VI. könyv
1868-1900.


Magyar nyomdák

Budapest legrégibb könyvnyomdája, a Landererék műhelyéből leszármazott Bagó Márton féle tipográfia a kiegyezés után is megmaradt a maga régi szerény keretei között. Mindössze, hogy a kézi sajtóit két gyorssajtó váltotta föl. Egyik a hatvanas, másik a nyolcvanas években.

A nagymúltú egyetemi nyomda az ötvenes-hatvanas években sokat veszített a régi jelentőségéből. Iskolakönyvekre szóló 1779-iki szabadalmát már 1851-ben elveszítette, s főleg hivatalos nyomtatványok készítésére szorítkozott. Szervezeténél s alárendeltségénél fogva bizonyos nehézkes bürokratizmus honosult meg emez ősi nyomdánknál, amivel szemben kitűnő tipográfus főművezetői - a kilencvenes évekig Remele Pál, utána a korábban a nyomdásztársadalmi életben is igen nagy szerepet vitt "aranyszájú" Szabó Elek - minden szakszeretetük mellett is tehetetlenek voltak. De még a jó Träger Endre igazgató is. 1900 felé hetven-nyolcvan munkása volt az egyetemi nyomdának.

Magyarország legnagyobb nyomdájának mestere, az egész élte folyamán roppantul tevékeny Emich Gusztáv 1868-ban már fáradt és beteges ember volt, s egy év múlva el is költözött az élők sorából. Holta előtt azonban még részvénytársaságot csinált a vállalatából. Az új részvény-társaság az Athenaeum nevet kapta; első vezérigazgatója Osterlamm Károly volt, kit 1872-ben Vérei József, 1891-ben ifjabb Emich Gusztáv, az alapító fia, majd pedig a nagystílű Schwarz Félix követett eme hivatalában. Főfaktor 1884-ig Urschitz Jakab, utána pedig Benedek Sándor volt, ki 1889-ben elhalván, Ziegler Sándor, majd Szabó Dezső, 1898 körül pedig az agilis és gondos tipográfus Wózner Ignác került a helyére. A nyomda egész sereg napi- s hetilapot állított elő, köztük a Jókai szerkesztette "Hon"-t, a "Nemzet"-et (1882-től), a "Budapesti Közlöny"-t, "Fővárosi Lapok"-at, a Jankó János meg Homicskó karikatúráival ékes "Borsszem Jankó"-t, a "Magyar Újság"-ot (1892-től). Voltak remek könyvkiadványai is a vállalatnak. Közülük nevezetes az 1874-ben megjelent Petőfi-kiadás, amelyet az akkor legtöbbre tartott rajzolóművészek illusztráltak.

1898 őszéig az Athenaeum helyiségei a régi Emich-féle nyomda épületében voltak, a szép barokk stílusos Sándor-palotában, a Ferenciek tere meg az Irányi-utca szögletén. A mondott időben hurcolkodott át mostani rengeteg telepére, a Miksa-utcába, kinyúlva egyfelől a Rákóczi-útra, másfelől - újabban - az Erzsébet-körútra is.

1868-ban alapították meg a budavári állami nyomdát. Ennek az idővel hatalmas arányúvá fejlődött sokszorosító intézetnek magva a bécsi nagy állami nyomdának az a temesvári fiókintézete volt, amelyet 1851-ben állítottak föl a szerb vajdaság meg a temesi bánság számára. Budán a nyomda egyre-másra nagyobbodott. 1870-ben litográfiával meg az állami hitelpapirosok és értékcikkek készítésével foglalkozó hitelosztállyal bővült. Munkásainak a száma ekkoriban hetven-nyolcvan volt, ami e könyv kronologikus határáig, 1900-ig háromszázötvenre emelkedett. 1900-ban már egészen modern szervezetű nagy sokszorosító intézet volt a budavári állami nyomda. Három fő-fő osztálya volt: a könyvnyomdai, térképészeti meg az értékpapiros-osztály; mindegyiknek az élén az igazgató személyes vezetése mellett egy-egy főművezető állott. A könyv-nyomdai osztály a szedő-, betűöntő-, könyvkötő- és nyomtató-alosztályokat foglalta magában; a térképészeti a szorosabb értelemben vett kartográfiai s a litográfiai alosztályokat; az értékpapiros-osztály a galvanoplasztikai, réz-nyomtatói meg bélyegenyvezői alosztályokra oszlott. 1900 körül a kézi sajtók és segédgépek sokaságán kívül huszonnyolc könyvnyomdai s tíz litográfiai gyorssajtó dolgozott az állami nyomdában. A nyolcvanas és kilencvenes években itt készült az "Osztrák-Magyar Monarkia írásban és képben" című díszmű, amelynek pusztán a magyar része nem kevesebb mint ezerhatszáz képet foglal magában. Része volt az illusztrálásban az egész akkori festői gárdának, köztük Munkácsy Mihály, Feszty Árpád, Neogrády Antal, Vastagh György, Roskovics Ignác, Háry Gyula, Pataky László, Góró Lajos, Kimnach László, Mühlbeck és Cserna Károlynak is. A rajzok nagy részét az Iparművészeti Iskolában, Morelli Gusztáv irányítása mellett metszették fába, közülük sokat fakszimile-modorban, vagyis az eredeti rajz minden részletének hű visszaadásával.

Landerer és Heckenast történelmi múltú nagy nyomdájából lett 1873-ban a Franklin-Társulat. Landerer Lajos már 1854-ben lehunyta szemét; társa Heckenast Gusztáv átvitte a nyomdát a Hatvani- (most Kossuth-Lajos-) utcából az egyetem-utcai Szirmay-házba, majd pedig a részvénytársaság megalapítása után Pozsonyba költözött, ott éldegélve 1878-ban történt haláláig. A Franklin-Társulat nyomdájának igazgatója az egykori munkásvezér, az elsőrendű tipográfiai műveltségű Hirsch Lipót lett, aki apródonkint átszervezte a nyomdát, megteremtve a franklinbeli könyvstílust, amelynek a szép betű kultusza volt a fő-fő jellemzője, s amelynek helyes meg logikus voltát a később pragmatizált iparművészeti fölfogás is bizonyítja. A Franklin-Társulat kiadványai voltak: sok iskolakönyv meg hetilap ("Vasárnapi Újság" stb.) és folyóirat (így a "Budapesti Szemle" is); továbbá az "Olcsó Könyvtár", az "Vasárnapi Könyvtár", "Filozófiai Írók Tára", "Magyar Remekírók Gyűjteménye", "Falusi Könyvtár" és még egy sereg más könyvsorozat. A nyolcvanas évek közepe fele Csávolszky Lajos lapja, a lepedőnagyságú "Egyetértés" is a Franklin-Társulat nyomdájában készült.

A kiegyezés után elkövetkezett nagy föllendülés szülötte a Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság is, amelyet 1868-ban alapított meg Falk Miksa és a népszerű honvéd tábornok Klapka György. A vállalat igazgatójául hazahívták Bécsből Falk Miksa öccsét, az ottan a Sommer-féle nyomda faktoraként tevékenykedő Falk Zsigmondot, aki ügyes üzletpolitikájával csakhamar nagyra növesztette a friss vállalatot. Mint a nyomdásztörekvések mindenkoron való szószólója és támogatója, meg a nyomdászegyesület tíz esztendőn át való elnöke: nagy népszerűségre tett szert munkáskörökben is. A nyomda főfaktora kezdetben a jó emlékű Hirsch Lipót, majd Bonyhády volt, kit a nyolcvanas években a "Grafikai Szemle" későbbeni szerkesztője, Tanay József váltott föl ebben az állásában. A nyomdát 1890 körül szervezőjének fia, ifjabb Falk Zsigmond - a mostani elnök-igazgató - kezdeményezésére litográfiával s hangjegymetsző intézettel is megbővítették. Munkásainak száma 1900-ban a háromszázat is meghaladta.

A kitűnő tipográfus Kertész József 1873-ban elköltözött a Vasudvarból a Lipót utcába, a frissében megindult napilapok egész sorát nyomtatva bő betűkészletű nyomdájában. Ott készültek: Rákosi Jenő s Kaas Ivor "Reform"-ja, Huszár Imrének "Középpárt", Kecskeméthy Aurélnak "Magyar Politika" című újságjai, a "Hunnia", "Hazánk" és még több más lap. 1878-ban Kertész beleunt az újságnyomtatással járó idegőrlő munkába, s eladta a tipográfiáját. Háromesztendei pihenés után új, mintaszerű akcidensnyomdát rendezett be, s a tipográfiai szép kultiválásának szentelte hátralevő életét. 1895-ben történt halála után fiai vették kezükbe a nyomda ügyeinek irányítását. Deutsch Mór Dorottya-utcai nyomdája a hatvanas évek vége felé Czettel és Deutsch céggel átkerült a Bálvány-utcába, s egy időre igen jelentékeny újság- és akcidens-nyomdává nőtt. Itt született meg a "Neues Pester Journal" és a "Borsszem Jankó" is. Később a vállalat mind inkább vissza kezdett térni első szerelméhez, a litográfiához.

Bartalits Imre nyomdája a hetvenes években az akkori Ötpacsirta utcába (most Eszterházy utca) került, s 1887 körül ő nyomtatta Verhovay Gyula "Függetlenség" című napilapját a maga rozoga gyorssajtóján, gáz- avagy villanymotor helyett izmos kerékhajtók segítségével. Később a Remete-hegyre került át a nyomda.

Hornyánszky Viktor nyomdájáról több helyt is szólottunk már a múlt könyvünkben. A kilencvenes években a nyomda a mostani helyére költözködött, nagyszerű tipográfusművészeti periódust élve itt át. Legjava művész-munkásokkal dolgozott, s így érthető, hogy tipográfiai meg pompás színnyomatait még a külföldön is csodálták.

Szép tiszta officina volt a pesti művészfamíliából származott Khornak és társának Weinnek a nyomdája a pesti Lánchídfő mellett. Itt nyomtatták - 1873-tól kezdve rotációs gépen - a "Pester Lloyd"-ot. E vállalat is részvénytársasággá lett a hetvenes években. Címe azóta: Pesti Lloyd-Társulat nyomdája.

Légrády Károly s Tivadar litográfiája már a hatvanas években könyvnyomdával bővült, s csakhamar átkerült a Nádor-utcába. Az igen tevékeny Légrády Károly 1878-ban megalapította itt a "Pesti Hírlap"-ot, amely Mikszáth és Jókai közremunkálása révén csakhamar jól elterjedt az egész országban. A kilencvenes évek elején a vállalat otthagyta Nádor-utcai helyiségét, s mostani palotájába költözött a Váci-körútra. Technikai vezetője 1878-ig Forster Rezső, majd pedig Bendtner József volt.

Bucsánszky Alajosnak Kerepesi úti nyomdája a hetvenes években az Ősz- (most Szentkirályi-) utcába települt át, 1878-ban pedig az alapító vejének, Rózsa Kálmánnak a kezére jutott. Az öreg Bucsánszky bácsi 1883-ban meghalt. Tatár Péteres ponyvát meg sok-sok kalendáriumot nyomtatott ő is és az utóda is. Újabban a Stephaneum részvénytársaság vette meg a nyomdát.

Kunossy Vilmos jónevű kromolitográfus volt az ötvenes és hatvanas években Párizsban, majd Bécs városában. A kiegyezés ideje körül hazajött, s Leitnerrel meg Réthy Lipóttal közösen kő- és könyvnyomdát alapított. Később magára maradva, főleg a litográfia terén végzett kitűnő munkát, 1886-tól kezdve fiával, a rajztanárképzőt is járt Kunossy Frigyessel együttesen.

Posner Károly Lajos még 1852-ben alapított vonalzó intézetet és papírkereskedést Pesten. A hatvanas esztendők vége felé litográfiával s könyvnyomdával is megbővítette az üzemét. 1887-ben történt halálakor egyetlen fia, Alfréd kezére került a szépen virágzó vállalat.

Rudnyánszky és Aranyossy könyvnyomdája a Papnövelde-utcában nyílt meg a kiegyezés idején. Később Nagy Sándor művezető, majd a Franklin-Társulat vette meg a nyomdát. A nyolcvanas-kilencvenes esztendőkben itt nyomtatták a kilencvenes évek elején mai hajlékába költözött "Budapesti Hírlap"-ot, s egy ideig a Pallasból odakerült "Egyetértés"-t is.

Wodianer Fülöp régi tipográfiájából 1877-ben került ki a "Budapest" című képes néplap, majd meg a "Kis Újság". A tevékeny öreg nyomdász 1874-ben megvette a Lampel-féle könyvkiadó vállalatot is. 1899-ben történt halála után a nyomda Hugó nevű, a könyvkereskedés pedig Artúr nevű fia kezére jutott, kiknek már korábban is tekintélyes részük volt a vállalat irányításában.

Poldini Ede haltéri nyomdájában két gyorssajtó zakatolt még a kilencvenes években is. Későbben lassankint elcsöndesült e valamikor jelentékeny akcidens-nyomda.

Az Arany János utcai (azelőtt Fő út) Első Magyar Egyesületi Nyomda 1868-ban Fanda József kezére került, ki a Váci-utcába költözködött véle. Szegény Fanda itt sem boldogult; hosszas küszködés után a kilencvenes esztendők közepe táján fölakasztotta magát...

Az idáig fölsorolt nyomdai vállalatok magva megvolt már 1867 előtt, vagy legalább is a kiegyezés okozta föllendülés első hevületében: 1868-69-ben keletkeztek. Köztük az állami nyomda meg a Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság mindjárt eleve a legnagyobb sokszorosító intézetek közé emelkedtek.

1870 és 1880 közt folytatódott a kisebb-nagyobb szabású nyomdák, lapok, irodalmi vállalatok alapítgatása, s ennek még az 1873-iki bécsi tőzsdei "krach" dermesztő hatása sem tudott határt vetni. Pedig akkoriban már igen veszedelmes betegség rágódott a magyar nyomdászat életfáján: a mindenfelől betóduló idegen spekulánsok magukkal hozták a kalmárkodó versengés közönséges és durva formáit, meg az inasokkal való lelketlen gazdálkodást is. Az 1870-iki ipartörvény teljes inas kizsákmányoló lehetőséget biztosított a nyomdaipar eme kalózainak: tíz-tizenkét-esztendős gyerekek nagy tömegét állíthatták a szedőszekrények mellé, s valamicske fizetéssel, meg sok-sok veréssel minőségileg bár elképesztően silány, de mennyiségileg mégis számottevő munkateljesítményt igyekeztek belőlük kiszorítani. Némely napilapnál a tördelőn kívül alig is dolgozott más, mint csupa vézna, éhes, a tüdővész csíráival telített inasgyerek. Nem csoda, hogy a hetvenes, nyolcvanas meg kilencvenes években a betűszedést tekintették a legegészségtelenebb foglalkozásnak. A nyomdász átlagos életkora huszonnyolc esztendő volt ekkoriban (most negyvenen fölül jár), de mert a nyomdász fogalmába a jobb egészségügyi viszonyok között élt faktorok, korrektorok, gépmesterek is beleszámítódtak: a betűszedők átlagos életkorát huszonöt esztendőnél többre alig lehetett taksálni. Farkas Kálmán dr. 1879-iki statisztikája szerint a nyomdász elhalálozásának oka 86,6 százalékban a tüdővész. Ezért is nevezték a tuberkulózist a legújabb időkig széltében "nyomdászbetegség"-nek.

Az inasok kizsákmányolásának lelketlen szokása átcsapott egynémelyik nagyobb nyomdavállalatra is. A Pesti Könyvnyomda Rt. kitűnő szakember vezetői - Falk Zsigmond, Tanay József -, a Pesti Lloyd-Társulat nyomdája, Kertész József, Buschmann Ferenc meg még néhányan ellent tudtak állani a botor kapzsiság emez áramlatának, de már az Athenaeum - Urschitz és Benedek Sándor faktoroskodása idején - száz-százhúsz zsengekorú inasgyereket is foglalkoztatott egyszerre, részben nehéz éjszakai munkával. Csak Wózner Ignác kezdett itt véget vetni e visszaélésnek a század utolsó éveiben.

Jellemző adatok még az inasokkal való gazdálkodásra: 1875-ben 1133 segéd mellett 878 volt a könyvnyomdai inasok száma Magyarországon; 1885-ben 2000 segéd mellett kb. 1500 inas; 1899-ben pedig 3679 segéd mellett 2545 inas. Hozzávetőleges becslés szerint a kiegyezéstől kezdve a század alkonyatáig legalább húszezer gyermeknek kellett adnia magát a betűszedői pályára. Normális munka- és egészségügyi viszonyok mellett ezek több mint a felének, tehát több mint tízezernek még ma is életben kellene lennie; él pedig közülük legföllebb ha ezeregy-ezerkétszáz...

A hetvenes években keletkezett új nyomdavállalatok közül csak az érdemesebbeket említjük meg, azokat, amelyeknél adtak valamit a nyomdászi etikára is. A szennyes konkurencia meg a leggonoszabb inas-kizsákmányolás mocsártalajából kinőtt, a kultúrát semmiképp sem ápoló zugnyomdák fölemlegetésére nincs terünk.

1871-ben alapította meg jól fölszerelt könyvnyomdáját a Haris-bazárban Buschmann Ferenc, a "Typographia" 1869-iki első szerkesztője, s emelkedett tipográfus-szellemben irányítgatta azt 1917-ben történt haláláig.

Egyszerű kis papírkereskedésből nőtt ki a Rigler József Ede papírneműgyár részvénytársaság. A szorgalmas alapítónak 1872 körül már kisebbszerű nyomdája is volt, amelyben azonban elsőrendű akcidens-szedők - egy időben Kalhanek Nándor, Westfalewitch Antal - csinálták a maguk máig is csudált mestermunkáit. Majd apródonkint papírzacskógyárat, vonalzó- s könyvkötő-műhelyt is rendezett be Rigler. 1894-ben két és fél millió korona alaptőkéjű részvénytársaságot alakított a roppant arányúra fejlődött vállalatából. Mikor 1909-ben meghalt: öt-hatszázmunkást foglalkoztató gyára már európai hírre emelkedett, sőt melléktelepei voltak Bécsben és Ruscsukban is. A vállalat igazgatója 1900-ban Moiret Ödön lett, akit idővel Tranger József követett ez állásában.

A "Hunyadi Mátyás" irodalmi és könyvnyomdai intézet szintén 1871-ben kezdte meg működését a Zöldfa- (most Váci-) utcában. Tulajdonosa Lonkay Antal, igazgatója pedig a városatya s jó nyomdász Kurfürst Miksa volt.

1872-ben nyílt meg Löw Ede három gyorssajtóval fölszerelt Béla-utcai nyomdája. 1873-ban Ihrlinger Antalé a Külső Dob-utcában. Az utóbbinak tulajdonosa az általános munkáspárt volt. Ihrlinger Antal korai elhalálozása után, 1890-től, Ferenczy József nevén volt a kis nyomda.

Schlesinger és Wohlauernek a Károly-kaszárnya (mai központi városház) Gerlóczy utcai oldalán volt a sötét és komor nyomdahelyisége. A hetvenes-nyolcvanas években jobbára német napi- meg hetilapokat készített a nyomda. 1891-ben itt indult meg Horváth Gyula politikai irányításával a "Magyar Hírlap" is.

A Hungaria-nyomdát 1874-ben alapította meg Bródy Zsigmond, megvéve e célra Leitner M. L.-nek bazilika melletti tipográfiáját. A Bródy Sándor igazgatta új vállalat gyorsan fejlődött; a nyolcvanas években már állandóan ötven-hatvan szedővel dolgozott. Hatalmas rotációsain az akkoriban igen elterjedt "Neues Pester Journal"-t és "Politisches Volksblatt"-ot nyomtatták. 1874-ben létesült a Heisler-nyomda is a budai lánchídfőnél.

Müller Károly Albrecht-úti könyvnyomdász specialitása volt mindjárt az alapítástól, 1875-től kezdve a színlapok nyomtatása. Jóformán minden budapesti színház őnála nyomatott. Később May Jánosé lett ez a nyomda. Pesten, a Régiposta utcában Ullmann József alapított 1875-ben litográfiával is kapcsolatos könyvnyomdát.

1876-ban Löbl David nyitott szép kis nyomdát a Sugár-útnak (most Andrássy-út) az elején. Még ugyanebben az esztendőben kezdte meg működését a Márkus Samu jelentékeny, Dick Gusztáv faktoroskodása idején sok-sok, a fehér halálnak eljegyzett inassal dolgozó vállalata is. Az Andrássy-útról 1889-ben a Dorottya utcába, 1894-ben meg Gyapjú- (most Báthory-) utcába kerültek Márkusék.

Birkholz és Vajda jelesen irányított, kőnyomdával is fölszerelt tipográfiája 1878-ban keletkezett a Nádor utcában. Később Hamburger s Birkholz céggel a Csáky utcába költözött, ahol részvénytársaság lett belőle. Ugyancsak 1878-ban alapította meg Kanitz Adolf a maga Szerecsen utcai (most Paulay Ede utca) kisebb szabású nyomdáját.

A nyolcvanas évek legjelentékenyebb nyomdaalapítása volt a Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaságé. A pénzügyminiszterséget viselt Kerkápoly Károly egyetemi tanár állott az 1884-ben alapított vállalat élén. Előbb megvették a Koronaherceg- s Gránátos-utca közt átnyúló Trattner-Károlyi-házban dolgozott Wilckens-féle nyomdát, majd átköltöztek véle a Kecskeméti utca 6. sz. alatti saját épületükbe. Itt nyomtatódott 1885 óta az "Egyetértés" és a "Magyar Föld", majd a "Budapester Tagblatt" meg egy "Szrpszki Dnevnik" nevű szerb napilap is. A régi Somogyi-féle "Magyar Lexikon" és a Wekerle László "Kis Lexikon"-a nyomtatása is itt folytatódott. Nagyszerű új vállalat volt a tizennyolckötetes "Pallas Nagy Lexikona" 1892-től kezdve, amelyet megjelenése után a "Magyar Jogi Lexikon" és a "Közgazdasági Lexikon" kiadása követett. Nyomdavezető kezdettől fogva Pusztai Ferenc volt, aki 1888-tól kezdve itt állíttatta elő "Magyar Nyomdászat" c. szép szaklapját. 1895-ben a Pallas otthagyta Kecskeméti utcai intim otthonát, s mostani, három utcára néző hatalmas palotájába hurcolkodott, újabb erőteljes fejlődésnek nézve ott elébe. Napilapjaink közül 1900 táján ott készült a "Magyar Hírlap" meg a "Friss Újság" is.

A jeles szakember Neuwald Illés 1880-ban a Gránátos utcában rendezett be három-gyorssajtós könyvnyomdát. Neumayer Ede pedig a rákövetkező évben az Ó utcában telepedett le; később a Szerecsen utcába költözve: rotációs gépet is vásárolt, s egy ideig azzal nyomtatta a gyászosan zsugorodó "Egyetértés"-t. Brózsa Ottó a Váci-körúton elsőrendű akcidens-nyomdát állított 1882-ben; jeles faktora volt ez időtájt Kleinmann Frigyes. Várnai Fülöp tipográfiája 1883-ban nyílt meg az Újvilág- (most Semmelweiss-) utcában. Preszburg Frigyesé is ekkor az Arany János utcában. A három utóbbinak litográfiája is volt.

Markovits Vilmos jónevű tipográfus 1884-ben a Kristóf-téren állított nyomdát, Schenker s Kovács pedig az Akadémia utcában. Schlenker egy időben elnöke volt a nyomdász-egyesületnek; később a "Globus" igazgatója lett.

1887-ben létesült az "Országgyűlési Értesítő" nyomdája a Gránátos utcában. Tulajdonosa Egyessy Géza volt, a nyomdász-egyesületnek egy időn át való elnöke. Későbben Werbőczy-nyomda lett a vállalat címe, majd pedig beleolvadt a Franklin-Társulatba.

A kilencvenes években a budapesti nyomdák száma az 1880-iki 75-ről 149-re emelkedett, vagyis megduplázódott. Jelentékenyebb új vállalkozások voltak:

1891-ben kezdte meg üzemét a "Kosmos műintézet, kő- és könyvnyomdai részvénytársaság" egyelőre a Nádor utcában. 1892-ben az Aradi utcába költözött, s nagyarányú újságnyomdává lett. Litográfiája pedig főleg exportra dolgozott. Ugyancsak az 1891-ik évben a "Budapesti kiadó és könyvnyomda-szövetkezet" a Kemnitzer utcában, a Gutenberg-nyomda pedig a Gyár utcában kezdhette meg a működését. Mind a két munkásvállalkozás korai véget ért.

"Corvina" címen 1892-ben részvénytársaság alakult a Schlesinger Ignác Károly-kaszárnyabeli újságnyomdájából. A következő évben a Révay utcába költözött; itt nyomtatta egyebek közt a "Honvéd", "Neues Politisches Volksblatt" meg "Népszava" (1895) című napilapokat is. Vállalataiba belebukva, helyében később a Korvin testvérek máig is virágzó nyomdája keletkezett.

"Hazánk" címmel 1893-ban alakult új irodalmi és nyomdai részvénytársaság Budapesten, hatszázezer koronányi, tehát igen jelentékeny alaptőkével. Főleg a gazdaközönség irodalmi szükségletének födözésére lett volna hivatva. Helytelen irányítás miatt azonban a társaság már a következő évben bajba jutott, s a vezetőségét jó részben ki kellett cserélni. Ugyanekkor "Pátria" lett a vállalat címe, s az alaptőkét is leszállították. Az erélyes szanálási akció sikerrel járt, s 1900 körül az immár biztos alapokon dolgozó "Pátria" a főváros legjelentékenyebb nyomdai intézetei közé volt számítható.

1893-ban a Szent Gellért-nyomdát alapították meg a Döbrentey utcában. Két év múlva átkerült a józsefvárosi Práter utcába. Ekkor Walter Ernő volt a tulajdonosa.

1893 a Podmaniczky utcai "Fővárosi könyvnyomda, vonalozó és könyvkötő részvénytársaság" megalapításának is az ideje. Ekkoriban rendeztek be az addig Rudnyánszky Antónia, majd Nagy Sándor Papnövelde utcai nyomdájában készült "Budapesti Hírlap" számára is új, szép tipográfiát a Rökk Szilárd utcában.

Horváth Gyula és Szemere Attila "Magyar nyomda" c. új vállalata a József utcában dolgozott ekkor. A "Magyar Hírlap"-ot nyomtatták benne.

Az "Európa" irodalmi és nyomdai részvénytársaságot 1894-ben alapították meg mai helyén, az Ó utcában. Itten készült 1896-98 körül a "Hazánk" című magyar napilap s a "Budapester Tagblatt" is. Ugyancsak 1894-ben létesült Károlyi György akcidens-nyomdája a Rudolf-rakparton.

1895 az "Országos központi községi nyomda részvénytársaság" megalapításának az éve. A nyomda a Lipót-körúton kezdte meg a működését, de csakhamar elköltözött a Váci körúti, illetőleg Gyár utcai épületébe.

1896-ban létesült két jó hírű közepes nyomda: a Gelléri és Székhelyé, s a Rökk Szilárd utcai Szent László könyvnyomda. Külön, sokat vándorolgató nyomdája volt ekkoriban a katolikus néppárt lapjának, az "Alkotmány"-nak.

1898-ban "Országos ügyvédi nyomda részvénytársaság" alakult Budapesten. Nagy arányokban indult, de alapítói csalódtak reményeikben, s a nyomda mihamar megszűnt.

Vidéki nyomdavállalataink száma a kiegyezést közvetetlenül megelőzően, 1866-ban 89 volt. Ez a szám 1900-ig 531-re, vagyis hatszorosra szaporodott. Sajna, e szám sok helyt nem annyira a magyarság kulturális erejének megsokszorozódását jelentette, mint inkább azt, hogy a nyomdászat 1867-től fogva szabad ipar lévén: lehetőséget adott bármicsoda műveletlen, szaktudás nélkül való és esetleg tágabb lelkiismeretű kontárnak is az elhelyezkedésére. A nyomdatulajdonossá létel egyetlen föltétele a pénz lett. Az 1900-beli 531 vidéki nyomdának tehát felét sem nevezhetjük a szó nemesebb értelmében vett tipográfiának.

Voltak azonban nagyszerű tipográfusmestereink is a vidéken. Gyomán Kner Izidor igen jóhírűvé fejlesztette 1881-ben alapított csöppke nyomdáját. Egerben Tóth István jeleskedett; Szekszárdon Ujfalusy Lajos, Nyitrán Huszár István, Eperjesen Kósch Árpád. De egyebütt is akadtak fenkölt papjai Gutenberg művészetének. Ők ütötték helyre azt a csorbát, amit a kontárok hada ejtett a minden foglalkozások elsejének híre-nevén.

A gyönyörű múltú debreceni városi nyomdának 1859-től 1899-ig a derék Fries József volt a provizora, ki ízig-vérig nyomdász-ember létére mindvégig ragaszkodott a régi jó tipográfus-hagyományokhoz. Nyugalomba vonulta után Ember Lajos lett a városi nyomda üzletvezetője. Közben keletkeztek Debrecenben más nyomdák is. Így a Kutasi Imréé, a Vértesi Arnold írónké ("Debreceni Ellenőr"), a Csokonai-nyomda és több más kisebb tipográfia.

Jó nyomdász volt a szombathelyi Bertalanffy József tipográfusmester. 1873-ban megírta a könyvnyomtatás kézikönyvét, de - és ez jellemző a nagyrészt, iskolázatlan anyagból lett akkori nyomdászok többségére - még az önképző egyesület segítségével sem tudta a művét kiadni, mert mindössze csak kilencvenkét előfizetője jelentkezett.

 

Betűöntés

Franciaország legnevesebb betűöntő-műhelye a tizenkilencedik század elején a Didot-féle volt. Innen terjedt el világszerte a meg ma is érvényes tipometriai rendszerünk, s itt foglalkoztak legtöbbet a kézi betűöntésnek túlnyomórészt mechanikai munkára való átültetésével. Didot Henrik 1815-ben kettős öntőműszerre kapott szabadalmat. Utóda Marcellin-Legrand pedig 1824-ben megcsinálta a maga híres "poliamatípikus" műszerét, amellyel kétszáz, sőt háromszáz betűt is lehetett önteni egyszerre. Olyanformán történt ez, mint ahogy a puskagolyókat szokták valamikor önteni. A szerkezet jó szolgálatot tett a maga idejében, de főleg csak a francia öntők használták.

Későbben nem is volt már rája szükség. Amerikában hosszú próbálkozások után olyan betűöntő gépet találtak ki, mely a kézi öntés fogásainak jórészét mechanikus úton maga tudta elvégezni. Wing William és White Elihu már 1805-ben szabadalmaztattak egy ily készüléket, de ennek az öntése még meglehetősen gyarló meg igen porózus volt.

Az első jól használható betűöntőgépet a newyork-városi Bruce Dávid szerkesztette meg egy Brandt nevű lakatos segítségével 1838-ban. Brandt 1844 körül különszakadva Bruce-től, hazajött Európába s sorra konstruálta a német betűöntők számára a gépeit, amelyeknek praktikusságához nagyban hozzájárultak a berlini Kisch betűmetszőnek a matrica biztosabb s gyorsabb rögzítését célzó javításai. Bruce és Brandt betűöntő gépeinél a kézi öntéskor használt öntőműszer a maga eredetiségében megmaradt; mindössze vastagabb vörösréz-falak közé foglalták az öntőformát, hogy a gép gyors működése közben a hőség jobban elnyelessék, s így a megöntött betű hamarább megkeményedjen. Az öntőműszert mozgó acélkarra szerelték, az öntő-kanalacska helyett pedig nyomószivattyúval dolgozott a gép; ezt a munkás a lendítőkeréken levő forgattyúval működtette. A gép alján levő tűzhely fölött volt az öntőüst és ebben a kis nyomószivattyú, mely minden forgatásra az olvadt betűfém egy-egy sugarát lövelte az öntőformába. A szivattyút olykép lehetett szabályozni, hogy csak annyi ólmot löveljen a formába, amennyi az illető betű megöntésére éppen szükséges volt. A kilövellés pillanatában az öntőműszer odahajlott a szivattyúhoz, hogy a forma a fémsugarat befogadhassa. A gép a megkeményedett betűt ki is vetette mindjárt. Mindezeket a funkciókat főtengelyének egyetlen mozdulatára végezte, s így minden fordulatra egy-egy betű készült el. Bruce eme gépe prototípusa lett minden későbbi betűöntőgépnek. Midőn a szivattyú dugattyúja ezeknél a gépeknél fölemelkedik: az üstből maga után szívja a folyós betűfémet; ugyanekkor az öntőműszer a maga fölöntőjével a szivattyúnak kilövellő csövecskéjéhez hajlik, s egy erős rúgó nyomása következtében szorosan odatapad. Most lesüllyed a dugattyú, a betűfém a csövecskében emelkedik, s egy sugara az öntőformába lövelődik. A műszert hordozó kar ezután visszahúzódik, a műszer megnyílik, kiveti a betűt, majd pediglen újra bezáródik. Nagyjából ez a Bruce-féle s más öntőgépek működése.

A Bruce-géppel átlag hatszor annyi betűt öntöttek, mint amennyi a régimódi kéziműszer használata idején rendes átlag volt. Ennek következtében az új betűöntő gép a század közepétől fogva rohamosan terjedt, s a betűöntés a régi kisipari keretekből kilépve, hovatovább indusztriális jellegűvé kezdett lenni. A lipcsei Schelter és Giesecke féle öntöde 1869-ben már hetven, a frankfurti Flinsch-öntöde pedig 1882-ben kilencvenkét öntőgéppel dolgozott.

A Bruce és Brandt gépein készült típusok azonban nem voltak még teljesen készek. A csingák letördelésének, a betűtalp meggyalulásának, a csiszolásnak stb. munkája még meglehetős időt vett igénybe. De a gyorsan fejlődő technika mihamar segített ezeken a hiányosságokon is. A londoni Johnson R. J.-nek 1862-ben sikerült megcsinálnia a kész betűt öntő, vagyis "komplett" öntőgépet. Ez a gép a betűt önmagától önti, a csingákat letördeli, az öntési maradványokat eltávolítja, a betűt megcsiszolja, pontos magasságúra gyalulja s sorrendben fölszedi, szóval mindazt a munkát egyedül végzi, amit a Bruce-féle öntőgép a segédmunkásokkal egyetemben sokkal lassabban teljesít. Johnson ezt a komplett öntőgépet Atkinsonnal készíttette el, de sokat javított még rajta a szintén angol Hepburn is.

Ennél a Johnson-féle gépnél jóval tökéletesebb komplett öntőgépeket gyártottak a nyolcvanas évek elejétől fogva Párizsban (Foucher), majd pedig 1885-től kezdve Berlinben (Küstermann).

Mindeme technikai újdonságokon túl igen nagy jelentőségű volt a betűöntésre s nyomdászatra nézve a Didot-Berthold-féle betűrendszernek 1878 körül történt megalapozása, amiről különben nyomdászattörténetünk negyedik könyvében már bővebben szóltunk. Ennek a betűöntőipar minden idegszálát érintő munkának Németország volt a fő-fő színtere, aminek hatásaképpen a német betűöntőket új cselekvési vágy szállotta meg. Amíg annakelőtte a francia, németalföldi és angol mesterek voltak a nyomdatípusok művészetének úttörői: a hetvenes évek közepe tájától kezdve a németek hatalmas erővel igyekeztek magukhoz ragadni a vezetést. Betűk dolgában eleinte csak a schwabachi meg a gót típusokra kiterjedően; az antiqua könyvtípust illetően egyelőre beérték az angolos betűk utánmetszegetésével, mígnem egy hamburgi öntöde a régi "római" típus modern köntösbe öltöztetésével úttörő munkába nem fogott 1888-ban. Ettől fogva özönével csináltak Németországban hasonlóan megmodernizált mediaevalis meg egyéb - részben művészi értékű - betűket.

A nyomtatványok szövegének keretezésére meg egyéb módon való ékesítésére alkalmas sorozatos ornamens-típusok készítése már a hatvanas években megkezdődött Németországban, még pedig a párizsi Derriey 1834-iki ily próbálkozásának kései utánzásaképpen. Ezekkel, valamint az új cím- és egyéb betűk tömegével, meg a közben már többfelé gyártott dekoratívabb rézléniákkal a német betűöntők megteremtői lettek az ún. "mesterszedés"-nek, amiről a következő fejezet fog beszámolni.

***

Pest-budán a nyomdászattörténetünk negyedik könyvében fölsorolt betűöntödéken kívül Wolf Jánosnak volt kis műhelye 1850-ben, akitől az Haderer és Hubernek a kezére került. Az üzlettársak elhalta után, 1875-ben, a szerszámokat elkótyavetyélték. Wolf János 1854-ben alapított másik öntödéje a hatvanas évek végén az Athenaeum birtokába ment át. Schick János a Rácvárosban dolgozott primitív eszközökkel 1845-től 1856-ig. A Zocher-féle régi öntödét 1850-ben Schmidl Károly, 1863-ban Kammersberger Gyula, 1874-ben Mika János vette át; a vállalat "Fischer és Mika" céggel úgy 1910-ig volt meg, amikor az 1889-ben alapított Első Magyar Betűöntöde Rt. vette meg, amely - a nagy nyomdák házi öntödéit nem számítva - ma egyetlen, de igen nagyszabású öntödéje s rézlénia-gyára az országnak.

 

Szedéstechnika

Betű- és ornamentum-anyagunk folytonos szaporodása a szedéstechnikában is éreztette a hatását. A tizenkilencedik század első felétől mind szélesebb körre terjedt az azóta nagy iparművészeti jelentőségre jutott akcidens-, újabb magyar szóval mesterszedésnek a kultusza, s ezzel apródonkint egy új munkaágazat alakult ki a könyvnyomtatás keretén belül. A hetvenes-nyolcvanas években már megkülönböztettek: kompressz-, vagyis újság- és könyvszedőket, táblázatszedőket, hirdetésmunkával foglalkozókat, kereskedelmi nyomtatványok előállítását végző munkásokat és akcidens - avagy Frecskay Jánosnak most már széltében használt műszavával: mesterszedőket is. Ritka specialitás volt a francia, latin, tót, szerb, görög, héber meg hangjegyes munkát biztos kézzel előállító szedőknek a csoportja. Az 1900-as évek felé nagyobb nyomdáinkban akadtak már gépszedők is, kiknek száma azóta nőttön nőtt.

Mesterszedés dolgában az idők folyamán bizonyos stílusok meg irányzatok keletkeztek, természetesen mindenkor a betűöntők csinálta díszítő elemekhez képest. Ezeknek a mesterszedői stílusoknak és irányzatoknak néhány jól jellemző példáját a mellékleteink során mutatjuk be. A hatvanas évek első felében a mesterszedő törekvése általában az akkortájt igen cifra litográfiai munkáknak a szolgai utánzására irányult. Többé-kevésbé csavargódzó tollvonásokkal, szabadon végződő virágos és leveles ékítményekkel s a legcifrább díszbetűknek hajlított sorokba szorításával igyekezett oly hatást elérni a nyomtatványával, amelynek elérése csak a szabadabb technikájú litográfiában lehetett természetes és könnyű. Az akkori betűöntői ornamensek közül a lipcsei Waldow Sándortól 1860 körül tervezett repkényes és borostyános ékítménysorozaté volt a fő-fő szerep. Későbben volt emellett egy másik "Kaleidoskop"-nak nevezett igen népszerű dísz is; darabjainak a száma meghaladta a százat.

1865-ben született meg a nyolcadpetites vagyis egypontos lénia, s vele együtt a máig is kinyúló lénia-kultusz a nyomdászatban. Mert bármicsoda stílus meg irányzat merült is föl ettől fogva a mesterszedés területén: mindig és mindenütt akadtak olyan szektáriusok, akik a léniának mint abszolút tipográfiai elemnek egyedül üdvözítő voltára esküdöztek. Éppen ezért 1865-től kezdve az akcidens nyomtatványok egy része léniás díszítésű.

Az akcidens szedésnek következő korszakához, az ún. "klasszikuskodó"-hoz való jó hosszú átmenetet egyrészt a föntebb már emlegetett "Kaleidoskop"-szerű ornamensek használatának, másrészt meg a tipográfiai vonal bőséges alkalmazásának az ideje teszi, úgy a nyolcvanas éveknek az elejéig. Ezekkel a léniákkal különféle pajzsalakokat, szalag- meg tekercsformákat, sarkaikon srófos táblákat, léceket, gúlákat és hirdetés-oszlopokat csináltak az ügyesebb akcidens-szedők: nálunk Pfalzer József és Lánghy János a Kertész József nyomdájában, Kalhanek Nándor Deutsch Mórnál, Buschmann Ferenc meg Nitsch Alajos a Bucsánszky-nyomdában, Pollák Gusztáv a Kocsi Sándor és társai szép tipográfiájában.

Ez az átmeneti irány az újabb, főként építészeti motívumokból álló díszek özönét öntő betűöntödék jóvoltából csakhamar helyet adott a "klasszikuskodó" irányzatnak, mely zárt keretbe foglalt minden nyomtatványt. A soroknak természetesen középre kellett záródniuk. Árnyékolt, rovátkolt meg egyéb módon díszesített betűk használata meg volt engedve. A tónusokat is alkalmazták már.

Érdekes korszak volt ez a klasszikuskodónak mondott, jó tíz esztendőre terjedő idő. A betűöntők csak úgy ontották a renaissance, rokokó, mór, bizánci stb. építészetnek a formaköréből kikópizált anyagot, s a szedők buzgón építgettek véle, már aki hogyan értett hozzá. Sajna, nagyon kevesen voltak ilyenek még Németországban is. Nálunk a frissében alakult Pallas-nyomdának akcidens-szedője. Westfalewitch Antal volt az új stílus nagymestere, kinek többszínes remekeit Fuchs Zsigmond nyomtatta ki nálunk addig még alig ismert nyomtatómesteri virtuozitással.

A betűöntők versengése meg az akcidens-szedők iparkodása, kapcsolatban a mind jobban fölkarolt többszínes nyomtatással: új életet lehelt az addig egyoldalú tipográfíába, úgy hogy ez apródonkint diadalmasan kezdte megállani a sarat a litográfiával szemben. A klasszikuskodó irányú akcidenciákon ugyanis a tipográfia jellege már önállóbban, határozottabban nyilvánult meg, mint a megelőző korszakbeli munkákon, s ez a karakteresség kapóssá tette a könyvnyomdai akcidenciákat.

A mesterszedés következő korszakát, az úgynevezett "szabad irány"-nak uralmát a kilencvenes évek kezdetétől számítjuk. Tulajdonképpen ez is a litográfiával való versengésnek köszönhette a létét. Szabadnak főleg azért mondották ezt az irányzatot, mert túltette magát a sorok középtengelyben való elhelyezésének törvényén, amelyet már századok óta hallgatólagosan elismert minden tipográfus, s amelyet a lipcsei Typographische Gesellschaft 1878-ban pragmatizált is a "sorok eséséről" szóló határozatával. A szabad irány hívei tehát tetszőlegesen jobbra és balra tolt sorokkal dolgoztak, s a szöveg elosztása után megmaradt üres helyet mindenféle olyan díszítő anyaggal töltötték meg, amelynek fő-fő sajátossága a könnyedség volt, s amely önmagában véve talán önállótlan, gyakran semmitmondó lett volna. Rendeltetésük tulajdonképp az volt, hogy a nyomtatványnak mintegy lendületes bevezetését s lezárását képezzék. A régi módi rámás szedést a szabad irányra esküvő 1892-es mesterszedő - példának okáért a Hornyánszky-nyomdában dolgozó Kulbe Károly is - teljességgel megengedhetetlennek tartotta, e helyett azonban elég bőven alkalmazta a kazettákat meg pajzsokat, bennük rendesen némi szöveggel. A kazettáknál azonban a vonalas díszítést sokkal bővebben és szabadabban alkalmazta, mint a régi módi kereteken, s a szimmetriához sem ragaszkodott többé.

A kazettás befoglaláson kívül kedvelt szerkezeti eleme volt még a szabad iránynak a szalagos meg a háromoldalú befoglalás, így például az egyes soroknak az élükön meg alul-fölül vonalas ornamentumokkal való ékesítése is. E sorokat rendesen úgy díszesítették, hogy kezdetükön szilárdabb kiindulópontul mintegy törzset formáltak, ami állhatott összeszedett ékítményből is; legtöbbnyire azonban iniciálét alkalmaztak erre a célra. Ebből indult ki azután a sornak az ékítménye, fölötte meg alatta elhúzódva. Az ilyen kísérő vonaldíszhez azonban frissítő elemeket is kellett csinálnia a betűöntőnek. Friebel Tivadar német betűmetsző tervezett először ilyen spirálisokból, kicsiny levélkékből s mindenféle pirinyó mértani figurákból álló sorozatot, amely alkalmas volt az egyszerű nyolcadpetites vonal képének a megélénkítésére. Friebel példáját csakhamar követték mások is, s a kilencvenes évek közepén már mindenik betűöntőnek meg-volt a maga ilyesféle sorozata. A tompa, finom vonalnak későbbeni divatba jöttekor e frissítő elemek is vastagabbak lettek egy árnyalattal.

Amíg minálunk a "szabad irány" mókáival szórakoztak az emberek: a távoli Angliában nagy és komoly munka folyt. Néhány nagyszerű művész- s költőember - Ruskinnel s Morris Williammel az élén - a maga iparművészetet teremtő igyekvése során meg akarta reformálni a nyomdászatot is. Széles koncepciójú ember lévén Morris nem vesztegette idejét aprólékos mesterszedési problémákkal, hanem ottan fogta meg a dolgot, ahol legkiadósabb eredményekre számíthatott: a könyv megmodernizálásánál. A könyv elvégre a könyvnyomtatásnak legfontosabb terméke, s minden korok tipográfiai művészetének dédelgetett tárgya. Rajta nőtt a kódex-csináló mestereknek, majd Gutenbergéknek, Jensonéknak tudása eget súroló nagy művészetté. Morris megalapítva még 1891-ben a maga világhíres kisded londoni nyomdáját, a Kelmscott Presst: munkáiban visszatért a tizenötödik század olaszországi könyvnyomtatóinak a stílusához, s azt fejlesztgette, építgette tovább. Új, a tizenkilencedik század betűöntői típusait messze túlszárnyaló remek betűket tervezett; ékítményül, illusztrációul pedig csak a szövegképpel összhangban levő vonalas rajzot tűrt meg. Kissé talán túlságba is vitte az archaizmust, amikor a maga könyvremekeit pusztán csak kézi sajtón nyomtatta.

Morris és társainak hatása a betűöntőkhöz és azokon át a könyvnyomtatókhoz egyelőre csak csonka s torz formában jutott el. Magáról az eredeti Morris-fölfogásról kontinensünk nyomdászvilága csak későbben, a húszadik század elején szerzett tudomást, főleg az iparművészeti törekvéseket tolmácsoló kiváló esztétikusok: Németországban Jessen Péter és Kautzsch, Franciaországban Marx, minálunk pedig főképpen Czakó Elemérnek a jóvoltából.

A századvégi mesterszedői ideológia még igen korlátolt körben mozgott. A "szabad irány" ugyan 1895 körül már végét kezdte járni: helyében a müncheni "Jugend" című képes újság körül meg az osztrák "szecesszió"-ban tömörült művészek új stílusa kezdett érvényre jutni. E stílus a növényi elemekből indult ki, s ezeknek az elemeknek új, rendesen vonalas, síkornamentumképpen való értékesítésére törekedett, még pedig sokszor - a német Eckmann Ottó hatására - erősen japanizáló fölfogásban. Ami ebből a művészeti áramlatból a betűöntők mintakönyveibe és onnan a nyomtatványainkra átkerült: csak igen csekély s nem ép a legszerencsésebben összeválogatott része volt a szecesszionizmus által föltárt új formagazdagságnak.

Az új tipográfiai dísz motívumait jórészt a mocsárvilág növényzetéből vették; megtaláljuk köztük a tündérrózsát a maga vízen elterülő leveleivel, s a liliomot, nemkülönben a nádat meg a sást, a buzogányvirágzattal. Itt-ott még békalencse és az egyiptomi ornamentikából átvett, de stilizálatlan lótuszvirág is került. A szárazföldi növényzetből különösen a szegűt, napraforgót, margarétát, harangvirágot, babérlevelet, cikláment meg mákvirágot vették át, még pedig olyan földolgozásban, amely természetes is, meg stilizált is. A virág maga többnyire természetes volt, a levele csak néhol, a szára pedig sehol. Rajtuk kívül valamennyi betűöntő mintakönyvében megtalálhattuk azokat az egyenesre stilizált szárú virágszálakat, amelyeket az akkori betűszedő olyan kedvvel alkalmazott a szedés alsó lécéből vagy léniáiból kinövően. Némelyik virágnak, így a ciklámennek, szegfűnek, máknak a szára ide-oda kanyargózó s a hajlásainál erősen vastagított volt, ami alkalmat adott a sokat szerepelt "Edel-léniák" sok-sok különféle rajzolatú sorozatban való megcsinálására. Tíz esztendőn keresztül ott láttuk ezeket a "nyavalyatörős" vonalakat akcidens nyomtatványaink, újságbeli hirdetéseink, sőt még könyveink borítólapjának is elég tekintélyes részén.

 

Szociális viszonyok

Hatalmas átalakító, organikus fejlődési erők jelentkeztek 1867 és 1900 között minden országbeli nyomdász-társadalmakban. A tipográfusok száma e harminc s egynéhány esztendő alatt megtízszeresedett, a nyomdászi mesterség sok helyütt a nagyipar jellegét öltötte magára, a régi patriarkális szokások, a céhrendszer eme csökevényei már a kisebb nyomdahelyeken is tünedezni kezdtek. Főnök és segéd nem fért meg többé egyetlen önsegélyző s jótékonykodó egyesület szárnyai alatt s külön falanxokba kellett tömörülnie mesternek s munkásnak a nyomdászat területén is; a tőke meg a munka harca kiélesedett, őszintébb formát öltött és kíméletlenebbé vált; árszabály-mozgalmak, sztrájkok, nyílt és leplezett megrendszabályozások egymást érték, mígnem a század vége felé - először is Németországban - az árszabály-közösség és kollektív bérszerződések hatása kezdett időleges nyugalmi periódusokat létesíteni a nyomdászipar addig viharverte területén.

A londoni nyomdafőnököknek már a tizennyolcadik században is volt nyomtatvány-árszabás létesítésére alakított egyesületük, mely azonban később inkább a segédek bérköveteléseinek visszaverésében kereste a fő-fő célját. Az amerikai "Typothetae" című főnökegyesületek kezdetei a tizenkilencedik század közepéig nyúlnak vissza; a francia főnökök tömörülése a hetvenes évükben történt: a német főnökök és segédek külön-külön egyesületeinek megalapítása pedig a hatvanas évek közepe tájára esik.

Minálunk a nyomdafőnököknek "ad hoc" társulásai voltak már a kiegyezés körül is. Ha valami veszedelem fenyegette az érdekeiket: hirtelen összetömörültek, hogy aztán a csöndesebb idők beálltakor megint halotti dermedtség váltsa föl testületük pillanatnyi aktivitását.

1867 táján az öregebbik Emich Gusztáv volt a hírlapkaució kérdésében összeverődött nyomdászmestereknek az elnöke, akit azonban habozó magatartása miatt kibuktattak ebből a tisztségéből. Utóda a segédi körökben is népszerű Kocsi Sándor, majd meg Kertész József lett.

Az 1870, 1880, 1885 és 1890-iki nyomdász-sztrájkok idején is csak "ad hoc" tömörültek össze a nyomdászmesterek; mikor a mozgalom elült: szilajan konkuráltak egymással tovább. 1883 decemberében ugyan egy állandóan működő főnöki egyesület megalakítását mondták ki, de komolyabb célok és összetartás híján ebből sem lett semmi.

Csak 1895-ben következett el annak az ideje, hogy a "Budapesti Könyv- és Kőnyomda-Főnökök Egyesülete" megalakulhasson. Alapszabály szerint való céljai között ott volt: a nyomdatulajdonosok anyagi érdekeinek megóvása, szakkör és szakiskola létesítése, szaklap kiadása, fölolvasások és versenyek rendezése is. Hivatalos újsága egy időre a Szöllőssy alapította "Graphica" lett. Tagjainak száma 1896-ban negyvenegy volt; huszonegy - részben elég jelentékeny - nyomda egyelőre még kívül maradt a nyomdafőnöki szervezkedés várfalain.

A segédek táborában már mozgalmasabb volt az élet. Az akkoriban még széltében szokásos vándorolgatás közelebb hozta egymáshoz a különböző nemzetekbeli nyomdászokat, s a nyugati eszmék egykettőre csírázni kezdtek minálunk is. A szakszervezeti mozgalom 1865 körül való megindulása csakhamar visszhangot keltett a mi nyomdászberkeinkben, sőt a másfoglalkozású magyar munkásság öntudatának fölébresztése körül is nyomdászemberek vitték kezdetben a fő-fő szerepet. Hogy a munkásmozgalmak terén oly hatalmas szerepük volt a nyomdászoknak: e foglalkozásnak szellemi magasabbrendűsége mellett érthető is. Hogy az ambiciózus nyomdászok nagy részét a munkáspárt eszméinek és világszemléletének a szolgálatában találjuk: megmagyarázza a gazdasági elhelyezkedésük. Benne éltek a munkások tömegében, ismerték sorstársaik ezerféle búját-baját, s szószólóik igyekeztek lenni minden téren. Ha tekintetbe vesszük a nyomdász-emberek későbbi magas quótáját a külföld vezető politikusai között is: megállapíthatjuk, hogy a könyvnyomtatás mestersége bizonyos fokig szinte melegágya lehet a politika mesterségének. Abból a kaleidoszkóposan színes sok-sok tudásjegecből, ami a sorjázóból a figyelmes betűszedő lelkébe átpattog, s ott megszázszorosodva tovább kristályosul: gyönyörű elméletek, tudások, sőt karakterek is születnek. A nagy nyomdászpolitikus Franklin Benjaminból sok-sok utódának lelkébe átszármazott valami.

Az 1867 meg 1870 körül tevékenykedett munkásvezető nyomdászok sorában Hirsch Lipót, a Franklin-Társulat későbbi igazgatója és Záhonyi Alajos voltak különösen kiválók. Hirsch Lipót a hatvanas évek vége felé a Schulze-Delitzsch gazdasági elveire esküvő munkásfrakciónak volt a vezére, Záhonyi Alajos pedig a lassalleisták táborának az élén állott.

Külföldi Viktor nevéhez fűződik az "Általános Munkás-Újság" megindítása 1870-ben, majd pedig a szociáldemokrata párt későbbeni lapja, a "Népszava" megalapítása is (1877 május 25). Ő maga a "Pester Lloyd" nyomdájának a korrektora volt, s lapját is ott nyomatta egy ideig.

A hetvenes évek elejének munkásmozgalmaiban igen tevékeny része volt a nyomdász Firtinger Károlynak és Kaczander Gyulának is, annyira, hogy még hűtlenségi pört is akasztottak a nyakukba. Tízhónapi vizsgálati fogság után azonban a törvényszék fölmentette őket.

Sokat emlegetett tevékeny munkásvezér volt a hetvenes és nyolcvanas években Ihrlinger Antal, kinek egy időben nyomdája is volt a Dob utcában. Ő maga szintén a szedőszekrénynél kezdte meg a pályáját. A kilencvenes évek jeles munkás-szónoka volt a nyomdászok sorából Grossmann Miksa, egyszersmind a "Volksstimme" szerkesztője. Ifjan történt halálakor tízezrek részvéte kísérte a sírjába.

Betűszedő volt az 1895 körül első ízben napilappá lett "Népszava" szerkesztője, Silberberg Ignác, akinek szerkesztőségbeli törzskarához tartozott Csebrenyák József is, szintén nyomdász.

A nyomdász-munkások anyagi és szellemi tekintetben egymást támogató munkájának színhelyei Pest városában az 1862-ben alapított és többször is címet változtatott Pest-budai Könyvnyomdászok Vándorló- és Betegsegélyző Egylete meg az 1866-tól fogva dolgozó Budapesti Nyomdászok önképző Egylete voltak. Az utóbbi 1876-ban beolvadt az előbbibe, az ún. "anyaegyesület"-be, s önképző osztály címén 1899 május 6-ikáig volt meg benne.

E két egyesülethez hasonló segítő s önképző egyesületek keletkeztek az idők folyamán a vidék nagyobb városaiban is. Az 1885-ben megindult országosítási mozgalom folyományaképpen ezek a század végéig sorra beleolvadtak a budapesti "anyaegyesület"-be, amelynek ekkoriban már Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Egyesülete volt a címe. Tagjainak száma 1900 elején 3329, összes vagyona pedig 274.339 korona és 10 fillér volt. Mint "anyaegyesület", igazán a szerető édesanyja volt a nyomdászembernek: betegsége, idején pénzbeli meg orvosi segítséggel látta el őt; munkanélküliség esetén rendes helyi avagy úti segélyt adott néki; ha kihullt a tag kezéből a szerszám: holtig szóló tisztes rokkantsegítséggel látta el; halála esetén temetési költséget, özvegysegítséget meg árvajáradékot juttatott a tag hátramaradottainak.

Az önképző egyesület ezzel szemben inkább a nyomdászok modern világszemléletű jó munkásokká nevelésének a szerve volt. Mint ilyen: áldásos munkát végzett. Jóformán esztendőről esztendőre megrendezte a maga francia, német, angol, gyorsírási, mértani és egyéb tanfolyamait; ezernyi hasznos fölolvasást tartatott, értékes jó könyvtárat állított föl, szóval mindenféleképpen gondoskodni igyekezett tagjai szellemi szükségleteiről.

Az önképző egyesület kiadásában jelent meg a nyomdai munkások társadalmának közlönye, a "Typographia" is. 1869 május 1-én látta meg először a napvilágot; kezdetben havonkint háromszor jelent meg, de csakhamar hetilappá lett. Első szerkesztője Buschmann Ferenc volt, ki azonban már két hónap múltán Sauervein Gézának adta át a pennát. Sauervein 1871 tavaszán történt halála után Ács Mihály egy, Firtinger Károly kilenc és fél, Tanay József két, Záhonyi Alajos egy, Zaka Lajos tizenhat évig volt a lap szerkesztője és egyszersmind a nyomdászmunkásság szellemi vezére. 1900 október 21-én Peidl Gyula lett a "Typographia" szerkesztője.

A lap német részét, a "Gutenberget" 1875-től Antensteiner Ferenc, 1876-tól 1882-ig Bauer J. M., majd ezután sorrendben Hölzel József, Dobes Ignác, Stösser Adolf, Preusz Jakab, Lipp Károly és Rothenstein Mór szerkesztgették. Rothenstein volt a szerkesztője az 1896 szeptemberétől egy éven át megjelent "Világosság"-nak is.

A "Typographia" szerkesztőjével ellenzékeskedő nyomdászújság volt még: a "Nyomdászok Közlönye" (1883-85), a "Legyen Világosság" (1888) "Nyomdászok Lapja" (1894).

Segélyző és önképző egyesületeinken kívül más, specializáltabb célokat követő nyomdászati intézmények is létesültek az 1867 és 1900 közti időközben. Közülük jelentékenyebbek: "Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Jótékonysági Köre" (alakult 1882-ben); "Budapesti Betűöntők Köre" (1882); "Budapesti Gépmesterek és Nyomók Köre" (1883); a "Budapesti Hírlapszedők Köre" (1884); a "Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Hitelszövetkezete (1886); a "Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesülete" (1894), mely utóbbi a régi önképző osztálynak a feladatkörét vette át.

Ehhez a szellemi és etikai örökségéhez képest a szakegyesület is gondoskodott német, francia, angol, gyorsírási meg egyéb tanfolyamokról; szakba vágó és tudományos kérdésekről előadásokat s fölolvasásokat rendezett; szakmunkákra stb. pályázatokat hirdetett; könyvtárat és olvasó-szobát tartott fönn; munka nélkül levő tagjait heti pénz-segítséggel támogatta; nyomdaipari statisztikát vezetett; tagjai részére díjtalanul jogvédelmet biztosított és munkát közvetített.

1881-ben létesült a "Budapesti Könyvnyomdászok Magyar Köre", melyből a rákövetkező esztendőben a "Budapesti Könyvnyomdászok Társas Köre", ebből meg 1890-ben a "Könyvnyomdászok Szakköre" alakult ki. Célja a nyomdászok társas életének fejlesztése meg a szaktudományok ápolása volt. Utóbbi célját hatalmas erővel szolgálták a "Grafikai Szemle" meg- "Magyar nyomdászok évkönyve" című kiadványai.

A nyomdász-dalosköröknek se szeri, se száma az 1867-től 1900-ig terjedő időszakban. 1867-ben alakult meg Pesten a még német "Buchdrucker-Liederkranz", amely azonban "Nyomdász-Daloskör" címen csakhamar megmagyarosodott. Éppen úgy az 1871-ben Budán alapított és máig is meglévő "Typographia" dalkör. A pécsi nyomdászoknak "Dalkoszorú" című daloskörük volt már 1873-ban, a pozsonyiaknak 1875-ben. Budapesti nyomdászi dalegyesületek voltak még: a "Gutenberg-Szövetség" (1875), az "Összhang" (1880), "Egyetértés" (1879), "Athenaeum" (1881 és 1889) meg még néhány "házi dalárda", a "Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Dalköre" (1884), az "Ébredés" (1886) és a szakegyesület dalosköre (1898).

A litográfusok s kőnyomtatók kölcsönösen segítő egyesülete, a "Senefelder-Egyesület" 1867-ben alakult meg, s azóta is dicséretes munkát végez. 1888-ban megcsinálták a "Litográfia-Klub"-ot, amely a gazdasági szervezkedés munkáját vállalta magára, s a kemigráfiai munkásokat is magához vonva, 1897-ben a "Grafikai Munkások Szakegyesülete" címet vette föl. Szaklapja is lett: a "Lithographia".

***

Nyomdászati kultúránknak mintegy kovásza, életre-keltője, nagyranövelője volt a szakirodalmunk. Ez tulajdonképpen a nyomdászattörténelmi irodalomból nőtt ki, még pedig a bibliofilségen keresztül. A históriai írások tették figyelmessé az embereket a könyvművészetre, s aki a múlt könyveiben örömmel látta a szépet, vágyott utána a jelenben is.

A nyomdászati szakirodalom megteremtése körül magvető munkát végzett az egri Tóth István, meg a budapesti Záhonyi Alajos. Az előbbi 1866 elején megindította az első magyar nyomdászati szakfolyóiratot, a csak két esztendeig virult "Gutenberg"-et, amelynek az anyaga részben nyomdászattörténelmi, részben pedig társadalmi kérdéseket tárgyaló cikkekből telt ki. Záhonyi pedig a legelső magyar nyomdász-évkönyvnek, az 1867-re szóló "Zsebleltár"-nak volt a nagy-jóakaratú, szűk-eszközű csinálója.

Az 1869 május 1-én megindult "Typographia" kezdettől fogva kimondott célja ugyan a nyomdász-munkásoknak jobblétéért való küzdelem volt, de - főleg az első tizenöt évfolyamában - sűrűn közölt nyomdászattörténeti s olykor szaktechnikai dolgozatokat is.

Jócskán találunk históriai meg technikai kérdésekkel foglalkozó cikkeket az 1883-tól 1885-ig megjelent "Nyomdászok Közlönye" hasábjain. E lapocskát kezdetben Ács Mihály, majd Pusztai Ferenc szerkesztette.

Szorosan a nyomdászati szaktechnika fejlesztésére alapított havi folyóirat volt az 1888-ban megindult "Magyar Nyomdászat". Szerkesztő-kiadója, Pusztai Ferenc előtt tulajdonképpen német minta lebegett e vállalkozása megkezdésekor: a Waldow Sándor lipcsei "Archiv für Buchdruckerkunst" című nagyszerű folyóiratának akarta magyar nyelvű és magyar szellemű művészi mását adni. A súlypont e lapnál már a színes szedésmellékleteken volt, amelyeket olykor tanulságos technikai ismertetés kísért. Ez utóbbiak jórészét Griesz Ede és Fuchs Zsigmond írta, akik mellett Bendtner József, Kalmár Lajos, Szabó Elek, később Radnai Mihály, Venkovits Károly, Leitner Pál és Novák László is rendes munkatársai voltak a lapnak.

A Tanay József szerkesztésével és a Könyvnyomdászok Szakköre kiadásában 1891 januárjával megindult "Grafikai Szemle" eleinte kevesebb melléklettel, de annál több históriai dolgozattal operált amit jobbára a későbbeni főmunkatársnak, Firtinger Károlynak köszönhetett a lap. A technikai tárgyú cikkek jórészt az első évek főmunkatársa, Bauer János M. írásaiból fordítódtak, de hasonló tárgyú dolgokról írogató munkatársai voltak a lapnak Somos Árpád, Heller Ignác, Kleinmann Frigyes s Gelléri Mihály is. Grócz Ernő pedig a nyomdásztanulók szakoktatása érdekében írta szépszámú cikkelyeit. Sokáig hiába.

Az 1867 és 1900 között megjelent egyéb jobbára kérészéltű szaktechnikai lapok közt említést érdemel a Szöllőssy Mihály "Graphica" című havi közlönye, mely ugyan hirdetésekre volt alapítva, de hosszú fönnállása idején nyomdászattechnikai cikket is közölt elég nagy számmal. Egy ideig hivatalos lapja is volt a budapesti nyomdafőnökök 1895-ben alapított egyesületének.

A Könyvnyomdászok Szakköre a "Grafikai Szemle" mellett 1910-ig esztendőről esztendőre kiadta a "Magyar nyomdászok évkönyve" köteteit is. Az első kötet Tanay József szerkesztésével még 1883-ban látta meg a napvilágot. Négy esztendei szünetelés után újra megindult, s ettől fogva - mint említettük - rendesen megjelent 1910-ig. Szerkesztői voltak: Ács Mihály (1887-1890), Kleinmann Frigyes (1891-1892), Szabó Dezső (1893), Gelléri Mihály (1894-1896), Tichy Ákos (1897-1901), Pavlovszky Alajos (1902-1904), Novák László (1905-1910).

1890 s 1891-ben a nyomdászegyesület budapesti önképző osztálya is adott ki évkönyvet "Magyarországi könyv-nyomdászok és betűöntők évkönyve" címen. Az 1890-ikit a "Typographia" szerkesztőbizottsága, az 1891-ikit pedig Zaka Lajos szerkesztette.

Későbben a szakegyesület vállalkozott olcsó és tartalmas "Nyomdász-évkönyv és úti kalauz" kiadására. Ennek 1899, 1900 és 1901-iki évfolyamait Novitzky N. László szerkesztette; utána Lerner Dezső lett a szerkesztő.

Mint már említettük: az 1866 és 1900 közötti irodalmunkban jókora része volt a nyomdászati histórián való elmélkedésnek. Itt-ott az adatgyűjtésnek is. Ballagi Aladár, Szalády, Gyalui Farkas, Ferenczi Zoltán, Dézsi Lajos, Berkeszi vázlatai s monográfiái ekkoriban jelentek meg, s eljutottak itt-ott a nyomdászok körébe is, múltunk iránt való törődésre buzdítva a tipográfusok tollforgatóit. Hozzájárultak ehhez az 1882-ben, meg a millenniumi világtárlat keretében 1896-ban rendezett nagyszabású könyvkiállítások is, amelyekhez foghatókról azóta még csak álmodni sem mer a művelt magyar közönség.

Nyomdász-emberek közül az 1867-től 1900-ig terjedő időszakban Szabó József, Ács Mihály, Firtinger Károly és Novitzky N. László foglalkoztak behatóbban a tipográfia történetével. Szabó József korábban a "Vasárnapi Újság" histórikusa volt, majd pedig a "Gutenberg" meg a "Typographia" hasábjait kereste föl érdekes közleményeivel. 1870-ben az ifjabbik Emich Gusztávval közösen könyvecskét jelentetett meg a magyar nyomdászat históriájáról. Ács Mihály írásai nem nagyszámúak, de a maguk idejében igen népszerűek voltak; jobbára a "Typographia", a "Nyomdászok Közlönye" meg a "Magyar nyomdászok évkönyve" oldalain láttak napvilágot. Firtinger Károly "Hazánk könyvnyomtatói Hunyadi Mátyás korától 1848-1849-ig című terjedelmes és alapos dolgozata a "Grafikai Szemle" hasábjain jelent meg, de voltak önálló, könyv-alakban megjelent művei is: a "Magyarország nyomdászattörténeti térképe" (1896) és "Ötven esztendő a magyarországi könyvnyomtatásnak a közelmúltjából" (1900). Novitzky N. László nyomdászat történetírói munkásságának 1900-ig való eredményei nagyon szét vannak szórva; jócskán van belőlük a "Typographia" s a "Magyar nyomdászok évkönyve", az általa 1899-től szerkesztett "Nyomdász-évkönyv és úti kalauz" köteteiben, valamint az 1900-ban megjelent "Gutenberg-album"-ban.

Nyomdászati szaktechnikai könyvek dolgában már 1900 előtt is volt valamelyes termelésünk. Bóna Károly János és Nánay Samu "Közhasznú nyomdai kalauz"-t adtak ki 1884-ben. Barkó Kováts Antal a "Helyes hangjegyszedés kézi könyvét" 1899-ben; Novitzky N. László "Der Satz des Ungarischen" című könyvecskéje 1894-ben látott napvilágot, Grócz Ernő "A betűszedés kátéja" című művének első kötete 1897-ben, a másodika pediglen 1899-ben jelent meg. Ruzicska Gyulának több szakkönyvét is ismerjük ebből a korból. Időrendben első volt a könyvnyomdászoknak való "Hasznos tudnivalók"; ezt követte a "Nyomdászat" című kötet (1897), amely főképpen az inas-oktatás eszközéül volt szánva, majd pedig a "Cinkmaratás" (1899).

Az 1900-iki esztendőnek szakkulturális szempontból nagy eseménye volt a "Nyomdászati Enciklopédia" megjelenése, amellyel Pusztai Ferenc ajándékozta meg a sokszorosító-technikusok világát. A mű segédszerkesztője Novák László volt. Hatszáz oldalra terjed, vezérszavainak száma közel kétezer, s magyar-német-francia-angol mesterszótár is van mellette függelékképpen, amely későbben külön kötetkében is megjelent. Az utóbbi ma már ritkaság.

***

A zseniális és nagy akaratú emberek számára a könyvnyomtatás mintegy az ugródeszka szerepét tölti be. Meg Gutenberg adeptusaira nézve is. Erről az ugródeszkáról pattantak a csillagok felé: Franklin, Proudhon, Béranger és még százak a minden nemzetek halhatatlanai közül.

Magyarországon régebben főképpen kétféle irányban sercegtek ki a nyomdászemberi ambíciók: a színművészet és a szépirodalom irányában. Volt egy idő, amikor minden ifjúnyomdász színész akart lenni; de elkövetkezett az irodalmi ambíciók erősebb ragyogásának az ideje is.

A színész nyomdászok közül igen sok elismerést aratott Krecsányi Ignác, aki a hatvanas évek második felében élénk szerepet vitt a könyvnyomtatók társadalmi mozgalmaiban is. Még a hetvenediki nagy nyomdász-sztrájk idején röpirata jelent meg "Műtársaimhoz" címmel. Hosszú időn át kóristáskodott Pesten, s beletanulva a színészetbe, vidéki színigazgató lett; később elnyerte a Budai Színkör pályázatát, s nagyszerű színtársulatával esztendők hosszú során gyönyörködtette a budapesti közönséget.

Nyomdászemberek voltak: a régi Népszínház híres művésze, mostanában a Királyszínház tagja: Szirmai Imre és a kolozsvári Nemzeti Színház rég elhalt kitűnő komikusa, Kulinyi is. Együtt tanultak a hetvenes évek elején a szegedi Burger Zsigmond nyomdájában. Nyomdász volt a Népszínház kedvelt komikusa, Tollagi Adolf is, ki a hetvenes évek vége felé tanulta ki a nyomdászatot Debrecenben, Kutasinál. De nyomdásznak számíthatjuk a Vígszínház nemrég elhalt kitűnő művészét, Tanay Frigyest is, ki egy darabig a Pesti Könyvnyomdában gyakorolgatta a betűszedés nobilis mesterségét, mígnem egy szép napon sarokba vetve a sorjázót, beiratkozott a Rákosi Szidi színi iskolájába. Nyomdászokból lettek színművészetünk elsőrangú csillagaivá Újvári Károly, Dezséri Gyula s Dárdai is. Vízvári Gyula maga vallotta meg e sorok írójának, hogy még mielőtt a világot jelentő deszkákra lépett volna: Gutenberg templomában áldozott a művelődésnek. Kövesi Albert jónevű színészünk a Pallas-nyomdában szabadult föl 1885 őszén; Sziklai Jenő is a szedőszekrény mellől állott Thalia szolgálatába. Nyomdász-emberek voltak továbbá: Császár Imre, a Nemzeti Színház jeles művésze; Halmai Imre, a kiváló vidéki színigazgató, ki tipográfus korában még a Vizsay Imre névre hallgatott; Kiss Lajos, az Operaház tenoristája, s még igen sokan a kisebb karriert megfutott színművészek közül. Medek Annának pedig az édesapja volt nyomdász.

Az artisták körében is szép számmal találhatunk egykori tipográfusokat. Sajátságos, hogy főképpen a gépmesterek húzódoztak át erre a pályára. Baumann Károly, a Fővárosi Orfeum népszerű komikusa például gépmester volt. Épp úgy Gyárfás Dezső is, a kitűnő varieté-komikus.

A nyolcvanas évek vége felé a Pallas-nyomda két fiatal gépmestere is: Racskó Géza és Lubliner fölfedezte magában az artista-tehetséget, s fölcsapott zenebohócnak. Az első idővel visszakerült a nyomdászi pályára, Lubliner azonban megmaradt artistának, világhírre vergődött és elnöke lett a németországi artista-szövetségnek.

A szépirodalom terén 1867 és 1900 közt sikereket aratott nyomdászoknak se szeri, se száma. Alig volt nevesebb tipográfusunk, ki fiatalabb korában ne kacérkodott volna a múzsákkal.

Nyomdászköltőink közül szélesebb körű hírnévre tett szert Morócz Jenő, kinek két verskötete látott napvilágot a kilencvenes években. Szépirodalmi és egyéb újságokban elszórt alkalmi meg más költeményeinek a száma azonban több száz, s tulajdonképpen ezek teszik költészetének a magvát. Mélabús szelídség és az igazság keresése jellemzi a líráját, a proletár sorsán való eltűnődéseiben a filozófia mezsgyéit járja.

Mélyérzésű és jól verselő nyomdász-poétánk Jándy Imre is. Már a nyolcvanas években házi költője volt több élclapnak; azóta jobbára alkalmi verseket csurgat a vénája.

A prózaíró könyvnyomtatók közül magosra fejlődött Újlaky Antal, ki a nyolcvanas évek vége felé a Magyar utcai Schmidl-nyomdában maga szedte ki első novellás kötetét. A nazarénusokról írt könyve irodalmunk legszebb gyöngyei közé tartozik. Sokszoros hányattatás után Szegedre került egy napilap szerkesztőjéül.

"Ilyen az élet!" Ez a szállóige Kossowitz Rezső tipográfustól származik, aki a nyolcvanas évek végén ezzel a címmel adta ki novelláit. Későbbi művei: egy "Az ólombetűk világából" merített elbeszélés-gyűjtemény és sok-sok vers.

Az Amerikába elszármazott Kapy Gábornak "Panaszom" című költeményes kötete, egy színdarabja és a fölvidéki lapokban elszórt sok jó verse látott még 1900 előtt napvilágot. Novellás könyvet meg sok tárcacikket írogatott össze az ugyancsak Amerikába távozott Kaczander József. Haraszti József a kilencvenes évek elején a nagymúltú "Fővárosi Lapok"-nak volt állandó munkatársa. Bartha Hugó számoló szedő pedig a nyolcvanas években egész csomó vidéki újságnak volt a rendes tárcaírója. Tanay Ödön kitűnő verselő volt a hetvenes esztendőkben. Aranyossy Lajos ifj. Tatár Péter álnévvel népmeseírója volt Bucsánszkyéknak. Janovits Ferenc a miskolci, kassai és eperjesi újságokba Edelényi Ferenc álnéven írta tárcáit. Naptárakat is szerkesztett. Éppen így a nagyszerű magyarságú, poétikus lelkű debreceni tipográfus Erdélyi is. Bendtner József regényeket fordított a "Pesti Hírlap" számára. Kalmár Lajosnak útleírásai jelentek meg, s egy-két terjedelmes társadalmi regénye is maradt kéziratban. Tichy Ákos tárcáit s egyébfajta írásait sűrűn láthatjuk a kilencvenes évekbeli kassai, eperjesi és nagyváradi újságokban, meg a budapesti "Ország-ViIág"-ban. E képes lap szerkesztője, a szintén nyomdász Falk Zsigmond dr. már 1900-ig is impozáns szépirodalmi munkásságot fejtett ki. Több kötetnyi útleírása és regénye, sok-sok kritikai cikke s néhány zenekölteménye jelent meg ez időhatárig. Kner Izidor pedig, a jeles gyomai könyvnyomtató, a magyar humoristák jobbjai közé írta be a nevét, mint a "Borsszem Jankó" rendes munkatársa és több a tipográfust, vigécet, magyar parasztot pompásan jellemző és itt-ott kifigurázó könyvnek a szerzője. A szaklapokban elszórt humoros dolgozatai is megannyi értékes gyöngyszemek.

Fiatalabb korában az 1929 februárjában hirtelen elhalt széles szaktudású Novitzky N. Lászlónak is megvoltak a maga szépirodalmi ambíciói: a nyolcvanas és kilencvenes években seregestül írta az esztergomi meg más vidéki lapokba a maga kedves humorú tárcáit s más apróságait. Zaka Lajos, a nyomdász-szervezet hosszú időkön át való vezetője pedig, bár a harcok, küszködések, vezércikkezések embere volt: olykor szintén szelídebb hangokra ajzotta föl a pennáját. Ilyenkor készült tárcacikkeiben is megnyilatkozik az ő erős egyénisége. Tősgyökeres magyarság, jó humor és zamatos kiszólások, a mellett bizonyos leplezett érzelmesség jellemzik ezeket az írásait.

A századvégi budapesti román nyelvű irodalomban jól csengő neve volt Biraucz Döme betűszedőnek, ki apródonkint nyomdatulajdonossá és a "Poporul Româ n" c. napilap szerkesztő-kiadójává lett. Fiatalon halt meg. Munkatársa, Fluerás budapesti betűszedő később miniszterré lett Romániában.

Tudósi pályára ment át a kilencvenes években Huszár Vilmos ungvári betűszedő. Nappal nyomdászkodva, éjjel tanulgatva: érettségit tett, majd az egyetemen folytatta a tanulmányait. Most egyetemi magántanár. Irodalmi munkássága igen széleskörű, főleg a francia meg spanyol irodalomtörténetnek a területén.

Nyomdászköreink nemes alakja volt évtizedek hosszú során át Kun Sámuel, a pozitivista filozófus. Fiatalabb korában Párizsban korrektoroskodott, s ott mélyedt bele Comte Ágost bölcsészetébe annyira, hogy hazajövetelekor ő lett e színes filozófiai rendszer legalaposabb magyarázója. "Pozitivista Könyvtár" címen könyvsorozatot is írt. Egyébkent mindenkor bőven kivette részét a nyomdásztársadalom kulturális munkájából: francia nyelvi, mértani stb. tanfolyamokat vezetett, igen szép előadásokat tartott irodalmi és tudományos kérdésekről, s egész munkásságán átérzett az emberiség szebb jövőjébe vetett hite.

Az első magyar nyelvű nyomdász-élclapot "Revisio" címmel az Almássy-féle politikai összeesküvésben való részességéért hat évi várfogságot szenvedett öregebbik Sógor György tipográfus alapította 1869-ben; a lap szerkesztője Angyal Gyula volt. Nyomtatása az Emich-féle nyomdában történt, sajna csak rövid fél esztendeig.

1870 május l-én Dadai Géza indított "Savanyú" címmel tipográfus-élclapot, de ez a második számmal megszűnt. 1871 novemberében újra megpróbálkozott a vicclap-szerkesztéssel, most már "Häring" címet adva a lapjának, de csak két hónapig győzte. Puccetti Károly magyar-német "Tenakulum"-jából csak egy szám jelent meg 1879-ben.

Német nyelvű nyomdász-élclapok voltak Budapesten a hetvenes években és a nyolcvanasok legelején: a jónevű Anft Jánostól, Antensteiner Ferenc támogatása mellett kitűnően szerkesztett és négy esztendeig (1870-1874) elélt "Mitrailleuse", meg a Schäffler Albin által igen paprikásan szerkesztett "Schraubstock".

Kirándulások, jubileumok alkalmával megjelent tréfás tartalmú nyomdászlapocskáknak se szeri, se száma.

1900-ban Butkovszky Bertalan indított "Kulacs" címen nyomdászoknak való vicclapot. Ennek címe később többször is megváltozott: "Nyomdászok Élclapja" majd meg "Satyr" lett belőle. A lapocska csattanósan verselő fő-fő munkatársa volt Virágh Sándor, nemkülönben nevezetes volt eleven humoráról Radnai Vilmos. E lapok elmúltával Szilágyi József indított "Typographus", majd "Ekszkíze" címmel élclapot, ez utóbbi azonban már nem csupán a könyvnyomtatói világ belső furcsaságaiból merítette az anyagát. A lapocskát későbben Wancsora István vette át. Ekkor már csak rövid életű volt szegény Wancsorával egyetemben. 1929 februárjában új formában s új energiával támasztotta föl az "Ekszkíze" élclapot Hubert Adolf.

 

Nyomtatótechnika

A könyvünkben felölelt korszak elején, 1868 körül, tipográfiai sajtók dolgában már megvoltak - ha némely tekintetben ugyan még kezdetleges formában is - a mai gépek fő-fő típusai. Korábbi könyvünk mellékletei között sorra be is mutattuk őket. A már vasból készült kézisajtók és König Frigyes első próbálkozásai mögött ott láthattuk az egyszerű gyorssajtónak, dupla gépnek, komplett és kétfordulatú gyorssajtóknak vázlatos képeit, aztán az újságnyomtatás gyorsítására irányuló kísérleteket: a Hoe-féle mamut-sajtót, Marinoni rengeteg reakciós gépét, Walter és Auer érdekes próbálkozásait, majd pedig az első valódi rotációsokat is: a Bullock- meg Hoe-féléket. A tégelyes gyorssajtók első megjelenési formája is ott van az előző könyv ábrái között. A tipográfiai sajtók dolgában tehát 1868 körül már megvolt az az alap, amelyen a sajtóépítési technika - s vele együtt a tipográfiai nyomtató művészet is - biztos tempóban fejlődhetett tovább. A litográfiai gyorssajtó is föl volt már ekkor találva, s egyéb speciális sajtók megszerkesztése dolgában is igen élénk verseny keletkezett a mindjobban szaporodó nyomdagépgyárak között. Az új sokszorosító technikák pedig alighogy megszülettek: már ottan volt bölcsőjük mellett a praktikussá tételükhöz szükséges, ügyesen megszerkesztett gyorssajtó avagy rotációs gép is. Több esetben az eljárásnak szinte az embriójához, vagy csupán az ideájához csináltak a gépgyárak drága és komplikált gyorssajtókat meg rotációs gépeket. Így volt ez például a fény-nyomtatásnál, a gyorssajtóval való mélynyomtatásnál, a cinklemezről való litográfiai sokszorosításnál meg az algráfiánál is.

A század vége felé ötvennél több nyomdagépgyár versengett egymással Európában. Amerikában is volt vagy harminc. Minálunk a századközépi Vankóék után Vidacs, majd Röck István, a nyolcvanas évektől kezdve pediglen - nagyobb arányokban s jelentős exportra is dolgozva - Wörner J. s társa foglalkozott nyomdagépek gyártásával.

A gyárak sokasága a sajtók szerkezete dolgában való változtatások sokaságát is jelentette. Hiszen majd mindenik gyárosnak az volt a törekvése, hogy valami meglepő s praktikus újítással a saját gépére terelje a nyomdász-közönség figyelmét.

Az 1900 felé használatban volt könyvnyomdai sajtókat rendszerbe csoportosítva, háromféle fő-fő típust különböztethetünk meg köztük: I. a tégelyes sajtókat; II. a lapos formáról nyomóhengerrel (közkeletű görög szóval: cilinderrel) nyomtató gyorssajtókat; III. a rotációs gépeket. Ezek mindegyikének megvolt már 1900 körül is egy sereg altípusa, úgy hogy a könyvnyomtató ipar valamennyi ágazata nemcsak hogy bőségesen el volt látva nyomtató sajtókkal, de még az azonos célra szolgáló sajtók között is igen nagy volt a választék. Egyiknek ez a szerkezetbeli különösség volt a jó oldala, a másiknak meg amaz.

A tégelyes sajtóknál a nyomtatást két sík lap: a tégely (jobb képzésű, de eddig be nem vett mesterszóval: nyomótalp) meg a nyomóalap végzi. Ebbe a csoportba tartozik a kézi sajtó meg a tégelyes gyorssajtó. Néhány félbemaradt próba-szerkezetet leszámítva: jobbára kisebb terjedelmű gépek, mert az a viszonylag óriási erőszükséglet, amelyet az egész formának egyetlen időpontban való lenyomtatása igényel: lehetetlenné, vagy legalább is nem kifizetődővé teszi a tégelyes sajtóknak nagy formátumúakká építését. A régi jó "kézi sajtó"-nak - melyet előző könyvünkben eléggé bőven s alaposan ismertettünk - itt-ott még csak megvolna a maga tekintélyes tégelynagysága, de ezt a sajtót a hetvenes-nyolcvanas esztendők óta főképpen csak korrektúra-levonó gépnek használják. Ahol arról van szó, hogy ívben kilőtt és csak körülkötéssel biztosított szedésoldalakat a megdűlés és összegabalyodás veszedelme nélkül húzhassunk le, vagy ahol igen sok az ólom- meg egyéb metszési munkával kapcsolatos próbanyomat: a kézisajtó máig is nélkülözhetetlen. Esetleg a kisebb példányszámú plakátok stb. nyomtatására is jól használható. De szüksége van rája a kemigráfusnak is, aki klisé-levonatokat csinál véle. Az utóbbi célra ún. "mamut" kézi sajtókat is készítenek, amelyeknek rendkívül tömör és sok bordával merevített tégelyük és egyszerű, de annál erősebb sarkos emeltyűjök vagyon.

Múlt kötetünkben megemlékeztünk immár a "tégelyes gyorssajtó"-nak nevezett új géptípus föltalálásáról. Ezeknek az apró nyomtatvány előállítására alkalmas és ennélfogva gyorsan népszerűvé lett sajtóknak négyféle fajtájuk alakult ki a hetvenes évek elejére. Legelterjedtebbé vált akkoriban a Degener Frigyestől föltalált kis "amerikai gyorssajtó", a Liberty, de lassankint közhasználatúak lettek a Gally Merrit John sajtói, meg a gyártásuk helyéről elkeresztelt "bostoni" rendszerű prések is, amelyek mellett a Gordon Geo rendszerű gépeket is nagyban használták, főleg Angliában s Amerikában. Ezeken a tégelyes sajtókon kívül később itt-ott még az úgynevezett könyök-emeltyűs tégelyes prés is használatba került.

A Liberty-sajtó vázlatos képét megadtuk már a múlt kötetünkben. Az ilyenfajta gépeket az jellemzi, hogy a tégely meg a szedésfundamentum egy közös tengely körül mozog rajtuk, olyanformán, mint az ollónak a két szára. Nyitott állapotban a tégely és a szedésfundamentum erősen megközelítik a vízszintes fekvést, aminek megvan az a jó oldala, hogy könnyen hozzá lehet férkőzni a szedésformához, számokat lehet benne "mutálni" a forma kiemelése nélkül stb. Sűrű képű, erős nyomást igénylő nyomtatványok - például autotípiák - sokszorosítására azonban kevéssé alkalmas a Liberty-típusú sajtó. Tányéros festékezési rendszere sem kielégítő, még akkor sem, ha úgynevezett "nyargaló" hengerekkel szaporítják meg a festék eldörzsölésében s föladásában résztvevő hengerek számát.

A jó festékezés különben is nehéz probléma a tégelyes sajtóknál. E sajtók festékező hengerei ugyanis nem szedhetik magukra folyton-folyvást a festéket, úgy, amiként az a nyomócilinderes gyorssajtónál meg a rotációs gépnél történik; kicsiny átmérőjük miatt több fordulást kell festékezéskor a formán végezniük, már pedig nyilvánvaló, hogy festékrétegüknek nagy részét leadják az első fordulatuk alkalmával, s a másik fordulatuk idején már nem festékezhetik elég alaposan a formát. Hogy segítsenek a bajon, némelyik gépgyáros "stop"-rendszerűre csinálta a maga tégelyes sajtóit, vagyis olyanokká tette azokat, hogy nyomtatás előtt a tégelyt meg lehetett rajtuk állítani, s a festékező hengerek ekkor még egyszer végiggördülhettek a formán, alaposabban befestékezve így azt. Ilyenformán azután a nyomatok - bár a munka gyorsaságának rovására - különbekké tehetők.

Az 1869-ben föltalált Gally-sajtó sokkalta erősebb és tömörebb a Libertynél. Főképpen az különbözteti meg tőle, hogy szedésfundamentuma függőlegesen s mozdulatlanul áll: a tégely pedig majdhogy nem vízszintes helyzetéből munka közben előbb függőleges állásba helyezkedik s aztán siklik csak neki a fundamentumnak. Ez a szedést hordó fundamentum és a gép alapzata egybe van öntve, ami maga is egyik biztosítéka a gép szilárdságának. A század vége felé a Gally-rendszerű tégelyes sajtóknak már sokféle fajtáját gyártották: népszerűségüket főleg annak köszönhették, hogy az akkor már széltében használt autotípiák, kisebb-nagyobb terjedelmű színes tónusok, valamint az éppen divatozott tipográfiai dombornyomatok előállítására is elég alkalmasak voltak. Minálunk a Gally-sajtóknak főleg két típusa volt már harminc esztendeje is eléggé gyakori: a Phoenix és a Victoria elnevezésű gépek. Mindkettő többféle nagyságban készült, az esetleg pedálnyomogatással is elhajtható kicsiny akcidens-gépektől a hatalmas nyomásfeszültséggel dolgozó dombornyomtató Phoenixig, illetőleg Victoriáig. Ezeken a nagyobb sajtókon lehetséges volt a dobozkészítés, vagyis cartonnage-munka is, amikor egyszerre nyomtatódik, vágódik, lyukasztódik és duzzasztódik a skatulyának szánt papiros.

A bostoni rendszerű tégelyes sajtó annyiban hasonlít a Gally-féle géphez, hogy mozdulatlan szedésfundamentuma függőlegesen áll s egybe van öntve a sajtó egész alapzatával; a tégelye azonban már nem úgy működik, hanem valami könyv födele módjára csapódik rá a szedésfundamentumra. A bostoni sajtónak külföldön többféle nagyságú és munkaképességű fajtáját használták; minálunk a század fordulója előtt azonban csupán egy igen kicsiny, erőtlen, kézzel hajlítható formáját ismerték; az ily gépecskékkel csak a legapróbb nyomtatványokat lehetett előállítani, s bizony azokat is csak elég kezdetlegesen.

A Gordon-rendszerű tégelyes gyorssajtó nagyjából hasonlít a Libertyhez, de a szedésfundamentum s a tégely nem közös ágyazású, hanem külön-külön tengelyre van szerelve. Nyomtatás után széjjeltávolodva, a Gordon-gép fundamentuma majdnem függőleges helyzetű marad, nem úgy mint a Libertyé, amely csaknem vízszintesre nyílik. A Gordon-sajtó föltalálása a Libertyével jóformán egy időben történt, s a hatvanas évek vége felé e között a két géptípus közt folyt a nagy versengés Angliában és Amerikában. A Liberty egyszerűbb és olcsóbb, a Gordon-gép gyorsabb működésű és erősebb volt.

A roppant nyomásfeszültségű könyökemeltyűs tégelyes sajtókat a század végén kezdték konstruálni főképp a külföld nagy cartonnage-ipara számára.

A lapos formáról nyomtató cilinderes gyorssajtóknak a század vége felé már igen népes csoportjába tartoznak mindazok a nyomtató gépek, amelyeknél a formát egy sík lap: a nyomóalap vagy másként fundamentum veszi föl, a papirost pedig egy vasból csinált nehéz henger, az úgynevezett cilinder szorítja a formára.

Az e csoportba tartozó gépek közt 1900 felé már ott voltak: az egyszerű gyorssajtók, amelyeknek egy-egy fordulata révén a papirosnak csak egyik oldalára nyomtatott, egyszínű nyomatot kapunk; kettős gyorssajtó, amelynek egy fordulata két oly ívet ad, amelyek egy-oldalas nyomtatásúak s egyszínűek; komplett (készet nyomtató, külső- és belső-nyomtatásos) gyorssajtók, amelyek két-oldalasan nyomtatott, egyszínű íveket adnak; kétszín-nyomtatásos gyorssajtó, amelynek egy-egy fordulata révén egyik oldalán kétszínűen nyomtatott ívet kapunk; az ennek a rendszernek alapján épített háromszín-nyomtatásos, négyszín-nyomtatásos stb. gyorssajtók.

A most fölsorolt gépek majdnem valamennyiének föltalálása halhatatlan emlékű König Frigyesnek érdeme. A föltalálói munka mozzanatait s a gépek szerkezeti alapelveit megismertettük már az előző könyvünkben.

Az ebbe a csoportba tartozó gépeknek a tégelyes sajtókkal szemben megvan az a kiváló jó oldaluk, hogy a formának lenyomtatása nem egyetlen időpontban hanem mintegy sávokban, egymást követően - mindamellett igen gyors egymásutánban - történik, ami lehetővé teszi, hogy e gépeket esetleg igen nagy formátumúakra is csinálják. A formátum nagyságának egyrészt a papiros-ívek kezelésének és berakásának nehézsége szab határt, másrészt meg a gépszerkezeti nehézségeknek a nagyobbítással járó fokozódása is.

Gyorsaság dolgában - a rotációs rendszerű gépekhez képest - elég szűk határaik vannak a lapos formákról nyomtató cilinderes gyorssajtóknak. A már magában is elég nehéz, s ezenfölül még szedésformával is megterhelt fundamentumnak rövid időközökben és hirtelen kell meg-megváltoztatnia a mozgási irányát. E mozgás tekintetében való, elkerülhetetlenül zökkenésekkel járó irányváltozások annál inkább megviselik a gépet, mennél gyorsabb egymásutánban következnek be. Ez oknál fogva az ebbe a csoportba tartozó gépeket bizonyos fordulatszámon fölül nem volna szabad megerőltetni. A kilencvenes évek könyvnyomtatói még általában igen szigorúan ragaszkodtak a gépkímélés elvéhez.

A lapos formákról nyomtató cilinderes gyorssajtóknak most tárgyalt csoportjában az "egyszerű gyorssajtó"-nak nevezett géptípus áll legelöl, mint amelynek segedelmével a könyvnyomtató a maga legtöbb munkáját előállítja. Nagyjából három fajta volt már 1900 körül is ezekből a gépekből: az úgynevezett "stop-cilinderes" (meg-megálló nyomóhengeres) egyszerű gyorssajtó, a folytonosan forgó cilinderrel dolgozó "egytúrás" gép, s végül a "kéttúrás" gép, melynek szintén folytonosan forgó cilindere vagyon, de ez a sajtó egyetlen túrája - a szedést hordó fundamentum ide-odajárása - alatt két fordulatot végez. König Frigyes volt a megszerkesztője az első kéttúrás gépnek is.

A "stop-cilinderes" gyorssajtók, vagyis amelyeknél a nyomtatást végző vashenger a fundamentum visszavonulása idején nyugton áll: terjedtek el valamennyi nyomtatógép között a legjobban. E sajtók a kilencvenes években annyira tökéletesültek, hogy a legtöbb esetben teljesen kielégíthették a könyvnyomtatónak akkori igényeit. Az ilyfajta jobb gépek kettős festékező szerkezete, tömör építése, az oldalt való eltolódás elleni biztosítása a fundamentumnak, valamint ennek számos görgőn járatása, az ívigazító, punktúrázó, kirakó stb. szerkezetek alkalmazása: mind olyan újítások, amelyek által a közönséges formájú egyszerű gyorssajtót jelentősen megjavították. A század vége felé imitt-amott már alkalmazásba jött újítások voltak még: az egyenkint is nyomást kifejteni tudó ívfogók s a maszatolódás megakadályozását célzó levegőnyomásos kirakók. A Rockstroh-féle rögzített cilinderes és leereszthető fundamentumos rendszer inkább érdekes volt, mintsem hogy praktikus.

Amíg Németországban és nálunk a hengeres festékezés rendszere volt az uralkodó: Angliában s Amerikában általában "asztali" festékezésűvé csinálták a gyorssajtókat. Ezeknél a festék széjjeldörzsölését a hengerek a taligának ide-odajárásával kapcsolatosan működő asztalon végzik. Az asztal a taligával egybe van kötve, s ennél fogva annak a mozdulatait is követi. Lehet fából is, de az ilyen anyagú asztal könnyen meggörbül, s a tisztítása is jóval nehezebb, mint a sima vaslapból valóé. Jókora teret foglal el, s így az asztali festékezésű sajtók rendesen hosszabbak a hengeres festékezésűeknél, azonkívül pedig a fundamentumuk is nehezen hozzáférhető. A formát is - hacsak nem akarjak előbb az asztalt eltávolítani - oldalról lövik be.

Az asztali festékezés különben - éppen úgy, mint a hengeres festékezés is - egyszerű és kettős lehet. Az egyszerű festékezéshez két eldörzsölő és két-három festékező, a kettőshöz pedig három-négy eldörzsölő s még több festékező henger szükséges. Szokás ezenfölül még úgynevezett nyargaló hengereket is alkalmazni, amelyek a festékező hengereken futnak végig, s a festék jó eldörzsölését és föladását nagyban elősegítik. Az asztal maga a rajta levő hengerekkel a festékvályú s a nyomócilinder között jár. A festéket a festékvályúval összeköttetésben álló vályúhengerről, közönségesen használt mesterszóval "duktor"-ról az időről-időre hozzá fölemelkedő nyalóhenger (héber) viszi át az asztalra, ahol aztán az eldörzsölő hengerek szétdörzsölik. A nyomócilinder fordulásával pedig az asztal a festékező hengerek alá jut, s ezeknek adja tovább a festéket. Hogy a festék egyenletesen eloszoljon: az eldörzsölő hengereket a nyomócilinderhez s a vályúhengerhez ferdén állítják, mégpedig úgy, hogy a harmadik henger ellenkező irányban hajlik, mint az első és a második. Minél ferdébben állnak a hengerek: annál alaposabban dörzsölődik széjjel a festék.

A stop-cilinderes gépnél a nyomtatást végző vashengernek minden nyomat után meg kell állania s az ún. fölfogó villa segítségével fölemelődnie, hogy a forma visszavonulhasson alatta a kiindulási pontjára. Ez a meg-megállás az oka annak, hogy a stop-cilinderes gépek munka-teljesítménye erősen korlátozott: a kilencvenes esztendők géptípusainál az óránként való ezer példányt alig haladta túl. Ekkora munkateljesítmény a mi irodalmi és kereskedelmi viszonyaink mellett megjárta, de a külföld nagy példányszámokat nyomtató nyomdászai kevesellték.

Miehle Róbert chicagói gépgyáros a kilencvenes évek elején fölelevenítette és megmodernizálta König Frigyes 1817-iki szép találmányát: a "kéttúrás" gyorssajtót. S mire a század alkonyodóba hanyatlott: az új géptípus annyira el volt már terjedve az Egyesült Államokban, hogy a stop-cilinderes gépek már csak a vidéki kisebb nyomdákban voltak találhatók. Ezzel szemben Európában a stop-cilinderes gépek máig is megtartották a népszerűségüket.

A "kéttúrás" géppel majdnem egy időben merült föl az "egytúrás" gépek eszméje. Ezt a gépet főképpen Lipcsében gyártották. A világháború óta kiveszőfélben van.

Az egytúrás gépek cilindere igen nagy volt, s csak a fele végezte a nyomtatást; a másik fél fordulata a fundamentum visszamenetelének az idejére esett. Olcsó gép volt és gyorsan is járt, de kivezetés közben gyakran alaposan elmaszatolta a nyomtatványt.

A kéttúrás gépek folytonosan egy irányban forgó cilinderének működése olyan, hogy a fundamentum befelé vonulásakor végzi az első fordulását meg a nyomtatást, a visszavonulás idején pedig" a második nyomtatást, ami közben a formáról fölemelődik. A cilindernek e második fordulata nagyon előnyös a kéttúrás gépeknél kizáróan alkalmazott elül való kirakás munkájára, amelynél a friss nyomat elmaszatolódása teljesen ki van zárva, amennyiben az ívnek nyomtatott fele kivezetéskor sem szalagokkal, sem pedig kirakó pálcikákkal nem érintkezik. A folytonosan forgó cilinder ugyanis az ívet kifelé hajtja.

A kéttúrás gépek gyorsjárása következtében szükségessé vált egy olyan különleges festékezőműnek megszerkesztése, mely a tömörebb festékek alapos szétdörzsölését és a forma kellő befestékezését a rendelkezésre álló idő rövidsége mellett is biztosíthatja. Az elöl való kirakásra szolgáló mechanizmus azonban nagyobb átméretű hengerek alkalmazását lehetetlenné teszi, s ezért a hengeres festék-eldörzsölést asztalival kellett kombinálni. A kétfordulásos cilinder, elül való kirakás, valamint az asztali s hengeres festékezés tehát okozatilag függ össze egymással.

Az ún. "kettős" gyorssajtók harminc-negyven év előtt még meglehetős nagy számban zakatoltak mindenfelé. Pedig volt gyönge oldaluk bőven. Legnagyobb bajuk volt, hogy a formát minden nyomtatás előtt csak egyszer érte rajtuk a festék. Terhes volt ezenfölül az egyengetésnek kétszeres, vagyis két cilinderen való munkája is.

Ezért - főleg a franciaországi nyomdákban - szívesebben használták az oly "reakciós"-nak nevezett kettős gyorssajtókat, amelyek egyetlen ide-odalengő cilinderrel voltak ellátva. E gépeknél a fogaskerekével folytonosan a fundamentum fogasrúdjába kapaszkodó nyomócilinder teljes forgást végez a forma bemenetelekor, s ugyancsak teljeset, de már ellentétes irányút annak visszavonulásakor. A cilinder előtt négy-föladóhengeres festékező szerkezet van, s így a forma duplán festékeződik. Az a körülmény, hogy a gépnek csupán egy cilindere van: nemcsak az egyengetési s egyéb munka tekintetében okoz időmegtakarítást, hanem a gép gyorsabban is járatható.

A készet nyomtató ún. "komplett" gyorssajtók már a kilencvenes években is csak olyankor jöttek számításba, amikor valamely munkának mindig rövid időn belül kellett elkészülnie. Főképpen tehát olyan vidéki napilapoknál használták, amelyek nem okvetetlenül kívánták meg valamely rotációsgépnek a beállítását. A komplett gépeknek különben már harminc esztendővel ezelőtt is elég szép számmal voltak egymástól többé-kevésbé elütő típusaik. Némelyiknek a formája valami kombinált kéttúrás gépéhez hasonlított, s a papiros ~ formán futott át rajta az egyik cilinderről a másikra; mások már a reakciós sajtóra emlékeztettek, s a papirost itt a második nyomtatófölületre való átmenetele előtt egy fordító dob buktatta át; voltak továbbá a komplett gépnek olyan típusai is, amelyeknél a szedéssel terhelt fundamentum teljesen mozdulatlan volt, s a cilinderek minden nyomtatás alkalmával végiggördültek a szedésen. A komplett gépek egy további, 1900 körül rövid időre forgalomba került fajtáján pedig olyan megoldást láthattunk, mely lényegében nem volt más, mint tipográfiai offset-nyomtatás (l. a következő könyvünket). A forma nem közvetetlenül a papiroslapra nyomtatódott le, hanem előbb egy gumival behúzott hengerre, innen aztán egy éppen olyan másodikra, s csak erről került át végül a lenyomat a papirosra.

A lapos formáról nyomtató cilinderes sajtók közé tartozik a "kétszín-nyomtatásos gyorssajtó" is, amely a hetvenes években élte virágkorát. Akkoriban ugyanis még nyirkos papirosra nyomtatták a kalendáriumokat s egyéb színes nyomtatványokat, s a két színt egy munkafolyamattal lenyomtató gépekre a regiszter biztosítása okáért volt szükség. A század vége felé e gépek használata mind szűkebb térre szorult. Éppen úgy a megbővített formájuké: a három- és négyszín-nyomtató gyorssajtóké is.

A századvégi könyvnyomtató sajtók osztályozásában harmadik helyre tettük a rotációs gépeknek az osztályát. Így nevezik azokat a gyorssajtókat, amelyeknél a forma nem lapos, hanem egy vagy több, a nyomócilinderrel szemközt levő úgynevezett formahengerre van rágömbölyítve. A mozgási iránynak változása tehát e gépeknél el van kerülve, ami a gyorsaság nagymértékű fokozását teszi lehetővé, annyira, amennyire ezt az úgynevezett vég nélküli papiros szakítási ellenállása, meg maga a nyomtatási folyamat is megengedi.

Az "újságrotációs"-oknál a kellő nagyságú papirosnak perforáló és szakító hengerek által való leválasztása csak a nyomtatás után történik meg, a Derriey Jules által Párizsban 1878-ban föltalált "variabilis" (változtatható formátumú) rotációsoknál pedig meg annakelőtte.

A variabilis rotációs gépeknél a nyomtatást megelőzően leválasztott papirost komplikált, többnyire légszivattyús szerkezetek szállítják a nyomócilinderhez.

A rotációs gépek rendeltetése s ennek megfelelően vágó, ragasztó, hajtogató, gyűjtő, kivezető stb. készülékekkel való ellátása szerint már harminc esztendő előtt is újság-, könyv- és illusztráció-nyomtató rotációsokat különböztettek meg. Voltak ezenfölül egy- és többszínes nyomtatásra berendezettek is. Az utóbbiak közül a kilencvenes években Budapestre is elkerült egy-kettő, s egyebek közt a "Honvéd" c. napilap első oldalának illusztrációit nyomtatták rikító színekkel s kétségbeejtően rossz regiszterrel.

Két egységes egésszé összetett rotációs gépet, amelynek fele kikapcsolható, esetleg felényi gyorsasággal járatható volt: "ikres rotációs gép"-nek neveztek el. Ezek s alfajtáik lényeges tértakarítással és a kézi meg gépi munkának is jelentékeny megtakarításával jártak. Így példának okáért egyetlen hajtogató készülék hajtogathatta készre az egész újságpéldányt.

Budapesten az első rotációs gépet a "Pester Lloyd"-hoz hozatták meg 1873-ban. Ezt a példát csakhamar követte a többi nagyobb újságvállalat is. 1887-től kezdve pedig már nem is szorultunk e tekintetben a külföldre; a Wörner-gyár maga el tudta látni a szükségletünket, sőt ezenfölül a keleti államok jórészét is.

A régi kézi sajtókon még általában nyirkosított papirosra nyomtatott a tipográfus. Így a papiros puhább, hajlékonyabb lett, gyorsabban és egyenletesebben vette föl a festéket. A gyorssajtókon való munkánál a nyirkosítás lassanként elmaradt, épp a nyirkos papiros hajlékonysága miatt, ami megnehezítette az ívek berakását. A rotációs nyomtatásban azonban sokáig megmaradt a nyirkosítás, s a régibb rotációs gépeknek fontos része volt a nyirkosító készülék. Csináltak ilyent többfélét is, főleg a rotációsgép szülőföldjén, Amerikában. Közülük a Bullock-féle önállóan dolgozott, vagyis nem kapcsolták össze a rotációssal. A papirost hengerre csavarta, s az e közben permeteződött. A papirosnak legombolyodása s újra-fölcsavarodása majdnem olyan gyorsan történt, mint a rotációson való nyomtatáskor. A Thumb-féle nyirkosítónak fő-fő része volt egy vég nélküli és mindig nedves posztódarab, amivel egyetemben a papiros két vörösrézzel bevont vashenger között átvonult. Az Alauzet-féle nyirkosító készülék főleg a francia rotációsoknak volt kiegészítő része. A papiros hengerek közt futott el, s e közben a teknőbe ágyazott rézhengertől nedvesített posztós henger tette nyirkossá.

A papiros gőzzel való nyirkosítására posztóval bevont lyukacsos rézhengert használtak. A gőzt tetszés szerint vezethették a henger belsejébe, s ennek lyukacsain általhatolva, nedvessé tette a burkolóposztót, ez meg nyirkossá a papirost. Ha a rotációs gépet elállították: a papiros is elállítódott a nyirkosító hengertől, nehogy széjjelázzék.

Kisded, speciális rotációs gépnek számít az ún. "menet-jegysajtó" is, aminek megszerkesztése sokat hánytorgatott probléma volt a nyolcvanas és kilencvenes években. Minálunk az Ocskay Gusztáv kis rotációsát fogadták el, amelynek 25:36 cm-nyi a nyomtató-felülete, s percenként száz lapot is nyomtathat 25:12 cm nagyságban, négy színben, perforálva s folytatólagosan számozva. Minden ilyen lap tíz menetjegyből áll. A gépnek a működése különben a következő: miután a papiros a gép bal oldalán fölállított papiros-tekercsről elindul, legelőször is a külső nyomtatást végző két henger közé kerül, s ezek révén a menetjegy hátsó oldalán levő szöveg nyomtatódik a papirosra; ezután az alapot nyomtató henger alá kerül, amely mondjuk haloványzöld vagy sárga alapnyomattal látja el. Erre egy másik hengerről a színes nyomtatású sávok, valamint a sorozatjelek nyomtatódnak rája. Innen az elülső oldalt nyomtató hengerek közé, majd pedig a két számozó hengerhez kerül a papiros; az utóbbiak sebessége tetszés szerint szabályozható, s így a számokat a szükséghez képest különböző távolságokban nyomtathatják. A számozásnak megtörténte után a lyukasztó készülék tetszésünk szerint széltében avagy hosszában perforálja a papirost, amely ezután még egy élesre fent kés elé vetődik, s ettől tíz-tíz menetjegyet tartalmazó darabokra vágva kerül végre is a kirakó-asztalra.

Az önműködő ívberakó készülékek ideája már a hetvenes évek elején is foglalkoztatta az angol és amerikai géptechnikusokat. Newton A. 1870-ben, Fuller Benjamin 1872 körül szerkesztették meg az első ilyen szerkezeteiket. Kezdetben természetesen nem sok eredményt értek el velük. Különösen sok nehézséget okozott a papiros egymáshoz tapadása, bizonyos elektromos tüneményekkel kapcsolatban, úgy hogy a berakó készülékek gyakorlati alkalmazhatósága első sorban attól lett függővé: sikerül-e vajon a papirosnak eme tapadását annyira legyőzni, hogy mindig csak egyetlen egy ív emeltessék le a papiros-halmazról, nem pedig több vagy éppenséggel egy sem.

Az 1875-ben elkészült Ashley-féle berakó szerkezet már elég jól működött. Szívó meg fúvó készüléknek a kombinálása volt; az előbbi fölemelte a papiros-halmaz fölső ívét, az utóbbi pedig a fölemelt ív s a papiros-halmaz közé levegőt bocsátott, elválasztva őket ezzel egymástól. Az ívnek a nyomóhengerhez vezetését kaucsukkorong végezte, miközben az asztalon levő frikciós pálcikák olyanféle mozgással igazgatták az ívet, mint aminőt a berakómunkásnő ujjai végeznek berakás közben. Két esztendővel később a braunschweigi Piper s Merker is csináltak ily készüléket.

Jócskán különbözött ettől az amerikai Johnston 1878 körüli szerkezete. Az ívnek fölemelése itt már úgy történt, hogy a papiroson, miután e helyen kissé megnyirkosítódott: a fölötte levő apró kés kicsinyke vágást ejtett. Ebbe a vágásba aztán ferdére állított tű nyomult és az ívet fölemelte, mialatt az ez alá nyomuló fogó a többi ívet leszorította. Az ívet kaucsukos tolók vitték a nyomóhengerhez. A föltaláló ezenkívül elektromos érintő készülékkel kombinálta berakó gépezetét; ennek az érintő készüléknek az volt a célja, hogy ha a berakás nem volna pontos: a szerkezet működése egyszeriben megszakadjon. Hasonló, de egyszerűbb szerkezeteket készítettek a nyolcvanas esztendők vége felé, meg a kilencveneseknek az elején: a svájci Haab, az edinburgi Cumming és a bécsi Reisser.

Olyanformán is megpróbálták az egyes íveknek a halmaz tetejéről való leemeltetését, hogy a papiros-halmazt összeszorítással a közepén kidudorodóvá tették, s az ekkor a többitől kissé elálló legfölső ív alá késformájú vékony lemezt csúsztattak, ami azt fölemelte. Ennek az eszmének, meg a Johnstonénak, illetőleg Haabénak kombinálásával szerkesztettek aztán újabb berakó készülékeket a berlini Wilhelmi s a newyorki Laufen. Érdekes kísérletek voltak még ebből az időből: az orosz Bugé, aki kaucsuk-ujjacskákkal duzzasztotta föl a papirost, és azután alája fújva emelte azt föl; a bécsi Dvoráké, aki csirizes hengerrel emeltette föl a papirosrakás legfölső ívét; a kaucsukkoronggal dolgoztató angol Cleathers és Nicholsé.

Minthogy azonban ez újabb alapgondolatú berakó szerkezetek között egyetlen egy sem volt olyan, amit kielégítő eredménnyel használhattak volna: a technikusok csakhamar visszatértek a legelső és legtöbb eredményt ígérő alapgondolatra: a papiros fölszívatására. Ilyen berakót csinált az augsburgi gyorssajtógyár 1897 körül, a sarkon szippantva föl a papirosrakás legfölső ívét; de ilyen volt az a készülék is, amelyet már 1896 körül szabadalmaztatott a Pallas nyomda akkori igazgatója, Gerő Lajos. A készüléket tulajdonképpen egy Frisch nevű német mechanikus csinálta. Fő-fő része volt egy emeltyű, amibe excentrikus szívóhenger volt ágyazva. Ez a henger előre és visszafelé mozgott. Visszafelé mozgásában az emelkedő és sülyedező berakó-asztalt érintette, előre-nyomultában pediglen az ívfogókig jutott. A szívóhenger közvetlenül a nyomóhenger fölött volt, azért, hogy a fölemelt papirosnak a lehető legrövidebb legyen az ívfogókig az útja. Az ív fölszippantása után a szívóhenger a maga beágyazott emeltyűiben az ívet kissé föltekerte, s e pillanatban a berakó-asztal a rajta levő papiros-halmazzal kissé lejjebb süllyedvén, az ív az ívfogókhoz vezetődött. Az egyes ívek leválasztását s a tapadás megszüntetését tehát a süllyedt berakó-asztal és a kissé föltekert ív közé szorult levegő okozta. Hogy azonban a tapadás minden lehetősége elkerültessék: a fölső ív fölszippantása után leszorító kampócska szorult a berakó-asztalon maradt papiros-halmazra, s azt, amíg a szívóhenger a már fölszippantott ívet elvezette: fogva tartotta. A pontos regiszter biztosítása okáért a berakó-asztalon levő papiros-halmazt a hosszában kétoldalt levő tolólapok ide-odataszigálták, egyrészt, hogy az egymásra tapadt papiros-halmaz a lökdösés következtében meglazuljon, másrészt pedig, hogy a fölső ív ezáltal pontosan a regiszter megkívánta helyre illeszkedjék.

Az idáig fölsorolt önműködő berakószerkezeteken kívül még vagy ötvenfélével is próbálkoztak a tizenkilencedik század végéig, de igazán jó eredményt akkoriban még nem értek el velük. Miként a szedőgépnél: úgy itt is csak apródonkint, lépésről lépésre, egy sereg föltaláló alapvető munkája után sikerült a kitűzött célnak a megközelítése.

Az egyenletesen és tisztán való nyomtatódást a tipográfus jobbára az úgynevezett egyengetés útján éri el, amelynek ősrégi módja az, hogy a forma gyöngén nyomtatódó részeit az egyengető-íven alárakják, a túlságosan erősen nyomtatódókat pediglen kivágják belőle, s az ívet végül a nyomóhenger megfelelő helyére fölragasztják. Ezt a biztos eredményt adó, de kissé hosszadalmas eljárást már a nyolcvanas évektől kezdve helyettesíteni próbálták különböző más, részben mechanikus természetű munkamódozatokkal. Az orosz Re enyvvel kevert angyalvörös festéket kent föl a ragasztgatás helyett, egynémely amerikai nyomdász spirituszban oldott sellakot használt ilyenkor, s a kisebb nyomást igénylő helyeket levakargatta. A lipcsei Maser krétás papirost vett a sellakos helyett.

A "porzó" eljárásokat már a nyolcvanas években alkalmazták vonalas illusztrációk egyengetéséhez. Valamelyes ragasztószerrel meg középerős kencével kevert festékkel vékony papirosra négy-öt levonatot készítettek a kliséről, a még nedves levonatokat sellakporral telehintették, s némi kézi javítgatás után a levonatokat egymás fölébe ragasztották. Ilyenforma egyengető-lapokat készített a stuttgarti Dethleff is 1900 körül.

Fotomechanikai eljárással készítették egyengető-lapjaikat a salzburgi Pustet 1890 körül, a prágai Husník professzor 1893-ban és a berlini Büxenstein-nyomda 1900-ban. Mind a három eljárás a krómos zselatinnak ama tulajdonságán alapszik, hogy megvilágítatlanul maradt részei hideg vízben megduzzadnak.

A müncheni Albert E. dr. a század végén a maga u. n. "relief-klisé"-vel igyekezett az egyengetést fölöslegesé tenni. Két klisét készített minden képről: egy rendeset és egy túlmaratottat. Az utóbbit az előbbibe alulról belesajtolta, úgyhogy a klisé erős tónusai fönt kijjebb nyomódtak.

A litográfiai gyorssajtó megszerkesztése König Frigyes nagyszerű találmányi sorozata után éppenséggel nem volt nehéz probléma. 1846-ban már kísérletezett véle a francia Nicolle, meg az angol Smart, 1851-ben pedig a német Sigl immár elég jó ilyen gépeket gyártott. Fő-fő különbség a könyvnyomdai s litográfiai gyorssajtók között az utóbbinak a követ nedvesítgető szerkezetében volt, valamint abban, hogy a litográfiai nyomtatáshoz a nyomóhenger adta, sávról sávra haladó nyomásfeszültségnek nagyobbnak kellett lennie, mint a könyvnyomdai munkánál. A különbségnek eme viszonylag nem nagy voltánál fogva érthető, hogy a hatvanas évek vége felé oly "tipolitográfiai" gyorssajtókat is készítettek, melyeket némi ki-bekapcsoló meg átigazító munkával hol litográfiai, hol meg könyvnyomdai nyomtatáshoz lehetett használni. Valami különös hasznuk azonban e szerkezeteknek nem volt, s csakhamar kivesztek abból a néhány nyomdából is, amely a gyáros reklámjain fölbuzdulva, megvásárolt belőlük egy-egy példányt.

A cinkről való nyomtatás elvileg igen egyszerű dolog lett volna a közönséges litográfiai gyorssajtókon, de a gyakorlatban tömérdek bajlódással járt. Nem csoda, ha a kőnyomtató fázott az ilyes munkától. Haladást jelentett e tekintetben a rotációs rendszerre való áttérés, amikor egyes, kézzel berakott ívekre nyomtattak ugyan, de gömbölyített cinklemezekről. Ehhez azonban különleges sajtó kellett. Az első ilyen gépet a francia Guillot szerkesztette meg 1876-ban; őutána a hamburgi Schlotke Ferdinánd próbálkozott meg a dologgal, de szellemes találmányát nem sikerült szélesebb körben elterjesztenie.

Fény-nyomtatásos gyorssajtót már a hetvenes években is készítettek Németországban. Jócskán hasonlított a litográfiai gyorssajtóhoz. De már a nyomáserősségének ennél az eljárásnál viszonylag igen csekélynek kellett lennie; a nedvesítgető szerkezet pedig el is maradhatott rajta, mert a fény-nyomtatásnál a nedvesítésnek ritkábban, csak úgy nyolcvan-kilencven példányonként kell történnie, ezt pedig kézzel is meg lehet csinálni. A nedvesítgető szerkezet helyett azonban egy második, enyvmasszából való hengerekkel dolgozó festékező művel látták el a fény-nyomtató gyorssajtót. A dupla festékező szerkezet alkalmazásának az volt a célja, hogy a festékezés alaposabb legyen. Először az első festékező szerkezet kemény, a lemez szemcsézetének csak a legtetejét érintő bőrös hengerei futottak végig a fény-nyomati lemezen, főképpen az árnyékos, sötétebb részleteket látva el festékkel; utánuk az enyvmasszából való puhább hengerek gördültek végig a formán, ránehezedve a finomabb részletek, középtónusok s világosabb helyek szemcsézetére is.

Mélynyomtató gyorssajtót már 1877-ben szerkesztett a francia Guy, ámbátor a raszteres heliogravür gyakorlati alkalmazása csak a kilencvenes évektől számítható. A gép a berlini birodalmi nyomdában került használatba; főleg bankó-alapnyomatokat csináltak vele. A gép nagyjából hasonlított az asztali festékezésű tipográfiai gyorssajtóhoz; vasutas járatú, ún. stop-rendszerű volt. A nyomtatás lapos rézlemezről, vashengerrel történt rajta. A lemezt a fundamentum alatt gázlángocskák melegítették. A festékezést bőrhengerek, a fölös festék letörlését párnák meg flanellhengerek végezték. Guy eme gépénél jóval komplikáltabb volt Hummel C. 1880 körül föltalált mélynyomtatásos gyorssajtója, mely gumiból való, majd meg acélpengés "rakel"-lel végezte a fölös festéknek eltávolítását. Nagyjából ilyen lehetett Klitsch Károly lancasteri nyomdájának a gépe is, amelyen a maga titokzatos raszteres heliogravürjeit állította elő a század vége felé.

 

Sztereotípia

Tilloch, Foulis, Wilson könyvnyomtatók meg a hírneves Stanhope lord közösen kitalált gipsz-sztereotípiai eljárása, melyet múlt könyveinkben ismertettünk meg: igen népszerűvé lett a tizenkilencedik század első évtizedeiben, s úgy az ötvenes esztendők elejéig széltében alkalmazták is világszerte. Ekkoriban az úgynevezett papiros-sztereotípia lett a győzedelmes vetélytársa, amelyet egy Genoux nevű lyoni szedő talált föl 1829-ben. A gipsz-sztereotípiát ma már csak a kaucsuk bélyegzők készítésekor használják.

Az említett papiros-sztereotípiának lényege az, hogy itatós- és selyempapiros-íveket összeragasztanak, úgy hogy az egész jól átivódva, képlékeny legyen; ezt azután reáborítják a szedésformára és kefével reápacskolják, majd pedig megszárítják, hogy az ilyenformán készült matricáról végül is nyomtatólemezt öntsenek.

Bármennyire egyszerű dolognak lássék is a papiros-sztereotípia egész művelete: a korábbi eljárásokkal szemben való praktikusságánál fogva roppant jelentősége volt a modern nyomdászat kiformálódására. A papirosmatricák könnyű elraktározhatása például lehetővé tette a könyvek stb. akármikor való olcsó és gyors utánnyomtatását. S ugyancsak a papiros-sztereotípia, munkamódozata segítségével vált lehetségessé a félkörös nyomtatólemezek előállítása is, ami a rotációs újságnyomtatásban fontos.

A papiros-sztereotípia receptjenek hozzávetőleges leírása ugyan megvolt már egy 1705-ben Nürnbergben megjelent "Kunst- und Werkschule" című könyvben is, de az eljárást magát tudtunkkal Genoux föllépéséig senki sem gyakorolta. Genoux nem mulasztotta el, hogy a találmányát szabadalmaztassa, de ezzel csak azt érte el, hogy az eljárása szélesebb körben lett ismeretessé. A szabadalmak nemzetközi védelmének akkortájban való hiányosságai mellett anyagi haszna nem sok lehetett belőle.

Sokat dolgozott az eljárás gyakorlatiasabbá tétele körül a német Isermann A. nyomdászmester, akitől 1854-ben a londoni "Times" technikusai, majd pedig a bécsi állami nyomda vezetői tanulták meg a sztereotipálást. A hatvanas évek vége felé aztán már sokfelé sztereotipáltak mind ideát Európában, mind pedig Amerikában is, ahol az első valódi rotációsgép megszerkesztője, Bullock William már a gömbölyű sztereotíp-lemezekről való nyomtatást is belekalkulálhatta a maga nagyszerű találmányába.

A könyvünkben tárgyalt korszaknak határáig, a tizenkilencedik század alkonyatáig már többféle módja is volt a papiros-sztereotípiának.

Megkülönböztettek például "hideg" s "meleg" papiros-sztereotípiát. Az előbbinél a kefével lepacskolt matricát mindjárt amúgy nedvesen le is húzzák a szedésről, s úgynevezett szárítókeretbe téve, a száradás tartamára meleg helyre akasztják. Főleg akkor alkalmazzák ezt az eljárást, hogyha valamely a hevítést nem tűrő eredeti fametszet is van a szedésformában. A "meleg" sztereotípiánál lepacskolás után rajta hagyják a matricát a szedésen, s azon mód mindenestül szárítósajtóba téve: csak a teljes megszáradása után választják le a formáról. Könyvek, táblázatok stb. sztereotipálása rendesen ily meleg eljárással történik.

Megkülönböztettek még "lapos" és "gömbölyű" sztereotípiai formát. Az előbbi a közönséges gyorssajtókon való nyomtatásra való, az utóbbit a rotációs nyomtatásnál használják, annak egyik fő-fő föltétele. Együtt is találódott föl a rotációs géppel, még a hatvanas esztendőkben.

A matricák anyagának szempontjából van aztán "nedves" és "száraz" sztereotípia. Nedves eljárásnak nevezik azt a munkamódozatot, amikor a matricát selyem- és itatós papirosból, csiriz közbekenésével állítják elő, s amúgy nedvesen helyezik a formára. A "száraz" sztereotípia napilapok nyomdáiban dívik, ahol tudvalevően az újság zártakor minden perc drága, s nincs idő a matrica szárítgatására. Ezért különböző anyagokból készült olyan matricát használnak, amely készen kapható a szaküzletekben, s amelynél a szárítás művelete elesik. Persze az ily matricát nem kefével pacskolják a szedésre, hanem erős kalanderrel avagy préssel sajtolják reá, ami egy-két percnyi munka, s utána a lemez mindjárt meg is önthető.

A sztereotipálás munkájának fő-fő mozzanatai: 1. a formának zárása, amikor is ferdeszélű betűmagas űrtöltők közé foglalják a szedést, s aztán vasrámát téve köréje, ezt jól nekisrófolják, hogy a betűk alaposan össze legyenek szorítva; ugyanekkor a szedést jól megtisztítják és a fölületét beolajozzák; 2. a matricák esetleges előkészítése és a formára való reápréselése, illetőleg kefével rápacskolása; 3. a lapos avagy félgömbölyű lemeznek a matricáról való megöntése; 4. a lemez szabatosítása, ami az öntőműszerből kivett kész lemez öntött csapjának, csingájának levágásából s a szélek ferdére gyalulásából áll.

A sztereotipáló munkához természetesen már kezdettől fogva bizonyos készülékeket használtak. A legtöbb ilyen találmány névtelen; a gyakorlatból sarjadt föl, folytonos javítgatással és egyszerűsítéssel. Kellett a sztereotipáláshoz először is zárólap, olvasztó kazán, prés, öntőműszer, még pedig az utóbbiból lapos meg félgömbölyű, a szerint, hogy egyszerű nyomtató sajtó vagy rotációs gép számára készült a sztereotípia; szükség volt ezenfölül körfűrészre, gyalura stb. is. Mindezek a gépek s eszközök terminusunk idején, 1900 körül, megvoltak már minden jelentékenyebb nyomdában: egy részüket megfelelő, bár a helyhez képest kissé szűkre fogott magyarázattal mellékleteinken mutatjuk be az olvasóinknak.

A sztereotíp-lemezeknek öntéséhez közönséges betűfémet szokás venni, amihez azonban többnyire még vagy húsz-huszonöt százaléknyi puha ólmot is kevernek, hogy az öntvény jobban folyós és könnyebben gyalulható legyen.

A nyolcvanas-kilencvenes években nagyban divatoztak olyan sztereotípiai eljárások, amelyek segedelmével az értékpapirosokat utánozhatatlan márványos és holdképes alapnyomatokkal látták el. Ilyen volt például az amerikai Johnston által 1884-ben föltalált "owltípia" (annyi mint bagolynyomtatás), amikor fémlapra gipszet ecseteltek, a megszáradása után nyomtatólemezt öntöttek róla. Egy másik, hasonló eredményt adó eljárás alkalmával enyves kartonlapra parafa-törmeléket ráspolyoztak. Ugyancsak Johnston találmánya volt a "plombotípia", amikor beolajozott vaslapra ide-odajáróan ólmot csöpögtettek, s végül betűmagasságúra csinálták a lemezt. A halleini Halauska könyvnyomtató "szelenotípia" elnevezésű munkamódozatánál (1889) gyantaport hintettek a vaslapra, s erről öntöttek olyan sztereotípiai lemezt, amelynek lenyomata a holdképekre emlékeztetett. Ezt az utóbbi eljárást a kilencvenes esztendők elején Budapesten is praktizálták a Pallas-nyomdában. Westfalewitch Antal mesterszedő és Fuchs Zsigmond nemcsak egyszínes halovány nyomtatású alapnyomatokat állítottak elő ilyen módon, hanem többszínes homlok- meg egyéb léceket is: a lécek eltolásával s arany - piros, kék stb. színek egymásra-nyomtatásával pompásan díszesítve máig is csodált tipográfiai mestermunkákat.

 

Galvanoplasztika

Oroszország fővárosából, Szentpétervárról nevezetes újdonság híre futott szét 1839 tavaszán a világba. Egy Jacobi Móric Herman nevű dorpati fizikus a tudományos kutatásai közben föltalálta a galvanoplasztikát, vagyis azt az érdekes eljárást, amellyel valamely formának - így szobrocskának, rézkarc lemezének stb. - elektromos áram segítségével pontos másolata készíthető. Az eljárás azon alapszik, hogy ha valamely fémsónak vizes oldatán - az úgynevezett elektroliten - elektromos áramot vezetünk át: akkor a katódon, vagyis az áramot a fémsónak oldatából kivezető fémes vezetéken a fémsó féme kiválik, még pedig oly igen finom, egyenletes bevonat alakjában, amely híven visszatükrözteti a katód, illetőleg a rája akasztott tárgy formájának minden részletét. Az ilyenformán előálló galvanoplasztikai másolatot különben úgy képzelhetjük el, mintha ezer és ezer végtelen finomságú szitaréteg tapadna egymásra; egy másfél milliméteres vastagságú lemeznél példának okáért nem kevesebb mint hét-nyolc-ezer lehet ezeknek az egymásra tapadó szitáknak a száma.

Minthogy bármicsoda nyomtatólemeznek pontos mása készíthető a galvanoplasztika útján: mindjárt eleve a fa- és rézmetszeteket pótolták véle, hogy az eredeti dúc vagy lemez a nyomtatás következtében ne menjen tönkre. Ez a pótló galvanoplasztikai eljárás a "galvanotípia" avagy "elektrotípia" néven közismeretessé lett azóta. Egy másik, szintén nagyon fontos galvanoplasztikai munka meg az, amikor cinkkliséket vékony vörösréz- meg nikkelréteggel futtattak be, hogy ilyen formán nagyobb legyen a nyomásbírásuk. E befuttató eljárásnak "galvanosztégia" a neve.

A galvanoplasztika érdekes s fontos munkalehetősége a "galvanokausztika", vagyis galvános maratás, aminek szintén meglehet a maga szerepe a nyomdászatban.

A galvanoplasztika föltalálása után néhány esztendő múlva egész sereg ember dolgozott már azon, hogy e találmányt a nyomdászatban is hasznosítsa. Közülük a galvanográfia föltalálója Kobell, továbbá Schöninger, Hanfstängel, Pretsch és Dallas voltak a nevezetesebbek. Főleg mélynyomtatásos vörösrézformákat igyekeztek készíteni.

A müncheni Kobell Fr. által még 1842 körül föltalált "galvanográfia" szenzációs eljárás volt a maga idejében, s igen szép mélynyomtatásos képeket készítettek ily módon. Az eljárás lényege a következő: ezüstözött rézlemezre sötét festékkel - mondjuk okker és lenolaj keverékével - ráfestik a sokszorosításra szánt kép pozitív mását, s mikor ez megszáradt: begrafitozzák; ezután a lemezt befüggesztik a galvános rézfürdő katód- (negatív) sarkára, s bekapcsolják az áramkört. Midőn a lemezre már elég réz rakódott le: kiveszik a fürdőből, s óvatosan leválasztva róla a vörösréz-réteget, ezt ólommal aláöntik. A másolat mélyebb részei az ezüstös lap festékkel bevont, a kiemelkedők pedig a festetlen felületeinek felelnek meg. A másolatos lemezről mélynyomtató sajtón pár száz jó levonat készíthető. Kobell eme galvanográfiának nevezett eljárását a kilencvenes évek közepe táján Herkomer bajor festő "herkomertípia" néven egy időre újra divatba hozta.

Régi találmány a "galvanoglífia" vagy "galvanoglífika" is. Abból áll, hogy valamely mélynyomtatásos vésetet hengerrel befestékeznek, de úgy, hogy a mélyedésekbe ne jusson festék. Közbeeső megszáradásuk után a befestékezést nyolcszor-tízszer is megismétlik, vagyis mindaddig, amíg a rajz eléggé nem mély ahhoz, hogy könyvnyomtató sajtón sokszorosítható galvanoplasztikai mását vehessék. Ilyenforma eljárás volt a "glífográfia" is. Szintén a negyvenes évek szülötte; föltalálója Palmer volt.

A nyomtatólemezeket készítő újabb galvanoplasztikai eljárások ezután is egymást érték. A legtöbbjük vésetes vagy marató munkával kapcsolatos, s így a kemigráfiáról, mélynyomtatásról stb. szóló fejezetekben lesz róluk szó. Itt csak a legérdekesebbek közül említünk meg néhányat.

Az "autoplasztika" vagy más szóval "fiziotípia" eljárásánál (föltalálta Auer Alajos 1852-ben) csipkét, falevelet, miegyebet puha ólomba préselnek, s erről mélynyomtatásos galvanót csinálnak. A "cerográfia" munkamódjánál viaszréteggel bevont fémlemezre történik a rajz, s erről készül galvanó. A "grafotípia" gyakorlásakor iszapolt krétával vonnak be fémlapot és sellakkal rajzolnak a tetejébe. A rajz vonalain kívül a megszáradt kréta lekefélhető; a rajz vonalain keményen tapad és galvanizálható. Waldow Sándor "fakszimile-nyomtatás"-ánál sima zselatinlapra krómos timsó-oldattal rajzolnak, s hideg vízben duzzasztva a lemezt, galvanót csinálnak róla.

A könyvünkben felölelt korszak végéig, 1900-ig a galvanoplasztika használhatósága a sokszorosító technikában bizonyos megállapodott határok közé szorult. A betűöntéssel kapcsolatban már igen nagy volt a jelentősége. A nyomtatólemezek készítése tekintetében az eljárások legtöbbje háttérbe szorult, de annál bővebben alkalmazták a galvanosztégiát, meg a galvanotípiának alább részletezett módját.

1900 körül a legnagyobb nyomdák már jobbára el voltak látva galvanoplasztikai berendezéssel is. A galvanotípiai munka e helyeken a következő volt: a másolásra szánt formát vagy lemezt "stégekkel" körülzárták, úgy amint a sztereotipálás alkalmával is szokás, benzinnel jól megmosták, s aztán grafitporral bekefélték, hogy a majdani matrica ne ragadjon bele a formába. Az ilyenformán előkészített formára hidraulikus sajtón viasztáblát préseltek. Leemelve ezt a viaszmatricát: jól begrafitozták a fölületét (jobbára ún. grafitozó géppel), s galvánfürdőbe tették.

Ennek a galvánfürdőnek rendesen valami kőedényből való négyszögletes tartó az egyik fő-fő része. A tetején vörösréz-rudacskák hidalják át; e rudacskák oly drótokkal vannak kapcsolatban, amelyek az áramot a galvánteleptől avagy dinamógéptől a tartóba és onnan visszavezetik. Azt a rudacskát, amelynél az áram a tartóba lép: anód-rudacskának (pozitív pólus), ahol pedig kilép a tartóból: katódnak (negatív pólus) nevezik. A tartóban levő folyadéknak a neve: "elektrolit". Ha vörösréz-galvanó készítéséről van szó: az elekrolites folyadéknak rézvitriol oldatának, vagyis kénsavas vörösréznek kell lennie.

Az anód-rudacskára vörösrézlapokat akasztanak úgynevezett "elektród"-ul, a katód-rudacskán pedig a fönnebb ismertetett viaszmatrica az elektród. Az áram az anód vörösrézlapjain át lép be a folyadékba, s a matricán át távozik, e közben az elektrolitet az alkotórészeire: vörösrézre és kénsavra bontva. Ezt a folyamatot "elektrolízis"-nek mondják. Az így fölszabadult kénsav az anód vörösrézlapjaihoz vonul, s ottan általa megint vörösrézvitriol képződik, amely a folyadékból aztán újra fölbontódik. E körfolyamattal ellentétben a fölszabadult vörösréz-atomok a negatív pólus felé vonulnak s a matricára - sűrű és összefüggő csapadékot képezve - erősen reátapadnak.

A kellő vastagságúra nőtt vörösréz-csapadékot óvatosan leválasztva a matricáról, betűfémmel aláöntik, majd meg pontosan derékszögbe vágott fára szögezik az egészet.

 

Kemigráfia

Ide számíthatjuk mindazokat az eljárásokat, amelyeknek útján könyvnyomdai nyomtató-dúcok készíthetők cinkből, sárgarézből avagy más anyagokból is, s amely eljárásoknál kémiai folyamat - maratás - játssza a fő-fő szerepet. Ez eljárások általában a litográfiából sarjadtak ki. Így egy Eberhard nevű magdeburgi litográfus a maga cinklemezről való litografáló kísérletei után megpróbálkozott a magasnyomtatásos lemezek maratásával is már 1804-ben. Hasonlóképpen egy Netto nevű litográfiai szakember 1833-ban, aki a kőkarcos eljárás nyomán kidomborodó képű, tehát tipográfiai sajtón nyomtatható kliséket készített a következő módon: a fémlapot viasz, aszfalt és gyanta keverékéből álló maratóalappal vonta be, a rajzot ebbe belekarcolta, a karc mélyedéseit teledörzsölte festékkel, majd pedig a maratóalapot lecsiszolva: a fémlapon festékesen megmaradt rajz vonalai mellől a fémet elmaratta. Netto az "ektipográfia" nevet adta ennek az eljárásának. Egy Dembour nevű metzi vésnök pedig 1834 körül zsíros lakkfestékkel vörösrézre vitte át a rajzait, s azután kidomborodó képűre maratta őket, úgy hogy könyvnyomdai sajtón nyomtatni lehetett róluk. A bécsi Höfel Balázs 1840-ben állítólag cinklemezből csinált jó magasnyomtatásos kliséket. A dánországi Pill Károly pedig királyi szubvencióban is részesült "kemitípia" nevű találmányáért 1843-ban. Könyvnyomdai lemezeit eléggé körülményes módon állította elő: a maratóalappal bekent fémlemezbe belekarcolva a rajzot, ezt mélyre maratta; ezután - mint ő maga mondja - a rajz mélyedéseit valami saválló fémmel, úgy látszik bizmuttal, töltötte tele, majd pedig e körül mindent elmaratott. Pillnek ezt a nehézkes eljárását a bécsi állami nyomda is adoptálta, s még 1855 körül is csinált efféle kemitípiai kliséket.

A kemitípia föltalálására apródonkint a vonalas kemigráfiai eljárás kialakulása következett, aminek apaságát jobbára az öregebbik Gillot-nak tulajdonítják, mint aki már az ötvenes évek vége felé is igen szép könyvnyomdai kliséket állított elő olyanformán, hogy a rajzot zsíros tintával vagy közvetlenül a cinklemezre másolta szabad kézzel, de természetesen megfordítva, vagy pedig a litográfiában immár széltében gyakorolt autográfiai átnyomás útján vitte át a cinkre, s aztán a vonalak közét kimaratta. Ilyes eljárás különben már több is volt a hatvanas években; "panikonográfia", "pantatípia", "gillotage", "kalkotípia", "eidográfia", "kemigráfia", "cinkotípia", "cinkográfia", "cinkogravür", "tipogravür", "dubosgráfia", "szinográfia", "kalkokemigráfia", "metallográfia", "metallotípia" stb. volt a nevük, de főképpen csak a rajz átvitelének a módjában különböztek egymástól. A maratás munkája már több mint négyszáz esztendeje közismert volt s bár a finomabb rajzú klisék elkészítése nagy figyelmet és gondosságot igényelt: magát a maratás eljárását nem kellett a tizenkilencedik században újra föltalálni.

A kemigráfiának a hatvanas évek végére kialakult rendes munkamódja a következő volt: a képet zsíros-gyantás tintával avagy krétával valamely különösen preparált átnyomó-papirosra rajzolták. A papiroson vízben oldható csirizréteg volt, amelyen túl a tinta már nem hatolhatott, vagyis a papirosnak rostjai közé nem vehette bele magát. A rajzot már mostan tiszta cinklemezre borítva, hátulján megnedvesítették, s azután az egészet valami erős kalandernek a hengerei közt áthúzták, úgy hogy a zsírosképű rajz a hengerre nyomódott át. A papirost eltávolítva most a lemezről a cinken maradt rajzot ún. maratófestékkel erősítgették, közben gyantaport is hintve raja, s a lemezt addig melegítve, amíg ez a por el nem olvadt rajta. Ekkor azután gyantaoldattal bekenve a lemez alját és a széleit: arravaló tálcákban kezdetét vette a maratás. Maró szerül higított salétromsavat használtak, amely a lemeznek a gyanta és festék által nem védett helyeit kiette. Hogy azután e közben a rajz vonalai alá ne maródjanak: a maratást többszörösen is meg kellett szakítani; ilyenkor a cinklemezt megszárították és gyantás festéket hengereltek a rajz már kidomborodó vonalaira. Melegítve már most a lemezt: a gyantás festék hígabbá lett s lefolyt a vonalak oldalán, megvédve azokat a következő maratás alkalmával az alámaródástól. A többszörös maratás után végtére elkészült lemeznek széleit meggyalulva s a nagyobb üres fölületeket kivagdosva: rendszerint fára szögezték még a cinklemezt, hogy nagyjából olyan magas legyen, mint a tipográfus betűi.

Érdekes dolog, hogy ennek az egyszerű, a litográfiai átnyomásos munkához annyira hasonló kemigráfiai eljárásnak teljesen biztossá s praktikussá alakulásához majdnem hatvan esztendő tapogatódzásaira s próbálkozásaira volt szükség. A technika történetében gyakran találkozhatunk a fejlődés ellassúdásának ilyes jelenségeivel.

Mindamellett a hatvanas évek vége felé a kemigráfia már eredményesen konkurált az akkori idők fő-fő illusztráló eszközével: a fametszéssel. A vonalas illusztrációk nyomtatólapjai ezidőtájt már jórészt kemigrafikus úton készültek, csak éppen a tónusos rajzok sokszorosítása maradt még meg a fametsző privilégiumául. Ezt akkoriban a szemcsézett átnyomtató-papiros használatával próbálták a kemigráfusokkal szövetkezett rajzolók kikezdeni. Az ily papiroson krétarajzos hatású, tehát szintén tónusosnak nevezhető rajzok készülnek. A papiros fölső lapját barit- vagy krétaréteg födi, s pirinyó kúpos szemcsék sokasága áll ki belőle. Ha a rajzoló csak gyöngén fut rajtuk végig a puha és zsíros litográfiai krétával: a kúpos szemecskéknek csupán a legtetejük krétázódik; ha jobban megnyomja a krétát: a szemecskék oldalára is kerül belőle; még erősebb megnyomásra pedig a szemecskék közti völgyelések esetleg majdnem egészen megtelnek krétával, s így a fény és árnyék közötti legváltozatosabb átmenetek állíthatók elő. Az ilyen kép egymástól közelebb-távolabb álló pontocskákból összerakottnak látszik, s a krétarajzos litográfiáknak, néha szinte az autotípiáknak a hatását teszi. A kemigráfus éppen olyan könnyen viszi át cinkre, mint a litográfus a kőre. Ilyenkor gyöngéden megnedvesítik a rajz hátulját, s a cinklemezre borítva, présbe teszik és többszörösen áthúzzák rajta. Ezután még melegvizes spongyával nyomkodják a rajz hátsó felét, mindaddig, amíg a papirost a cinklemezről úgy le nem lehet húzni, hogy a krétaréteg rajzostul ott maradjon. Ezután már csak a megszokott maratási eljárás van hátra.

Ilyen krétaréteges szemcsézett papirost többfelé is csináltak; a franciáknál és angoloknál is, de minálunk meg Németországban a bécsi Angererét használták.

Jó hasznát vette a kemigráfus a "carreaugráfia" elnevezésű amerikai találmánynak is, amit különben minálunk inkább "tangirozó eljárás" néven ismernek. Akkor használják, ha nagyobb fölületre kiterjedő tónusra van szükség, például éklapokban, ahol a rajz elevenebbé és markánsabbá tétele okáért az egyik alaknak ruházatát ilyen, a másikét meg amolyan szemcsézetűvé teszik. Az ilyesféle tónus könnyű előállíthatása okáért farámába feszíthető vékonyka zselatinlapokat készítettek, kidomborodó szemcsézetű különböző mintázattal, úgy hogy felületük befestékezhető, s átnyomat készíthető róluk. Bécsben Manifico, Párizsban Castelin, Frankfurtban Klimsch és Krebs csináltak először ilyen mintázott zselatinlapokat.

A kemigráfia elnevezést nem lehet pusztán a cinklapok maratásához kötni. Ide számíthatók tehát azok az eljárások is, amelyeknél egyéb, ma már vagy ma még szokatlan anyagok fölhasználásával igyekeztek a könyvnyomtató sajtóin való nyomtatásra alkalmas "klisét" előállítani.

Így például cink helyett olykor jó vastag üveglapot is használtak nyomtatólemezül. Ilyes eljárással már a varsói Hann is megpróbálkozott 1829 körül. Waldow 1877 táján ólomoxid, masztix és velencei terpentin keverékével vitte át rajzait az üveglapra, s fluorsavval maratta a vonalak közeit mélyre. A melbournei Crocker (1898) külön tollat is talált föl "hialoglífotípia" elnevezésű ilyen találmányához. E toll belsejében viasz volt, s a tollat melengetve, a viasszal tinta módjára írhattak az üveglapra. A maratás itt is fluorsavval történt.

A kemigráfia munkakörébe számíthatjuk a celluloid-kliséknek maratás útján való előállítását is. Új dolognak ez sem nevezhető; a nyolcvanas-kilencvenes években a mesterszedők némelyike - így a magyar születésű altenburgi Watzulik is - ilyen módon állította elő mütyürkéit s színes nyomtatásra szánt alapnyomati lemezeinek javát. Marató szerül ebben az esetben ecetsavat avagy amilalkoholt használtak. A hamburgi Renck Henrik 1923-ban újra fölelevenítette és némi technikai újításokkal bővítette ezt az eljárást. Sőt autotípiát is maratott celluloidba.

A kilencvenes évek elején divatba jött, vastag krétaréteget hordozó Mäser-féle alapnyomtató lemezek maratását is praktizálták többfelé. A maratás klóroldattal történt, és keményítés okáért azután sellakkal vonták be a kidomborodó képűre mart lemez fölületét. Magától értődik azonban, hogy ilyen háládatlan anyag maratásával a kemigráfus sohasem foglalkozott. A mesterszedők próbálkozási területe maradt ez csupán.

A kemigráfus fő-fő anyaga a cink maradt máig is. Igen nagyszámú nyomtatásra szánt rajzok cinkkliséjét azonban a galvanosztégia segedelmével vörösrézzel, nikkellel futtatták be, vagy pedig közvetlenül keményebb anyagba: jobbára sárgarézbe maratták a rajzot. A munka ilyenkor általában ugyanolyan, mint amikor cinket használnak. Marató szerül sokféle receptet állítottak már össze; a régi kemigráfus legtöbbnyire salétromsavval erősített vasklorid-oldatot vett a sárgaréz maratásához.

A hetvenes esztendők elején a kemigráfia jócskán megbővült, s egyszersmind gyorsabb, biztosabb és jobb eredményeket adóvá lett azzal, hogy a fotografálás tudományát sikerült ezen a téren is hasznosítani.

Ilyen irányú próbálkozásoknak már a hatvanas években is se szeri, se száma. Végre is a francia Gillot Firmin lett az, akinek nevéhez fűződik a fotográfia belevonása a kemigráfiába. Gillot még aszfaltot használt fényérző anyagul, aminek megvilágítási tartama jóval hosszabb idejű volt, mint az őutána használt krómos fehérjéé, meg kromátzselatiné. Kissé későbben (1870 körül) a bécsi Angerer is behatóan foglalkozott a dologgal, s annyira megegyszerűsítette az eljárást, hogy csakhamar az összes kemigráfusok a fotográfia segedelmével vittek át rajzaikat a cinklemezre. Ezzel aztán a kemigráfia végérvényesen bele is olvadt a fotomechanikába (l. a következő fejezetet). Angerer "fototípia" nevet adott az eljárásának, s a németeknél s minálunk így nevezik azt máig is.

 

Fotomechanika

Újabb, addig nem is álmodott technikának az alapjai rakódtak le a tizenkilencedik század közepe táján. Nagy általánosságban a kemigráfiának, litográfiának és mélynyomtatásnak a fotográfiával való összekapcsolása jellemzi, s jelentősége mind a mai napokig folytonosan fokozódó. A fotomechanikai eljárások tették például lehetővé a könyvek és újságok mostani bőséges illusztrálását.

A fotográfia világra-pattanásának dátuma az 1838-ik esztendő. Ekkor mutatta be a hányatott éltű festő-ember és dioráma-tulajdonos Daguerre L. J. a francia akadémiának a maga és Niepce Nicéphore közös találmányát, ami később alapja lett a fényképezés s a fotomechanika százféle eljárásának. A "daguerreotípia" abból állt, hogy a föltaláló simára csiszolt ezüstlemezt jódgőzök fölé tartott, s azt ekképpen fényérzővé tette; majd pedig beletéve ezt a lemezt a sötét kamrába: "fotografált" véle. A kép persze még nem volt látható; ez csak akkor következett be, amikor Daguerre a lemezt higanygőzök fölé tartotta; a jód-ezüst ugyanis ekkor a fény által ért helyeken egyesült a higanymolekulákkal. Ezután az "előhívás"-nak nevezett munkafolyamat után Daguerre nátriumhiposzulfittal meg is rögzítette a képet. Amit fölvételnek, expozíciónak mondanak a fotográfiában: bizony még elég soká, olykor fél óráig is eltartott a daguerreotípiánál, s nem is voltak valami tartósak a képek. Később maga Daguerre annyira megjavította eljárását, hogy az exponálás ideje két percnyire csökkent. Daguerre-nek meg a találmány bemutatása előtt elhunyt társa, Niepce aszfalttal kísérletezett, ami még hosszabb expozíciót igényelt, mint a jódezüst.

A daguerreotípia 1838-iki bemutatója után gyors tempóban következett a többi fotográfiai találmány is. Talbot Fox már 1841-ben föltalálta a fényképészeti sokszorosítást, vagyis másolást, egyelőre csak papirosnegatívon keresztül. Ezüstlemez helyett jódezüsttel preparált papiroslapot használt a fölvétel alkalmával, s ezt azután vasvitriollal, majd meg csersavval kezelte, míg végre megkapta az átlátszó papirosnegatívot; ennek segítségével csinálta aztán klórezüsttel preparált papirosra a maga másolatait. Eljárásának "talbotípia" volt a neve. 1860 körül Niepce egyik ugyanilyen nevű unokaöccse, továbbá Le Gray festő meg az angol Archer próbálkozásai nyomán megszületett az üvegnegatív s a "nedves" fotográfiai eljárás, amely abból állott, hogy a fotográfus jódezüstös kollódiummal öntötte le az üveglemezt, s azon mód, még nedvesen használta föl fotografálásra, mielőtt ugyanis a beszáradó jódezüstös kollódium elveszítette volna a fényérző képességét. Ez a "nedves" eljárás igen nagy szerephez jutott a fotomechanika kialakulásában. 1871-ben találta föl Maddox angol orvos a brómezüstös szárazlemezeket, s vélük egyetemben a közönséges fotografálásban máig is használt "száraz" eljárást. Ez a találmány egyrészt hallatlan föllendülést hozott a fotográfiába, másrészt teljesen mesterségszerűvé tette azt. A föltalálók sorában ott találjuk a magyar származású bécsi tanárt, Petzval Józsefet is, ki a régi szimpla nagyító üveg helyébe beállította a maga nagy haladást jelentő objektívjét. A jenai Rudolph P. mérnök pedig föltalálta az első anasztigmátos objektívet 1890-ben. Majd megjelentek az amerikaiak is a mozgófényképezést lehetővé tevő korszakos újdonságukkal: a fényérző filmmel.

A kereskedelemben árusított fotográfiai másolópapirosok legrégibbje a klórezüstös tojásfehérje-réteggel bevont "albuminpapiros" volt, amit a nyolcvanas években a klórezüstös kollódium-réteget hordó ún. "celloidinpapiros" kezdett kiszorítani. Gondosabb másolatokhoz való volt a "pigmentpapiros", amelynek a fotomechanikus eljárások körül is nagy a szerepe. A kilencvenes esztendők elején kezdtek gyártani a brómezüstös másoló-papirost, amely nagyfokú érzékenysége révén csakhamar lehetővé tette a "rotációs fotografálás"-t is. Az ehhez való gépszerkezeteken készül a külföldi fotografikus levelezőlapok tömegmunka-számba menő része azóta is. Az egymás mögé kapcsolt gépek elsején történik a képnek másolási exponálása meg a szövegrészletek rája-nyomtatása, a másodikon az előhívás és rögzítés, a harmadikon pedig a kép kimosása: mindez tekercsről legombolyodó brómezüstös papirosra készül, egyik gépről a másikra átvonulóan. Rendesen 8-16 kép van egy-egy "formában".

A fotomechanikai sokszorosításnak lehetőségével nemsokára a fotográfia föltalálása után kezdtek foglalkozni. Legelső állomás volt ebben a tekintetben az úgynevezett "fénymásolás" ideájának, meg egy-két a fény segedelmével, de fotografáló lencse használata nélkül dolgozó klisékészítő eljárásnak a fölmerülése.

A most említett fénymásoló eljárások az ötvenes-hatvanas esztendők szülöttei. Az alapjukat tulajdonképpen már Herrschell John megvetette egy a század közepe felé írott könyvében, s később Poitevin is tapogatódzott ebben az irányban, de az eljárások gyakorlativá tételének érdeme főleg Pellet, Colas, Itterheim s Sobacchi neveihez fűződik. Ezeket az eljárásokat főképpen nagy terjedelmű építészeti s géptechnikai vázlatoknak néhány példányban való sokszorosítására használják. Valamennyi ily eljárásnak alapja az, hogy az átlátszó papirosra csinált rajzot olyan papiros fölé feszítik, amely a fényhatására színét megváltoztatja, de természetesen csupán azokon a helyeken, amelyeket a fölötte levő rajz vonalai nem födnek el.

Az eljárásoknak két fő-fő fajtájuk van: a negatív meg a pozitív eljárás. A negatív eljárásos másolatokon a rajz vonalai fehérek kék alapon, a pozitív eljárással készültekéi kékek fehér alapon. Az utóbbi kissé hosszadalmasabb.

A fénymásolás negatív módja a szokottabb. A hozzávaló negatív papiros úgy készül, hogy a megfelelő papirost ferridammonium-citrát s ferriciánkálium vizes oldatával bevonják, s azután megszárítják. A rajzot jó fekete tussal átlátszó papirosra rajzolják, s azután beleteszik a fotográfiai másolókeretbe; alája kerül a fény iránt érzékeny papiros. A napfény hatása következtében a rajznak fehérvonalas mását láthatjuk a fényérző-papiroson, ha azt a megvilágítás után sósavas vízzel gyöngéden lemossák.

A pozitív eljárás fényérző papirosát már gummi arabicum, ferridammonium-citrát s vasklorid keverékével kell bevonni és sötét helyen szárítani. Megszáradása után tüstént másolhatnak is reája. Megvilágítás után a másolatot ferrociánkálium húsz-százalékos oldatával hirtelenében beecsetelik, mire a rajz világoskék alapon, valamivel sötétebb kék vonalakkal rögtön előtűnik. Utána tiszta vízzel kell a másolatot leöblíteni, de vigyázva, hogy a papiros hátulja valahogyan meg ne nedvesüljön. Végezetül higított sósavval mossák le a másolatot, amelynek rajzolata ekkor már sötétkék színű fehér alapon.

Fény segedelmével, de fotográfuskészülék nélkül dolgoztak a hatvanas évekbeli "hialotípia" munkamódjánál is. Üveglapot viasszal bevonva, tompa tűvel karcolták ebbe a rajzot, úgy hogy az üveget aztán másolásra használhatták föl. Éppen úgy, miként a fotográfiai negatívot.

Szorosabb értelemben vett fotomechanikai eljárások azok, amelyeknél a rajzot fotografálás segítségével viszik át valamely sima fémlapra, s ezt aztán savakkal való maratás útján nyomtatólemezzé dolgozzák ki. A sokszorosítás birodalmának három nagy területe: a magas-, sík- és mélynyomtatás egyaránt kivette részét a fotomechanika adta nagyszerű előnyökből.

Magát a szorosabb értelemben vett fotomechanikai munkát a nagy Poitevin amaz 1853-iki fölfedezése indította meg, hogy a kettőskrómsavas kálival kevert zselatin a fény hatására meleg vízben oldhatatlanná lesz, egyszersmind elveszítve azt a tulajdonságát is, hogy hideg vízben megduzzadjon (ami különben nagyarányú szokott lenni: térfogatának hatszorosa is). Az ilyen zselatinnal leöntött fémlemezre Poitevin átlátszó vonalas képet borított, az egészet egy-két órára kitette a nappali világosságra, majd pedig tiszta hideg vízbe helyezte a lemezt, amikor is a zselatinréteg fény nem érte részecskéi jócskán megduzzadtak, míg ahová a fény eljutott: ott a zselatin változatlanul a régi szintben maradt. Ezt a most már negatív domborműnek is nevezhető lapot gipsszel leformázva, erről guttaperka-lenyomatot, emerről pedig galvanoplasztikai másolatot véve: már készen is volt a mélynyomtatásra annyira-mennyire alkalmas nyomtatóforma. Poitevin ez eljárásnak a "helioplasztika" nevet adta. Megcselekedte később Poitevin azt is, hogy grafittal való bedörzsölés útján magát a jól megszáradt zselatinlemezt tette elektromosság-vezetővé, s közvetlenül erről készítette a nyomtatóformát.

Poitevin volt a "pigmentnyomás" elnevezésű másoló eljárásnak is a föltalálója, aminek az ismertetőjegye az, hogy a másolópapiros érzékeny rétegét adó krómos zselatinhoz igen finoman eloszló festékport, vagyis pigmentet kevert. A másolatot elkészülte után meleg vízben áztatta, mikor is a fény nem érte helyeken a zselatin pigmentestül kioldódott; minél árnyékosabbak voltak e részletek: annál inkább. A középtónusok általában gyönyörűnek kiadódnak ennél az eljárásnál, mert a meleg víz mindig csak annyi pigmentet mos ki a rétegből, amennyi a negatív világosság- és sötétségbeli viszonyainak valóban megfelel.

Ez a "pigmentnyomás" nagy jelentőségre jutott a hetvenes években; a legjava amatőrök is szívesen foglalkoztak véle, mert tartós, szép, középtónusokban dús képeket adott, s nagyításokra is kiválóan alkalmas volt. Döntő szerepe lett a "fotomechanikai eljárások királynője" a művészet mezsgyéjén mozgó "heliogravür" föltalálásánál is.

Ugyancsak Poitevinnek köszönhető a "fotolitográfia" néven ismert nagy jelentőségű találmány-sorozatnak a megalapozása.

Ennek a roppant jelentőségű sokszorosító technikának két fő-fő eljárása van: az egyik a fotográfiai képnek közvetlen átmásolása, a másik pedig közvetett, krómozott papirossal való átnyomtatása a litográfiai kőre. A. közvetetlen átmásolás volt az, amit Poitevin - Lemercier aszfaltos próbálkozásai után - 1855-ben föltalált. A szemcséssé tett követ krómos tojásfehérjével bevonva s a fotográfiai negatívot szorosan rájahelyezve, végezte a másolást. Ennek megtörténte után a képet befestékezte, majd pedig hideg vízben előhívta. Bármilyen egyszerűnek látszik is ez az eljárás: az alapjait lerakó Poitevin után még vagy száz föltalálónak kellett jönnie, hogy technikai újításaik s fogásaik tömegével gyorssá, biztossá meg praktikussá tegyék a fotolitográfia eme munkamódozatát.

A fotolitográfiának másik fő-fő munkamódozatát: az átnyomtatásosat az amsterdami Asser J. találta föl 1857 körül. A zselatinnal bevont és azután krómozott papirost valamely fotográfia üvegnegatívján át megvilágította, majd zsíros festékkel jól behengerelte, langyos vízben előhívta - amely alkalommal csak a fény érte helyeken maradt meg a festék - s aztán a litográfiai kőre átnyomtatta. A "zsíros kópiának" eme használatához a legújabb időkig különböző aprólékos újításokat és javításokat jelentő jó néhány száz szabadalom tapad.

Érdekes mélynyomtatásos eljárást talált ki az angol Woodbury 1854-ben. Krómozott zselatinnal dolgozott ő is, mint a korabeli kutatók legtöbbje. A megvilágítás után jól kimosott zselatin-reliefet megszárítva, ólomba préselte, s erről - esetleg ennek galvanoplasztikus másáról - mélynyomtató sajtón levonatokat készített, még pedig enyves festékkel, ami gyorsan száradt, s az előzően sellakoldattal bevont papirosról hatásosan, gyakran igen szép féltónusos átmenetekkel domborodott le. Woodbury meg utánzói emez eljárásának "woodburytípia" "fotogliptia", "fotomezzotinto", "sztannotípia" stb. volt a neve.

A "heliogravür"-féle nyomtató eljárások időrendben legelseje Talbot Foxtól származik, ki 1858-ban fémlemezt krómos zselatinnal vont be, s átmásolás után gyantaport hintett s olvasztott rája, majd pedig vaskloriddal maratta a lemezt. Az eljárás praktikussá tétele azonban a Talbot nyomába szegődött sok-sok kutató közül csak a Budapesten is soká élt Klitsch Károlynak sikerült.

A "heliográfia" Mariot E.-től föltalált mélynyomtatásos eljárását 1867 körül már nagyban gyakorolgatták a bécsi földrajzi intézetben. A vonalas negatívról pigmentpapirosra másolva, az utóbbit ezüstözött vörösrézlapra vitték át, s meleg vízben előhíva, az ekkor kapott domborműfélét megszárították, majd pedig begrafitozva, a galvanoplasztika rendes munkamódozata szerint leformázták.

A bécsi Pretsch nevezetes találmánya volt 1854 körül a "fotogalvanográfia", mélynyomtatásos előde a későbbeni fény-nyomtatásnak. Két rész enyv, tíz rész víz, erős ezüst-nitrát-oldat, gyönge jódkálium-oldat és kettős krómsavas kálium keveréke kerül a sima erős üveglapra; a fotográfiai képet aztán ráviszik, kimosással megduzzasztják, majd jól megszárítják és galvanoplasztikai mását veszik. A fényérző réteg fölületén - a sajátságos összetétel, valamint a kezelésmódja következtében - a finom szemecskék nagy sokasága keletkezik, amelyek féltónusossá teszik a Pretsch eljárása szerint készülő nyomatokat.

A londoni Dallas 1856-ban utánozta Pretsch emez eljárását, később azonban magasnyomtatásos klisék csinálására adta magát, s e téren - bár roppant babra-munka árán - elég szép eredményt is ért el.

Magát a tulajdonképpeni fény-nyomtatást - mint síknyomtatásos eljárást - szintén a jeles tudós Poitevin találta föl még 1856-ban. A metzi Maréchal és Tessié du Motay 1865 körül alkalmazták is az eljárást, de valóban praktikussá s életrevalóvá csak a müncheni Albert József tette azt a hetvenes években. Hogy közben mennyien foglalkozhattak ezzel a szép technikával, az irodalmunkban használt sokféle elnevezése is mutatja: "zselatinográfia", "kollográfia", "kollotípia", "artotípia", "üvegnyomtatás", "heliotípia", "albertotípia", "fotográfiai nyomtatás" stb.

A fény-nyomtatásos formának elkészítésekor általán a következőképpen járnak el: jó vastag üveglapot szorgosan megtisztítanak, s aztán vízüveg és állott sör, továbbá zselatin avagy tojásfehérje keverékével bevonják. Ennek az előzetes preparálásnak az a célja, hogy egy kálium-bikromáttal fényérzővé tett későbbi zselatinréteg biztosabban rögzítődjék az üveglaphoz. Az utóbbi rétegnek teljesen egyenletesnek kell lennie. Ezt a réteget az üveglapra öntése után egy sötét helyen levő, körülbelül ötven Celsius-foknyi melegre szabályozott kályhán megszárítják, aminek következtében nagyon apró, giliszta-formájú elemekből összetevődött szemcsézet keletkezik a rétegnek a fölületén. Az ilyenformán szemcséssé lett zselatinra már most rámásolva a fotográfiai képet: a krómos zselatin megvilágítatlan részei a későbbeni kimosáskor megduzzadnak, a megvilágítottak pedig megmaradnak festékfogó nyomtatófelületekül.

A hatvanas évek legjelentősebb fotomechanikai találmánya a "fotokemigráfia" avagy mai mesterszóval "fototípia" volt, amelynek apaságát az ifjabbik Gillotnak tulajdonítják. Valójában a tudósok és föltalálók hosszú sora dolgozott azon, hogy a különböző technikájú vonalas-pontos rajzok után jól nyomtatható könyvnyomdai kliséket lehessen készíteni.

A fototípia technikájának kiépítése után a legtöbb kutató tevékenysége arra irányult, hogy az úgynevezett féltónusos képek könyvnyomdai sokszorosításának a lehetőségét eszeljék ki. Féltónusos kép például a fotográfia, aminek olyan végtelenül pirinyó a szemcsézete, hogy átnyomtatáskor zárt fekete foltot adna. Ha Gillot és társai valamely fotografikus arcképről könyvnyomdai sajtón nyomtatható cinkklisét akartak csinálni: előbb át kellett azt rajzoltatniuk vonalas modorban, ami jobbára a hűség rovására ment, s azon fölül sok időbe és költségbe került. Jó tíz-húsz esztendőn át tehát százan meg százan keresték a módját annak: miként lehetne a fotográfia zárt tónusait akkora pontocskákra bontani, hogy azok tipográfiai értelemben festéket foghassanak.

Amilyen egyszerű dolognak látszik ennek a mostanság "autotípia" néven ismert szép technikának a föltalálása: annyira nehéz és hosszadalmas volt az a maga idejében. Már maga az is nagy kérdés volt, hol történjék a tónusok fölbontása: az eredeti rajzon, a krómos zselatinban, a fotográfiai fölvétel, a másolás avagy a maratás alkalmával-e? Mindegyik megoldásnak jócskán volt híve, s az idevágó szabadalmaknak se szeri, se száma.

Egynéhányat meg is említhetünk közülük: Talbot Fox selyemgazeen keresztül próbálta fölbontani a tónusokat meg 1852-ben; nagy Kossuth Lajosunknak fiai: Kossuth Ferenc s Kossuth Lajos Tódor (1865) már üveg-"raszter"-t használtak, de nem a fölvételkor, hanem a másolás alkalmával; a kanadai Legónak (1871 "legotípia") szintén megvolt már a maga primitív rasztere; a philadelphiai Ives a rasztert a zselatinba nyomta bele a maga "ivestípia" nevű eljárásánál; a párizsi Petit szinten a krómos zselatint szemcsézte - még pedig vésős gépecskével - a "szimiligravür"-nél; Zucatto átnyomtató festékkel bevont gaze közbetételét próbálta meg a kemigráfiai átvitelkor ("crayontípia"). Ilyes tárgyú szabadalma volt a budapesti Ellinger Illésnek is.

A föltalálók eme versenyfutása 1882-ig tartott, amikor a müncheni Meisenbach Györgynek végtére sikerült oly megoldást találnia, amelynek alapján különösebb nehézségek nélkül meg lehetett oldani a fotografikus tónusok automatikus fölbontódásának a kérdését. A raszteres autotípia eljárása föl volt találva, s ezzel beláthatatlanul nagy új területek nyíltak meg a fotomechanikai munkálkodás számára. Az addig szórványosan és jobbára kezdetleges keretekben űzött kemigráfiából pedig nagy kiterjedésű és jelentőséggel teljes műipar lett.

A fotomechanikai munkánál használatos ún. reprodukciós fotografáló berendezkedés már az arányai dolgában is nagyon különbözik a műkedvelők kis apparátusaitól. A reprodukciós készülék sokkalta nagyobb, olykor félméteres lemeznagyságú, és rugalmas, az utcai kocsi-forgalom stb. okozta rázkódás lehetőségét kizáró állványzaton nyugszik, amely a szükséghez képest több méterre is kihúzható. A fölvételkor szükséges erős fényt villanyvilágítással biztosítja magának a reprodukciós fotográfus; olykor - főleg sötét tónusú olajfestmények fényképezésekor - erős reflektort is használ.

A közönségesen használt fotográfiai lemezek a tarka-barka színeket nem adják a maguk valódi tónusértékével vissza: a sárga, vörös meg a narancsszín majdhogy nem feketén adódik ki rajtuk, a kék pedig egészen világossá lesz. Ezért különleges, a meleg színek iránt érzékeny lemezeket is gyártanak, ún. "ortokromatikus" és "pankromatikus" lemezeket. A reprodukciós fotográfiában azonban inkább az objektív elé helyezett színes üveglapokkal, ún. "fényszűrökkel" segítenek a bajon.

A tömérdek kísérletezés és apró-cseprő találmány során háromféle fő-fő munka-metódus alakult ki a reprodukciós fotográfiában: a féltónusos, a vonalas meg az ún. "raszteres" fölvételek munka-metódusa. A három közül a vonalas fölvétel majd minden esetben helyettesíthető valamely másoló avagy átnyomtatásos eljárással, amikor a fotográfiai fölvétel tulajdonképpen el is esik.

A féltónusos fölvételek tulajdonképpen a fény-nyomtatás meg a mélynyomtató eljárások számára készülnek, s nagyjából megegyeznek a fényképész rendes szárazlemezes arcképfotografáló munkájával. Retusmunka is bőségesen szokott lenni vélük.

Vonalas fölvétel készül minden olyan egyszínes rajz után, amelynek alkotó elemei szabad szemmel is jól látható pontok és vonalak. Közönséges arcképes fotográfiáról ilyen vonalas fölvétel - mint azt már elmondottuk - közvetlen úton nem készíthető. A vonalas rajzokról való reprodukciós fotográfiai fölvételeket legtöbb helyt máig is a nedves eljárással állítják elő.

A raszteres fölvételeknél - ezek jobbára a könyvnyomdai sajtón nyomtatható autotípiák számára készülnek - a fotográfiai képet általában egy, néhány milliméternyire a fényérző lemez elé helyezett ún. "raszter"-rel bontják a tónusértéknek megfelelő kisebb-nagyobb pontocskákra. Az ily raszter két összeragasztott üveglapból áll; egyiknek függőleges, a másiknak vízszintes a beétetett fekete vonalzata, úgy hogy csupa pirinyó kockát mutatnak, egy négyzetcentiméteren a hálózat sűrűségéhez képest hatszáztól nyolcezerig terjedőt. Az úgynevezett huszonötös raszteren hatszázhuszonöt pont esik egy négyzetcentiméterre, a nyolcvanason hatezernégyszáz.

A Meisenbach-féle autotípiákat a raszter elemeinek mértanias egyformasága miatt hideg és merev hatásúaknak érezte a művészvilág, s ezért - de meg konkurenciális okokból is - igen sokan foglalkoztak az ún. "szemcsés raszter"-rel való kísérletezéssel. Ennek viszont az a gyönge oldala, hogy az autotípiát alkotó pontok rendszertelenek, különböző formájúak rajta, s a képet nyers hatásúvá teszik. Ide tartozó főbb szabadalmak: a Fleck-féle "prototípia", az amerikai eredetű "mosstípia", "swantípia" s "granulotípia", a fény-nyomtatásban is használt giliszta formájú elemekkel dolgozó "monogravür" (ez a név több féle sokszorosító technikát is jelent), a francia "gaillardotípia" és "bissontípia", a bécsi Perlmutter "granotípia" és a prágai Vilím "ortotípia", a svájci Hauser "omnitípia" nevű rendszerei, a Cronenberg-féle "expressztípia", s a valamennyi között legtöbb eredményt ígért, de újabban már meglehetősen elfeledett, "spitzertípia".

Az autotípia hidegségét csökkenti az erősebb tónusú, mindamellett lágyabb hatású "duplex autotípia" rendszerének használata, amihez két nyomtatólemez kell: egy normális maratottságú és egy túlmaratott, erős tónusú lemez.

A frankfurti Klimsch a század vége felé érdekes módját találta ki a plakátok autotípiai úton való készítésének is. Ez a dolog addig tömérdek nehézségbe ütközött a kép előállításához szükséges rács nagysága miatt. A fotográfiai készülék arányait ugyanis a rács nagyságához képest kellett volna növelni, ami rengeteg összegbe került volna. Klimsch tehát úgy járt el, hogy olyan diapozitívot készített, mint aminőt a rendes vetítő eljárásoknál használunk, és ezt a diapozitívot az érzékeny üveglemezre vetítette A tónust széjjelbontó rácsot azonban nem a lemez elé, hanem a diapozitív mögé tette, s ilyenformán nagyításkor a rácsot is nagyította. A negatívot aztán a megszokott módon készítette elő és nyomtatta vagy másolta át alumíniumlemezre. A nyomtatás tehát az algráfiai sajtón történt. Klimsch eme "gigantográfia" elnevezésű eljárásával igen szép egy négyzetméteres plakátokat állított elő.

A fotografálás föltalálását nyomon követték a színes fényképezésre irányuló kísérletezések is. Már Poitevin és Becquerell is igyekeztek olyan anyagot találni, amely föl tudná venni azt a színt, amely reá hatott. A hetvenes esztendőkben a német Vogel, a nyolcvanasokban Lippmann és Veress Ferenc voltak ebben az irányban a legszorgalmasabb kutatók. A század vége fele a lyoni Lumiere testvérek fogtak hozzá sokat emlegetett, de máig sem befejezett "autokrómia" nevű eljárásukhoz, amelynél brómezüst-réteget szabályosan elosztott, vörös, sárga meg kék színűre festett keményítőszemecskékkel borítanak be és jó hosszú ideig - a közönséges fölvétel idejének negyven-ötvenszereséig is - exponálnak. A megvilágítás hosszú tartama szűk határok közé szorítja a különben zseniális elgondolású autokrómia használhatóságát.

Ha a színes fotografálás eme közvetetlen módja nem is járt gyakorlatiasabb eredménnyel: az e körül folytatott kísérletezések rávezették a kutatókat a "trikrómia", azaz háromszínű nyomtatás föltalálására. A föltalálásnak az érdeme Ducos du Hauron és Mac Donough nevéhez fűződik; dátumát 1891-re lehet tenni.

A háromszínű nyomtatás azon a teórián alapszik, hogy a vörös, sárga s kék színből - mint alapszínekből - megfelelő arányokban majd mindenféle színárnyalat kikeverhető. Így a sárga s vörös együttesen adja a narancs-színt, a sárga meg a kék a zöldet, a kék és a vörös az ibolyaszínt mint másodlagos (szekundér) színeket. A három színnek különböző arányú egymásra-nyomtatása által keletkezett harmadlagos (tercier) színek az olajzöldön, barnán, szürkén át a tompa feketés árnyalatig terjedhetnek.

Ennek az elméletnek gyakorlati megvalósítása a ma már mind a három fő-fő sokszorosítás-technikai osztályban - a magas-, sík- s mélynyomtatásban - jól kipróbált háromszínű nyomtatás (trikrómia). A hozzávaló nyomtató-lapok úgy készülnek, hogy fotográfiai fölvételkor a fényérző lemez elé színes fényszűrőt - például színes üveglapot - helyeznek el, melyen át a képnek csak azok a színei reagálnak a fényérző lemezre, amelyeket a szűrő színe nem szí föl. Így az ibolyakék szűrő csupán a képnek a sárga részeit engedi a fölvételi lemezre hatolni, a zöld-színű a vörös és a narancs-színű szűrő a kék részleteket. Az ilyképpen nyert fölvételeket másolópapirosra viszik át, majd pedig raszteres autotípiai negatívokat készítenek róluk. Az így kikészített három negatívot azután a maratásra szánt cink- avagy egyéb fémlapokra másolják.

A háromszínű képnyomtatás egykettőre meggyökeresedett, főleg a tipográfiában. De mert a szürke tónusok sokasága esetén a nyomatok nem közelítették meg eléggé az eredetit: 1896-tól fogva a bécsi Angererék kezdésére itt-ott egy negyedik, összefoglaló lemezzel segítettek a bajon.

 

Síknyomtatás

Korábbi köteteink "Litográfia" című fejezeteit most e címen folytatjuk. A görög "litográfia" szó ugyanis kőrajzot, kőről való nyomtatást jelent, ami jó ideig egymagában képviselte a sík- avagy kémiai nyomtatás fogalmát. A tizenkilencedik század végének meg a húszadiknak a litográfusa azonban már nemcsak kövön dolgozott, hanem alumíniumlapon és cinklemezen is. Megszületett ez időtájt a szintén síknyomtatás-számba menő fény-nyomtatás, majd pedig az offsetmunka, a gumiról való nyomtatás s különösen az utóbbi a kőnyomdászoknak az ügykörébe került, jelentékenyen szűkítve a régi jó solnhofeni kövek nyomtatóformául való alkalmazását. A technikai munkálkodás pontosabb meghatározása teszi tehát szükségessé - jobb híján - a "síknyomtatás" szónak a használatát.

A múlt század hatvanas éveiben egész sereg praktikus eljárás volt már közkeletű a litográfiában. Jórészüknek még a nagymester Senefelder Alajos volt az életre-keltője. Ismerték s széltében praktizálták a tollrajzos, krétarajzos és vésetes technikát, a pontozó, permetező és hántoló modort, az átnyomtatást s autográfiát, a világos rajzú s sötét alapú ún. negatív képű litográfiák készítésének módjait, a tarka színekben pompázó kromolitográfiák és olajnyomatok előállításának bonyolódott mesterfogásait, úgy amint azt előző könyvünkben meg is írtuk. Szóval igen széles körű s bőséges tartalmú mesterség és művészet volt a litográfia már a hatvanas évek elején is, annyira, hogy a művelői több munkamegosztásos csoportra is oszoltak. A kőrajz előállítása, az átnyomtatás meg a nyomtatás például szinte külön mesterségekké lettek, nemkülönben a színes nyomtatás, a kromolitográfia is. De még ezeken a kereteken belül is volt bizonyos tagolódás. A vésetes, tollrajzos meg krétarajzos litográfiát például rendesen más-más ember űzte. Ezek a specialisták aztán bámulatos fokú ügyességre tettek szert a maguk munkakörében. A negyvenes-ötvenes években divatozott egyszínes krétarajzos technikának például olyan jó specialista mesterei voltak, hogy a kihaltuk után nem is lehetett többé őket pótolni. A gyönyörű krétarajzok helyébe a vonalas és pontozó modorban készült művek léptek, majd pedig a fotomechanikai eljárások győzedelmesen bevonultak a litográfiába is, rövidesen roppant jelentőségűvé válva ott is.

A könyvünk fölölelte korszak kezdetén - 1868 körül - külföldön már meglehetős irodalma volt a litográfiának. (Nálunk még ma sincs.) A német, francia meg angol szakkönyvek általában két nagy csoportra osztották a kőnyomtatás birodalmát: a direkt és indirekt eljárások csoportjára. A direkt litográfiai eljárásoknál közvetlenül állították elő a nyomtatódó rajzot a kövön (például a tollrajzos, krétarajzos, vésetes litográfia, meg kőkarc esetében), az indirekt eljárások alkalmával pedig a kövön való nehézkes munka helyett papiroson stb. csinálták meg a képet, s a roppant jelentőségű "átnyomtató" eljárások valamelyikének segedelmével vitték át a kőre. A régi szakirodalomban ezenfölül külön csoportokba sorozták a többszínű kőnyomtatásnak, a kromolitográfiának nagyszámú eljárásait, meg a fémlemezről meg egyéb formahordozó anyagokról való nyomtatást is.

A síknyomtatásos eljárások eme régi osztályozásához magunknak is ragaszkodnunk kellett, különösen a mostani s a következő kötetünknél, hogy könnyebben "elszortírozhassuk" adattárunkban azt a közel háromezernyi német, francia, angol, amerikai és csekély részben magyar szabadalmat, amely mind-mind valami pirinyó változtatást vagy újabb lehetőséget jelenthetne a síknyomtatásos munkaterületén. A találmányok óriási többségének ugyan csupán archivális értéke maradt az idők folyamán, de mégis akadt itt-ott olyan is, amely bizonyos mértékig megtermékenyítette a síknyomtatásos technikát. Magától értődik, hogy históriánkban ezeknek csak csekély részéről emlékezhetünk meg.

Tollrajznak számít a síknyomtatásban minden olyan vonalas, pontozásos avagy színfoltos kövi ábrázolás, aminél az íróanyag litográfiai tus. A kő fölületének simának avagy csak nagyon finoman szemcsézettnek kell lennie. A toll helyett finomszőrű ecset is használható. A pontozásos fölületek gyorsabb előállítására 1894-ben mintázott kaucsukbélyegzőt, 1896-ban pedig kisgépezetet találtak ki. Kefével való permetezés útján is hatásos tónusok állíthatók elő. Persze, egy kis gyakorlat kell hozzá.

A krétarajzos technika esetében a kőnek szemcsésnek kell lennie; a direkt rajzolás litográfiai krétával történik. A kő csiszolására és szemcséssé tételére a hatvanas évektől kezdve többféle gépet találtak ki; ezek a régimódi kézi munkához hasonlóan két követ súroltatnak egymáshoz, a kívánt szemcsézethez képest különböző finomságú homokot szórva közéjük. Egy 1893-iki német szabadalom szerint a kő szemcséssé tételét úgy is el lehet érni, hogy üveges papirost borítanak a kőre, s ezt - a papirost el-eltologatva rajta - a gyorssajtón többször áthajtják.

A hántó technikánál is szemcséssé teszik a követ, s azután vékony aszfaltréteggel vonják be, amely tudvalevőleg a zsíros festéket fölveszi, de a vizet nem. Ha már most a sötétből a világos felé haladóan különböző tónusokat hántolnak a szemcsézetbe: kikerekedik a kövön a tusrajzokra emlékeztető nyomtatóforma. Mennél többet vesznek el ilyenkor a szemcse-kúpocskákból: annál több fölület nyílik meg a savval kevert gumi későbbeni maró hatása számára.

A litográfiai vésetes munkánál - amit közönségesen gravurának neveznek - feketére színezett gumialappal vonják be a követ, majd pedig karcolótűvel belékarcolják a rajzot, de természetesen megfordított képpel. E munka következtében a kő fölső, gumis rétege a rajz vonalainak helyéről eltávolodik, s így a kő ezeken a helyeken a festéket föl tudja venni, míg a kő gumis fölszíne, a "plánium" megtartja vízszívó képességét, s a zsíros festéket mintegy visszalöki. Az ilyen vésett kövekről a nyomtatásnak puha meg nedves papirosra, nagy erőkifejtéssel kell történnie, akárcsak a mélynyomtatásnál. A festékezést is úgy végzik, mint a mélynyomtatásos munkánál: pamacsok segítségével, s aztán letörölgetve a plániumot, hogy a festék csak a rajz vonalainak a mélyedéseiben húzódjék meg. A nyomtatáshoz szükséges nagy erőkifejtés miatt a kővésetről magáról csak ritkán nyomtatnak ötvenet-hatvanat túlhaladó példányszámot; e helyett többnyire többszörös (esetleg ún. multiplikációs) átnyomatot készítenek a kővésetről, s ez átnyomatok alapján csinálják meg a tulajdonképpeni síknyomtatásos nyomtatóformát.

A vésetes munka megkönnyítésére több érdekes és igen jól használható segítő apparátust csináltak már a tizenkilencedik század hatvanas-hetvenes esztendei körül.

E litográfiai segédgépek között igen érdekes az úgynevezett "pantográf", amely tulajdonképpen nem egyéb, mint a gólyaorr elnevezésű rajzolói segédeszköznek finomabb és fémből való kiadása. Arra való, hogy a körvonalas rajzokat átmásolják a litográfiai köre. Nagyon szívesen alkalmazzák a jóval körülményesebb pauzálás helyett ma is. Minthogy azonban a kőre az eredeti rajz fordított képének kell kerülnie: a nyolcvanas években még úgy pantografálták azt, hogy a követ is fölső síkjával lefelé fordították, s a pantográf karcoló tűjét alulról fölfelé működtették; ennek azonban megvolt az a rossz oldala, hogy nem lehetett a munka egész folyamatát kellő figyelemmel kísérni. A század vége felé azonban újabb komplikáltabb szerkezetekkel segítettek már ezen a bajon is: oly pantográfokat csináltak, amelyek jobbfelé, sőt egy újabb szerkezet bekapcsolása révén fordítva is másoltak, még pedig tetszés szerint kisebbíthető alakban. Pontos szerkezetű pantográfokkal szinte mikroszkopikus kicsinységű másolatokat is lehetett készíteni, sőt egyszerre többet is, ha a pantográf többkarú volt.

(A pantográffal való kicsinyítést s nagyítást igen sok esetben pótolhatja a "redukciós készülék" munkája. Ez a készülék lényegében egy gumilapból áll, melyet egyszerre működtetett nagy számú sróf segítségével háromszorosára is ki lehet feszíteni, persze minden irányban egyformán; ha a gumilapon átnyomat van: az ezen a módon nagyobbítható avagy kisebbíthető.)

Az úgynevezett "guilloche-gép" is fontos szerepkörhöz jutott a vésetes technikával foglalkozó litográfus munkálkodásakor. Ezt a gépet eredetileg óralapok, ötvösi dolgok meg hasonló műipari tárgyak rajzának kikarcolására használták, s csak a tizenkilencedik század utolsó harmadában kezdték el - persze némi szerkezeti átalakítások után - litográfiai kőnek meg egyéb nyomtatóformáknak kikarcolására is alkalmazni. A gép az esztergapadok egy fajtájához hasonlít. Lassan forgó orsójának acéltűje fúrólag hat a hozzá merőlegesen állított lemezre. Az orsó ágyazata oldalvást is mozoghat, s úgynevezett "patron", vagyis szaggatott, kivágott szélű korong van raja erősítve; ez az orsót állandóan egy irányba szorítja, úgy hogy az egy kis gömbölyű acélpálcikának nekifekszik. Az orsó a maga forgása közben tehát - a rajta levő korong miatt - hol közeledik a pálcikához, hol meg távolodik tőle, a szerint, amint a korong széle bemélyed avagy kiáll. Az orsó tűje pedig ilyenformán a legváltozatosabb formákat karcolgatja az alatta levő kőbe avagy fémlemezbe. Efféle guilloche-karcokat főképpen a bankjegyeken s drágább értékpapirosokon használtak mindenfelé, hogy az esetleges hamisítást megnehezítsék vélük. Tényleg: be is váltak volna, ha az emberi szem képes volna az ilyen végtelenül finom mintázatok kellő megfigyelésére s a hamisítás okozta eltérések észrevételére. Hiszen maga a guillocheur, a gép kezelője sem tudja a bonyolódottabb mintát újra megcsinálni, ha egyszer a korongja nincs meg.

A guilloche-géphez nagyjából hasonlít a vonalzó gép, amely egyenes vonalakat karcol a litográfiai kőbe, avagy fémlemezbe. Főként levegő-tónus és árnyékolás előállítására használják. Acélvésőcskével avagy gyémántos hegyű tűvel szerelik föl, de lehet fogaskereket is alkalmazni reá, amely esetben vonalak helyett pontokat vág a gép. A vonalzó gép fő-fő része egy lénia, amelyen a forgattyúval hajtott vésőtartó siklik tova. A vonalak megszakítását a vésőtartó fölemelésével érik el. A vonal megvésése után a vésőcskét srófok segítségével a szükséges távolságra állítják s új vonalat vésetnek vele. Ilyen állító-sróf kettő van, a lénia mindkét végén egy-egy, azonban együttesen s egy fogásra működnek. A vonalzógépek némelyik fajtáját patronokkal is föl lehet szerelni, aminek következtében a géppel hullámos vonalak is vésethetők. A vonalzó és rovátoló készülékeknek különben még több változata is van.

Értékpapirosok nyomtatásával is foglalkozó nagyobb sokszorosító üzemekben már a nyolcvanas esztendőkben is használták az "ovális művet", amely csigavonalakat vés a litográfiai kőbe vagy fémlemezbe. Nemkülönben az úgynevezett "dombormásoló gépet" is, melyet egy Colas nevű francia ember talált föl. Az utóbbi némely alkatrészének kicserélésével guilloche-gép gyanánt is használható. Ettől főképpen csak a patronjai meg a vésőjének a működése különböztetik meg. Patronja ugyanis maga a lemásolandó tárgy, amely különben lehet bármicsoda lapos dombormű. Eleinte csak pénzdarabokat meg érmeket másoltak vele, de használati köre a század vége felé erősen megbővült. A dombormű lehet akár viaszból is, de ilyenkor galvanoplasztikai úton vörösrézből vagy más fémből való mását kell előbb elkészíteni. Ezt a gép kezelője arra való helyen megerősíti, s aztán a gépet mozgásba hozza. Az egyik vésőtartóból tompahegyű acéltű áll ki, amely bele-belenyúlkál a dombormű mélyedéseibe, magaslatainál pedig fölemelkedik, szóval annak minden domborulatát követi. Mozgásait egy emeltyűs szerkezet átviszi a másik vésőtartóra, amelynek tűje már nem tompa, hanem gyémántos hegyű, s amely a vésésre szánt kövön avagy lemezen vésve s karcolva ide-oda jár. Ez a tű azonban csak síkban vés, mélyítésre nem képes. Ezért az emeltyűs szerkezetet akképpen alkották meg, hogy a véső tű a vezető tűnek emelkedéseit oldalt való kitéréssel adja vissza. Így a vezető tű által leírt függőleges út a vésendő lapon vízszintessel cserélődik föl. Így készülnek azok a sajátságos vésetek, amelyek a sík papiroslapon gyakran a csalódásig híven adják vissza a dombormű (pénzdarab, érem stb.) képét. 1900 felé már oly dombormásoló gépeket is készítettek, amelyek kicsinyítve és nagyítva is másolták a domborműveket. Ily komplikált gépek persze csak a legnagyobb nyomdákban voltak meg.

A kőkarc rendkívül finom, a rézkarcok hatását megközelítő képeket ad. A szemcsézetlen, tehát egészen sima követ aszfalttal vonják be, s tompahegyű tűvel ráviszik a rajzot, aminek következtében az aszfalt a rajz vonalainak a helyéről eltávolodik. Savas folyadékot öntve már most rája, a vonalak mélyre maródnak - éppen úgy mint a rézkarcnál - s a nyomtatóforma kész.

Az indirekt litográfiai eljárások fő-fő jellemzőjének, az átnyomtatásos munkának a fejlődés során mind nagyobb szerepet lett a litográfiában, sőt még azon túl is: a kemigráfiában, fotomechanikában és mélynyomtatásban. Nélküle például az újabban nagy jelentőségre jutott offsetmunkáról sem igen lehetne szó. Az átnyomtatással kapcsolatos litográfiai eljárások legegyszerűbbike a még Senefeldertől föltalált "autográfia", amelyet már a tizenkilencedik század elején is szerte gyakorolgattak mindenfelé a hivatalokban, így például minálunk a budai városházán. Abból áll, hogy jól enyvezett avagy hozzá még csirizréteggel is bevont papirosra zsíros tintával írnak, ezt az írásos felével a litográfiai kőre reápréselik, mire az írás átszívódik a kő fölületébe, úgy hogy némi maratás után nyomtatni is lehet róla.

A litográfiai autografikus munkának a hatvanas-hetvenes években versenytársa támadt a különféle masszákról való irodai sokszorosításban. A chicagói Kraft föltalálta a "slateográf"-ot, aminek kaucsuk volt a nyomtatóformát helyettesítő masszája, az európai kontinensen pedig igen széles körben kezdték használni a "hektográf"-ot, amelynek írást fölvevő masszája nagyjából a könyvnyomdai festékező hengerek anyagával azonos, vagyis zselatinnak glicerinnel való keverése útján készül. Ez a massza helyettesíti a litográfiai követ. Ha már most vastagon folyós és sok anilin-festőanyagot tartalmazó tintával beírt papirost erre a ragadós masszára reányomunk: az az írást a papirosról fölveszi. Egy másik, tiszta papirost a masszára borítva s gyöngén reányomva: megkapjuk az eredeti írásnak a mását. Az ily hektográffal való többszörösítés főleg kisebbszámú körlevelek s vendéglői étlapok előállítására alkalmas. A tintának és masszának jóságához képest harminc-negyven tűrhetően olvasható lenyomatot lehet csinálni véle. Minthogy azonban az anilintintával hektografált írások a világosság hatására hamarosan elhomályosodnak: sokat kísérleteztek a végből, vajon nem lehetne-e a hektografálást nyomdai festékkel és nagyobb példányszámban eszközölni. Valamelyes eredményt sikerült is e tekintetben elérni, még pedig úgy, hogy a sokszorosítandó eredetit vasvitriolból, pirogallusz-savból és gummi arabicumból álló tintával írják, s mihelyst az írás megszáradt: a masszára borítják kézzel és rásimítják. Pár perc múltán leveszik onnan, s a masszát vagy tíz percre nyugton hagyják, hogy a rányomódott írás jól belévegye magát. Ezután a masszát befestékezett bőr-, gumi-, vagy zselatinhengerrel végighengerelik, amikor is a massza fölületének nedves volta miatt csupán a tintával beírt helyek festékeződnek. Ha ekkor egy papirosdarabot a kezünkkel könnyedén reásimítunk a masszára: kész a lenyomat. Ily módon száz-százötven jól olvasható példány is nyerhető.

Magától értetődik, hogy az efféle hektografáló munka csak igen szerény szurrogátuma a litográfiai sokszorosításnak, s a maga primitívségével sohasem is jelenthetett konkurenciát a jó szakképzettségű, esetleg a művészetek mezsgyéit is járó litográfusoknak. Éppen csak hogy a síknyomtatás csoportjába tartozik ez is.

Az átnyomtatáshoz használt papirosnak avagy egyéb anyagnak előállítása évtizedeken át kedves problémája volt a sokszorosítóipari technikusoknak. Az idetartozó szabadalmaknak se szeri, se száma. Az átnyomtató-papirosok legegyszerűbb fajtája a vékonyka keményítő csiriz-réteggel bevont ún. "kleiszteros" papiros, amit az autográfiában meg a "tipolitográfia" elnevezésű munkafolyamatnál használnak. Az utóbbi eljárás alkalmával szöveges részeket nyomtatnak át a litográfiai kő megfelelő helyeire. A szöveget könyvnyomdai típusokból állítja össze rendesen a betűszedő, csirizes papirosra levonatot készít róla, odaadva azt a litográfiai átnyomtató munkásnak, aki a szavakat stb. a kövön a maguk helyére nyomtatja át.

Gyártottak 1889 körül már olyan átnyomtató-papirost is, amelynek alapanyaga a vízfestéskor használt, soha meg nem nyúló Whatman-papiros; ennek a színes nyomtatványok készültekor fölmerülő átnyomtató munkáknál lehetett jó hasznát venni. Ugyancsak a színes nyomtatványok színrészleteinek átnyomtatásához ajánlották 1899 körül a zselatinnal meg glicerinnel bevont átlátszó papiros használatát. Egy 1882-iki szabadalom szerint pedig zselatin és csiriz keverékével bevont igen vékony cinklemezt használtak átnyomtató-papiros gyanánt.

A litográfiai indirekt, vagyis átnyomtatással kapcsolatos munkamódozatok közt nagyjelentőségű az ún. "multiplikációs átnyomtatás", amelyet már a hatvanas években is sűrűn alkalmaztak kisebb terjedelmű tömegnyomtatványok, címkék stb. előállításakor. Ilyenkor kellő számú jól festékezett, pontos levonatot készítenek a címke stb. egyetlen példányban kidolgozott eredeti (originális) kövéről, s e levonatokat egy másik, nagyformátumos köre egymás mellé átnyomtatják. Sokszor harminckét, sőt hatvannégy is készül egy-egy nagyobb kőre, ami a tipográfiában megfelelne ugyanannyiszor való sztereotipálásnak.

"Anasztatikai átnyomás" nevet adott Appel Rudolf a maga érdekes találmányának, aminek segítségével a régi nyomatok festékét igyekezett fölpuhítani és a kőre általvinni. Úgy járt el hogy az eredeti nyomtatványt higított salétromsavba mártotta, amikor természetesen csupán a nyomtatás nélküli helyek szívták be a savat; majd itatós papiros közétette a nyomtatványlapot, hogy a fölösleges sav fölszívódjék, s csak azután préselte át kőre avagy jól csiszolt cinklemezre. Az utóbbi esetben a kemigráfus rendes eljárása szerint végezte a munkáját: a betűk és vonások körül elmaratta a cinket. Persze mentől régibb volt az eredeti nyomat: annál többet kellett a kövön vagy cinken pótolni és retusozgatni.

Appel után a párizsi Magne javított valamit ezen az eljáráson, s új nevet adott néki ("izográfia"). Közben még "palingráfia" nevet is kapott az eljárás, de a nyolcvanas évek vége felé, a fotolitográfia technikájának győzedelmes kialakulása idején: sok más pepecselő s bizonytalan eredményű munkamódozattal egyetemben lassankint feledésbe kezdett merülni.

A hangjegyek nyomtatása is általában a kőnyomdák munkakörébe tartozik. Senefelder is ezzel kezdte meg a gyümölcsöző munkálkodását. Évtizedek során át jobbára autografálgatva csinálta a litográfus a maga kottáit, amelyek azonban gyakran többé-kevésbé primitívek voltak, mígnem a hatvanas évek vége felé egy új technika ékelődött bele az eljárásba: a hangjegymetszés technikája. Minálunk Falk Zsigmond dr. honosította meg a kilencvenes évek elején a Pesti Könyvnyomdában. Az eljárás veleje az, hogy az egyes hangjegyek képeit acélpatricákkal verik bele egy sima cinklemezbe, a hangjegyek szárvonalait, valamint az ütem- és segítővonalakat s egyéb léniákat pedig kézi véséssel állítják elő. Az ilyen módon kiponcolt és kivésett cinklemezről átnyomatot készítenek a kőre, s a tulajdonképpeni nyomtatás csak erről történik.

A fotolitográfia 1868 után kibokrosodott nagyterjedelmű alosztálya a litográfia művészetének. Alapját még a sokoldalú tudós Poitevin meg az amsterdami Asser rakta le 1855-57 körül.

Az efféle fotolitográfiai munkához mindenesetre különleges reprodukciós fotográfiai berendezkedésre is van szükség. Ha ez megvan: a fotolitográfus munkálkodási lehetőségének igen nagy a skálája; csinálhat például kőre átvihető vonalas fotográfiákat tollrajzokról, fametszetekről és egyéb vésetekről, durvább szemcsézetű kréta-rajzokról s hántásos rajzolatokról, nyíltabb vonalszövésű acélmetszetekről, térképekről; továbbá raszteres autotípiai fölvételeket fotográfiákról, tusrajzokról stb., s természetesen háromszínes ún. trikrómiai meg négyszínes fölvételeket is. Alig van foglalkozási ág, amely a gyakorlati virtuozitáson s elméleti tanulmányokon alapuló fejlődésnek akkora lehetőségét nyújtaná az emberei számára, mint a fotolitográfia meg a véle kapcsolatos sok-sok, részben művészi jelentőségű átnyomtató eljárás.

A már közölt munkamódozatokon kívül van egynéhány aszfaltos eljárás is a fotolitográfiában. Ezek egyikének "ortotípia" a neve, s a hasonló elkeresztelésű autotípiai eljáráséval nagyjából azonos szemcsézet jellemzi. Az aszfaltos fotolitográfiai eljárások különben inkább vonalas rajzok átvitelére valók; ezeket igen tisztán és szépen adják vissza; a féltónusosakat kevésbé.

Mint a síknyomtatás egyik előkelő, a fotolitográfiához közel álló ágazatát, itt említjük meg a fény-nyomtatást is, amelynél közvetetlenül az üveglapra ágyazott krómos zselatinlemezről történik a nyomtatás, mégpedig különfajta kézi- avagy gyorssajtón. A nyomtatólemez előállításáról és a fény-nyomtató sajtókról már korábban szóltunk. A fény-nyomtatást jellemző gilisztaformájú elemekből álló szemcsézet fotolitográfiai úton-módon is előállítható, s természetesen a kőre is könnyűszerrel át lehet vinni.

A kromolitográfia vagyis színes kőnyomtatás történetében két korszak különböztethető meg. Egyik volt a manuális, vagyis kézi úton-módon való formaelőállítás korszaka, amely Senefelder és még inkább a két Weishaupt első kísérleteitől kezdve egészen a kilencvenes évekig terjed. Az ettől fogva számítódó második korszakban a foto-mechanika kezd mind hangosabban beleszólni a színes litográfiába is.

A régi manuális kromolitográfiánál, s különösen ennek egyik fajtájánál: az olajnyomatoknál sok színnel és sok kővel dolgoztak, olykor negyven-ötvennel is. Természetes, hogy az ilyen munka nagy időbe és nagy pénzbe került, s amikor a könyvnyomdai három- meg négyszínnyomtatás a kilencvenes években közkeletű kezdett lenni: lassankint befellegzett az ilyen módi, sok kővel való színes litográfiának. S mert a háromszínű, trikrómiai nyomtatás sokáig nem tudott meggyökeresedni a síknyomtatásban: a színes kőnyomtatás a század vége felé válságos időt élt.

A kromolitográfusok szerencséjére azonban megszületett ez időtájt egy új művészet: a modern plakátfestés, és sokhelyt ez tartja bennük a lelket mostanáig. Az utca művészete ugyanis mind jelentősebbé s mind nagyobb terjedelművé kezd válni, úgyhogy ma már a legjelesebb festők is szívesen odakölcsönzik ecsetjüket a legifjabb s egyszersmind legdemokratikusabb művészet szolgálatára.

Magától értődik, hogy a kromolitográfiában szerephez juthat a litográfiai technikák legtöbbje, így a tollrajzos s vésetes munka, a fotolitográfia, sőt néha a kőkarc is. Általában azonban a krétarajzos technikát alkalmazzák a színes litográfiak előállítására. A munka előkészítése úgy történik, hogy az eredeti rajz alapján csinált fő- vagy kontúros kőről annyi kőre készítenek átnyomatot (közkeletű német szóval: "abklatsch"-ot) ahány színnel akarják majdan nyomtatni az illető munkát. Ezeket az átnyomatokat kevés zsiradékot tartalmazó festékkel készítik, s azután kék avagy vörös festékporral telehintik. Átnyomtatáskor a kövön csak ez a festékpor tapad meg, amely elég tájékozódást ad a kromolitográfusnak a rajz részleteit illetően; a további kidolgozás és a maratás idején, amikor nincsen már rája szükség: magamagától eltűnik.

Az efféle munkához használt papirosnak olyannak kell lennie, hogy a nedvességnek hatására ne nyúlhasson meg, mert hisz negyedmilliméteres differenciák is végzetesek lehetnének a színes nyomat sikerültére. A régi litográfus olyanformán tette a papirost nem-nyúlóvá és nem-zsugorodóvá, hogy fedő fehér festékkel mind a két oldalán többszörösen telenyomtatta. Újabban már a kereskedelemben is kapható nedvességre nem reagáló papiros.

A kontúros követ esetleg a "zselatinpauza" segítségével készítik el, amikor ugyanis átlátszó zselatinlapot terítenek a rajzra, s a körvonalak és színfoltok határainak mentén hegyes tűvel át-átkarcolják, vagyis litográfus mesterszóval: gravírozzák. Ha már most a zselatinlapot a mélynyomtatásos lemezek módjára festékkel bepamacsolják, s aztán fölületéről a festéket letörlik: a kőre való átnyomtatáskor csak a gravírozás helyéről kerül festék a kőre, pontos lenyomatát adva így a körvonalaknak.

Ha a kromolitográfus a kontúros kő lenyomatait a színek nyomtatására szánt kövekre átvitte: e kövek kidolgozására kerül a sor. A teli tónusokat litográfiai tussal födi be; egyenletes árnyalatokat a tangirozó-lapok, az "aerográf"-nak nevezett praktikus permetező készülék, avagy a raszteres ún. "anya-kő" segedelmével állít elő.

Az egyes színek nyomtatása már most a megszokott módon történik. A papiros szélén levő, regisztert jelző keresztek lehetővé teszik az ívek olyan módon való gépbe-rakását, hogy minden szín pontosan a maga helyére essék.

Amikor műlapoknak reprodukciójáról van szó: a fotomechanika nagyszerű szolgálatokat tehet a kromolitográfusnak is. Maga a háromszínes autotípia a kilencvenes években még nem igen jöhetett számba a színes kőnyomtatásban, főképpen azért, mert az autotípiai retusmunka a kövön alig lehetséges, már pedig olyan negatívok, amelyeken a színek szelekciója tökéletes volna: máig is eléggé ritkák. A retus és korrektúra amilyen könnyű valami a könyvnyomtatói cink- avagy réz-autotípián: annyira nehéz a raszteres kövön.

A kilencvenes esztendők kromolitográfusai tehát olyan módon kerülték meg ezt a problémát, hogy fotomechanikai úton állították elő a kép kontúrját, a színtónusokat pedig kézi munkával kidolgozva, szemcsés kőről nyomtatták le. Így a kép kontúrja és általában rajzolata az eredetiével teljesen megegyezett, s csupán a színfoltok tekintetében fordulhattak elő itt-ott eltérések.

Akadtak azonban már harminc év előtt oly kromolitográfiai nyomatok is, amelyek véges-végig a fotomechanika segedelmével készültek.

A zürichi Orell, Füssli & Co. műintézetében 1897 körül a "fotokróm" eljárással kezdtek kísérletezni, amely a fotolitográfiai technikák csoportjába sorozható. A szemcséssé tett követ ekkor aszfalt-oldattal vékonyan bevonják, s a fölvételhez használt negatív alatt megvilágítják. E másolás tartama a kép karakterétől és a fény erősségétől függ. A képet azután benzinnel kevert petróleummal avagy terpentinolajjal előhívják, majd pedig begumizzák a követ s maratással a nyomtatásra alkalmatossá teszik. Ugyanilyen módon, ugyanannak a féltónusos negatívnak a fölhasználásával s különböző idejű exponálásával készülnek a színtónusok is, amelyeken természetesen rengeteg sok még a kivagdosó és pótolgató retusmunka. Az ilyenforma módon készült képek igen finom szemcsézetűek és a színes fény-nyomatokhoz hasonlóak voltak.

A "fotokróm" eljárásnál tehát alapvető szerepe volt a fotomechanikának. Ép úgy a föltalálójáról "höschtípia" nevet kapott eljárásnak is, mely szintén a tizenkilencedik század végének a szülötte, s lényegében nem sokat különbözik a zürichiek eljárásától.

A fotomechanika meg a kromolitográfia frigye tehát a tizenkilencedik század végéig nem hozott ugyan létre igazán jelentős új dolgokat, de mégis: olyan volt ez a korszak, hogy sokat gondolkoztak már az emberek, s több későbbi jeles találmánynak készítették elő a talaját.

A játszókártya valamennyi nyomtatványfajtánk közt a legrégibb: a fametszés és a rézmetszés részben ennek a sokszorosításával töltötte el a csecsemőkorát. A litográfia kibontakozása óta ide vándorolt át a kártyakészítés is, is különösen a drágább és finomabb minőségűeknek litográfiai sajtón nyomtatódik mind a két oldaluk. A síknyomtatásos litográfia azért is alkalmas erre, mert a festékrétege nem tapintható ki; nem úgy, mint a könyvnyomdai nyomatoknál, amelyeknek vonalai bemélyedők, vagy a mélynyomatoknál, amelyeknek festékrétege kidomborodik. A játszókártyák tarka színeit rendesen előbb nyomtatta a litográfus, s csak azután tért át a körvonalas rajz nyomtatására. Kunossy Frigyes egy kilencvenes évekbeli szabadalma szerint glicerinnel és vízzel kevert festéket használt a játszókártyabeli tarka színek nyomtatásához. Szokták e tarka színeket sablonoknak segedelmével, tehát kézi festéssel is rávinni a kártyára. Ez néhol házi ipar volt.

A nyolcvanas évek felé kialakult a "diafánia" és egyéb elnevezésű áttetsző-nyomtatásos eljárások munka-módja is. Ez eljárások célja oly nyomatoknak az előállítása volt, amelyek az ablakra tapasztva, bizonyos mértékig üvegfestmény-hatásúak lettek volna. Az egyik ily eljárásnak nyitja az volt, hogy olyan papirosra nyomtattak, amely az egyik oldalán izlandi moha és kevés zselatin keverékével volt bevonva. A festék elkészítésekor kencét nem használtak, s a követ minden befestékezés után megszárítgatták, mert a fönt említett módon preparált papiros nem tűrte a vizet. Nyomtatás után lakkozták a papiros, még pediglen mind a két oldalán külön-külön. Volt egy másik, egyszerűbb módja is az áttetsző nyomtatásnak; igaz, hogy nem is adott olyan szép nyomatokat, mint az előbbi eljárás. Jó fajta, de nem preparált papirosra nyomtattak, s az alaposan megszáradt nyomatokat azután - hogy a papiros átlátszóvá legyen - a litográfiai gyorssajtó olajjal behengerelt kövén erős nyomással újra megnyomtatták. Az ily nyomatokat előlapjukra kent spiritusszal ragasztották az ablakra. Különben bármiféle nyomtatvány is átlátszóvá tehető olyanformán, hogy paraffinban áztatjuk, majd petróleumba s ennek utána zselatin-oldatba mártjuk.

A krefeldi Thomasnak a kilencvenes esztendők elején készített áttetsző nyomatai úgy megtapadtak az üvegen, hogy szinte lemoshatatlanok voltak. Thomas a "krisztallofánia" nevet adta a maga megjavított eljárásának. Igen szép áttetsző képeket csinált 1895 körül a belga Lacroix, ki szintén szükségesnek látta, hogy új nevet ("vitraufánia") adjon a maga üvegfestmény-hatású nyomatainak.

Az ún. "micagráfia" is nagyjából ily eljárás; a kilencvenes években merült föl; papiros helyett azonban csillámlemezekre nyomtattak, s ennek következtében jócskán meg is közelíthették véle az üvegfestmények hatását.

Érdekes specialitása lett némely litográfiának az ún. "lehúzó-képek" készítése, görögös elkereszteléssel: "meta-kromatípia" avagy "dekalkománia". Ez az eljárás nagy jelentőségű a díszműiparban meg az olcsóbb porcelánedények színes virágokkal, képecskékkel való díszítésekor. A tizenkilencedik század végére teljesen kifejlődött már ez a műipar is. Lényege abból áll, hogy a képet keményítő-csirizzel vékonyan bevont papirosra nyomtatják, mégpedig a közönséges kromolitografákhoz képest fordított színezési sorrendben. Gyakran még fehér födőfestékkel alapot is nyomtatnak a színek fölébe, amely a későbbi lehúzáskor alul kerülve: a színek élénkségét emeli. Ha az ily lehúzó-kép színnyomatos fölületét kencével bekenik, s az ugyancsak kencével bekent fa-, üveg- vagy fémtárgyra ráborítva, a kence kiszáradása után a képet hátulról megnedvesítik: a papiros keményítőrétege föloldódik s a papiros a tárgyra ragadt színes rétegről könnyedén lehúzható. A beégetésre szánt lehúzó-képek előállítása azonban már bonyolódottabb, s éppen ezért már a század vége felé is külön, a "kerámiai nyomtatás"-ra speciálisan berendezett üzemekben készültek. Az efféle képekhez ugyanis festékekül többnyire olyan fémkompozíciókat használnak, amelyek tulajdonképpen csak a későbben következő beégetés alkalmával kapják meg a színüket. A nyomtatás gyakran többszörösen is történik, hogy a festék rétege vastagabb legyen, s ezenfölül közben-közben porozzák is a nyomatokat. A "kerámiai nyomtatás" további munkafolyamata az, hogy a megszáradt lehúzó-képeket velencei terpentinnel s gyantaoldattal ragasztják, majd gumihengerrel rögzítik az illető porcelántárgyra, mely azután egy arravaló kályhába kerül, ahol a festékréteget elválaszthatatlanul beleégetik a fölületébe. A kerámiai nyomtatás részletei tekintetében különben se szeri, se száma a szabadalmaknak.

Érdekes próbálkozás volt az olasz Turati gróf "szinkrómia" nevű eljárása 1895 körül. A Senefelder megpróbálta "mozaiknyomtatás" elvén alapult, amelyet a berlini Liepmann József fejlesztett tovább 1842 körül, s amelyet a hetvenes években "sztenokrómia" néven rövid időre fölújítottak. Turati gróf eljárásának az volt a lényege, hogy a nyomtatóformát a színes rajznak megfelelő színű s nagyságú festékpálcikákból mozaikszerűen rakta össze, s felszínét vízzel avagy terpentinnel nedvesítgetve: egyetlen nyomással lenyomatot készítettek róla. A dolog természeténél fogva éles képű színnyomatok ilyenformán nem igen készülhettek, s a kromolitográfia továbbra is megtarthatta a maga addig pozícióit. Turati gróf találmányához hasonlatos volt a "grethokrómia". A forma festékpálcikákból állott itt is, a nyomtatás azonban nem közvetlenül erről történt, hanem egy a nyomtatóformát jóval nagyobb fölületű hengernek a közvetítésével.

A tizenkilencedik század vége felé már komolyan kezdtek törődni azzal, hogy mi lesz majd akkor, ha a solnhofeni bányák kiapadnak. Természetesen megpróbálták, hogy nem találhatnának-e litográfiához alkalmas követ valahol egyebütt is. Igen silány minőségű ilyen kő akad Északamerikában, Francia- és Oroszországban meg Szerbiában is, de nem érdemes bányászni.

Érthető tehát, hogy a cinklapok, alumíniumlemezek és egyéb formahordozóul alkalmas anyagoknak használata mind nagyobb jelentőségűvé válik a síknyomtatásban.

A cinket már régebben is használták az ún. autográfiai nyomtatáshoz. Senefeldernek már bajor királyi szabadalma volt erre. Két francia ember: Breugnot és Courcenac, meg egy angol: Garner 1834-ben szabadalmaztatott ilyes eljárást. Marószerül csersavat, salétromsavat meg klórhidrogént használtak. Utánuk egész sereg apró találmánynak volt a célja, hogy a drága meg- nehéz litográfiai követ valami módon pótolhassák. A német Wezel egymilliméteres vastagságú olyan cinklapot használt, amelynek a fölseje porrá tört litográfiai kőnek vékony rétegével volt bevonva. (Az öreg Senefeldernek is volt már egy hasonló franciaországi szabadalma.) Ilyesvalami volt az 1897-ben föltalált s jó ideig reklámozott "kőpapiros" is.

A cinklapokról való autografálás technikája a folytonos próbálgatás és tapogatódzás következtében a nyolcvanas-kilencvenes évekre annyira-mennyire ki is alakult. A lemez kikészítése úgy történt, hogy a zsíros tintával csinált írást a tiszta cinklemezre átnyomtatták, gumizták, jól behengerelték, s gumi, csersav, salétromsav és foszfor-sav keverékével maratták. Ha a nyomtatással elkészültek: terpentinnel, lúggal s vízzel lemosták a lemezt, majd pedig újra való használhatás okáért könnyedén lecsiszolták. A cinklapokról való ilyes autografálással évtizedeken át az volt a baj, hogy az úgynevezett maratásnak a hatása nem volt tartós, s a lemez vizes felületei csakhamar bepiszkolódtak.

A mainzi Scholtz József a század vége felé föltalálta az alumíniumlapokról való kémiai nyomtatást, "algráfia" nevet adva a találmányának. Az új eljárástól sokat vártak, ami azonban a sok pepecselő babra-munka és a nyomatok erőtlensége miatt csak részben valósult meg. Pedig a föltaláló külön rotációs gépet is szerkesztett az alumíniumlapokról való nyomtatáshoz, kedvező körülmények között ezer példányt sokszorosítva rajta egy-egy órában. Az alumíniumlemezt használatba vétel előtt terpentin-olajjal való lemosás által zsírtalanítják, s azután vízben oldhatatlan alumíniumsókból való s eléggé vastag réteget állítanak elő rajta, ami Scholtz eredeti eljárása szerint a következőképpen történik: A lemezt mindenek előtt foszforsav avagy fluórsav oldatával többszörösen megnedvesítik. A keletkező sóréteget mosogatni kell, hogy a fölösleges savrészletek belőle eltávolodjanak; amit nem sikerül eltávolítani: azt timsóoldattal közömbösítik. Ekkor megszárítják a lemezt, s átnyomják reá a rajzot; majd pedig 25 gramm csersav, 8 gramm foszforsav, 130 gramm arábiai gumi meg 837 gramm víz keverékével vékonyan bevonják. Ekkor már nyomtathatnak is a lemezről. Az alumíniumlemezen tollal is, meg krétával is dolgozhat a litográfus, csak arra kell vigyáznia, hogy lehelete a rajz fölületét ne érje. Ezért munkaközben kartonlapocskát tart a szája előtt.

A bádognyomtatás technikái 1900-ig már teljesen kifejlődtek. A legelső bádogplakátok elég kezdetleges módon készültek: könyvnyomdai avagy litográfiai kézi sajtókon, zselatinos hengeranyagból, kaucsukból avagy guttaperkából csinált formákról. A hengeranyagból való forma készítéséhez első sorban a szedésről vett papirosmatrica volt szükséges, amelyet spirituszlakkban áztattak, hogy ellenállóbb legyen, s azután fotogénnel jól bepermeteztek, hogy a massza belé ne ragadjon. Kellő körülrámázás után erre a matricára öntötték az enyv és glicerin keverékéből álló masszát, amely mire megszáradt: készen volt az éles képű, rugalmas nyomtatóforma. Ha kaucsukból csinálták a formát: jobbára már oldott állapotban levő kaucsukot vásároltak hozzá, mert a benzinnel való föloldás igen sok időbe került. A kaucsukot különben ugyanakkora mennyiségű már megolvasztott zselatinhoz öntötték, s az egészet alaposan fölforralva, egy kis ként is elegyítettek hozzája, hogy a massza keményebb legyen. Persze matrica kellett ide is; ez többnyire galvanoplasztikai úton készült a szedésről. A guttaperkából való formát úgy állították elő, hogy a szedést vagy klisét jól begrafitozták, s a tészta-lágyságúra főtt guttaperkából vastag lepényt készítve, ezt kézisajtón erősen rápréselték. Az így nyert guttaperka-matricából megkeményedése után hasonlóan préseléssel állították elő a guttaperka-nyomtatóformát.

Mindezekről a rugalmas anyagú formákról kézi sajtón készült "direkt nyomtatású" bádognyomatok csak egyszínűek lehettek. Többszínű bádogplakátot olyan módon állított elő a hetvenes évek nyomdásza, hogy a szöveg avagy kép színrészleteit előbb a litográfiai kőre vitte át, majd pedig kevéske kopállakkal kevert festékkel az átnyomópapirosra, amelyről végül a bádoglapra került a nyomat. Ez az eljárás már egyik neme volt az "indirekt" nyomtatási módozatoknak.

Akár direkte, akar indirekte nyomtatták is a bádogplakátot: sok babra-munka volt vele. Különös figyelmet kellett fordítani az alapozásra, meg lakkozásra. Az alapozást kétszeri befestéssel végezték, mindegyik festés után kályha mellett megszárítva a bádoglapokat. Ha a bádogot a későbbeni rozsdásodás ellenében biztosítani akarták: a hátulsó oldalát is megalapozták. A kályha mellett való megszárítást minden egyes átnyomás avagy festés után ismételni kellett, s csak amikor a festék már nem fogott: lehetett folytatni a munkát. A lakkozás többnyire finomabb minőségű angol kopállakkal történt.

A bádognyomatok előállításának nehézségén és körülményességén sokat enyhítettek a hetvenes évek vége felé forgalomba került bádognyomtató gyorssajtók. Többféle típusuk is van, de valamennyi megegyezik abban, hogy a nyomtatás "indirekte", gumilap közvetítésével történik rajtuk. Maga a bádognyomtatás különben már egészen külön gyári üzemekre specializálódott.

A gumilapnak közvetítésével, indirekte való nyomtatás nagy jelentőségű lett később, az úgynevezett offset-munkánál. Ennek tárgyalása azonban a következő könyv dolga.

 

Mélynyomtatás

Nyomdászattörténelmünk korábbi könyveinek "Fa- és rézmetszés" című fejezeteiben megismertettük már a mélynyomtatás fogalmát. Elmondottuk, hogy a sokszorosító módozatok hierarchiájában a nyomtatóforma minőségéhez képest háromféle osztályt különböztethetünk meg: a magas-, sík- meg mélynyomtatásos eljárások osztályát. A magasnyomtatásos eljárásoknál a lenyomtatásra kerülő pontok meg vonalak kiemelkednek a forma síkjából, úgy amint a betű képe és a fametszet vonala a könyvnyomtatásban; a sík- avagy kémiai nyomtatásban a forma meg a rajz vonala általában egy síkban van, miként a litográfiai eljárások nagy részénél, az offset-munkánál s a fény-nyomtatásban; a mélynyomtatás prototípusa végül a rézmetszés, amelynél a nyomtatóforma vonalszövevénye általában mélyített, s nyomtatáskor e mélyedésekből emelődik ki a festék a papirosra. "Fa- és rézmetszés" föliratú fejezetemben szűkös mederben bár, de eléggé alaposan megmagyaráztuk a régi művészi mélynyomatos munka fő-fő ágazatait. Ezek voltak: a szoros értelemben vett rézmetszés, a hideg tűvel való munka, a réz- és vaskarc, a kombinációs eljárások, a mezzotinto- meg aquatinta-művészet, a pontozó modor, a vernis mou és az acélmetszés. Szó volt a rézmetszésbeli színező és színnyomtató eljárásokról is.

Ezek a művészi technikák a század vége felé otthont találtak a világszerte gyorsan szaporodó festői akadémiákon, meg a műipart fejlesztő újabb tanítóintézetekben.

Minálunk is, főképpen 1884 óta, amikor a jeles képzettségű Doby Jenő vezetésével külön szakosztály létesült az iparművészeti iskolánkon. Doby több kiváló rézmetszőt nevelt, s ő maga is értékes művészi munkásságot fejtett ki.

A József-műegyetemen a sokoldalú Rauscher Lajos tanítgatta úgy mellékesen a rézkarcot is. Ő maga nagy szerelmese volt a mélynyomtató technikáknak; a rézkarcon kívül aquatintában és mezzotintóban is dolgozott, s szívesen kombinálgatta a különböző eljárásokat.

A képzőművészeti főiskolán Olgyai Viktornak a kezébe került a rézmetszői és rézkarcolói osztály vezetése, s ő lett megalapítója a magyar rézkarcoló művészek egyesületének is. A bécsi híres Unger Vilmosnak volt a tanítványa. "Tél-Album" című rézkarc-sorozata nagy föltűnést keltett már 1897 körül is. Főiskolai tanároskodása óta olyan a hatása a magyar grafikus művészek mindjobban szélesedő csoportjára, mint a nevelő, oktató jó édesapának. Szeme előtt a művészeknek olyan életközössége lebeg - a "művészet kolostora" -, amelyben mint a középkor klastromaiban napról napra megújuló áhítattal folyna az ideális föladatokat kereső munka, a test és lélek harmonikus együttműködésével, verejtékszag nélkül, ünnepi formák között. Olyan művészeti iskola megteremtésére törekszik, amely a várostól távol, a szabad természet békéjében és csöndjében dolgoznék. Műhelyekben töltené ottan napjait az ifjúság. Szabad idejét pedig kerti munkával, olvasással, meg a lélekművelés egyéb foglalatosságaival...

A fölsorolt művészi mélynyomtató munkamódozatokhoz a tizenkilencedik század közepétől kezdve - amikoriban ugyanis a fotográfia meg a galvanoplasztika föltalálása megtermékenyítette a nyomdászatot - egész sereg mechanikai eljárás csatlakozott. Legjava tudósok és szakemberek foglalkoztak ezóta az új sokszorosítási lehetőségek föltárásával, s az új mélynyomtató eljárásokra szóló szabadalmak is egymást érték. Ezek legtöbbje kívül maradt ugyan a gyakorlati alkalmazhatóság határain, de ha más haszna nem is volt: hozzájárult az eszmék tisztázásához.

Néhány ilyen mélynyomtató eljárásról szó volt már e könyvnek a galvanoplasztika és fotomechanika történetéről szóló fejezeteiben. Így megtalálhatjuk a "galvanográfia" és a "galvanoglifia", az "autoplasztika" avagy "fiziotípia", a Poitevin-féle "helioplasztika", a "woodburytípia", "heliográfia" meg a Pretsch-féle "fotogalvanográfia" eljárásainak szűkösre fogott ismertetését.

A "heliogravür" s "fotogravür" néven ismert gyönyörű technika 1879 körül való föltalálása a "Borsszem Jankó" egykori kitűnő rajzoló-munkatársának, Klitsch Károlynak a nevéhez fűződik, bár már a nagy tudós Talbot Fox is foglalkozott vele.

Mint műkedvelő fotográfus, Klitsch Károly sokat foglalkozott a fotográfiai pigment- és szénnyomatok készítésével. Ez a már Poitevin által föltalált eljárás igen szép és tónusok dolgában is elég gazdag fényképeket adott, s Klitsch is tapasztalhatta, hogy az előállításukhoz használt fényérző anyag: a krómos zselatin a megvilágítottsága fokához képest mind többet és többet veszít a meleg vízben való oldhatóságából; egyszersmind - és ez már Klitsch saját megállapítása volt - a vasklorid-oldat annál nehezebben hatol áll a zselatinon, mennél nagyobb a megvilágítottság: mértéke. Egyszer aztán eszébe jutott Klitschnek, hogy a pigmentes zselatinréteget reáborítsa valami vörösrézlemezre, s vaskloriddal maratni próbálja. Az eredmény az volt, hogy a lemez felülete igen egyenetlenné lett; legjobban kiemelkedtek belőle azok a részletek, amelyeken legsűrűbb volt az árnyék; a középtónusok jobban, a világos fények legjobban mélyedtek bele a lemezbe. De mert ezek a domborulatok fokozatosan gömbölyödtek át egymásba: festéket a lemez sokszorosítás-technikai értelemben nem fogott, illetőleg a lemezre fölhordott festék a réznyomtatásbeli törölgető munka alkalmával megint tovatűnt, s nem volt mit nyomtatni.

Klitsch hamarosan tisztába jött azzal, hogy mit kellene csinálnia. Elsősorban is a negatív helyett diapozitívet, vagyis olyan üveglemezt kellett használnia, amely a fotografált tárgyakat a maguk természetes fény- és árnyék-értékeivel adja, másrészt pedig a vörösrézlemezt szemcsés, vagyis festékfogó fölületűvé kellett tennie. A diapozitív megcsinálása nem okozott különösebb gondot: a negatívot egyszerűen átmásolta egy klórezüstös zselatinnal preparált üveglemezre. A lemez szemcséssé tétele már fogasabb kérdés lett volna, de Klitsch művészember volt, ismerte a rézmetszés- és rézkarcbeli technikákat, s tudott magán segíteni.

Van eme technikák között egy olyan - az aquatinta -, amelynél a rézlemezt finomszemű aszfaltporral hintik tele, s aztán gyöngén melengetik alulról, hogy az aszfaltpor a lemez fölületén jól megtapadjon, de ne folyjon rajta széjjel. Salétromsav oldatával leöntve a lemezt, ez a porszemek közt kimaródik, s így igen finom szemcsézetű tónus keletkezik. Egyes részeket viasszal befödögetve, a fölület más részeit továbbmaratgatva: tónusos kép áll ilyen formán elő. A világhírű művészek közül különösen a spanyol Goya volt nagy kedvelője az aquatintának.

Klitsch ismerte ezt az eljárást, s hasznára fordította. Szerzett egy nagy négyszögletes ládát, aljára tette a sima vörösrézlemezt, s belső oldalára egy finom aszfaltporral telt edényt akasztott. Az edény fölött egy kis lyuk volt, ezen át Klitsch egy fújtatóval bele-belefújt az edénybe, amitől az aszfaltpor természetesen szállongani kezdett a zárt ládában, aztán lassan-lassan leülepedett a lemezre, teljesen egyforma vastag rétegben: előbb a durvábbja, majd a finomabbja. Amikor durvább szemcsézet kellett Klitschnek: hamarabb vette ki a lemezt a ládából; amikor finomabb: későbben. Az asztfaltport aztán alulról való melengetés útján mintegy ráforrasztotta a lemezre.

Klitsch a diapozitív alatt megvilágított pigmentképet erre az aquatintás szemcsézetű lemezre borította, s aztán maratni kezdte. A vasklorid a kép fényeihez, árnyékos és félárnyékos tónusaihoz képest különböző arányban tört át a pigmentes zselatinon, az aszfaltszemecskék hatására pedig igen finom, szabad szemmel nem is látható vörösréz-kúpocskák tízezrei keletkeztek a lemezen, kitűnően fogva majdan a festéket. Ezzel a heliogravür remek szép képeket adó eljárása már föl is volt találva.

Rövidesen megjelentek a színes heliogravür-nyomatok is a kereskedelemben. Ezeket egyetlen lemezről nyomtatták, miután a különböző színű festékeket sablonon át való vagy kézi színezéssel a lemezre fölrakták. Csináltak például vékony vörösréz-sablonokat, s úgy vagdosták ki őket, hogy csak a sárga, vörös, kék stb. nyomtatásos helyek maradjanak szabadon. Ezeket a sablonokat rá-ráhelyezgetve a heliogravürös lemezre, ezt a megfelelő színű festékkel bepamacsolták, s a lemezt a réznyomtató sajtón lenyomtatva: egyetlen nyomással színes nyomatot nyertek.

A heliogravürt főképpen fali díszül alkalmas festmény-reprodukciók készítésére használták, s használják még ma is. Hosszadalmas és drága eljárás, ami a műnyomatoknak árán is meglátszik. Nem csoda, hogy a század vége felé már egész sereg szaktechnikus kereste a módját: miként lehetne megközelítően hasonló eredményt gyorsabban, kevésbé körülményesen s ennél fogva olcsóbban is elérni.

Megint csak Klitsch Károly volt az, aki e tekintetben leghamarabb ért el komolyan számba vehető eredményt. Ekkor Lancasterben lakott, ahol a Rembrandt Type Company főkép az ő találmányának a kiaknázására alakult. Ekkor már pontraszterrel dolgozott Klitsch, ami ellen különben esztétikai szempontból sok kifogást lehetett volna emelni, de technikai okoknál fogva nem lehetett nélküle meglenni. A pontraszter helyébe később egy speciálisan mélynyomatokhoz való szabványos raszter került majdhogynem mindenütt.

A lancasteri munkálkodást mélységes titkolódzás jellemezte. Gyorssajtó-féle gépszerkezeten, a szövetnyomtatásból ismert, a fölös festéket eltávolító "rakel" nevű pengének az igénybevételével dolgozott Klitsch, de technikai ismertetés nem jelent meg a munkálkodása módjáról, s a szabadalmi leírásból sem lehetett kiokosodni. A fő dolog ugyanis: a gyorssajtós mélynyomtatás elve meg a "rakel" olyan régi találmány volt, hogy Klitsch nem jelenthetett be rájuk szabadalmi igényt. A raszter sem volt már akkoriban új dolog, s így Klitsch találmánya - bármennyire szellemes valami is volt különben - alig számíthatott egyébnek ügyes kompilációnál.

A Rembrandt-társaság olcsó és szép nyomatai nagy föltűnést keltettek Németországban és az Egyesült Államokban, s a legjava specialisták körülbelül el is találták a "Rembrandt-heliogravür" készültének a módját. Ugyancsak nagy titkolódzással utánozni igyekezték a londoni példát, s már a század lehunyta előtt is több hasonló eljárást találtak ki a kontinensünkön. A bécsi Löwy "intaglionyomtatás" nevet adott a maga ilyes műnyomatainak, a müncheni Bruckmann a "mezzotinto", a berlini Meisenbach pedig a "heliotint" elnevezést választotta ki a gyorssajtón készülő szép heliogravürjeinek a megjelölésére.

 

Könyvkötés

Páratlan technikai föllendülés jellemzi a tizenkilencedik század könyvkötő-mesterségét, csakúgy mint a könyv-nyomtatást. A régi tisztes kézi munkának lépésről lépésre vissza kellett vonulnia a könyvkötést indusztrialisztikus jellegűvé átalakító gépeknek az inváziója következtében.

A gyáriparszerű könyvkötésnél már az ívek összehajtásának munkáját is gép végzi. Az ilyen "hajtogató gép"-eknek első megjelenésüktől, 1851-től fogva igen sok, egyszerűnek, kettősnek stb. nevezett fajtájuk készült; az ívek hajtogatását föl- s alájáró penge végzi rajtok. A könyvvé összerakott íveket azelőtt nehéz kalapáccsal verdesték, hogy összébb álljanak; e munkára most nagy üzemekben a "hengermű" nevű gépet használják. A könyvek fűzése is általában géppel történik mindenfelé; az olcsóbb könyveké "dróttal fűző gép"-ekkel, a drágábbaké meg a "cérnás fűző gép" segedelmével. A régi kézimunkás korszakban a varrat fölvételére szolgáló barázdákat a könyvkötő maga fűrészelte bele a könyv gerincébe; ez most sokhelyt az ún. "befűrészelő géppel csinálódik. A könyv már összefűzött belsejének gerincét azelőtt az ívek további rögzítése végett beenyvezték, majd pedig satuba fogva a könyvet: kalapáccsal gömbölydedre verdesték a gerincet. Ezt a munkát mostan egy a könyvnyomdai tégelyes sajtóhoz hasonlító "gerincgömbölyítő gép" végzi. A könyv széleinek megvágása azelőtt többféle módon történt, például úgy is, hogy a deszkák közé préselt könyv szélét jól kiélesített széles véső, no meg kalapács segítségével tették sima metszésűvé. Most különböző vágógépekkel csinálja ezt a könyvkötő; a "háromoldalú vágógép"-pel például egyszerre a könyv fölsejét, alját meg az élét. Van ezenfölül a nagyobb könyvkötői üzemekben: "gerincpárkány-alakító gép", mellyel óránként száz-százhúsz könyvet is meg lehet formázni; "kéregpapiros-olló" meg ennek javított alakja, a "kéregpapiros-körolló", amelyek a födelek és a gerinctábla vágására valók; "bőrhántoló gép", amellyel a bőrkötésre szánt bőrdaraboknak a széleit vékonyítják; ún. "élítve vágó gép" a könyvtábla széleinek élesen ferde vágásához; "gömbsarokvágó gép" a könyv sarkainak gömbölyítéséhez; "aranyozó sajtó" a könyv födelének színesen avagy domborúan nyomtatásához. Lényegében ez is tégelyes gép; alulról fölfelé működik. Fölső lapjára - fejjel lefelé - erősítik a jobbára sárgarézvésetes formát, az alsó lapra meg a nyomtatásra kerülő könyvfödelet illesztik. Ha ekkor a gép emeltyűjét lenyomják: előáll a vaknyomat. Éppen így készül az arany-nyomat, csakhogy közben a födél megfelelő helyeire aranyfüstöt tesznek. Olcsó kötésű könyveknél a viszonylag drága aranyfüstöt bronzfüsttel pótolják. A színes nyomtatás is ezen a gépen történik, gyakran az aranyfüstre emlékeztető ún. "fóliák"-kal.

A század vége felé az olcsóbb könyveknél már a fűzés munkáját is meg akarták takarítani. Egy ide vágó eljárás szerint az összerakott ívek gerincoldalából levágnak annyit, hogy minden egyes lap külön álljon; a gerincoldalt azután leráspolyozzák, majd pedig enyvvel bekenik és végezetül barchenttel vonják be.

A nagyipari könyvkötészet árnyékában néhol - főképp nyugaton - szűkös mederben bár, de fölvirágzott a művészi könyvkötés is, bibliofilek számára készítve a régi jó kézi technikával olykor jelentősebb műértékű kötéseket.




Hátra Kezdőlap Előre