Kéri Katalin: Holdarcú, karcsú ciprusok (Nők a középkori iszlámban) Terebess Kiadó, Budapest, 2003
A NŐK MEGÍTÉLÉSE ÉS MINDENNAPJAI


Arab nők az iszlám előtti időkben

Az iszlám vallás kialakulása előtti időkben, a nomád arab törzsek körében a nő nem volt egyenlő a férfivel. A nehéz életkörülmények, a klánok egymással vívott állandó harcai miatt nagy szükség volt a férfiak erejére, munkabírására, ezért például éhínségek idején olykor megölték a leánycsecsemőket, hogy bátyjaiknak több élelem jusson. Felnőtt korukra a nők kedvezőbb helyzetbe kerültek, mint városlakó társaik, hiszen a sivatagban az ő munkájuk is nélkülözhetetlen volt. Miközben a férfiak védték a tábort, kereskedtek vagy harcoltak, a nők ügyeltek a nyájra, megtermelték azokat az árucikkeket (húst, gyapjút, aludttejet, sajtot), amelyekért cserébe a férfiak fegyvereket és gabonát vettek.[18] Ez azonban óriási terheket rótt a nőkre, és komoly fizikai igénybevételt jelentett számukra. Harcok idején ők voltak a betegápolók, bíztatták a csatába induló férfiakat, akiknek számtalan lehetőségük adódott arra ezekben a századokban, hogy harci erényeiket, bátorságukat és becsületességüket - melyek a nomádok számára a legfőbb emberi értékek voltak - megcsillogtassák. Az iszlám előtti időkben született elbeszélő költemények (al-muallaqát)[19] hős férfiakról szólnak, akik törzsükért, szerelmesükért bármire készen álltak. Az egyik legnemesebb tettnek számított az ellenség által elrabolt leányok kiszabadítása, ami valóban halált megvető merészséget kívánt.

A házassági szokások törzsenként eltérő képet mutattak, de legáltalánosabban elterjedt a női függetlenség fenntartása, illetve a származás nőágon való számontartása volt. A házaspárok saját sátrat emeltek a szülők sátrához közel. (Egyes kutatók szerint elvétve olyan klánok is léteztek, melyek nőtagjai egyszerre több férfihez is férjhez mehettek; gyermekszületés esetén az apaságot illetően ezeknél a klánoknál az anya szava döntött: egyszerűen kijelentette, hogy melyik férjét gondolja apának.)[20]

A nehéz sivatagi körülményeket a 6-7. századra már számos elszegényedett törzs megelégelte, és olyan területekre költöztek, ahol megélhetésüket jobban biztosíthatták, oázisok, karavánutak közelébe. Maga Mekka is fontos kereskedelmi útvonalak kereszteződésében jött létre, és jelentős virágzást élt meg. Az alkuszként, kereskedőként vagy éppenséggel a Kába szentély létrehozójaként és megtartójaként, a városlakó arabok közül sokan tekintélyes vagyonra tettek szert, így Mohamed törzse, a Qurajs is. Ez, valamint a letelepedéssel, városlakó életmóddal együtt járó számos egyéb változás fokozatosan hozzájárult a nők helyzetének megváltozásához. A 7. századtól kezdve a városokban elterjedt a patrilineáris alapokon nyugvó házasság, és a nőket már nem feltétlenül oltalmazták fivéreik. A vagyonos férfiak jobbnak látták saját fiaikra hagyni értékeiket, ezért nagyon lényegessé vált, hogy feleségük csakis az ő gyermekeiket szülje meg és nevelje. A 7. század elejére az arab városi nők - sivatagi elődeikhez képest - veszítettek személyes szabadságukból, és a történészek szerint állami törvények híján a házasság intézménye volt számukra a védelem.


Az iszlám és a nők

Valamennyi elemző úgy véli, hogy az iszlám vallás kialakulása, Mohamed fellépése javulást, jogbiztonságot hozott az arab nők életében. A Korán és a hadíszok számos részlete szól a nők jogairól, vallásos kötelezettségeiről, a különböző női szerepekről, a férfiak és nők viszonyának szabályozásáról, a női viselkedésről és a női magántulajdon, valamint az öröklés rendjéről. A negyedik, igen terjedelmes szúra szinte teljes egészében a női életet érintő kérdésekkel foglalkozik. A Korán gyönyörűszép részei hirdetik továbbá a Bibliából ismert nők erényeit: feltárul például az emberiség ősanyjának, Évának, Jézus édesanyjának, Máriának, Sába királynőjének, Bilqisnek, valamint Ábrahám és József nőtársainak élete.

Az emberi élet megítélése kapcsán elmondható, hogy az iszlámban nem a hívő neme számít, csakis gondolatainak és cselekedeteinek milyensége. A Korán 33. szúrájának 35. szakasza a muszlim hívők számára alapvető jelentőségű tartalmat hordoz: "A muszlimoknak és a hívőknek, s azoknak, akik alázatosan alávetik magukat, akik az igazat mondják, akik állhatatosak, akik szerények, akik alamizsnálkodnak, akik böjtölnek, akik szemérmükkel (ön)megtartóztatók, akik gyakorta megemlékeznek Alláhról, mindezeknek - legyenek ők férfiak avagy nők - Alláh megbocsátást és óriási fizetséget készített elő."[21] Itt nem más került lefektetésre, mint a két nem köréből kikerülő hívők spirituális értelemben vett egyenlősége. Több más, hasonló részlet is olvasható a muszlimok szent könyvében, mint például az alábbiak: "Aki jótettet cselekszik, lett légyen ő férfi avagy nő, és (amellett még) hívő, azt bízvást jó életre fogjuk majd életre kelteni! És a fizetségüket a legjobb tetteik szerint fogjuk viszonozni." (Korán 16:97) "Aki pedig jótetteket cselekszik, lett légyen férfi vagy nő, és (amellett még) hívő, az (majdan) a Paradicsomba megy, s (a megméretés során) annyi jogtalanságot sem szenvednek el, mint egy rovátka a datolyamagon." (Korán 4:124) "Én nem hagyom veszendőbe menni egyetlen munkálkodó művét sem, lett légyen ő férfi avagy nő..." (Korán 3:195)

Ezekből a fragmentumokból és a Korán más részeiből világosan kiderül, hogy a hívők számára nemüktől függetlenül nyitva áll a Paradicsom kapuja, és hogy túlvilági életüknek egyetlen mércéje vallásos életvitelük. Az Alláhban hívő férfiak és nők számára előírt vallásos kötelezettségek azonosak, sőt, a nők számára bizonyos könnyítések is bekerültek a Koránba (például a menstruáció időszakában és a szülés utáni negyven napon, a szoptatás alatt, illetve zarándokútjuk során nem kell böjtöt tartaniuk, azt később is bepótolhatják). Ezt a szemléletet megerősíti még az a koranikus történet, mely szerint Éva nem csábította bűnre Ádámot, nem az ő hibája a bűnbeesés, hanem az ördögé (iblísz), aki mindent elrontott: "És botlásra késztette őket a Sátán, és kiűzte őket abból az állapotból, amelyben leledztek." (Korán 2:36) Egy másik szúra-részlet pedig egyenesen Ádámot teszi felelőssé: "Ádám nem engedelmeskedett az ő Urának, és eltévelyedett." (Korán 20:121) A bűnbeeséssel kapcsolatosan fontos az, a Biblia tanításaitól gyökeresen eltérő muszlim szemlélet, hogy az első emberpár bűne nem származik át a későbbi generációkra, minden ember ártatlan teremtményként jön a világra, és csakis a saját élete eseményeiért felelős.

A vallás gyakorlásával kapcsolatosan azonban vannak bizonyos különbségek muszlim férfiak és nők között. Például az, hogy az imák során elkülönülnek egymástól a két nem tagjai. Az iszlám világában a hívők otthon vagy a mecsetben imádkozhatnak, és a vallás kialakulását követő első századokban a nők is gyakorta látogatták a mecseteket, főként a pénteki kötelező ima idején. A hagyományok azonban előírták számukra, hogy ne öltözködjenek kihívóan, és ne illatosítsák magukat. Végül elfogadottá vált az, a mai napig érvényben lévő szokás, hogy a nők a férfiaktól elkülönítetten, a férfiak mögött elhelyezkedve vehetnek részt nyilvános helyen az imádkozásban, és ezt nekik - ellentétben a férfiakkal - még péntekenként sem kötelező otthonukon kívül, a mecsetben végezni. A történelem során egyes muszlim országok gazdasági-politikai hanyatlásának időszakában a nők mecsetlátogatására vonatkozó tiltásokkal is találkozhatunk. A vallás gyakorlásával összefüggő különbség továbbá a két nem tagjai között, hogy a nők legfeljebb csak nőkből álló közösség élén tölthetik be az imám szerepét, míg a férfiak mindkét nembeliek csoportjai előtt.[22]


Születés és névadás

A lányok születéséről és neveléséről több középkori forrás ír. Ezekből kiolvasható, hogy a témával kapcsolatosan megfogalmazott igen pozitív muszlim tanítások nem mindig voltak összhangban a napi valósággal, az iszlám társadalmaiban bevett szokásokkal. A Korán például elítélően szól a gyermek- (leány)gyilkosságokról. Ezt tanúsítja többek között az alábbi részlet: "...és amikor az élve eltemetett kislányt megkérdezik: miféle bűnért öletett meg? (...) s a Pokol tüze föllángol, a Paradicsom pedig közel kerül - megtudja (minden) lélek, hogy mit hozott magával." (Korán 81:8-9, 12-14) Egy másik szúra szerint: "...ha valamelyiküknek leánygyermek születését hozzák hírül, orcája elsötétedik és haragvás tölti el; elrejtekezik az emberek elől a rossz miatt, amit hírül hoztak néki: vajon megtartsa-e őt a szégyenre, vagy rejtse el őt a homokba? Bizony, rosszul ítélkeznek!" (Korán 16:58-59) Ibn Hanbal - felidézve Mohamed próféta mondásait - 1957. hadíszában az alábbiakat írta: "Bárkit, akinek lánya van, és nem öli azt meg, nem is bántalmazza és nem részesíti előnyben a fiút, Alláh beereszti a Paradicsomba."[23]

E tanítások ellenére több forrás szerint a leányok születése a muszlim családokban nem váltotta ki ugyanazt az örömet, mint a fiúk világra jövetele. Ha a szülés körül segédkező asszonyok nem törtek ki hangos üdvrivalgásokban, Alláhot dicsőítve, suttogásuk halk hangfoszlányaiból az anya rögtön kitalálhatta, hogy lánya született. A beduinok sátrától az uralkodói palotákig így volt ez, hiszen a családnak csakis a fiú lehetett támasza. Egy anya által írott korabeli költemény soraiból kiderül, hogy milyen fogadtatásban részesültek a megszületett kisleányok, és hogy milyen élet várt rájuk.
"Egy lány ez, üsse kő, mit csináljak vele?
Mossa majd a hajam s tisztel engem,
Ha fátylam lehull, fut, hogy felemelje.
Ahogy majd nődögél, nyolc évesen
Jemeni ruhát kap, hogy testét díszítse.
Hozzáadom majd valami finom illetőhöz,
Marwán vagy Muáwijja-féle bőkezű kérőhöz."[24]
Vannak természetesen olyan források is, amelyek azt bizonyítják, hogy egyes szülők fiaiknál jobban ragaszkodtak leánygyermekeikhez, és ezt írásban is kifejezték, például leányuk halála okán, amint azt tette Bassár Ibn Burd is a 8. század közepén:
"Ó, kicsi lányom, kit nem is vártam,
öt évesen rabolt el a halál.
Én oly nagyon szerettelek,
Hogy búmban szívem szakad tán...
Igen, többet értél, mint egy fiú,
Ki iszik, s éjjel szajhákhoz jár."[25]
A kislányokhoz való ilyenfajta atyai ragaszkodás azonban a középkori muszlim társadalomban nem volt általánosnak tekinthető, az iszlám világában ugyanis kevésbé örültek a lányok születésének, mint a fiúkénak. Jól érzékelteti mindezt Az Ezeregyéjszaka egyik története is, amely arról szól, hogy hogyan adott életet egy ikerpárnak cUmar ibn an-Nucmán bizánci rabnője, Szófia. Először a kislánya született meg, így azt hitte, hiába fohászkodott fiúért Alláhhoz. "Amint Szófia megszülte a gyermeket, megvizsgálták a bábaasszonyok, s látták, hogy lány, kinek arca a holdnál tündöklőbb" - szól az eseményről igencsak szűkszavúan a mese, és folytatódik a második gyermek, a várva várt fiú világrajövetelének leírásával: "A bábák megnézték, s látták, hogy fiú, hasonlatos a teliholdhoz, homloka ragyogó, orcája rózsálló. Örvendezett neki a rablány, örvendeztek a szolgák, az eunuchok és minden jelenlevő. ... a palotában örömujjongásba fogtak. Meghallották a hírt a rablányok, s irigykedtek Szófiára. cUmar ibn an-Nucmánhoz is eljutott a hír, s örvendezett rajta, azon nyomban odament, megcsókolta Szófia fejét, aztán megnézte az újszülöttet, fölébe hajolt és megcsókolta. A rablányok megverték a tamburinokat, megszólaltatták hangszereiket."[26] A fiú születése tehát - csakúgy, mint a világ sok, hasonlóan patriarchális kultúrájában - valóságos örömünnep volt, szemben a lány érkezésével. Míg az előkelő otthonokban a fiú születését pompás lakoma követte, az újszülött kislányokat nem ünnepelték.[27] Fiú születésekor a 7. napon két tevét áldoztak, a lányok esetében csak egyet, sőt ez az áldozat gyakran elmaradt...

A sémi népek körében elterjedt körülmetélés szokását a középkori iszlám számos országában átvették mind a fiúk, mind pedig a lányok esetében. Ez a kislányoknál a clitoris redőjének eltávolítását jelentette, legalábbis az olyan, erős sémi hatás alatt álló helyszíneken, mint Szíria, Egyiptom,[28] Mezopotámia és az afrikai iszlám területek.[29] Ezt a műveletet azonban az iszlám nem írja elő!

A gyermek nevét a szülők választották, a kislányok gyakran kapták a próféta valamely nőrokonának nevét (Ámina, Khádídzsa, cAisha, Fátma, Zajnab) és azok kicsinyítőképzős alakjait (Futajma, Ajsuna), de nagyban befolyásolta a névválasztást a divat, a családi vagy helyi szokások is. A 10. századi Andalúzia területén például a szabadok körében is divatba jött a virágnevek és természeti jelenségek keresztnévként való használata, ami korábban csak a rabnők esetében volt megfigyelhető: elterjedt a Nárcisz (bahár), az Ibolya (banafszadzs) és a Nap (samsz), mint név. A kiskirályságokra szabdalt ibériai területeken újabb nevek jelentek meg, például a Mágia (szihr), a Ragaszkodó (widád), és később gyakori névvé vált az cAlva és a Butajna.

A gyermekek - így a lányok is - általában valamilyen becenevet is kaptak (kunja), és sokszor ezt a nevüket használták, nehogy a valódi név rontást hozzon rájuk. A családi nevek használata már az iszlám idők előtt is szokásos volt, a lányok esetében ez gyakran azt jelentette, hogy személynevükhöz hozzátették a "valakinek a lánya" (bint) kifejezést, megnevezve az apját.


Leánynevelés

Miként fentebb kifejtettük, a tudás megszerzése, a muszlim lelkület kialakítása tekintetében sem az iszlám szent könyve, sem pedig a hadíszok nem tesznek különbséget férfiak és nők között. Ezért a hívő családokban a fiúkhoz hasonlóan a lányok is elsajátították a vallás alapjait, megismerkedtek a Korán szövegeivel. Édesanyjuktól és a nőrokonoktól megtanulták a helyes viselkedés szabályait, az öltözködés és szépségápolás fortélyait, és bevezetést nyertek a házi munkák és a gyermekgondozás, illetve a nevelés teendőibe. A muszlim vallás kialakulásakor al-Baladzúrí szerint öt olyan arab nő volt, aki tudott írni-olvasni. Név szerint a következők: "Hafsza, Omar lánya, Umm Kulszum bint cUkbah, cAisha bint Szacíd, Karimah bint al-Mikdad és mindegyikük előtt al-Shaffá', aki cAbd Alláh al-Adavijja leánya volt, aki Hafszát is tanította, miután a próféta feleségül vette azt. A próféta két özvegye, cAisha és Umm Szalama is tudtak olvasni, ám írni nem."[30] Egy hadísz szerint a nők egy csoportja felkereste Mohamedet, hogy megkérdezze tőle, a hét melyik napját tartja legalkalmasabbnak arra, hogy a nők tanulással foglalkozzanak, mire ő azt felelte, hogy tanuljanak rendszeresen.

A művelt muszlim nő alakja számos irodalmi műben és képzőművészeti alkotáson is feltűnik. A Firdauszí által írott Sáhnáméban, illetve Az Ezeregyéjszaka meséiben például sok, tanult és lovaglásban, kardforgatásban járatos nő lép elénk. A művelt nőkről íródott életrajzokból legtöbbször kitűnik, hogy vagy gazdag családok lányai voltak vagy apjuk maga is kiváló tudósként szerzett hírnevet, aki leányának is biztosítani akarta a tudást. A tudós nők többsége (több, mint fele) valamely férfi családtagjától nyerte képzését (apa, férj vagy fiútestvér), és csak kevesen tanultak fogadott tanártól (tanítónőtől).[31] Ibn Szahnún például egy művében azt írta, hogy cIsá b. Miskinnek szokása volt, hogy a délutáni ima kezdetéig Koránt olvasott lányainak, unokáinak és unokahúgainak, és egyéb dolgokat tanított nekik.[32] Al-A'sha, a híres költő is maga nevelte leányait, s amikor azok művelt hölgyekké növekedtek, és ők mondtak véleményt apjuk verseiről.[33]

A nők többnyire nem látogattak olyan nyilvános órákat, amelyek a mecsetekben vagy magánházakban kerültek megtartásra. Esetleg arra nyílott lehetőségük, hogy függöny vagy rács mögül hallgassák a tanár szavait, így azonban éppen az iszlám tanítás lényege, a szüntelen kérdezés és vita (illetve ezek lehetősége) veszett el. Míg a fiú diákok állandóan kérdésekkel "ostromolták" tanáraikat a jobb szövegértés, a helyesebb nyelvhasználat érdekében, a lányoknak ilyenfajta tájékozódásra esetleg a családi körben folyó oktatás keretében nyílott lehetőségük. Az otthon folyó ismeretszerzésnek viszont kétségtelen előnye lehetett az olcsóság, ráadásul a ház falai között nem eshetett csorba a nő tisztességén, és akár fátyol nélkül is tanulhatott. Az almeriai Radzshana esete, aki a híres Korán-magyarázó al-Daní előadásait egy függöny mögött üldögélve, sűrűn elfátyolozottan hallgatta, inkább egyedinek, semmint tipikusnak mondható. A 9. század második felében olyan andalúziai tanítókról is szólnak a források, akik házukban fogadták női tanítványukat, hetente egy alkalommal, egyedül. Így végezte tanulmányait például az a berber eredetű nemesi családból származó Umm al-Haszán bint Szulajman, aki élete során kétszer még Mekkába is eljutott.[34] A későbbi századokban is van híradás olyan nőkről, akik egy-egy neves tanár kedvéért nagyobb utazásokat tettek, de mindez ugyancsak ritkaságnak számított. Az egyes könyveket megtanuló hölgyek is kaphattak olyan tanúsítványt (idzsáza), amelyben tanáruk elismerte tudásukat, és feljogosította őket az ismeretek átadására.[35]


Házasság

Muszlim tanítások a házasságról

A lányok leggyakrabban addig foglalkoztak tanulmányaikkal, amíg férjhez nem mentek. A koranikus törvény a házasság alsó határát lányoknál 12, fiúknál 15 évre teszi. A kislányokat ezért általában 10-12 éves korukban jegyezték el. (E korai időpontnak egyik legfontosabb oka az volt, hogy a leánynak szűzen kellett házasságra lépnie.) A házasságkötést, a feleség viselkedését, illetve a válást illetően az iszlám források bőséges útmutatást közölnek. A Korán világosan kinyilvánítja, hogy a házasság kívánatos a muszlim hívők esetében, és az a társadalom két tagja között köttetik, és célja az emberi élet egészére nézve az érzelmi biztonság és a lelki harmónia megteremtése. A házasság a szereteten és a könyörületességen alapszik: "(Alláh) jelei közé tartozik az, ahogy sajátmagatokból feleségeket teremtett nektek, hogy velük lakozzatok. És szeretetet és irgalmat rendelt el közöttetek." (Korán 30:21) Bár a Koránban az áll, hogy a nőket ugyanaz a jog szerinti bánásmód illeti meg férjük részéről, mint amivel ők tartoznak férjeiknek, "a férfiak (azonban) egy fokkal fölöttük állnak." (Korán 2:228) Ez azt jelenti, hogy kötelesek védelmezni és eltartani a nőt és megszületetett gyermekeit.

A párválasztásról a Korán a férfi és a nő szempontjából is ír: "Ne házasodjatok pogány asszonyokkal, amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolganő bizony jobb egy pogány asszonynál - még akkor is, ha ez tetszik nektek. És ne adjatok feleségül (hívő asszonyokat) pogányokhoz, amíg nem lesznek hívők. Egy hívő rabszolga bizony jobb egy pogány férfinál, még akkor is, ha ez tetszene nektek. Ezek (a pogányok) a pokol tüzéhez hívnak, Alláh azonban - ha úgy tetszik neki - a Paradicsomba és a megbocsátáshoz hív." (Korán 2:221) A muszlimok a házasságkötést nem tartják ugyan szentségnek, de a Korán egyes részei szerint van valamiféle "szent karaktere", mivel ünnepélyes kapcsolat. A muszlimoknál a házasság civil szerződés, még írásbeli megállapodás sem szükséges a megkötéséhez. A házasulandók megegyezésekor mindössze két vagy három felnőtt tanúra van szükség (két férfire vagy egy férfire és két nőre).

Az iszlám jog szerint (a szunna alapján) a leányt senki nem kényszerítheti arra, hogy saját akarata ellenére házasságra lépjen. Az Ibn Hanbal által leírt 2469. hadísz szerint Mohamedet egyszer felkereste egy fiatal nő, akit apja férjhez kényszerített. A próféta megadta neki azt a lehetőséget, hogy válasszon a házasság folytatása vagy annak érvénytelenítése között.[36] A hagyományok nagy része szerint Mohamed azt ajánlotta a hívőknek, hogy eljegyzés előtt nézzék meg a választott nőt, mivel a házasságkötés egyik fontos alapja a leány teste.[37] A középkor évszázadai során azonban a vőlegény általában nem láthatta menyasszonyát az esküvő előtt, kivéve, ha az valamelyik (apai ágon való) unokahúga volt, akit kislány korából ismert. Ilyen rokoni szálak híján a család nőtagjai vagy hivatásos kerítőnő szervezték a házasságot. Ez utóbbiak tevékenysége gyakran volt csúfolódás és gúny tárgya a régi arab mesékben és történetekben, mint olyan pénzéhes nőszemélyeké, akik haszon reményében bárkit bárkinek kiközvetítettek.[38] A fiatalemberek jobban jártak, ha édesanyjukra vagy más nőrokonukra bízták a menyasszony kiválasztását. Ők szabadon elmehettek a lányos házhoz, találkozhattak az ifjú leánnyal (akit gyakran a nők számára fenntartott nyilvános fürdőben szemeltek ki), és beszéltek neki a vőlegény erényeiről (legalább annyira túlozva, mint a kerítőnők).

A felek kölcsönös egyetértésével megkötött házassági szerződés alapvető részét alkotja a hozomány (arabul mahr vagy szadáq) meghatározása, melyre a menyasszonynak joga van; jegyajándéka mindvégig az életében saját tulajdonát képezi, válás esetén is megtarthatja azt (Korán 2:229). A mahr eredetileg (a dzsahilijja korában) olyan kompenzáció volt, amelyet a vőlegény a menyasszony családjának fizetett, kárpótlásként azért, hogy hosszú évek szülői gondoskodása után a leányt kiemelte családi környezetéből, és saját házába vitte. Ha törzsbeli rokonhoz (unokatestvérhez) ment nőül a leány, akkor efféle "kártérítésre" nem mutatkozott szükség. Később a jegyajándék a menyasszonynak nyújtott hozományt jelentette, amelynek minimális és maximális értékhatárát a négy jogi iskola törvénymagyarázói eltérően ítélték meg. Meghatározó volt a jegyajándék értékét illetően a menyasszony származása, rangja, életkora, szépsége. A jegyesség ideje alatt a menyasszony családja előkészítette a lány kelengyéjét: szőnyegeket, ruha- és ágyneműt, háztartási eszközöket. Ezen időszakban a vőlegény - társadalmi hovatartozástól függően " ajándékokat küldözgetett a menyasszonynak, például gyümölcsöt, édességeket, selyemsálat.

Hozománya felett a muszlim nő élete végéig saját maga rendelkezett, férjének ugyanis kötelessége volt, hogy feleségét és gyermekeit, esetleg magára maradt nőrokonait is eltartsa, őket élelemmel, ruhákkal és minden egyéb, az élet fenntartásához szükséges dologgal ellássa, illetve hogy számukra lakást biztosítson. Az iszlám jog tehát már a korai időktől kezdve elismeri a nő jogát saját pénzére vagy egyéb tulajdontárgyaira vonatkozóan.[39] Joga volt eladni, elajándékozni, elzálogosítani vagy bérbeadni értékeit, illetve ezeket használta fel például abban az esetben, ha válás vagy megözvegyülés esetén magára maradt, és saját élethelyet kellett teremtenie.


Esküvői szokások

Az esküvői szokások helyszínenként, időszakonként és származástól, vagyoni helyzettől függően is változtak. Gyakori volt, hogy a szertartást valamely ünnepnapon tartották, vagy olyan, hivatásos asztrológus által meghatározott napon, amelyet az ifjú pár közös életét illetően szerencsés kezdetnek véltek.[40] Az esküvő előtti napon a menyasszonyt és a vőlegényt is fürdőbe kísérték, és előkészítették a nagy napra.[41]

A menyasszonyt az ünnep reggelén gyönyörűen kifestették, megfésülték, felöltöztették. A felékesített leányt fiatal barátnői kísérték a vőlegény házához, hangos énekszóval. Fontos volt az, hogy az első találkozáskor az ifjú ara milyen benyomást tesz leendő férjére, ezért vagyoni helyzettől függetlenül minden család igyekezett lélegzetelállítóan szép és drága ruhát beszerezni - legfeljebb kölcsönkérve azt. A középkor századaiból fennmaradt néhány leírás ezekről a ruhákról, főként olyanokról, melyeket gazdag családok leányai viseltek. Mohamed gyereklány felesége, cAisha például házasságkötésük napján bahreini vörös-csíkos ruhában pompázott, és azonnal divatba is hozta ezt a viseletet a medinai nők körében.[42] Valóban mesés az a leírás, mely az egyiptomi vezír, Samsz ed-Dín leányának esküvői ruháiról szerepel Az Ezeregyéjszaka egyik történetében: "Jött a vezír lánya az öltöztetőasszonyok között. Ezerféle illatszertől illatozott, haját felékesítették, illatos füstölőkkel megfüstölték, ékszereinek és ruházatának pompája a perzsa császárokéhoz volt fogható; öltözékére egy palást borult, melybe színaranyszállal vadállatok és madarak voltak beleszőve, jemeni nyakéke ezreket ért, gyűrűinek foglalatában császárokat megszégyenítő drágakövek ültek."[43] És ez csak az első ruha volt, melyet hat további, szintén pazar öltözék követett...

A családok helyzetéről tanúskodott a meghívott vendégek száma és az esküvői lakoma fogásainak változatossága. Hárún al-Rasíd kalifa (uralk. 786-809) fiának, al-Ma'múnnak (uralk. 813-833) az esküvője - mely vélhetőleg a földkerekség egyik legfényesebb lakodalma volt - 19 napig tartott, és a káprázatos dínom-dánomra a jelentős számú rokon és barát mellett meghívták a birodalom hadseregének vezetőit is. Más főrangú urak, kalifák és szultánok gyerekeinek esetében hasonló lakodalmakat tartottak. Az egyik egyiptomi mameluk szultán, al-Nászír Mohamed Ibn Kaláún leányát Kanszún emírhez adta nőül, és a 7 napos mulatság alatt 5000 birkát, 100 ökröt és 50 lovat vágtak le és sütöttek meg, nem beszélve a megszámlálhatatlan szárnyasról, melyeket a vendégek bekebeleztek. A frissítők és sütemények elkészítéséhez tizenegyezer darab cukorsüveget használtak fel.[44]

Az esküvői lakomán férfiak és nők elkülönítve vehettek részt, csakúgy, mint a különféle mulatságokon. Szokásosak voltak olyan, a termékenységet és gazdagságot szimbolizáló rítusok, amelyek a kézfogót követően főleg a nők köréhez kapcsolódtak. Amikor például Mohamed leánya, Fátma feleségül ment unokabátyjához, cAlíhoz, apja feleségei két pálmarostokkal kitömött párnára fügét, datolyát és illatosított vizet tettek, utalva az ifjú pár eljövendő életére. Gazdag családok gyermekeinek egybekelésekor gyöngyöket, jószagú golyócskákat szórtak a tömegbe vagy hintettek a házasulandókra.

Különös gonddal díszítették fel az asszonyok azt a szobát vagy sátrat, ahol sor került a nászéjszakára. Gyakran ez volt az a hely, ahol a gyertyafényben férj és feleség először pillantották meg egymást. Ha a leányról ezen éjszakán kiderült, hogy nem szűzen lépett a házasságba, férje eltaszíthatta.[45] Évszázadok során át a muszlimok körében is szokásos volt a násznépnek felmutatni a szüzesség bizonyítékát (a foltos lepedőt vagy fehérneműt), amit az asszonyok magas hangokat hallatva fogadtak. Reggel a fiatal pár mindkét tagja fürdőbe vonult, természetesen külön-külön, férfi és nőtársaik kíséretében, és ez ismét alkalmat adott az ünneplésre és szórakozásra.

Az esküvői ünnepségek végeztével a feleség férje házába került, elhagyva a számára biztonságot nyújtó, ismerős családi környezetet. Egy modernkori palesztin ének, mely hasonló a középkorban született dalokhoz, így jeleníti meg az idegen otthonba való beilleszkedés gyötrelmeit:
" A lány elhagyja apja házát férje házáért,
Elhagyja az öröm házát a búbánatért,
Elhagyja jó szüleit pár idegenért..."[46]
A házasságkötésnek általában a férj anyja örült legjobban, különösen ha középosztály-beli vagy parasztasszony volt, hiszen új menye új munkaerőt jelentett a családjának, ráadásul olyan személy volt, aki nem csupán férjének, de anyósának is engedelmességgel tartozott. A házasságban született gyermekek nevelését is gyakran a férj anyja felügyelte.


Anyaság

A muszlim feleség akkor nyerte el legkedvezőbb helyét a családban, ha fiúgyermeket szült. Attól fogva umm-nak nevezték, ami annyit tett, hogy "anyja valakinek". A Korán és más iszlám jogforrások kivételes odafigyelést írtak elő az anyákkal kapcsolatosan, alátámasztva a muszlimok azon felfogását, hogy a nő elsődleges feladata az életben az, hogy gyermeket szüljön. Fontosnak tartották, hogy a kisgyermeket édesanyja tejével táplálja és hogy az első éveiben ő nevelje. A kívánatos szoptatási idő a Korán szerint két év, amit még akkor is igyekeztek betartani, ha időközben a gyermek szülei elváltak. (Korán 2:233) Az iszlám világában a gyermekek életük végéig tisztelettel tartoznak szüleiknek, kiemelten az édesanyjuknak. A Koránban több helyen olvashatóak ezzel kapcsolatos kinyilatkoztatások: "Meghagytuk az embernek szüleivel kapcsolatban - (hiszen) az édesanyja kínos-keservesen hordozta őt s az elválasztásáig két év telt el -, hogy »légy hálás nekem és szüleidnek!«"[47] (Korán 31:14) Egy hadísz szerint egyszer egy férfi kereste fel Mohamedet, és ezt kérdezte: "Ó, mondd, Alláh küldötte, ki az az emberek között, aki legérdemesebb arra, hogy jó kísérőm legyen? A próféta erre azt válaszolta: Az édesanyád. A férfi erre azt kérdezte: És még kicsoda? A próféta azt mondta (újra): Az édesanyád. A férfi azt kérdezte: És még ki? Csak akkor felelte azt a próféta, hogy: Az édesapád."[48]

A gyermekek születése biztosítékot jelentett a szülőknek arra nézve, hogy idős korukra nem maradnak támasz nélkül. Ha egy asszony nem tudta gyermekkel megajándékozni férjét, gyakran ő maga választott számára újabb feleséget, olyat, aki alsóbb társadalmi rétegből származott. Így a társfeleség (darra)[49] szinte szolgaként került a házba, és gyermekeit az első feleség úgy nevelte, mintha sajátjai lennének. Noha gazdasági szempontból és a gyermekáldást illetően voltak előnyei az efféle házasságnak, érzelmileg nagy tehertételt jelentett mindegyik feleség számára, miként ezt az alábbi arab mondás is bizonyítja: "A társfeleség keserű, lett légyen bár azelőtt mézeskancsó."[50]


Többnejűség az iszlámban

A kutatások szerint az iszlám előtti időkben a nomád arab törzsek tagjai körében a poligámiára és a poliandriára is találhatunk példákat, ezeket azonban olyan speciális gazdasági-politikai okok hozták létre időlegesen, amilyeneket a Korán keletkezésének időszakában is feltételezhetünk. A többnejűség kérdését illetően a szent könyv 4. szúrájának 3. verse a mérvadó, amely szakaszban valóban szerepel az a kitétel, hogy egy muszlim férfinek akár négy felesége is lehet, ám ennek megvannak a feltételei. A kutatók szerint feltételezhető, hogy olyan történelmi pillanatban született versről van szó, amikor a mekkaiakkal harcoló legelső (medinai) muszlim férfiak közül számos elesett a harcmezőn, különösen az Uh'ud város melletti csatában. Az iszlám hit védelmében hősi halált halt katonák özvegyeit és árváit támogatandó villantotta fel a Korán a többnejűség lehetőségét: "Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni a (női) árvákkal, akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni (egyszerre többhöz), akkor (vegyetek feleségül) csak egyet, vagy (elégedjetek meg) azzal, ami (rabszolganőt) a jobbotok birtokol. Ezzel tudjátok leginkább elkerülni azt, hogy igazságtalanul cselekedjetek." (Korán 4:3) Ez a részlet, illetve a Korán más versei, amelyek arról szólnak, hogy képtelenség egyformán igazságosnak lenni több asszony irányában (Korán 4:129), sok muszlim gondolkodó szerint nem a többnejűséget, hanem éppenséggel a monogámiát propagálják.


Nemi kapcsolat a házasságban

A muszlim gondolkodás szerint a szerelem lényege az, hogy a szerelmes a lehető legteljesebb egységet keresi az általa hőn szeretett személlyel, szellemi, lelki és testi értelemben is. Fizikai szinten ez a szexuális egyesülés által teljesülhet be leginkább, ám ez csakis akkor lehet Istennek tetsző, ha lelki és szellemi egybeolvadás is kíséri. Ibn Arabí szerint tévúton jár az, "... aki asszonyához vagy bármely nőhöz kizárólag az élvezet kereséséért közeledik; az ilyen ember önmagával kapcsolatosan éppoly tudatlan, mint bármely idegen, akinek soha nem nyílt meg."[51]

Az iszlámban férfiak és nők között csak a házasságon belül engedélyezett a nemi kapcsolat, amely tehát nem csupán a gyermeknemzés és az örömszerzés forrása, hanem magasabbrendű (misztikus) jelentést is hordoz: "Az asszonyaitok szántóföld nektek. Menjetek a szántóföldetekre, ahogyan csak akartok! Küldjetek előre (jócselekedeteket) lelketek számára és féljétek Alláhot!" (Korán 2:223) Mohamed a hagyományokban megőrzött gondolatok szerint házastársaknak a nemi együttlét valamennyi formáját megengedhetőnek tartotta, kivéve annak anális módját. A szexuális aktus időpontját illetően pedig ez az előírás olvasható a Koránban: "Kérdeznek téged a havibajról. Mondd: »Kórság az.« Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól a havibaj idején, s ne közeledjetek hozzájuk, amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy, ahogyan Alláh elrendelte számotokra." (Korán 2:222)

A házasságtörésről a Korán keményen rendelkezik: a paráználkodó férfinek és nőnek is száz-száz korbácsütés jár (Korán 24:2), és ezt követően többé nem házasodhatnak tisztességes muszlimmal (Korán 24:3). A házasságtörés tényét azonban alaposan bizonyítani kell: "Aki tisztes férjes asszonyoknak kelti rosszhírét, és azután nem hoz négy szemtanút, azt korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel, és ne fogadjatok el tőle tanúságtételt soha többé!" (Korán 24:4) "És azok, akik (saját) feleségeiknek keltik rossz hírét és önmagukon kívül nincsenek tanúik, akkor a tanúság az legyen, hogy négyszer tanúbizonyságot kell tennie Alláh előtt, hogy az igazat mondja, és ötödszörre úgy, hogy Alláh átka legyen rajta, ha hazudik!" (Korán 24:6-7)[52] A Korán szerint viszont "a jóravaló asszonyok engedelmesek és vigyáznak arra, ami (a kívülállók számára) rejtve van, mivel Alláh vigyáz (arra). Akiknek nyakaskodó természetét félitek, azokat intsétek meg, kerüljétek őket (a házastársi) ágyakban és lássátok el a bajukat!..." (Korán 4:34)


Válás

A muszlim vallásjog szerint a válást a férfi és a nő egyaránt kezdeményezheti, ha valamelyikük úgy érzi, hogy házassága sikertelen vagy boldogtalan. Például akkor, ha "egy asszonynak félnie kell attól, hogy férje rosszul bánik vele, vagy (huzamosan) elhanyagolja őt, akkor nem róható föl vétkükül, ha békés megegyezésre jutnak egymás között. A békés megegyezés jobb (a viszálykodásnál)." (Korán 4:128) A férj poligámiája szintén oka lehet a nő részéről kezdeményezett válásnak, ha ezt a házassági szerződésben lefektették. A Korán szerint "az elvált asszonyoknak - az illendőségnek megfelelő - ellátás jár! Ez az istenfélők kötelessége." (Korán 2:241) A nőt tehát válás esetén nem lehet egyszerűen kitenni a házból. Válás után az asszonyok azonban kötelesek legalább három hónapot várni az újabb férjhezmenetellel,[53] mert ez idő alatt kiderül, hogy nem állapotosak-e elhagyott férjüktől. Ha a nő gyermeket vár, a volt férj visszafogadhatja őt (Korán 2:228), vagy várnia kell az újabb házasságkötéssel a csecsemő megszületéséig. A férfi eltaszíthatja feleségét (taláq), ám ilyen esetben csak a harmadik eskü számít. Ettől kezdve nem érintheti feleségét, legfeljebb akkor, ha azt már újabb férje hasonló módon eltaszította. (Korán 2:229-230) A nőknek lehetőségük van arra, hogy férjüktől bizonyos összeggel (például a hozomány visszaszolgáltatásával) megváltsák a szabadságukat. A férjnek el kell engednie feleségét, ha az úgy kívánja: "Ne tartsátok vissza őket kényszerrel, hogy áthágjátok (ezáltal Alláh előírásait)! Aki eképpen cselekszik, az önmaga ellen vét." (Korán 2:231)


A női lét keretei: hárem és fátyol

A muszlim nők helyzetét illetően nagy változásokat hozott Közel-Keleten az cAbbászidák kora (750-1258). Az iszlám terjedése következtében a muszlimok számos kultúrával találkoztak. A győzelmek, a meggazdagodás, a városi életmód önmagukban is hozzájárultak az életmódváltáshoz, a harcosok öntudatának megerősödéséhez, és mindehhez csatlakozott még a perzsáktól és bizánciaktól átvett sok-sok kulturális elem. A kalifátus korában több, az újonnan meghódított területek szokásaiból merített "státusz-szimbólum" is megjelent a városlakó, tehetősebb arabok között. Ilyen volt például a nők és gyerekek házon belül való elkülönített életterének kijelölése és a nők fátyolviselése. Mohamed személyes életvitele mindezt már a 7. században előkészítette, ő ugyanis saját feleségeit egy idő után függöny mögött, idegen férfiak szemeitől távol tartotta. A Korán azonban nem írta elő általában a nők lefátyolozását, sem pedig a külvilágtól való elzárásukat. Egyértelműen és csakis a próféta feleségeiről szólnak az alábbi részletek: "Ti próféta asszonyai! Ti nem olyanok vagytok, mint bárki is az asszonyok között. Ha istenfélők vagytok, ne legyetek alázatosak a beszédben, nehogy az, akinek a szíve beteg, vágyat érezzen (irántatok)! Beszéljetek úgy, ahogy illik. És maradjatok a hajlékaitokban és ne cifrálkodjatok úgy, ahogyan a hajdani, pogány korban tették!" (Korán 33:33) és "Ti hívők! Ne lépjetek be a próféta hajlékaiba - ha csak engedélyt nem kaptatok - evésre, anélkül, hogy kivárnátok a kellő időt arra! Ha azonban meghívást kaptatok, lépjetek be. (...) És ha kértek valami eszközt a feleségeitől, akkor függöny mögül kérjétek! Így tisztább marad a ti szívetek és az ő szívük is." (Korán 33:53)

Az iszlám korai időszakában az arabok legnagyobb része nem is tudta volna teljesíteni ama kívánalmat, hogy feleségét a ház elkülönített részében tartsa, hiszen a nők is dolgoztak, például parasztasszonyként a földeken vagy árusként a piacon. Az iszlám világában legelőször az cAbbászida kor uralkodói és főúri udvarain belül jelent meg a külön női lakrész, amikor a törvényes feleségeket kiemelték, és a rabnők fölé helyezték. Az egy helyben való tartózkodás tulajdonképpen azt jelentette, hogy az előkelő nőknek nem kellett dolgozniuk, és korlátozott mozgáslehetőségük valamiféle luxus kifejeződése volt, amolyan kitüntetéses helyzet. Hamarosan azonban a női lakrész ezen jelentése (ennek eredeti, perzsából átvett megnevezése a harím)[54] elmosódott, és az elkülönített női lakótér a szüzesség, az illem védelmezésének szimbólumává vált.[55] A városlakó férjek és apák így óvták családjuk nőtagjait az idegen férfiaktól, és már kisgyermekként minden fiú megtanulta, hogy felnőttként csak a nők korlátozott csoportjával állhat kapcsolatban (közeli rokonaival és házastársával). A nő tisztaságának védelme egyben a férfi becsületének[56] (card) megóvását is szolgálta. A nők a férfiaknál jóval ritkábban hagyták el lakóházukat, általában csak akkor léptek ki az utcára (testüket fedő, bő ruházatban és fátyolban), ha nyilvános fürdőbe, mecsetbe, kórházba vagy rokonlátogatóba indultak.

A háremmel együtt a kalifátus időszakában széles körben elterjedt a muszlim nők között a fátyolviselés szokása is. Az iszlám történetét és jelenét illetően az egyik sok vitát kiváltó jelenség ez. Mint fentebb már idéztük, a Koránban világosan az áll, hogy Mohamed feleségeinek kellett elrejtőzniük a kíváncsi tekintetek, az idegen férfiak sóvár szeme elől - függöny (hádzsisz) mögé! Maguk a muszlimok történelmük során vallásjogi iskolától, társadalmi helyzettől vagy vallási irányzattól függően eltérő módon ítélték meg a fátyolviselés szokását. Az ókori Keleten - jóval Mohamed fellépése előtt - elterjedt viselet volt a fátyol a nők körében. Előkelő indiai, perzsa és zsidó nők is viselték, ezzel hangsúlyozva nemesi származásukat, erkölcsi feddhetetlenségüket, vallásosságukat. Előírás volt továbbá a fátyolviselés (a haj eltakarása) a gyülekezetbe lépő vagy prédikáló keresztény nőknek is. A Bibliában, Szent Pál korinthusiakhoz írott első levelében az alábbiakat olvashatjuk erről: "... minden férfinek feje a Krisztus, az asszony feje a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten. Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz fejére. De minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szintén szégyent hoz fejére, mert ugyanolyan, mintha megnyírták volna. Mert ha az asszony nem fedi be a fejét, akkor vágassa le a haját, ha pedig szégyen az asszonyra haja levágása vagy leborotválása, akkor fedje be fejét." (1Kor 11,4-6) A fátyol tehát - már az iszlám kialakulása előtt - több helyszínen elválasztotta a hívőt a hitetlentől, az erényest az erkölcstelentől, a szabad nőket a raboktól.

Az iszlám világában az első évszázadokban főként az előkelő hölgyek viselték fejükön eme ruhadarabot, és ez éppúgy státusz-szimbólum volt, miként a gazdagok palotáiban perzsa mintára megjelenő női lakrészek. Napjaink egyik libanoni költője, bizonyos "Adonisz" a közelmúltban egy cikkében a fátyolviselés vallásos szimbólumként való értelmezésével próbálkozott. Kiemelte, hogy a törzsi időkkel szemben, az iszlám vallás követői kedvelték az elvont, metafizikai jelentést is hordozó kifejezési formákat, és e gondolat jegyében értelmezhető a nők fátyolviselése is. Mindez szerinte természetes következménye az Egységről, a világ Teljességéről alkotott muszlim gondolatoknak, amelyek - túllépve a földi létezés dimenzióin - felülkerekednek a kísértésen és az érzelmeken. A nő arcára boruló fátyol a nőt megóvja a csábítástól, így férfiak és nők is felülemelkedhetnek az ösztönök világán.[57] Alátámasztja ezt az értelmezést egy régi történet, egy, a fátyolviseléssel, illetve magával a női tisztességgel összefüggő eset, melynek kapcsán Mohamed és követői összetűzésbe keveredtek Medina befolyásos és gazdag zsidó közösségének tagjaival.[58]

Szádi egyik költeménye is jól mutatja, hogy hogyan szolgált a fátyol a nők erkölcseinek megóvására. A "Vagy-vagy" című rubáiban ezt írta:
"Vagy rejtsd el az arcod, legalább bajt se kavar,
Vagy vágyra tüzelj, s gyújtsd fel a házat, de hamar!
Nem fér meg a szűzi élet és a nagy szerelem:
Nyílj meg, vagy a függönyt szemeden varrd be hamar!"[59]
Ez a vers egyértelműen úgy ábrázolja a fátyolt, mint a szemérem, a tisztesség megóvásának eszközét, azon ruhadarabot, mely határvonal, korlát a tiszta élet és a testiség között. Számos más műben is említik a fátylat, melynek felemelése a férfi szerelmének elfogadását jelezte, például a Sáhnáme című elbeszélő költemény több részében. Egy, a 8. század elején élt költő, Omár Ibn Abi Rabica egyik szerelméről, Szurajjáról írta az alábbi sorokat:
" S ő el is jött fátylasan, ám a fátylán átütött
orcájának hímpora, zsenge rózsa szirmaképpen..."[60]
Hozzá hasonlóan más költők is megénekelték fátyol mögött rejtőző kedvesük szépségét - utalva ezzel a hölggyel kialakult bizalmas viszonyra, illetve szimbolizálva magát a beteljesült szerelmet. Bassár Ibn Burd ghazáljának néhány szavával is sokatmondó volt:
"És amit fátyla közt rejt:
merő arany meg illat..."[61]
A források szerint az iszlám birodalmának nyugati részén, Andalúziában nem vették ennyire szigorúan a nők fátyolviselését. Ott a lányok és asszonyok - köszönhetően a berber nők hagyományosan viszonylag szabad helyzetének, illetve az európai hatásoknak - gyakran nem is takarták el arcukat, és több irodalmi műből is kiderül, hogy az utcán járva idegen férfiakkal is szóbaálltak, mint például az Ibn Hazm által felidézett córdobai leány, aki al-Ramádíval az utcán beszélt meg randevút.[62] Henri Pérès feltételezése szerint a nyugati muszlim nők keleti nővéreiktől eltérő viselkedése és öltözködési szokásai azzal is magyarázhatóak, hogy az andalúziai háremekben túlságosan megnövekedett számú keresztény rabnő és ágyas miatt csökkentek az előkelő arab-berber nők férjhezmenési esélyei.[63]


Napi foglalatosságok

A középkori muszlim nők körében a társadalmi pozíció és a származás, illetve a vagyoni helyzet határozta meg azt, hogy ki milyen körülmények között és hol éli le az életét. A nők mindennapjai, munkavégzési és szórakozási formái nagy változatosságot mutattak. Az iszlám vallás létrejöttének időszakában az első muszlim nők többsége nehéz körülmények között élt, és nap mint nap sokat dolgozott, sőt a harcokban is részt vett. Később, a 8-9. századtól kezdve élesen elváltak egymástól az iszlám társadalmán belüli rétegek, és a felsőbb körökhöz tartozó nők legfőbb feladata annyi lett, hogy felügyeljenek gyermekeik nevelésére és a ház szolgálóira. Ők napjuk nagy részét azzal töltötték, hogy testápolással és szépítkezéssel foglalatoskodtak, szemben azokkal a kereskedő- vagy kézműves-feleségekkel, illetve mezőgazdaságból élő asszonyokkal, akik férjük portékáját árulták, vagy a földeken dolgoztak, hazatérvén pedig vezették a háztartást.

1. ábra    Főző asszony

Főző asszony [Forrás: Wiebke, W. (1993): Women in Islam. Markus Wiener Publishing, Princeton & New York. 90. o.]
Forrás: Wiebke, W. (1993): Women in Islam. Markus Wiener Publishing, Princeton & New York. 90. o.

Hamadáni egyik makamájában egy kereskedő így beszélt, feleségét magasztalván: "a madíra készítésében való ügyességét dicsérte, és ecsetelte főzésben való gondosságát, mondván: Óh, uram, ha látnád, amikor köténye a dereka körül lobog, és szerte a házban sürög-forog, a lábasoktól a kemencéig és a kemencétől a lábasokig, és tüzet szájával szuszogva szít, és apró kezével aprítja a fűszert, és ha látnád, hogy a korom azon a tiszta orcán foltot ejt, és hogy a füst azt a tündöklő ábrázatot befüstöli, bizony mondom, a szemed e látványtól könnyekkel lenne teli, én bizony szerelmes vagyok belé, merthogy én is kedves vagyok az ő szívének, boldog is az a férfiú, aki magáénak mondhat egy ügyes kezű, szerető feleséget, és a hitvesével boldogságban él..."[64] A szegényebb nők otthonukban leggyakrabban fonással és szövéssel foglalkoztak, az Almorávidák korában (1090-1145) pedig Sevillában szép számmal éltek hímzőnők.[65]

Voltak olyan foglalkozások is a muszlim országokban, amelyek kifejezetten női szakmának számítottak, például a bábaasszony. A mamelukok Egyiptomában említik még a fürdők női személyzetét, a kerítőnőket, a zsibárus asszonyokat, a menyasszony-fésülő nőket és a siratóasszonyokat. Jól érzékelhetően tehát - csakúgy, mint az ókori Keleten - a középkori iszlám világában szintén asszonyok látták el a nők körüli, szépítkezéssel, öltöztetéssel, szüléssel összefüggő teendőket, és ők voltak a halotti szertartások ismerői és gyakorlói. Az iszlám országaiban szép számmal akadtak prostituáltak is, noha e "mesterség" gyakorlását a Korán és a hadíszok egyértelműen tiltják, léte ellenkezik a muszlim tanításokkal. A testüket áruba bocsájtó nők azonban a források szerint ott voltak minden nagyváros utcáin és a karavánszerájokban, és esténként kísérővel jártak-keltek, aki gyertyával ment a nyomukban, és azt arcuk elé tartotta, ha valaki szerette volna szemügyre venni őket.[66]

A gazdagabb családok női lakrészén belül, ahol számos nő és gyermek élt együtt, szigorú hierarchia uralkodott, amely meghatározta a női mindennapokat. Más és más feladatuk volt a törvényes feleségeknek, az ágyasoknak, a különböző értékkel és képzettséggel bíró rabnőknek. Az uralkodói udvarok háremében a rend fenntartása érdekében titkárnőket is foglalkoztattak, és a nők hozzá fordulhattak apróbb-nagyobb problémáikkal, mielőtt még a ház urát zavarták volna. A fejedelmi udvarok hölgy tagjainak mindenütt kialakult a nőkből (és eunuchokból) álló kiszolgáló személyzete, és alkalmaztak orvosokat, kincstárnokokat, szakácsnőket, előimádkozókat, kávé-felszolgálókat, szabókat stb. A hárem első asszonya szokásosan az anyakirálynő volt, de valamennyi ott élő nőnek voltak saját alárendeltjei, akiken "uralkodhatott". A hierarchia legalján álltak azok a konyhai alkalmazottak, akiket főleg a kevésbé szép és tehetséges rabnők (gyakran fekete bőrűek) közül válogattak ki. E konyhában dolgozó nőkre ugyanakkor fontos és sok munka hárult az előkelő házakban, hiszen a gazdag nők egyik legfőbb mulatsága éppen az volt, hogy vendégfogadásokat rendeztek, és rokonaikat, barátnőiket pazar lakomákon látták vendégül. Az iszlám történelem és meseirodalom egyik legkiemelkedőbb női szereplője, Hárún al-Rasíd imádott felesége, Zubejda különösen magasra emelte a gasztronómiai élvezetek színvonalát. Pompás estélyein a vendégek csodásan fűszerezett piláfokat ettek, mandulával és tejjel táplált csirkék húsából készített ízletes sülteket, datolya- és szőlőbort, rózsavizet, gyümölcs-szorbetet, mézes-pisztáciás süteményeket és Perzsiából jégágyon Bagdadba szállított dinnyét fogyasztottak.[67] Az Ezeregyéjszaka Zubejda alakját számtalanszor felidéző meséi sokszor adnak kimerítő leírást a középkor századaiban fogyasztott változatos arab ételekről, jelezvén, hogy az előkelő nők mindennapjainak is fontos részét jelentették a gasztronómiai élvezetek.

Az előkelő hölgyek azonban szabadidejükben - ha eleget tettek vallásos kötelezettségeiknek, gyermeknevelési feladataiknak és a házvezetés rájuk rótt terheinek - még az étkezésnél is jelentősebb gondot fordítottak szépségük ápolására.




Hátra Kezdőlap Előre