A magyar nép művészete · / · III. Kötet - A BALATONVIDÉKI MAGYAR PÁSZTORNÉP MŰVÉSZETE
A magyar nép művészete · / · III. Kötet - A BALATONVIDÉKI MAGYAR PÁSZTORNÉP MŰVÉSZETE
Könyvünk elején jellemeztük a Balatonvidék pásztorművészeit, - befejezésnek, ime a sok közül még egy: Bagol András.
...Régen történt ez is, - messze innen, a föld végén, Finistéreben, az Oceán partján. Akkor kezdtem hazavágyakozni külföldi barangolásaimból s akkor határoztam el, hogy majdan hazakerülvén, nekiindulok és mint Kriza János a vadrózsákat, keresem majd, böngészem én is a mi népünk művészkedésének vadvirágait.
Bagol András, a kivadári magyar juhászgazda páholt végig cifra botjával, hogy mit kuncsorog a magyar író külföldön!...
Elmesélem az esetet apróra.
Esett s mi beszorultunk az Oceánra nyíló eresz alá.
Mi: Heywood, az amerikai képfaragó, gyönyörű kis feleségével, Odell asszonnyal (Heywood pipázott, Odell asszony főkötőt varrt a babynak s halkan dúdolgatott az öltései alá); a magyar gróf, aki egész komolyan művész akar lenni s úgy él, úgy tanul, úgy dolgozik, mintha semmi köze se volna ahhoz a somogyi dominiumhoz, amely egykor az övé lesz bizonyosan (cérnát ő fűz a tűbe Odell asszonynak a babyt ő csucsujgatja, ha a kis dámácska ordítani kezd a bölcsőben); Campbell, a skót festő és Pixotto, a spanyol piktor (csökönyösen pipáznak mind a ketten, és én is ott pipáztam).
És ott volt vélünk Alexandre Harrison is, a világ egyik legjelesebb tengerfestője. Az eresz végiben dolgozott, a grófunknak föstött egy kis képet az esőverte szürke tengerről, cserébe a Bagol András-féle botért.
Tudtuk előre, hogy remek lesz Harrison dolga, - de az a bot, az se utolsó!
Készült Somogy megyében, a nagyatádi járásban, Kivadáron, és cselekedte Bagol András maga, miként ez meg is vagyon írva a kiteremtettézett somfaágra. Csillagos ólombuzogány a feje s végig hímes az egész, beöntve színes viasszal; csipkézett karikák díszlenek a buzogány alatt s lejebb, szép sorjában, históriás képek és írások következnek. Legelsőbben két lovas magyarok s alattuk a megmagyarázás: «A Magyarok Bejövése 893». Következik, ágaskodó csikón, egy sisakos magyar s mellette egy kürtös vitéz: «Árpád fejedelem, Lehel vezér». És itt, mielőtt tovább haladna a nemzeti história illusztrálásában, a művész helyénvalónak találá fölróni, csupa öreg bötükkel, magát a bot történetét is «BAGOL ANDRÁS MUNKÁJA ÉLJEN A BOT GAZDÁJA». Ezután következik a négytornyú vár, meg ismét egy lovas ember s az írás: «A szigetvár Ostroma 1566 A HŐS ZRINYI». A szigetvári hőst követi egy lobogós ingujjú csikós, akit nem lehet összetéveszteni mással, mert ott az írás ő róla is: ISTEN ostora RÓZSA sándor». Külön keretbe foglalva, megint a bot történetét magyarázza a művész: «Készült kivadáron, Somogy Megyében, NAGYATÁDI járásban». És most következik a jelenkor: két huszár, de csak gyalogosan, Kossuth Lajos az egyik, Petőfi Sándor a másik, s köztük egy magyar menyecske, alattuk, koszorúval körülfonva, az írás:
TALPRA MAGYAR hí a HAZA
kutya német tönkretette
Csudálta a botot az angol, a skót, a spanyol, az amerikai; beszélték, hogy mennyi naiv báj, mennyi vonalérzés, mily sok művészi ritmus van a faragásban, - hátha még azt is megérthették volna, hogy micsoda lélek van az alakok összeválogatásában!...Hogy mi a kapcsolat Árpád, Lehel, Zrinyi, Rózsa Sándor, Kossuth és Petőfi között!? ...
Mialatt ezt magyaráztam nekik, Harrison dolgozott.
Mozgott folyton, rángatta a vállát, mintha valami nagyon nehéz batyut akart volna lerázni a hátáról, egyszer egyszer tikkadtan lihegett, - lázasan csapkodta a vászonhoz az ecsetet: szinte erőszakosan tépte, szaggatta magából azt, amit föstött. Eközben kipirult, egészen beleizzadt munkájába, mintha nem is ecsettel dolgoznék, de kazán alá lapátolná a szenet.
Elgondolkoztam: ez az ünnepelt, világhírű művész, hogy kínlódik!...Milyen jóízűen szopogatta pipáját Bagol András, miközben a botot faragta!...
Künt az egész Oceán fölött hullott a lassú eső.
Alacsonyan mászó szürke felhők sírdogáltak le a nagy vízre s a tenger is olyan unalmas szürke volt, mint a felhők. És ebből az ásító szürkeségből föstötte meg a bágyadtság poémáját Harrison. Semmi forma, semmi vonal a vásznon, merő szürkeség a felhőkkel ölelkező tenger szomorúsága; a felhők közt egy-egy mélyebb kékesbarna tónus vergődik, mintha ott a felhők mögött még szürkébb, még gyötrelmesebb szomorúság gomolyogna.
Remek!...
Csudáltuk mindnyájan, miközben Harrison a botot nézte nagyon fáradtan.*
Egyszer csak azt kérdi, szinte haragosan
- Ki ez a Bagol András!
- A bátyámnál szolgál, Kivadáron, - mondotta a grófunk. - Az apja is nálunk volt cselédember, az unokái is nálunk szolgálnak. Javakorában juhászgazdánk volt, most kukoricacsősz, meg ráadásul erdőpásztor is az öreg.
- Kitől tanult faragni?
- Nem tanult az senkitől. Faricskál, amikor nincs más dolga.
Harrison morgott valamit. Mintha káromkodott volna. Majd irigykedve sóhajtott:
- Mennyi istenáldott egészség!...Nékünk csak a felhő jut, a napot mi nem értjük!
- Nagy mester az öreg! - dicsekedett a grófunk. - Portrékat is csinál. Egyszer, egy ilyen somfaágra kifaragta a háznépet. Első volt, legfölül, a bátyám, puskával, vadászkalapban s aláírva: A GRÓF. Nyomban alatta, másodiknak A SZAKÁCSNÉ s aztán következett csak a tiszttartó, az ispán, a parádéskocsis és az udvari kovács. De nem csinál esetet az ilyesmiből. A botot beadja a vadásznak, egészséget kívánva grófjának; a konyhában megissza a pohár bort, ami a botért dukál s megyen dolgára.
Az egyik angol emlegetni kezdte Turgenyev vadásznaplóját. Hogy sok hasonlóság van a magyar paraszt és az orosz paraszt közt?
- Szó sincs róla! - tiltakozott hevesen a grófunk s kipirult, - a muszka paraszt született cseléd, alázatos, meghunyászkodó, titokban kapzsi és könnyen hazudik. A magyar paraszt!!...
Együtt parádéztunk, hogy milyen a magyar paraszt!
Künt jár az ember a mezőn. Távolban, a szanaszét legelésző nyáj között, magas botjára könyökölve egy mozdulatlan alak nézi a messzeséget. Odaérve hozzá, megbillenti a fejét: Adj Isten!...A dereka meg nem hajlik. Szava kevés. Amit mond, az gondolkozás eredménye. Ismeri a mezőt, amelyen a jószág él. Ismeri az eget, tudja a csillagokat, a felhők járását; beszélni tud az állatjaival. Jó kedvében dévajkodik s az a dévajkodás is olyan üde, mint a harmatos hajnal. Ha olykor a katonaviseltje, mesélés közben, neki ereszti fantáziáját s meg-megtoldja az igazat: olyan az, mint Homerosz hőseinek szájaskodása. Parádéskocsisunk szokta regélni, hogy a königgréci csata után, amikor lenyergelte paripáját, a nyeregre csatolt köpönyegből úgy potyogott a golyóbis, mint a jégeső.
Harrison egyet suhintott a bottal
- És mi?...A magunk lelkinyomorúságával kenjük teli vásznainkat!...
- Egy megbagósodott pipát nem ér a mi egész művészetünk, - dörmögött a képfaragó, Haywood.
Spanyolunk, Pixotto, azzal vigasztalta magát, hogy ő, hála Istennek, elég lusta, kevesebbet hazudik, mint mi, mert kevesebbet dolgozik.
Magam is keseredetten gondoltam el, hogy maholnap harmincesztendős leszek s még nem csináltam semmit, ami megérné Bagol András botját, - csak a saját vergődésemet boncolgatom, papiroson.
Odell asszony megelégedetten ringatta babyt, aki szundikált.
Mi az ördögöt kéne csinálni, hogy valahogyan harmóniába jusson az ember önmagával?
Tanakodtunk s ezalatt este lett. Künt, az Oceánon, szüntelen sirdogáltak a felhők.
- Tavaly, október elején, - kezdte halkan a grófunk, - szarvasra cserkésztem a gradinai erdőben. Éppen azon a vidéken kerültem elé a sötét erdőből, ahol az öreg András gunyhója áll. Az erdő töviben a gunyhó. Mögötte a tölgyes, előtte a letarolt kukoricatáblák, itt-ott néhány góré. Az öreg kint üldögélt a küszöbön, mellé támasztva puskája; néhány szem parázs pislogott előtte a hamuban. Fölötte a holdas ég.
- Adj' Isten, öreg Andris!
- Adjon Isten, - fogadott, fölállt s kezet nyújtott.
Szép szál öregember az Andris. Kérges tenyerének erős szorítása jól esett az erdő nagy magányossága után.
Kihozta bundáját a gunyhóból, hogy arra heveredném. Száradt falevelet s néhány ágacskát helyezett a parázsra, - alighogy alája szusszantott: lobogott a kis tűz barátságosan.
Szó nélkül cselekedte mindezt, nem sietett, nem kérdezett, - tudta ki vagyok, látta nálam a puskát: minek szót szaporítani hiába!
Elmondtam néki, hogy nem sok láttatja volt az esti cserkészésnek: a szél ellenem dolgozott.
- Maj' reggel! - s biztatott, hogy jó lesz szundítanom egyet. Föltekintett a csillagok közé. - Maj' három órakor szólok. Addig e' kis krumpli is sül a hamuban. Jó lesz a' reggel.
- Hát maga öregem? Maga nem alszik?
- Nem igen tudok én már ahhoz, méltóságos úrfi. Meg lesz is benne módom bőven, nemsokára...A fődben. Meg osztán, éppeg, hogy ilyenkor próbálnak szerencsét a rábsiccok. Azokat is vigyázom, legalább.
- Télen is itt van?
Bólintott, - hát hol lenne?...
- Aztán min gondolkozik egész télen, itt ebben a magányosságban?
- Hát csak adódik valami, mindétig. - Megvakarta fületövét: - Jó az, könyörgöm, hogy új gond kerül minden napra. Mindig csak eggyel, ugyan mire mennénk? A mái emészti el a tennapit.
- Hát a családja?
- Megvannak, köszönöm kérdésit. Kisebbik szógám, János fiam Ágnes lánya süti rám a kenyérkét. Maj' megkóstolja a méltóságos urfi, reggel. Most szombat reggel jártam náluk, Kivadáron. Péntek éjjel az Andris fiammal vesződtem, mindegyre. Azér!
Nagyobbik fiát, azt az Andrist, aki szintén erdőpásztor volt az urodalomban, harminc év előtt durrantotta agyon valami orvvadász. Soha ki nem tudódott, hogy kicsoda.
Nem akartam tovább faggatni az öreget.
Amint felülök, hogy hátat fordítsak a tűznek, látom: hogy a gunyhó zsuppfödelébe egy ágakból tákolt kis kereszt van szúrva.
- Mi az ott, Andris bátyó?
Odatekint.
- Az?... E' köröszt.
- Hogy került oda?
- Oda?... Én dugtam oda. Péntek reggel akaszthatták ide a kilincsemre.
Nyugodtan forgatta a hamuban a krumplit.
- Fenyegetés?
Bólintott, hogy: az a!
- A rábsiccek ijeszgetnek. Megzavartam üket a mult héten. A' van a gyomrukban.
Ezért vesződött hát péntek éjjel az Andris fia emlékével! Ezért ballagott be szombat reggel Kivadárra, övéihez, az öreg!
- Jó lesz ügyelni, Andris bácsi! Istentelen népség, még csinálnak valamit!
Rámnézett. Egy parányi ború nem volt tiszta szemén.
- Egy életem, egy halálom. Legalább betegség nem ér.
Ügyelte, hogy parázs ne érje a krumplit. Nyugalmában, tekintetében, minden mozdulatában, mennyi szépséges boldog harmónia volt!...Ezüstös hosszú bajuszán meg-megcsillant a tűz fénye. Mögötte, az alacsony gunyhó födelén, a halálos fenyegetés: a kereszt, -odébb a rengeteg, ahonnan elvétve hallatszik egy-egy nesz, ágzörrenés, riadó állat hangja...Fölöttünk, az ég holdas mezején a csillagnyájak.
Grófunk elhallgatott.
- Hát aztán? - kérdezte Odell asszony, aki féltette Andris bácsi életét.
- Reggel háromkor fölkeltett, hogy: jó lesz indulni, mert ilyenkor mozog az állat... A krumpli pompás volt, jól esett a kenyérke is.
- Nem bántották az öreget az orvvadászok? - aggódott az asszony.
Grófunk megnyugtatta. Dehogy bántották. Ma is ott őrzi még az erdőt Andris bácsi s farag egy-egy cifra botot, ha egyéb dolga nincsen.
- Megyek s meglátogatom! - lelkesedett Harrison, és megfogadtuk mindnyájan, hogy megyünk Bagol Andráshoz, az erdő alá, művészetet s életbölcsességet tanulni...
java munkájukkal járultak dolgozótársaim:
író és néprajzi gyűjtő; a fényképfölvételek nagy részét ő végezte;
rajzoló-művész
Ács Lipót
rajztanár
Mihalik Gyula
rajztanár
* A 111. képünkön mutatjuk be Bagol András egy hasonló botját.
