik más keresztyén nemzetekben, s ezért kél egyikért jobban a könyv."

De nem érte be a puszta tanácsolgatással. Hallatlanul potom áron adta a kiadványait, hogy minden emberfia megvehesse. Ingyen nyomtatta ki Szőnyi Nagy István "Magyar iskola" című művét, abban a reményben, hogy "a parasztok abból mind olvasni-tudókká lesznek".

Az ipar és mesterségek virágzásának az ügye is szívéhez volt nőve. Lelkes propagálója volt mindennek, ami a maga szerencsétlen, osztrák katonaságtól meg adószedőktől nyomorgatott népének javára szolgálhatott. Egykoriban erősen kérlelte Teleki Mihályt, hogy hozasson Amsterdamból olyan mesterembert Erdélyországba, akitől honfitársai a papiros készítését megtanulhatnák. Volt ugyan papírmalom Erdélyországban több is - így Brassóban, Szebenben, Kolozsmonostoron, Déván, Gyulafehérvárt és Görgényben is - de ezek csak durva papirost készítettek, amelyen a nyomtatás nem eshetett ki olyan jól, mint a finom és vékony holland papiroson. A Szepességen készülő papiros még megjárta, de drága volt, és sok baj merült föl a szállításával is. Egy ízben közel fél esztendeig szünetelnie kellett Kis Miklós nyomdájának, mert a kuruc mozgalmak miatt nem kaphatott Felső-Magyarországról papirost.

1697-ben a kolozsvári egyháztanácshoz fordult a jobb berendezkedésű papírmalmot illető javaslatával. Helyeselték a dolgot, de egyben el is gáncsolták. Mikor ugyanis kivitelre került volna a papírmalom ügye, nem kapott segítséget sehonnan sem. Végezetül beleunt a sok lótás-futásba és kunyorálásba, s abbahagyta az egészet.

Kevesen tudják, hogy Tótfalusi Kis Miklós költő meg énekszerző is volt. Mégpedig a javából. Az 1697-es nagy tűzvész után jelent meg egy terjedelmesebb kottás költeménye a következő címmel: "Siralmas panasz Istennek Kolozsváron fekvő nagy haragjáról". A költeménynek alapgondolata az, hogy Isten e veszedelmet büntetésül bocsátotta a népre a sok bűnökért, az ártatlanok vérének ontásáért, irigységért, piperés öltözködésért, táncért és részegségért. Mint Dézsi Lajos mondja: e költeményt verselésének lendületessége oly népszerűvé tette, hogy nép széltében dúdolta s "a méltóságos asszonyok is úgy tudták, mint a Miatyánkot".

Üzleti sikerei Tótfalusi Kis Miklósnak Kolozsvárott nem voltak. Amennyire jól ment a sora Hollandiában, annyira rosszra fordult hazajövetele után. "Soha nem volt s talán nem is lészen rosszabb ideje a tipográfiának, mint e nyomorult időben", mondja ő maga. Bibliái és zsoltáros könyvei csak igen lassan keltek; gyakran még az önköltségi áron alul is oda kellett adnia őket, ha pénzre volt szüksége. Némelyik egyéb kiadványa pedig Dézsi Lajos közlése szerint olyan rosszul kelt, hogy egyszer négy hét alatt négy poltura jövedelme volt, s így kiadásai is csak évek múlva térültek meg, ha ugyan egyáltalán rajta nem maradtak a példányok. Üzleti szempontból még legjobban jövedelmeztek a kalendáriumok, melyeket több ezer példányban nyomtatott és példányonként hat pénzen adott el a könyvkötőknek, nemkülönben az apró népies históriák, amelyeket ugyancsak kapkodtak a vásárokon.

1697 körül különösen megnehezedett Kis Miklós sorsa. A korábban megadott könyvnyomtatói kiváltságait innen is, onnan is csorbítgatni kezdték. Házába német katonákat szállásoltak, segédeire súlyos adót vetettek. Kis hasztalan bizonyítgatta, hogy a könyvnyomtató-segéd nem olyan, mint más mesterlegény. Nem állhat be a céhbe, hogy aztán segédeket és inasokat tartson, akik keressenek számára, ha ő maga nem dolgozik is; "a tipográfuslegény mesterlegény marad, ha övig ér is a szakálla, hacsak előbb el nem betegesedik vagy meg nem vakul. Azért bolond, aki arra adja magát, ha az egy immunitás nem édesgeti". E helyes és meggyőző okoskodásnak sem lett meg a kívánt eredménye. Azzal vigasztalták, hogy segédeire úgyis kevés adót vetettek, csak annyit, amennyit a foltozó vargára, kár azért úgy nyugtalankodniuk. Kis utoljára is belátta, hogy hasztalan erőlteti a dolgot, és ez után kérésével csak arra szorítkozott, hogy legalább a személyi mentességet adják meg nekik, ti. hogy hadba és szolgálatra ne kelljen menniük.

Tótfalusi Kis Miklós sok keserűségét nagyban súlyosbította a kolozsvári papok meg tanárok ez idő tájt újra föllángolt gyűlölködése. Minden elképzelhető módon bosszantották a betegesen érzékennyé lett nagy tipográfust; megrágalmazták, gyanúsítgatták, asszonyaikat a feleségére uszították. Maguk között csak "hitvány vasmíves" volt a neve. S mert tudták, hogy mi a legkönnyebben sebezhető oldala, a bibliáját ócsárolgatták úton-útfélen, annyi rosszakarattal, amennyi csak embertől telhető. Amellett ügyeltek arra, hogy gonosz kritikájuk eljusson Kisnek is a fülébe.

Kis Miklós nagyon rossz szótehetségű ember volt már ekkoriban. A folytonos elmélyedő munka a vitázás képességét teljesen kiölte belőle. Gondolatai olyan mélységből fakadtak, hogy sokkalta több idő kellett a tudatba verődésükhöz, mint ellenségei fölszínes ötleteinek. Ha még olyan színtiszta volt is az igazsága, nem tudta megvédelmezni a közhelyekkel vagdalkozó tanárok és papok fondorlatos ékesszólása ellenében. Amikor vitatkozásra került a sor, alul maradt, gyámoltalannak látszott. Ez a tulajdonsága holtáig sem hagyta el.

Ő maga is tisztában volt a szóbeli vitatkozásban való gyöngeségével, s éppen ezért, mikor már torkig volt ellenségei komiszkodásaival, pennát fogott és megírta bibliája készültének a történetét, az "Apologia Bibliorum"-ot. E könyvben elmondja, hogy mily körülmények hatására határozta el magát a biblia kinyomtatására, s micsoda szempontok vezették a javításnál. Fölsorolja benne a Jansson-féle biblia sok-sok hibáját is.

E műve előszavában megemlékezik ellenségei irigységéről és rágalmairól, amivel újabb olajat öntött a tűzre. Most még jobban rajta voltak, hogy ahol csak lehet: ártsanak neki. Ellene tüzelték az egyházi tanácsot is, amely most már az egyháznak és kollégiumnak nyomdáit ki akarta kezéből venni. Mikor aztán Kis a püspöknél keresett védelmet, szomorúan kellett tapasztalnia, hogy már ott is befeketítették őt a rosszakarói. Végső elkeseredésében már arra gondolt, hogy szétrombolja nyomdáját, melyet annyi költséggel és "véres verejtékkel" csinált meg, és örökre otthagyja Erdélyországot. Ha felesége és két pici leánya vissza nem tartóztatja: bizonnyal meg is teszi azt.

A toll fegyveréhez folyamodott megint. Ekkor csinálta azt a különös munkáját, amely óriási föltűnést okozott akkoriban Erdélyben, s amelynek teljes címe ez: "M. Tótfalusi Kis Miklósnak maga személyének, életének és különös cselekedetének mentsége, melyet az irigyek ellen, kik a közönséges jónak ez iránt meggátolói, írni kényszeríttetett Kolozsvárott 1698-adik esztendőben".

Kis Miklós életrajzírója Dézsi Lajos szerint ehhez a munkához irodalmunkban - hangjára nézve - talán a Széchenyi István "Blick"-je jár legközelebb. A megsértett férfiúi becsület s önérzet fájdalmas följajdulása, a sokáig visszafojtott düh kitörése ez az írás; szenvedély nyitja meg, szenvedély száguld rajta végig, és erejéből mitsem vesztett szenvedély zárja be.

Magyarul írta, hogy a nép is megérthesse. Rapszodikusan ismerteti a maga korábbi sorsát, amsterdami életét és munkásságát, nagyszerű betűmetszői sikereit, amikor "targoncával tolták a pénzt szállására", amikor odakünn gazdagság, dicsőség, nyugodalmas szép élet várhatott volna rá, de ő e helyett hazajőve gyámolításra szorult szegény vérei közé, itt gonosz emberek irigysége és áskálódása még a becsületét is ki akarja kezdeni. Kíméletlenül sorra megnevezi ellenségeit, a papokat s tanárokat; megmondja: ki mit hazudott, ki milyen rágalmakkal akart néki itt is, ott is ártani. Farizeusoknak mondja őket, akik ha igazán "Istennek szolgái volnának, nem igyekeznének elveszejteni azokat, kik hasonlóképpen Isten hű szolgáinak mutatják magukat".

Tótfalusi Kis Miklós "Mentség"-e az indulatok kitörésének a műve volt, nem pedig az érett átgondoltságé. Nem csoda tehát, ha hevességében bakot is talált benne lőni. Mégpedig azzal, hogy - ha tán nem is sértő szándékkal - Bánfi György erdélyi gubernátor nevét is fölemlegette az írásában. A kormányzó ugyanis már régebben rátette kezét Kis feleségének egy birtokocskájára, ami akkoriban elég gyakori eset volt. Kis a maga sok sérelme közt véletlenül meg találta említeni ezt is, aminek az lett a következménye, hogy Bánfi is belekapcsolódott Kis ellenségeinek az érdekkörébe.

A nagyúr közbelépése eldöntötte Kis Miklós sorsát. A kormányzónak elégtétel kellett. Követelte a nyilvános bűnbánatot, az úgynevezett eklézsia-követést, továbbá a "Mentség" összes példányainak megsemmisítését, valamint azt is, hogy írásban vonja vissza állításait, és ezt az írást nyomtassa is ki.

Megtörtént. Kisnek engedelmeskednie kellett. 1698. június 13-ikán megjelent Nagyenyeden, hol a reformátusok zsinatot tartottak, és itt a szász templomban alávetette magát a megszégyenítő eljárásnak: nyilvánosan bocsánatot kért, és visszavonta "Mentség"-ében tett nyilatkozatait; azonkívül írásba is kellett adnia "Retractatio"-ját vagyis visszavonó levelét, sőt ezt nyomtatásban is kiadnia.

Szegény Kis Miklósunknak életébe került az eklézsiakövetés. A rettenetes lelki vihar derékon törte a magyar kultúrának ezt a gyönyörű szálfáját. Rövid időre a nagyenyedi megszégyenítés után: féloldalas gutaütés érte Kis Miklóst. Kihullott kezéből a pennája, árván maradtak dicsőségszerző vésőcskéi, és gyönyörű magyar akarata szárnyaszegetten roskadt össze.

Három esztendeig vonszolta még magát sínylősen, munkára, termékenyítő foglalkozásra képtelenül, mígnem 1702 március 20-ikán utolsót lobbant mécsese.

Megváltás volt néki. De csapás a magyar tipográfiára, amely büszkeségét és reménységét veszítette el benne. Porai ott nyugszanak a kolozsvári temetőben. Koporsóformájú nagy kőtömb nehezedik rájuk, rajta ezzel az írással:

Tótfalusi Miklós nyugoszik ez helybe;
Magyarország szülte, Erdély felnevelte,
Hollandia nagy dolgokra készítette,
De amint intézte: nem adta szerencse.

Mondjad útonjáró: Nyugodjék meg teste!
Búsult lelkének lett Isten békessége.
Idegenségünket az Isten ne nézze,
Támasszon hazánknak inkább mást helyette!

 

A XVII. század külföldi tipográfiája

Németországban - a tipográfia bölcsőhelyén - már a tizenhetedik századnak a legelején is mutatkozik bizonyos lassú hanyatlás. Főképpen minőség dolgában. A korábbi tudományokkal ékeskedő s a könyvművészetet szeretően ápolgató, ízig-vérig lelkes könyvnyomtatóknak a helyébe sokfelé egyszerű üzletemberek kerültek, akik a foglalkozásukból fakadó etikai és művészeti követelményeket nem tudták, avagy nem akarták megérteni, s látókörük a pillanatnyi haszon horizontján túl alig-alig terjedt. 1618-tól 1648-ig pedig rettenetes háború dúlta végig Németország nagy részét; a Rajnától az osztrák örökös tartományokig, a Keleti-tengertől a Dunáig egyre-másra hömpölyögtek Tilly, Wallenstein, Gusztáv Adolf hadai, s nyomukban kiszikkadt az ország életereje. Tudomány, művészet, ipar és kereskedelem széltében megdermedt. A nyomdák kiürültek; a munka nélkül maradt segédek inkább katonákká lettek, semhogy éhen haljanak; az éltet adó ólomtípusokból sok helyen halált hozó puskagolyókat öntöttek. A harcok kitörése előtt, 1618-ban még 1757 nyomtatvány látott napvilágot Németországban, a háborúnak teljében, 1635-ben már mindössze csak 307.

Könyv senkinek sem kellett. A régi szép kötetek helyében most újságok kezdtek itt-ott föltünedezni. A majna-frankfurti Emmel Egenolff már 1615-ben rendes hetilapot nyomtat, a máig is élő Frankfurter Journalt, amit csakhamar több is követ ebben a városban. Megvolt a rendes hetilapja Fulda, Hildesheim (1619) és Erfurt (1630) városának. Fent északon a protestáns lapok járták; különösen kivált közülük egy 1626 körül Berlinben vagy Stettinben készült kis hírlap, amelynek rendes hírszolgálata volt, sőt még a külföld nagyobb városaiban is tartott levelezőket. A század vége felé már alig volt jelentékenyebb város német földön, amelynek meg ne lett volna a maga hírhordozó picinyke újsága.

Németország legnagyobb nyomdavárosa ebben az időben már Lipcse volt, ahol a kitűnő szakavatottságú és tevékeny könyvnyomtatók és könyvkereskedők egész sora élt. A város különben nem csekély részben annak is köszönheti tipográfiája első helyre jutását, hogy falai között a cenzúra engedékenyebb volt, mint máshol.

A betűművészet fő-főhelyei voltak: Lipcse, hol Erhard és Schmidt betűmetszők tevékenykedtek, s az utóbbi volt az úgynevezett Kanzlei-betűk készítője; Nürnberg, ahol Lobinger János, és Wittenberg, ahol Zink Krisztián betűmetsző jeleskedett. Mindannyian főképp hollandiai minták után dolgoztak. Frankfurtban több kiváló betűöntő is élt; közülük igen nagy hírnévre jutott egy Luther nevezetű.

***

Ausztriában a Habsburg-uralkodók fő-fő törekvése a protestantizmus megsemmisítése volt. Ez teljes mértékben sikerült nekik a tizenhetedik század közepéig, úgyhogy ekkor már nagy erővel hozzáláthattak Magyarország "megjuhászításához" is. A katolizálás érdekében nagy munkásságot fejtett ki a jezsuita rend, amelynek több helyen nyomdája is volt, így Bécsben, Triesztben és Grácban, majd később Prágában is. A bécsi privát tipográfiák közül igen jeles volt a Formica Mátéé, aki több magyar munkát is nyomtatott, köztük Pázmány Péter híres könyvét: "A setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetője" (1627). Magyar nyomda volt Bécsben 1610-40 közt a Ferencfi Lőrinc királyi titkáré, aki az ország törvényeit nyomtatta benne. A század utolsó negyedében nevezetes bécsi nyomda volt a Gehlen Jánosé. A bécsi betűöntők legnevezetesebbike pedig Lobinger Pongrác volt, aki a magyarországi nyomdák jórészét is ellátta a maga típusaival. Prágában Crabath betűmetsző jeleskedett, aki egyebek közt árnyékolt díszbetűket is készített.

***

A viszonylag elég békés időket élvező Svájcban egész sereg új nyomdaváros keletkezett a tizenhetedik század folyamán. A nyomdák legtöbbjében a törött lábú fraktur mellett a Frobenius és Oporinus rómaias vágású antiqua típusait használták. A tárgyalásunk keretébe eső kornak jó betűmetszői voltak Putorius János és Haas V. Baselben.

***

Olaszországban a szigorú cenzúra meg a kegyetlen inkvizíció hatása következtében az egész tizenhetedik századon át pangott a könyvnyomtatás. A korábbi művészi jelentőségét tisztára elveszítette. Még a firenzei Giunta-család ápolta annyira-mennyire a régi könyvnyomtatói hagyományokat. Velence kereskedelmének az összezsugorodásával megszűnt a nyomdászatnak empóriuma lenni. Róma tipográfiája is hanyatlott; kivétel e tekintetben a "Congregatio de propaganda fide" nyomdája, mely 1622-es átszervezése óta egyike lett a világ legnevezetesebb tipográfiáinak. A nagyhírű Paoli Stefano volt a betűmetszője és Il Sotile az öntője, akik főképpen a keleti népek alfabétáinak nagyszerű sorozataival látták el e szép nyomdát.

***

Franciaország nyomdászatának tizenhetedik századbeli legnagyobb eseménye a királyi könyvnyomtató intézet megalapítása volt 1640-ben. E nyomdának alapjául egy kiváló orientalista, Savary de Breves konstantinápolyi követsége idején metszetett arab, perzsa meg szír ábécéi szolgáltak, amelyekkel Párizsba visszatérte után - 1615-től 1627-ig - több könyvet is nyomtatott. Nyomdájának "Typographia Savariana" volt a neve. Az ebből lett királyi nyomdát a Louvreban rendeztette be Richelieu bíboros, és faktorává a nagyhírű tudós tipográfus Cramoisy Sebestyént tette meg. XIV. Lajos is - bár egyébként nem volt barátja a tipográfusoknak - nagyon érdeklődött ez iránt a nyomda iránt, és 1692-ben "Description et perfection des arts et métiers" címen nagyszerű munkát nyomatott - egyetlen egy példányban - aminek első kötete a könyvnyomtatói, betűmetszői és könyvkötői művészeteket ölelte föl, bemutatva ezeknek az akkori időkig Franciaországban elért legszebb eredményeit.

Cramoisy 1669-ben meghalt, utána egy ideig unokája volt a tipográfia vezetője, majd pedig a Lyonból Párizsba hozatott Anisson Jean vette át az irányítást, aki szintén egyike volt kora legtudósabb könyvnyomtatóinak. Ő és a két Cramoisy több mint száz díszes művet készítettek.

***

Angliában nagyjából ugyanolyan helyzete volt a tipográfiának, mint Franciaországban: a kormányhatalom az egyik oldalon kedvezményekkel istápolta a könyvnyomtatást, amennyiben ugyanis neki tetsző munkát végzett, a másik oldalon pedig a legszigorúbb rendszabályokat léptette ellene életbe, ha zavarni találta a politika köreit.

1604 körül azon fáradozott az angol kormány, hogy valami újabb, igen pontos bibliafordítást készíttessen. I. Jakab király e végből rendeletet adott ki, amelynek alapján ötvennégy tudós emberből álló bizottság alakult, amely hat csoportra oszolva, a fordítást végezte, és amellett egymás munkáját is ellenőrizte. A könyvnyomtatói munkával a jó nevű tipográfus Baker Györgyöt bízták meg, aki 1611 körül bravúrosan felelt meg e feladatának, csak éppen hogy a tízparancsolatnak a hetedik pontjából ("ne orozz!") hagyta ki a tiltó "ne" szócskát. Keservesen meg is lakolt érte: az íveket elkobozták és azon felül még háromezer fontsterling pénzbüntetést is kellett fizetnie. Ezt az akkori időkben roppant summát I. Károly király rendelkezése szerint nagy részében görögtípusos patricák készíttetésére fordította a kormány, és betűket csináltatva velük, az utóbbiakat azzal a feltétellel adta kölcsön az udvari könyvnyomtatóknak, hogy évenként legalább egy görög könyvet kell a saját költségükön nyomtatniuk

A tizenhetedik század közepe táján nagyon mélyre hanyatlott már az angol könyvnyomtatás is. Az akkori londoni biblianyomtató Field Johnt máig is emlegetik a nyomtatványai hibásságáért. Egyik bibliájában például nem kevesebb, mint háromezerhatszáz hibát találtak.

Egyetlen műremek-számba menő munka ebből az időből a Walton-féle kilencnyelvű poliglott biblia, amelyet Roycrofft Thomas nyomtatott ki hat fóliós alakú vaskos kötetben. Az első kötet megjelenésének esztendeje 1654, a hatodiké 1657. Ez volt az első olyan mű Angliában, melyre körlevelek útján előfizetőket gyűjtöttek. Az egész mű előfizetési ára tíz fontsterlingben volt megállapítva, és Roycrofftnak e magas ár mellett is az első két hónapon belül több mint kilencszáz előfizetője akadt. Anglia teljes hatalmú protektora, Cromwell Oliver azzal támogatta a vállalkozást, hogy fölmentette a nyomdát a papirosért való, különben igen terhes adózás alól. A mű első kötetének legelején levő dedikáció Cromwellnek szólott, de mikor a protektor halála után II. Károly lett az uralkodó: Roycrofft a még meglévő példányokból kivágatta a Cromwellnek szóló ajánlást, és helyébe II. Károlyt magasztaló dedikációt csúsztatott be, úgy hogy ettől fogva kétféle poliglott biblia volt forgalomban: egy republikánus, meg egy királypárti. E kilencnyelvű bibliához idővel egy-két fólió kötetre terjedő szótár is készült. A címe ez volt: "Lexicon heptaglotton". Szerkesztője Castell E. dr. tizenhét esztendőn át napi tizenhat órát dolgozott rajta, és ezenfelül tizennégy munkatársát kellett eltartania. Bele is bukott a vállalkozásába. Az említett művekkel kapcsolatos munka volt a kilenc fóliós kötetben, 1660-ban megjelent "Critici sacri", amelyet már Bee Cornelius nyomtatott.

Eddig a tizenhetedik századbeli londoni nyomdákról volt szó. A vidéki városok közül Oxfordban megvolt már a tizenötödik század vége felé is az egyetemi nyomda, de jelentősebb tipográfiai munkálkodás csak 1669-ben, az elég furcsán Sheldonian Theatre-nek nevezett nyomtatóműhely megalapításával kezdődött meg ebben a városban. 1677-ben nagyszerű betűöntő-műhely is létesült itt, mégpedig az egyetemi könyvnyomdával kapcsolatosan.

A rendes időközökben megjelenő angol újságoknak az ősét még Erzsébet királynő rendelkezésére indították meg 1588-ban, amikor a spanyolok gyászos véget ért nagy hadi flottája, a "legyőzhetetlen armada" fenyegette Angliát, és a lakosság folytonos nyugtalanságban töltötte a napjait. A vészhírek ellensúlyozására jelent meg ekkoriban az "English Mercurie" ötvennégy száma. E hivatalos színezetű újságnak a tizenhetedik század elejétől kezdve bőven akadt utánzója; közülük nevezetes volt az első politikai hetilap: "Certain news of the present week".

***

Spanyolországnak s Portugáliának a tizenhetedik század folyamán nem volt számbavehető nyomdászata. Az inkvizíció nemcsak szellemi béklyót jelentett ebben a két országban, de rettenetes gazdasági csapást is egyúttal.

***

A németalföldi nyomdászdinasztiák leghíresebbike az Elzevir-család volt, amelynek őse Lajos igen szegény löweni zsidó család gyermekeként 1540 körül született. A könyvkötő-mesterséget tanulta, s egy időben Plantinék antwerpeni műhelyében is dolgozott. 1567-ben, mikor II. Fülöp spanyol király hadvezére, Alba herceg a németalföldi protestánsokat és zsidókat irtani kezdte, a sok ezer menekülő között ott volt Elzevir Lajos is, aki Wesel városában húzódott meg, amely egyik központja lett a református propagandának. A véreskezű Alba visszahívása után Douai városába, majd 1580-ban Leydenbe került, ahol hat évvel később pedellusa lett az ottani híres egyetemnek. Emellett könyvek árusításával is foglalkozott, sőt 1592-től kezdve egyes művek kiadására is merészkedett.

1594-ben megkapva a leydeni polgárjogot, könyvkiadói vállalkozását mind nagyobb arányúvá kezdte fejleszteni. Rendszeresen látogatta a frankfurti könyvvásárokat, majd állandó lerakatot alapított ott, és általában ő látta el Németország jelentékeny részét külföldi könyvekkel. Kiadói tevékenysége közben olykor nem egészen kifogástalan üzleti fogásokkal élt; például megtette azt is, hogy összevásárolva ócska könyvek nagyobb mennyiségű eladatlan példányait, ezeket új címmel látta el, és a saját kiadásában, irodalmi újdonságok gyanánt dobta a piacra. Mindamellett vállalatának híre napról napra öregbedett, amit hallatlan energiájának köszönhetett.

Az öreg Elzevir Lajos 1617-ben halt meg. Öt fia volt; ezek mindegyikének megint egy csomó gyereke, aki rövidebb-hosszabb ideig kisebb-nagyobb munkát végzett a könyvnyomtatói, vagy még inkább a kiadói vállalkozás körül. Egy Elzevir Lajos például Hága városában alapított könyvkereskedést, egy Jusztus nevű fiú Utrechtben. Izsák, az öregebbik Lajosnak a fia, a leydeni nyomdát rendezte be, s fejlesztette nagyra. Megszerezve az 1624-ben elhunyt híres orientalista Erpeniusnak keleti betűkhöz való patricáit és matricáit, az akkori értelemben vett tudományos nyomdák legtekintélyesebbjei közé emelte a maga tipográfiáját. 1625-ben átadta az egészet - öt könyvnyomdai sajtót, egy réznyomtató prést, tízezer kilóra menő betűt meg rengeteg patricát - testvérének Bonaventúrának és unokaöccsének Ábrahámnak, és ő maga tengerészéletre adta magát. A két új tipográfus és kiadó egyre-másra készítette a legszebb könyveket; ők hozták divatba az aldinákra emlékeztető tizenkettedrét klasszikusokat, amikből rengeteg sokat nyomtattak. A nyolcadrét formátumot csak olyan műveknél alkalmazták, amelyekben sok volt a jegyzet. Bonaventúra és Ábrahám idején a leydeni háznak már fiókintézetei voltak Párizsban, Frankfurtban, Rómában, Nápolyban, sőt még Koppenhágában is. A két cégtárs 1652-ben halt meg, és utódaik 1712-ig tartották fönn a leydeni nyomdát és könyvkiadó vállalatot.

Az Elzevir-család egyik tagja, Lajos, 1637 körül a nagy és szép Amsterdam városában alapított világhírű könyvkiadó vállalatot és 1640-ben nyomdát is. Fölvilágosodott és bátor ember létére olyan munkák is kerültek ki a sajtói alól, aminőknek kiadására leydeni rokonai gondolni sem merészeltek volna. Így például kiadta a nagynevű francia bölcselőnek Descartesnak az összes műveit, akit pedig éppen Leydenből támadtak a leghevesebben. Nem riadt vissza a francia janzenisták munkáinak a kiadásától sem. 1655-ben társul szegődött hozzá a család egy másik tagja, Dániel, 1664-től kezdve az amsterdami nyomda egyedüli tulajdonosa, mert Lajos akkoriban betöltve a hatvanadik életévét, úgy vélte, hogy eleget dolgozott már, és hátralévő néhány esztendejét a mezei birtokán akarta eltölteni. Dániel nagy buzgalommal feküdt neki mind a tipográfia, mind pedig a könyvkiadó vállalat ügyének; sajtói csak úgy ontották a szebbnél szebb új műveket; könyvkereskedését pedig időközben szortiment vállalattal is bővítette, 1674-ben kiadta a maga nagy raktári katalógusát, amely nem kevesebb, mint húszezerféle könyvet ajánlott megvételre. További nagyszabású irodalmi és egyéb tervei voltak, amikor 1680 október 13-ikán meglepte őt a halál.

Véle kidőlt az Elzevirek legnagyobbika. Bár kilenc gyermeke volt, az amsterdami hatalmas üzemet el kellett kótyavetyélni. A nyomdával kapcsolatos betűöntödének huszonhét sorozat patricáját és ötven betűsorozatot tevő matricakészletét az elhunyt Elzevir Dániel özvegye az antwerpeni Plantin-Moretus-családnak kínálta megvételre, elmondva máig is megmaradt érdekes levelében, hogy ezeket a típusokat Van Dyck mester, korának legkitűnőbb betűmetszője készítette. Moretusék azonban nem vették meg a Van Dyck remekeit és így ezeket az özvegy azután Athias Józsefnek adta el, aki amsterdami spanyol zsidó volt, s szép kis nyomdájában főleg a bibliát nyomtatta mindenféle nyelven. Héber bibliájáért Holland és Kelet-Frízland államok aranyláncos medaillont adtak néki, aminő kitüntetésben zsidó ember addig az egyesült németalföldi államok területén aligha részesülhetett.

Az Elzevir-családnak több mint kétezer egyszáz kiadványát tartják számon a bibliográfusok, és azok jórészének az aldinákhoz és a Giunta- meg Estienne-családok kiadványaihoz hasonlóan nagy a becse. Amíg azonban az utóbb említett kiadványok fogalma élesen körül van határolva: az "Elzevir" jelzés egymagában még nem sokat mond. Az Elzevir-család tagjai ugyanis azon fölül, hogy tipográfusok meg könyvkiadók voltak, jórészt a skrupulus nélküli üzletember jellemvonásait is egyesítették magukban, és némely kiadványukra bizony nem sok gondot fordítottak. Mint könyvkiadók gyakran a maguk nyomdáin kívül más tipográfiákban is készíttettek könyveket, és mint nyomdászok a maguk sajtóin olykor más kiadók számára is nyomtattak; utánnyomataikban elhallgatták a saját nevüket, és az eredeti mű nyomdászáét tették ki a könyvre; egyik másik merészebb hangú munkájukat hamis cégjelzéssel és hamis helynévvel adták ki. Viszont az is megtörtént, hogy más tipográfusok hamisították oda az Elzevirek nevét és nyomdajegyét a maguk kiadványaira. Mindez természetesen bonyolódottá teszi a valódi Elzevir-kiadások meghatározását. A bibliofilek rendszerint az iniciálék, vignetták és egyéb díszek összehasonlítása útján cselekszik ezt. Azonban még ez sem adhat mindig biztos eredményt, mert az Elzevirek tizenkettedrét könyvecskéit többfelé utánozták, és bizony ez utánnyomatok némelyikében még az iniciálékat és vignettákat is pontosan fakszimiléztették a tulajdonjogot nem tisztelő német és egyéb könyvkiadók.

Az Elzevir-családnak kétféle nyomdajele is volt. Ezek egyikén oszlopokon, pálmalevelek között ülő sasmadarat látunk, a karmai közt hét nyílvesszővel, és egy félkörben futó szalagon a következő fölírással: "Concordia res parvae crescunt" (egyetértésben az erő). A család másik nyomdajele égő fahasábokat mutat, amelyek az Elzevirek nevét jelképezik, mert "elze" vlaem nyelven szilfát, "vir" pedig tüzet, lobogó lángot jelent; e szerint a.m. szilfa-tűz.

Az Elzevirek nyomdáin kívül természetesen bőven volt egyéb tipográfia is Németalföldön. Közülük a históriai jelentőségű antwerpeni Plantin-Moretus-család nyomdája a tizenhetedik században is becsülettel megállta helyét a nyomdai officinák között. Az Elzevirek nyomdáival azonban mégsem versenyezhetett. A komoly és igyekvő Moretus Baltazár halála után pedig a nyomda mintegy megkövesedett: megvolt, szépen dolgozott, a régi tipográfiai hagyományokhoz erősen ragaszkodott, de az üzleti jelentősége mind szűkebbre zsugorodott. Így volt ez századokon keresztül, egészen 1865-ig, mikor a nyomda működése egészen megszűnt. A nyomda dicső múltja iránt való kegyeletből mindent ott hagytak a maga régi helyén: a sajtókat, a regálisokat, a nyomda világhíres korrektorainak asztalait stb., úgy amint az hajdanában, a Biblia Polyglotta nyomtatása idején volt elrendezve. A Moretusok családjának későbbi tagjai levél- és kézirat-, meg réz- és fametszetgyűjteményt rendeztek be a nyomda épületében, megnövelve azt kilencven, a legjava németalföldi művészektől származó festménnyel - közölök tizennégy kép Rubenstől, kettő pedig Van Dycktől való -, úgyhogy a nyomdából egy a maga nemében páratlan nyomdászati múzeum lett. Csak a rézlemezeinek a száma több mint nyolcezer, a fametszetes dúcoké pedig a tizenöt ezret is meghaladja. Antwerpen városa 1875-ben a nyomdát mindenestül megvásárolta, és "Musée Plantin-Moretus" néven az érdeklődő közönség számára hozzáférhetővé tette.

Nagyszerű nyomdája volt Amsterdamban a Blaeu-családnak. E nyomdászdinasztia megalapítója, Blaeu Vilmos 1571-ben született, és csillagásznak készült. Jó barátja volt Tycho de Brahenak, I. Rudolf királyunk udvari asztronómusának. Kitűnően értett a mechanikához, és az első jelentékenyebb javításokat ő végezte a nyomtató-sajtóinkon. Kilenc ilyen javított sajtója volt a nyomdájában, és a kilenc múzsáról nevezte el őket. 1638-ban történt halála után fia János vette át a tipográfia vezetését, és az édesapja szellemében működött tovább. Főképp nagyobb terjedelmű, térképekkel ellátott és pompás illusztrációkkal díszesített műveket nyomtatott, köztük egy tizenkét nagy foliós kötetet tevő atlaszt is 1663 körül. A Blaeu-féle nyomdát ez idő tájt Európa legszebb tipográfiájának mondották; munkásainak a száma állandóan meghaladta a negyvenet. 1672-ben a nyomda leégett, amiben a komor vallási fölfogású protestánsok Isten büntetését vélték látni azért, mert Blaeu olykor-olykor pápista szellemben írott könyveket is elvállalt nyomtatásra. Mindamellett a tipográfia újra föléledt hamvaiból és 1673-tól kezdve Blaeu János fiai, Péter és János nyomdászkodtak benne tovább.

Az amsterdami könyvnyomtatók közül Európa szerte hírhedt volt Jansson János, aki 1618-tól 1664-ig dolgozott ebben a városban, és főleg utánnyomtatással foglalkoztatta a sajtóit. Mihelyt valami kapósabb könyv jelent meg valahol, Jansson egyszeriben lenyomtatta újra, és sok esetben bizony többet keresett ezzel a kalózkodásával, mint a mű eredeti kiadója. Könyvkereskedői filiáléja volt Koppenhágában és nyomdát nyitott Stockholmban is, persze itt sem tágítva a maga nem éppen erkölcsös, de a jövedelmezőség szempontjából bizonyára jól bevált üzleti elveitől. 1645-ben Jansson a Hollandiában tanuló magyar diákok rábeszélésére utánnyomatot készített a Károli Gáspár bibliájából, és Magyarországba szállítva, jó áron eladta.

Jeles nyomdász-család volt még Amsterdam városában a Wetstein-féle, amelynek megalapítója Elzevir Dániel hét esztendőn át való jobb keze, a baseli filológus-családból Németalföldre ifjan elszármazott Wetstein Henrik volt.

A németalföldi betűművészet már a könyvnyomtatás őskorszakától kezdve igen magas színvonalú volt. Hiszen már a tizenötödik század végén Deventer városában élt Paff Rikárd is igen szép, karakterisztikus hollandi gót betűket metszett és az ő nyomdokain fejlődtek tovább a tizenhatodik meg tizenhetedik század nagy betűmetsző művészei. Dürer Albert Hollandiában jártakor az antiqua és fraktur betűknek csinált propagandát, s különösen az utóbbiakat nagyon használták könyvek nyomtatására.

A tizenhetedik század közepe táján egy Voskens Dirk nevű betűöntő tizennégy grádus fraktur betűvel meg a hozzávaló schwabachi kiemelő betűtípusokkal aratott sok elismerést. Nagyszerű betűmetszők voltak a Blaeu-család tagjai is. A század legnagyobb németalföldi betűmetszője azonban a magyar Tótfalusi Kis Miklós, volt aki 1680-tól 1689-ig dolgozott Amsterdam városában, világhírt szerezve magának is s gyönyörű metszésű betűtípusainak is.

***

A skandináv államokban szépen virágzott a tipográfia a tizenhetedik században is. Dániából ez időből huszonhárom tipográfust sorol föl Falkenstein. Svédországban Gusztáv Adolf és leánya Krisztina voltak a könyvnyomtatás legfőbb patrónusai. Az amsterdami Jansson Jánost egy időben udvari nyomdászukká is nevezték ki.

***

A lengyel könyvnyomtatás a tizenhetedik században egészen lehanyatlott. Amíg azelőtt termelésének mennyisége és minősége egyaránt kiváló volt, és a külföld számára is sok könyvet nyomtatott - a krakkói magyar munkák száma például húsznál is többet tett ki - 1600 körül már a zsidókon kívül alig volt számba vehető könyvnyomtató Lengyelországban. Ezeknek munkássága pedig csak a maguk vallásos könyveinek nyomtatására szorítkozott.

***

Európa, keleti államaiban lassan hódított teret a tipográfia. Oroszországban ugyan ez időtájt sűrűn keletkeztek nyomdák, így Kijevben, Mohilevben, Revalban, Dorpatban stb. Majd megannyi szinodális tipográfia volt, vagyis a szent szinódus tartotta rajta a kezét. Moszkvában világi könyveket is nyomtattak; ezekhez Szuhanov Arzenij metszette a róla elnevezett és még ma is használatos hosszúkás, vékony betűket. Romániában Besszarábiai Konstantin vajda alapította meg a legelső nyomdát Bukarestben 1690 felé, görög, cirill, arab s török betűkkel szerelve föl azt. Törökországban a tizenhetedik században is tilos volt a nyomdászat, és csak a zsidók nyomtatgattak nagy titokban vallásos iratokat Konstantinápoly mellett.

***

Ázsiában már korábban is akadt itt-ott könyvsajtó. Damaszkuszban 1605 körül a zsidóknak volt nyomdájuk. Keletindiában a jezsuiták egy tamul szótárat nyomtattak 1679-ben. Japánba is a jezsuiták vitték be a nyomdászatot, fonetikusan átírva és antiqua betűkkel sokszorosítva szótárakat és némely istenes munkákat. A Fülöp-szigetek Manila városában is nyomtattak már 1630-ban könyvet.

***

1638 körül alapították meg az első könyvsajtót Észak-amerikában, Cambridge városában. Első tipográfusa Glover Jesse lett volna, aki azonban még a munka megkezdése előtt meghalt, és így az első amerikai könyv sokszorosítása özvegyére, illetőleg ennek Dayn John nevű nyomtató munkására maradt. 1676-tól kezdve Bostonban is működött már a könyvsajtó. Philadelphiának, a testvéri szeretetről és türelmességről elnevezett városnak Bradford William volt az első nyomdásza 1686-tól kezdve. Ugyanő alapította a New York-i első tipográfiát is.

 

A XVII. század nyomdászati technikája

Az 1670-es évek könyvnyomdája nem sokban különbözött az 1470 körül való tipográfiáktól. Vagyis kétszáz esztendő alatt technika dolgában alig is haladt valamit a könyvnyomtatás. A betűöntésnek ugyanaz volt az eszköze és módja Tótfalusi Kis Miklós idejében, mint ahogyan Schöffer Péterék csinálták azt egykoron; a sajtó is általában úgy festett a legtöbb officinában, ahogyan a nagy mester Gutenberg János szerkesztette azt meg; a szedés befestékezése lószőrrel töltött bőrlabdákkal történt; a munkamenet és a mesterfogások legtöbbje teljesen azonos volt a kétszáz esztendő előttiekkel.

Csak az amsterdami Blaeu Vilmos eszközölt némi újítást az ősi kézi sajtón. A tégelyt emelgető srófot, amely azelőtt fából volt, mint a sajtónak minden egyéb része, sárgarézből, majd vasból csináltatta. Éppen úgy a forgattyúkat is, a taliga meg a tégely azonban fából való maradt az ő préseinél is. Blaeu emez újítása csupán a tizennyolcadik században talált széleskörű utánzásra.

Betűk dolgában a nagyobb nyomdáknak már meglehetős választékuk volt: A németországi nyomdákban mindenütt meg kellett lennie az antiqua betű mellett a frakturnak, sőt az utóbbihoz kiemelő betűképpen a schwabachi típusnak is. Ezeknek pedig igen sokféle változatuk volt. Ernesti szakkönyve ("Die wohleingerichtete Buchdruckerei", Nürnberg 1721) negyvenhétfélét sorol föl belőlük, némelyikük tizennyolcféle grádusra volt öntve. A kurzív típusokat széltében használták az antiqua-betűs könyvekben; ezek nagyobb grádusait alávágottan szállította a betűöntő. Görög típusai is voltak a legtöbb nyomdásznak, valamint hangjegyei, naptárjegyei és iniciáléi is. Sokféle apró díszt - rozettát, német szóval "röslein"-t - is öntögettek már ekkoriban a betűöntők; a szedett könyvcímeken, meg a könyvek belsejében is: homloklécekül és keretképpen használták ezeket a fametszetek rovására elterjedt összeszedhető elemeket. A rövidebb fajta ólomléniákat is ismerték már ez idő tájt; 1672-ben egy Wolffger nevű gráci szedő szekrénymintát, nyomtató sajtót, sorjázót és árat mutató ábrázolatokat szedett össze belőlük.

A betűk nagysága dolgában majdhogynem nagyobb volt a választék a mostaninál. Stenglin Jeremiás augsburgi betűöntő a következő betűfokozatokat hirdeti egy 1693-ban megjelent árjegyzékében: gabor (mai tipometriai számítással lehetett vagy 48-52 pontnyi nagyságú), nagy és kis kánon, román (ez a mai kettős mediálisnak, németesen kétmitteles nagyságnak felelhetett meg), kétféle textus, parangon (másfél-cicerós), tercig, kétféle mediális (mittel), kétféle törzsökű cicerós betű, továbbá brevier (körülbelül tizenegy pontos), garmond, petit és nonpareille. A franciáknak még az utóbbinál is kisebb betűjük volt a sedanoise, másképp parisienne, melyet Jean de Sedan metszett ki 1625-ben. Ez a pirinyó betű csak egy gondolatnyival volt vastagabb a mai gyémánt grádusnál.

Stenglin árjegyzékében kétféle kurzív betű fordul elő: egy meredekebben álló és egy jobban megdöntött kurzív; az utóbbinak nagyobb fokozatai szépen alá vannak vágva.

Az alávágott kurzív típusoktól egy lépés volt a kézírást utánzó betűk elkészítése. A franciáknál főképp Moreau betűművész jeleskedett ebben; ő öntette az első rondírásos típusokat is 1640-ben. Ezekkel és a civilité nevű kézírásos típusokkal terjedelmes könyveket nyomtattak akkoriban.

 

Nyomdásztársadalom a XVII. században

A tizenötödik és tizenhatodik század városi életében még nagy jelentőségük volt a céheknek. Városvédelem alkalmával minden mesterségbeli kategóriának megvolt a maga helye; külön falrészletei és bástyái voltak például a mészárosoknak, halászoknak, tímároknak, vargáknak stb. Háború idején a céhek vetekedtek abban, hogy melyikük tudja hősiesebben védeni a maga bástyáját. Békés időkben más szerepkörük volt a céheknek. Gondoskodtak a mesterségbeli rend fenntartásáról, gyámolították a beteg vagy elszegényedett tagjaikat, eltemették a halottaikat, és közös istentiszteleteket meg mulatságokat rendeztek.

A nyomdászat föltalálását követő első száz-százhúsz esztendőben a könyvnyomtatók általában még kevesen voltak ahhoz, hogy önálló céheket létesítsenek, és ezért sok helyt egyéb előkelő foglalkozások embereivel, például a festőkkel és aranyművesekkel, könyvkötőkkel stb. társultak közös egyesülésbe. Később azonban, a tizenhetedik század körül, eléggé megszaporodtak ahhoz, hogy ha nem is kimondottan céhekbe, de egyéb, szabadabb formájú egyesülésekbe állhassanak össze. Ezt annál könnyebbem megcselekedhették, mert a tizenhetedik századtól kezdve a városok védelme - a fejedelmek hatalmának növekedése következményeképpen - kicsúszott a polgárság kezéből, s a céhek is megszűntek harci formációknak lenni. Ámbár tehát a tulajdonképpeni céhrendszer a tizenhetedik századtól kezdve sehol sem volt meg már a könyvnyomtatók körében: nagyobb nyomdász-empóriumokban a főnökök és segédek közösen is alkottak kollegiális egyesületeket, egyrészt bizonyos szaktársias jótékonykodásnak kifejthetése okáért, másrészt pedig közös érdekeiknek védelmére. De még ahol a kicsiny számuk miatt nem is volt kifejezetten megformulázott egyesületük a nyomdászoknak, ott is összekötötte őket valami: a nyomdász-etika, a nyomdászi szolidaritás, amely már akkor is - sőt, már korábban: a tizenötödik és tizenhatodik században - egyetlen nagy család tagjaivá tette az összes tipográfusokat, az Atlanti-óceántól Oroszország hómezeiig. Két történetírónk, Gessner és Werther már régebben össze is foglalta a nyomdászok ama tízparancsolatát, amely ellen véteni: egyértelmű volt a nyomdásztestületből való kiválással és valamely más kenyérkereseti pályára szorulással.

Ez a nagy, mélyen gyökerező és imponálón szép nyomdászi szolidaritás a dolog természeténél fogva a segédek sorában nyilvánult meg legtisztábban, mert hiszen őnáluk konkurenciális szempontok nem hathattak zavaróan közre. Mindamellett egyes helyeken - többek közt Frankfurtban, Baselben, Párizsban és Edinburghban - a könyvnyomtató-mesterek is megtalálták a módját annak, hogy minden alacsonyabb rendű üzleti agyarkodás leküzdésével, kollegiális szép harmóniában éljenek egymás mellett. Sőt Edinburghban, a tizenhetedik században már közösen történt a munkavállalás, arányos, közös elosztással és közös haszonra, úgy mint azt újabb időkben a "Typothetae" egyesületben tömörült New York-i nyomdafőnökök próbálták - bizonyos fokig - megvalósítani.

Ahol a könyvnyomtató mestereknek valamelyes ipartestület-féle szervezetük volt, tizennégy nappal a rendes évi könyvvásárok előtt szeniort választottak, aki olyan atyamester-féle szerepet töltött be: elnökölt az összejöveteleken, kezelte a befolyó pénzeket, számon tartotta a privilégiumokat, képviselte kollégáit a hatóságok előtt, és őrködött a meggyökeresedett nyomdászszokások megtartásán. Az újdonsült tipográfusmesternek, mielőtt a nyomdáját megnyithatta volna: le kellett tennie a mesteri esküt, amelynek szövege bár helyenként változott, lényegében az volt a tartalma, hogy a cenzúrát illető törvényes rendelkezéseknek eleget tesz, gyalázkodó iratokat nem nyomtat, mindenkoron a könyvnyomtatói tisztességnek megfelelően fog élni és a szabályzathoz alkalmazkodni.

A segédek külön egyesüléseinek élén rendszerint két "asszesszor" állott, egy a szedők és egy a nyomtató munkások sorából. E munkásegyesületeknek a dolog természeténél fogva a nyomdászmunkások jogainak és munkaárszabásának a védelme volt a fő-fő feladata. Amellett különös gondot fordítottak mindenkoron az inaskérdésre.

Az inaskérdésben különben - mint Faulmann Károly mondja - a főnökök és segédek kívánságait elég könnyen össze lehetett egyeztetni. Amazoknak az illetéktelen konkurenciától való mentesség volt az érdekük és ezt csak a segédek akkori szervezete tudta biztosítani számukra. A mesterek óhajtása az volt ugyanis, hogy senki se lehessen könyvnyomtató-mester, aki nem tanulta ki formálisan is a nyomdászatot. A segédek pedig a maguk egzisztenciájának szempontjából meg az inasok számának mértéken fölüli szaporításában láttak veszedelmet. A főnökök csak úgy tudtak a maguk kívánságainak érvényt szerezni, hogy ők maguk is engedtek a segédek óhajtásainak, akiknek elvégre közömbös lett volna: inaskodott-e valaha ez vagy amaz a principális. 1647-től 1650-ig Németország egy jelentékeny részében formális vizsgálat folyt az iránt: van-e olyan nyomdafőnök, aki nem tanult könyvnyomtató; mert "nem tűrhető, hogy a művészetünket kellően ki nem tanult és annak rendje-módja szerint posztulátumot nem tett emberek nyomdát állíthassanak; amely segéd az ilyen kontároknál munkát vállal, ki kell csapni a nyomdászközösségből", mondja egy az időbeli nyomdász rezolúció. És az ilyenféle határozat nem maradt írott malaszt. A római császár meg a német birodalmi gyűlés, amikor megparancsolta az úgynevezett zugnyomdáknak a bezáratását, senki sem tudta ezt a legmagasabb helyről jövő parancsot végrehajtani. De amikor a nyomdászmunkások rámondták valamelyik officinára, hogy az zugnyomda, kontárműhely, akkor a tisztességes, becsületére valamit adó nyomdászember be nem tette oda többé a lábát. Az inasok elszökdöstek az ilyen nyomdából, mert tudták, hogyha valamelyikük végig is húzná a tanulóidejét, sehol sem ismerik el segédnek, sehol sem posztulálhat, és ennek következtében sehol sem kaphat munkát. A nyomdász tízparancsolat egyik pontja úgy szólt, hogy "tisztességes nyomdászsegédnek nem szabad tizennégy napon túl valamely kiközösített ember mellett dolgoznia", de rendszerint már az első napon kenyértörésre került a dolog. Aminek következménye majd minden esetben az volt, hogy a mesternek a kiközösített embert rögtön el kellett bocsátania. Az Európa-szerte ide-oda csatangoló vándor könyvnyomtatók voltak a nyomdászegyesülések határozatainak pontos és gyors hírvivői. Ők értesítették a szélrózsa minden irányában dolgozgató kollégáikat, ha valamelyik nyomda, avagy nyomdász bojkott alá került. Bárhol adódott is elő ilyen eset mondjuk Németországban: néhány héten belül megtudta minden német könyvnyomtató; néhány hónap alatt pedig elszivárgott az ilyesminek híre a messze külföldre: a németalföldi és skandináv nyomdahelyekre, Angliába, Francia- és Olaszföldre, s hozzánk is.

Faulmann Károly egész sorát említi meg olyan eseteknek, amikor a segédek - akár a nyomdafőnökök kezdeményezésére, akár egyéb okokból - bojkott alá helyeztek nyomdákat. Sőt olyan esetet is említ, amikor a rosszhiszemű vádlót maguk a nyomdász-segédek vonták felelősségre, igen szigorúan megbüntetve őt a rágalmazásért.

Amikor a segédek ilyenformán főnökeik érdekében megakadályozták, hogy könyvkereskedők és idegen tőkepénzesek nyomdát alapíthassanak és a tanult nyomdász mesterekkel konkuráljanak: ellenszolgáltatásképpen az inaslétszám korlátozását illető kívánságaik teljesítését kapták. Már a nürnbergi 1673-as szabályzat kimondja, hogy a könyvnyomtató-mester csak annyi inast tarthat, amennyire okvetlenül szüksége van. Az inaslétszámnak arányosnak kell lennie a segédek számához. A korrektúrát kihordó és pusztán házi munkát végző inasokat pedig csak akkor szabad szerződtetni, amikor fölszabadulás következtében valamely inas helye meg talál üresedni. A lipcsei 1606-os nyomdászrendtartás pedig az inasok oktatásának alapos voltáról is gondoskodik. Ha maga a mester nem foglalkozhat vele állandóan: tanításával a segédek egyikét kell megbízni. Ezért kéttallérnyi díj járt a segédnek, ami akkoriban még szép pénz volt. Ha nyomtató munkásnak készült a fiú: a kioktatásával megbízott segéd köteles volt őt a formátumkészítésre, az egyengetésre és az ezekkel kapcsolatos összes munkafogásokra megtanítani; ha pedig szedő kellett hogy legyen belőle: addig kellett őt oktatni, amíg bármicsoda kézirat után is gyorsan és hibátlanul szedni nem tudott, s korrektúrát és revízió-csinálást is rája nem lehetett bízni. A frankfurti nyomdászszabályok megengedték az oktatással megbízott segédnek, hogy inasát olykor a nyomdán kívül is küldözgesse, de csak módjával, hogy az inasmunka napi mennyisége csorbát ne szenvedjen. Már a lipcsei szabályzat szigorúbb ebben a tekintetben: "Nem engedhető meg az a visszaélés, hogy a segédek az inasokat sokat küldözgessék, s az így elmulasztott munkaidőt vasárnaponként pótoltassák velük. A vasárnapi munkát, ha csak elhalaszthatatlan szüksége nem merül föl: mindenképpen kerülni kell."

A "servitia domestica" alól egyetlen inast sem lehetett fölmenteni, ez pedig a házimunkák elvégzését jelentette, vagyis az inasnak söpörnie kellett, fűtenie, vizet hordania, szóval a ház körüli mindenféle szolgai munkát elvégeznie.

Az inassá szegődtetésnek kellő tartamú próbaidő után, becsületes jó segédeknek a jelenlétében kellett történnie; ha segédje nem volt a mesternek: a legközelebbi nyomdász-egyesülettől kellett egyet - megfelelő fáradsági díj ellenében - hozatnia. A tanulási idő helyenként és koronként változott: Németországban négy, öt vagy hat esztendő volt, Angliában többnyire hét. Ebből a segédek nem engedtek. 1686-ban megtörtént, hogy valami gazdag lipcsei polgár két-esztendős tanulási időt akart kieszközölni a fiának és ennek ellenében száz tallért fizetni a nyomdászegyesület pénztárába, de elutasították az ajánlatával. Fleischer könyvkereskedő pedig 1680-ban igen sok pénzzel és igen kevés tanulási idővel akarta megszerezni a nyomdászi képesítést, de hiába fordult egymásután a lipcsei, jenai és frankfurti nyomdászegyesületekhez, mindenünnen elutasították, és időközben vásárolt nyomdáját is újra el kellett adnia, mert egész Németországban nem akadt volna oly nyomdai munkás, aki munkát vállal nála.

Tanulóesztendeit, ha végre lemorzsolta az inas: bizonyítania kellett, hogy a kellő szakismereteket és ügyességeket elsajátította. Ha erre képtelen volt, a tanulóidejét megtoldották még egy fél, avagy egész esztendővel is. Ha azonban bebizonyult, hogy érti a művészetét, tisztes nyomdászemberek jelenlétében fölszabadították, és egy bizonyos összeg lefizetése ellenében kornutusznak tették meg. A "cornutus" szó annyit jelentett, mint "szarvas állat". A középkorban azokat az ifjakat nevezték így, akik valamely egyetem előkészítő kurzusát járták. Innen kerülhetett át a szó a nyomdászatba. A könyvnyomtatók ugyanis már kezdettől fogva szoros kapcsolatban voltak az egyetemekkel, és még a tizennyolcadik században is általános szokás volt az egyetemi városokban, hogy az ott dolgozó nyomdászok az egyetem anyakönyvébe vétessék föl magukat, s ennek következtében - ügyes-bajos dolguk ha kerekedett - az egyetemi bíráskodás alá tartozzanak.

A nyomdász-kornutusz túl volt már az inaskoron, de nem volt még teljes jogú segéd. Sok helyt még a segédeknek járó teljes bért sem kapta meg. Azon fölül mindegyik vásár alkalmával egy bizonyos összegecskét kellett a teljes jogú segédek számára lefizetnie, vagy ha a maga városkájában nem volt ilyen, a nyomdafőnöknek kellett azt a legközelebbi nyomdászegyesületnek beküldenie.

A lipcsei nyomdászszabályok szerint a kornutusz bére egyenlő volt a teljes jogú segédekével, de csupán három garast kapott a bérfizetések alkalmával belőle, a többit visszatartották a majdani posztulátumnak a költségeire.

A "postulatum" szó föltételt jelent, ebben az esetben ama föltételek összességét, amelyeknek teljesítése mellett a kornutuszt a teljes jogú nyomdászok sorába fölvették. A régi nyomdászszabályok ezt mondják róla: "Ha a kornutusznak vagyona van, avagy a munkájával már annyit keresett, hogy a segédi fölavatás költségeit fedezni képes: lehetőleg a város meg a környék összes nyomdászainak, de legalább is hat kollégának (ennyi kellett ugyanis a ceremóniás tisztségek betöltéséhez) jelenlétében s a megszabott díjak lefizetése mellett leteheti a posztulátumot, aminek megtörténte után minden könyvnyomtató köteles őt becsületes és teljes jogú nyomdászembernek elismerni."

A posztulátumos ünnepségnek csattanója az úgynevezett depozició ceremóniája volt, amely rendszerint valami vígjátékszerű mókával vette kezdetét, és nagyszabású lakomával fejeződött be, aminek a költségeit természetesen a kornutusz fizette meg. Maga a depozició ceremóniája meglehetősen mély értelmű és szép volt, de később - a harmincéves háború okozta elvadultság idején - sok durvaság és sikamlósság csúszott bele, mint az különben e kor társas életének majd minden megnyilvánulásában kimutatható. Ismertetését Weise Pál tizenhetedik századbeli danzigi könyvnyomtatótól bírjuk, és kortörténeti érdekességénél fogva lenyomtatjuk mindama részletekkel együtt, amelyek különben nem fedik a huszadik század embereinek az ízlését.

Az egész ceremónia zöld gallyakkal szépen fölékesített helyiségben folyt le. Elöljáróban prológussal tették figyelmessé a közönséget, hogy miről is lesz tulajdonképp szó:

Uraim s hölgyeim, ünnepünk lesz máma,
Ifjú embernek a víg fölavatása.
Ország s a nagy világ ösmeretlen néki,
Tapasztalás híjján gyöngék az erényi.
De valamit azért mégis megtanula:
Művészetünk immár néki is vagyona.
Szorgalom, szerénység megvolt ő kelmében,
Valahányan vagyunk, tanuskodunk ebben.

Jó emberink vagytok, kérünk benneteket:
Vegyétek körtökbe ez ifjú gyereket,
Kinek avatása ritka alkalmára
Nem lesz ma senkinek tréfába' hiánya.
Ne vegyétek zokon, ha a tréfa vaskos,
Depoziciókor már ez így szokásos.
Ha másra nem, arra jó lesz ez az aktus:
Ifjúnk ne feledje, mint lett tipográfus.

E prológus után a ceremóniát vezető nyomdász, az úgynevezett depozitor lépett elő. Fontoskodó képpel mondja el a monológját, és csodálkozva kérdi, miért gyűlt össze ez a díszes közönség, minek az a lomb- meg virágdísz. Jó, hogy az előtte megjelent deklamátor már figyelmeztette a közönséget a tréfák vaskosságára, mert már e jelenetnél is egymást érik a drasztikus élcek. Amikor a csodálkozó depozitor ide-oda járkál a pódiumon, egyszerre csak az eszébe jut, hogy megkérdi a szolgáját. Ki is szól tehát:

Hol vagy öcsém, Gagyagos?
Gyere rögtön uradhoz,
Szólni akar hozzád!

Hívó szavát morgolódással fűszerezve, megismétli, mire a szolga nagy sebbel-lobbal törtet be, és lelkendezve szól:

Itt volnék, jó uram. Be nagyon siettem,
Vackom siettemben össze se rendeztem!
De úgy illik az, hogy aki igaz szolga:
Ivásról ha van szó, urát legott hallja.

A depozitor morogva jelenti ki: úgyis tudja, mennyire részeges a szolgája. Inti őt, hogy mindenkor csak annyit igyon, amennyi beléfér. Mert a polgári becsület ennyit ugyan megkíván, de többet nem is enged meg. Áttér ezután arra, hogy mit is akart tulajdonképpen kérdezni. De a szolga éppenséggel nem tud biztos feleletet adni:

Nem tudom mi lehet, de azt mondja orrom,
Hogy valami büdös állat jár e tájon.
Rettentő szaga van, orromat csavarja;
Ugyan mi lehet az: görény avagy róka?

Most aztán a depozitor is konstatálja, hogy valami átható, kellemetlen szag érzik messziről. Kiküldi hát a szolgát, hogy nézze meg: mitől származhat az. Míg a szolga odajár, a depozitor hosszú monológban panaszolja, hogy mily csélcsap fráter a szolgája és mennyire szereti az italt.

Végre megérkezik a szolga. Hátán cepeli be a kornutuszt, és nagy ordítozva jelenti ki róla, hogy a mezőn sikerült elfognia. Szörnyeteg mivoltához képest két hatalmas szarva van a kornutusznak, a szájából két óriási lapátfog mered ki, a körmei pedig jó arasznyi hosszúságúak. Az ijedten hátráló depozitor álmélkodva csapja össze kezét:

Juj, micsoda csuda-állat,
Se nem ökör, se nem szarvas!
Ugyan hol fogtátok őt?

A szolga megismétli, hogy a mezőn fogta a szörnyeteget, ahol az legelészett. Most mindketten körüljárják a némán álló kornutuszt, s egyszerre csak az orrukhoz kapnak:

Teremtette, jaj de büdös,
Elájulok menten!

A szolgának eszébe jut, hogy hátha kornutusz az a csudás állat. Gyanúját közli a depozitorral, ki mindenféle bolondos kérdést intéz a kornutuszhoz. Majd megszólal a szolga:

Kornutusz, kísértet, manó, törpe, tündér:
Majdnem egy fogalom, s egymással összefér.
Valamennyi tudós: ír, olvas, hegedül,
És ha kedve szottyan: még táncra is perdül.

Zene szólal meg most. A szolga ostort ragad a kezébe és alapos suhintásokkal ösztökéli a szerencsétlen kornutuszt a táncra. A depozitor nagyokat nevet ezen és ékes rigmusokban dicséri a szolgát, ki annyira meg tudja zabolázni az erdő-mező szörnyetegét, hogy még táncra is perdül. De a szolga visszaszól, hogy ez nem minden, egyebet is kell még tudnia annak az alattomos szörnyetegnek; majd ő kiveszi belőle. Abbahagyja tehát a táncra nógatást, s levelet kotorászva elő a saját zsebéből, ezt a kornutusz szeme elé tartja. Néhány oldalbaütés, és megszólal végre ez:

Ugyan hogy is tudnék levelet olvasni?
Iskolába sohasem engedtek járni...

A szolga most csodálkozik, hogy a szörnyeteg megszólalt:

Ejnye, hallottátok, miket tud az ördög?
Sugalmazására megszólalt e csúf dög.
Próbáljuk csak tovább. Hátha olvasni tud?
Taníthatta erre barátja, Belzebub.

A szolga további próbálkozása abból áll, hogy egynéhányszor alaposan nyakon üti a szerencsétlen szörnyeteget, aki csak sokára, szepegő hangon kezd bele az olvasásba:

Kötni való, vásott kamasz:
Így hívtak eddig engemet.
Sajna bizony, igaz volt az,
Megérdemlém e nevemet.

A tréfás bolondságoknak se szeri, se száma. A szolga egyszerre csak észreveszi, hogy zsebei is vannak a szörnyetegnek. Nosza nekiront ő is, meg a depozitor is, s mindenféle furcsa tárgyakat kotorásznak elő onnan. Az egyikük végre ölnyi hosszúságú papiros-szalagra akad, amire szerelmes levél van írva. A depozitor ezt hangos szóval, olykor szörnyűködést jelezve, fölolvassa, miközben a szolga a hatás fokozása okáért néhányszor jól nyakon üti a szörnyeteget. A szerelmes levél fölolvasása után depozitor és szolga újra együttesen neki esnek, korholják, szidják, dögönyözik a szegény szörnyet, aki a sok faggatásra végre cérnavékony hangon vallja meg, hogy ő nyomdász.

Persze nem hiszik el neki, és mindenféle tréfás keresztkérdésekkel akarják kihozni a sodrából. Nem sikerül. Dalolnia muszáj, vidám nyomdásznótákat, de ebbe sem sül bele. A szolga ekkor hirtelenében gondol valamit:

Szeretném most megkérdezni
E sátánra fajzott szörnyet:
Azon kívül, amit láttunk,
Tud-e vajjon még egyebet?
Kockát vetni, kártyát rakni,
Elnyerni a mások pénzét.
Ha ezt tudja: istenuccse
Dícsérni fogom az eszét.

Kezdődik hát a játék. A verbális injuria csőstül szakad a kornutusz nyakába, és végezetül a szolga a padot a rajta ülő kornutusszal egyetemben fölfordítja. A depozitor, aki tanúja volt a kocka- meg kártyajátéknak, kijelenti, hogy a szörnyeteg egyike az életében látott legnagyobb kópéknak. Most már ő maga is elhiszi, hogy a szörnyeteg okosabb, mint aminőnek látszik, de a szarvak, lapátfogak és rengeteg karmok sehogy sem tetszenek néki. Int tehát a szolgájának, aki eltűnik és csakhamar egész halom mindenféle szerszámmal tér vissza. Van ezek közt bárd, kés, gyalu, rengeteg olló, mérővessző, körző, óriási harapófogó és reszelő, s nem hiányzik a már sokat szerepelt ostor sem. A kornutuszt egyesült erővel a padra elöntik, kihúzzák a lapátfogait, levágják a haját, leborotválják a szakállát, a karmait leráspolyozzák, és végezetül a fejét is alaposan megmossák. A hosszú és kínos szépítő művelet után az örvendező depozitor tükör elé állítja a kornutuszt:

Kérdezheted immár e fényes tükörtől:
Csinos legény lett-e a rút szörnyetegből
Bizony, szemrevaló, nyalka legény lettél,
Ha nem volnál mafla: szeretőt is lelnél.

Kérdezgetik tőle, depozitor és szolga, mit akar a jövőben csinálni. Udvarias meghajlással válaszol a kornutusz:

Isten úgy segéljen: erényesen élek,
Becsületet szerzek a szép nyomdász névnek.

Megütődve kérdi a depozitor: hát nyomdász akar lenni?

Szívem földobogna a nagy boldogságra,
Ha bevennének a nyomdásztársaságba,

hangzik a felelet, mire a depozitor ekképp tromfolja őt le:

Ahhoz ugyan beválasz,
Akár egy szopós malac.

A depozitor most fölkapja a nagy fabárdot, és leütve véle a kornutusz szarvait, megesketteti őt, hogy bármi méltatlanság történt is véle inas-életében: sohasem fog érte bosszút állni. Majd pofon legyinti, megjegyezvén, hogy ez legyen az utolsó eltűrt bántalom. A lovaggá-ütéshez hasonlatos ez a jelenet szép beszéddel kapcsolatos; a depozitor e szavaiban mintegy konstatálja, hogy hosszú inaskodása idején tényleg sok igaztalanság történt az ifjúval, és ez főként a segédek időnként való rossz hangulatának tulajdonítható. Amikor az ifjú ember a segédek sorába lép, mind őneki felednie kell a rajta esett bántalmakat, mind pedig a főnöknek, segédeknek is fátyolt kell vetniük a kornutusz gyakran pajzánsággal, vásottsággal teli múltjára. Ebből a komoly jelenetből azonban vidámabb intermezzók is kerekednek ki. Az időközben eltávozott szolga egy, franciskánus barátnak öltözött harmadik nyomdásszal tér vissza, aki meggyóntatja a kornutuszt. A gyónás tartalma közben-közben nevettető, de a vége felé meglehetősen komollyá lesz. Végső szavai pedig ezek:

Nem törődtem biz én senki intésével,
Se jó szó, se verés nem fogott énrajtam;
És mert a büntetés nem marad el soha:
Nemezis szavára nőtt meg úgy a szarvam.
Ámde a jóságos gazdám kegyessége
Segített bajomon, s emberré avata;
Hálából, fogadom, derék nyomdász leszek,
S becsületet hozok a tipográfiára.

Előlép ezután a kornutusz tanítómestere is, s minekutána egy sereg jó tanáccsal látta el az ifjút, koszorút tesz a fejére, és az egész gyülekezet előtt tisztességes, jóravaló legénynek jelenti ki őt. Tanuk állnak most elő, ajándékokat nyújtanak át a fiatal segédnek, s új társadalmi állapotához sok szerencsét meg egyéb jót kívánnak. Ezzel tulajdonképpen már vége is volna a depozició ünnepségének, de rendszerint még egy beszéd következik utána, amelyen a depozició szimbolisztikus jelentőségét méltatják, nagyban magasztalva mellesleg a könyvnyomtatást meg ennek föltalálóját, az örök-emlékezetű Gutenberg Jánost.

***

A posztulátum és a depozició drága dolog volt a tizenhetedik században; félesztendei, sőt olykor egész éves keresete is ráment a kornutnsznak. De - mint már említettük - ezzel eleve is számolnia kellett annak, aki Gutenberg szépséges művészetére vetette a szemét. Földhöz ragadt szegény ember úgysem igen adhatta akkoriban tipográfusnak a fiát, hiszen már a tanítási díj is százötven tallértól háromszázig terjedő összeget tett ki. Az igaz, hogy kosztot és kvártélyt a mestere házánál kapott az inas.

A segédeknek a mesterükkel szemben való viselkedését a lipcsei nyomdászszabályzat a következőképpen írja elő: "A legényeknek az Úristen negyedik parancsolatához képest tiszteletet kell tanúsítaniuk mesterük iránt és néki engedelmeskedniük; ha inti és bünteti őket: nem szabad ellene szegülniük, vagy éppenséggel tettleges erőszakot alkalmazniuk, mint azt arcátlan és könnyűvérű legények korábban többször megcselekedni merészelték."

A segédek szegődtetése az egyik vásártól a másikig terjedő időre, tehát általában fél esztendőre szólt a tizenhetedik században; természetesen a segédre nézve is kötelező volt ennek az időnek a megtartása. Hat héttel a vásár előtt volt a "bemondó-nap", amikor a mester megszólítással jelezte a segéd előtt, hogy továbbra is meg óhajtja tartani a kondíciójában; amely segédhez e napon nem szólt: fölmondottnak tekintette a kondícióját. A segéd részéről is csupán ezen a napon történhetett meg a fölmondás. A nürnbergi nyomdászszabályzat szerint, ha a segédek valamelyike a megszabott időn belül akart a mesterétől megválni, kérésével az elöljárósághoz kellett fordulnia. Az önhatalmúlag, titokban való odébbállást a nyomdászi becsületbe ütköző dolognak tekintették akkor mindenütt.

A lipcsei szabályzatban az is benne volt, hogy a segédeknek az egyik sajtóról a másikra és egyik szekrénytől a másikhoz is át kellett menniük dolgozni, ha a mester erre megkérte őket. Nyilvánvaló tehát, hogy az ilyesmi kivételes eset volt és nem valami nagyon sűrűn fordulhatott elő. A szedő rendesen egymagában, vagy legföljebb másodmagával szedett egy-egy munkát, aminek megvolt a maga több jó oldala a technika és hibátlanság szempontjából. Viszont az is igaz, hogy az írónak olykor esztendeig is el kellett várnia, mire a művét nyomtatásban megláthatta.

Ugyancsak a lipcsei szabályzat szerint munka közben tilos volt a fecsegés, a káromkodás, meg egymás bosszantgatása: az úgynevezett "fölhúzás"; a civódást és veszekedést kétforintnyi bírsággal büntették. A frankfurti szabályzat meg kimondja, hogy "a legények tartózkodjanak a nyomdákban való italozástól, kockázó szerencsejátéktól (vagyis tipográfiai négyzetekkel való játéktól: "kvirtlizéstől") meg az istenkáromlástól, nemkülönben az egyik nyomdából a másikba átcsavargástól, aminek rendes következménye a szorgalmas munkások föltartása s mulatozásra csábítása szokott lenni". A nürnbergi szabályzat is tiltja mindezeket, s egy forint bírságot szab a tilalmak áthágóira. Mint Faulmann mondja: mindezek a tilalmak meg pénzbüntetések valószínűleg a papiroson maradtak, mert egészen a nyomdászat legújabb, indusztriális átalakulásáig megvolt a könyvnyomtatóknál a "kvirtlizés", a "fölhúzás", sőt szórványosan a "kék hétfő" szokása is.

A lipcsei szabályzat szerint azoknak a segédeknek, akik a mesterüknél laknak, téli időben esti kilenc órakor, nyáron pedig tíz órakor otthon kell lenniük. Aki elkésik, kívül marad; amelyik dörömböl és lármáz ilyenkor, egy forintnyi bírságot kell fizetnie. A nürnbergi szabályzat szerint a késői hazatérés büntetése egynapi munkabér volt, amit jogában állott a mesternek a segéd fizetéséből levonnia. Hogy minő célra történt az ilyes levonás: arról nem szól a krónika. A mester zsebében aligha maradhatott, mert ezt nem tűrte volna a segédek fejlett jogérzéke.

Igen szigorúak voltak a régi nyomdászok a könnyelmű adósságcsinálás eseteiben. A nyomdász becsületének makulátlannak kellett maradnia; a tisztesség ellen vétőt egykettőre kiközösítették a tipográfusok szervezetéből. A lipcsei szabályok szerint ha valamely nyomdászsegéd adósságok hátrahagyásával távozott a városból: ezt közhírré tették, aminek következtében az illető semerre sem dolgozhatott addig, amíg az adósságát ki nem fizette. A frankfurti szabályzat pedig a következőket mondja: "Előfordult már egyszer-kétszer, hogy valamely könyvnyomtató segéd kondícióba léptekor előleget vett föl, avagy egyéb módon - ruhát, kosztot stb. illetően - adósságot csinált és aztán megszökött a városból; az ilyen hitvány embert a nyomdászok közösségének kötelessége kinyomozni, és lehetetlenné tenni, hogy bárhol is dolgozhasson; aki az ilyen becstelen frátereknek elszöktetésében valami módon részes: maga is becstelennek tekintendő."

Hogy a szabályzat e szigorúságával visszaélés ne történhessék, a frankfurti nyomdászok közössége még azt is kimondotta, hogy "adósság s más efféle dolog miatt semelyik nyomdásznak sem szabad a másikat a saját szakállára üldözőbe vennie, az adós nevét meg az adósság összegét a mestergerendára avagy ajtóra fölírnia, vagy őt más hasonló módon a becstelenség hírébe hoznia; minden esetben a nyomdászközösség vezetőségéhez kell fordulni és ez állapítja meg, hogy a városi tanács meg polgármester bevonásával, avagy egyéb módon történjék az igazságtétel".

A nyomdászközösségek tehát féltékenyen ügyeltek arra, hogy könnyű erkölcsű ember ne maradhasson meg a kebelükben. Ez a gondosság mindenesetre nagyon hozzájárulhatott ahhoz, hogy a "nyomdász" név a tizenhetedik században egyértelmű legyen a tisztesség fogalmával.

Kiterjedt ez a gondosság a nyomdászember családi viszonyaira is. A kor valláserkölcsi fölfogásához képest ügyeltek arra, hogy törvénytelen származású ember ne lehessen nyomdász; de még feleségül se vehessen törvénytelen ágyból való nőt. Mindez súlyos tragédiákra adhatott alkalmat. Aki valamely közismerten könnyű erkölcsű asszonyszeméllyel adta össze magát: egykettőre kiugrasztották a könyvnyomtatók közösségéből, mert "nem szabad alkalmat adni arra, hogy a könyvnyomtató urakhoz és legényekhez bárminemű aljas pletykaszó is fölérhessen".

Éppen ezért az idegenből jött segédnek nemcsak a kollegiális tisztesség szempontjából, hanem egyéb tekintetben is szigorúan vizsgálgatták a múltját. Bizonyítványt kellett fölmutatnia arról, hogy törvényes ágyból származik és hogy hol dolgozott utoljára, nem vétett-e ott a tisztesség és a szigorúbb értelemben vett nyomdászbecsület ellen. Ha azután az új kollégái nem találtak rajta semmi kifogásolni valót: lefizettették véle az introitust, vagyis fölvételi díjat, s ettől fogva testi-lelki barátai és hűséges segítőtársai lettek a jövevénynek. Ennek az introitusnak az összege városonként változott. Néhol egy-két tallér volt, másutt öt-hat is. Amely frissében jött embernek valami gyanúsat találtak a múltjában, nem fogadták el tőle az introitust, s záros határidőn belül igazolnia kellett magát, avagy sürgősen eltakarodnia az illető városból.

Az introitus jelentése az idők folyamán megváltozott. A fölvételi díj helyébe a később szintén introitusnak - német területeken "einstand"-nak is - nevezett vendégeskedés lépett, aminek költségét természetesen az idegenből jött kolléga fedezte. A szigorú igazoltatás szokása azonban mindenütt megmaradt és a kollegialitás is mind bensőbbre fűződött a nyomdászok között, éppen csak hogy a komoly célú összejövetelek egy része mulatozásokban, poharazgatással kapcsolatos kedélyes estékben olvadt föl.

Az iszogatás, mulatozás azonban távolról sem volt a tizenhetedik század speciális nyomdász-szokása. A harmincéves háború után mindenütt és mindenféle társadalmi viszonylatban nagyot hanyatlott a puritanizmus, s a benső komolyság és szigorúság helyét a vidámabb életfölfogást takaró külsőségek kultusza kezdte elfoglalni. A népek belsejében végbemenő változásnak tulajdonítható, hogy Európa-szerte mind többet és többet kezdtek inni az emberek. A részegeskedés megszűnt a nagyurak és a nemesség privilégiuma lenni és a polgárok meg kézművesek is nagyokat áldoztak immár Bacchus oltárán. Az egyetemi városok "burschenschaft"-jainál is ekkoriban lett a diákélet fő-fő karakterisztikuma a korhelykedés. Természetes, hogy a nyomdászság sem vonhatta ki magát a társadalmi szokások alól, és amikor csak alkalom adódott rá: mulatott, tombolt, ivott. Egy-egy nagyobb officinában egymást érték a munkába lépő kollégák ismerkedő vendéglátásai ("einstand", introitus), a távozók ünneplésére rendezett búcsúesték ("ausschank"), meg egyéb néven nevezett mulatságok. A vasárnapok már maguk is kitűnő alkalmak voltak iszogatással, nótázással egybekötött összejövetelekre, aminek nyomán hétfőn rendszerint bizonyos mértékű utókúra következett. A névnapokat lelkiismeretesen számon tartotta minden könyvnyomtató, csakúgy, mint a polgárság egyéb rétegei is. A születésnapok - amennyire kinyomozhatók voltak - szintén igen jó alkalmul szolgáltak a vidám poharazgatásra; a temetések szomorúságát pedig borba-sörbe szokta fojtani már a tizenhetedik század nyomdásza is. Kitűnő ivási alkalmat adtak ezen felül, valamely mű munkálatainak a megkezdése és befejezése, a kencefőzés, a könyv címlapjának vörösbetűs nyomtatása stb. A derék nyomtató munkásoknak ugyanis az utóbb említett esetben külön áldomási összeg ("titulgeld") járt a pirosbetűs nyomtatásért. Időnkint a principálisnak is meg kellett vendégelnie a személyzetét. Így például Márton napján is, amikor elmaradhatatlan volt a "hétféle léféle", fehér cipó meg jó libasült, valamint a hozzávaló - különösen a Rajna vidékén nagyon jelentékeny mennyiségű - jóféle borocska is. Amerre bor nem termett, így Európának északabbra eső tájain, Angliában stb.: sörrel is beérte a nyomdász.

A tizenhetedik században találjuk meg kezdetét a napilapjainknál máig is meglévő ama szokásnak, hogy a durvább szedéshibákért, így rövidebb és hosszabb kihagyásokért ("suszter"-ért és "temetés"-ért), valamint a szavak duplán szedéséért ("lakodalom") bizonyos pénzbüntetést kellett fizetnie a szedőnek. Mikor aztán a "suszterkassza" vagyona az előre meghatározott összeget elérte: egy részét valami emberbaráti vagy kegyes célra fordították, a többi pedig - az utolsó fillérig - lelkiösmeretesen beivódott.

Az efféle mulatsági célokra való pénzbüntetések kifundálása dolgában az angol tipográfusok voltak a legtalálékonyabbak. Mint tizenhetedik századbeli jó szakírójuk, Moxon írja: a nyomdát az angol könyvnyomtató-segédek maguk közt csak kápolnának (chapel) nevezték és belső ügyeikben az egyes kápolnák emberei ítélkeztek. Amit a személyzet többsége ítéletileg kimondott, az megfellebbezhetetlen volt; "a kápolna nem tévedhet", mondja az akkori tipográfus-példabeszéd. Pénzbüntetést szabott ki a "kápolna" arra, aki káromkodott, szitkozódott, verekedett, avagy hazugnak nevezte a másikat; nemkülönben arra is, aki gyertyáját éjszakán át égve felejtette, a sorjázóját földre ejtette, vagy akinek regálisa alatt "három betűt meg egy spáciumot" találtak. A pénzbüntetés összege ilyenkor kápolnánként változott; rendesen egy pennytől tizenkettőig szokott terjedni. Hasonló büntetés érte azt a nyomtató munkást, akinek kicsúszott kezéből a festékező labdája és más kapta föl a földről helyette. Az ítéletet mindenkor a kápolna "apja"- a személyzetnek mintegy állandó elnöke - hirdette ki, mint Moxon írja: vérfagyasztó komorsággal. Ha az elítélt a bírság lefizetését megtagadta, kurtán bántak el vele: lefülelték és a korrigálószékre ráhúzva, a súlyos áztatódeszkával "tíz fontot meg egy fizetséget", vagyis összesen tizenegy alapos ütést mértek testének a legkevésbé tiszteletreméltó felére. Moxon szerint 1633 körül egy vékonypénzű nyomdászlegényke bele is halt ebbe az igazságszolgáltatásba.

Egyes kápolnákban különleges tilalmak állottak fönn. Így például pénzbírságra ítélték azt a nyomdászt, aki társakat verbuvált a sörözéshez; azt, aki a kápolna büntetéspénzekből összegyűlt vagyonának szombat este előtt való beivását merte javaslatba hozni; aki a lószőr helyébe szénát csempészett valamelyik nyomtató munkás festékező labdájába; aki az őt meglátogató feleségét a nyomdában ("kápolnában") meg merészelte csókolni. A mindezekért befolyó büntetéspénzek kisebbik részét valami kollegiális, avagy jótékony célra fordították, a nagyobbik részt sörre meg uzsonnás elemózsiára adták ki. Már a kápolna által kiszabott bírságnak is "solace" volt az elnevezése, ami az angol nyelvben fölfrissülést meg üdítő italfélét is jelent.

A találékony angol tipográfusok még a családi eseményeket is alkalmasnak vélték arra, hogy a víg estékre szánt kápolnabeli pénztárt gyarapítsák. Ha valamelyikük meg talált nősülni, egyebeken fölül fél angol korona bírságösszegnek a lefizetésével is bűnhődött érette; ha fia született: egy shilling volt az ára; ha lánya: hat penny.

Az ablaktáblák a tizenhetedik században még jobbára olajos papiros ívekből készültek és ezeket az íveket évenként ki szokták újakkal, tisztákkal cserélgetni. Ennek a kicserélésnek az aktusa az angol könyvnyomtatóknál jó alkalom volt arra, hogy vidám lakomázgatással töltsenek el egy estét. A lakoma ügyét ilyenkor a nyomdafőnöknek kellett finanszíroznia; ő tálaltatta föl a hagyományos libapecsenyét, meg az egyéb hozzávalókat a saját házánál és a lakoma befejeztével rendszerint még pénzt is kellett adnia a személyzetének, hogy az éjszaka folyamán a sörházakban meg táncos helyeken folytathassa a mulatozást.

A május elsejét már a tizenhetedik század könyvnyomtatói is megünnepelték. Általában a tavasz ünnepe volt ez a nap már ősidőktől fogva. A tizenhatodik századnak a végén tizenkét nappal későbbre esett ez a dátum; minálunk Magyarországon például a naptárreform alkalmával 1584 január 22-ikén egyszerre ugrottak át február 2-ikára. S mert a pápa volt a naptárreform kezdeményezője: a protestánsok kezdetben igen hevesen tiltakoztak ellene mindenütt és csak nagy sokára tudtak megbarátkozni az új kalendáriummal. Néhol csak száz-százhúsz év múlva. Május elseje nevezetes ünnepnapjuk volt az angol tipográfusoknak is. A londoni könyvnyomtatók e nap reggelén teljes ünnepi díszben gyülekezve valahol: testületileg a templomba mentek, majd onnan négyes sorokban a Stationers' Hallba, vagyis egyesületi helyiségükbe vonultak, ahol kitűnő lakoma várta őket és ünnepi beszédek, fölköszöntők meg pohárcsengés közepette a késő éjszakai órákig maradtak együtt.

Az angol tipográfusok érdekes szokása volt a "mosdatás" (washing) is. Főképpen akkor került erre sor, amikor valamelyik kollégájuk lusta volt és nem tartotta be a méltányos munkatempót. Ilyenkor adott jelre lekapták őt a lábáról és a papiros nyirkosítására használt teknő vízbe belenyomkodva a fejét, alapos mosdatással egyszeriben kiugrasztották szeméből az álmosságot. Hozzájárult ehhez az a pokoli lárma is, aminek előidézéséből a személyzet apraja-nagyja buzgón kivette a részét. A mosdatás műveletével elfoglaltak nyávogtak és kukorékoltak torkuk szakadtából; a nyomda többi alkalmazottja pedig a szekrény szélén dobolt a sorjázójával, a regális oldalát, avagy a sajtó gerendázatát döngette, szemétlapátot meg szénfogót verdesett egymáshoz, a festőlabdák nyelét csattogtatta össze, szóval mindent elkövetett, hogy a zaj mentől infernálisabb legyen. Végezetül háromszoros hatalmas hurrá-kiáltás fejezte be ezt a hangos mulatságot.

A "mosdatás"-nak jelentős szerepe volt az inasok fölszabadítása alkalmával is, függetlenül a későbbi depoziciós ceremóniáktól. Akkor cselekedték meg, amikor az inas tanulóideje lejárt, tehát amikor "kornutusz"-szá lett.

1640-ben a németországi tipográfusok illő kegyelettel megülték több helyt is a könyvnyomtatás föltalálásának kétszáz-esztendős jubileumát. A kezdeményezés a lipcsei könyvnyomtatóktól indult ki, akik köriratban szólították föl a nagyobb városok nyomdászait az ünneplésre. Erről a jubileumról több ünnepi irat jelent meg, közülük egyiknek a címe ez volt: "Jubilaeum Typographorum Lipsiae", egy másiké pedig ez: "Zweihundertjähriger Zeit denkwürdiges Ehrenlob von der Buchdruckerei". Lipcsében szép alkalmi szónoklattal kezdődött János napján a tipográfusok ünnepe; ezt követte még délelőtt három nyomdászifjúnak a posztulátumos fogadalma, délután pedig az ünnepi lakoma. Közben zsoltárokat zengedeztek és komoly beszédeket mondottak a nyomdászat jelentőségéről s erkölcsi magasztosságáról. Depoziciós mókázás meg táncmulatság nem profanizálta ekkor az ünnep komolyságát. A rákövetkező két napon is folytatódott a jubileum.

A könyvnyomtatásnak e kétszáz esztendős jubileumát megünnepelték Drezdában, Kölnben, Boroszlóban és Eichsfeldben is. Jena városa éppen akkoriban szenvedte át a landsknechtek által való rettenetes kifosztását; a három-négy könyvnyomtató-mester és a városban megmaradt egyetlen tipográfussegéd mindamellett kegyeletes házi ünnepen emlékezett meg a találmányok legnagyobbikának évfordulójáról. Strasbourgban szintén ünnepeltek, de a lokális patriotizmus itt nem a golgotás sorsú Gutenberg Jánosnak, hanem az egykori tanítványának és későbbi strasbourgi nyomdászmesternek, Mentelin Johannesnek tulajdonította a föltalálást, és ezt ünnepelték.

***

A magyar könyvnyomtatók társadalmi életéről alig-alig vannak írott adataink, bizonyos azonban, hogy szokásaik, kollegiális erkölcsük, valamint szórakozásaik nagyjából megegyeztek a nyugati népek tipográfusaiéval. Mint említettük, egyetlen nagy család volt akkoriban a világ egész nyomdászsága. Ugyanaz a maga-megbecsülés, ugyanaz a mélységes etika jellemezte a nyomdászembereket mindenütt, és hagyományaikat szentségként ápolták.

 

Cenzúra és privilégium

Modernebb értelemben vett sajtószabadságról a tizenhetedik század nyomdászattörténetének tárgyalásakor nem igen lehet semerre sem szó. E század is már az abszolutizmus korához számítható és a hatalom itt is, ott is csak olyan véleménynyilvánítást tűrt meg, amely kedvezett az érdekeinek. S hogy se író, se tipográfus ezekkel az érdekekkel szembe ne helyezkedhessék: annak a biztosítására szolgált a cenzúra, meg a privilégiumok rendszere, amelynek megszületését - bárha csak nagy vonásokkal - vázoltuk már a tizenhatodik századról szóló múlt kötetben.

Cenzúrát kétfélét szokás megkülönböztetni: államit és egyházit. Az utóbbi ma jobbára csak a vallási gyakorlattal összefüggő könyvek használhatását érinti és így a jelentősége korlátozódott, de a tizenhetedik században a könyvnyomtatónak még komolyan kellett vele számolnia, annál is inkább, mert többnyire az államhatalom birtokosai gyakorolták a cenzúrának ezt a fajtáját is. A "cujus regio, ejus religio" elvénél fogva ugyanis a vallás kérdését a hatalmasok eminensül politikai kérdésnek tekintették. Hozzájárult ehhez az is, hogy a fejedelmek fő-fő tanácsadói, első miniszterei sok helyen papi emberek voltak, így Franciaországban Richelieu és Mazarin, Angliában Laud, Ausztriában Khlesl bíboros, minálunk Szuhai, Forgách Ferenc, Pázmány Péter, Szelepcsényi, Kolonics. Ahol pedig az egyház embere tartotta kezében a kormányzat gyeplőjét, ott a másvallásúaknak rendszerint bizonyos fokú türelmetlenségben volt részük. Erdély és Hollandia volt csupán oly önálló államalakulat, ahol az egyhez a tizenhetedik század elejétől kezdve elég élesen el volt választva az államtól, s ennek következtében a könyvsajtó is kiterjedtebb szabadságnak örvendezhetett.

A politikai vonatkozású irodalom különben e században még meglehetősen szűk körű volt. Minálunk például a költő Zrínyi Miklós föllépte előtt csak igen szórványosan jelentek meg oly munkák, amelyeket némiképpen ebbe a kategóriába sorolhatnánk. A politikai tárgyú írásoknak, pamfleteknek egyébként Franciaország volt ez időtájt a fő-fő termőhelye; meg is szenvedtek érte a szabadabban gondolkozó írók és a könyvnyomtatók.

Itt, Franciaországban egy 1624-es rendelkezés értelmében az állami ügyekkel foglalkozó bármicsoda iratot is csak a király előzetes engedelmével volt szabad kinyomtatni. Ezt a rendelkezést 1626-ban megújították, és még szigorúbbá tették. 1629-ben pedig megjelent XIII. Lajos hírhedett rendelete, amely az erkölcsök romlását első sorban a könyvnyomtatásnak tulajdonítja és megparancsolja az összes francia nyomdászoknak, hogy minden egyes nyomtatványukra tegyék reá a szerző meg a tipográfus nevét, valamint azt is, hogy mely városban készült az illető nyomtatvány. Ezenfölül mindenik nyomtatványon rajta kellett lennie a nagy állampecséttel ellátott engedélyező formulának, ami egyszersmind a mű kéziratának törvényszerű előzetes cenzúrázását is bizonyította.

XIII. Lajos tehát nem volt valami nagy barátja a tipográfusoknak. Az utódai még kevésbé. 1660-tól 1756-ig, tehát nem egészen száz esztendő alatt nem kevesebb, mint 869 nyomdász, könyvszerző meg könyvkereskedő, fa- és rézmetsző került sajtóvétség címén a Bastille börtöneibe. Nagyrészük sohasem látta viszont az áldott napvilágot.

1694 november 19-ikén nagy akasztás volt Lyon városában. Hét embert vittek a vesztőhelyre és kettejüket: Rambault nyomdászsegédet és Larcher könyvkötőinast tényleg föl is kötötték, a további ötnek - szintén a könyvcsinálás szakjaiból valóknak - újabb inkvizíció céljából egyelőre elhalasztották a kivégzését. Bűnük az volt, hogy valami a XIV. Lajos és Maintenon asszony viszonyát tárgyaló titkos röpiratot nyomtattak és terjesztgettek Cailloué tipográfusmester özvegye, kinek nyomdájában - bár nyilvánvalóan a tudta nélkül - készült a röpirat: a Bastille egyik földalatti börtönében végezte az életét.

1685-ben halálos csapás érte a francia műipart és kereskedelmet: XIV. Lajos a jezsuiták noszogatására visszavonta a vallási szabadságot biztosító nantesi ediktumot, aminek következtében a francia nép legértékesebb rétegeiből több százezer főnyi kálvinista menekült el a hazájából, köztük a papiroscsinálók majd mindannyia, meg igen sok nyomdász is. Ekkor indult meg Franciaország azon a lejtőn, amely az általános elszegényedéshez és vagy száz esztendő múlva a nagy forradalomhoz vezetett.

Angliában a rossz emlékű I. Jakab király 1623-ban mérges proklamációt adott ki a zugtipográfusok ellenében. I. Károly pedig 1625-ben eltiltotta a külföldön nyomtatott latin nyelvű könyveknek Angliában való terjesztését. Ez a tilalom az oxfordi és cambridgei egyetemi nyomdák érdekét szolgálta, ezeknek a tipográfusműhelyeknek ugyanis szabadalmuk volt a latin művek nyomtatására.

A csillagkamara 1637-ben fölfrissítette Erzsébet királynőnek 1585-ös híres rendeletét, mégpedig megbővítve a következő törvényerejű határozatokkal: Semmiféle könyvet sem szabad a tipográfusnak kinyomtatnia, mielőtt azt a Stationers' Companynél, vagyis a könyvkereskedők és nyomdászok egyesületénél be nem lajstromozzák (ez a belajstromozás egyszersmind védelmül szolgálhatott esetleges utánnyomás ellen). Minden nyomtatványon rajta kell lennie a szerző, a nyomdász meg kiadó nevének; a Stationers' Company jóváhagyó tudomásulvétele nélkül senkinek sem szabad nyomdát alapítania, sajtót építenie, avagy akár egyetlen betűt is öntenie. Az udvari tipográfia, meg az egyetemi nyomdák leszámításával az országbeli tipográfiák száma húsznál több nem lehet. Az e létszámbeli üresedés esetén a canterburyi érsek, a londoni püspök és hat magas rangú állami hivatalnok közös értekezlete dönti el, hogy a kérelmezők melyike nyithat nyomdát. Mindegyik könyvnyomtató mesternek tíz nap alatt háromszáz fontsterling kauciót kell annak biztosítására letennie, hogy csupán annak rendje és módja szerint megcenzúrázott könyveket fog nyomtatni. Két sajtónál többön nem szabad egyetlen tipográfusnak sem dolgoznia, kivéve az egyesület elöljáróit, akik három-három prést tarthatnak üzemben. Amely nyomdásznak a megengedett számú sajtóknál többje van: a fölös számúakat tüstént le kell szerelnie. A betűöntőműhelyek száma négyben van megállapítva, ezek mindegyikének legföljebb két-két inasa lehet. Az öntödéknek csupán rendesen kitanult munkásokat volt szabad foglalkoztatniuk, kivéve egy-egy olyan fiatalembert műhelyenként, aki a betűk alján levő öntött-csapot, más szóval csingát tördösi le. A rendelet végső pontja azt mondja, hogy a könyvnyomtatónak minden egyes nyomtatványából egy-egy példányt be kell szolgáltatnia a könyvkereskedők meg nyomdászok egyesületéhez, amely e példányokat az oxfordi Bodleiánus Könyvtár számára gyűjti.

A londoni könyvnyomtató mesterek és segédek 1641-ben folyamodtak a parlamenthez, kérve négy addigi szabadalomnak a megsemmisítését, mint amelyeknek tulajdonosai nem voltak annak rendje és módja szerint kitanult nyomdászok. Ezek a szabadalmak voltak: Barkeré a bibliára, Tottellé a törvénykönyvekre, Symcocheé a plakátokra és Northoné bizonyos másfajta nyomtatványokra. Hogy minő eredménnyel járt az ezek ellenében intézett támadó hadjárat: nem jegyezte föl a nyomdászkrónika.

1641 különben nevezetes esztendő az angol históriában. A csillagkamara a maga törvénytelenségeivel tovasöprődött és helyébe a parlamentarizmus uralma lépett, ámbár csak igen rövid időre. Ez időben a tipográfusok egy csoportja oly kérvényt intézett a képviselőházhoz, amelyben a Stationers' Company jogai és a szabadalmak rendszere ellen protestál; mindez, úgymond, túlontúl megdrágítja a könyveket, mégpedig a könyvnyomtatóknak a rovására.

Az Angol Köztársaság a cenzúra intézményét továbbra is megtartotta, sőt 1643-ban egy külön vizsgáló bizottság (Committee of Examinations) szerveződött, amelynek feladata az volt, hogy a nyomdákat meg könyves boltokat sorra kutassa, a botrányt okozó könyveket konfiskálja, a vétkes könyvnyomtatókat bebörtönözze, és szerelvényüket megsemmisítse. Ugyanebben az esztendőben egy sereg cenzort neveztek ki, mégpedig tizenkettőt a teológiai, ötöt az orvostudományi, négyet a jogi, egyet a heraldikai művek és egyet a röpiratok nyomtatás előtt való átvizsgálására. Hiába mondotta el remek beszédét a nagyszerű költő Milton is a sajtószabadságról 1644-ben, az előzetes cenzúrának nyomása mind erősebbé lett, 1647-ben újra életbe léptek a csillagkamarának föntebb idézett rendelkezései.

II. Károly (1662), II. Jakab és III. Vilmos (1692) szintén szigorú sajtótörvényeket bocsátottak ki, mígnem 1694-ben az előzetes cenzúra intézménye végképpen eltűnt az angol törvények sorából, bár a sajtó megrendszabályozását azóta is - főleg háborús időkben - gyakorta megkísérelték.

A sajtódeliktumok büntetésére barbár dolgokat eszeltek ki az angol bírák. Leighton papnak (1630) a füleit vagdosták le és az orrlyukait hasogatták föl, végül tíz évre börtönbe is dugták. Hasonlóképpen járt egy Prynne nevezetű jogtudós. Twyn John tipográfust pedig (1663) fölakasztották és aztán még élve levágva a bitóról, levágták a kezét, majd fölmetszették a hasát és belei egy részét a szeme előtt elégetve, végül is a fejét vették és a testét fölnégyelték. A kisebb sajtódeliktumokat börtönnel, bírsággal és pellengérrel büntették.

Spanyolországban és Itáliában a szent inkvizíció kezében volt a cenzúra és azt még a tisztán természettudományi tárgyú művekkel szemben is a legszigorúbban alkalmazta. Példa erre a nagy Galilei esete, aki tulajdonképpen sajtóvétségért került 1633-ban az inkvizíció törvényszéke elé. Bűne az volt, hogy 1632-ben közzétette "Dialogus"-át, amiben a maga heliocentrikus fölfogását ismerteti, vagyis kimondja, hogy a Föld forog a Nap körül. Ha kisebb hírű tudós lett volna és a pápa nem lett volna titokban jóakarója, bizonyosan máglyán fejezi be az életét, így azonban megelégedtek azzal, hogy nyilvánosan - a templomban - visszavonja tudományos megállapításait.

Németalföld 1609-ben történt fölszabadulása óta nem ismeri sem a cenzúrát, sem a könyvnyomtatói szabadalmak rendszerét és jórészt ennek köszönheti, hogy tipográfia dolgában az első helyre emelkedett, s jó másfél századon keresztül ígéretes földje volt a tudományoknak és művészeteknek is.

Németországban és Ausztriában a birodalmi törvényeknek és római császári rendelkezéseknek egész özöne foglalkozott a tipográfia és könyvkereskedelem féken tartásával. Sok helyt e törvények és rendelkezések a papíron maradtak, de néhol bizony - főleg Ausztriában és Dél-Németországban - a cenzúrás intézkedések csírájában fojtottak meg minden csak némileg is szabad gondolatot.

Rudolf német császár, egyszersmind magyar király 1606-os rendeletével megparancsolja a "köteles példányok"-nak a kancelláriájához való beküldését és egyszersmind szigorú ellenőrzését annak, hogy valóban császári pátens alatt nyomtatódott-e ez vagy amaz a könyv. A lipcsei, wittenbergi és jenai könyvnyomtatók 1609-ben a maguk választófejedelmének védelmét kérték ki ez ellen az alkotmányjogilag is kifogásolható császári rendelkezés ellen, s II. Keresztély választófejedelem tényleg kivitte, hogy a császári kancellária meg a könyvvizsgáló bizottságok respektálják az ő territoriális jogait. Egyebekben is pártfogolták szász földön a könyvnyomtatást meg a könyvkereskedelmet, s ennek köszönhette Lipcse városa, hogy a tizenhetedik századtól kezdve középpontja lett az egész németországi könyvpiacnak. Egyéb német városokra ugyanis igen erősen ránehezedett a könyvvizsgáló bizottságok keze. A korábban vezető szerepet vitt majnai Frankfurtban például a császári kancellária a városi tanács cenzúrás ügyekben való bíráskodási jogát a bécsi könyvvizsgáló komissziónak adta át és a kötelespéldányok rendszerét is hosszú időkre megalapozta. 1662-ben pedig egy olyan császári parancsot plakátoztak ki Frankfurtban, amely adót vet ki minden egyes könyvre és azonfelül a zsidókat eltiltja a könyvek árusításától, mert - mint mondja - "a zsidók megmételyezik az egész könyvkereskedelmet, mert az eretnek írásoknak ők a fő-fő terjesztői". Egy 1685-ös császári pátens még szorosabbra vonta a tipográfia és könyvárusság bilincseit és a kötelespéldányok mennyiségét is a duplájára emelte. A cenzúra olyan szigorúan dolgozott ekkoriban arrafelé, hogy az északnémetországi protestáns kiadók már egyáltalában meg sem jelentek többé Frankfurtban, ami természetesen a mind jobban látogatott lipcsei vásároknak vált javukra.

Bajorországban 1608-ban szigorították meg még jobban a cenzúrát; a könyvvizitátorokat pedig utasították, hogy a vásárokon is éber figyelemmel ellenőrizzék: nem-e próbál valaki eretnek célzatú könyveket árusítani. Amelyik könyv gyanús, föltétlenül konfiskálandó. 1616-ban újabb cenzúrás kollégiumokat szerveztek és azon felül megparancsolták minden városi elöljáróságnak, hogy két-két feddhetetlenül katolikus polgárt jelöljenek ki könyvvizsgáló komisszáriusoknak. Ezeknek fő-fő föladatuk az volt, hogy - plébánosuk vezetésével - időnként megmotozzák a könyvárusokat és levélhordókat, és ha tiltott könyveket vagy a felsőbbség irányában tiszteletlen dalszöveget találnak náluk, a legszigorúbban büntettessék meg őket. "Különben is - mondja a hercegi parancs - a könyvkereskedés és kolportőrösködés jövőben csak külön pátens fölmutatása mellett engedhető meg." Ezt a hercegi parancsot 1639-ben és 1644-ben megújították. 1645-ben pedig utasították a könyvnyomtatókat, hogy a császári privilégium mellé a választófejedelmi szabadalmat is megszerezni és azt minden nyomtatványuk impresszumában idézni el ne mulasszák, mert különben "megtaníttatnak arra, hogy micsoda tiszteletet kell a fejedelmük iránt tanúsítaniuk".

A harmincéves háború lezajlása után - és ez jellemző a hadjáratok közerkölcsöt mételyező hatására - nagyon elszaporodtak az erotikus és trágár tartalmú kiadványok, úgyhogy a tilalmas könyvek 1669-ben megjelent jegyzéke már ezekből is egész bokorra valót foglalhatott össze. III. János György szász herceg 1683-ban és 1686-ban kiadott cenzúrás rendeletei is főképpen ezek ellen irányultak. Lipót császár 1688-ban a zugnyomdák megszüntetését parancsoló, különben nem nagyon respektált rendeletének megokolása szintén az erkölcsrontó nyomtatványok mind veszedelmesebb arányú szaporodására hivatkozik.

A Habsburg-uralkodók Magyarországot elejétől fogva meghódított tartományképpen törekedtek kezelni és ebből magyarázható az az álláspontjuk, hogy ők mint római császárok is intézkedhetnek a Magyarország tipográfiáját és sajtóügyeit illető kérdésekben. A legelső katolikus nyomda első nyomtatványán rajta látjuk, hogy "nyomtattatott Nagyszombatban, a felséges római császárnak a kegyelméből", amiben megvan ugyan a lojalitásnak egy kis túlságba vitele is, de mindenesetre a bécsi udvar intencióit fejezi ki az impresszum. I. Rudolf 1584-es hírhedt rendelete pedig világosan kimondja, hogy a nyomdai szabadalom megadása uralkodói jog, s amely nyomda e szabadalmat meg nem szerzi, bezárandó. Természetes, hogy a protestáns könyvnyomtatók meg sem kísérelhették a szabadalom kérelmezését, de különben is az ország törvényeibe ütközőnek tekintették azt. Így aztán az a helyzet állott elő, hogy a katolikus nyomdák királyi, illetve római császári engedelemmel működtek és ennek gyakran kifejezést is adtak az impresszumaikban, a protestáns tipográfiáknak ellenben legtöbb helyt meg kellett elégedniük a városi tanács vagy valamely főúr védelmével és támogatásával. Szerencséjükre a tizenhetedik században ez még itt-ott eléggé hathatós volt.

I. Rudolf említett törvénytelen rendelkezését figyelmen kívül hagyva: elmondhatjuk, hogy a cenzúrának és a nyomdai szabadalmaknak intézménye a Habsburgok alatti Magyarországon a tizenhetedik század végéig törvényes formában még nem volt meg. Erdélyben meglett volna rá a jogalap, de Bátori István fejedelem 1571 szeptember 17-iki rendeletéről már széltében megfeledkeztek. E rendeletével a fejedelem szigorúan meghagyja, hogy országa egész területén a nyomdászok semmiféle - akár új, akár régi - szerző művét ne merjék kinyomtatni az ő előzetes engedelme nélkül; és utasítja az összes hatóságokat, hogy az ilyen engedély nélkül megjelent nyomtatványokat, valamint az illető nyomdásznak összes vagyonát kobozzák el. Bátori István e rendeletének éle főképpen az unitáriusok meg az itt-ott már föltünedezni kezdő szombatosok ellen irányult; az unitáriusoktól el is vette azt az állami nyomdát, amit János Zsigmond adott nékik.

Így tehát minálunk a tizenhetedik században az állami cenzúra nem sokat számított. Mindamellett volt egy bizonyos cenzúra, főleg az egyházi kérdéseket érintő nyomtatványok tekintetében. A vallási türelmetlenség ez időben a tetőpontjára emelkedett. Ahol katolikus ember kezén volt a hatalom: ott protestáns könyvet nem nyomtathattak. Viszont például Debrecenben, Váradon, Gyulafehérvárt vagy Patakon a katolikus munkák kinyomtatása lett volna elképzelhetetlen valami.

A hitfelekezetek nem elégedtek meg azzal, hogy távol tartsák híveiktől a más felekezetbeli írásokat és nyomtatványokat, de a tulajdon íróikat is előzetes cenzúrának vetették alá. A katolikus egyháznak ez idő tájt már mindenfelé megvoltak a maga cenzorai, akik a Rómából kapott utasítások alapján, az egész világon egységes elvek szerint végezték a feladatukat. A reformátusok ezt az egyházi cenzúrát az 1646-os szatmári zsinatjukon tették intézményessé. Az unitáriusoknak bár megvolt a vallásszabadságuk, de az előzetes cenzúrával korlátozottan: az 1638-as dézsi országgyűlés kimondta, hogy unitárius könyvet a fejedelem híre nélkül senki se merészeljen kinyomtatni.

A görögkeletiekre, szombatosokra, zsidókra és anabaptistákra a vallásszabadság még Erdélyben sem terjedt ki, így számukra semmiféle nyomtatvány nem készülhetett.

 

Fa és rézmetszés

Dürer Albert, az ifjabb Holbein és közvetlen tanítványaik oly magos színvonalra emelték a fametsző művészetet, hogy utánuk már csak hanyatlás következhetett, éppen úgy, mint a festészetben is Raffaello, Leonardo, Correggio és Michelangelo után. A nagymesterek szellemének aprózása nem elégítette ki az epigonokat sem és aki új utat igyekezett törni magának, rendszerint hamis irányba tévedett. Az anyag szabta természetes korlátokat nem respektálták többé, a sokkal több szabadságot megengedő rézmetszés hatását utánozták unos-untalan és végre is a legtöbb java fametsző művész egészen áttért a több sikerrel kecsegtető rézmetsző és rézmarató technikákra. Tipográfiánk pár évtizeden belül elveszítette a néki annyi dicsőséges támogatást nyújtott művészi fametszés szervesen beléje kapcsolódó, hathatós közremunkálását.

A fametsző művészet lealkonyodtának gyorsításához hozzájárult az akkori könyvkiállítási divat egyoldalú cifrálkodásra való hajlandósága. A könyvkiadók díszekkel, figurákkal megvesztegetően pompázó címlapokkal kívánták a könyveiket ellátni, erre pedig a fametszet a maga egyszerű, erőteljes vonalaival kevésbé volt alkalmas, mint a széltében divatba jött, a tónust meg a színezetet is visszaadni tudó rézmetszet. Bármennyire elterjedt és népszerű is volt tehát a fametszet a reformációs évszázad közepe táján, a tizenhetedik század elejére már tisztára elvesztette a művészeti jelentőségét, s egyszerű ipari munkává lett a Nyugat legtöbb helyén. Csak itt-ott dolgozott még egy-egy a régi művészi katonamértéket megütő fametsző. Így Flandriában a kiváló Jeghers, aki Rubens festményeit reprodukálta sok-sok szép metszésű fadúccal.

A rézmetszet divatba jötte következtében a szövegközti illusztrációk száma nagyon megkevesbedett a tizenhetedik század könyveiben. A homorú képű rézlapról nem lehet a betűtípusokkal egyszerre nyomtatni, mint ahogy az a fametszetek használatakor történik. A kiadók tehát jobbára megelégedtek azzal, hogy a rézmetszetes címlap legyen a könyvnek az egyetlen dísze, legföljebb hogy még egynéhány szintén rézmetszetű illusztratív mellékletet ragasztottak bele a drágább és nagyobb igényű művekbe. Míg a fametszet divatja idején több száz fametszettel is illusztráltak némely könyvet: a rézmetszés felülkerekedtével az ilyen bőséges megillusztrálás - a nyomtatástechnika különbözősége és a rézmetszetek viszonylagos drágasága következtében - ritkábban fordult elő.

Természetes, hogy a rézmetszés most emlegetett divatja első sorban a nyugati országokban lett majdnem kizárólagossá. Minálunk az egész tizenhetedik század folyamán használgatták még a régi fametszeteket, sőt újabbakat is látunk néhol, így a kassai Schuitz Dániel, a kolozsvári Szentyel Mihály stb. nyomtatványain. A lőcsei Brewer-nyomdában 1679-ben megjelent "Orbis pictus"-hoz, pedig nem kevesebb mint százötvenkét szép dúcot metszett ki Bubenka Jónás, korának legjobb magyar fametszője.

A "rézmetszés" gyűjtőnéven ismert technikákból többet is gyakorolgattak immár a tizenhetedik században. A könyvillusztrációban maga a véső munkával készült tulajdonképpeni rézmetszés uralkodott, már csak azért is, mert az ilyenformán megmunkált vörösrézlapok bírták ki a legtöbb nyomtatást. Az ilyen legszorosabb értelemben vett rézmetszet vonalai határozottak és élesek, az árnyékolás rajta csak párhuzamos, avagy egymást keresztező vonalakkal történhetik. Az efféle rézmetszői munka igen hosszadalmas és sok gyakorlat kell hozzá; éppen azért ezt a vésegető rézmetszői munkát jobbára az ebben specialista művészek és mesteremberek végezték. Majdhogy nem gyárias tömegben készítették az ilyen metszeteket Augsburgban, ahol a Kilian-család tizenkét tagja lett rézmetsző. Flandriában Rubens egész iskolát foglalkoztatott a maga festményeinek a rézmetszői technikában való reprodukálásával. Éppen úgy tanítványa, Van Dyck is. Franciaországban egész sora élt ekkoriban a virtuóz rézmetszőknek; köztük Melan Claude és Edelinck a legnevezetesebbek. Minálunk is készültek ez idő tájt rézmetszetek. A nagyszombati nyomdának Bidenharter Tóbiás, Ulrich Henrik, Widemann Éliás, Nessenthaler, Ther Porten voltak a kiválóbb metszői. Jó metszeteket készített Szelepcsényi György is, a későbbi érsekprímás, valamint a papírmalmos-családból való Spillenberger János.

A rézmetszés és a rézkarc között foglal helyet a hideg tű technikája, ami abból áll, hogy a rajzot alapozás és maratás nélkül, közvetlenül egy éles tűvel karcolják bele a rézlemezbe. A vonalak mellett ilyenkor kitarajosodó úgynevezett "szakáll" keletkezik, ami nyomtatásban különös hatóerőt kölcsönöz a művész munkájának.

Nagyszerű elterjedésre jutott e korban a rézkarc művészete is, aminek veleje az, hogy a rajznak vonalait nem vésik, hanem maratják a vörösrézlemezbe. A lemezt valamely saválló vékony réteggel - például gyantával és terpentinnel összekevert viasszal - vonják be, füstös lángú gyertya fölött bekormozzák a réteges felületét, aztán a puha rétegbe tompahegyű vékony tűvel a rajzolás módjára belehúzgálják a vonalakat, úgy hogy ezek helyén a viasz eltávolodjék a lemez fölületéről. A lemez alját meg széleit ezek után körültapasztva viasszal, úgy hogy a széleken a viasz gátszerűen fogja körül a rajzos felületet: hígított salétromsavat öntenek a lemezre. A vonalak vastagságához és sűrűségéhez képest többszörös fedezgetés szokott ezután következni, ami abból áll, hogy a finomabb vonalzatú részleteket elfedik viasszal, az erőteljesebbeket pedig továbbmaratják. A réteg lemosása után a mélynyomtatásos sajtón ötven-hatvan jó lenyomat készíthető a rézlemezről. A további lenyomatok fokozatosan mind elmosódottabbak lesznek. A rézkarcoló eljárással rajzszerűsége és könnyedsége miatt a tizenhetedik század majd mindegyik festőművésze foglalkozott. Így Ruisdael, Cuyp, Everdingen, Ostade, Potter és valamennyi közt a legnagyobb, Rembrandt. Ez a csodálatos művész azonban a vésőt meg a hideg tűt is alkalmazta és ilyenformán - vegyes eljárással - készült műveit már a technikájuk is utolérhetetlenekké teszi.

A rézmetszés csoportjába tartozó eljárások negyedike volt a tizenhetedik században a mezzotinto, amelyet 1640 körül a hesseni Siegen Ludwig talált föl, és amelynél nem vonalakkal dolgozik a művész, hanem bársonyos, lágy foltokkal. Ehhez a lemezt elő kell készíteni, ami úgy történik, hogy a fölületét egy éles fogacskákkal ellátott acélszerszámmal fölborzolják, szemcséssé teszik. Ilyen állapotban lenyomatot készítve a lemezről: bársonyos fekete tónust ad. Ebbe a fekete tónusba viszi bele a művész a képet adó világosabb tónusokat és fényeket; ahol a szemcsék tetejét lehántja és a lemez fölületét elsimítja: ott a lemez kevesebb festéket vesz föl, vagy esetleg semmit sem; a változatlanul maradt szemcsézet adja tehát a legsötétebb árnyékokat. Mezzotinto eljárással kevés műlap készült a tizenhetedik században; könyvillusztráció alig.




Hátra Kezdőlap Előre