Ismertetésünk a könyvről hiányos volna, ha a könyvkiadás és könyvkereskedelem történetét, legalább röviden, nem ismertetnénk. A könyv sok viszontagsággal teli pályafutásánál láttuk, hogy a kinyomtatott könyv esetében másról van szó, mint valamilyen árufajtának egyszerű termeléséről. A könyv alapjában véve szellemi termék, lényege a tartalma - a külső alak, a papiros, a festék, a betű csupán a tartalmat rögzítő és kifejező eszköz. A könyv szerepe és feladata is egészen más, mint bármilyen egyéb ipari terméké.

Az átlagos árunál az előállításhoz felhasznált anyag jósága szabja meg a minőséget. A könyvek minőségét elsősorban a beléjük fektetett szellemi munka értéke határozza meg. A jó könyv a legrosszabb papiroson és a legolcsóbb eljárással készítve is jó könyv marad, a rossz könyv viszont a legfinomabb papiroson, a legnagyobb fényűzéssel készítve is értéktelen holmi.

Az egyéb kereskedelmi cikkektől való ilyen lényegbeli eltérése egészen különálló helyet biztosít a könyvnek, és éppen ez az oka annak, hogy a könyvkereskedő működése más jellegű és talán nehezebb is, mint bármilyen egyéb cikket árusító kereskedőé.

A könyv terjesztése évszázadok folyamán sok változáson ment keresztül. Amíg az ókorban, különösen a római időkben virágzó könyvkiadásról és könyvkereskedésről tudunk, a középkorban, a IV. századtól egészen a XIV. századig könyvkereskedelemről még csak beszélni sem lehet.

Az ókori könyvkereskedést Róma révén ismerjük. Itt már az i.e. I. században önálló könyvkiadói és terjesztői szervezetek működtek. A könyveket könyvkereskedésekben árusították, amely polcokkal (armarium) volt tele, s ezeken állottak a tekercsek tokokban kilógó címkéjükkel, amelyeken a könyvek tartalmát jelölték meg. Az időről időre megjelenő újdonságokat cédulákra írták és kifüggesztették az ajtófélfára, hogy a járókelőket becsalogassák a boltba. Egész utcák akadtak, főképpen a Forum körül, amelyben kizárólag tekercseket árusító kereskedések voltak.

Az antikvár-könyvkereskedelem is hamar kifejlődött Rómában. Ezekben az üzletekben leginkább görög kéziratokat árusítottak, amelyeket Athénban és Alexandriában vásároltak össze. Ismeretes, hogy Pomponius Atticusnak, Cicero barátjának nagy kiadói és antikvár üzlete volt Rómában.

A szerzői honorárium kérdése ebben az időben még rendezetlen volt. Ismert szónokok és írók műveit megfizették, de tudósoknak, költőknek nehezen akadt kiadójuk, s ha akadt is, honoráriumot nem fizettek nekik. Az írók úgy segítettek magukon, hogy gazdag mecénásra igyekeztek szert tenni, akinek írásművüket felajánlották. A mecénás megajándékozta a szerzőt, vagy állandó támogatásban részesítette.

Rómában az egyes kiadók már szakok szerint dolgoztak. A Sosius testvérek leginkább szépirodalommal foglalkoztak, s Horatius volt a fő írójuk. Valerianus Pollius politikai és jogi könyveket adott ki. Atrectus kiadó pedig egy fényűzően kiállított Martialis-kötetet, s ugyanakkor e könyv egy olcsó kiadása Tryphonnál jelent meg.

A középkorban a szellemi élet, az irodalom a kolostorokból indult útjára, és leginkább vallásos és liturgikus könyveket olvastak. Minthogy ebben a korszakban a könyv tulajdonképpen szent tárgy volt, a vele való kereskedelemről szó sem lehetett. A kódexeknek egyébként is olyan hallatlan értékük volt, hogy pl. az egyik feljegyzés szerint egyetlenegy kódexért egész szőlőhegyet cseréltek el.

Az általában írástudatlan nép ez idő tájt még nem érdeklődött a könyv iránt, s csak a XIV. században, amikor a bontakozó polgári rend a feudalizmust védelmező egyházi hatalom ellen fordult, került a könyv mint az ideológiai harc fegyvere közelebbi vonatkozásba az emberekkel. Éppen ezért, míg elsősorban a fejedelmek, nemesek, később a városi polgárok voltak azok, akik az irodalom iránt érdeklődtek, a kolostori íróműhelyekkel szemben világi másolóműhelyek alakultak. Ezek nagy lendületet adtak a nem vallási tárgyú irodalomnak. A világi irodalom témakörét az ókori mondavilág, hősi regék, szerelmi versek alkották. A világi irodalmat a vallásos irodalomhoz hasonló művészi kivitelben, képekkel díszítve készítették el. Így alakultak ki a nagyobb városokban virágzó könyvkészítő műhelyek. Ezek még nem foglalkoztak könyvkereskedelemmel, mert csak megrendelésre készítettek könyveket. A könyvkészítő műhelyek főképpen Olaszországban működtek, amelyeket a Mediciek és más fejedelmek, köztük Mátyás királyunk, láttak el megrendeléseikkel.

A középkor könyvkereskedelme nem a jómódú rétegekben, hanem főleg a városi nép körében talált vásárlókra. A nép egyszerű formájú, kis terjedelmű röpiratokat, szentek történetét, világi mondákat, hősi énekeket szegényes kiállításban (még nem nyomtatásban!) vásárolt. Az effajta népi irodalomból nem sok maradt fenn az utókorra, mert nem tartották olyan becsben, mint az értékes kódexeket.

Az egyetemi városokban, Bolognában, Párizsban, Leydenben és más helyeken, a XIV. században könyvkereskedők (stationarii) működtek, akik mint hivatalnokok az egyetem felügyelete alatt álltak. Költeményeket, tankönyveket, imakönyveket árusító magán-könyvkereskedők is működtek.

A kézírásos könyvek adásvétele terén mutatkozó szórványos, szervezetlen tevékenység a fejlődő művelődési igényeket nem elégítette ki. Sokat változott a helyzet a fatáblanyomatok korában, a XV. század elején, amikor már sokszorosított könyvek kerültek eladásra. Mindez azonban művelődési és gazdasági szempontból jelentéktelen volt, és csak Gutenberg fellépése adott nagyobb lendületet a könyvkereskedelem kialakulásának.

A könyvnyomtatás feltalálása lehetővé tette a könyvek nagyobb példányszámban való előállítását, s tulajdonképpen ez volt elindítója a könyvkereskedelem kifejlődésének. A könyvnyomtatók ebben az időben egyben kiadók is voltak, tehát a könyvek terjesztéséről is maguknak kellett gondoskodniok. A könyvterjesztés abban állott, hogy beutazták a nagyobb szellemi központokat, látogatták a vásárokat. Ezt a feladatot vagy maguk végezték vagy pedig utazó könyvügynököket szerződtettek, akik szekéren vitték magukkal a könyveket. Leggyakrabban a városok fogadóiban szálltak meg, és nyomtatott cédulákon értesítették a lakosságot, hogy új könyvekkel érkeztek a városba. E cédulákon felsorolták a magukkal hozott könyvek címét, és közölték a fogadó nevét, ahol a könyvek árusítását megkezdték.

A könyvterjesztők nemcsak saját hazájukban terjesztették a könyveket, hanem egész Európát bejárták. A franciák és olaszok elkerültek Németországba, a németek Franciaországba, Olaszországba, Angliába, Hollandiában, Magyarországra, Oroszországba. Aldus Manutius az olaszországi lerakatain kívül francia, német és svájci városokban tartott fenn raktárakat.

A vándorló könyvterjesztő mestersége költséges és bizonytalan volt ezért hamarosan megszűnt. A nyomdászok kellő tőke hiányában a kiadványok költségeit egyedül nem tudták volna viselni, s ezért már a XV. században kezdetét vette a nyomdászat és a könyvkiadás szétválása, de a terjesztése még továbbra is a kiadóval közös maradt.

A XV. század legszervezettebb könyvkiadója és könyvterjesztője a már többször említett nürnbergi Anthon Koberger volt. Könyvlerakatai működtek a német városokon kívül Budán, Krakkóban, Párizsban és Lyonban. E kiadó üzleti könyvei és levelezése mindmáig fennmaradtak, s ezekből képet alkothatunk a XV. századbeli üzletvitelről. A Schedel-féle nagy terjedelmű világkrónika kiadását például, e könyvek tanúságai szerint, nem tudta egyedül finanszírozni, s ezért két pénz-emberrel társult. Ezekkel, továbbá Wohlgemuttal és Pleydenwurffal, a két fametszővel és Schedellel, a szerzővel kötött szerződések ma is megvannak.

Az, hogy a nemzetközi összeköttetés ilyen széles körre terjedhetett, elsősorban annak tulajdonítható, hogy a latin nyelven nyomott könyveket azokban az évszázadokban az egész világon lehetett terjeszteni.

Minél jobban kiszélesedett a kiadó üzleti köre, annál inkább előtérbe került az a gondolat, hogy a kiadó ne csak a saját termését terjessze, hanem más nyomdák könyveit is. Koberger volt e téren is az úttörő. Saját nyomdáján kívül a strasbourgi Grüninger, a baseli Ammerbach és Petri, a hagenaui Anshalm, a párizsi Badius és sok más nyomdát foglalkoztatott. Utolsó tíz esztendejében már felhagyott a nyomdászattal, és kizárólag a kiadói és könyvterjesztői üzlettel törődött. A párizsi Jean Petit (Parvus), akinek saját nyomdája volt, még 15 más nyomdát is foglalkoztatott.

A kiskereskedést (amelyet ma szortiment-üzletnek neveznek) kezdetben szintén maguk a könyvkiadók látták és könyvekkel.

A XVI. század könyvkereskedelme általában még nem ismerte a könyv szabott árát és a kiskereskedőknek ebből nyújtandó engedményt. A német könyvkatalógusok nem tüntettek fel árakat, de Aldus Manutius már 1498-ban szabott árakkal jelölt könyvjegyzéket adott ki. A kiadók nyújtotta engedmény általában nem volt magas. Koberger 20%-ot, az antwerpeni Platin 15%-ot adott. Kezdetben kisebb mértékben, később mind jobban kialakult a kiadók között a könyvek ívszáma szerinti csereüzlet. Koberger például 1501-ben 300 db. "Glossa" kiadványt küldött unokaöccsének Velencébe, hogy azokat olasz kiadványokra cserélje be.

A könyvek terjesztésére legalkalmasabbaknak bizonyultak a nagy német vásárok. Ezek között a frankfurti már a város földrajzi fekvése miatt is a legkedvezőbb volt, s a XV. század 80-as éveitől az egész európai könyvpiac legfontosabb központja lett. Az európai könyvkiadók minden tavaszi és őszi vásáron Frankfurtban találkoztak, ahol újdonságaikat bemutatták és árusították. A vásár volt kezdettől fogva a tudományos és gazdasági élet találkozóhelye. A Mainzer-Gasse, a könyv utcája könyvkereskedéseiben a kor nagy szellemei is megfordultak, s ismeretséget kötöttek egymással és a könyvkiadókkal. A nyomdászok, könyvkiadók, könyvkereskedők részére is nagy jelentőségű alkalom volt a vásár, mert itt bonyolították le az évi elszámolásokat, itt jöttek össze a német, angol, francia, holland és olasz könyvkiadók. Érdekes adatokat közölnek a Plantin-Moretus üzleti könyvek, amelyeket nagy pontossággal vezettek. Évről évre megtalálhatók bennük a frankfurti vásárral kapcsolatos költségek. A frankfurti vásárokon a kiadók kezdetben külön-külön adtak ki vásári katalógust, míg 1598-tól kezdve a város maga adott ki hivatalos katalógust.

Frankfurt forgalma sok nyomdát és könyvkiadót arra ösztönzött, hogy ott telepedjék le. Ezek közül az Egenolff és Feyerabend cégek említésre méltók. Sokan könyvkereskedést is nyitottak, amelyek nemcsak a vásár folyamán, hanem egész éven át nyitva voltak. Henry Estienne, "Ulrich Fugger úr könyvnyomdásza" egyik könyvében emléket állított a frankfurti vásárnak. Könyvét Frankfurt város tanácsának ajánlja, és elragadott hangon ír a vásárról, amely ekkor virágkorát élte.

Nemcsak Frankfurt, hanem más német városok is tartottak vásárokat. Ezek között a lipcsei vásár volt a legnagyobb. Lipcse kezdetben a cseh, lengyel, magyar és orosz könyvkereskedelem fejlődését segítette elő. Később mind nagyobb fontosságra tett szert, sőt Luther wittenbergi fellépése Lipcse közvetlen közelében, a város jelentőségét könyvforgalom tekintetében még inkább emelte, s a XVII. Században Frankfurt rovására a nyugat-európai könyvkereskedelmet is sikerült magához ragadnia. A frankfurti vásár hanyatlásának a 30 éves háború volt előidézője, mert a külföldi látogatók elmaradtak, s ezek hiányában a vásár sokat veszített jelentőségéből. A lipcsei vásárkatalógus 1680-ban már jóval túlhaladta a frankfurtit.

A szerzői jog védelme a XIX. század közepéig ismeretlen volt. Ennek hiányában visszaélések történtek, mert minden szerzői tulajdont akárki büntetlenül utánnyomhatott. Tudjuk, hogy Aldus Manutius kiadványait Európa-szerte, főképpen Lyonban, minden gátlás nélkül utánnyomták, sőt még a kiadó emblémáját, a delfint is kisajátították. A későbbi századok egyik jó nevű kiadója, Johann Thomas Edler von Trattner, a már említett dúsgazdag bécsi nyomdász, akinek a Habsburgok magyar nemességet adományoztak, e téren egész Európában hírhedt volt. Más kiadók könyveit rendszeresen utánnyomta, és az eredeti kiadványok árának feléért adta el. A törvény hiányának súlyát a szerzők érezték leginkább, mert a bitorlótól semmit, a kiadótól viszont csekély honoráriumot kaptak, minthogy a jogos kiadók soha nem voltak biztosak afelől, hogy hány más kiadó fogja jogtalanul utánnyomni a könyvet, és hogy a befektetett tőkéjüket vissza fogják-e kapni. E tűrhetetlen állapot megszüntetésére az első lépést a német kiadók tették meg, és a nem jogosított kiadványoknak a lipcsei vásáron való terjesztését egyszerűen megtiltották.

A XVIII. században fejlődött ki végérvényesen a szortiment-könyvkereskedés, vagyis a mai értelemben vett kicsinyben való könyvárusítás. A kiadó most már megszünteti, és a szortiment-könyvkereskedelemre bízza a közvetlen árusítást.

Mint a legtöbb európai könyvkereskedelem, a magyar is a német mintájára fejlődött. Élénk összeköttetésben állt a német kiadókkal és könyvterjesztőkkel, onnan vette át az összes könyvárusi jogszokást és gyakorlatot. A német minta alapján honosult meg nálunk is a könyvek bizományba történő szállítása. Az aránylag kis tőkével rendelkező szortimenter nem tudott minden megjelenő könyvet fix számlára átvenni. Ezért a kiadó bizományba is szállított, azonban a szortimenter bizonyos határidőn belül köteles volt elszámolni. Az el nem adott készletet a kiadónak visszaküldte (remittálta), vagy pedig a kiadó hozzájárulásával tovább is bizományban tartotta.

A szortiment könyvkereskedelem mellett a XIX. században megindult a részüzlet. Az elv, amelynek alapján a könyvterjesztésnek ez a fajtája általánossá vált, alapjában véve helyes volt, mert a kis jövedelmű dolgozó embereket részletfizetési kedvezménnyel könyvhöz juttatta. A részüzlet könyvterjesztő módszerei azonban ezt az üzletágat erkölcsileg lezüllesztették. Ügynökök egész hadserege utazta be napról napra az országot, hol erőszak alkalmazásával, hol fondorlatos ígéretekkel, kieszelt ravasz trükkökkel erőszakolták rá áldozataikra a könyveket, olyanokat, amelyeknek megvételére a jámbor vevők nem is gondoltak.

A részüzlet erőszakos térhódítása és túlméretezése a szortiment könyvkereskedelem elsorvasztását jelentette, holott a szortiment lett volna az egyedüli hivatott szerv, amely a könyvet az olvasó kezébe juttatja, mert az itt dolgozó szakemberek hivatásuk magaslatán állottak. Már mondottuk, a könyvkereskedelem másfajta üzleti tevékenység, mint bármelyik egyéb üzletág. A vevők tájékoztatásához nagy tudás, széles körű irodalmi ismeret, magas fokú műveltség és állandó továbbképzés szükséges. A könyv a jó szortimenter számára többet jelent, mint egyszerű adásvételt képző portékát.

A könyvterjesztés ismertetésével zárjuk mondanivalónkat. Igyekeztünk ezeréves útján végigkísérni a könyvet, számot adva annak minden érdekes mozzanatáról.