A dunántúli evangelikusok különválása sem történhetett meg a kisebb vagy nagyobb hévvel megindult vitatkozások nélkül, melyek néha igen kiméletlenek és szenvedélyesek voltak. Őseink irodalmi téren is igazolni akarták a reformáció szükségét és jogosultságát. Róma pedig ezt kétségbe vonta. A pápa és a főpapság, ha tudták volna, erőszakkal is elnyomják a hatalmasan megindult mozgalmat, de mivel ez nem sikerült, kénytelenek voltak szellemi fegyverekkel is sikra szállani. A hit által való megigazulás, a hit és a jó cselekedetek viszonya, a pápaság és szerzetesség, a szentségek hetes száma az úrvacsorában, a transsubstantiatió, Mária és a szentek kultusza, az ereklyék, a purgatórium, a papnőtlenség, szóval mind az, amit az Ágostai Hitvallás "Abusus mutati" (megszüntetett visszaélések) cime alatt sorol fel, tárgyai voltak a hitvitáknak. Nemcsak a theológusok vettek részt benne, hanem a nép, a gyülekezet is olvasta a bibliát s ennek zsinórmértéke szerint itélt az egyház tanai és intézményei felett. Vitatkoztak nemcsak a templomban és iskolában, hanem családi körben az asztal felett (mint Mayláthné, Nádasdy Tamás nővére), az utcán, gyűléstermekben, céhekben, sőt a bormérésekben is (miként Sopronban). Sopronban 1551. Sági Finta Ambrus városi tanácsos házában Jeckel Bálint jegyző a megholtakért való imádkozás felett vitatkozott és pedig a bibliát felütve, mely az asztal mögött a padon feküdt előttük. Magyari István mondja idősb Nádasdy Ferencről: "udvarához ha ült, az tudománynak részét hozván elő, azt az tévelygések ellen az Szentirásból megértette." S ifjabb Nádasdy Ferenc és Esterházy Miklós nádor is az áttérés előtt vitairatokat váltottak egymással. (Sopron eht. 79. Eht. Eml. 155.)

A magyar protestáns hitvitairodalmat Sárvár reformátora Dévay Mátyás kezdte meg, ki barátai kértére még Budán 1531-ben irta "De dormitione sanctorum" (A szentek aluvásáról) cimű munkáját s ugyanekkor készült 52 reformátori tétele (propositiones) is. Ezek csak kéziratban terjedtek el, de már szinte mint kézikönyv voltak forgalomban s ezért Szegedi Gergely franciskánus barát "Censurae fratris G. Zegedini" című vitairatot adott ki ellenük Bécsben 1535. Ez a támadás indította Dévayt arra, hogy a két művét most már ő is kiadja. Sárvárott Nádasdy udvarában készítette őket sajtó alá. A Bebek Imre székesfehérvári préposthoz intézett ajánló levél Sárvárott 1535. pünkösd napján máj. 16-án kelt. Ebben is erős vágást mér Dévay a r. kath. coelibatus intézményére, midőn Bebek Imrének feleségét is üdvözli és megdicséri a prépostot, hogy "Isten igéje által felvilágosítva kész volt inkább atyai örökségét elveszteni, mint sem hogy ő is a papok közt szokásos kóbor ágyasságban fetrengjen." Első művét a szenteknek segítségül hivása ellen irta, az 52. tételben pedig a reformáció alaptanait adja. A két műhöz barátjának, Dietrich Vida nürnbergi lelkésznek kivánságára bécsi fogságának és itt Fáber János püspök által való kihallgattatásának történetét is megirta. Mind a három mű latin nyelven együttesen Nürnbergben 1536. jelent meg. Cimét alább fogjuk közölni. Orthographia Ungarica (Krakó 1638) művében is van hittani anyag s az imádságokat Luther kátéjából vette át. Kátéja is Krakóban 1638. jelent meg. Énekében (Minden embernek illik ezt megtudni) a hit által való megigazulás tanát adja elő. Tanításában később is Lutherhez állott legközelebb. Schesaeus medgyesi szász lelkész és latin költő méltán nevezte őt már 1571. "Ruinae Pannonicae" c. versében magyar Luthernek.

Sylvester János is 1534. oly ajánlattal jött Sárvárra, hogy kitűzi e vidéken az evangelium zászlóját. Iskolájában is bizonyára feltárta a római egyház és a pápaság tévedéseit. A reformáció érdekében végezte nagy munkáját, az Ujszövetség első teljes magyar fordítását. Verseiben mondja: "Emberi szerzisvel nem kell tisztelned az Istent." Másutt ismét a papnőtlenség ellen: "Az házasságot szerzé Isten mindennek." Az olvasóról is gúnyosan jegyzi meg 1547. Nádasdyhoz irt levelében: "az olvasó... melyet némelyek a templomban suttogva igazabban, mint imádkozva, szoktak kezükben forgatni s vele Istennel számot vetni, hogy mennyit imádkoztak." Így irta Pernezyth György tiszttartó is 1551. Nádasdynak, hogy Sárvárott az urnapi körmenetet már ama régi visszaélés nélkül csupán himnuszokkal és egyházi énekekkel tartották meg. Sylvester sokat vitatkozott a sárvári udvarban a pseudopresbyterekkel (a hamis papokkal), mert ilyenek is voltak ott. Az ingatag jellemű Mihály pappal és a pápista káplánnal való viszálykodás miatt ment el gazdálkodni Gogánfalvára. "Ha a világ végére mennék is, mondja Sylvester, ott is volna valamely hamis pap, akitől méltatlanságot kellene szenvednem." A hite miatt szenvedett üldöztetéseket sorolja fel "A hit panasza" cimű költeményében is. És Abádi Benedek is, ki Sylvester uj szövetség-fordítását nyomatta Sárvárott s ki később Szegeden 1545. török bírák előtt is vitázott a franciskánusokkal, bizonyára már itt a Dunán túl is megvédte a reformáció igazságait a pápások ellen.^[853]

Baranya megyében Vaskaszentmártonban, mint fentebb láttuk, Dervis pécsi bég parancsára vitatkoztak az evangelikusok a r. katholikusokkal és pedig főként a papok nőtlenségéről és a böjtről. A gyűlésen a vajda és a kádi is jelen volt. Kéménd és Belköz misés papjai meggyőzetvén, a kádi felhivására kezüket a bibliára téve esküdtek meg és a bibliát megcsókolva fogadták meg, hogy pápás hitüket elhagyva, ezután csak az igaz keresztyénséget hirdetik. Prodanisinus György veresmarti lelkész írta meg levelében a zsinat lefolyását. Zoványi úgy véli, hogy Sztáray Mihály ennek a hitvitának hatása alatt írta meg "Comoedia de matrimonio sacerdotum" latin című, de magyar szövegű, a papok házasságáról szóló drámáját, mely 1550. már nyomtatásban is megjelent.^[854]

Sztáray Mihály 1551. május havában Valpón (Verőce m.) s néhány nap múlva Vukóvár (Szerem m.) vidékén vitatkozott a drávavidéki papokkal és oly diadalt aratott felettük, hogy a szájhagyomány szerint az egyik ellenfele féltében vagy szégyenében a teknő alá bújt el. Szláv nyelven gúnyverset is készítettek reá: "Teknő alatt pap vagyon, - Három asszony ül azon". Sztáraynak Tolna városában is heves polémiája volt Józsa pappal, akinek predikációját diákokkal jegyeztette fel s utána ő menvén fel a szószékre, nyomban megcáfolta. Második "Az igaz papság tüköré" című drámájában a papavatás és a papi hivatal külső formáiról és igaz lényegéről vitatkozik igen elmésen és nagy drámai erővel. A r. kath. püspöki successióval szemben a protestáns papavatás érvényességét bizonyítja s e mellett a pápás papok tudatlanságát, hanyagságát és erkölcstelenségét ostorozza igen kemény szavakkal. (Szilády V. 302. Bunyitay V. 541.)

Huszár Gál 1555. pünkösdjén Magyaróvárott vitatkozott kanonokokkal, ahová négyen jöttek el a győri és pozsonyi káptalan tagjai közül. A régi óvári templom volt a vita színhelye és Huszár oly fényes diadalt aratott, hogy ellenfelei a hallgatóság gúnyos megjegyzései között hagyták el a várost. Sopronban (1565-1571.) a római egyházzal vitatkozva Gerengel Simon adott ki német nyelven kátét és egyéb hittani műveket. Az úrvacsorai tant a magyarok kértére latin nyelven is összefoglalta rövidre, mivel a magyarok a latint jobban értették mint a németet. (Fraknói, Századok 1876. 22. Thury E. 24. Sopron Eht. 102. l.)

A dunántúliak, midőn 1576. Szegedi Mátét püspökké választván, külön szervezkedtek és hittani alapúl az Ágostai Hitvallást választották, már nem is puszta szóval, hanem tényekkel tiltakoztak a római egyház ellen. Ezzel magukévá tették mind azon cikkelyeket, melyek az Augustana második részében (Abusus mutati) foglaltatnak. Hasonlóképpen tiltakoztak 1579-ben is, midőn XIII. Gergely naptárát visszautasították és Draskovich győri püspöknek meghívására a szombathelyi zsinatra nem mentek el. Ezen a zsinaton Pitasich Márk jezsuita, mint fentebb láttuk, éles támadást intézett a protestánsok ellen s a dunántúliak Rudolf korában, midőn az elszakadással úgy is kihivták maguk ellen a király és a klérus haragját, nem mertek külön vitairatban válaszolni. Ezt Beregszászi Péter nagyváradi ref. lelkész végezte el helyettük 1585. kiadott Apológiájával.

A század utolsó két évtizedében, sajnos, már a két protestáns egyház is szenvedélyesen harcolt egymás ellen. Rómával szemben a hitviták a dunántúli kerületben ekkor szüneteltek egy ideig, de mellesleg azért ebben az irányban is történt egy-egy oldaltámadás. 1591-ben a csepregi kollokviumon is tiltakoztak az úrvacsorai tannak pápistás felfogása ellen. 1595-ben a Meszleni Concordiában is szólanak arról a sötétségről, mely a pápaság idején a próféták és apostolok tanítását elborította. És 1598. a magyar Formula Concordiae előszavában is Reczés és társai felemlítik, hogy "Isten az ű választott eszköze által Luther Márton által az ű anyaszentegyházát az pápistaságnak Aegiptomábúl megszabadította" és erélyesen tiltakoznak az ellen, hogy őket pápistáknak gúnyolják. Különben maga a magyar Egyesség Könyve is a legerélyesebb tiltakozás a r. katholicismus ellen.

Még a Pázmány Péterrel való összetűzés előtt, mihelyt Reczés és Thokoics halála után a protestáns hitviták egy kissé elcsendesültek, Zvonarics Mihály czenki lelkész a római egyház ellen is heves támadást intézett. Osiander András nürnbergi lelkésznek egy polemikus művét fordítá le magyarra s Nádasdy Ferenc költségén Manlius János által kinyomatta Keresztúron 1603. ezen a címen: "Pápa nem pápa. Az az a pápának és a pápa tisztelőinek Luther értelme szerint való vallások az keresztyéni tudománynak főrészeirül, kikrül az evangeliomi tudománybéliek és az római hitbeliek között veteködés és különözés vagyon." (4. r. 240. l.) Osiander eredetileg latin nyelven írta ezt a munkát. A címe: "Papa non papa, hoc est Papae et Papicolarum de praecipuis Christianae Doctrinae partibus... Lutherana confessio. Tubingae 1599." Zvonarics azt mondja erről a munkáról: "Ez Osiander András Doctor írásában, kegyes olvasó, előszámláltatik sok Pápáknak és az Pápaságban élő egynihány nevezetes embereknek az mi keresztyéni tudományunk szerént való értelmek és vallások, sok fő Articulusokról, kikről köztünk és az mostani Pápások közt igyenetlenség vagyon," Eredeti és hatásos e műben a bizonyítás módja. Az előszóban mondja erről Zvonarics: "Tiszteletes olvasó, megértsed, hogy én nem az lutheránusoknak, hanem az régi pápistáknak értelmét támasztom az mostani pápaság ellen és az mi igaz hitünknek az ellenség szájából vétetött bizonyításit rakom szömöd eleiben." Hasonló hatásos módszert követett utóbb Pázmány is, midőn a protestáns írókat vonultatta fel egymás ellen ezek szájából vett nyilatkozataikkal. Osiander nyomán Zvonarics igen sok régi írót idéz. Sokszor szólaltatja meg Erasmust is, de legtöbbször Cassander Györgyöt, ezt a békülékeny szellemű r. kath. theológust és bizonyos Fricius Andrást, akiről Cassander nagy dicsérettel szólott. A szentíráson elkezdve mintegy 30 fejezetben (az én csonka példányomban csak 28 van meg) sorra veszi a két egyház megkülönböztető tanait (szentírás, traditio, pápaság, papok házassága sat.) s kérdező tanalakban tárgyalja ezeket. A fontosak mellett néha kisebb jelentőségű dolgokat is szóvá tesz. Példáúl a 182. lapon elmondja Bonifatius pápa panaszát, "ki megkérdeztetvén, ha szabad volna-e faedényekben megszörzeni az szentséget, megfelelt: régente az arany papok fakelyhekkel éltének, most viszontag az fapapok arany kelyhekkel élnek". Feltünő, hogy Zvonarics figyelme éppen erre az Osianderre esett, ki a megigazulás tanában a r. katholikusok felé közeledett, midőn nem csak igazzá nyilvánítást, hanem igazzá tevést értett alatta. Az interim miatt hagyta el Nürnberget s mint königsbergi tanár a vita izgalmaiban halt meg 1552-ben. Fentebbi műve bizonyára már a szerző életében is megjelent. Unokahugát Cranmer Tamás canterburyi érsek, VIII. Henrik angol király bizalmasa vette feleségül titokban. Fia, Osiander Lukács stuttgarti lelkész 1576. egyik szerkesztője volt a maulbronni formulának. Csodálni való, hogy Pázmány erre a munkára, melyben erős támadások vannak a római egyház ellen, nem felelt. Pedig ismerte, mert a "Csepregi Szégyenvallás" első részében mondja: "Ti Morgók talám szemesbek vattok a ti könyveitekben, úgymint az Pápa nem Pápában és hasonló bolondságokban.^[855]

Kulcsár György alsólendvai lelkész már 1573. az "Halálra való készület" című munkáját száműzetésben írta és keserüen panaszkodik: "Az egyházak nagy szorongattatásban vannak. Az igaz tudománynak kegyes tanítóit és hitvallóit bebörtönzik, számüzik, némelyeket máglyákra hurcolnak vagy a halál más nemével ölnek meg." Pitasich Márk jezsuita Szombathelyen már 1579. éles támadást intézett az evangelikusok ellen. Draskovich György győri püspök irodalmi téren is harcolt ellenük. A soproniak már 1584. elvesztették papjaikat és templomaikat. És a két protestáns egyház a helyett, hogy testvériesen összefogott volna a közös veszedelem ellen, inkább szenvedélyes hitvitákkal gyengitette és marcangolta egymást. Csak a harcias Reczés János halálával kezdtek ezek némileg lecsillapulni. A beállott szélcsendet Magyari István sárvári esperes nyomban felhasználta, hogy a vallási üldözésben rejlő nemzeti veszedelmet feltárja.

Magyari is, miként a F. C. alá jegyzett lelkes szép szavai mutatják, rendületlen hive volt az ágostai hitvallásnak, de erejét nem a testvér ref. egyház ellen való küzdelemre pazarolta. Jól látta, hogy Róma részéről fenyegeti az egyházat és hazát a közös nagy veszedelem; ő tehát ennek zsarnoksága ellen szállott síkra. A tizenötéves háborunak (1593-1608) mindjárt az elején Magyari mint tábori lelkész együtt járt urával, Nádasdy Ferenccel a harcmezőn. Ott volt már 1594-ben Esztergom alatt is. E nyomoruságos időben sokszor hallotta a vádat, hogy az ország romlásának a protestantizmus, mint új vallás az oka. Külön iratban ezt ugyan még nem hirdették, mert Magyari bizonyára hivatkozott volna reá, de elégszer lehetett hallani a vádat a táborban és a templomokban. Ezzel okolták meg Rudolf idejében a vallási üldözéseket, melyeknek intézői a Draskovich győri püspök által visszatelepített jezsuiták voltak. A szombathelyi Pitasich jezsuita 1579. kinyomatott beszédének, mint Beregszászi Péter említi, már oly hatása lett, hogy valamely nem is rossz udvari ember azt elolvasván, visszatért a pápistákhoz.

Hogy az igaztalan vádat megcáfolja s hogy egyébként is mint hazáját szerető magyar ember a romlás igazi okait felfedje és megszüntesse, irta meg Magyari főművét "Az országokban való sok romlásoknak okairól" címen. Hasonló művet már a bibliafordító Károli Gáspár gönci ref. lelkész is írt (Debrecen 1563), de Magyari műve ettől teljesen független és amannál részletesebb, alaposabb, érvelésében is meggyőzőbb. Még a táborozás idején kezdte el Magyari ezt a művét írni s otthon mint sárvári esperes-lelkész a maga költségén nyomatta ki Manlius János vándor nyomdász sajtóján Sárvárott 1602. (4. r. 190. l. újabb kiad. Bp. 1911). A művet Nádasdy Ferencnek ajánlja, "ki nemcsak az predikátoroknak táplálója és oltalmazója, az scholáknak építője, hanem édes hazánknak is az pogányok ellen erős paizsa, aki szívvel, lélekkel vagyon az igaz tudományhoz, akitől Magyari is sok jót vett s akinek szárnyai alatt vagyon most is szállása".

Az ajánló levélben is a fentebbiekkel okolja meg művének megirását és kiadását. Már ebben is bizonyítja, hogy 1. nem az evangelikusok hite uj, mert ezek megmaradtak a szentirás, az apostolok, a régi zsinatok és szent atyák tanítása mellett; hanem a pápistáké, melyet a pápák toldoztak-foltoztak össze időről-időre sokféle uj emberi találmányból. És ennélfogva 2. a török háborukban szenvedett sok nyomoruságnak sem az evangelikusok az okai, mert a török pusztította a magyart már a reformáció előtt is; hanem a pápisták, akiknek vallása bálványozás. Lényegileg erkölcstani oktató mű ez, melynek alapgondolata, hogy Isten bünei míatt bűnteti a nemzetet s azért nincs is számára a szabadulásnak más útja, mint a megtérés. Erre int más népeknek, különösen a zsidóknak példája s erre inti Magyari is a magyarokat. De a r. katholikusok vádjait cáfolva erősen támad is a munka, midőn nem a reformációt, hanem a pápistaságot, mint bálványozást sorolja a nemzet bünei közé s ebben látja az ország romlásának egyik főokát.

Az I. részben mondja ezt Magyari s 12 dologgal bizonyítja, hogy a pápisták csakugyan bálványozók. Ezek a képek imádása, a processziók, búcsujárások, a bérmálás, a papi rend, az utolsó kenet, mint szentségek, a kenyér-Krisztus kalitkába zárása, a viaszból csinált Agnus Dei nyakba akasztása, "az úrnapi bálvány-ostyának utczáról-utczára való farsangoltatása" sat. Sorra veszi itt azután a transsubstantiatio, a jócselekedetek, a szabad akarat, a pápaság sat. vitakérdéseit s mindazt, amit hitvallási irataink és a polemikus művek tárgyalnak. De mindezt röviden, élénken és szellemesen teszi, kimutatván a szentírással való ellenkezésüket. Kitér a papok és főpapok erkölcsi életére is. Kapzsiaknak, pénzhez ragaszkodóknak, a barátokat henyélőknek nevezi. A históriák szerint királyt, fejedelmet is öltek; elvilágiasodtak, földi urakká lettek. "Mézzel kened szájokat, ha nagyságosoknak nevezed őket, úgy kedvelik ezt a nevet." Esznek, isznak, tobzódnak, hintóban, székben, lektikában hordoztatják magokat. Boldog Isten, hogy ne forduljon el a község, ha az egyházi rend is elfordult. Majd pedig a pápáról szól. "Az ki az szolgáknak szolgája volna, az uraknak ura akar lenni, nagy dolgokat szól, mintha Isten volna etc. Az törvényeket elváltoztatja, az ő magájét megerősíti, fertéztet, ragadoz, foszt, csalárkodik, öl; amaz elveszett ember ő, kit Antikrisztusnak szoktanak híni, kinek homlokán ily káromló név vagyon írva: Isten vagyok, nem vétkezhetem." Közli a Johanna nőpápáról szóló frivol verset is, melyet Janus Pannonius pécsi püspöknek tulajdonít. (Magyari i. m. új kiad. 47. 88. 93.)

Egyik legnagyobb bűne végül a klérusnak, hogy háborgatja az igaz tanítókat. Emiatt is romlik országunk. A pápa seregének nem kellene oly igen élesíteni kardját az evangeliom hirdetői ellen. "Igen háborgatják ugyan az keresztyéneket, mind az tanítókat s mind az hallgatókat, tömlőcözik, birságolják, számkivetik és kergetik őket." Elleneik azt akarják, hogy csak egy nyákok volna, hogy egy csapásra leszakaszthatnák mindnyájuk nyakát. "Oh vérben telhetetlen emberek, ha oly igen szomjuhozzátok a vérontást, miért nem fordítjátok fegyverteket a pogányok ellen?" Ezt ha a török cselekedne, nem volna csuda, de az a hitéért nem üldöz senkit... Hát arra szorul-e a pápisták vallása, hogy testi fegyverekkel kell azt terjeszteni? Birság alatt hajtják az embereket a misére "noha annyit ért az község hozzá, mint az tyik az regéhez". Ne üldözzük, ne birságoljuk az evangelikusokat. Meglakoltak érte, akik ezt tették a multban. A mostaniak sem maradnak büntetés nélkül, akik mindenféle tévelygést elszenvednek tartományukban, csak az evangeliomi tudományt nem. "Az Mátyus földön lőtt rablás és Gerétzhez az töröknek közelb szállása jó bizonyság róla." Itt a Ferdinánd főherceg által 1600. kiadott rendeletre céloz Magyari, melynek következtében a protestánsoknak Grácból és egész Stájerországból menekülni kellett. Jó részük a Batthyányak urodalmaiban kapott helyet. És a XVI. század végén, Mátyus földén is valami nagyobb üldöztetés érhette a protestánsokat. Magyari élénk leirása szerint ekkor az ellenreformáció már nagy erővel kegyetlenkedett és volt oka Bocskaynak, hogy fegyvert fogjon. (Magyari i. m. 100-104.)

Magyari művének II-IV. részeiben is akadnak ugyan polemikus részletek, de sokkal kisebb mértékben. Itt inkább komoly, erkölcsi intéseket intéz a magyarokhoz, melyeket alább fogunk tárgyalni. Ily erős támadást a római egyház, amint várni lehetett, nem hagyott szó nélkül. Egy most feltünő nagy tehetség, Pázmány Péter jezsuita misszionárius, a sellyei rendház tagja, aki gráci működését megszakítva két évet (1601-03) itthon töltött, vállalkozott reá, hogy Magyarinak megfeleljen. Hogy munkáját nyugodtan végezhesse, Forgách Ferenc nyitrai püspök hívta meg őt radosnyai kastélyába. (Mindenesetre kényelmesebb irószoba, mint a hajléktalan, számkivetett, családos predikátoroké.) Itt Radosnyán írta Pázmány "Felelet Magyari István sárvári predikátornak az ország romlása okairól írt könyvére" című munkáját. (Nagyszombat, 1603. 4. r. 295. l.) Az ajánló levelet Nádasdy Ferenchez intézi, akit szokása szerint bókokkal, hizelgéssel halmoz el és őt szólítja fel a vitás ügyben birónak is abban a reményben, hogy talán áttérítheti. Ebben azonban alaposan csalódott. A mű végén ismét egy latin nyelven írt Peroratio van, mellyel Pázmány áttérésre szólítja fel újból a lutheristákat. Mint Nádasdyhoz közelálló példát említi itt Beythe István esetét. "Aki ma lutheránus, mondja, a legvilágosabban látja a szentirásban, hogy Kálvin téved az úrvacsorai hitcikkelyben; két év mulva pedig kálvinista lévén, éppen olyan világosan látja, hogy a lutheránusok tévednek. Példád vagyon reá, Magyari - jegyzi meg a margón - a te superintendensedben Böjthében." (Pázmány összes művei I. 190.)

Pázmány e művében fenntartja és ismétli a vádakat az evangelikusok ellen: ezek vallása új, nem a r. katholikusoké s a lutheristák sokkal gonoszabb életüek, mint a pápisták; ők nem bálványimádók, az ország romlásának okai a lutheristák. "Hogy pedig nem mi, hanem ti legyetek nagyobb okai az ti ujonnan toldozott, foldozott, sok régen kárhoztatott eretnekségekből összetataroztatott vallástokkal, mely (mint a vipera kigyófiakról szokták mondani) megemészti azokat, az kik őket szülték és tartották, igen könnyü megmutatnunk... Addig volt az Istennek áldása rajtunk, addig volt országunk, míg az mi hitünk virágjában volt: akkor kezdett romlani, mikor ti támadtatok Lajos király idejébe." Jellemző itt Pázmánynak ez a nyilatkozata: "Hogy igazán megmondjam, nekem a szitkokkal való versengés nem tetszik." S egész eljárása úgy itt, mint a többi műveiben éppen az ellenkezőjét bizonyítja. (Pázmány i. m. 180. 181.)

Pázmány mindjárt a műve elején azzal is meggyanusítja Magyarit "az Fertő mellyéki tanítót", hogy Hunnius Aegidius wittenbergi tanár művéből vette érveit s ezért sok helyen polemizál Hunniusszal is, annál inkább, minthogy e jeles theológusnak az egyházról irott művét ekkor fordította magyarra Esterházy Tamás és Kürthi István s Pázmány azt hitte, hogy ennek a fordítója is Magyari. Hivatkozik Pázmány egy Keresztúron 1603. nyomtatott munkára is, Hollósi (Rabé) Godofridus prágai ágostonrendű barátnak predikációjára, mellyel a pápaságtól búcsut vett. Pázmány szerint ezt a galgóczi kiáltó (a galgóczi lelkész) nyomatta ki és Raab Gottfried csak buja kivánságai miatt hagyta el a zárdát. (Kár volt Pázmánynak ily könnyen dobálózni a vádakkal, mert később őt magát is Balassa Menyhért özvegyével, Baky Margittal hozták hirbe, fegyvertársát, Balásfi Tamás boszniai püspököt pedig sodomitasággal vádolták meg országszerte. Pázmány a leveleiben igyekszik magát ettől a vádtól tisztázni. (Pázmány i. m. I. 154. Adattár VIII. 58.)

Magyari sem hagyta felelet nélkül Pázmány művét. Erre nézve mondja 1604 elején: "Más írásomban is vetekedésem vagyon Pázmány Péter jezsuitával, kinek rágalmazó irására való feleletem is készen vagyon, csak költség héjával vagyok még." Hogy valamit mégis napvilágra bocsásson a dölyfös jezsuita ellen, a Nádasdy Ferenc felett mondott halotti beszédben - eléggé alkalmatlan helyen - polemizál vele. 1604. jan. és febr. havában több beszédet mondott elhalt jó ura felett, de csak kettőt adott ki ezen a címen: "Nádasdy Ferencnek teste felett és temetésekor lőtt két praedicatiója Magyari Istvánnak." (Báthory Erzsébetnek ajánlva. Keresztúr 1604.) Ezek elsejében Pázmánnyal szemben bizonyítja, hogy nincs purgatórium, mert az irás csak mennyet és poklot ismer. A lelkek a halál után nem jelennek meg, mint "Pázmány atya" mondja. Több helyen is hivatkozik reá "az én Pázmán jebusitám" vagy csak "az én jesuitám" szavakkal. A beszéd 3. részében végül a megholtakért mondott misékkel szemben azt bizonyítja, hogy a halottakért már semmit sem tehetünk, mert a jók a mennybe, a gonoszok a pokolba jutnak, tehát mindenkire nézve csak a földi élet a megtérés ideje. A második halotti beszédben, melyben Nádasdynak adja hű és részletes jellemrajzát, már csak egy-két vonatkozás van a r. katholikusokra. Pázmány e predikációk ellen külön cáfolatot nem irt, de később is alkalmilag még több helyen megemlékezik Magyariról. Szokása szerint kicsinyli, gúnyolja, mint olyant, ki "a taligakenéshez ért többet, hogy sem a vitézlő főemberek tisztihez." Másutt pedig ubiquista predikátornak nevezi. De némi dicséretet is mond róla: "Azok közül, kik Magyarországba az régi keresztyén vallás ellen irtak, alég olvastam, ki mértékletesbnek tettetné magát Magyari Istvánnál (Összes művei I. 388. Ferenczi Z. Bevezetés 26. 28.)

Ferenczi Zoltán, akit elfogulatlan birónak tekinthetünk, összevetvén Magyari művét Pázmány feleletével, a pálmát amannak adja oda. Magyari nyugodtabb, higgadtabb, mérsékeltebb, prózája hangzatosabb, világosabb, egyszerűbb és minden tekintetben olvashatóbb. Nem terheli úgy túl mondatait s nem használ annyi tudást mutogató idézetet, mint Pázmány és nyelvtanilag is hibátlanabb. De természetesen Pázmány prózája is később fejlődött azzá, amivé lett.^[856]

Midőn Pázmány diadalmas műve, a Kalauz 1613. megjelent, ismét a serény dunántúli evang. lelkészek és tanítók voltak azok, kik erre, habár csak alkalmilag és röviden, szinte rögtönözve, de mégis legelőször feleltek. A dolog így történt. Zvonarics Imre, a tudós csepregi esperes lefordította Hafenreffer Mátyás tübingeni theol. tanárnak dogmatikáját "Az szentirásbeli hitünk ágainak bizonyos móddal és renddel három könyvekre való osztása" címen és Nádasdy Pálnak ajánlva kiadta Keresztúron 1614.^[857] Van ebben a munkában is polemikus rész, de Zvonarics, mikor fordította, nem tudott még a Kalauzról s így nem is hivatkozik reá. Időközben azután napvilágot látott Pázmány nagy műve s Zvonarics barátai felhasználták az alkalmat s legalább a mű elé irt előszavakban igyekeztek a hirhedt jezsuitának legigaztalanabb vádjait hamarjában visszautasítani.

Így Klaszekovics István püspök Téthéni Dániel, Zvonarics Mihály, Temper Balázs és Pithyraeus Gergely esperesekkel irt a mű elé "Protestatio az nemes magyar nemzetséghez" cimen. Ebben elpanaszolják, hogy előbb a kálvinisták (Beythe András) rágalmazták őket undok hamis vádakkal (Encomium Ubiquisticum). Most pedig "nekünk torkoskodtanak az Jesuiták, kik az mi nemes nemzetünk között eldült Pápa székit (minthogy arra esküvéssel kötötték magokat az Római bagolynak, az Pápának) ám minden tehetségekkel támogatni és ujonnan azt fölállatni s az Christus édes Evangelioma helyett az Pápa büdös borát reánk osztani akaratunk ellen is akarják... Így sokakkal egyetemben nem régen amaz káromlással nyelvét fölfegyverkeztető Góliát (ki minden nap az Israel Istenének szent serege káromlására és gyalázására hasa töltéseiért torkát tátja) az ő pokolra vivő Kalauz könyvében cselekedett. Melyben... valamit az Calvinisták reánk okádtanak volt is, azt is mind beirta és könyvét afféle magátúl és amazoktúl talált, pokol bűzit szerző poshadt virágokkal ugyan föltetézte és tatarozta s mint valami jeles dolgot, ki nélkül az keresztyénség már hogy nem lehetett volna, mind egy csomóba kinyomtatta... De ebbül az juh köntös alatt elröjtett farkaskörmöt rajta tapasztalván, csak azért is az pápa megbüdösült borát naponként jobban-jobban megunják. Még azok is kedig, kik ezelőtt malozsa helyett nyalták, noha ujonnan igen czégérezik az Jesuiták, de sokan utálni kezdették... Így akarta Isten, hogy kitessék, kinek vitézkedjenek mind két felől, tudniillik, annak, ki felől Idvezitőnk mondja Jan. 8, 44. Ti az ördög atyától valók vagytok. Az eleitől fogva emberöldöklő volt és az igazságban nem állott meg, mert nincsen ő benne igazság. Valamennyiszer hazugságot szól, az ő magáéból szól, mert hazug ő és hazugságnak atyja."

A jezsuiták erkölcseinek festése után mondja tovább Klaszekovics és a négy esperes: "Volnának nálunk az Isten igéje élő patakibul szedett lelki parittyába illendő kövek is, kiket az kisded Dávidok készek volnának az Góliát (Pázmány) homloka meghasogatására kihajigálni, de bizonyos okok és alkalmatlanságok halasztják; hoz az Ur Isten időt, mikor haszonnal vitethetnek mind ezek véghez." Ime, tehát bővebb polemikus iratot is igérnek. Addig pedig vegyék az olvasók Hafenreffernek ezt a Zvonarics Imre által lefordított becses művét, mellyel mindenben egyetértenek s melyből kitünik, hogy méltatlanúl gyalázzák őket ellenfeleik. "Dicsekedni merünk jó lelkiismerettel, hogy az czégéres és szarvas bünöknek tilalma és büntetése megvagyon közöttünk s nem oltalmaztatnak azok, mint az Goliáth oltalmazza az bordélyokat és azokban Istent bosszantó sok utálatosságokat." Krisztus megjövendölte ezeket a szenvedéseiket. Máté 10. És a 140. zsoltárral szólanak: "Szabadíts meg engemet oh Uram, az álnok emberektől... Kik gondolnak gonoszt... Megélesítették az ő nyelveket, mint a kigyók; áspis kigyónak mérge vagyon az ő ajakok alatt" sat. Végűl pedig Augusztinusznak a hippói gyülekezethez intézett igen találó szavait idézik: "Mivel magát az irásnak igazságát a vádoskodók el nem homályosíthatják, azok ellen szítanak tehát gyűlöletet, akik azt hirdetik, s akikről mindent kigondolhatnak, ami csak eszükbe jut." Az egész Protestatio méltó felháborodással, az ellenfél hű jellemrajzával, meggyőző erővel és igen sikerült, szellemes formában utasítja vissza Pázmány Kalauzának vádjait.

A püspök és az esperesek mellett Kőszeg jeles rektora, Sármelléki Nagy Benedek is síkra szállott ugyanitt egyházunknak igazáért egy heves hangú előszóban (Praefatio). Nagy Benedek 1604. fertőszentmiklósi tanító volt, amikor Nádasdy Ferenc halálára gyászverset írt. 1605 óta Kőszegen tanított s később Sopronba is hívták. Balásfy Tamás hosszabban, de igen kicsinylőleg szól róla: "Valami kőszegi iskolapor sóczé (socius, segédtanító), kinek tetemes, temérdek és haspók teste állapotjához képest vak tudatlanságát, két vagy három ízben vele beszélgetvén, csudáltam... hogy mégis tudják, hogy vagyon és hever valahol valamelyik szegletecskéjében lélekrútító szemetén a világnak, minthogy hozzászokott a nyughatatlan kiabáló ábécés gyermekek között a szapora mozgáshoz, egy elöljáró, de hátravető, sok dibdábos és ízetlen bolondságokkal megrakott beszédében, kit egy Hafenreffer tudatlan ember könyve elébe duzzasztott, váltig tátá turhás száját foga kocogtatásával, hozzá, hasonló condora gőg pajtásaival együtt Pázmányra". Balásfy ezt bizonyára jó izlésű beszédnek találta.^[858]

A Praefatio, mely után Nagy Benedek Zvonaricsot magasztaló epigrammákat is írt, igen éles hangú: "Sokféle csélcsapó tévölygő emberek és báránybőrben öltözött kegyetlen farkasok, Hitetők most untalan kézzel-lábbal azon vannak, mi módon az Istennek igéjétűl, az Izraeliták hivős forrásítől az együgyüeket megfosszák és az új Aegyptumbeli sűrű fölzavart posványoknak mételyes tócsalékjával itassák. Ezt penig hogy hamarébb sokaknak veszedelmekkel véghez vihessék, az igaz tanítókat legelsőben is vallások, életek és magokviselése felől sok hamisan költött vádolásokkal szokták gyanúságra és gyűlölségre hozni... Mivelhogy nem kevés ideje immár, hogy Pázmány Péter rendjének hámjából kihágván, hallatlan hamis káromló gyalázattal sok ízben terheli az mi igaz vallásunkat, jámbor keresztyén Doctorinkat és a mi édes hazánkban megöröködött tökéletes lelki pásztorinkat: kénytelen vagyok vele, hogy az ő megszaladt elméjét, mint valami megbomlott órát, hamis hírköltéstül s bábaregéktül megvásott s poklos káromlásnak tajtékjával megáztatott ajakit egy kevéssé itt megcáfoljam és az ő reánk köszörült cselvetésinek álmából szoros rövid tapogatással fölrázzam, ez ü kayter szitkainak maszlagos részegségébül emberséges beszédeknek és igazmondásnak józanságára intésemmel hozzam".

"Három álutja vagyon pedig - mondja Nagy Benedek - Pázmány rabolni indúlt Kalauzának. 1. Mert hamisan gyaláz minket hitünkben és életünkben. 2. Nem igazán bizonyít ellenünk az irásokkal. 3. Néhol szép szín alatt, mint az fényes köntösbe öltözött fekete angyal lépes nyelvét mézzel bekevervén alattomba veszedelmes dolgokra tanít." Azután mindezt egy-egy példával bizonyítja. "Hogy el ne muljunk ezek mellől bizonyságok nélkül, im röviden egy-egy példával (ezer helyett) Pázmán Kalauzát megiramtatom." Pázmány már a Kalauzban vádolta Hafenreffert azzal, hogy tagadja a lélek halhatatlanságát. Erre jelenti ki Nagy Benedek (a B. 2. lapon): "Nem igaz, hogy Luther, Hafenreffer vagy valaki mi közülünk valaha az lélek halhatatlanságát tagadta volna." Különösen fáj Nagynak, amit Pázmány Luther születéséről mond: "Hallhatsza, ez szüzessége vesztett szemérmetlen nőtelen Jesuita mit ir Kalauzába Lutherről. Azt mondja Pázmán: Hogy az ördög ...gzott lidércz módjára Luther anyjával és annak csinálmánya. Kegyes jezsuita beszédek ezek." Harmadik példája végül: "Pázmán is az Calvinisták táborában beszökik és megtagadja az mindenható Ember Christust, sőt ez hatalmas királyt nyomorult gyarló gyüszüs szabóhoz, rozsdás szablya tisztító csiszárhoz, kerékjártó bodnárhoz istentelenül hasonlítja, mondván: az Isten személyével való egyesülés által az mi Urunk szent teste mindenütt jelenlevő és mindenható nem lett... Hallod itt is, keresztyén olvasó, hogy Pázmány Kalauza régen elszökött az Mindenható Christus mellől és az Calvinisták pribékivé lett." Kéri végül Nagy B. az olvasókat, hogy a reájuk költött fondor beszédeket ne higyjék el, mert csak azt tanítják, ami a szentírásban van s erre nézve Hafenreffer könyve is igazmutató világos tükör.

Különösen bánthatták Pázmányt a Praefatióban a könyvnyomtató vagy Zvonarics által tett széljegyzések: "Lesre veszi ez a könyv Pázmán csavargó kalauzát. Üzik itt Pázmán kalauzát. Ágyazzák, Hafenreffer házához kötve viszik P. kalauzát. Rókalikba szalad P. kalauza. Három kereszt álutja Pázmánnak. 1. 2. 3. iramtatás. Megragadják itt és kötözik P. kalauzát. Az vittenbergai doctorok Bellarminust, ez Kalauz kapitányát régen prédára hányták" sat. A Praefatio és Protestatio után anagrammákat és epigrammákat irtak Lethenyei István sárvári gymnasiarcha, Kis Bertalan szakonyi lelkész, Sármelléki Nagy Benedek kőszegi és galgóczi Brunczvik Tóbiás csepregi rektorok.

Pázmány a Praefatio és Protestatio által feltüzelve még ebben az 1614. évben Szyl Miklós álnév alatt a szenvedélyes hangú "Csepregi Mesterség" című munkában felelt. (Bécs 1614. kis 8. r. 48 l. Egyetlen példánya a mármarosszigeti ref. lyceumé). Művét ő is Nádasdy Pálnak ajánlja, akit hizelgő szavakkal áraszt el s kéri, hogy "az mostani ujságokba zabállott predikátorok ravaszságát, hamisságát és szemefényvesztését vizsgálja és ő maga itélje meg". Durva, lekicsinylő hangon szól ezután az superatiendens, Zvonarics harangozó, a szájatátott predikátorok és a kőszegi gaz sóczé hebehurgyaságairól és a kőszegi kufárok tárházából vett trágár rágalmazásairól. S minden vádat és vétket ellenfeleire igyekszik visszafordítani.

Jellemzésül csak azt lássuk, amit Pázmány Luther születéséről mond. Már a "Tiz bizonyság" c. művében 1605. írta: "Luther Mártonrúl azt olvasom: hogy az ő anyja egy fördőházba szolgáló leány vala, ki az ördögtűl megny...atván, Luthert nem természet folyása szerint férfiútól, hanem az ördög mesterségéből szülé". Ezt azután a Kalauzba is felvette, annyira tetszett neki. Magyarország leendő biboros főpapja nem restelt egy becsületes istenfélő bányász házaspárról így szólani az igazság és jobb meggyőződése ellenére. Utóvégre neki is volt apja és anyja. Mit tett volna azokkal a gaz rágalmazókkal, akik így támadták volna szülei emlékét. Csuda-e, ha a lutheránusok mint álnok, hazug jezsuitáról szóltak róla s már Nagy Benedek, a kőszegi rektor is ezt a bünét vetette szemére. Pázmány azután a Csepregi Mesterségben bünének sulyát érezve igazi jezsuita módon igyekszik magát tisztázni és így felel: "Nyalka sóczé látszik, hogy tenálad is kevesen laknak az felső várban. Nem igazán fogod az Kalauzra, hogy Luthert ördög csinálmányának mondotta volna. Nyisd fel szemedet és olvasd meg az Kalauzt (I. 284) és meglátod, hogy magátúl semmit errül nem mond, hanem csak azt írja, hogy ezt olvassa Luther felől; fel is jegyzi, minémű tudós főemberek irásában olvassa. Sokkal külömb pedig minálunk, mikor valaki azt mondja, hogy ő ezt olvasta és mikor azt maga is valónak mondja. Az ki eszén jár, csak annyiban, szól a dologhoz, amennyiben tudós. Azért az ki az Kalauzt irta, bizonyos lévén, hogy sokan Luther életében is irással hirdették, hogy ördögi munkával fajzatott Luther Márton: csak azt mondotta, hogy ő ezt olvasta. Errül való itéletet az olvasókra hagyta." Az eszes főjezsuita itt nem akarja tudni, hogy a pornográfus iratok terjesztőit éppen úgy büntetik, mint azok iróit. És szavaival ellentétben Pázmány bizony nem értelmes, hanem könnyen megtéveszthető olvasókra számított, akik Prateolus ocsmány szavait Pázmány által is vallott igazságnak vették. (Pázmány összes művei I. 397. V. 18.)

Pázmány ezt a művét Szyl Miklós irói álnév alatt adta ki, de a csepregiek tudták, kivel van dolguk. Szintén Bécsben 1614. megjelent művén pedig, melynek címe: "Az Calvinista Prédikátorok Tüköré", az iró álneve Lethenyei István. Ennek a kiváló theológusunknak a nevét Pázmány Hafenreffer hittanának az elején olvashatta, ahol Lethenyei mint sárvári gymnasiarcha irt anagrammát a fordító Zvonarics nevéből. Pázmány tehát a kálvinisták ellen irott művére egy lutheránus rektor nevét irta szerzőül, így akarta az olvasókat megtéveszteni. Már 1610. is "Peniculus Papporum" és 1612. "Logi Alogi" műveit Joannes Jemicius Parochus Senquiciensis álnéven irta. Fraknói Vilmos úgy vélte, hogy ilyen irói álnevek használatával Pázmány "azt akarta elhitetni, hogy nem áll elszigetelten a harctéren és hatalmas szövetségesek vannak oldala mellett. Vagy elöljárói vélték ily módon elháríthatni rendjökről a gyülöletet, melyet heves támadásaival felidézett."

Pázmány durva támadását az evangelikusok sem hagyták felelet nélkül. Zvonarics Imre és Nagy Benedek ismét együtt irtak egy terjedelmesebb vitairatot, mely "Pázmány Péter Pironsági" címen jelent meg Keresztúron 1615. (4. r. 329. l.) Nádasdy Tamásnak, Kabold, Egervár, Jánosháza, Ugod és Somlyó urának és Petenyéd örökös ispánjának s a még fiatal Nádasdy Pálnak ajánlották. Az ajánló levélben említik, hogy a szirénes szavú, de áspismérgű Pázmány Péter már a két Nádasdy jószágában is igyekezett hizelkedő irásával valami észvesztő változtatást szerezni. Legelső éretlen munkáját is az Istenben üdvözült Nádasdy Ferencnek ajánlotta, de ez inkább csak köpé az ő irásiban való apróságit. Legutóbbi művét Nádasdy Pálnak ajánlá, de ez is a mosdatlan irás felől oly értelmes itéletet tőn, hogy szinte szükségesnek sem tartják a feleletet. De más okból válaszolnak mégis. Noha Pázmány legutóbbi irásában fésülő borbéllyá tette vala magát, de ők most megmutatják, hogy ehhez sem lúgja, sem szappana jó módjával nem volt. Azt is meg akarják továbbá mutatni a szerzők, hogy Pázmánynak jutott volt az olasz maszlagban és magyar purgatióval kellett ebből kitisztítani. (Célzás arra, hogy Bellarminból vette művének nagy részét.)

Irodalomtörténetünk a csepregi esperesnek és kőszegi rektornak ezt a kiváló magyar vitairatát még távolról sem méltányolta úgy, amint már régóta megérdemelte volna. Nagy kár, hogy régi emlékeink között ez a mű még máig sem jelenhetett meg újabb kiadásban. (Én ismételten is ajánlottam.) Pázmány Kalauza nagy terjedelmével, imponáló fellépésével és egyes kiváló tulajdonságaival annyira elvakította az olvasókat és birálókat, hogy ellenfeleinek szerényebb méretű válasziratait figyelemre sem méltatták. Pedig a "Pázmány P. Pironsági" a Kalauznak és a biboros főpap egyéb műveinek első értékes, alapos, amazokkal theológiai tudományos készültségben, meggyőző erőben, szellemes fordulatokban, gúnyban, népies szólásformákban és magyaros jó stilusban is versenyző birálata és cáfolata. Hogy nem oly terjedelmes, mint a Kalauz, annak ez csak előnyére válik. Akik a Kalauz után ezt a birálatot elolvasták, azok evang. hitükben ugyan soha egy pillanatra sem inogtak meg. Pázmánynak gyenge oldalait, hogy nagyon is Bellarminra támaszkodik, hogy több művét tömte a Kalauzba rendszertelenül, "mintegy gömböczbe", hogy irásait túlterheli idézetekkel, melyeknek forrásait nem pontosan jelöli, hogy a reformátorok mondásait kiszakítja az összefüggésből és hamis állításokat magyaráz azokba; hogy jobb meggyőződése ellenére mond el valótlan dolgokat, hogy durván sért és rágalmaz, másokra fogja, amiben maga a legnagyobb bűnös; hogy sántikáló hasonlatokkal, hamis következtetésekkel, izléstelen tréfákkal téveszti meg az együgyű elméket, szóval igazi jezsuita módra álutakon akarja az olvasókat Rómába kalauzolni: már Zvonarics és Nagy Benedek észrevették és nyiltan szemére is lobbantották. Az aránylag rövid idő alatt készült munka igen magas fokon állónak mutatja dunántúli lelkészeinknek a régi klasszikus és a keresztyén theológiai irodalomban, a Szentirásban, az egyháztörténelemben és a többi theol. tudományban való jártasságát.

Az ajánló levél után a szerzők egy rövid latin előszót is irtak az olvasóhoz. E szerint védőiratuk (Defensio) azért késett, (már alig egy év múlva megjelent), mert nem volt pénzük a kinyomatásra s mig a Maecenásokat keresték, eltölt az idő jó része. Különben is Cicerót (De oratore 2.) kellett követniök: "A nagy és emlékezetre méltó dolgokban először a tervet, azután a cselekedetet, végül pedig az eredményt kell figyelembe venni". Az új Kalauz-könyvet (a Csepregi Mesterséget), mely álnok okoskodásokkal küzd az igazság ellen, élesebb szemekkel kellett átkutatniuk. És ha valaki beszédmódjuknak élességét vetné szemükre, az tudja meg, hogy nem őszinte és igazságra törekvő emberrel volt küzdelmük, hanem olyan makacs nyelveskedővel, aki szabadszájú fecsegésével inkább átlépi a szemérmetességnek minden határát, mintsem hogy legyőzetve meghódoljon az igazság előtt. De remélik mégis, hogy ennek az elbizakodott Polemonnak bohóckodását legyűrve az egyszerű igazság felülkerekedik és az ártatlanságnak elzárt védelme életre kel.

A mű három részre oszlik. Az elsőt (1-64. lap) Zvonarics Imre irta a Csepregi Mesterség ellen s ebben az irásból, az egyházi atyákból és az egyháztörténetből (Flacius műveiből: Catalopus testium veritatis, Magdeburgi Centuriák, Chemnitz M. Examene) azt bizonyítja, hogy Rómának a purgatóriumról, szentek segítségűl hivásáról, a bőjtről és a pápaságról szóló tana ellenkezik Krisztus és az apostolok tanításával. Szemére hányja Pázmánynak, hogy a dunántúli szuperintendenseket "az ő jó embersége szerént" tótoknak nevezi. S okát adja, hogy miért hivatkoznak ezek inkább az apostolokra, mint az ő utánuk valókra. "Úgy vagyon itt dolgok az pápásoknak, mint annak az ki az szép és tiszta forrásból nem ihatik, hanem elmenvén onnajd, az kifolyó patakocskából kényszeríttetik inni, mely mennél tovább megyen az forrástúl, annyival többször zavartatik és mocskoltatik meg". (P. P. Pirons. 42. 45.)

A második rész, a mű dereka (65-284. l.), Nagy Benedek müve, melyben a Kalauzt cáfolja. Zvonarics higgadt mérsékletével szemben ez sokkal élesebb hangú. Hat tétele közül különösen három emelkedik ki: 1. Pázmány tanít bujaságra, nem az evangelikusok. 2. Mi nem tagadjuk, sőt erősen hisszük a lélek halhatatlanságát. 3. Némely tanításában Pázmány sem igazi pápista. Pázmány nyilván merte irni, hogy Luther, az Augustana Confessio és a Concordia bujaságra tanít (mivel a szerzetesi fogadalmat Isten rendelése és az emberi természet ellen valónak mondják 70. l.). Nagy Benedek cáfolja a Kalauzt és visszafordítja a vádat. Pázmány rosszra magyarázta Luthernek egy mondását. Nagy B. visszaadja a kölcsönt s az ő mondását idézi: "Az ördögnek két főhadnagya az bor és az asszony". És Nagy B. most már erről kérdi: "Ha valaki az apácákra értené, vajon mit mondana, talán azt felelné: hogy az mint az bornak természeti az vérnek, ereknek megizzasztása, honnan fölgyuladnak emberben az gonosz indulatok: így az asszonyállat is természet szerint görjedezteti az nőtelenségre esküdt tűrhetetlen személyeket?" És szemére veti Pázmánynak, hogy noha másként tetteti, de azért álmod ő is néha az vánkossal és az miért saját férfiúi természetét kellene okolni, ugyanazért "az szegény asszonynépeket ördög hadnagyának nevezi". (86.) Tehát nem lovagias férfiember. Majd áttér a papnőtlenség veszedelmeire és bűneire. "Az falusi plebánosok is üstökbe alá, holott az ő sáfárnéjokat házastársoknak tartják, együtt laknak, szaporodnak". (91. l.) Pázmány az evang. lelkészek házasságát ocsmányságnak, bujaságnak nevezi. "Oka pedig ennek semmi nem egyéb, - mondja Nagy Benedek - hanem az ördögi gyűlölség és az ő maga nőtelen ügye... Mint az Aesopus rókája, kinek elvágták vala farkát, azt akará az többivel is elhitetni, hogy ők is farkokat metéljék el. Mert ez semmi haszonra való, csak akadék lábok között. Ő is egyszer immár magát az szent házasság renditül megkurtétván, azt akarná, hogy más is hozzá hasonló legyen". (98. l.) Annak a kornak izlése és harcmodora ilyen volt s ebben a kőszegi rektor sem akart gyengébb lenni, mint az esztergomi primás.

Majd pedig Nagy B. sorolja fel, hogy a Kalauzban mily sok a trágár és bujaságra indító beszéd és megvádolja, hogy védelmébe veszi a bordélyokat, azt mondván: szabad elszenvedni az kisebb gonoszt (az bordélyt) az nagyobbnak eltávoztatásáért. "Mert nyilván meri írni: hogyha az bordélyt meg nem engedjük, tehát minden ház teli leszen tisztátalan személlyel... Elhittem itt, hogy az asszonynépek sulyosb választ adnak Kalauz Uramnak, kiknek jámborságában alattomba piszkála." (100. l.) Tehát ismét lovagiatlan. Pázmány gerjeszti bujaságra az embereket. "Mert az mi szivén vagyon, azt nem átalja mogorva fajtalan beszédekkel előpattogtatni... Boldog Isten, ha Luther Márton ilyen bakbűzű éktelenséggel perelkednék, mennyi kigyót, békát kiáltana reá? Ő neki penig nőtelen kegyes szűz virágnak, szabad az jámboroknak fülüket ilyen kozma bűzzel füstölni? Én soha el nem hittem volt eddig, hogy jezsuita szájából ilyen szókat hallhatnék, holott csak közházas emberekhez sem fér tisztességesen, közönséges helyen ilyen nyálas beszédekkel rogyázni... De ez a kérdés, ha ilyen szentségmutató szerzetes emberhez, tiszta szüzességre esküdt szemérmes jezsuitához, férhetnek-e bűn nélkül ezféle ocsmány beszédek, holott szent Pál (Efez. 5.) ezeket csak kimondani is igen megtiltja". (99. 102. 104. l.)

Ez annál kényesebb pont volt Pázmányra nézve, minthogy éppen ebben az időben hozták őt hirbe Balassa Menyhért özvegyével, Baky Margittal, akit Detrekő várában szokott gyakrabban is meglátogatni. Kanizsai Pálfi János ref. lelkész ezt a ker. jegyzőkönyvbe is beirta s hozzátette a költő szavaival: "Haec est in toto notissima fabula regno". (Ez az országban a legismeretesebb szóbeszéd). Pázmány is szükségét érezte, hogy levélben mentse magát. Szerinte Permai János terjeszté a hirt, ki az özvegyet nőül akarta venni. Ez mondta el Losi Imre esztergomi kanonoknak, ez pedig Nagy János páternek. Ezek szerint is a sürü látogatása gyanus volt. De Pázmány úgy irja, csak azért is útba ejtette az özvegyet és többször időzött nála, mert "áttért és a pozsonyi klarisszák közé akart belépni". Pázmányhoz képest mily kiméletes volt a kőszegi rektor, hogy ezt a hirt szóba nem hozta, sőt közelebbről nem is célzott reá. (Adattár VIII. 58. Hanuy F. Pázmány lev. I. 49.)

A másik érdekes vitakérdés az emberi lélek származása s ezzel kapcsolatban a halhatatlanság kérdése volt. Nagy B. ezt így magyarázza: "Itt arról vagyon köztünk a kérdés: ha az atyák testestül, lölköstűl az fogantatásban egész embert nemzenek-e, avagy csak félembert, valami párás testet lélek nélkül? Mi az elsőt oltalmazzuk, tudni illik, hogy az atyák Istennek bölcs rendelése szerint testestül lölköstűl egész embert nemzenek. Az Kalauz penig hiti ágozatja gyanánt azt vitatja, hogy az atyák csak a testet alkotják, az lölköt penig az Isten maga teremti és végre úgy önti az testben... Igen esztelen ember az, ki azt akarná (ebből) kisajtolni, hogy mi tagadjuk az lélek halhatlanságát, mert így szent Ágostonra, Tertullianusra, Arnobiusra, Cassiodorusra és sokan több szent atyákra is hasonló káromlásnak bélyegét süthetnéd, kik velünk egy nyomban jártának ez iránt." Nagy B. erre vonatkozólag ezt is mondja: "Ha a fattyu fiakban Isten teremti a lelket, tehát Isten társ a fajtalanok gonosz cselekedetiben". A traducianismus és creatianismus régi vitakérdése volt ez. Tertullianus óta Damaskusi Jánosig az első volt az egyház hivatalos tana és a reformátorok ezt tartották meg. De a középkorban a scholasztikusok a creatianismusra tértek át. Az átöröklés modern tana e kérdésben Luthernek ad igazat. (216. l.)

Meglepő és lesújtó volt Nagy B. harmadik vádja, hogy Pázmány több tanításában nem is igazi pápista. Idézi Gelasius pápát, aki azt vallotta, hogy "az kenyérnek és bornak természeti el nem vesz az sakramentomba." Tehát ő nem mind hiszi azt, amit a pápák hittek. Vásárhelyi Gergely jezsuita az egyház definiciójába ezt is beleveszi: "mely gyülekezet Christus után ez földön egy főpásztortul (az pápátul) igazgattatik és birattatik." Pázmány pedig ezt tudatosan kihagyja, tehát nem jó pápista. "Az ő magyarázata pedig (az egyház fogalmáról) akkor leszen magához képest igaz, mikor Pázmán Uram menyeközőt tart. Mert ha az sacramentomok foglalják ütet is az anyaszentegyház tagjainak közibe, az házasságot penig ű sacramentomnak tartja: mind addig sem lehet ez gyülekezetnek tagja vallása szerint, valameddig asszony hölgyét házához nem hozza." (268. 270. 272. l.)

Ha volt Pázmányban incselkedő éleselműség, nem hiányzott ez Nagy Benedekből sem. Hasonló fegyverekkel veri vissza ő is. És találó, erős kifejezésekkel szállítja alább Pázmány írói dicsőségét. Megjövendöli, hogy Pázmány ha jobb lélek szállja meg, majd engedni fog vádjaiból. Idézi, hogy imakönyvében ezt az erős mondást: "Luther és Calvinus gyűlölik az szent Háromságnak még csak nevét is" - a második kiadásban a még csak szavak elhagyásával enyhítette. "Elhittem én azt, hogy ha Pázmán sokáig él, az Kalauzt is más csiptetőben szorítja, mert idő jártára maga is eszébe veszi, mennyi görcsös hiba legyen ebben." (156. l.) "Magyari Istvánt is, kit először igen szidogata, végre mértékletességéről igen megdicséré." Pázmány a Kalauz eredeti voltáról mondá kérkedve: "Senki keze szennye nincsen abban, hanem egyedül csak azé, az kinek nevét viseli." Nagy B. erre ezt feleli: "Valamit az Augustana Confessióra, az Concordia könyvre és Lutherre akarál szurkos kézzel kenni, ezt jobbára Bellarminus tegzéből vonád elő, noha lehet hireddé, hogy ennek is régen torkában verték sok izben az borsos levet. Ha pedig azért tartod édes szülöttednek, Pázmán uram, az Kalauzt, hogy im te tataroztad gonoszul poklul egybe: csak annyi dicséreted ebben is, mint az mely szabó sokféle dirib-darab posztót lopogat és végre valami dísztelen csunya foltos dolmányt raggat belőle. Három atomusokra osztád ez zürzavar írást, de az mit egyikbe kellene megmondanod, az másikba is nagy bőven feltálalod. Tekintsd meg az könyv karéját (margóját) akárhol is, micsodát látsz gyakrabban itt, mint az sok Idem, Ibidem ifjú legényeket és az számtalan Supra, Infra czifra asszonyokat. Ezek mind azt jelentik, hogy az Kalauz nem egyéb, hanem sok hitvány gyülevész káromlásnak poshadt limbusa és ártalmas tévelygésnek kerengő labyrinthusa." (256. l.) Azt meg már Beythe András rágalmaira vonatkozólag kérdezte Nagy az előző lapon: "De vajon mivel csinálhatta volna Pázmán az Kalauzt ilyen temérdekké, ha ezféle szemetes hulladékokkal mintegy gömböczöt meg nem töltötte volna?" (255. l.) Bizonyításának módját és erejét pedig e szavakkal jellemzi: "Az Kalauznak penig minden szitkos szépelködése nem ér egy vadkörtvélt. Mert noha nagy az rikoltása minden irásiban, feleletiben, de végre im halljuk, hogy mintegy szakadt duda csak zöngéssel mulik el az erősség mellől." (249. l.)

Nagy Benedek birálatának több lényeges pontját a tudományos kritika a föltétlen bámulókkal szemben ma is magáévá teszi. A kőszegi rektor e művében theol. jártasságának, dialektikai ügyességének igazán dicséretes bizonyságát adta. A magyar irodalmat is behatóan ismeri és nagy könyvtárnak kellett rendelkezésére állani. Több érdekes történeti adat is van művében. "Tudják penig azt az vitézségben forgolódó személyek, kik az Bakonyban, Vértesen, alsó, felső Baranyán kalauzkodtak, csatáztak s áztak, hogy az ki kalauzzá teszi magát, tehát egyebeknek életeket is ez markában hordozza, ez mellett úgy vezeti az alattvalókat, hogy az még lator martalékra, nem az árnyékára, ugyan rá is viszi s mutatja. Az féle kalauzt penig, az ki álmában látott törökre sok csavargásokkal fáradoznék vinni az katonákat, csak pöknék és meg is agyaznák. Így mivel hogy Pázmán is Kalauzzá tette magát... nevetheti és pökheti az ember." Szól azután ő is Johanna nőpápa esetéről, Mátyás királynak a kérkedő Gatti humanistával való beszélgetéséről sat. (117. 119. 296. l.)

Pázmány P. Pironságinak harmadik része (284-335. l.) "Judicium de libro Kalauz et authore eius speculativum" cimen jelent meg s már inkább csak függelék az első kettőhöz. Ennek szerzője végül "Haec pro Supplemento adjecit Emericus Decati" szavakkal jelölte meg magát s nem lehet más, mint szintén Zvonarics Imre esperes, az első rész irója. Ha egy harmadik iró volna, bizonyára ez is kurta volna nevét a cimlapra, miként a másik kettő. Dékánoknak nálunk az iskolavizsgáló alespereseket szokták nevezni s Zvonarics ilyen volt, más Imre nevű esperest abból a korból nem ismerünk. És csupán Zvonarics használhatta magáról a Pázmány-féle gúnynevet; "egy tudatlan Harangozó." (300. l.)^[859]

Szerinte a Kalauz hol derültséget kelt, hol pedig halálos csömört. Néhol szinte bohóckodik, mint Lucianus és Poggius tógás mestere. "Sőt immár hegedüsöknek, lantosoknak s mind dudásoknak elveszi kenyereket is, annyira merült az musikában ő kegyelme." Aprólékos, gyermekies és nevetséges állításait sorolja fel példákban. Nevetségessé törekszik Pázmányt tenni s ezzel lerontani a tekintélyét. "Teljes fülviszkettető álmadozással a Kalauz. Sokszor elmegy az emberiség mellől és felettébb trágárkodik. Gyermekké teszi magát és elszalad néha az öreg lovak pányvájáról sat." Ezeket bizonyítja példákkal. "Bár kihágjon rendiből, udvari tréfás ember lehet még belőle. Ugyanis az mint értem, immár is Fabula Mensae, merő csacsogó szajkónak tartják az főemberek is asztalok fölött, mondván: Nincs ott semmi bánat, - Az hol Pázmán fabulálhat." (291. l.) Másik két itélete még a Függeléknek: "nem méltó, hogy semmiféle rend nagyra becsülje az Kalauzt, mert mindenféle rendet gyaláz (292. l.); s az mely temérdek bölcseséget fitogtata eleintén könyvében az Kalauz, föl nem találod azt a derekában." (303. l.) Mindezekre több bizonyító példát idéz. "Nem szenvedi Pázmán, hogy akármely hosszú üstökü s rövid eszű kofa, vagy kaptabűzü műveslegény itélőmester legyen az szentirás dolgában. Ki tudja azért, tálam csak az prücsköknek irta Pázmán az Kalauz könyvet, az mint irják, hogy szent Ferencz is így praedicállott volna az föcskéknek: Édes hugaim, föcskék, hadd szóljak immár én is, hallgassátok az Istennek igéjét. És ezt hallván, az föcskék mindjárt hallgattanak. Ennyivel azért szent Ferencz okosabb volt Pázmánnál." (301. l. Szilágyi, M. N. Tört. VI. 185.) Majd azt mondja Zvonarics: "Megfogyatkozván az szent Bibliából vett erős ágyuktul, az Calendárium petardját rántja elő. (304. l.)" Gyakorta azzal vádol minket, az miben ők torkig usznak. Pázmány a certitudo salutis (üdvbizonyosság) tanát is tagadja. Azért ellenmondanak neki Catharinus, Telegdi Miklós és Monoszlai András r. kath. theologusok is. (318. l.)

Sok megtörtént dolgot tagad a Kalauz, - mondja Zvonarics - hogy a jezsuitákat megmentse. Clemens Jakab barátot páter Cotonus és a jezsuiták bérelték fel III. Henrik meggyilkolására és Mariana jezsuita egész könyvet irt róla, hogy méltán ölték meg Henriket. (324). Pázmány is tüzet, fegyvert köszörüle Magyari és a lutheránusok ellen. (325). "Ha minden vétkek nélkül vagytok, Kalauz Uram, mi az oka, hogy az Velenczések kiadtanak rajtatok?" Zágrábnak, Nagyszombatnak sem kellenek a jezsuiták. "Vajon az erdélyi zürzavartól mentheted-e (Carillo) Alfonsust, ki Illaberekre vette vala az dolgot? Sőt jól emlékeznek az emberek mostan is reá, Sellyén mint viseletek magatokat. Az tűsgyökeres jámbor nemes embereket idején kitolátok onnan és az csapszékhez magatok látátok. Az szegény községet huztátok, vontátok, birságoltátok, hogy büdös borotokat, fökélyes tudománytokat teli torokkal nem nyelték. Sőt még az halottak tetemi is érzették kegyetlenségteket. Menj el azért Sellyére és végy levelet ott is, hogy ezek így nincsenek? Most immár országunk megtisztult vala ez raj-darázstúl, hanem a kolláncs törvényét veszik elő". (327. l.). Legvégül még Pázmánynak, mint történetirónak egy nagy jellembeli hibáját veti szemére: "Pázmány, némely hazug emberek után egyfelől azt irja, hogy Luthert az ördög fujtotta meg. Másfelől ugyanott azt czisögi: Lutherum sibimet ipsi laqueo iniecto necem attulisse: hogy Luther ő maga fujtotta vagy akasztotta fel magát. (Kalauz 190). Honnan kitetszik, hogy az hazugságot soha úgy nem födözhetik egyfelől, hogy ki ne lássék farka másfelől". (332. l.). Zvonarics ezzel szemben Melanchthonra, Sleidanusra és a szemtanukra utal, akik hitelesen irták le Luther halálát. E műnek a végén is latin és magyar anagrammák vannak kőszegi Nagy Mihály, Zvonarics István, alumnus scholae Sárváriensis, Zvonarics Bálint és Miklós, Balog Péter és Langi Mihály ifjú poéták tollából.

Pázmány a "Pironságokat" bármennyire kicsinyelte is látszólag, de valósággal mégis érezte a támadás erejét; ő sem tagadhatta, hogy embereire talált, alapos theologusokra, akik sok gyengéjét felfedték s a gúnyos beszédmód nyilaival is bánni tudnak. Nemcsak maga válaszolt azonnal, pedig az érseki kinevezés izgalmait is most élte át, hanem a durva Balásfy Tamás fegyverbarátságát is jó néven vette. Már a következő évben 1616. Prágában jelent meg ily című haragos műve: Csepregi Szégyenvallás, azaz rövid felelet, melyben az csepregi hivságoknak kőszegi toldalékit verőfényre hozza Pázmány Péter. (8. r. 283. l. Ujkiad. V. 115-250.) Tehát nem is rövid, hanem elég hosszú felelet. Ellenfeleit itt gúnyosan csak Morgóknak nevezi és azzal dicsekszik, hogy "ily nagy epeséggel hárman (pedig csak ketten) egybeczimborálván, nem találtak benne csak egy hamisságot is." Holott nagyon is sokat találtak benne. A vitakérdéseket 6 részben tárgyalja: 1. A Csepregben felvetett fundamentumokból igazán kifakad a luther vallásnak hamissága. 2. A Kalauz nem vádolta hamisan a lutheristákat. 3. Nem is hamisítja meg a Kalauz az irásokat. 4. Minden veszedelmes tanítás árnyékától is mentes a Kalauz. 5. Az ember lelkének eredete. 6. A morgók pántolódásának toldalékait megrázogatja. Bő lére eresztett tárgyalásaiban újra meri állítani, hogy Luther vallása fajtalanságra vezet, Luther a lélek halhatatlanságát is tagadta sat. Makacsul megmarad nyilvánvaló rágalmazásai mellett. A Függelék úgyvélt harmadik szerzőjét izléstelen pórias szójátékkal "De Kan"-nak nevezi. "Nincs vesztegetni való időm, mondja, hogy ennek a harmadik szamárnak enyelgésén sokat mulathassak. Nem is érdemli, hogy csak olvastassék is a tudatlan De Kannak moslékja." A primási székre pályázó vagy már el is jutott Pázmánynak szájából nagyon durva és igazságtalan ez az itélet. Zvonarics és Nagy Benedek műveiből látnia kellett, hogy alaposan képzett theologusokkal van dolga, kik úgy a külföldi, mint a magyar theol. irodalomban, Bornemissza, Telegdi, Monoszlai műveiben is jártasak. Összeszamarazással végezni ezekkel nem lehet. Kevés ilyen képzettségű papot talált a maga nyájában. A főurak és főrangú asszonyok asztala felett fabulázó és elméskedő főpapnak dölyfös elbizakodottsága volt ez a szerényebb állásu lelkészekkel és tanítókkal szemben. Hogy a két dunántúli evang. theológus tudományát valójában mégis sokra becsülte, elárulta Pázmány azzal, hogy közel 300 oldalnyi munkával felelt nekik ujabban is. (Pázmány összes művei V. 234.)

Pázmánynak segítségére sietett Balásfy Tamás, a durva és erőszakos boszniai püspök is. Ez Pozsonyban 1616 végén adott ki egy "Csepregi Iskola" című terjedelmes munkát (4. r. 470. l.), melyet Esterházy Miklósnak, az evangelikusok nagy ellenségének ajánlott. Szenvedélyes, sértő hangjával csakis ennek tetszésére számíthatott. A munka elején van egy "Elöljáró intés a csepregi predikátorhoz" levél formában. Ez Zvonarics Imre csepregi esperesnek szól és így kezdődik: "A csepregi szitkos nyállal csepegő szájú és csak szárnya kiszaggatott szarka módon csergő, Luther predikátorának, feje falba verésétől, ösztön ellen való, maga lába sértő rugdozásától, a római fényes egy igaz hitnek napján hiábavaló pökdöcséléstől, a Luther és Kalvinus vallását magyar rabságban tartó, győzedelmes Pázmány Péter ellen haszontalan verdeséseitől való megszünést, észre és az igaz hitre való megtérést, rosszból jobbulást, igazmondásra való jó szokást és mind ezekre isteni kegyelmet és malasztot kiván Balásfy Tamás." Már Fraknói Vilmos püspök megjegyezte, hogy e dedicatio hangjából következtetni lehet az egész munkában követett modorra. (Fraknói V. Pázmány P. és kora I. 157.)

Irt továbbá a fékezhetetlen Balásfy, akivel Pázmánynak is sok baja volt, Nagy Benedek kőszegi rektor ellen is egy 40 negyedrétű lapra terjedő gúnyiratot ezen a címen: "Epinicia Benedicto Nagy, alias Soce Ludi Kőszeghiensis, sui nescio, sibimet nocenti, vetulo, sed nimium rudi, ignaro et diabolari Paedotribae, cantata." Az ajánló levél, melyet Pethe Györgyhöz, a néhai győri püspök öccséhez intéz, Pozsonyban az érseki aulában 1616. ápr. 28. kelt. Tehát ez is pozsonyi nyomtatvány. A gúnyirat elején van egy "Magyar levél a következendő verseknek magyarul tudó olvasóihoz", mely így kezdődik: "Egy zsák szája szakadott meg az elmúlt napokban Kőszegben az odavaló Socénak, Dominék házánál s az tudták a szegény kintornás bikosok, hogy talán valami collatióra való falatok hullanak ki belőle, de csak kapcafoltokkal és szemetes darabokkal volt rakva... Deáktalan Domine s korcsos és koszos magyar, a mi nemzetünknek egyik nemes csillagát, Pázmány Pétert homályosítani és azt a jó és nagyhirű nevet meg akarja mocskondani, avval azt mutatván, hogy ő is tud nevezgetni és névből nevet formálni; lássa nálunk is nagy könnyű voltát a szó szedegetésnek, a versek csinálásában való mesterkedésnek és az ő neve és neme jó kifeszegetésének. Sőt hogy megmutassa, hogy ő jobb volna a kapához, hogy sem a pennához, és hogy ő az őzet is gerlicének itéli... csak egy igaz Anagrammát sem tudott a Pázmány Péter uram nevéből kifacsarni, mert hol igy irja: Pazmani, hol igy Pázmán... Ó tenyeres, talpas, önfejü, kövér Domine, nem látod-e, hogy ez is egyik árnyéka vallásod állapotjának, aki azt is gyakorta kigyó módra mind a bőrét ujítja s mind nótáját változtatja; nyilvánvaló példája pedig mind tudatlanságodnak, mind hazudságodnak." 15 latin anagramma és 47 epigramma következik ezután, melyek közül a hetedik példáúl így hangzik:

Még szebbek ennél a magyar anagrammák, melyek közül a hatodik ez: "Nagy Benedek, - Nagy eb neked - A hasadból ugat ki" sat. (Frankl I. 159.) Bámulatos, hogy iskolázott magyar embereknek ily rossz izlésük és ennyi idejük volt ily otrombaságokra.

A szóharc után következett azután Bethlen Gábor idejében a valóságos háború. Pázmány és Balásfy a hitvitákban nem ok nélkül cégérezték ki annyira Csepreget és nem hiába ajánlották figyelmébe Esterházynak is. Ez a város 1621. jan. 6. áldozata lett Collalto és Esterházy bosszuló hadjáratának. Zvonarics Imre, a csepregi tudós esperes, Pázmány méltó ellenfele, e napon diákjai között a templom kórusán vértanú halált szenvedett. Így némították el Dunántúl akkori legkiválóbb tudósát. Pázmány embereit, az ú. n. három kassai vértanut azóta boldogokká avatták, nevük benne van a magyar naptárban, alakjukat szobormű dicsőíti. Evang. egyházunk nem akarván a régi sebeket felszaggatni, Zvonaricsnak, ki 1223 társával pihen a szentkirályi major sirdombja alatt, a háromszázados évfordulón még csak egy szerény emlékoszlopot sem állított. Nagy Benedek halála napját és módját nem ismerjük. Ő is 1620 körül tünt el Kőszegről, lelkésszé már nem avatták fel.

E korszak végéről még csak egy hitvitát kell megemlítenünk. Ebben már nem is theologusok, hanem a két egyháznak legkiválóbb patrónusai, Esterházy Miklós gróf nádor és a 19 éves Nádasdy Ferenc gróf állottak egymással szemben. Esterházynak rendes szokása volt asztal felett is a vitatkozás és térítés. Hajnal Mátyás jezsuita és más papok, amilyenek bőven voltak mindig udvarában, készséggel segédkeztek ebben uroknak. Sokszor volt együtt a Nádasdy családdal is, a barátságot és sógorságot eretnek szomszédaival is fenntartotta. Nádasdy Ferencnek az itáliai utazást már valószinüleg ő ajánlotta. Elindulása előtt 1642 tavaszán Esterházytól is elbucsuzott, aki ekkor Nagyhöflányba vonult vissza feleségének, Nyáry Krisztinának halála után. Ez alkalommal is egy hittani kérdést feszegetett a nádor: "Mivel a szentirásban tévelygés és eretnekség nincs, hanem csak annak helytelen értelmezésében: kit kell tehát a szentirás értelmezésében követnünk, hogy mi is eretnekségbe ne essünk?" Esterházy egy "kicsiny irásocskát" is adott ekkor Nádasdynak, mely ezt a kérdést tárgyalja. Az ifjú viszont megigérte annak bebizonyítását, hogy mind azokban, melyekben az evangelikusok a r. katholikusokkal hit dolgában exceptis adiaphoris ellenkeznek, a szent atyák és egyházi tanítók, Augustinus etc. egyetértenek velök. Esterházy erre le is kötelezte az ifjút.

És Nádasdy be is váltotta a szavát. Elkészítette és elvitte dolgozatát Esterházyhoz, melyről ez így nyilatkozik: "Mely kegyelmed írása, hogy igazán megvalljam, nem kicsiny munka és sok könyveinek és idejének kellett lenni hozzá, míg azokat kiszedte; s megvallom, csudáltam is, mások munkájának is véltem, de ezután is szembe lévén kegyelmeddel, maga munkájának erősítvén, ösztönt adott nekem is vele, hogy szorgalmatoskodjam vele". Érdekes volna, ha Nádasdynak ez a protestáns vitairata valamiképpen előkerülne a kismartoni levéltárból. Esterházy Nádasdynak polemikus iratára már csak ennek Olaszországból való visszatérte után válaszolt egy hosszabb "Értekező levél" című munkával, melyet hosszabb kisérő levéllel küldött meg az ifjúnak. Nagyhöflányban 1642. nov. 1-én kelt ez a levél. "Ex affectu tanquam paterno szomjuhozván az kegyelmed üdvösségét is, mint a magamét" irja néki. És hizeleg is a nádor: "Édes Nádosdi uram, adott az úr Isten kegyelmednek oly elmét és okosságot, hogyha azt valami erős passiónak füstitől nem engedi meghomályosíttatni, igen könnyen és gyönyörűségesen általérti, minemű törökben keverik az keresztyén lelkeket az kegyelmed vallásán való doktorok; azt pedig megértvén és az igazságnak szép fényességétől megkörnyékeztetvén, örömmel mondja kegyelmed szent Dáviddal: Laqueus contritus est et nos liberati sumus". S a bőjtről mondja tovább Esterházy: "Közönséges példabeszéd, édes Nádosdi uram, hogyha az ebeken állana az lóhalál, mind az kövére halna meg. Ha az embereken állana az bőjtszabás, soha nem fog úgy senki bőjtőlni". Nem theologiai érvek, hanem a nádor szép és művelt leánya, Esterházy Julia, akinek kezéért a költő Zrinyi Miklós hiában pályázott, döntötte el ezt a vitát és ingatta meg Nádasdyt hitében. Áttérése a következő 1643. évben, Katalin napján nov. 25. történt s ezzel új korszak, az elnyomatás kora kezdődik a dunántúli evang. egyházkerület történetében.^[860]

Dunántúli első reformátoraink Wittenbergben jártak, Luther tanítványai voltak és az ágostai hitvallást követték. Dunántúl a zwingliánusoknak nem volt semmi nyoma. Kálmáncsehi Sántha Márton, a zwinglianizmus későbbi hirdetője, dunántúli származású volt ugyan, de korán elkerült innen s csak a Felvidéken, Erdélyben és Debrecenben terjesztő a maga erős racionalizmusát mint szabad, magyar és olcsó vallást. Bauhofer állítását, hogy Kőszegen a magyarok már 1531 óta zwingliánusok lettek volna, nem hihetjük el.^[861]

Dévay Mátyás is, a magyar Luther, ki Wittenbergben a nagy reformátornál lakott és étkezett, míg 1535. Sárvárott járt s hármas latin művét 1536. Nürnbergben kiadta, Luthert követte a reformáció tanaiban. Apológiájában ugyanis, melyben 52 tételét Szegedi Gergely franciskánussal szemben védi, egyenesen Luther személyét és igaz tanát állítja a pápások elé: "Amaz egy ember Luther - írja ebben - ki kegyességére és kitünő műveltségére nézve egyiránt tiszteletre méltó, nem tetszik nektek, minthogy titeket saját szineitekkel lefestett. Sőt hálát kellene adnotok ezen férfiunak, hogy titeket jóra intett. Ha minden erőtöket megfeszítitek is, még sem lesztek képesek leverni ezt az egy embert, akit a jó Isten nekünk nestori évekig tartson meg. Ámen... Csak valld meg, te gonosz barát, hogy a Luther tudománya, melyet rágalmazni szeretsz, mennyire egyezik a Szentlélekkel, mennyire csak a Krisztus dicsőségét keresi egyedül s mily nagy erővel cáfolja a ti tudománytokat. Ne kárhoztassátok őt idő előtt: olvassátok és meg fogjátok érteni". És Fáber János bécsi püspök előtt való kihallgatásának leirásában is Dévay az urvacsorai tant egészen Luther szerint magyarázza, azt mondván, hogy a kenyér és a bor nem üres jegyek, hanem ezen jegyekben és a jegyek alatt a hit bizonyosságával és szilárdságával Krisztus valóságos teste és vére adatik.^[862]

És Dévay, bár az eperjesiek 1544. panaszkodtak reá, később Dunántúl elhagyása után sem hajlott el annyira Luther tanításától, mint amennyire ezt Tüdős és Szilády vélték. Ifjabb Révész Imre "Dévay tanításai" cimű igen értékes tanulmányában mondja: "Dévay a hit és élet legfőbb kérdéseiben, a reformátori tanfogalmak leglényegesebbjeiben Luther és Melanchthon hű követője. A tanbeli fogalmazásokban Melanchthon hatása nála az uralkodó. Mesterének azonban egyáltalán nem szolgai másolója; több pontban szerencsésen érvényesíteni tudja vele szemben önállóságát, még pedig éppen az eredeti lutheri gondolat és érdek javára." Zoványi pedig egy árnyalattal még erősebb lutherismust olvas ki Dévay műveiből.^[863]

Dévayt tehát távolról sem lehet az első magyar kálvinistának mondani s magyar kátéja sem volt még dunántúli kerületünkben a kálvinizmus terjesztője. Érdemes feljegyezni, hogy Melius Juhász Péter, a magyar Kálvin is, ki Somogy megyében Horhi faluban született s 1555. Wittenbergben tanult, eleinte nagy lutheránus, vagy mint Skaricza Máté mondja róla, brentianus volt, Szegedi Kis Istvánnal sokáig ellenkezett s csak nehezen tudta ez őt a kálvinizmus számára megnyerni. De Melius is nem itt, hanem Debrecenben és Erdélyben hirdette Kálvin tanait. Sztáray Mihályról már fentebb kimutattuk, hogy ő Luthernek volt és maradt rendületlen hive. Neki mint lutheránusnak volt egy kisebb vitája Meliusszal is 1563-ban. Ez ugyanis a debreceni hitvallásban és "A halál könyve" cimű művében azt tanítá, hogy az elhalt kegyesek lelkei a paradicsomban, a nyugalom helyén várják az utolsó itéletet és az örök életet. Sztáray ellenben azt vallatta és hirdette, hogy a szentek lelkei egyenesen és közvetlenül a mennyországba, az örök életbe jutnak. Melius erre ujabb könyvben válaszolt s tagadhatlan, hogy egy ilyen átmeneti várakozó hely felvételével a purgatorium pápista tana felé közeledett. (Trócsányi Z. Akad. Ért. 1914. 153. Zoványi J. A ref. Magy. 1565-ig. 432.)

Huszár Gálról, Magyaróvár reformátoráról már megengedjük, hogy Kálvin és a svájciak felé hajolt el, bár ő sem közvetlenül a genfi reformátorral, hanem csak a zürichi német lelkésszel, Bullinger Henrikkel volt összeköttetésben. Bullinger, ki már a Concensus Tigurinust s ezzel a kálvinizmust elfogadta, több magyarral levelezett s ezáltal utegyengetője lett hazánkban a helvét iránynak. Így levelezett vele már 1551. Fejértói János, a bécsi kancellária titkára és Pesti Macarius József, Mayláth Gábornak, Nádasdy Tamás fogadott fiának későbbi nevelője, aki korán érdeklődött a helvét reformáció iránt is. Macarius 1540-44. tanult Wittenbergben. Ekkor Bucer Mártont látogatta meg Strassburgban, aki az úrvacsoráról szóló tanát irásba foglalva adta át neki. Elment ez évben még Zürichbe is Bullingerhez, akitől szintén irásban kérte el úrvacsorai tanát. Konstanzban Blaurer Ambrussal, Augsburgban Musculus Farkassal értekezett az úrvacsoráról. Majd Wittenbergbe tért vissza, ahol ismét Luther hatása alá került s mint jó lutheránust hivta őt Nádasdy nevelőnek az udvarába, ahol még 1550. is mestere volt a Mayláth fiunak. Ő tehát csak érdeklődött a kálvinizmus iránt, de megmaradt az evangelikusok között.^[864]

Huszár Gál Bullingerhez, akinek Bécsben tanuló fiával személyesen is találkozott, 1557. okt. 26. irt levelet s ebben mondja többek között, hogy Magyarországban majdnem az összes gyülekezeteknek ugyanazon hitvallásuk és megegyező hittanuk van, mert Bullinger és Kálvin iratait követik leginkább. Huszár Gálnak ezekben a szavaiban, azt hisszük, több a levéliró udvariassága, mint a történeti valóság. Mert azt csak nem fogadhatjuk el, hogy 1557. vagy akár utóbb is majdnem az egész országban egy hittanuk és hitvallásuk lett volna itt a protestánsoknak és pedig a kálvinista. Maga Huszár ellenmond ennek, midőn nyomban utána így folytatja a levelet: "Igen jól tennéd, ha Melanchthon Fülöpöt felszólítanád, hogy az urvacsoráról való véleményét végre valahára mondja ki nyiltan és tegye közzé még idején, mert az ő szinlelése már eddig is nem csekély bajt szült a Krisztus egyházában". De ebben a kérdésben még maga Huszár Gál is nagyon ingatag volt, mert 1558. kiadott predikációiban még ő is Luther urvacsorai tanát követi és nem Kálvinét. Oláh Miklós primás Huszár Gált csak 1563-ban (debreceni működése után) mondja szakramentáriusnak. (Lampe-Ember 115. Prot. Eh. Isk. Lap 1862. 109. Századok 1876. 34. Zoványi i. m. 328. 444.)

Szegedi Kis Istvánról azonban tudjuk, hogy ő Tolnában és Baranyában már Kálvinnak urvacsorai tanát fogadta el és hirdette. Az ő itteni működése készítette elő a református egyháznak Herczegszöllősön 1576. történt szervezkedését. De az ötvenes években Dunántúlnak délkeleti részén is (Tolnában, Somogyban) még Luthernek tanítványai voltak többségben. Somogyból Kálmáncsáról került fel 1550 után Szegedi Máté Sárvárra, aki itt mint lelkész s utóbb mint első dunántúli evang. püspök erős oszlopa volt a lutheránizmusnak. Az Egyesség Könyvének fordítói mondják róla, hogy Szegedit az Augustana Confessio szerint való vallásnak őrizésére és oltalmazására választották meg püspöknek "aki meg is emlékezvén tisztiről, gondot is viselt, egyességben és nagy békességben tartotta az ő tiszti alatt való anyaszentegyházakat". És a sárvári születésü Zvonarics Mihály, Szegedi tanítványa, később Klaszekovics István püspökhöz irt levelében nagy dicsérettel emlékezik mesterének hithűségéről. E nyilatkozatokkal szemben, ha Pálházi Göncz Miklós dunáninneni püspök "Az urvacsorájáról" című művében 1613. őt mégis kálvinistának mondaná, amint Thury Etele állítja, azt tévedésnek kell nyilvánítanunk, mert tanítványa és tiszttársai csak mégis jobban tudhatták, hogy milyen vallású volt Szegedi.^[865]

Hiszen Szegedi és az egész dunántúli evang. egyházkerület 1676-ban a valószinüleg Hegyfalun tartott szervezkedő gyülésen hittani alapul az Ágostai Hitvallást fogadták el. Miként a magyar F. Concordiae előszavában Reczés János és társai mondják: "Itt az mi hazánkba is hogy az evangeliom hirdetésének és terjedésének az ördög eszközi által akadékja ne lenne, akkorbeli körösztyén tanétok gondolták, hogy egy bizonyos megirattatott vallást követnének, mely szerént az ű tanétásokban foglalatoskodhatnának. S mivelhogy az Augustana Confessio Istennek az evangeliom hirdetésére bizonyos választatott szömélytűl az Szent irásnak folyása szerint irattatott volt és sok főfő népektűl s istenfélő herczegektűl jovallattatott, űk sem választottanak (Anno 1576.) más Confessiót, hanem azt bevevén, az szerént tanétottanak egyebeket is és abban való állhatatos megmaradásokról mind Isten előtt s mind az ű anyaszentegyháza előtt tudományt töttenek." S a peczöli zsinaton is, miként Reczés a csepregi kollokviumon említette, az úrvacsora tanát az Ágostai Hitvallás szerint fogadták el. (Masznyik i. m. 10. Thury E. 75.)

Megengedjük, hogy kálvinisták vagy legalább kryptokálvinisták ekkor már elszórtan Vas és Sopron megyében is lehettek, de Zvonarics szerint ezek akkor itt még moccanni sem mertek. A kálvinizmus terjedésére mutat Miksa királynak 1567. kiadott és Sopron városához is megküldött rendelete, melyből azt olvassuk, hogy "a kálvinista vagy szakramentárius szekta" más tévelygésekkel együtt főként a városokban napról-napra mind jobban elhatalmasodik. A király tehát ennek megakadályozása végett felszólítja a városok elöljáróit, hogy a kálvinista predikátorokat ne tűrjék s a kálvinista könyvek terjesztését is tiltsák meg. De ezeknek a nyilt vagy titkos kálvinistáknak az evangelikusoktól való különválása dunántúli kerületünkben sokkal későbben történt meg, mint egyebütt. (Ribini I. 207. Payr, Eht. Eml. 32.)

Az egyházkerület 1576. tehát hivatalosan is az Ágostai Hitvallás tanalapjára helyezkedett s ettől a túlzó lutheránizmus felé sem volt hajlandó eltérni. Pedig a fláciánizmus veszedelme Dunántúl is kísértett. Eszéki Zigerius Imre tolnai lelkész és ennek barátja Muceus Tövisi Mátyás a negyvenes években Flacius Mátyásnak tanítványai voltak, akivel leveleztek is. S jóllehet 1550. a pozsonyi országgyűlésen a lipcsei interimet is szóba hozták, de azért itt valami olyan gnesiolutheránus párt nem alakult. Magdeburgi Joakim győri tábori lelkész határozott fláciánus volt, aki 1566. külön fláciánus hitvallást is adott ki, de az ő hatása csak az Ausztriával határos német lelkészekre terjedt ki. Utána Reuter Lénárd győri és Hohenberger Farkas kanizsai tábori lelkészekről tudjuk, hogy fáaciánusok voltak. Az 1580. megjelent "Einfeltig Bedencken" című fláciánus iratot Frank János borostyánkői, Dissinger Jeremiás pinkafői, Puchler Elek felsőlövői, Krull Lénárd szalonaki, Braunseisen Tamás kiczlédi, Kern Mihály nagymartoni és Hoë János fraknói lelkészek irták alá. Kőszegnek 1584-86. volt Hübner Simon nevű fláciánus lelkésze. Ezt Báthay István magyar lelkész jelentette fel a tanács előtt s emiatt kellett távoznia. S későbbi fláciánus lelkészek voltak még: Böttiger Albert kismartoni, Rhorer Kálmán sérczi, Schweninger Mihály okkai, Zscninkel András feketevárosi és Rath Lőrinc ilmici. A késmárki Creutzer György, aki 1587-88. Csepregen tanított, csak fiatal korában volt Flacius jó barátja; itt csak a Formula Concordiae védője volt a kryptokálvinistákkal szemben. Hauser János Fehéregyházán, Hasler István pedig Nagyhöflányban volt fláciánus lelkész. Egyik legtudósabb papjoknak, Volmár Márkusnak (Volmár Menyhért Kálvinnak volt tanítója Bourgesban) Beythe István 1593. Németújvárott adott menedékhelyet s mint szalonaki lelkész halt meg 1595-ben. A kaboldiak és veperdiek számára is Liszti István földesúr 1593. egy fláciánus lelkészt hivott meg. De Beythe István azért nagyon is túloz, midőn 1599. az Igaz Mentségben ezt mondja; "Hiszem, ezekből megérthetjük az eredendő bűnt valahogy. De nézzétök csak, az formula vallók, noha ellene szólnak, de egy sincs bennök, hogy valami részből a Flacius táncában nem sántikálnának." Beythe bizonyára csak Volmárról itélt, akinek mint üldözöttnek ő adott szállást Németújvárott és Szalonakon. A Dunántúlról származott Kótay Jakab kassai evang. lelkészt Tályai ref. pap még 1635. is fláciánizmussal gyanusította. De bizonyára alaptalanul. Őseink az Agustana alapján állottak s innen nem akartak sem a kryptokálvinizmus sem a fláciánizmus felé elhajolni.^[866]

Beythe Istvánról, Baranya szülöttéről Pázmány Péter mondotta: "Ifjuságodat nálunk, férfikorodat a lutheránusoknál, hanyatló éveidet Kálvin táborában töltötted." Tolnán és külföldön is (valószinüleg Wittenbergben) járt. Hédervárott, Sárvárott, Alsólendván és Sopronban még bizonyára lutheránus volt. Bornemissza Péter dunáninneni evang. püspök 1574. még a soproniakat megnyugtató bizonyítványt állított ki számára. 1576-ban költözött át Németújvárra a Batthyányak urodalmába s a kerületnek ez évi alakuló gyűlésén, hol ünnepélyesen is az Ágostai Hitvallás mellett nyilatkoztak, bizonyára még együtt örvendezett a többi evangelikusokkal. A kálvinizmus felé való elhajlása csak később történt. Őt is bizonyára az a közvetítő filippista és kryptokalvinista irány vitte át, melynek Melanchthon volt az atyamestere s melyet Wittenbergből hoztak magukkal az ott nagy számmal tanuló magyar ifjak. Már Pokoly megállapította, hogy hazánkba úgy a lutheri, mint a kálvini reformáció egyaránt Wittenbergből származott át. Wittenbergben Luther halála után ennek erős bibliai mysticismusával szemben a humanista Melanchthon kryptokálvinizmusa lett uralkodóvá s ennek hatása alá kerültek az ott tanuló magyar ifjak is, akik hazájukba visszatérve, itt is Melanchthon tanirányát, majd pedig a határozott kálvinizmust terjesztették. Csak így fejthető meg a kálvinizmus diadala hazánkban, mely azonban a dunántúli, kerületben távolról sem volt oly nagymérvű, mint a Duna és Tisza vidékén. Itt a Rábaköznek és Kemenesaljának, a Fertő- és Répcemelléknek tősgyökeres magyar népe a lutheri reformációt fogadta el igen korán s akik a kegyetlen vallásüldözés hevének áldozatúl nem estek, azok és utódaik búzgó gyülekezeti élettel ennek a hívei maradtak mind e mai napig. A "magyar vallás" nevet a kálvinizmus számára lefoglalni nem lehet. Már csak azért sem, mert ezzel az elnevezéssel a zwingliánusok megelőzték a reformátusokat.

Beythe mint németújvári lelkész is jó ideig még nem vallott szint, bár tudta, hogy szülőföldén, a hercegszőllősiek 1576. már különváltak. Ez nem is maradt reá hatás nélkül, valamint Szegedi Kis István tolna-baranyai működése sem. Már 1582. kátét és agendát adott ki Németújvárott (Miképpen az körösztyéni gyüleközetben... 50 levél. Körösztyéni tudománynak rövid summája. 48 levél), de ezekben az elválasztó tanokat oly nagy általánosságban és az egyházi szokásokat is oly kiméletes közvetítő módon tárgyalja, hogy ezekből az Ágostai Hitvallástól való eltérése világosan és határozottan nem tünik ki. Kátéjában legfeljebb az mutat a kálvinisták felé való elhajlásra, hogy a Tizparancsolatot a heidelbergi káté szerint osztja két táblára. Beythe szerint "az elsőn van négy, a másodikon hat parancsolat; ez az igaz osztásuk." De hozzá teszi: "Nem így osztották ezt a régiek." Második parancsolatnak ő ezt veszi: "Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi ábrázatot az én hasonlatosságomra." Szerinte a pápisták ezt az elsőhöz ragasztották s ez lett oka az ő bálványimádásuknak. Az utolsó, vagyis tizedik parancsolatból pedig kettőt csináltak; holott ez a kettő a tizedik parancsolatban szorosan összetartozik s mint ilyen a kivánságokat tiltja és azt mutatja meg, hogy ezek is bűnök isten előtt, nem csak a külső cselekedetek. Luther megtartotta a parancsolatok régi felosztását s Beythe így ebben a heidelbergi kátét követte.^[867]

Az apostoli hitvallásban is a "szálla alá poklokra" tételt így magyarázza: "Minden nyomoruságokat és az halálnak keserüségeit is érettünk megkóstolta és az halálnak halálát is elszenvedte, az az Istennek rettenetes itéletit és még az pokolbeliek is az Chrisztus halála hatalmát meglátták és a halálon és ördögön való győződelmét." Vagyis e pontban a kálvinisták tanát egyesíti az evangelikusokéval. Ugyanitt az úrvacsorai tanban is Kálvin felé közeledik, midőn ezt hangsúlyozza: "lelki életül vesszük az Chrisztust az igaz hitnek általa." Az ostyáról is ezt mondja: "Vagy vas között sült lészön, vagy pogácsa, vagy valaminemű. Tsak hogy az körösztyéni gyüleközetnek botránkozására ne legyön, és senki magátúl új szokást ne kezdjön, mind az által ugyan kenyérnek kell lenni, mert abból szörzé Krisztus urunk az ő szent vacsoráját." Agendájában is helyteleníti a gyermekszülő anyáknak egyházkelését, és oltár helyett is inkább asztalt kiván: "Alkalmatosabb volna asztalon szolgáltatni, mint sem oltáron. Sőt akik oltáron szolgáltatják, az bálványimádó misésöket követik, kik az úr Krisztus vacsoráját áldozattá fordították." (Fabó 44. Thury i. h. 1622. 1731.)

Luther és az Ágostai Hitvallás a szertartásokat közönyös dolgoknak tekintik, így történhetett, hogy Beythének a szertartásokban való eltérésén evang. - lelkésztársai meg nem botránkoztak, sőt 1585. püspöküknek is megválasztották. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a túlnyomó többség őt még ekkor is ágostai hitvallásunak tartotta. Reczés János csepregi esperes pártja állítja, Beythe pedig a meghasonlás után tagadja, hogy ő ez alkalommal az Ágostai Hitvallásra esküt tett volna. Miként is maradhatott volna ez el, mikor kilenc év előtt kifejezetten az Ágostai Hitvallás alapján alakult meg az egyházkerület; ezt fogadták el hivatalosan. Feltünő, de hittani álláspontjából érthető, hogy Beythe, az új püspök, a csepregi zsinaton 1587. kihirdetett kánonaiban is oly nagy határozatlansággal szól a hitvallás dolgáról. Itt csak azt halljuk: "Új, eddig nem hallott, magától kitalált tudományt senki ne hirdessen... Az egyháznak igaz és elfogadott hitvallása mellett mindenki megálljon." Jóhiszeműleg itt akkor a hitvallás alatt nem lehetett mást érteni, mint az ágostait, mert ennek a vidéknek Nádasdy urodalmaiban, mint a kerület törzsében, más hitvallása eddig még nem volt.

Időközben azonban mind többen gyanusították és támadták Beythe püspököt eltérő tanítása miatt, sőt Nádasdy Ferenc, a kerület főpatrónusa előtt be is vádolták a vele tartó lelkészekkel együtt. Hogy Beythéhez hasonlóan mások is állottak a kálvinizmus gyanujában, arra Sopronból is tudunk egy esetet. Itt ugyanis Schremmel Ábrahám magiszter, az iskola rektora, kit 1583. Kassára hivtak, azzal okolja meg Sopronban maradását, hogy kollegái itt nem mindnyájan követik a tiszta evangeliomi tant, hanem részint a kálvinizmus, részint más tévelygések által fertőzöttek s neki sok fáradságába fog kerülni, mig az iskolát megtisztítja. Úgy látszik Dragonus Gáspárra vagy Muraközi Györgyre céloz, de legalább az utóbbit alaptalanul gyanusította meg.^[868]

Nádasdynak a távolban is volt egy jó barátja, aki mint körmendi születésü a dunántúli egyházak állapotát is figyelemmel kisérte. Horváth Stansith Gergely volt ez, a lelkes szepesi alispán és a nagyőri iskola alapítója, aki külföldi utjaiban szerette meg Luther tanát s itthon egyik első és leghevesebb védelmezője volt az Egyességi Formulának. Ez buzdította időnként Nádasdyt a lutheri orthodoxia védelmére s ez küldött ide tudós tanítókat, kik a Formula Concordiae mellett is sikra szállottak. E küzdelemben Nádasdy és Horváth szenvedélyes hitvitázókra találtak Reczés János és Thokoics György csepregi esperesekben és néhány német lelkészben. Reczést, megengedjük, az is bántotta, hogy Szegedi halála után nem Nádasdynak, hanem Batthyánynak urodalmából választottak püspököt s ily módon őt mellőzték.

Nádasdy szóbeli vitatkozások által akarta a kerületben a hittani egységet s ezzel a vallási békét is helyreállítani. Több ilyenről van emlékezés régi forrásainkban. Beythe mondja az Igaz Mentségben: "Im azelőtt való időkben Crajczer Györgyöt hozták vala az egyességök megháborítására az ur Isten szolgáinak... Az fölkereködék, elméne mind Gabelmannusával összve. Hányszor vesztögettétek meg a körösztyénség Convocatorjait az idegön nemzetséggel. Magok elegek az mire nem voltának, az alattomban való árulkodás mind arra vitte őket, hogy idegönökkel kezdenék háborgattatni az egységét sok jámbor tanító atyafiaknak." És alább mondja ismét: "Az Ur Isten próbájért Isten szolgáira az jó Horvát Gergölyt kihozá először Siboltitokkal öszve, azután Severinustokkal Csepregre gyűlést tétetétök. (Adattár VII. 73. 74.)

És Pathay István is jól emlékszik ezekre az első szóbeli vitákra, mikor Klaszekovicshoz intézett levelében 1616. irja: "Emlékezhetik kegyelmed róla, hogy szegény Nádasdy uram egynéhányszor hozott ilyen haragos embereket reánk. Tudja kegyelmed, hogy szegény Syboltival, Crajczerus doktorral is volt efféle collatiónk". Másutt pedig azt is megmondja Pathay, hogy egy ilyen disputációt Hegyfaluban tartottak: "Tudom emlékezhetik kegyelmed róla, mikor még velünk egy értelemben valátok, mikor szegény Nádasdy uram Horváth Gergelynek esztekéléséből kezdé a követ mozgatni, mikor Crajcerus doktort szegény Gábriel deákkal együtt a hegyfalui gyülésünkben hozzánk küldötte vala őnagysága, intvén arra, hogy a mi vallásunknak egyenességét hátrahagyván, állanánk a tőlünk szokatlan vallásnak követésére". Nádasdy a Hegyfalun jelen voltaktól választ is kért s Pathay azt felelte, ha hitének hamis voltáról meggyőzik, kész az igazat elfogadni. És Gábriel uram (Szentgyörgyi Gábor) ezt elegendő néven vette. (Adattár VII. 164. 181.)

E feljegyzésekből látjuk, hogy Beythével és kryptokálvinista társaival először a tolnai Sibolti Demeter vitatkozott, Nádasdy Ferenc egykori nevelője, csepregi rektor, később nagyszombati és semptei lelkész s egyszersmind dunáninneni püspök. Majd pedig Horváth Gergely engedte át Nádasdynak nagyőri tudós lelkészét, Creutzer Györgyöt is, ki 1587-88. két évet töltött Csepregben, hogy itt az egyházat és iskolát szervezze s a lelkészeket és tanítókat evang. hitükben a terjedő kálvinizmussal szemben megerősítse és velük a Concordia Formuláját is elfogadtassa. Igy a hegyfalui hitvitának is, melyen Creutzer jelen volt, 1587. vagy inkább 1588. kellett megtörténni.^[869]

Résztvett ezekben a hitvitákban Gabelmann Miklós, a meklenburgi származásu jeles rektor is, aki 1585-88. állott a csepregi iskola élén. Úgylátszik, Creutzerrel egy időben hagyták el Dunántúlt. Gabelmann megszerette Csepregen a magyar népet s később mint császári jeles történetíró német társainak elfogultságával szemben igazságszeretettel és nagy elismeréssel mert a magyarokról irni. Ott volt továbbá a hitvitákon a búzgó Szentgyörgyi Gábor is, Nádasdy Ferencnek, sőt már atyjának, a nádornak is titkára. Hittani kérdésekben a gyüléseken rendesen ez képviselte Nádasdyt. Hegyfaluban Beythének és Pathaynak feleleteit ez vette tudomásul és a csepregi kollokviumon is majd ez lesz urának szószólója.^[870]

Creutzer ugyan késmárki születésü volt, de Beythe szerint mégis ez és Gabelmann, ezek az "idegen nemzetség" háborították meg itt a vallási egységet. Az bizonyos, hogy a magyar papok közül a csepregi Reczés János és Thokoics György személyében igen harcias vezéreket nyertek meg itt a lutheri orthodoxia számára, akik kész szívvel esküdtek a Liber Concordiae, az összes evang. hitvallások hű követésére. A két német tudós eltávozása után ezek állottak most a lutheránusok élére és kiváló munkatársat nyertek a sárvári Zvonarics Mihály s majd Magyari István személyében is. Horváth Stansith Gergely pedig, a törökverő szigeti várparancsnoknak, Horváth Márknak a fia, aki atyjának örökösen hadakozó életét megunva, a testiek helyett szellemi fegyvereket cserélt s most a kálvinistákon töltötte ki háborús kedvét, a távolból szította egyaránt a tűzet. A csepregi kollokviumra is Horváth Gergelynek sárvári látogatása adott alkalmat.^[871]

A protestáns hitviták nagyobb erővel a Concordia könyvének (Liber Concordiae s ebben a Formula Concordiae) megjelenésével 1580 után indultak meg hazánkban s a dunántúli vitákat a Szepességből és Kassáról irányították. Ennek a könyvnek első példányát Rueber János sárosmegyei főispán (volt győri kapitány) adta 1581. Horváth Stansith Gergely szepesmegyei alispánnak, aki nagyőri iskolájában maga is tanított s alapos ismerője és elszánt harcosa volt a lutheri orthodoxiának. A könyvről nem csak a kálvinisták, hanem a r. katholikusok is hamar tudomást vettek. Bornemissza Gergely nagyváradi püspök a pozsonyi országgyűlésre utazván, 1582 elején Svábócon, Horváth birtokán szállt meg s megintette ezt, hogy a könyvet ne terjessze. A neki bemutatott példányt azzal vitte magával, hogy majd Pozsonyban tudós férfiak által fogja megvizsgáltatni. Horváth új példányokat akart a könyvből beszerezni, de barátja Batthyány Boldizsár 1582. okt. 3. irta néki, hogy Grácban nem kaphatta meg az Egyesség könyvét. Horváth ennek a hitvallási gyűjteménynek alapján kezdte meg szenvedélyes hitvitáit a Szepességben. Különösen Pilcz Gáspár nagysárosi, majd márkusfalvai és Lám Sebestyén késmárki kryptokálvinista lelkészek ellen kűzdött nagy hevességgel. Nem csak az úrvacsorai tan és szertartás, hanem az oltárkép, orgona sat. felett is vitatkozott. Horváthnak Dunántúl rokonsága és magánügyei is lévén, barátját és rokonát Nádasdy Ferencet eleinte csak levélben sarkallta a kálvinisták ellen való kűzdelemre, 1587-ben pedig udvari papját, Creutzer Györgyöt is elküldte Csepregre, aki itt irta és Monyorókeréken Mánlius János által nyomatta ki Lám Sebestyén ellen irt heves polemikus művét (Sendschreiben). Így kerültek napirendre Dunántúl is a protestáns hitviták mindjárt Beythe püspökségének az elején, akinek kátéja és agendája bizonyára Horváth figyelmét is magára vonta. És Horváthnak dunántúli látogatása adott alkalmat a csepregi kollokvium összehivására is.

Horváthnak fiatal fegyvertársa és kedves embere volt Scultéti Severinus bártfai rektor, akit a hívei most az elhalt Wagner Márton helyébe lelkésznek is megválasztottak Bártfára. A Felvidéken ekkor még nem volt evang. püspök, itt pedig sem innen sem túl a Dunán a magyar püspök nem volt nekik eléggé jó és igazhitű; patrónusa Stansith Horváth Gergely elvitte tehát felavatni Grácba Stájerországba, ahol ugyan püspök nem volt, de primárius lelkész, a jóhírű Homberger Jeremiás, a Batthyányak kedves embere, pótolta és ez avatta fel. Visszatérő utjokban látogatták meg Nádasdy Ferencet Sárvárott és magánügyekben más dunántúli ismerősöket is. Így voltak példáúl Fülesen is Sopron megyében. Ezt az alkalmat használták fel Nádasdy és a csepregi lelkészek, hogy Beythe püspökkel vallási értekezletet tartsanak. Már egy évvel előbb is terveztek ilyent, de elmaradt. Nádasdy 1591. jún. 2-ikára szerdára az ó-naptár szerint tűzte ki a kollokvium idejét és helyéül a régi szép csepregi főtemplomot választotta. A meghivó levelet május 25-én Reczés és Thokoics csepregi esperesek vitték el Beythének, aki kézséggel vállalkozott s levélben köszönte meg Nádasdynak, hogy a vallási béke helyreállításán fáradozik. Scultéti ugyan sietett volna hazafelé, de Nádasdy kérését nem tudta megtagadni.

Június 1-én már kedden együtt voltak Csepregen és a délutáni órákban magántanácskozást tartottak. 2-án pedig, már hajnali 5 órakor gyülekeztek össze a parochiális templomban. Igen sok lelkész és világi úr jelent meg, pedig mindenkinek szóló hivatalos meghivót nem is küldtek szét. Reczés János esperes a szent lecke felolvasásával magyar istentiszteletet tartott, melyen az iskolás gyermekek a helybeli szokás szerint néhány egyházi éneket énekeltek. Az elnöki széket külön helyen Nádasdy foglalta el s mellette kiválóbb világi tagok voltak még Stansith Horváth Gergely, a szepesi alispán és Szentgyörgyi Gábor, Nádasdy tanácsosa. Külön hely volt kijelölve Beythe püspöknek és a többi magyar papoknak. Ezekkel szemközt foglalt helyet Scultéti Szeverinusz és a többi német papok, kik a szomszédságból eljöttek. A jelen voltak közül ismeretesek még Reczés János és Thokoics György csepregi lelkészek, ez utóbbi a "Hosszú-soron", Téthényi Imre cenki, Samarjai Vidos Lénárd sárvári, Muraközi György pulyai, Báthai István kőszegi magyar, Dragonus Gáspár rohonci magyar-német, Komári Péter szakonyi, Thesmár István németkereszturi, Alsólendvai Péter horpácsi, Buphen Amandus kőszegi német, Pythiraeus Gergely kőhalmi és Szegedi András újkéri lelkészek, kik a jegyzőkönyvet is aláirták. Jegyzőknek Beythe részéről ennek fiát, Beythe András surányi lelkészt, Scultéti részéről pedig a brandenburgi Arnswaldból való Otto Dánielt, a németkereszturi iskola fiatal rektorát választották meg. Jegyzeteket irt Horváth Gergely is és Scultéti főként ezek alapján adta ki még 1591. Bártfán a kollokvium történetét: "Historia Colloquii Csepregiensis". (Ennek szószerinti magyar fordítását közli Thury Etele a dunántúli ref. egyházkerület történetében 70-90. l.)

Nádasdy Ferenc az elnöki széket elfoglalván, magyar megnyitó beszédet mondott, melyben főként Beythe püspököt üdvözölte. Majd pedig a magyar nyelvben járatlanok kedvéért Szentgyörgyi Gábor mondott ura nevében latin beszédet. Jelezte ebben a kollokvium célját és rövid történetét. Beythe már egy év előtt is kész volt eljönni. Szeverinus úr Nádasdy kértére szentel a fontos egyházi ügynek néhány napot. A megjelenteknek köszönetet mond és kéri mind két félt, hogy istenfélelemben keressék a békés egyetértést. S mivel a nagyságos úr (Nádasdy) ágostai hitvallásu, legcélszerübbnek gondolja őnagysága, hogy a vitás tételeket az Ágostai Hitvallásból olvassák fel s ha az ellenfélt valamelyik tétel ki nem elégiti, a szentirásból tegye meg ellenvetéseit. Erre Beythe püspök mondott köszönetet Nádasdynak a vallási egység ügyében kifejtett fáradhatatlan búzgóságaert s igéri, hogy Isten igéje szerint fogja keresni az egyházak egységét.

Még több felszólalás is volt s közös határozatból Horváth Gergely kezébe vevén az Egyesség Könyvét (Liber Concordiae), felolvasta ebből az Ágostai Hitvallás 10-ik cikkelyét. Beythe ennek magyarázatát kivánta, Horváth pedig az Apológiára utalt, melyben megvan a magyarázat. Beythe most azt kérdi: "Vajon ez-e a ti hitvallástok?" Erre Reczés feleli: "Ez a miénk. A péczeli zsinat úgy határozott és mi egyhangulag megnyugszunk benne". E bevezetés után Beythe kezdi meg a tárgyalást: "Szeverinus uram, először azt kérdezik lelkész testvéreink: mi a Krisztus teste?" A vita azután nagyon is scholasticus modorban indult meg. Sculteti: Vajon fizikai, aristoteleszi vagy theologiai meghatározását óhajtja-e? Beythe: A kérdés nem felelet. Nem azt keresem, hogy Krisztus testéről mit tanít a fizika, hanem Szeverinus mit mond nekem. Sculteti erre azután a régi szimbólumok szavaival felelt s a szentirásból, az ágostai hitvallásból s ennek védelméből vette bizonyítékait. Beythe arra utalt, hogy az efezusi levél 1. fejezetében az egyház is Krisztus testének neveztetik.

Beythe a vitába belevonta Thesmár István keresztúri német lelkészt is, Sculteti mellett a legalaposabb theologust és nem arra törekedett, hogy a maga urvacsorai tanát tisztán és világosan, Kálvin tanítása szerint kifejtse (ennek nevét ő egyszer sem említi); hanem azt akarta bizonyítani, hogy az Ágostai Hitvallás 10. cikkelyét magok a lutheránusok is (Sculteti és Thesmár) eltérőleg magyarázzák. Beythe ugyanis ellenmondást keresett abban, hogy Sculteti az úrvacsorai kenyeret a szerzési igék szerint ("ez az én testem, mely ti érettetek adatik"), Krisztus testének vallja, Thesmár pedig csak úgy mondja, hogy az úrvacsorai kenyérben "benne, vele és alatta" jelen van a Krisztus teste. De megfelelt neki Sculteti: Ami e szavakat illeti: "benne, alatta és vele", ezek nem a mieink, hanem a régi (még a pápaság előtti) egyházi atyák szavai. Az ágostai hitvallásu theologusok csak a világos kifejezés kedvéért használják, hogy határozottan megkülönböztessék saját véleményüket úgy a pápásokétól, akik eltüntetik az úrvacsorájából a kenyeret, mint a helvétákétól is, akik meg Krisztus igaz és valóságos testét távolitják el az úrvacsorájából. Határozottabb nyilatkozata volt e tárgyban Beythének: "Ha vannak helvéták, kik az úrvacsorát a Krisztus testének jeléül említik, mi ezt az értelmet visszautasítjuk". Ezzel Zwingli tanát itélte el.

A kérdést sok aprólékos szőrszálhasogatással tárgyalták étkezés nélkül délutáni 4 óráig. A vita hevében Beythe meg is sértette Scultetit, azt mondván róla, hogy saját szavaira sem emlékszik, ami könnyelmü lélek jele. Sculteti ezért szemére vetette, hogy a megállapodás ellenére gyalázkodni kezd, de éppen ezzel bizonyítja, hogy az igazság cserben hagyta. Végre is Istenre és a kegyes emberekre bizták az itéletet. Nádasdy pedig a hosszú hallgatásban kimerülve félbeszakítá a vitát s arra kérte Beythét, hogy maradjon ott másnapra s a többi lelkésszel is tanácskozva fejezzék be a vitát. Beythe csak nagy nehezen engedett a kérésnek. Nádasdy a jegyzőkönyveket magához vette s az összes jelen voltak nála étkeztek. (Thury E. i. h. 84. 88.)

Másnap jún. 3-án reggel 5 órakor ismét a templomban gyülekeztek össze. De Beythe már az éneklés alatt kijött a templomból és el akart távozni. Csak Nádasdy és a magyar lelkészek küldöttei tudták visszahivni. Nádasdy felkérte a félbeszakított vita barátságos folytatására, de a püspök sok magyar és latin kérdéssel töltvén el az időt, nem akart többé Scultétivel vitatkozni. Sok szó esett ekkor is, ami nem került jegyzőkönyvbe. Csak egyet jegyeztek fel. Horváth Gergely azt kérdezte Beythétől magyarul: miért tagadja azt, amit előző napon már megengedett. A püspök tudni akarta, hogy mi az? Erre Horváth azt felelte: "Tagadod, hogy mindenki, aki az úrvacsorával él, Krisztus valóságos testét és vérét veszi, holott tegnap a jegyzőkönyvbe engedted venni." Beythe erre hevesen felelé: "Ha megengedtem, kérem, törjék ki a nyakamat." Horváth pedig a jegyzőkönyvből akarván állítását igazolni, azt monda: "Nem nyaktörést, hanem először megtérést kiván a püspöknek." Beythe a további vitatkozások hallatára nagy haragra gerjedt és annyira felindult, hogy az egész gyülekezetet ott hagyván, fiával együtt méltatlankodva távozott el a templomból.

Nádasdy ezt látva, előbb maga tiltakozott ellene magyar nyelven, majd pedig Szentgyörgyi Gábor monda latinul: "Szerfelett fáj az én nagyságos uramnak, hogy a vitát folytatni s a vitás kérdéseket igazságos egységre és egyetértésre juttatni nem lehetett. De ez nem ő rajta mult. Mivel Beythe ilyen eljárással a dolgot megzavarta, ő nagysága nem akarja a maga lelkiismeretét másnak kevéssé érett meggyőződéséhez kötni. Azért ő nagysága a birtokain levő egyházak összes lelkészeit összehivja és arra törekszik, hogy ezek az Ágostai Hitvallással, mely Isten igéje által eléggé meg van erősítve, egyetértsenek és róla vallást tegyenek. Akik pedig nem akarnának így cselekedni, azokat ő nagysága a maga birtokain nem türi. Reméli, hogy ezen kegyes munkájában Isten kegyelmesen vele lesz. Köszönetet mond Szeverinusz úrnak és a többi jelenvoltaknak. Sok szerencsét kiván és biztosítja őket ő nagysága kegyes jóindulatáról. Horváth Gergely is kérte a magyar lelkészeket, hogy mellőzvén az emberi észnek tetsző nézeteket, egyedül isten igéjéhez ragaszkodjanak. Erre indíthat egyrészről Krisztusnak az igazi szabadságról szóló igérete (János 8.), másrészről az utolsó napon tartandó rettenetes itélettel való fenyegetés (Ján. 12.). Nádasdy még felkérte a jelenlevő lelkészeket, hogy a felvett két jegyzőkönyvet irják alá s az egyiket, melyet Beythe András irt, magához vette. Horváth és Sculteti megjegyzik, hogy a hitvita leirását ebből másolták le. A hitvita történetéhez csatolva van Fáber Tamás bártfai rektor levele az olvasóhoz és nyilvánvaló célzatossággal Luthernek Dévayra vonatkozó, 1544-ben az eperjesiekhez irott levele.^[872]

Hasonló szakadással és minden jó eredmény nélkül végződött 1595. dec. 5. és 1596. jan. 29. a késmárki kétszeri kollokvium is. A csepregi kollokvium kiadott történetére vonatkozólag Beythe 1599-ben Igaz Mentség cimű kéziratában tette meg észrevételeit. Nem akarja elismerni, hogy a vallási egységnek megbontója ő volt. Beythe tudniillik, mint a többi kryptokálvinisták a Melanchthon-féle hitvallási gyűjteményre (Corpus doctrinae Philippicum seu Misnicum 1560), mely csak Melanchthon iratait (Augustana, Apologia, Loci theol. Conf. Saxonica, Examen ordinandorum) foglalta magában, hivatkozott s ezzel hárítá el magától a szakramentárius megbélyegzést és a hitszakadás vádját. Erre a gyűjteményre nálunk is a Felvidéken sokan hivatkoztak és esküdtek. Erről mondja Pázmány is a Kalauzban: "Ezt a hitvallást két kézzel kapták az atyafiak és 1580. esztendeig (a Liber Concordiae megjelenéséig) ezt tartották, ennek hirdetésére esküdtették tanítóikat." De mivel a kálvinizmushoz éppen a filippista iratok vezettek át, természetes, hogy a szigorú lutheránusoknak ez a gyűjtemény nem kellett. (Adattár II. 3. 5. 6. 8. 20. 82. 83. I. Pázmány, Kalauz 1613. 350. Thury E. 92.)

A tudósítás megbizhatóságáról ezt írja Beythe: "Még nagyobb lén, fölméne Horváth Gergöl Severinusával, ott azt szörzék Beythe István ellen, valamit akarnának. Bártfán-e vagy hol kinyomtaták és az magok szégyönére kiadák. Kit tud az Isten, hogy hamis, mert magatok vagytok bizonyságok, még éltök sokan, hogy az igazságot meg nem győzték, hanem ők győzettek meg az igazságtúl." A jelenvoltakat e szavakkal jellemzi (harmadik személyben névtelenül szólván magáról): "Valamennyin voltának, kedvezésért-e, miért-e, egy sem álla mellé, hanem ő maga szegény másfél egész nap felele nekik." Most nyolc év mulva is azt állítja, hogy ellenfelei ellenmondottak egymásnak: "Ott is tudjátok, hogy ők magok, az vetélkedő jámborok meghasonlának. Egyik azt monda, hogy az kenyér az Krisztus Urunk teste. Másik pedig, hogy alatta vagyon." Eltávozásának pedig így adja okát: "De hogy látá Beythe István, hogy háborúra, nem az isteni szeretetre igyeköztök: megmondá elöttetök, hogy soha csak egy gyűlésnek sem volt jó vége. Búcsut vevén tőletek, kiméne. Azt költétök utána, hogy haragjában és azon való szégyönletiben mönt el, hogy meggyőztétök. Hiszen bizonyságot teszön az Irás. Senki kedvéért nem hazud. Még akkor nömös praedicator uraim mindnyájan magatoknak maradtatok és placentinusokká löttetök. Jobballottátok az egy cipót és az pohár bort az Ur Istennek tiszta és förtelőm nélkül való beszédénél." Azután alább még Reczést durva, kegyetlen hatalmaskodónak, Horváth Gergelyt és Scultetit álnok férfiaknak mondja. Mind a két fél tudósításában bizonyára volt, sajnos, túlzás, elfogultság és alaptalan rágalmazás. Egyesülés, kibékülés helyett nagyobb szakítás és gyűlölködés lett a kollokvium eredménye. (Adattár VII. 74. 75.)

A teljes szakadás a kollokvium után még nem állott be, bár a hitvallások kötelező aláirása megkezdődött. Nádasdy csak az Ágostai Hitvallás elfogadását kivánta a lelkészektől, de Reczés pártja a Formula Ccncordiae aláirását is megkövetelte. Felettébb szigorúan és egyöntetüen ezt a kérdést nem vették, mert némelyek aláirásukban az Augustana, mások a Liber Concordiae, ismét mások pedig a Formula Concordiae nevét említik. Nálunk nem volt eset arra, hogy valaki, miként a Felvidéken sokszor megtörtént, az Augustana mellett Melanchthon "Corpus Doctrinae" gyűjteményére mert volna hivatkozni.

Beythe és fia a kollokvium után sem szakított meg minden érintkezést az ágostai hitvallás követőivel. Beythe András surányi lelkész már három hét múlva, jún. 23. egy önmaga (és bizonyára édesatyja) által készített "Methodicus tractatus de materia Coenae Domini" című értekezést küldött Csepregre Reczés és Thokoics espereseknek s vele újabb kisérletet tett a vitás kérdésben való megegyezésre. De kijelentette, ha az irás alapján jobbat készítenek, ők is alá fogják irni. Reczés erre alig válaszolt. Beythe István pedig mint püspök 1593. szept. 2. Szentgyörgyi Gábornak, Nádasdy tanácsosának irt levelet, melyben a fláciánus Wolmar Menyhért számára kér valahol lelkészi állást Nádasdy urodalmában. Ekkor a két párt még közös gyűléseket tartott, mert a püspök hivatkozik arra, hogy Wolmar beszédét (nem régiben) a zsinatjukon (in synodo nostra) Szentgyörgyi is hallotta, tehát jelen volt. (Fabó A. Beythe I. 52. 53.)

Reczés azonban a csepregi kollokviumon tett kijelentés szerint elkezdte sürgetni a hitvallás aláirását. Nádasdy maga, úgy látszik, engedékenyebb volt e részben és őszintén óhajtotta a vallási egységet. De őt elvonta hazulról a háború s távollétében a túlbuzgó Reczés vezette a további tárgyalásokat, akit Beythe most különösen azzal ingerelt maga ellen, hogy Pathay István pápai kálvinista lelkésznek az úrvacsorájáról irott s 1593. valószinüleg Sopronlövön megjelent könyve elé (Az Sakramentomokról 1593. 8. r. 153. levél) egy latin üdvözlő verset irt. Ebben nagy magasztalással szól a református lelkész úrvacsorai tanáról, mint a felvilágosodás emberét üdvözli s könyvétől várja, hogy nem csak a pápa miséjét, de a nagy lutheránus Brenz János tanát is megdönti. Ezzel Beythe nyiltan is szint vallott. Elárulta, amit eddig ily nyiltan nem tett, hogy kálvinista s ezzel igazolta az ellene emelt vádakat. Ez több volt, mint amit Reczés pártja békén tűrhetett volna. Tehát Nádasdy távollétében is megkezdték ellene a támadást.^[873]

1595 elején vépi gyűlésükön úgy határoztak, hogy míg Nádasdyval szemtől-szemben nem lehetnek, addig semmit sem tesznek a lelkészek aláirása ügyében. Követeket akartak Nádasdy után küldeni, de ettől mégis elállottak. E megállapodás ellenére Reczés 1595 nyarán mégis összehivta Hegyfalura Nádasdy urodalmaiból a lelkészeket aláirás végett. Nem is az eddigi szokás szerint az összes esperesek, hanem csak a maga nevében adta ki meghivó levelét és pedig eléggé parancsoló hangon. Soós János lozsi lelkész 1595. aug. 21. emiatt szemrehányást is tesz neki, hogy elhirtelenkedett dolgával ő lesz oka az egyenetlenségnek és szakadásnak. Nádasdy, úgymond, tiszta keresztyén és békészerető s annak levele "nem kényszerít bennünket mód nélkül" az aláirásra. Várjon tehát Reczés, mig a jó úr hazajön s engedjen időt, hogy addig az artikulusokat, melyeket aláirni kell, ők is átolvashassák. (Soós J. lev. Fabó 55.)

Hogy Reczés hivására Hegyfaluban összejöttek-e a lelkészek és ott mit végeztek, azt nem tudjuk. De még ez évi szept. 12-én igen fontos dolgok történtek a Meszlenben összegyült zsinaton. Itt tették meg az utolsó kisérletet a két theologiai pártnak egyesítésére, amint ennek történetét és a megegyezés módját a Meszléni Concordia emlékiratából ismerjük. E szerint Reczés János "a mi szeretett testvérünk" Nádasdy Ferenc nagyságos úrtól az Ágostai Hitvallás könyvecskéjét elhozta egyszer-másszor a zsinatokba és pedig ennek az úrnak levélben közölt felszólításával, hogy az eltérő hitcikkekre nézve igyekezzenek megegyezni. Ők ezt meg is tették, a hitvallást felolvasták, áttanulmányozták, megállapodásaikat irásba, az u. n. Meszleni Concordiába foglalták s annak kölcsönös megtartására nevük aláirásával is kötelezték magukat.^[874]

Az emlékirat szerint Krisztusnak az úrvacsorában való jelenlétére vonatkozólag ők is elfogadják azt a nézetet, melyet a németországi hasonló egyezményi tárgyalásokban Luther halála előtt és után egyesek és mindnyájan az Ágostai Hitvallás követői, Luther, Melanchthon, Bugenhagen, Cruciger, Moller, Eber Pál és mások is sokan aláirtak. S ez a megegyezés abban állott, hogy "Jézus Krisztus az ő szent vacsorájában nemcsak jelen van testével, vérével és minden jótéteményeivel az ő speciális és a szentségben megállapított mód szerint való jelenlétével; hanem hogy valósággal és lényegileg közli magát és minden jótéteményeit azokkal, akik törvényesen élnek (legitime utentibus) ama szimbólumokkal, tudniillik a kenyérrel és borral."

"Ez a szent közlés (részesülés, communicatio), melyre az áldott emlékezetű Luther is figyelmeztetett s az Ág. Hitvallást követő összes tudósok is bizonyítanak, nem a testnek az égből való leszállása, nem is a kenyérbe és borba való helyi bezárolás (localis inclusio), nem is Krisztus testének mindenütt jelenvalósága (ubiquitas) által, sem valami más, a Krisztus testének valóságát megsemmisítő, vagy valamely hitcikellyel ellenkező, vagy az emberi ész által kikutatható módon, hanem teljesen szellemi, égi és megfoghatatlan utón és módon (mely a mi felfogásunkon és az emberi ész határán felül való) történik és lesz sajátunk. E mellett mindazáltal a kenyérnek és bornak szájjal való vétele is (orális manducatio), amelyek nem puszta jelképek, hanem valósággal Krisztus teste és vére, mely közös a jókkal és gonoszokkal (piis et impiis), azoknak az életre, a gonoszoknak pedig itéletükre, mindnyájunk által elismert igazság. Mert a kenyér Krisztus teste és a bor az ő vére, bizony az (est, est, est), jóllehet nem átlényegülés, sem a kenyérbe és borba való bezárolás által, hanem szakramentális módon."

A további szöveg szerint az aláirók fogadják, hogy csak ezt a tant vallják és hirdetik ezután. Kérik is a főurakat, grófokat, bárókat, nemeseket, várnagyokat és Magyarország nagyjait, hogy őket többé semmiféle gyanuval ne terheljék, hanem engedjék őket lelkiismeretük szerint tanítani. Ez a tan nem más, mondják, mint az Ágostai Hitvallás tana, melyet Magyarországban a reformáció kezdete óta hirdettek. Ezentúl semmiféle pártnevet, amilyenek: lutheránus, zwingliánus, kálvinista, szakramentárius, brenzianus, ubiquitarius, korporista, melyekkel az egyház egységét részekre szaggatják, nem használnak, hanem Pál apostol és Luther példájára megelégesznek a keresztyén névvel. Ha valaki őket e közös hitvallásuk miatt gyalázni vagy skizmatikusnak meri nevezni, az ha egyházi ember hivatalát veszítse, ha pedig világi, akkor zárassék ki a gyülekezetből. Ezt az egyezményüket Alsó- és Felső-Magyarország itélete alá bocsátják. És végül kijelentik, hogy az V. Károlynak 1530. átadott Ágostai Hitvallás alapján állanak. Ezzel tiltakoztak tehát a Melanchthon-féle Variata ellen. (Eht. Eml. 52.)

Vajon kik lehettek ennek a nagy theol. műveltségre és békülékeny szellemre való fogalmazványnak a szerzői? Én Beythe Andrásra gondolok, aki mint fentebb láttuk, Methodicus Tractatus című közvetítő iratot küldött Reczésnek és a fiatal Zvonarics Mihályra, aki Beythe mellett legképzettebb volt a dunántúli theologusok között. Bizonyos, hogy a Meszleni Concordiában mind a két fél nagy engedményeket tett volna. És éppen azért merül fel a kétség: vajon valósággal létre jött-e ez? Nagyon gyanus, hogy mind a N. Múzeum, mind az egyetemes evang. egyház kézirati példányán hiányoznak a névaláirások, pedig ez a másolókat mindenek felett érdekelte volna, ezt el nem hagyhatták. Én azt hiszem, a nagy fáradsággal megirt Meszleni Concordia csak fogalmazvány, csak tervezet maradt; valósággal nem jött létre a megegyezés s ezért hiányoznak az aláirások is. Az is sokat mond, hogy a későbbi hitvitákban soha nem említik a Meszleni Concordiát, még Beythe István sem az Igaz Mentségben. Pedig ha valósággal létre jön, annak fontos következményei lettek volna és neve nem maradhatott volna ki a későbbi theol. irodalomból. Kétségemet a tartalom is igazolja. Beythe István püspök nem irhatta volna alá a Meszleni Concordia ilyen tételeit: "Orális manducatio panis et vini, quae non nuda symbola, sed revera corpus et sangvis Christi sunt, quae communis est piis et impiis". És másfelől a szigoru lutheránusok sem lehettek megelégedve vele. A kálvinistákra való tekintetből tették a "credentes" helyébe a "legitime utentibus" varázsigét, de ez ugyancsak mesterkélt valami. Egykorú lutheránus iró jegyezte már a margóra ezt a birálatot: "Jól kezdődik, jól végződik, de a közepén lappang Kálvin arcanuma". (Eht. Eml. 49.)

A következményekből az tünik ki, hogy Meszlenben éppen ezzel a megkisérlett Concordiával borult fel fenekestől a megegyezés dolga. A munkálatot előterjesztették, de mind a két fél visszautasította. A kálvinisták elhagyták ismét a közös gyülést, az evangelikusok ezután csak maguk tanácskoztak s törvénykönyvüket az u. n. meszleni kánonokat már maguk alkották meg kizárólag a magok számára. Evvel a meghiusult Concordiával van összefüggésben Beythe püspök lemondása is, aki tiz évre (1585-95) teszi a szakadás előtti püspökségét: "Tiz esztendeig szolgála egy végben". Valószinüleg itt Meszlenben mondott le a Reczés-pártiakról s ezután csak a reformátusok püspöke maradt. "Nem vontátok le arról az superattendensségöt, aki jó kedvvel ő maga letötte" - irja ismét az Igaz Mentségben. De püspöki állását a személye iránt való tiszteletből holtáig az evangelikusok sem töltötték be. Nádasdy még 1598. is püspöknek címezi. A meszleni utolsó közös gyüléshez tehát három fontos esemény emléke füződik: a Concordia meghiusulása, a dunántúli ev. törvénykönyv megalkotása és Beythe lemondása. (Adattár VII. 68. 69.)

A meghiusult egyességi kisérlet és Beythe lemondása után most már Reczés, mint főszenior (supremus senior) állott a püspök nélkül maradt evangelikusok élére. Az ő tanácsára Nádasdy 1596. (valószinüleg március elején) zsinatot hivott össze Csepregbe, melyen hivatalvesztés terhe alatt követelte meg a Nádasdy birtokain élő lelkészektől, hogy az Egyesség Könyvét (ezalatt hol az egész Concordia-könyvet, hol pedig csak a Concordiae Formulát értik) aláirják. A nagyobb rész ezt kész szivvel megtehette, hiszen az Ágostai Hitvallás alapján alakult meg a kerület; néhányan talán csak azért irták alá, hogy jó állásukat el ne veszítsék; de voltak határozott Beythe-pártiak is, kik a könyvet aláirni egyáltalán nem akarták. Ennek a gyűlésnek lefolyásáról nem maradt jegyzőkönyv, csupán egy érdekes históriás énekből van róla tudomásunk, melynek címe: "Az csepregi synatról, ott az praedikátorok között való meghasonlásról, Jeroboámról, Amaziásról, Ámosról és az mostani praedikátoroknak számkivetésekről való história. Ad notam: Mennyei fölségnek ura és Istene. Az gyűlésben az dologhoz ki mint szóllott, az versfejekben megtalálod". A szerzője talán Beythe András, ki később latin gúnyverseket is irt a lutheránusok ellen, vagy Reczésnek valamelyik más ellensége. (Kincses Pál kőszegi, vagy Komári Péter szakonyi lelkész). Az ének harmadik főszemélye Ámos próféta.

És mégis el mert menni predikálni Béthelbe (Csepregbe), amin Amaziás (Reczés) nagyon megijedt. Ennek ügyével az ének felettébb sokat foglalkozik. Valószinüleg Beythe András surányi lelkész rejlik Ámos neve alatt s ő volt a szerző.^[875]

A szerző nagy haraggal szól Nádasdy Ferencről, kit Jeroboám királynak nevez és ennek udvari papjáról, Reczés Jánosról, ki Amaziás neve alatt szerepel. Nádasdy-Jeroboám az ének szerint:

Mint ilyen szakasztja ketté Salamon országát:

Papjait nem ereszti Jeruzsálembe (Németújvárra Beythéhez). Hanem két aranyborjut öntet s az egyiket Dánban (Sárvárott), a másikat Béthelben (Csepregen) imádtatja. Az ubiquitás tanát gúnyolva mondatja Nádasdyval a versiró:

Nádasdy oltárokat, kápolnákat is rakat, hegyen, völgyön, fák alatt is; ünnepeket, papokat szerez.

Urak is aláirták az Egyesség Könyvét s ezek is tanácsolják neki a gyűlésen, hogy ne tűrje meg jószágában azokat, kik a könyvet nem subscribálják. Nádasdy így határozott s minden dolgát Reczésre bízta.

Ezzel hivatja össze Nádasdy a gyűlést is Csepreg-Béthelben. A tudatlan Reczés-Amaziás pap kevélyen és nagy haraggal jelenik meg a gyűlésen:

A versiró szerint Reczés az "apró sok scholára" is (melyek a csepregivel versenyeznek) haragszik és így szól a gyűlésben:

Ezzel a versiró bizonyára alaptalanul vádolja a főesperest. Ezen a gyűlésen iratta alá Reczés a Concordia-könyvet:

Gúnyosan szól a beletévedt tűrhető kicsiny eretnekségről s a kényszerítés módjáról: "Nem erőltet senkit uram ő nagysága" - de aki nem irja alá, azt elüzi a jószágáról. Külön megvádolja az énekíró Vidos Lénárd sárvári lelkészt, aki azelőtt "Gönczön, az alföldön volt egy plebánusságban" és soha sem volt ily hamis vallásban, de most Nádasdy kévéért megtagadta hitét:

(Vidosról, ki a versben Reczést a pápa címével szentségednek szólítja, eddig csak azt tudtuk, hogy 1586. Semptén volt lelkész.) De vannak többen a gyűlésen, kik megtagadják az aláirást s inkább a számüzetést választják. Ezek közül részletesen szól a versíró Amos prófétáról, egy szegény falucska papjáról. Ennek Reczés azt tanácsolja, fusson Juda országába, Batthyány birtokára, ott lesz kenyere és oltalma. "Hát te csak a kenyérért szolgálsz, ezért tagadtad meg előbbi igaz hitedet?" - veti szemére Amos Amaziásnak s büntetésül nem átallja neki azt kivánni, hogy "szép, gyenge felesége megszeplősíttessék". Ehhez hasonló ocsmány dolgokat Beythe András koholt az Encomiumban, ez az eljárás is őt mutatja az ének szerzőjének.

Végül a vers a számüzöttek keservét tolmácsolva, Isten büntető haragjával fenyegeti meg a többi türelmetlen patrónusokat is, kik lelkészeiket elűzik:

Az irodalomtörténetben is számottevő históriás éneknek utolsó két versszaka pedig ez:

Nádasdy és a csepregi zsinat határozatából Reczés János mint főszenior egyházlátogatásra indult, hogy a vonakodókat aláirásra kényszerítse. Az énekíró szerint Nádasdy így szólott Reczésnek:

Voltak lelkészek, Beythe barátai, akik előre levélben tiltakoztak az aláirás ellen. Kincses Pál kőszegi lelkész 1596. márc. 11-én irta már Reczésnek: "Az könyv alá való subscribálásra pedig nem kényszeríthet senki; ő nagysága (Nádasdy) sem kényszeríthette volna kegyelmeteket." Soós János lozsi lelkész pedig márc. 18-án irja Kincses Pálnak: "A vislálók ma mennek ki Csepregből visitálni. Először Andreae Budaeushoz (újkéri lelkész) mennek, valamint állja meg az sárt. Téthényi Imre és Dániel (a czenki és peresztegi lelkész) igen bánják, hogy az irást tették a quaestiók alá, bizony én is igen pirongatom őket. Március 29-én ismét Kincses Pál kőszegi lelkész irt Soós Jánosnak egy rövid, de érdekes levelet. E szerint Vidos (Fitos) Lénárd sárvári lelkész irta Zrinyi György ispánjának (Debreceni Mártonnak), hogy Soós is pribékké lett, vagyis aláirta a könyvet. E levélben irja Kincses: "Im egy éneket küldöttem kegyelmednek. Énnekem is ugyan hozták: kegyelmed vegye jó néven tőlem." Ime itt merül fel a fentebbi értékes históriás ének, ennek a levélnek köszönhetjük, hogy az oly fontos csepregi zsinat történetét ismerjük. Kincses maga az éneket alig irta, inkább Beythe Andrástól kaphatta, aki ezzel is atyjának az ügye mellett agitált. Még egyházi dallamot is választott (Mennyei fölségnek Ura és Istene), hogy erre énekeljék. (Adattár VII. 40-42.)

Április 1-én Kőszegen akart Reczés vizitálni, meg is irta ezt a földesasszonynak, Choron Margitnak, Nádasdy Kristóf özvegyének és a városi tanácsnak; csak a lelkésznek, Kincses Pálnak nem, akit állítólag kisubscribálni akart Kőszegről; de csak Kőhalomig jutottak el. Elmaradása miatt Kincses Pál igen gúnyos és sértő levelet irt hozzá, majd pedig néhány nap múlva, ápr. 10. meghunyászkodva bocsánatot kér Reczéstől és Nádasdytól, készséggel igéri az aláirást ő is s még lehetőnek tartja a két párt egyesülését: "Még kegyelmetek mieink, mi meg kegyelmeteké vagyunk." Még azt is megadhatja Isten, hogy "legitime generalis synodusunk lehet." De ilyenről már nincsen tudomásunk. Reczés buzgalmát mutatja, hogy az Egyesség Könyvét már 1596-ban 78-an aláirtak. Voltak ezek közt, akik eleinte tiltakoztak, mint Soós János; de viszont az aláirók közül egyesek később ismét el is pártoltak, mint Komári Csapi Péter szakonyi lelkész.^[876]

Az újabb közeledés reménysége hiúnak bizonyult. Az 1597. év elején már nem együtt, hanem külön tanácskoztak, Reczés pártja Hegyfaluban, Beythéé pedig Vépen. Hegyfaluban Beythe András, a püspök fia is megjelent és békességre kérte a testvéreket; de mivel semmi sikert sem érhetett el, ünnepélyes protestációval távozott, Reczés pártja pedig Hegyfaluról káromló levelet irt Beythe püspöknek s ezt követeik által elküldötték Vépre. Beythe itt vetette szemükre különféle vétkeiket s a kibékülést ezzel is lehetetlenné tette. Erre nézve irja maga Beythe: "Az ti gyüléstekben, minekelőtte neki semmit nem jelentöttetek volna, tudjátok, az vépi közönséges gyülésben, minemű káromló levelet irtatok neki. És az ti postáitok által mind közönséggel odaküldétök neki. Eleiben vetette az egész gyűlésnek, úgy szabadította ez reá, hogy néktök irjon." És alább folytatja ismét: "Ezöket pedig az vétkeket, emlékezzetek reá, az vépi közönséges gyűléstökben ő kimondotta szemtől szemben. De csak fillegtetők, haragudtatok reá és még akkor elvégeztétök az ti álnok szivetökben, hogy efféle vétketök kikiáltóját el ne szenvedjétök." (Igaz Mentség. Adattár VII. 69. 71.)

A Vépre küldött levélben a Reczés-pártiak, úgy látszik, főként Beythe püspököt, Bathay István öreg rohonci papot és Beythe Andrást támadták. Ez utóbbi 1597. márc. 6. kelt levelében legalább ezeket védi s még ekkor is felkéri Reczést és a többi evang. esperest, hogy a püspök által Rohoncra márc. 18-ra összehivott zsinatra menjenek el s ott lássák meg, mely igazán munkálják az egyességnek ügyét. Ezen a gyűlésen az ágostai hitvallásúak azonban már nem jelentek meg. Bathay István, Beythének egyik legbúzgóbb híve legalább éppen ezen a napon (1597. márc. 18.) irt a csepregi espereseknek egy durva hangú levelet, melyben hamis és istentelen dogmák, bálványimádás és más szörnyű tévelygések védelmével vádolja őket, György papot (Thokoics esperest) pedig egyenesen szakállas sátánnak nevezi. A levél egész hangja azt mutatja, hogy a szakadást már véglegesnek tekintették. És maga Beythe is igen kemény hangon felelt Reczésnek. Később azt veti ezeknek szemére, hogy csak az ő válaszát szellőztetik és nagyítják mindenfelé, míg a saját sértő levelüket elhallgatják. (Fabó 67. 70.)

Beythe püspök is a szakítást már befejezettnek tekintette. Erre mutat, hogy ez évben egy külön hitvallást adott ki "Confessio fidei Németujváriensis certis comprehensa articulis" címen. Tartalmát ma már nem ismerjük, csak Pázmány Péter közöl belőle néhány rövid tételt, melyek azonban nem vonatkoznak a két protestáns felekezet vitájára. Pázmány ezt már egyenesen kálvinista hitvallásnak mondja s így emlékezik róla: "A mi magyar kálvinistáink abban a hitvallásban, melyet a Beythe István zászlója alatt csatázó predikátorok 1597-ben nyomtatának Német-Ujvárban, megvallják sat." Az idézetek belőle a Kalauz 1613. évi kiadásának 203-204., 212. és 387. lapján olvashatók. Egyetemes evang. egyházi levéltárunkban is van egy "Confessio Stephani Beythe", de nem juthattam hozzá. (Thury E. 97. Egyet. eh. levt. V. 109. III. köt. 10. sz.)

Ugyanebben az évben intézte Beythe András névtelenül a legkiméletlenebb támadást az ágostai hitvallásúak ellen Encomium Ubiquisticum cimű latin versével, mely szintén Németujvárott jelent meg Manlius sajtóján. Hittanukra, úgylátszik, inkább csak a cimben van gúnyos célzás, de különben az evang. lelkészek erkölcsi életét pellengérezte ki a legundokabb, hazug vádakkal. Ebből is csak Pázmány mentett meg 32 sornyi idézetet, melyek Thokoics György, Politoris János, Vidos (Fitos) Lénárd, Hegyfalui Miklós, Tétényi Kevi Dániel, Klaszekovics István, Benkóczi Mihály és Budai András lelkészekre vonatkoznak. Méltán mondta róla már Pázmány is, hogy "bakbűzű fűzfa-versek" s e mellett, mint utóbb világosan kitünt, csupa rút rágalmak és hazugságok voltak. A hitviták szenvedélyes tűzében mily mélyre süllyedt itt az ifjabb Beythének erkölcsi érzése, hogy ilyen aljasságra vetemedett s ország-világ előtt ily kegyetlen fegyvert adott a közös ellenség kezébe.

Eleinte magát Beythe püspököt tartották a szerzőjének, de ő tiltakozott ellene: "Komédiátokat nem ő irta, sem ő hirével nem költ, nem kellett neki a gyermeki játék." De mégis hozzá legközelebb álló, a saját fia irta s ha Németujvárott nyomatták, kellett neki róla tudni. A püspököt vonták érte felelősségre s ekkor fia, Beythe András el is vállalta a szerzőséget. Erre nézve felelik később Zvonarics Imre és Nagy Benedek Pázmánynak: "Az mi pedig Beythe András koszos, rühes verseit illeti (mert azokat nem Beythe István nyálazta vala) holott azt kérdi (Pázmány): Mi az oka, hogy ötet meg nem kerestük róla, ha méltatlan nyomtatta reánk ez féle szörnyűségeket? Erre is kész a felelet. Jó uram, ha közelebb laktál volna akkorban hozzánk, megérthetted volna, hogy igenis megkerestük erről ő kegyelmét És esküvéssel mentette magát, hogy azokat a rossz verseket sem ő nem irta, sem pedig az ő akaratjából ki nem nyomtattak. Böythe András is pedig azután (az ki oka vala ez Tragoediának) sirva követte meg az egész Coetust sok főnemes uraim előtt, kik közül most is élnek itt az vármegyében és megvallotta, hogy az marczonaságra nem egyéb vitte, hanem az szeles ifjúságnak hertelen mérges dagálya az elszakadásért." Akadt Beythe párti, aki le is fordította magyarra e verseket, de majd hogy életével lakolt érte. Zvonarics Mihály mondja erre nézve: "Amint az Comoedia (Ubiquitaria) megtaláltatik az mi eklézsiánk conservatoriumjában. A kinek csak magyar nyelvre való fordulásáért is egy itt Sárvárott a nemes vármegyében való főnépeknek törvénye szerint halálra itéltetett, ha a jámbor úrnak (Nádasdy Ferencnek) könyörületessége életét meg nem tartja." (Pázmány P. Pironsági 254. Adattár VII. 168.)

Az 1597. év vége felé Beythe püspök újra ajánlatot tett a közös értekezletre, de Nádasdynak többé nem volt bizalma hozzá. A püspök levelét dec. 19. elküldte Reczés és Thokoics espereseknek, de ő úgy látta ebből, hogy Beythe nem barátságos értekezletre ajánlkozik, ahol békésen lehetne a vitás kérdéseket elintézni, hanem csak alkalmat keres arra, hogy levélben közölt eddigi szidalmait most élőszóval is szemükbe vághassa. Nádasdy ezt olvassa ki Beythe leveléből, melyből idéz is. Azért megváltoztatta szándékát és nem válaszol, nehogy meghivásával nyisson neki szélesebb ablakot a szidalmazásra. Elküldi különben Beythe levelét a csepregi espereseknek is, itéljék meg, méltó-e, hogy válaszoljon reá. Reczés és Thokoics, bármily sok rosszat feltételeztek is róla Beythéék, nem beszélték le Nádasdyt a válaszadásról. Nádasdy 1598. jan. 23. újra és pedig megtisztelő hangon írt Beythének, lemondása után is püspöknek címezvén őt, amit azután Beythe el is hárít magától. Már jan. 25. felelt a püspök is s elismeri, hogy bizony ő is lefestette ellenfeleinek bűneit, de olyanokat írt, amikről mindenki tud s amiket a szomszédok is tanusíthatnak. Különben ellenségei sértették meg őt először s minden gyalázó beszédnek a dicsőségvágyó Reczés János a szerzője. Nincsen egy gyűlésük sem, ahol őt nem rágalmaznák. Azt is mondják, hogy egy könyvet fognak ellene kiadni. Kéri Nádasdyt, szívlelje meg az egyháznak nyomorult állapotát és ha lehet, orvosolja meg az egyháznak bajait. Nádasdy parancsára kész volna bárhová is elmenni és iratairól számot adni, de ki lesz a bíró? Vádlók és bírók ellenfelei egy személyben nem lehetnek. Fél, hogy az összejövetelből még nagyobb versengések támadnak, azért nem megy el, itéljék el távollétében. Tehát Nádasdy mégis hivott össze még egy közös gyűlést. De már egyik fél sem bízott a másiknak jószándékában. (Adattár VII. 62. Fabó 69.)

A könyv, melyről Beythe már előre tudott, Keresztúron 1598. Manlius János nyomdájából került ki ilyen címen: "Summája azoknak az Artikulusoknak, kikről veteködések támadtanak az Augustana Confessioban való tanétok között és akik ez követközendő irásban (mely az Egyességnek könyvébűl magyar nyelven irattatott) Isten igéjének tanétása szerint és az hütnek egyenlő folyása szerént isteni félelemmel megmagyaráztattanak. Ecclesiastici 4. Mindhalálig viaskodgyál az igazságért és az Isten meggyőzi érted az te ellenségidet". (8. r. 84 levél, Szabó K. Rmk. I. 304.) Egyetlen példánya a kassai r. k. püspökség könyvtárában maradt fenn. Hasonmás lenyomatban kiadta dr. Masznyik E. Pozsony 1908. A Formula Concordiae első rövidebb felének, az Epitoménak hű fordítása ez, mely még küzd a dogmatikai műszavaknak nyelvünkön való visszaadásával. Az oly sokszor előforduló lényeg (substantia) szót például még nem ismervén állat (állatja) szóval fordítja. És több ily nehézség is merül fel. Szókötésileg is a subtilis dogmatikai meghatározásokban igen sok nehézséggel kűzdöttek a fordítók s az egyházi nyelv akkori fejlettségéhez képest elég jól oldották meg feladatukat. A fordításban a fiatal Zvonarics Mihálynak lehetett főrésze, aki akkor legképzettebb volt a dunántúli lelkészek közt s akinek bölcseségét Beythe is legerősebben támadja. A bevezetés címe: Az rövid regulárúl és formárúl. Beythe erről az egész könyvet is Rövid Regulának nevezi. Az egyes fejezetek címei a magyarban: "I. Az eredendő bűnről. 38. l. II. Az szabad akaratrúl. 51. l. III. Az Isten előtt való hütbeli igazságrúl. (De justitia fidei coram Deo) 63. l. IV. Az jó cselekedetekrűl. 74. l. V. Az törvényrűl és az evangeliomrúl 82. l. VI. Az törvénynek harmadik hasznárúl. 89. l. VII. Az úrvacsorájárúl. 95. l. VIII. Az Christusnak személyérűl. 112. l. IX. Az Christusnak pokolra való szállásárúl. 130. l. X. Az anyaszentegyházi rendtartásokrúl, melyek közönséges nevezettel szabadosoknak neveztetnek. 133. l. XI. Az Istennek öröktűl fogván való elrendelésérűl és választásárúl. 139 l. XII. Egyéb eretnekekrűl és hittűl szakadtakrúl, kik soha nem vötték (be) az Aug. Confessiót 150. l. Minden fejezet azután a scholasztikusokra emlékeztető erős formalizmussal három alrészre oszlik: a) Miben álljon a veteködés? (Status controversiae). b) Affirmativa. c) Antithesis seu Negativa.

Jellemző, hogy mielőtt az Ágostai Hitvallás magyarul megjelent volna, Reczés pártja a Formula Concordiae lefordítását és kiadását tartotta szükségesnek. Ez annak a kornak hitvitáiból érthető. A Formula C. bővebben, határozottabban foglalkozik a vitás kérdésekkel és a filippisták tanait is visszautasítja, akikre a kálvinisták támaszkodtak. Az Augustana mellett tehát a F. C. volt a második egyetemes evang. hitvallás, melyet dunántúli őseink hittani alapul elfogadtak. Ezt a hitvallást már 1596-ban aláirta 78 dunántúli lelkész, akiknek nevei is közölve vannak. (Sequuntur nomina eorum, qui libro Concordiae, in eodemque contentae huic Epitomae praemisso solenni juramento Anno 1596. subscripserunt. (Masznyik kiad. 162. l.)

Ebben a könyvben adták elő hitüknek határozottabban kifejtett tartalmát s ennek előszavában feleltek meg Beythe vádjaira is. Az aránylag hosszú előszót (3-31. l.) minden tisztességes és istenfélő rendekhez intézik, kik egész Magyarországban s kiváltképpen Sopron, Vasvár és Zala vármegyékben vannak. Ebben elmondják, hogy hit dolgában visszavonás van az egyházi rendek között. S hogy ennek eredetét megértessék, elbeszélik röviden a dunántúli reformáció történetét is több fontos adalékkal, melyeknek elsőrendű forrásértéke van. A mi eleink sem választottak, úgymond, más Confessiót, hanem az Augustanát fogadták el. Beythe Istvánt is azonképpen választották meg, mint Szegedit, az első püspököt, hogy semmit meg nem változtat, hanem az Aug. Conf. szerint tanít s egyebeket is arra igazgat. De ő és társai ettől mégis eltértek. Beythét intették a vigyázásra, de ő halogatta a dolgot. S mikor legnagyobb szükség lett volna a gondviselésre, tisztét letette s kiment közülök. Ezután való gyűlésükben tehát ők is kijelentették, hogy ők sem akarják őt többé superintendensüknek tartani s ezt levelükben közölték is vele. Majd mindenféle bűnökkel vádolta meg Beythe őket s ezeket "tudatlan verseiben álnokúl reájok is kiáltotta". Ekkor még a püspök művének tartották az Ubiquista Komédiát. A vádat ezután visszafordítják Beythe ellen. "Bár többről ne, hanem csak szegény Kálmán deák dolgárúl (kit kezével ölt meg) gondolkodjék is". Szemetet talál Beythe a maga háza előtt is, csak győzze söpörni. Ilyen emberrel tehát ők hitbeli közösségben nem élhetnek. E könyvben bemutatják hittanukat, mely miatt ócsárolják, üldözik őket. S végűl kérik patrónusaikat, hogy vizsgálják meg ügyüket s az igaz tannak üldözését ne tűrjék, sőt oltalmazzák meg őket ellenfeleikkel szemben.

Az evang. esperesek nem elégedtek meg hitvallási könyvüknek kiadásával, hanem hogy a püspöktől való elszakadásukat egyéb tényekkel is bizonyítsák, kiadták ez évben agendájukat is. (Agenda, Keresztúr 1598.) Ennek szerzőjéűl már névszerint is a négy esperest jelölték meg, u. m. Reczés Jánost, Tokoych Györgyöt, Widos Lénárdot és Klaszekovits Istvánt. A latin előszóban mondják, hogy a tanban való egység mellett a szertartásokban való egységet is elhatározták. A magyar előszóban itt is emlékeznek a Kalvinus veszedelmes tudományának hintegetőiről. Míg ezek el nem szakadtak az anyaszentegyháznak élő tagjaitól, addig az egyházi szolgálatokban is sok zürzavar, visszavonás és egyenetlenség volt. De most összegyűlve és Istenüket is búzgó lélekkel segítségűl híván, közakarattal irták ezt az agendát. A második kiadás is (Keresztúr 1612.) Reczés, Thokoich és Vidos halála után még mindig ezek neve alatt jelent meg változatlanúl. És az 1598-as évszámmal van jelezve a dunántúli ev. egyházi törvénykönyv is (Canones Ecclesiastici), mely egyelőre még kéziratban maradt. Ezzel a három fontos és alapvető kiadvánnyal erősítették meg az ágostai hitvallásuak Beythétől való különválásukat.^[877]

A két pártnak tagjai a legnagyobb féltékenységgel figyelték és ellenőrizték egymást. Beythe az 1598. év nyarán Meszlenben tartott külön gyűlést. Valahogyan Soós János, az Egyesség Könyvét aláírt lozsi lelkész is bement oda. Reczés erre nyomban azt költötte reá, hogy oda adta magát és Beythéhez esküdött. Soós a maga espereséhez, Klaszekovics István fertőszentmiklósi lelkészhez (senior cis lacum Fertő) fordulva menti magát: "Még nem oda adtam azzal én magamat, ha beszélgetni közikben mentem." Kéri Klaszekovicsot, intse meg Reczést, hogy szünjék meg a sok hiábavalóságtól, ellenkezéstől, szitkozódástól és rágalmazástól... hagyjon békét a sok zűrzavarnak, maradjunk meg az atyafiui szeretetben, legyen az spiritus unionis nálunk, ne háborogjunk, ne kisebbítsük egymást semmi dologgal. Reczést ő nem ismeri el felebbvalójának. "Kegyelmed (Klaszekovics) az én szeniorom, nem Reczés, Kegyelmedtől akarok én függeni." Úgy látszik, azok sem mind szivelhették Reczést, akik megmaradtak az Ágostai Hitvallás mellett. 1598-ban azonban már kevesen lehettek, akik így az unió lelkéért fohászkodtak és a kibékülést még lehetőnek tartották volna. Bár 1598 elején is történhetett még valami kísérlet a közeledésre, mert erre nézve írja Beythe András 1599. Reczésnek: "Tudod, micsoda egyezményünk volt egymással a mult évben, megigértétek önként, hogy ezután már semmit sem irtok és tárgyaltok a kegyes embereknek megbotránykozására." A Formula C. magyar előszava bezzeg nem mutat erre. Úgy látszik, őseink is a szenvedélyes hitviták idején többször kibékültek és ismét összeharagudtak. (Adattár VII. 64. Fabó 73.)

Beythe püspök, a hetvenhez közeljáró és már látásában is meggyengült öreg, ezt az ellene támadó Előszót nem hagyhatta felelet nélkül. A következő 1599. év elejére készült el nagyobb szabású Igaz Mentsége. Előszava febr. 6-án kelt. Teljes címe: "Az igaz körösztyénektűl meghasonlott Confessionáriusoknak rágalmazó Articulusok ellen irattatott Igaz Mentség, kiket űk Beythe István bosszuságára egy kalandosságban, értetlenűl, rágalmazójúl eltitkoltatott Mestör dolgából foldozgattanak öszve az másonnét koldultatott Confessiok szerént ez végre, hogy az Ur Isten városa ázlaló szent Igének, tisztaságos folyását irigységből elrekesztenék az ő nékiök tetszött (Isten Lelke nélkül való) áhitatos kivánságok szerént. Ecclesiast. 10. Mint az kigyó hallgatván mar meg: akképpen az titkon rágalmazó. 1599." Ennek eredeti, a XVI. század végéről való kézirata ma is megvan Révész Kálmán püspök birtokában. 1816-ban Hrabovszky György várpalotai, majd Gamauf Teofil soproni lelkész birtokában volt. Innen került Jankovich Miklós gyűjteményébe, ahonnan Schrott bécsi antiquárius vásárolta meg, Ettől pedig 1860. Révész Imre debreceni lelkész. Habent sua fata libelli.^[878]

Az egész védőirat harmadik személyben szól Beythéről s előszavában tiltakozik ellene, hogy ő volna a szerzője: "Ő magától senki választ ne várjon... ő immár az ő jámborúl élt életének vénségére nem sokat is lát." Az eredeti kézirat azonban (Révész Kálmán felfedezése szerint) mégis elárulja a szerzőt, midőn ez egy helyen megfeledkezik magáról és néhány soron át első személyben szól, Beythe részéről ez nem volt egyenes, őszinte eljárás, de a régi irodalomban, miként Pázmány példája mutatja, nem szokatlan. Felelet volt az Igaz Mentség a magyar Formula C. hittanára s az ennek előszavában Beythe ellen emelt vádakra. "Az ti egyességtök könyve nélkül, írja, nem szükölködik a körösztyénség, mert vagyon neki igaz egyességös tudománya az Ur Istennek beszéde és ahoz köteles." Beythének Luther személye sem kedves. Luther Mártont, a jámbort, nem kárhoztatja, de Zwinglit és Oecolampodiust nem akarta Luther atyjafiainak elismerni és nem vette be őket az egyességbe. "Talán veletek öszve nem értette az szeretet parancsolatját. Az Aug. Confessio írója nem Luther volt, mert be sem mert Augustába menni(?), hanem Melanchthon. Azután egy Interimot is szörzöttek vala... ti pedig sem Augusztana Confessióban, sem Interimban nem vagytok, hanem csak az Isten tudja, ez két világ között mint szégyenködtök."

Az első püspökről, Szegedi Mátéról mondja, hogy Reczés vele is "baknyakat vont" s míg élt sok pörük volt vele. A visszavonás ellenfeleinek felfuvalkodásából és irigységéből támadott. A komoediát nem ő írta. Reczésen kivül megvádolja Varga Mihály néven Zvonaricsot, a kereszturi mestert is. "Az többitök ki sodomita volt, ki nömös asszonyok subácskája csináltatója és ezért feddött bennetök." Ily undok vádakkal nem csoda, ha fiát is felbátorította a "bakbűzű fűzfa-versek" faragására. Kálmán deák halálával alaptalanul vádolták meg. "Él még mind fia s felesége, kérdjétek meg azoktul." Ellenkezőleg ők a latrok és paráznák könyvnyomtatójukkal, Manlius Jánossal együtt, akit feleségével együtt (bizonyára Németujvárott) ő mentett meg a haláltól. Ő mentette meg Szegedi Máté maradékát is Benkóczi Mihály jó hirével együtt. Nem kellett volna Beythének egy óráig sem kedveznie, nem voltak rá méltók. (Adattár VII. 71. 73.)

A békességet Nádasdy háborította meg az idegen nemzetséggel, Crajcerusszal, Gabelmannusszal. Siboltit, s utóbb Sculteti Severinust pedig Horváth Gergely hozta közibük. A kollokvium után Bártfán azt nyomatták ki ellene, valamit akarának. De még élnek a bizonyságok, hogy az igazságot meg nem győzték, hanem ők győzettek meg az igazságtól. Ezután tér át a Rövid Regulának (Epitome, a F. C. első része) részletes birálatára. Érdekes dolog ez mindenesetre, mint az evangelikusok sok vitát keltett szimbolikus könyvének még a XVI. századból való magyar kritikája. (U. o. 76. l.)

Jól tudta Beythe, hogy a reformátusoknak is vannak hitvallási iratai és kátéi. Itt mégis mindjárt elől azt mondja: "Ne szörözzetek ti szentirást, csak azt tudjátok fogadni, az melyet az Ur Isten elénkbe adott, igaz elég. Az ti könyvszörzéstekkel nem gyönyörködik az Isten." Az Aug. Confessióra, úgymond, nem lehet kötelezni a gyülekezeteket, mert előtte járó az Urnak tiszta beszéde, ahol azért egyezik vele, amazért kell neki engedni. Ezt az elvet alkalmazza azután az Apológiára, a Schmalkaldeni Cikkekre és Luther kátéira is. Ezzel Beythe semmi ujat nem mondott, mert az ágostai hitvallásuak szerint is norma normans csak a szentirás, a hitvallások tekintélye az Irás által feltételezett. "Luther Mártonnak tisztösség adassék - irja itt már több kimélettel - de mindazáltal nem ötödik evangelista. Senkinek sem kell sem az ő irási alá irni, sem másé alá." Ezt Reczésék is jól tudták s az aláirások megkövetelését éppen a sokféle ingadozás és a köztük titokban terjedő kálvinizmussal mentegethették.

Az Egyesség Könyve néki is külföldi elnevezés szerint Formula Discordiae. Ismeri ennek kezdeményezőjét. "Nem Jakab András (Andreae Jakab) az igazságnak és egyességnek mestöre, hanem Krisztus és az ő szent beszéde. Kovács Andrásnak (Schmiedlein Andreae gúnyneve, mert az apja kovács volt) az műhelyben adjátok az ő becsületit." Majd pedig a rossz magyarságot veti szemükre a fordítóknak. "Ugy fordítottátok pedig, hogy senki nem tudhatja, ha deákul vagy magyarul szólottatok legyön. Mert az deákot könnyebb megérteni, mint sem az ti magyar szavatok járását." A XVI. században nem is volt könnyű a C. Formulát fordítani, sőt ma sem az; akkor még nehéz volt magyar szavakat találni a latin műszavakra. E tekintetben Beythe ellen is lehetett volna kifogásokat tenni.

Sorra veszi azután a Formula C. fejezeteit. Nem annyira az Epitome egyes tételeit idézi és cáfolja, mint inkább önállóan mondja el véleményét az egyes hitigazságokról, ezt is a nélkül, hogy Kálvinra vagy a református konfessziókra csak egyszer is hivatkoznék. Megelégszik a szentirásból vett idézetekkel. Legbővebben (tiz nyomtatott lapon) foglalkozik természetesen az úrvacsorai tannal. Hiszen főként ez választotta el őket egymástól és ez volt tárgya már a csepregi kollokviumnak is. Az eredendő bűnről mondja: "A formulavallók, noha ellene szólnak, de egy sincs köztük, hogy valami részből az Flacius tánczában nem sántikálnának". A többi kiválóbb hitcikkelyekben nem igen talál tévedést, mégis bátran meri az ötödik artikulus végén mondani: "Az mit ti hisztök és vallotok, sok dolog az. Valahol valami tévölygés vagyon az világon, mind hitötök és vallástok néktök". A törvény és evangeliom viszonyáról szólva végre is a Discordiae Formulán üt egyet ismét: "Valamig Istennek szent fiát hallgathatjuk, ha megfultok is mérgetökben, sem Kovács Andrást (Andreae Jakabot), sem Böröczk Jánost (Brenz Jánost, Sztáray szinművében szerepel Böröczk pap), sem egyiket másikat nem hallgatjuk." (Adattár VII. 86-88.)

Áttérve a vita főpontjára, az úrvacsorai tanra, mondja ismét: "Az ti sok Affirmativátok és Negativátok semmi nem egyéb, hanem confusiótoknak annál is inkább való egybezavarodása; bizony magatok sem értitek magatokat, mást sem tudtok tanítani." Be akarja itt Beythe bizonyítani, hogy a lutheránusok az igazi zwingliánusok és szakramentáriusok: "Látjátok-e, hazugok, hogy azt irjátok, hogy az (Krisztus teste és vére) kenyérrel és borral vétetik. Maga (noha) nem azt mondotta az Úr, hanem: Ez az én testöm, ez az én véröm. Lám, ti szegitek meg az Úr mondását, nem az ti zwinglianusitok. A sakramentáriusok azok, akik hamisan szólnak Krisztus vacsorája felől. És így ti vagytok azok. Gyalázattá, szitokká töttétek az sakramentumot. Nyilván az németöktől vöttétök" - teszi hozzá, hogy még gyűlöletesebb legyen az úgynevezett magyar vallás hívei előtt. Hogy a hitetlenek is Krisztus testét és vérét veszik, az Beythe szerint iszonyúság. "Nálatok vagyon olyan gondolat, hogy az Krisztusnak állatja (lényege) nélkül való teste legyen és nem való." Ezért nevezi őket cerdoniták, manichaeiták, Marcion maradékainak és monotheleták pereputtyának. "Ti az Eutyches eretnekségét akarjátok bizonyítani, mert Krisztusnak emberségét isteni természetűvé akarjátok tenni." Alább mondja ismét: "Ti egyfelől tagadjátok, hogy nem az capemaiták módja szerint eszitek (Krisztus testét). Másfelől meg azon tévelygésre mentök." Adattár VII. 91. 94. 95.)

Szóval nem volt az az eretnek név, amelyet Beythe szándékosan elcsavart magyarázatokkal a lutheránusokra nem zúdított volna. Könnyü az ilyen magasabb vallási titkokat kigúnyolni. Ő maga pedig a saját úrvacsorai tanát tisztán és világosan még sem fejtette ki, hogy ellenfeleit meggyőzze. És azt sem vallotta be, hogy kit követ az úrvacsorai tanban. Végül a Berekesztésben még azt is szemükre veti, hogy akik a Concordiae Formulát aláirtak, "azoknak nagy része Beythe István kezén esküdt meg és hitit megszegte és elárulta." Érdekes volna tudni, hogy akiket Beythe felavatott, azok melyik hitvallásra tettek esküt. Mert bizonyos, hogy az egyházkerület 1576. az Ágostai Hitvallás sem szólt nyiltan, ilyent tehát legfeljebb csak titokban mások megtévesztésével használhatott. A hitszegest és árulást így inkább neki lehetett szemére lobbantam, amint Reczés és társai ezt meg is tették. Beythe itt is kimondja, hogy aki az aláirók között elől vagyon (Reczés főszenior), ő az oka az egész egyenetlenségnek és az ő tisztösségkivánása. "Mindazáltal soha püspökségre nem megyön" - jövendöli róla. (U. o. 101. l.)

Ennek a Reczés ellen való szenvedélyes küzdelemnek utolsó irott emléke az a levél, melyet Beythe András Németujvárból a saját házában mint már "senior in ecclesia" 1599. júl. 5 irt hozzá. Reczés előzetesen a neki kikölcsönzött könyveit kérte tőle vissza. Az ifjabb Beythe erre azt feleli, hogy Pápáról való kiköltözésekor "az idegen nemzet" vette el könyveit s így nem adhatja vissza. Gorombasággal azonban bőven viszonozza a szivességet. E levélből látjuk, hogy Reczés főesperes is külön gyüléseket tartott. Igy ez évben is Medárdus napra hivott össze ilyent, melyen azonban Beythe András nem jelent meg, mivel nem akart Reczés és az általa vezetett vakok és bolondok társaságába elegyedni. Szemére veti azt is, hogy mult évi megegyezésük ellenére kiadták atyja ellen az Affirmativákat és Negativákat tárgyaló könyvüket és ennek végén a hazug katalógust, "melybe engem is mint a ti utálatos társaságtokba nem méltót hátul felvettetek, magatokhoz számítván néhány olyan kegyes embert is, akik már néhány év előtt csendesen elhivattak a világból". Azzal gyanusítja Reczést, hogy "a hamis mű szerzőjének" akarták őt is megtenni. Ő nem látta máskor azt, mint mikor a könyvnyomtató már eladásra kinálta s nem tudta könnyhullatás nélkül olvasni az abban foglalt hazugságokat. De ifjabb Beythe inkább csak a szerzőség ellen tiltakozik, mint az ellen, hogy az Egyesség Könyvét valamikor (1596 óta) ő is aláirta. Lehetetlen Reczés pártjáról feltételezni, hogy ellenfelüknek fiát, Beythe Andrást ők maguk álnok módon a történeti valóság ellenére vették volna fel az aláirók névsorába. Hiszen ezzel hitelét vesztette volna az egész névsor, ők pedig éppen hitelességet akartak neki szerezni. Ezek az emberek lehettek rosszak, de bizonyára eszesek is voltak. (Beythe i. m. 72. l.)

A dunántúli dolgokon már a más kerületbeliek is megbotránkoztak, Balthazarides János szeniczei lelkész 1599. aug. 20. irt Reczésnek, hogy vessenek már véget az eddigi utálatosságoknak, mert az ilyenek már az egész synedrium és contubernium jóhírét és becsületét is komoly veszedelemmel fenyegetik. A három főharcosnak napjai ekkor már meg voltak számlálva. Felsőbb isteni kéz csillapította le a vita hullámait. Reczés János, a túlbuzgó és bizonyára több emberi gyarlósággal terhelt öreg még ez évben 1599. dec. 13. meghalt. Vele majdnem egy időben hunyt el szintén Csepregen Thokoics György, a másik esperes is. És Kanizsai Pálfi János feljegyzése szerint a jóval fiatalabb Beythe András is 1599. fejezte be pályafutását. Beythe István, a püspök is már megtört öreg ember volt, alig látott, de még több mint 12 évvel élte túl ellenfeleit. (Fabó i. m. 75. Adattár IX. 93. Thury E. 100.)

Az öreg Beythe püspök fiának és két heves ellenfelének halála után többé nem vitatkozott. Ezt a házi békességet használták fel Magyari István és Zvonarics Mihály, hogy Rudolf korában főként a vallási üldözések miatt a római egyházat támadják irodalmi téren. Még el sem némultak ezek a viták, midőn az új és harcias református püspök, Pathay István idejében a kálvinisták is új támadást kezdtek. Így most kétfelé kellett a dunántúli evangelikusoknak harcolni.

Az üldözött stájer és osztrák evang. lelkészek közül sokan menekültek a Batthyányak urodalmaiba, akik itt a magyar református felsőség alatt tanítottak az Ágostai Hitvallás szerint. A két nyelvű és két felekezetű esperességek közös zsinatain sokszor merült fel vitatárgy. Így már Szécsényben is 1613. nov. 11. vita volt a felett, hogy ostyával vagy kovászos kenyérrel kell-e az úrvacsorát kiszolgáltatni? A tudományával dicsekvő öreg Mumenius Dániel és Müller Jakab rohonci pap az ostya mellett foglaltak állást. Pathay püspök négy tételt tüzött ki, Kanizsai Pálfi János pedig ötöt. A reformátusok nagy dialektikai készültséggel azt vitatták, hogy aminek nincs igazi kenyér materiája és formája, az nem is igazi kenyér és így az úrvacsoráját nem is lehet vele kiszolgáltatni. Az öreg Mumenius minden érvüket ezzel az egy argumentummal akarta tönkre tenni: minden, amit lisztből és vízből sütnek, igazi kenyér; az ostyát ebből sütik, tehát igazi kenyér. De Pathay emberei jobban értettek a kenyérsütés mesterségéhez s annyira szorongatták az öreget, hogy végre is az "igaz egyház" itéletére bízta a dolgot. A rohonci Müller Jakab kitért a vita elől és időt kért a megfontolásra. (Adattár VII. 142.)

Batthyány urodalmában üldözték is a német evangelikusokat. A rothenburgi Horn György magisztert, a későbbi balfi papot már 1615. előtt elűzték, mivel nem akarta a kálvinisták hittanát elfogadni. ("Deren Liedlein er nicht singen wollte".) Pathay elismerte, hogy vannak az ő inspectiója alatt ág. hitv. evang. lelkészek, de ők ezeket, úgymond, békén megtürik. A dolog nem egészen így volt. Amikor lehetett, áttérítés céljából ők is vitát rendeztek később is. Így példáúl még mindig Pathay idejében a Gyöngyös melletti Szentlőrincen 1623. aug. 24-én az eslingeni Ottho György magiszter szalonaki lelkész felavatásakor. Krisztus testének mindenütt jelenvalósága (ubiquitas) és a szájjal vétel (manducatio oralis) volt a vita tárgya szintén részletesen kifejtett tételek alapján. Részt vett a vitában a római egyházból áttért Horning Joakim németszentgróti lelkész is, ki 1622. a mi hitvallásainkat irta alá. A ref. jegyzőkönyv szerint a vita jó eredménnyel járt, mind ketten megismerték az igazságot, vagyis Kálvin tanát fogadták el. (Adattár IX. 54.)

De Pathaynak a magyar evangelikusokkal is volt elég baja. Mig Zvonarics Imre és Nagy Benedek Pázmánnyal vívták az elkeseredett harcot, az alatt az előbbinek bátyja, Zvonarics Mihály sárvári esperes, akivel már Beythe is összetüzött, ujabb vitába keveredett a reformátusokkal. Erre a pápai gyülekezet adott alkalmat. Az itteni két protestáns felekezet viszonyáról maga Kanizsai P. János irta: "Pápán is úgy vagyon, vannak augustana confession levő keresztyének, de mivelhogy többen vannak a helvetica confession, azért a többivel nem vonnak ujjat, hanem a helvetieus tanítónak tartásában consentiálnak, a predikációra eljárnak és egyaránt fizetnek, noha máshová járnak communicálni." Ilyen közös gyülekezeteink voltak akkor Győrött, Rábaszentmihályon, Martyáncon is. A pápai lutheránusoknak előkelő pártfogója volt E. Török István felesége, Gersei Petheő Margit, a kálvinisták szerint: ubiquisticae factionis muliercula, ki a hozzánk áttért Czeglédi György lelkészt a börtönből is kibocsátotta. (Pr. Szemle 1903. 440. Adattár VIII. 19. Eht. Eml. 79.)

A testvéri jó viszonyt Pápán is megzavarta időnként a féltékenység. Zvonarics Mihály maga így mondja el az esetet: "Lakék Pápán egy Egerszegi István nevű főember, ki az Urban elnyugodott, ezzel én gyermekségemtül fogva együtt és egy tudományban nevelkedtem. Sokszor kért engemet házamhoz jártában arra (kinek bizonysági vannak ebben a helyben), hogy az úrvacsorája felől való tudományunknak igaz fundamentomit megjegyzeném neki, kiket ő megtanulván, magát azokkal vigasztalhatná is, oltalmazhatná is ellenkező felek ellen. Ennek kedvéért irtam vala egy néhány kérdésekkel és feleletekkel való irásocskát és azt neki adtam." Kanizsai Pálfi feljegyzéséből tudjuk, hogy Zvonarics ezt a kis úrvacsorai kátéját (Brevis quaedam Isagoge de coena Domini), melyet nem is nyomatott ki, az 1613. évi augusztus havában irta. (Valószinüleg ezt a művet adta ki a szerző halála után 18 évvel Farkas Imre könyvnyomtató Csepregen 1643. Adattár VII. 159. 166.)

Ez a kézirat valami módon az öreg és heves természetű Tolnai István bői református lelkész kezébe került, aki levél formában felelt és kemény szavakkal kelt ki különösen az ostya használata ellen. Méltán mondhatta tehát Zvonarics, hogy Tolnai volt a kihivó, ő kezdte a vitát. Erre a levélre azután Zvonarics is felelt 1615. máj. 12-én kelt iratban, amelyben szintén kiméletlen hangon polemizált a kálvinisták úrvacsorai tana ellen. Sacramentiperdáknak, török tudomány magva hintegetőinek nevezte a kálvinistákat s vallásukat Árius magvának. Szinte fenyegetőleg mondja: "Egész könyvet irhatnék be a ti török mag tudománytokkal, talán ad is Isten módot benne, kiváltképpen ha tovább börzönködtök ti kálvinisták, hogy bővebben mutathatom meg ezután a juh öltözet alatt elrejtett tudománytokban való farkas körmöket." Ez a levél csak Tolnai bői papnak szólt, de ez püspökének, Pathai István veszprémi lelkésznek is megmutatta. Már ebbe a vitába is bele ártotta magát K. Pálfi János pápai ref. lelkész. Mert Pathai őt 1615. nov. 23. magához Veszprémbe híván, kéri, hogy a "sárvári varga" (Zvonarics) ellen készített iratát is hozza magával, hogy itt megbeszélhessék. S a püspök magáévá tevén a sérelmet, 1616. nov. 10. kelt levelében Klaszekovics István evang. püspök előtt bevádolja ennek főszeniorát, Zvonaricsot, hosszan felsorolja minden bűnét s végül felhívja ezt, hogy az efféle zürzavar irogatások helyett, melyeknek soha sem lesz vége, álljanak szembe egymással s jöjjön el a reformátusoknak legközelebb tartandó zsinatára. Klaszekovics elküldte a vádlevelet Zvonaricsnak minden kisérő levél nélkül, azt hívén, hogy ez magától is fog válaszolni. Zvonarics azonban súlyos betegen feküdt s csak a püspök tudakoló kérdésére irta meg önvédelmét (Apologia Michaelis Zvonaricii) egy ehhez Sárvárról 1616. intézett hosszú levélben. (Adattár VII. 163. 165. 180. Fabó, Codex D. 145. Thury 178.)

Apologiájában elmondja Zvonarics az egész vita történetét a fentebbi módon, ő a maga iratát felkérésre Egerszegi számára irta. Tolnai kezdte a vitát, ő hurcolta meg munkáját igen rútúl egy részecskéért, melyben az Úr vacsorája kenyeréről szólott. Ez ellen kellett magát menteni abban a válaszában, melyért most bepanaszolták. "A bűi predikátor - mondja Zvonarics - engem oly tanítónak ir, ki a Krisztus testét foggal tanítanám rágattatni... Patay uram nyilván nem gondol vele, hogy közönségesen az ő kegyelme alatt való atyafiak testrágóknak, testmaróknak, Capemaitáknak, Synusiastáknak, Methusiastáknak, Eutiches eretnek követőinek, Brentianusoknak hívnak és mint Severinus Sculteti panaszkodik, Procrustes latorhoz hasonlítanak, ki vendégit emberhussal vendégelte. Nem régen a Krisztus testét, vérét és annak a végszentvacsorában jelenlételéről való tudományunkat hasonlították fekete lével főtt nyúlhushoz és úgy abálták föl (hivatkozás Lethenyei és Kanizsai alábbi vitájára), mint az első zenebonakor az Ubique Comoediában, hogy mind bélit s mind szára husát és egyéb tagjait is fölosztották vala Krisztusnak." (Adattár VII. 168.)

"Az sacramentiperda nevet nem én formáltam, éltek azzal az irástudó főemberek előbb, hogy sem mint én világra születtem és értették az olyan embereket azokkal a nevekkel, az kik Kalvinussal az Krisztus testét az szent vacsorától távol az felső égben tanították lenni és így az Úr vacsorájának egyik részét tagadván, egész voltát az sacramentumnak elvesztették." Török avagy Árius magvának is ő az egész tudományukat nem mondta, hanem vannak olyan mondásaik, melyek magvai lehetnek Krisztus istensége tagadásának; midőn példáúl tagadják az úrvacsorában Krisztus szent testének és vérének osztogatását, jóllehet Krisztus azt úgy igérte és úgy mondta. Az illendőképpen való synodus elől Zvonarics sem fut el, de nem fognak ott atyafiságos szeretettel szólani, ahol az actor és a judex egy ember leszen. Az evangelikusok tartanak évenként generális és libera synodust, ha kinek mi beszélgetése van vele, jöjjön oda. Semmi kedve nincs a patvaros versengéshez, ami üres ideje maradhatna szolgálatából, azt hasznosabb munkával tudná eltölteni. (U. o. 169.)

Klaszekovics püspök Zvonaricsnak ezt az Apológiáját 1617. jan. 1. elküldte másolatban Pathay püspöknek. Kísérő levelében Zvonaricsról nagy elismeréssel nyilatkozik, apológiáját méltó magamentségnek nevezi. De sem Zvonaricsnak, sem másnak nem ad szabadságot arra, hogy a reformátusok zsinatára elmenjen. "Minden okot a visszavonásra a bűi predikátor adott - írja Klaszekovics - és kegyelmed mégis azt meri mondani Zvonaricsról, hogy házatokra mentünk; mit nem mondana hát mind kegyelmed s mind más, ha synodustokba is rátok küldenénk. Az én synodusom helyének ajtaja is minden békességgel és tisztességgel jövőknek nyitva vagyon." Pathay e tárgyban febr. 17. és márc. 30. még két levelet írt, de oly gúnyos hangon, hogy Zvonarics, még ha kedve lett volna is elmenni, igazságos itéletet tőlük nem várhatott. Az utóbbi levelében Pathay már a zsinat helyét és napját is kitűzi Köveskutra 1617. május 1-re és mellékeli Problemata címen a tételeket, melyek felett vitatkozni akarnak. De ezeknek összeállítása és hangja is már előre csak visszatetszést kelthetett. A tételek bevezetése Zvonaricsot ubiquitárius szeniornak mondja, mig a reformátusok orthodoxi néven szerepelnek. És Zvonarics iratából 20 tételt Gloriationes, 16 tételt pedig Calumniae néven foglaltak össze. Kinek lehetett volna kedve ilyen hangú meghivóra egy ellenséges indulatú táborba itéletre sietni? (Adattár VII. 188.)

Pathayék a legnagyobb erőszakossággal igyekeztek a már törődött és beteges Zvonaricsot a köztük való megjelenésre kényszeríteni. Nagyszabásúnak igérkezett az összehivott köveskuti zsinat, mert a dunáninneni kerületből is eljöttek Szenczi Csene Péter püspök (érsekújvári lelkész), Péczeli Király Imre, az énekiró, komáromi, Czeglédi Pál szerdahelyi, Eörsi Balázs somorjai lelkészek és Járfás Gáspár patrónus. Pápán ezek találkoztak Pathay püspökkel és Kanizsai Pálfival s mind ezek együtt Sárvárnak vették utjokat. Vasárnapra érkeztek ide és a tőszomszédságban épült Saár községben állapodtak meg, ahonnan Péczelit négy társával együtt követekül küldték Zvonaricshoz, hogy élőszóval is meghivják a zsinatra. A sárvári főesperest éppen templomban a szószéken találták. János 16. r. volt az alapigéje (Valamit kérendetek az Atyától). Végighallgatták a beszédét s Kanizsai P. J. feljegyzése szerint, Zvonarics rendes szokásához hiven most is a reformátusok ellen beszélt. Kijövet azután a követek a templomajtó előtt megdorgálták a főesperest, beszédét rágalomnak nyilvánították és tiltakoztak ellene. Ily bevezetés után egyszersmind a zsinatra is meghivták. Érthető, hogy Zvonarics saját püspökének tilalmára is hivatkozva nem ment el. (U. o. 194. l.)

Köveskuton május 1-én azután úgy vettek maguknak elégtételt, hogy maga Pathay püspök a zsinat elején felment a szószékre, ott magyar nyelven ismertette meg a nagy sokaság előtt Zvonaricsnak rágalmait, sőt Zvonarics kéziratának egyes pontjait fel is olvasta. Közölte azt is, hogy meghivták a zsinatra, de nem jött el, ezért ünnepélyesen protestál ellene. Majd a szószékről lejövén a püspök, az egész zsinat azt határozta, hogy a kiválóbb és népesebb gyülekezetekben a lelkészek a következő vasárnapon a szószékről hirdessék ki a sycophanta Zvonaricsnak elmaradását és meghátrálását. (Zvonaricsnak ez az anathema nem ártott, három év mulva ő lesz a kerület püspöke.) A papoknak ez a testvérháboruja a szószékről publikálva nagyon épületes lehetett. S mind ez akkor, midőn Pázmány Péter a legélesebb támadásokat intézte a protestánsok ellen s ugyancsak felhasználta a két felekezet torzsalkodását a római egyház egyedüli igazságának s egyedül üdvözítő voltának bizonyítására. A papok versengése miatt nem csuda, ha a laikusok könnyebben adtak hitelt Pázmány szavainak. (U. o. 195. l.)

Nemcsak a sárvári főesperesnek, hanem majdnem egyidejűleg a sárvári tanítónak, a jó készültségű, Wittenbergből nem régiben visszatért Lethenyei Istvánnak, Zvonarics vejének is kemény vitája volt a kálvinistákkal. Ehhez is a pápai evangelikusok, kik valószinüleg Sárvárra jártak el kommunikálni, azzal a kéréssel fordultak, hogy készítsen számukra valamiféle írást, melyből az úrvacsorai tant alaposan megismerhetik. Lethenyei már wittenbergi diák korában lefordította ottani pártfogójának, Hutter Lénárd jeles dogmatikusnak Compendiumát és most ebből küldte el Pápára 1613. (vagy inkább 1615.) az úrvacsoráról szóló fejezeteket. Ez a kézirat valahogyan Kanizsai P. Jánosnak, az akkori pápai ref. papnak kezébe került, aki amiatt is igen haragudott a lutheránusokra, hogy valamelyik lelkészük bement Pápára s magánházban evang. szertartás szerint szolgáltatta ki az úrvacsorát. Pathai püspök is 1616. elején felháborodva vett erről tudomást. Kanizsai, akit Lethenyei méltán mond lutheránusból lett kálvinistának, egy "goromba és otromba írást irt undok, ocsmány, förtelmes, trágár és moslék szókkal, melynek olvasásától a kegyes elme irtózik és undorodik". Jellemző már a címe is: "Sárvári konyhárúl Lethenyei Istvántúl Pápára némely csemege kivánóknak valami speciale gyanánt ajándékon egy hajdunak kecséje alatt küldetett, fekete lével főtt nyulhusnak abálása, visgálása és füszerszámiban való fogyatkozásinak előszámlálása." A címből az egész mű hangjára is lehet következtetni. "Irása még mind e mai napig is nálam vagyon - mondja Lethenyei 1633-ban - holtom után is inventáriumban marad neki örök gyalázatja." Nem csuda, hogy a kálvinisták békés szándékában és az unióban többé nem bizott.^[879]

A II. Helvét Hitvallásnak magyar nyelven való megjelenése is, melyet Szenczi Csene Péter érsekújvári lelkész fordított le (Debreczen, 1616.) vitát támasztott. Galgóczi Miklós csepregi rektor, Nádasdy Pál gróf alumnusa, még Wittenbergben olvasta ezt és cáfolatot irt reá, amelyet Meiszner Boldizsár tanár biztatására nyomtatásban is kiadott. (Exercitationes Academicae, Wittenberg, 1619.) Teljes címét alább fogjuk közölni. (Ribini, Mem. I. 424.)

Más újabb viták is mind jobban elidegenítették egymástól a két prot. felekezetet most, midőn Pázmánnyal szemben legnagyobb szükségük lett volna az összetartásra. Már Pathay és Zvonarics is vitatkozott arról: helyes dolog-e a prot. egyházakat lutheránus és kálvinista névvel nevezni. Ezt a kérdést Péczeli Király Imre komáromi ref. lelkész, a jeles énekíró is tárgyalta 1621. Kassán kiadott ily című művében: "Consilium Ecclesiae Catholicae Doctorum super ista quaestione: An homo christianus possit et debeat se cognominare Lutheranum vei Calvinistam ad religionem puram ab impura recte discernendam?" (8. r. 98. l. Szabó K. Rmk. II. 416. Egyetlen példánya a debreczeni ref. kolleg. birtokában.^[880])

Zvonarics György, a püspök ifjabbik fia, ki 1621. jött haza Wittenbergből s még 1626. is Sárvárott volt (valószinüleg mint tanító), ez évnek tavaszán egy magyar munkát irt ez ellen ily címen: "Rövid felelet, melyben Péczeli Imrének, érsekújvári kálvinista praedikátornak Tanácsa meghamisíttatik és az több Doktorok irásira is válasz adatik im ez kérdés felől: Az keresztyén embernek kellessék-e Lutheránusnak avagy Calvinistának neveztetni ez végre, hogy az igaz tudomány avagy hitnek vallása az hamistól megkülönböztessék? Melyet Isten igéjéből és az szentirás magyarázó Doktoroknak irásokból szedegetett és az együgyü hiveknek épületjekre közönségessé tött Sárvári Zvonarics György." (Csepreg 1626. 4. r. Egyetlen csonka példány, mely a D. 3. levél után megszakad, Schlauch L. szatmári püspök könyvtárában volt. Szabó K. Rmk. I. 554.)

E csonka mű tartalmát nem ismerjük, de az iró bizonyára egy nézeten volt e kérdésben is nem rég elhalt atyjával, akinek Pathay ref. püspökkel volt vitája. Ez utóbbi ily szavakkal vádolta meg 1616. Zvonarics Mihályt: "Mindnyájunkat szidalmaz és gyalázatos névvel illet ő kegyelme. Kálvinista ördögöknek nevez, holott mi magunkat Calvinustól kálvinistáknak nem neveztük (nem úgy mint kegyelmetek Luthertől lutheránusoknak), mert emberben dicsekedni nem akarunk, sem kivánunk, megelégszünk annak nevével, akinek nevét a szent keresztségben felvettük; azért bosszuból való mondásnak tartjuk, ha ki minket kálvinistáknak, avagy zwingliánusoknak, avagy bátor lutheránusoknak nevez, mert mi azoknak nevükben nem keresztelkedtünk meg." Erre Zvonarics Mihály, György apja így felelt: "Gyalázatképpen tulajdonítja azt is ide nekünk Pathay uram, hogy mi lutheránusoknak neveztetünk. Nem veszi ő kegyelme eszében, hogy mi ennek a nevünknek sem talalói, sem magunknak formálói, sem kivánói nem vagyunk s tudjuk mi is, hogy az ellenkező felek nekünk, kik Lutherussal egyenlő értelemben vagyunk, gyalázatképpen tulajdonítják ezt a nevezetet. De azért nem is szégyeneljük Luthernek, mint az Isten lelkének az utolsó időbeli drága eszközének nevét elszenvednünk s így neveztetnünk jó lölkiismerettel. Mikor pedig azt a nevezetet szenvedjük, nem vetjük akkor össze Luthert Krisztussal, hanem Calvinussal avagy más ellenkező felek között való nevezetes emberekkel s nem is keresztségünknek, hanem a mennyei tudomány felől való értelmünknek és vallásunknak tekintetibül szenvedjük a lutheránus nevet. És ha ki megkérd: e két egymással ellenkező irásmagyarázó doctor, Luther és Calvinus közül melyiknek vagyok értelmén a mennyei tudomány dolgában, azt mondom minden orcám pirulása nélkül, hogy Lutherén vagyok, nem a Calvinusén s így a Calvinus követőihez képest igazán szenvedem, ha ki Lutheránusnak mond. Ábrahámról a hivek Ábrahám fiainak, Nathanael Jákobról verus Izraelítának neveztetik (Luc. 19, 9). Szent Pál phariseusnak mondja magát az Ananiás főpap előtt és elválasztja magát a sadduceusoktól... Egy Nicolaustól, ki felől emlékezet vagyon in Actis Apost. (6, 5. Apoc. 2, 6) neveztetnek az őtet követők Nicolaitáknak. Ma is mit árt ratione confessionis, ennyi tévelygések között emberről neveztetni? De távol legyen ratione baptismi, hogy valaki mástól kivánjon neveztetni, hanem csak a Jézus Krisztustól. Mi is tudjuk szent Pálnak amaz reguláját: Num Paulus crucifixus est pro nobis? (I. Cor. 1, 13.)" Az ifjabb Zvonarics is bizonyára így, apja szellemében felelt a fentebbi vitakérdésre. Zvonarics György ezt a művét Batthyány Ferenc özvegyének, L. Poppel Évának, a búzgó evang. nőnek ajánlotta. Valószinűleg ez a mű egyengette irójának útját Németujvárra, ahová őt az özvegy már a következő évben nevelőnek hivta meg Ádám nevű fia mellé s még 1633. is ennek udvarában volt. A magyar előszó után sógora, a tudós Lethenyei István (a magyar Hutterus) latin és magyar Paraenesist irt "ad Lectorem vere Christianum". (Adattár VII. 163. 170.)

Mig a dunántúliak ily ádáz testvérharcot vívtak egymás ellen, az alatt Pálházi Göncz Miklós dunáninneni püspök 1615. Ujlakon (Nyitra m.) és Komjátiban uniói zsinatokat tartott a reformátusokkal s az utóbbi helyen 4 pontban megállapodásra is jutottak. Alvinczi Péter, Pázmány jeles ellenfele pedig Kassán volt lelkes képviselője az uniónak. Ezeknek példája és a heidelbergi Pareus Dávid Irenicum című műve által is felbátorítva merészelt nálunk is Samarjai János dunáninneni ref. püspök (halászi lelkész) a protestáns unió tervével fellépni. Ennek érdekében egy bő tartalmu külön munkát is irt ily címen: "Magyar Harmónia, az az Augustana és Helvetica Confessio artikulusainak egyező értelme. Melyet Samaraeus János superintendens ilyen okkal rendölt öszve, hogy az Artikulusokban fundamentomos ellenközés nem lévén, a két confessiot követő atyafiak is az szeretet által egyesek legyenek. Ez mellé Pareus Dávid D. Irenicumjából XVIII. rágalmas artikulusokra való feleletek és az egyességre kétféle indító okok adattanak". (Pápa 1628. 4. r. 274. l. Rmk. I. 573). A cím világosan megjelöli a célt s megnevezi az irenikus törekvéseiről ismert jeles külföldi theologust is, akinek hatása alatt tesz Samarjai hazánkban is hasonló kisérletet. (Fabó, Codex D. 123.)

Ez a testvéries keresztyén kisérlet a szenvedélyes hitviták ama korában teljes elismerést érdemel. Maga Lethenyei is (ekkor már csepregi esperes) bizonyára tudta ezt méltányolni. Hiszen ő maga is elitélte azokat a polemikusokat, "akik mikor a tévelygők ellen disputáinak, elannyira nagy haragra gerjednek föl, hogy gyakorta magokkal nem birván és szavoknak folyásiból kitántorodván, mit mondjanak és szóljanak, ugyan magok sem tudják. Akik azért disputálásokban igazsággal akarnak győzedelmesek lenni, azoknak kell magukkal viselni a szelidségnek lelkét, haragoskodásra való indulatnak békét kell hagyniok és nem annyira a személyeket, mennyire azoknak tévelygésit kell gyűlölni, szidalmazni és kárhoztatni." (M. Harm. Megham. Előszó.)

Samarjai ugyan téves feltevésből indult ki, midőn hitvallásaikban fundamentomos ellenkezést nem talált, de szép tervét Lethenyei mégis szelidebb itélettel fogadta volna, ha itt a dunántúli kálvinisták s különösen régi ellenfele, K. Pálfi János őket durván meg nem sérti. Ezt a volt lutheránust időközben elnyert püspöki hivatala sem tette kiméletesebbé. Amint korábban Lethenyeit, úgy most Kis Bertalan sárvári püspök-lelkészt támadta meg a legnagyobb durvasággal. Lethenyei szerint: "most sem tette le, amit ifjuságában a természeti magával hozott, a poétának im ez verse szerint:

Most Kis Bertalan missilis levelébe kapaszkodott bele és 1632. évi április havában "sem személyéhez, sem tisztihez nem illendő, utálatos, szidalmazó, gyalázó és botránkoztató irást" irt ily cimmel: "Fantom Fant, az az Sárvári Püspöknek kozmás levelére való választétel". Tartalmához méltóan ez is csak kéziratban maradt ugyan, de mégis széles körben ismerték, mert maga Pálfi sok példányban leiratta és árulta. Ebben az evangelikusok ubiquitas tanát akarja nevetségessé tenni, midőn oly következtetéseket is von, hogy Krisztus teste benne van minden vödör borban és minden káposztás fazékban. Lethenyei megfenyegeti Kanizsai Pálfit: "Mely börzönködő és ingerlő Fantom fántja Pálfi Jánosnak, hogy eddig feleletet nem látott, tulajdonítsa annak authora nem egyébnek, hanem a mi Superintendens Urunknak tisztiben és hivatalában incidalt plusquam sexcentis occupationibus ac gravaminibus. De azért amivel elhaladott, azzal el nem mulik, csak patienter várakozzék; talán a fantom fant helyébe tromfot vészen el, hogy a tök király ne láttassék uralkodni a makk királlyal". (I. h. Előszó. Bothár D. i. m. 22.)

Lethenyei még egy másik sértő irásukat is szemükre veti a kálvinistáknak, melynek címe: "Symbolum Discordantis novae Concordiae, azaz: az Athanasius püspök Symbolumjának Brentius és Jakab András vallására való változtatása és megmarczongása per enormem detestandam prophanationem Symboli Athanasii deákul és magyarúl." Lethenyei ebből is idéz: "Ebben a többi között Pálfi János értelme szerint így káromkodnak ellenünk: Fölmenni pedig nem jegyzi oda fölvitetni a mennyben és elválasztatni az apostoloktól, mint Szent Lukács mondja, hanem jegyzi elenyészni és megtölteni a mennyet, földet, poklot, angyalokat, embereket, ördögöket, kenyeret, vajat, sajtot, káposztát, bort, sört, fákat, füveket, summa szerint minden dolgokat és test szerint mindenütt lenni, etc." Azért kérdi azután Lethennyei haraggal: "Ez-e a Helvetica Confessiónak az Augustana Confessióval való Harmóniája? Így kell-e atyafiságra lépni és a hit dolgában egyességre menni? Távol legyen az ilyen káromkodó embereknek a mi társaságunkba való szünöző és játékos bemászkálások". (I. h. előszó Bothár 23.)

Nem csuda tehát, hogy Lethenyei a Samarjai által felajánlott békejobbot nem fogadta el, hanem patrónusát, Nádasdy Pál grófot, akihez az ajánló levelet intézte, a szakadás további fenntartására buzdítja. Visszautasító feleletének címe: "Az Kálvinisták Magyar Harmóniájának, azaz az Augustana és Helvetica Confessiónak Artikulusainak Samarjai János kálvinista predikátor és szuperintendens által lett összehasonlétásának meghamisétása." (Csepreg 1633. 4. r. 134. l.) Lethenyei szerint olyan egyezéseket, amilyeneket Samarjai az evang. és a ref. hitvallások között talált, találhatott volna akkor is, ha Pázmány Kalauzát, vagy Szenczi Molnár Albert Magyar Lexikonát hasonlította volna össze az evang. hitvallásokkal.

Az ajánló levél után következő elöljáró beszédben Lethenyei nyomról-nyomra járva, Félegyházi, Pathay, K. Pálfi, Szenczi Molnár és Siderius kátéiból mutatja ki az evangelikus és a református egyház közt levő tankülönbséget. Idézi a régi polemizáló kálvinista énekből is ("Valaki Krisztusnak vacsoráját veszed", Szegedi G. 1569. 137. l.) ezt a versszakot:

S a következő négy argumentummal bizonyítja, hogy a kálvinisták az Augustana Confessiónak nem igaz atyjafiai és tiszta baráti: 1. Az kálvinisták tulajdon magok vallásából. 2. Az Aug. Confessiónak ő általuk lött megváltoztatásából. 3. Az kálvinistáknak az Aug. Conf. ellen való mondásokból. 4. Az kálvinistáknak az tudományban való fundamentomos tévelygéseikből. Elmondja Lethenyei részletesen az Ágostai Hitvallás keletkezési történetét és ismerteti tartalmát. Szól a Variata kiadásról is: "Philip Melanchthon maga kiváltképpen való akaratjából megváltoztatta az Ecclesiáknak hirek nélkül 1540. esztendőben." De ő hiteles exemplárt használ, melyet II. Keresztély saxoniai elector parancsolatjából Lamberg Ábrahám 1606. Lipsiában adott ki a Concordia nevű könyvben. Lethenyei e művével kapcsolatban az egyházkerület megbizásából (szent consistoriumunk egyező végezéséből) közli az Aug. Confessio hű magyar fordítását is, "mivel ez ideig az igazi és meg nem változtatott Aug. Confessiónak articulusi a mi feleinktől (az én emlékezetemre) magyar nyelvre fordíttatván és kinyomtattatván nem voltának." Sorra veszi ezután az első rész 21 artikulusát s részletesen, forrásokra utalva mutatja ki az eltéréseket. Kiváló theológiai képzettségről, dialektikai ügyességről tanuskodó eredeti munka.

A két prot. felekezet között a jó viszonyt már az is megbontotta, hogy egyes helyeken, hol ágostai és helvét hitvallásuak vegyesen laktak, versengések támadtak, vajon melyik felekezetbeli legyen a papjok. Így már Zvonarics Mihály szemükre vetette, hogy irigykednek a szentgyörgyi eklézsiába behelyezett evang. lelkész miatt. És Kanizsai Pálfi is 1629 végén panaszos levelet irt Nádasdy Pálnak, hogy Rábaszentmihályon, ahol mindig ref. lelkész volt, evangelikust vittek be a vármegye támogatásával. Ily versengések és perek voltak Pápán, Győrött, Martyáncon és más közös gyülekezetekben is. (Adattár VII. 169. Pr. Sz. 1903. 440.)

Lethenyei 1635-ben kiadta magyar nyelven Hutter Lénárd Compendiumát is (Nádasdy Pál özvegyének, Révay Juditnak költségén), mely szintén elég élesen jelöli meg a református egyházzal szemben az ellentéteket és eltéréseket. Farkas Imre csepregi nyomdász pedig 1643. kiadta a 18 év előtt elhalt Zvonarics Mihály püspök úrvacsorai kátéját. Ezekről alább lesz szó. A reformátusok újabb művekkel ezekre már nem feleltek. Úgy látszik, Batthyány Ádám és Nádasdy Ferenc grófok áttérése, mely miatt a vitatkozó felek, Kanizsai Pálfi János, Kiss Bertalan és Lethenyei István egyformán állásukat veszítették s a későbbi, I. Lipót korabeli keményebb üldöztetések elvették kedvüket az eddig is oly károsnak bizonyult testvérharctól.

Evang. eleink a miseáldozatot elhagyván, az igehirdetést, a tanítást, mint a lelki épülés leghatalmasabb eszközét helyezték az istentisztelet központjába. A papi rendnek áldozó és közbenjáró szerepét elvetvén, jellemzően nevezték lelkészeiket is (miként kánonaink mondják) tanítóknak, lelki tanítóknak. De az ige mellett az oltári szentség is, mint úrvacsora és a testvéri közösség szent lakomája ünnepélyes jellegét az evang. kultuszban is megtartotta. A lelkészi szolgálat mellett a nép, mint gyülekezet különösen a szép egyházi énekekben nyert a maga anyanyelvén eddig nem ismert tevékeny szerepet.

Az evang. istentisztelet rendjének megállapításában a Luther és Melanchthon lábainál ült magyar tanítványok is természetesen a wittenbergi példát s az itteni agendákat vették alapul. És ilyen alapvető mű volt ezen a téren Luthernek "Deutsche Messe und Ordnung des Gottesdienstes" cimű munkája. (Wittenberg 1526. Magyar fordítása hangjegyekkel: Masznyik E. Luther M. művei IV. 433-488. l.) A későbbi német és magyar agendák is ezután indultak. A megszilárdulás előtt azonban, miként az egyházalkotmány és egyházi tan fejlődésében, úgy a kultusz terén is előbb egy ingadozó átmeneti kor tünik szemünkbe, melyben még sok volt a r. kath. maradvány. Még a reformátusoknál is csak hosszabb idő alatt hódított tért a teljes puritánizmus. Jó ideig ostyával osztották az úrvacsorát s voltak graduáljaik, a pap és kórus által énekelt szertartásos énekeik. A r. katholikusoktól átvett templomokból őseink csak fokozatosan távolították el a felesleges diszítményeket és felszereléseket. És így volt ez az egyházi szokásokban is. Dévay Mátyás Orthographia Hungarica művében 1538. és 1549. még megtartja a keresztvetés szokását. Nádasdy Tamásék husvét napjára még 1547. is szenteltettek hust és kalácsot. A r. kath. világból maradt misemondó papi ruhákat egyes helyeken az evang. lelkészek is használták egy ideig. Sopronban az alba (Chorrock, Chorhemd) még sokáig használatban volt. A tordai zsinatnak Dávid Ferenc elnöklete alatt 1558. hozott határozata szerint még meg volt az alba, oltár, gyertya, kép s keresztelésnél az exorcismus, nyál, só. Marosvásárhelyen a reformátusok a volt franciskánus templomban még a XVI. század végén is megtürték, Bethlen Gábor pedig visszaállította Gyulafehérvárott az orgonát. De viszont tudjuk, hogy Sylvester János Nádasdyhoz irt levelében 1545. már gúnyolódott az olvasó felett. Pernezyth György, Nádasdy főtisztje pedig 1551. irja urának, hogy Urnapján processzióval voltak Saáron, de ama régi visszaélés (a konzekrált ostya körülhordozása és imádása) nélkül, csupán himnuszokkal és más egyházi énekekkel. Egyes régi szokásokhoz az evangelikusok a reformátusokkal szemben csak annál inkább ragaszkodtak. A gúnyos históriás ének 1596. már azzal gúnyolta Nádasdy Ferencet, hogy oltárokat építtet s ezzel a bálványoknak szolgál. De nálunk még az 1625. évi csepregi zsinat is elrendelte, hogy az úr ő nagysága jószágában mindenütt, ahol eddig nem volt, oltárt építsenek s az epistolát és imádságot a predikáció előtt és az áldást a predikáció után a predikátor az oltár előtt mondja el.^[881]

Az evang. istentisztelet fejlődését a használt agendákból és énekes könyvekből ismerhetjük meg. Mikor az egyházkerület megalakult, akkor itt a kéziratos agendák mellett Heltai Gáspár agendájának már két kiadása is ismeretes volt, melyek 1550. és 1559. jelentek meg Kolozsvárott s már csak a Nádasdy család révén is könnyen ismeretesekké váltak Sárvárott és az egész kerületben. Nádasdy Tamás nádor huga, Nádasdy Anna, Mayláth István özvegye volt főpártfogója Heltainak, aki biblia fordítását is e nőnek ajánlotta. Mayláthné hosszabb ideig volt a nádorék vendége, fiát, Mayláth Gábort is ezek nevelték. Nádasdy és emberei (Zvonarics Gergely) gyakran jártak Erdélybe. Így az összeköttetés Erdély és Dunántúl között elég erős volt arra, hogy az ott megjelent irodalmi műveket itt is hamarosan megismerhessék s voltak búzgó evang. patrónusok, kik ezt közvetítették.

Így már a helyi viszonyokból is bátran feltételezhetjük, hogy dunántúli papjaink már a kerület megalakulása (1576) előtt használták Heltai agendájának első kiadását. De világosan kitünik ez abból is, hogy az első dunántúli evang. agenda (Keresztúr 1598.) igen sokat vett át Heltaiból szó szerint. Révész Kálmán igen szellemes következtetéssel bizonyította be, hogy a Heltai-féle agenda elveszett első kiadásának 1550. kellett megjelenni. Szerinte az első kiadás még teljesen lutheránus, a második azonban 1559. már kálvinista jellegű volt. Heltai maga mondja, hogy e második kiadás az elsőhöz képest annyira javított, hogy szinte új műnek tekinthető. A dunántúli első agendának a Heltai-félével való feltünő megegyezését bizonyítja Sörös Béla is.^[882]

Egyformaság különben nem volt sem az istentisztelet egész rendjében, sem pedig az egyes szent cselekvények végzésében. E miatt a dunántúli esperesek, de már Huszár Gál is panaszkodik Bullinger Henrik zürichi lelkészhez 1557. okt. 26. irt levelében s az egyház tekintélyét is félti e miatt. "Az eltérő egyházi szokások - irja - a szentségek kiszolgáltatásában és az egyházi szertartásokban, úgy látszik, felettébb kisebbítik az egyházi hivatal tekintélyét a nép előtt és igen nagy kedvetlenséget ébresztenek az avatatlanokban". Ezért kéri, hogy egyházi cselekvényeiknek módját, tudniillik az énekeket, nyilvános könyörgéseket, az úrvacsorát, keresztelést, esketést és katechesist, amint valamely kegyes férfiu latin nyelven leirta és kinyomatta, küldje meg neki is a magyar egyházaknak felelevenítése és megerősítése végett. "Így majd, úgymond, ha mindnyájan a te irataidat fogadják el, senki sem követi járatlanul a maga csinálmányait és a különféle szertartásokkal nem zavarják meg az egyházak egységét" (Lampe-Ember, Hist. Eccl. 115.)

És Bullinger erre a kérésre csakugyan meg is küldte Huszár Gál részére Lavater Lajos zürichi lelkésznek "De ritibus et institutionibus ecclesiae Tigurinae" című munkáját. Lavater Bullinger veje volt s valószinű, hogy ezt a munkát ipának felszólítására különösen a magyarok kedvéért írta. De maga Bullinger is irt egy külön művet az üldözött magyar egyházak és ezek lelkészei számára: "Libellus Epistolaris a Heynricho Bullingero pressis et afflictis Ecclesiis in Hungaria, earumdemque pastoribus et ministris transmissus". (8. r. 43. levél.) Ezt a művet is Huszár Gál kértére irta Bullinger, de ő maga már nem nyomathatta ki, mert nyomdája Sztáray drámájával és Bullinger egy másik művével volt elfoglalva. Kinyomatás végett tehát Kolozsvárra küldte el, ahol 1559. Heltai sajtóján és ennek bevezető soraival jelent meg. A mű az egyházi tanon kívül az istentiszteletről, a szertartásokról, könyörgésekről, énekekről és hórákról is szól. Huszár Gál révén bizonyára a dunántúliak is jól ismerték. Bullinger másik műve, melyet maga Huszár nyomatott ki 1559. Magyaróvárott, az Institutiones című. Ezt a jeles zürichi lelkész Fejértói János kancelláriai titkár kértére még 1551. irta s csak nyolc év múlva került sajtó alá. Az egyetlen példánynak lapjait, melyen az ajánlás teljesen épen megmaradt, 1901-ben Gyalui Farkas áztatta ki egy régi könyvtáblából. Huszár Gál ezt a művet Pfauser János Keresztélynek, Miksa király evang. papjának ajánlotta, ki érintkezésben volt a magyarokkal is és Miksát evang. szellemben befolyásolta.^[883]

Huszár Gál az istentisztelet rendjét énekeskönyvében "Az ker. gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok" (4. r. 347 levél, Komjáti 1574.) című graduáljában irja le. S ő az istentisztelet rendjében bizonyára tekintetbe vette Lavater zürichi agendáját, valamint Bullingernek a Libellus Epistolarisban a szertartásokra vonatkozólag adott tanácsait. Huszár Gál graduálja az énekfajokban s különösen a liturgikus (szertartásos) énekekben még nagyon gazdagnak mutatja az akkori protestáns istentiszteletet. Különben a zürichi liturgia is elég gazdag volt még a XVI. században. Szathmáry József, aki még elég szerencsés volt abban, hogy Huszár Gál énekeskönyvének Eperjesen őrzött egyetlen példányát használhatta, ennek alapján így irja le az istentisztelet akkori módját: "Midőn a hívek reggel begyütek a templomba, a pap térdreesett s imádkozott a maga és a hívek bűnebocsánatáért s csendesen elmondta az uri imát. Ezután lassú énekléssel így szólt: Ur Isten nyisd meg a mi ajkainkat. Mire a chórus visszafelelt: És a mi szánk hirdeti a te dicséretedet. Erre a pap ismét énekelt: Ur Isten figyelmezzél a mi segedelmünkre. Ekkor a chórus egy antiphonát énekelt s erre következett a gyülekezeti éneklés, zsoltár, vagy valamely, más dicséret. A közéneklés után a pap egy fejezetet olvas fel énekelve az irásból, mely egyházi beszédének alapját képezi. Mire a chórus énekszóval válaszol. Ezután responsoriumot énekelnek a gyermekek és chórus felváltva, minek végén a pap így szól: Imádjuk az Ur Istent s imádkozzunk. Hihetőleg ezután következett az igehirdetés. A pap imája után benedictiót vagy versiculust énekelt a chórus és a gyermekkar felváltva." Az úrvacsora kiosztási módja még hosszabb és bonyodalmasabb volt. Ez a könyvben a karácsonyi és husvéti énekek közé van beékelve történeti visszapillantással s a pap, kántor és gyülekezet teendőinek leirásával.^[884]

Az irott graduálok is, a Batthyány-codex (a XVI. század közepéről) s a kálmáncsai és nagydobszai graduálok is azt mutatják, hogy a protestáns liturgia a XVI. században gazdagabb volt, mint mai nap. A rendes gyülekezeti énekeken, zsoltárokon és himnuszokon kívül voltak énekek invocatio, antiphona, responsorium, benedictio, litania, prosa, versiculus, lamentatio és passio néven. Ilyen gazdag és változatos azonban csak ott volt az istentisztelet rendje, ahol ahhoz értő lelkész és tanító állott a gyülekezet élén. Másutt meg kellett elégedni a predikációval, imádsággal s egy-két énekkel, melyet az előénekes tanító vagy lelkész tanított be. (Szathmáry i. h. 327. 339.)

Három évvel Huszár G. graduálja után adott ki Bornemissza Péter semptei ág. hitv. evang. lelkész, a későbbi dunáninneni püspök is egy agendát. Mint a "Négy könyvecske" harmadik darabja jelent ez meg. E részben "Az predikátoroknak rövid tanuságokra" szól a gyónásról, az úrvacsora kiszolgáltatásáról, a házasságkötésről, a keresztyéni mosogatás (keresztelés) módjáról és a betegek vigasztalásáról. (Sempte 1577. 8. r. 151. levél. Szabó K. Rmk. I. 138. Egyetlen példánya az Akadémia könyvtárában.)

Bornemissza püspök személyisége és irodalmi működése ismeretes volt a dunántúliak előtt. Beythe István, midőn Sopronba jött, tőle mint evang. püspöktől hozott bizonyítványt. Nagyon valószinü tehát, hogy ezt az agendáját a dunántúli evangelikusok is használták, annyival is inkább, minthogy ez az agenda őt kétségtelenül lutheránusnak mutatja és eldönti azt a vitakérdést, mely felekezeti álláspontjára vonatkozólag Thury E. és Zoványi J. között keletkezett. Így nem lephet meg, hogy a dunántúli evang. esperesek később egész részleteket átvettek tőle. De túlzott Sőrös Béla állítása, aki szerint a dunántúli agenda (Keresztúr 1598.) nagy részben Bornemissza nyomán készült s különösen a közgyónás szövege tökéletesen egyezik Bornemisszáéval. Révész Kálmán ellenben ugyanezt Heltai agendája első kiadásával azonosítja teljesen. Szerinte csak új lenyomata volt ennek. A megegyezések azonban azáltal is kimagyarázhatók s ez a legvalószinübb, hogy mindannyian közös wittenbergi forrásokat használtak. (Sőrös B. i. m. 355. Révész K. Pr. Eh. Isk. Lap 1883. 1095.)

A dunántúliak közül az első agendát Beythe István németújvári lelkész irta 1582-ben, tehát még püspöksége előtt. Teljes címe: "Miképpen az körösztyéni gyűleközetben az körösztségöt, Ur vacsoráját, házasok esküttetését, oldozatot, gyóntatást etc, szolgáltassanak az egyházi tanítók, arról iratott könyvecske Beythe István praedicator által. Nyomtattatott Gizzing városában Manlius Janostúl. Anno 1582." (50 számozatlan levél, a szövegbe nyomott 6 fametszettel. Egyetlen példánya a marosvásárhelyi ref. főiskola könyvtárában. Fabó A. i. m. 42. l. és Thury E. Prot. Eh. Isk. Lap 1891. 1557. l.)

Beythét is az egyházi szertartásokban való nagy eltérés indította agendájának megirására. Erre nézve mondja: "Eddig kedig látom, hogy az mi szegény atyánkfiai között kik egyképpen és kik másképpen rendölték ez szolgálatok rendjét és így gonosz névön is vétettek nagy sokaktul, hogy egyiránt való szolgálatját nem tartották ezeknek az szegény köznép között, jóllehet, hogy ugyan nem volt gonosz, mert az egy fundamentumra, az Christus Jézusra néztek. De hogy ezután az efféle hírtűl is megmeneködjenek, hogy senki méltán ne kárhoztathassa viszálykodóknak, hanem egy módját tartsák mindenütt az szentségök szolgáltatásinak és egyéb egyházi rendöknek, rövideden Isten segítségébül megirtam ezöknek rendit és szertartásit, nem úgy mint, hogy magamnak többet tulajdonítanék az több atyafiaknál, de ne talánd nincsen mindöniknek annyi értöké rejá, hogy magátúl könyvet ereszthetne ki... Meglássák pedig, és akiknek tetszik, éljenek vele; akiknek jobb vagyon, Isten hírével éljenek avval; a szentlélek nemcsak egyőnknek tartja az ő ajándékit, gazdag mindenekhez." (Fabó i. m. 43. Thury i. h. 1624. l.)

Ebből látszik, hogy Beythe sem számít agendájának általános befogadására s feltételezi, hogy másoknak jobb irott vagy nyomtatott agendái is lehetnek s továbbra is azt használják. De mégis amennyire lehet, egységre törekszik és ennek érdekében bocsátja ki új könyvét. A keresztségre vonatkozó formuláját közölte Mitrovics Gyula a Sárospataki Lapok 1888. évfolyamában a keresztség történeti fejlődését tárgyaló művében. Olyan tétel vagy formula, mely az ágostai hitvallástól való eltérésre mutatna, nincs benne. (Thury 1624 l.) Az evangelikusoknál szokásos egyházkelést azonban már nem helyesli. E részben egészen a hercegszöllősi 7-ik kánonhoz tartja magát: "Az asszonyállatoknak beavatásokat (miért hogy az ó törvényben való dolog volt) nem akarjuk az új testamentumban megtartani, sem nem kötelezünk senkit 40 avagy 80 napra, mint az ó törvényben, hanem csak intjük őket az természet szerint való tisztaságnak megtartására." Ehhezképest mondja Beythe is: "Szoktak az gyermekszülő asszonyállatok avatásra is menni, amint ők mondják, tudniillik negyven napra gyermekszülésük után, de az is az ó törvény szentsége volt és nem tartozik az új Testamentumra, az Mózesnek minden egyházi szolgalatjától megszabadított minket az Christus... Az gyermekszülő asszonyállat legyen veszteg ágyában mind addig, amig megépűl és meggyógyúl. Azután hívja Istennek nevét segítségre és keljön föl, szabadon menjön be Isten igéje hallgatására és cselekedje azokat, melyeket az ő keresztyéni hivatalja kivánja és házi gondja viseleti. Nevelje gyermekcséjét szorgalmatosan, viselje hivségös gondját, tudván azt, hogy nem közembörök száma szerént neveli, hanem Istennek szent országára, kire Istennek gondja vagyon, és az ű szent fia által fiává fogadta és szent angyalival őrizteti és mindön testi, lelki gonosztúl megoltalmazza." (Mokos Hgszől. kán. 7. Fabó i. m. 44.)

Az úrvacsorai agenda előtt egy fametszet van. A templomban az oltáron feszület áll, ennek mind két oldalán egy-egy szobor, egy égő gyertya, a pap Luther-köpenyhez hasonló hosszú öltönyben, előtte két áhitatoskodó térdel s egyiknek ostyát ad, a kehely az oltáron. A térdeplők mögött még két úrvacsorázó áll. A kenyérről Beythe ezeket mondja: "Vagy vas között sült (ostya) lészön, vagy pogácsa, vagy valaminemü. Csak hogy az körösztyéni gyülekezetnek botránkozására ne legyön és senki magátúl új szokást ne kezdjön, mindazáltal ugyan kenyérnek kell lenni, mert abból szörzé Christus urunk az ő szent vacsoráját." Figyelmet érdemel itt, amit Beythe a szent edények s az úrvacsorai elemek tisztaságára nézve mond és pedig annyival is inkább, mivel a római egyház efféle okokkal is igazolni akarja a kehely megvonását. "Az bor is legyen oly - mondja Beythe - ki az hiveknek undorodást és utálatot ne szerezzen, az edénye is tiszta és tisztességes legyen. Valaminemü állatból, vagy aranyból, ezüstből, ónból vagy fából lészen, hiendőbb, hogy Christus urunk fapohárból osztotta (zürichi szokás), de abban böcsület nincs. Ezt pedig azért mondám, hogy némely lelkipásztorok annyi undokul és nyomorultul viselnek erre gondot, hogy az úrvacsorája kenyerét elrothasztják avagy nyomorultul elavítják, vagy undok könyv között vagy pedig az rút, rothadott oltáröltözőjű oltáron tartják. És a bort is oly edényben hozzák elő, hogy nem hogy az keresztyén népnek jó intést tegyenek az Úr Istennek szentségére, hanem inkább elidegenítik tőle, mert megutálja." (Fabó 44. Thury i. h. 1654. l.)

A "közgyónat" szövegét, mely lényegesen elüt a dunántúli evangelikusok későbbi agendájától, Thury Etele az 1654. lapon közli és igen szépnek, erőteljesnek tálalja. E szerint a pap csak egy rövid kérdést intéz a gyónókhoz s a feloldozást is más szavakkal végzi, mint az nálunk később szokásossá vált. Majd a gyónás után egy hosszú intő beszéddel készít elő az úrvacsorára s ezután négy ujabb kérdést intéz a kommunikálókhoz; végül pedig ezeket az áldó szavakat mondja: "A Krisztusnak szent testével és szent vérével való egyesüléstek legyen ti nektek a ti hiteteknek erősségére, bűnötöknek bocsánatjának megbizonyosodására és az örök életnek bennetek elkezdésére. Ámen." (Thury 1706. l.)

A templomi felszereléseket illetőleg Beythe az oltár helyett inkább az asztalt ajánlja. Erre nézve mondja: "Christus urunk asztalnál szörzé az ü szent vacsoráját, nem oltáron és ugyan Christus vacsorájának mondatik, nem áldozatnak; alkalmatosb volna asztalon szolgáltatni, mint sem oltáron. Sőt akik oltáron szolgáltatják, az bálványimádás misésöket követik, kik az ur Christus vacsoráját áldozattá fordították és az Christus vére hullását eltagadván, abban az ü cselekedetökben helhöztetik érdemöket és idvösségöket." A kiosztásra vonatkozólag pedig ezt az utasítást adja: "És így osztogassa nékik az kenyeret. Semmi ez világi ceremóniát ne tartson, szájában adja-e az hiveknek vagy kezökben, igaz elég, hogy veszik, böcsület, ha hiszik az Jesus Christust, méltóság, ha igaz lélökkel járulnak hozzá." Az úrvacsorai tanban a különbséget a két felekezet között az agendában nem feszegeti Beythe. Azt akarta, hogy agendáját az ágostai hitvallásuak is használhassák. (Fabó 44. Thury 1730.)

Szól még a "betegek látogatásáról", mert az egyházi szolgálatnak része ez is. Ezekkel is úrvacsora előtt a fentebbi közgyónatot mondatja el. "Az személy szerint való gyónásról" cim alatt szól az evangelikusoknál megmaradt magángyónásról. Úgy látszik, ezt még ő is megengedi, de hevesen polemizál a fülbegyónás ellen. Leirja a jegyesek esketését is intő beszéddel és kettős rövid esküformával. Végül pedig a temetésről szól. Ilyenkor "az halotthoz gyüljünk és mutassuk meg atyafiui szeretetünket, kisérjük el és emlékezzünk meg magunk kimulásáról is; az deákok és egyházi szolgák isteni dicséreteket énekeljenek a halottak vitelekor és emlékeztessék a községet Istennek irgalmasságáról. A predikátor Isten dolgai felől predikáljon. És szép dicsérettel hántolják el a halottat." (Thury E. i. h. 1734.)

Beythe agendája mellett néhány adatot szolgáltat a dunántúli evangelikusok istentiszteletének történetéhez a csepregieknek 1585-ből való, de a korábbi időkre is vonatkozó meghivó levele, mely a rektor teendői között sorolja fel ezeket is: "A scholamesternek collaboratora legyen, ki az chorusnak gondját viselje és minden nap primát énekeljenek, bőjtben minden nap litániát énekeljenek és esztendőn által minden innepek estin és szombat délest vecsernyét énekeljenek." E szerint tehát voltak matutinák és vesperák, voltak litániák és a második tanító vezetése alatt énekkart is szerveztek a tanulókból, mely váltakozva énekelt a lelkésszel és gyülekezettel. A csepregi kollokvium története is megemlíti, hogy a bevezető istentiszteleten "a lelkész úr (Reczés) és az iskolás gyermekek a helybeli szokás szerint néhány egyházi éneket énekeltek el." Sopronban voltak énekes adstans vagy diskandista ifjak s volt fizetett templomi zenekar; az orgona mellett a toronyőr trombitásai is segédkeztek. (Farkas S. Csepreg tört. 58. l. Eht. Eml. 39. Thury E. Ehker. tört. 73. Sopron Eht. 370.)

Már a szakadás előtt és a megindult hitviták idején is tehát három magyar nyomtatott agenda állott a dunántúli evang. lelkészek rendelkezésére: Heltaié, Bornemisszae és Beythéé. Az első kettőt használták is nyomtatásban és kéziratban. Hogy Beythéétől tartózkodtak, az a szakadás történetéből érthető. A csepregi kollokvium és Beythe lemondása után, midőn az esperesek vezetése alatt külön szervezkedtek és hittanukat is, a Formula Concordiae első részének magyar fordítását kiadták, szükségét érezték, hogy egy agenda kiadásával egyházi szertartásaikat s egész istentiszteletüket is egységesen rendezzék. A négyes peres: Reczés János, Tokoych György, Widos Lénárd és Klaszekovics István vállalkozott e fontos munkára. Miként a latin előszóban mondják "a léleknek egységét a békességnek kötelékében, először a tanban, azután pedig a szertartásokban való egységet állapították meg az egyeseknek és mindeneknek hű és őszinte helyeslésével és megegyezésével". A mű 1598. Keresztúron Manlius János nyomdájában jelent meg. Teljes címe: Agenda, az az szentegyházi cselekedeteknek, avagy szentségeknek és egyéb egyházi szolgálatok kiszolgáltatásának módja I. Cor. 10. Vagy esztek, vagy isztok, vagy valamit cselekesztek, mind az Istennek dicsőségére cselekedjetek. (8. r. 64 levél). Második szószerinti kiadását Keresztúron 1612. már Farkas Imre nyomdász bocsátotta ki. Csak az utóbbiból van egyetlen példány a N. Muzeum könyvtárában. Hogy az első kiadás csakugyan 1598. jelent meg, azt Pázmány Péter is tanusítja Magyari Istvánnak 1602. adott feleletében, hol ezt mondja: "Ti magatok is 1598. esztendőben egy Agendát szerzetek Sopron vármegyébe és annak megtartására kötelezitek az tanítókat, noha abba sok dolgok vannak a Szent Irás kivül". (Szabó K. Rmk. I. 145. 197. Pázmány összes művei I. 70.)

A magyar előszó szerint, míg "Calvinus veszedelmes tudományának hintegetői" el nem szakadtak tőlük, addig a hiveknek nagy megbotránkozásával sok zürzavar, visszavonás és egyenetlenség volt közöttük az egyházi rendtartásokban is. Ezt nem akarták tovább türni s most, hogy különváltak s maguk közt békességre jutottak, közakarattal irták az agendát, hogy gondviseletlenségük miatt az erőtlenek az ilyen dolgokban való különbségek miatt többé meg ne botránkozzanak. "Végezett akarunk pedig minekünk - irják tovább - ez könyvecske felől im ez, tudni illik, hogy az mi gyülekezetünkben ez időtől fogván immár ennek utána minden egyházi szolgálatokat igéről-igére e szerint szolgáltassunk ki mindenféle változás nélkül, hogy így is jelentessék meg az mi keresztyén tudományunkban való egyességünk és egymás között lelki békességből származó atyafiúi szeretetünk". Az agenda kötelező voltát azzal mentik, hogy "Németországban is a keresztyén tanítók egy bizonyos renddel és móddal viszik véghez minden egyházi szolgálatukat". Ezeket követik s nem bánják, ha e cselekedetüket az ő "káromkodó szomszéd nem barátaik visszamagyarázzák is". A kálvinisták iránt való haragjok itt is megnyilvánul s az előszó végén azt kérik Istentől, hogy szabadságuk és békességük felháborítóit vagy térítse meg, vagy ha meg nem térnek, tegye semmivé az ő igaz itélete szerint. Kitünik tehát az előszóból, hogy egyházi szertartásaikban is el akarnak különülni a kálvinistáktól, de maguk között egységre törekszenek, hogy többé e miatt ne legyenek botránkozások. Forrásaikról, Heltairól, Bornemisszáról nem szólnak. De mivel a németországi szokásokat emlegetik, feltételezhetjük, hogy német agendákat vettek mintául s észrevették, hogy Heltai és Bornemissza is ezeket követik.

A rövidre fogott dunántúli agenda utasításokban és leirásokban igen szegény. Az énekekre vonatkozólag például semmiféle utasítás nincs benne. Csak a csepregi zsinat históriás énekéből tudjuk, hogy külön dallamú ismeretes ének volt: "Mennyei fölségnek ura és Istene". Ez pedig Szegedi Gergely könyvében nem volt benne. Az agenda továbbá sem a hétköznapi, sem a vasárnapi, sem a nagyünnepi liturgiák rendjét nem közli; egyes alkotó elemeit ebből meg nem ismerhetjük. Csak a szentségek kiszolgáltatására és egyéb egyházi cselekvények végzésére vonatkozólag vannak benne útmutatások, intő beszédek, imádságok. Az agenda ezeket a következő címek alatt tárgyalja: 1. A keresztség szentsége kiszolgáltatásának módja. 2. Az gyermekágyi asszonyállatnak az ker. gyülekezetben való ajánlásának módja. 3. Ugyanez oly esetben, ha a nővel nincs vele gyermeke, mert a keresztség előtt vagy után meghalt. 4. Az új házasoknak Isten törvénye szerint való öszveszentelésének rövid módja. 5. Az menyasszonynak elhalás után az ker. gyülekezetben való beajánlásának módja. 6. Az közönséges gyónásnak, oldozatnak és az úrvacsorája kiszolgáltatásának rövid módja. 7. Az beteg ember vigasztalásának és kommunikáltatásának módja.

Az agendának ezek a formulái rövidek, tömörek, az előkészítő és intő beszédek irásszerüek és velősek, az imádságok is egyszerűek, rövidek. Hogy a szerkesztők Heltait és Bornemisszát, vagy ezek forrásait használták, az lépten-nyomon kitünik. A keresztelésnél példáúl szószerint átvették Heltaitól a kérdéseket. (Lásd Sörös B. i. m. 238.) Ugyanaz az utasítás s ugyanaz az áldás is: Az örök mindenható Úr Isten... aki téged víznek és szentléleknek általa ujonnan szült sat. Az agenda is, miként Heltaié, megvárja a lelkésztől imádkozáskor a térdreborulást. De a dunántúli szöveg mégis rövidebb. E szerint a keresztszülők előleges kikérdezése is a templomban történik, míg Heltai szerint a lelkész lakásán. A keresztelés dunántúli sorrendje ez: 1. Komák előleges kikérdezése: miért hozták a gyermeket és mi legyen a neve? 2. Rövid ima. 3. Beszéd Márk 10. r. alapján. 4. Imádság a Miatyánkkal. 5. A keresztszülők kikérdezése ezek feleleteivel. 6. A keresztelés aktusa. 7. Áldás. 8. Utólagos intés a keresztszülőkhöz: "Hogyha a nyavalyás időnek előtte árva lenne." sat. 9. Áldás.

Az egyházkelésben és a menyasszony beajánlásában is kevés változtatással Heltait követik a szerzők. Ezt a két szokást a felsőmagyarországi cikkek eltörölték, mert az új házasoké pápistás, a gyermekágyasoké pedig zsidó dolog. Már Melius Péter megjegyzi, hogy a menyasszonyavatással csúfot űztek az éretlenebbek. (De Győrött ritkább esetekben még a múlt század végén 1888. is megvolt.) A házasok esketésének agendáját Heltaival és Bornemisszával szemben már nagyobb önállósággal szerkesztették meg. Ennek részei: 1. Imádkozásra való felhivás. 2. A Miatyánk. 3. Intő beszéd, 4. A jegyesek kikérdezése. 5. Esküje. 6. A gyűrüváltás (feltételesen). 7. A házaságkötés megtörténtének kinyilvánítása. 8. Imádság. 9. Áldás. A gyűrüváltásnál az illető helyen ezt mondja az agenda; "Itt ha gyűrüváltás lészen, az Minister azt mondhatja: Mely tiszták és becsületesek az gyűrük és mint azoknak sohul végük nincs, azonképpen az ti szeretetetek is vég nélkül való legyen; tiszták és böcsületesek legyetek mind Isten előtt, mind ez világi emberek előtt." A gyűrüváltás azonban el is maradhatott.

A gyónást az úrvacsorával összefoglalva egy cím alatt tárgyalja a dunántúli agenda. S itt a következő részeket találjuk: 1. Bűnbánatra intő beszéd, mely szerint az igaz poenitentia e három dologból áll: a) a bűnnek ismeretében, annak megvallásában és azért való igaz szívbeli bánkódásban, b) Krisztus érdeméért való bűnbocsánatnak erős bizalommal való elhivásában és c) életünk megjobbítására való igyekezetben. Aki így tart poenitentiát, az méltó vendége lesz a szentséges lakodalomnak. A lelkész az evengeliom hatalmával eltiltja a szent vacsorától a bálványozókat, eretnekeket, paráznákat, förtelmes életüeket sat. Akik előbbi gonoszságukban akarnak élni "az efféléknek ezerszer jobb volna az eleven szenet annyi időn szájában venni, hogy nem mint az Krisztus testével és vérével örök kárhozatára élni". Csak az igazán megtérők mondják el a közgyónást.

2. A közgyónás szövegét, melyet a lelkész is térden állva mond el, Bornemisszától vették át a szerkesztők szószerint. Ez csak úgy érthető, hogy már a dunántúli agenda megjelenése előtt is ezt használták s ezen a téren kerülték az ujítást. Mert Reczés, Klaszekovics, Zvonarics és Magyari eredetit is bizonyára tudtak volna írni, ha akartak volna. 3. A gyónók kikérdezése. Ez már elüt úgy Heltai mint Bornemissza kérdéseitől. Majdnem szószerint megegyezik a Dunántúl mai nap is használt kérdésekkel. A gyónók háromszor felelnek: vallom és hagyom, hiszem, igyekezem sat. szavakkal. 4. A feloldozás vagy a bűnök bocsánatának hirdetése. 5. Úrvacsorai beszéd. 6. Miatyánk. 7. A szerzési igék. Itt találunk két utasítást: Az kenyeret kezébe vevén így szóljon... letevén az kenyeret, vegye fel az pohárt és bort töltvén bele, így szóljon sat. 8. A kiosztás. Ezzel a felhivással: "Jöjjetek elő immár és mind végig megvárjátok egymást közönséges hálaadásnak okáért". Kiosztás közben a lelkész a szerzési igéket ismétli. 9. Hálaadó imádság. Igen szép, egyszerű, tartalmas. Mai nap is mintaszerünek mondható. (Sőrös B. 257.) 10. Miatyánk. 11. Áldás.

A betegek gyóntatását is a dunántúli agenda egy hosszabb szép intő és vigasztaló beszéddel kezdi. Azután öt kérdést intéz a beteghez. Majd a lelkész, kezét a beteg fejére tevén, hirdeti bűneinek bocsánatát. Ezután az úrvacsorai beszéd, Miatyánk, szerzési igék, a kiosztás és hálaadó imádság. Végül még egy intő- és vigasztaló beszéd. Heltai agendájában a foglyok lelki gondozására vonatkozó igen jó beszédeket és imádságokat is találunk, de a dunántúli agendába, melyet rövidre akartak szabni, nem vették fel. Valószinü, hogy Dunántúl is használták ezeket az agenda mellett kéziratban.

Kimaradt végül a dunántúli agendából egy igen fontos és ünnepélyes egyházi cselekvény is, t. i. a lelkészavatás. Wittenbergben járt magyar reformátoraink, mint az ottani anyakönyvek tanusítják, többnyire ott avattatták fel magukat. De Sztáray Mihálynak "Az igaz papság tüköre" című drámája szerint már nálunk is megvolt a reformáció korában a lelkészavatás. Szegedi Kis Istvánt maga Sztáray avatta fel. Miként Skaricza mondja: "Miután Sztárai, ki a maga Baranyájának püspöke volt, a Dráva felé indult, a laskóiak, kik ekkor lelkész nélkül voltak, kérve kérték, hogy bocsássa hozzájok Szegedit és a maga idején avassa lelkésszé. Ez szivesen tett eleget a laskóiak kérésének." A papavatás legkorábbi módját Sztáray az említett drámában Tamás pappal így mondatja el: "A mi püspökünk begyűjtötte a körülvaló tudós papokat, predikátorokat és keresztyén népeket. Jól megkérdezett először a predikátorok előtt a mi tudományunkról és a hitnek ágazatiról. Megtudakozott a mi életünkről is. Azután osztán predikáltatott velünk egynéhányszor a keresztyének előtt, úgy tött aztán pappá és elbocsátott minket, ahová a keresztyéneknek kellettünk." Ime a felavatás lényeges formáit és feltételeit Sztáray már korán megjelölte. S Luther iratai által felbátorítva itthon is a lelkészek és esperesek, még mielőtt püspökük lett volna, avattak fel lelkészeket. Reczés Jánosról olvassuk példáúl, hogy őt mint tanítót már 1570 előtt avattatta fel Hegyfalun az ottani gyülekezet. S később Reczés is mint egyházlátogató esperes 1590 körül Csánigon avatta fel Laszlay Benedek és Ruber János kandidátusokat. Tehát olyan időben, mikor már püspöke is volt a kerületnek. A baranyai legrégibb 36-ik, a hercegszőllösi 6-ik, a Beythe-féle 20-ik s a dunántúli törvénykönyv 15., 23. és 24. kánonai szólnak a lelkészavatásról.^[885]

Így nálunk is már legalább Sztáray kora óta lévén papavatás, ennek is kialakult bizonyos liturgiája. Ehhez alapúl bizonyára Luther felavatási rendje szolgált, mely eredetileg egészen egyszerű volt. Württembergben még ma is ezt követik. Erre mutat az a lelkészavatási formula, melynek még a XVI. századból való s hangjegyekkel is ellátott magyar szövege itt a dunántúli kerületben maradt fenn. Ez az öt levélre terjedő becses kézirat egyetemes levéltárunkban őriztetik a I. 16. szám alatt. Mária Dorottya nádorasszony ajándékából, Gamauf Teofil soproni lelkész gyűjteményéből, tehát Dunántúlról került oda. Szövegét először Fabó András közölte a Sárospataki Füzetek 1858. évfolyamában (583. l.) ily cím alatt: "Az új praedicátorok fölszentöltetésinek rendi és ceremóniája.", később pedig erről nem tudva Doleschall Sándor Ede budapesti lelkész az Evang. Egyház és Iskola 1884. évfolyamában (209. és 229. l.) hosszabb tanulmány kiséretében. Megjelent továbbá e magyar formulának majdnem szószerinti latin fordítása is Fabó A. Codex Dipl. c. művében is a 78-84. lapokon. De megvan e formula latin és magyar szövege (amiről Fabónak és Doleschallnak nem volt tudomása) a legrégibb dunántúli kerületi jegyzőkönyvben is. És pedig a latin szöveg Kis Bertalan püspök kezeirásával az 1624. évi bejegyzés és az 1625. évi jegyzőkönyv között (I. kötet 105-114. l.), a magyar szöveg pedig későbbi ismeretlen szép kézirással az I. kötet 159-167. lapjain.

Ez a lelkészavatási formula a felirat szerint "megtartatott mindenkor s megtartatik most is". Tehát hosszabb időn át használták s a XVI. században is. Oly időben keletkezett, midőn az Egyesség Könyve (F. C.), melyre hivatkozás van benne, már megvolt s nálunk is ismerték; oly időben, mikor a felavató nem püspök, hanem a főszenior volt, vagyis Beythének lemondása (1595) után; oly időben, mikor a kálvinisták és evangelikusok között a hitviták már erősen megbontották az egységet, mert az eretnekek közt a sakramentáriusokat és kálvinistákat is említi; oly időben, midőn a liturgia már fejlettebb, gazdagabb volt, mert itt már antiphonák, kollekták és énekek is szerepelnek hangjegyekkel. Tehát akkor keletkezett ennek a formulának kézirata is, mikor a két felekezet különvált s az ágostai hitvallást követők hitvallásukat, törvénykönyvüket és agendájukat megírták és kiadták, vagyis 1596-98 között. A latin fordítás Fabónál az 1613. évszámmal van jelölve, ezt a példányt tehát Klaszekovics püspökségének az elején írták. De korábban is volt már latin szövegre is szükség, mert többször avattak fel magyarul nem tudó német lelkészeket. Fabó és Doleschall is dunántúli eredetünek mondják a formulát. Keletkezését az itteni viszonyokból lehet legtermészetesebben megmagyarázni. A főszenior (senior supremus) elnevezés Reczés óta itt volt használatban.

Hogy a formula Lutheréből fejlődött ki, azt nem csak a lényeges részekben való megegyezés tanúsítja, hanem az ordinandusokhoz intézett intő beszéd egy helyen szinte szószerint megegyezik Lutherével: "Szorgalmatosan vigyázzunk az Ecclesiára. Mert nem juhok és ökrök őrizeti bízattatik ám reánk, hanem az Isten ecclesiájáé, melyet drága kincsen, maga vérén váltott meg az Istennek fia" sat. Ugyanazt a textust használja, mint Luther: I. Tim. 3. és Csel. 20. És ugyanaz a záró imádság is: Mindenható, irgalmas Uristen sat. A formula szerint az avatás a következő részekből áll:

1. Az ordinandus predikációja, ha az idő engedi. 2. Az avató főszenior a többi esperessel az oltárhoz megy, az ordinandusokat maga elé szólítja s mindnyájan a gyülekezettel együtt térdre borulván kezdi énekelni e könyörgést: Jövel Szentlélek Uristen, Látogasd meg az te hiveidet sat. (Hangjegyekkel). 3. Antiphona és collecta háromszor egymásután. (Kéziratunk az antiphonát tévesen mondja collectának.) A főszenior énekére a gyülekezet felel s a collecta után a gyülekezet mondja: Ugy legyen. 4. Az ordinandusok kikérdezése. a) Hiszik-e a Credo három ágazatát. b) Kárhoztatják-e a Konciliumok által nem javallott eretnekségeket s Mohamednek és a pápának dögleletes tudományát s a sakramentáriusok és anabaptisták káromkodását? c) Akarják-e a nyájat is e tévelygésektől távoltartani? d) Akarnak-e kegyesen, tisztességesen élni és egyebeknek is jó példát adni? 5. A főszenior intő beszéde a felavatandókhoz I. Tim. 3. és Csel. 20. alapján. 6. Ujabb kikérdezés. a) A felsorolt lelkészi kötelességeket készek-e engedelmességgel és szeretettel teljesíteni? b) Készek-e fogadásukat esküvel is megerősíteni? 7. Az eskü letétele. 8. Az ordinálás a főszenior kézrátételével. 9. Imádság. 10. Intő beszéd a hallgatókhoz s különösen a felavatást kérő hivekhez. 11. Imádság. 12. Miatyánk. 13. Ároni áldás. 14. Te Deum laudamus. (Hangjegyekkel.)

Doleschall szerint ez a Te Deum szórul-szóra, hangjegyről hangjegyre megegyezik azzal, amely a XVI. századbeli Batthyány-féle codexben található. Doleschall az egész szertartás szerzőjét Sztáray Mihályban akarja felfedezni, de ezt a véleményt már Szilády Áron is megcáfolta. Formulánk az ujszövetségi helyek idézésében sem Sylvestert, sem Heltait nem követi, hanem a Vulgatából fordít elég jó magyarsággal. De Bornemissza 1575. évi predikációiban már Heltait követi. Korán volt az egyháznak a felavatás alkalmára készült külön szép éneke is, mely "Pulchra cantio ordinationis" cimen a boroszlói kéziratban fordul elő (Tekints reánk Ur Isten). Negyedik versszaka:

Sopron számára jeles lelkésze, Gerengel Simon készített német agendát, melyet átdolgozva 1828-ig használtak. Ennek Steger Pál házi nevelő által 1678. pergamentre irott és hangjegyekkel is ellátott szép példánya a N. Muzeum levéltárában található. Tartalmát Sopron egyháztörténetében bővebben ismertettem. Több német község a Miksa király rendeletére készült s 1571. kiadott osztrák agendát is használta. (Sopr. eht. 104 l.)

Az istentisztelet rendjével kapcsolatban állapították meg eleink az ünnepek számát is. A 34. kánon általánosságban csak azt mondta, hogy a vasárnapokat és "egyéb evangeliomos ünnepnapokat" is megülik. Törvénykönyvüknek a függelékében pedig egyenként is felsorolják a köteles ünnepnapokat, mivel az egyháznak megbotránkozására némely ünnepeket különböző helyeken elhagytak, másutt pedig megültek. E jegyzék szerint a r. kath. hagyomány még erősen éreztette hatását és igen nagy volt az ünnepek száma. Karácsonynak, husvétnak, pünkösdnek a 3-ik napját is megülték, továbbá az apostolok, Péter Pál, Mátyás, Fülöp, Jakab, Bertalan, Máté, Lukács, Simon, Judás, András és Tamás napját, Keresztelő János, Szent Mihály és Szent György, Márton és Miklós napját, az Úr szine változását (aug 6), gyertyaszentelő, gyümölcsoltó, sarlós nagyboldogasszony és kisasszony napját, az aprószentekét (dec. 28) sat. a főünnepekkel együtt 44 napot. De elhagyták egyebeken kívül a magyar szentek, László, István, Imre, Erzsébet napjait is. Már az iváni zsinat 1603. Magyari főszenior elnöklete alatt kimondta "ha valamely miniszter az canonokban exprimáltatott innepek kivül egyéb innepeket illeni hagy, egy magyar forintra büntettessék". Viszont a kánonokban felsorolt ünnepeket meg kell ülni. Mint fentebb láttuk, az Úrnap megülése miatt a kerület két lelkészt is megbüntetett. Sopronban pedig az Úr szine változását nem ülték meg s e miatt Káldy Mihály plebános az 1630. Csepregen kiadott evang. kánonokra hivatkozva vonta kérdőre Artner Farkas polgármestert. (Mokos, A dtuli törvkv. 1598. 60. Eht. Eml. 193.)

Az egyházi éneknek evang. istentiszteletünkben és az egész reformáció történetében való fontos szerepe ismeretes. Dunántúli magyar népünk is kedvelte a zenét. Erdősi Sylvester János, aki csudálta a magyar nép elméjének éles voltát a lelésben vagyis magyar poézisban, aki a virágénekeket sem vetette meg s aki Krisztus feltámadásáról egyházi éneket is irt, midőn a bibliafordításához csatolt mértékes magyar párversit Nádasdy Tamásnak megküldte, ezt irja: "Akkor szépek ezek igazán, ha lantkisérettel éneklik." S ajánlja, hogy udvarában az ifjak és hajadonok tanulják be s úgy énekeljék. Nádasdy maga is zenekedvelő volt, levelében magyar dalt idéz és Tinódi Sebestyén az ő udvarában élt és halt meg. Fia Ferenc is olasz zenészt (Mantuano Kamillót) tartott udvarában. Ismeretes, hogy Sztáray is szép hangjával és énekével mily hódítást tett a baranyai nép körében. Sztárayn kivül ki a zenét még Olaszországban tanulta, a dunántúli reformátorok közül Szegedi Kis István volt jó énekes. Ennek később Ráczkevén, mint egykor Luthernek, egész kis muzikális házi köre volt. Jeles zenész volt a tanítója, Szebeni János is, akivel ebéd és vacsora után sokszor énekeltek, Szebeni a tenort, Szegedi a basszust. A jó papnén, Erzsébeten kivül Skaricza Máté, Szováti Gáspár budai pap, Bakonyi Albert ceglédi püspök és volt munkatársa, Vörösmarti Illés szokták ilyenkor a házi zenét hallgatni. Jellemző az is, amit Szenczi Molnár Albert mond: "Az lelki tanusággal teljes énekek által is, az melyeket az evangeliomnak tanítói szerzettének és az szegény Deákok az ajtók előtt házanként éneklettenek, sok számtalan emberek vezéreltettenek az igazságnak esméretire Németországban, Belgiumban, Franciaországban, kiváltképpen pedig Magyarországban, holott a könyvnyomtatásnak szük volta (és) fogyatkozása miatt ez eszközzel kellett gyakran élniek az tanítóknak, az kik az Deákoknak szép lelki tanusággal teljes énekeket irtanak eleikben, melyeket nem csak házanként, hanem lakodalmakban is megénekeltenek." Sopronban, Csepregen, Kőszegen (és egyebütt is bizonyára) az iskolák az énektanításra nagy gondot és sok időt fordítottak. Csepregi Mihály deák 1650. oly jártas volt a zenében, hogy mint látni fogjuk, irott graduált is tudott szerkeszteni hangjegyekkel. Nagyobb városi helyen voltak orgonák és orgonisták, vidéken kisebb helyeken (Sopron és Moson megyében) pedig "regál" nevű kisebb hordozható orgonát használtak.^[887]

Az első magyar evang. énekeskönyvet és pedig hangjegyekkel Gálszécsi István gyulai lelkész 1536. Krakóban adta ki és Perényi Péternek, Siklós vár urának ajánlotta. A fennmaradt töredéken Luthernek három éneke foglaltatik: a tiz parancsolatról, a Hiszekegyről szóló (Hallgasd meg hív ember, Mi hiszünk az egy Istenben) és Husz Jánosnak Luther által latinból németre fordított úrvacsorai éneke: Jézus Krisztus, mi üdvösségünk (Jesus Christus, nostra salus). Tehát ez még erősen lutheránus énekeskönyv volt s Perényi révén bizonyára a dunántúliak is ismerték. Hogy ismerték-e a dunántúliak a Hofgref-Heltai-féle kótás énekeskönyvet (Kolozsvár 1554) és Kálmáncsehi Sánta Márton könyvét, melyben Sz. Ujfalvi Imre szerint hymnusok, antifónák, psalmusok, responsoriumok, versiculi, praecationes seu collectae et benedicamus voltak, azt nem tudjuk. Az első évtizedek két nagyobb énekirója, Batizi András és Sztáray is még lutheránusok voltak. Batizi fordította Luther szép énekét: Jer mi kérjünk Szent Lelket (Nun bitten wir den heiligen Geist). Batizihoz, miként Melanehthonnak 1543. irja, Pécs vidékéről mentek tanulók "discendae religionis causa." 13 éneke maradt s ezek javát ismerték bizonyára a dunántúliak is. Huszár Gál énekét is (Könyörögjünk az Istennek szent lelkének), aki predikációjában még Luther úrvacsorai tanát követte, szivesen vették az evangelikusok. Sőt a graduálja még 1631. is megvolt a kövesdi gyülekezet birtokában. Huszárnak ez a fentebb már említett énekeskönyve (Komjáti, 1574) lehetett az első, mely Dunántúl is szélesebb körben elterjedt. Időileg az 1566. évi nagyváradi és a Szegedi Gergely-féle 1569. évi debreceni énekeskönyvek megelőzték ugyan, de ezek távolabb estek Dunántúltól s a szerkesztői reformátusok voltak.

Huszár graduálja már tartalmas, igen értékes vastag könyv (4. r. 347 levél). Az előszóban az éneklés hasznáról és szükségéről szól a szerkesztő. Inti a hiveket, hogy "minden gaz korcsmán, virágénekek között és a részeg disznók előtt az Istennek dicséretét ne énekeljék." Azután az anyanyelven való éneklés szükségét bizonyítja, mert az idegen nyelven való beszédből a szegény tudatlan község nem épül. Azért szedegette össze azokat a dicséreteket, melyeket a régi szent emberek s a jámbor keresztyén atyafiak magyarul csináltak. A könyv nem a nép, hanem a lelkész és kántor számára készült. Tehát igazi graduál, melyben sok a szertartásos (liturgikus) ének. Megjelöli mit énekel a pap, a kántor, a chórus és a gyülekezet. Több zsoltár és himnusz után imádság is következik, melyet a lelkész a szószékről mondhatott el, Szerzőkül a könyv Dévay, Batizi, Melius, Huszár Gál nevét említi, Luthernek is van benne néhány éneke, de hiányzik az Erős várunk, amely a váradiban és debreceniben már megvolt. (Szathmáry, i. h. 449.)

Sztáray Mihály, a zsoltáros reformátor énekei mintául és buzdításul szolgáltak a későbbi énekírók számára is. A zsoltárokból tizenhatot dolgozott át s ezeken kívül még öt más egyházi éneket is írt. Egy dicséretét akkor szokták énekelni, mikor a község a predikációra összegyülekezik. Van 3 karácsonyi éneke és egy a hitről és poenitentiáról szóló. Nevét rendszerint (annak a kornak divatja szerint) a versfőkben szokta megjelölni "Michael Starinus fecit" sat. szavakkal. Énekeinek legnagyobb részét, amint a róla szóló tudósításokból következtethetjük, korán, még laskói lelkész korában írhatta. Eleinte csak kéziratban és a nép szájáról terjedtek tovább; maga Sztáray volt azok legilletékesebb terjesztője, aki sok vidéket bejárt és szép csengő hangjával énekelte zsoltárait. Énekeskönyveinkbe is elég korán belekerültek az énekei. Ezek között legkorábbi a "Praedicatio korra isteni dicséret" (Hálaadásunkban rólad emlékezünk), mely már benne van az 1566. évi váradi és az 1569. évi Szegedi Gergely-féle debreceni énekeskönyvben. Bornemissza Péter pedig Sztáraynak már több zsoltárát is felvette. Feltünő, hogy Huszár Gál még nem közöl az énekeiből. De azután evangelikusok és reformátusok egyaránt búzgón énekelték zsoltárait egészen a mult század elejéig. Sőt még a franciskánus Kájoni János is felvette énekeskönyvébe (Cantionale Catholicum, 1676.) Sztáray több zsoltárát. Régi evang. énekeskönyvünk, a Zengedező M. Kar még hét énekét megtartotta, de az új dunántúliba a dallamok miatt már csak egyet (Mely igen jó az Uristent dicsérni, 5. sz.) vehettünk fel. Sztáray zeneértő is volt (Páduában tanulta a zenét) és így valószinű, hogy énekeihez dallamokat is szerzett. Egyik zsoltára (a 23-ik) felett Nagybánkai Mátyás 1560. készült énekének (Hunyadi János históriája) kezdő sora "Nektek emlékezem" van dallamul jelezve. Sztáray énekeivel is oktatni, az evang. hitben megerősíteni akart, azért a költői szépségre kevesebb gondot fordít. Zsoltárai az eredetihez képest terjengősek, verssorai hosszúak; de nagy hiterővel és világos, tiszta jó magyarsággal írt, ezért voltak énekei oly kedveltek.^[888]

Bornemissza Péter á. h. evang. püspök gazdag és igen értékes énekeskönyvének is (Detrekő 1582.) bizonyára jó hasznát vették a dunántúliak. Szenczi Molnár Albert Beythe Istvánnak is említi egy énekeskönyvét, melyet Toldy Ferenc egy hangjegyes töredékben vélt felfedezni. Teljes példánya nem maradt fenn és forrásaink sem szólnak róla. Az 1593. évi bártfai énekeskönyv, melynek unikuma Binder Károly kezéből került az eperjesi kollégium birtokába, lutheránus énekeskönyv s így lehetséges, hogy dunántúli kerületünkben is használták. Jegyzőkönyveinkből és egyéb forrásainkból nem lehet megállapítani, hogy gyülekezeteink Huszár Gál graduálja mellett melyik magyar énekeskönyvet használták. Valószinű, hogy miként Szenczi Molnár említi "Magyarországban a könyvnyomtatásnak szűk volta és fogyatkozása miatt" mai értelemben vett énekeskönyve az evang. népnek az első évtizedekben még nem is volt, hanem könyv nélkül énekelték azt a kevés számú éneket, amit az iskolában vagy templomban betanulni tudtak. A nép a tanuló ifjúságtól vagy a lelkésztől és tanítótól tanulta meg énekeinket. Tanítóink nemcsak a temetési menetben, hanem a halott mellett való virrasztásban egész éjjel és lakodalmakban is szoktak énekelni. Szokásban volt az is, hogy valamely diák vagy előénekes diktálása után énekelte a gyülekezet az egyik verssort a másik után. Énekeskönyve, úgynevezett graduálja (irott vagy nyomtatott) az első időkben csak a lelkésznek vagy tanítónak volt. Hivatalosan elfogadott vagy ajánlott énekeskönyve a kerületnek 1696-ig nem volt. A lelkészek tetszésük szerint többfélét használtak. Legismertebb lehetett, mint a Zengedező 1770. évi előszava említi, a Lőcsén 1627. Breuer Lőrinc által nyomtatott (ma már ismeretlen, de bizonyára lutheránus), mely igen csekély és még kevés énekeket foglal magában." És Csepregen is 1630. Mihálykó János imádságaival jelentek meg "szép isteni dicséretek és zsoltári énekek." (12 r. 496. l. Szabó K. I. 591.) Gönczi György debreceni lelkésznek Szegedi Gergelyéből készült legtöbbször nyomatott könyvét, valamint Sz. Molnár Albert zsoltárait a reformátusokkal való hitviták miatt legfeljebb csak 1643 után merték használni, mikor a gyűlölködés csillapult. Az első dunántúli evang. énekeskönyvet Aáchs Mihály, volt győri rektor, a kuruc világ egyházi lantosa adta ki. (Zengedező Mennyei Kar, Lőcse 1696. 12. r. 264. l.)

Dunántúli papjaink közül a század végén Magyari István sárvári főesperes is akinek hatalmas prózáját fentebb ismertük meg, megkísérelte az énekszerzést, illetőleg fordítást. Nádasdy Ferenc kivánságára Sárvárott 1600. lefordította és kiadta Beust Joakim wittenbergi theol. tanárnak, (a későbbi osztrák miniszter ősének) "A jól és boldogul való meghalás mestersége" cimű munkáját. Magyari ebben nem csak görög és latin poéták verseit fordította hexameterekben, hanem német irók énekeit is rimes verssorokban. Igy például lefordította Éber Pál wittenbergi tanárnak "Herr Jesu Christ wahr Mensch und Gott" énekét, de nem a német eredetiből, hanem Lauterbach János latin fordításából, melyet Magyari ennek Cithara Christiana cimű gyüjteményéből (1585. 287.) ismert. Hat soros 8 strófából áll az ének, kezdő sora: Christus király, ember s Isten. Magyari megjegyzi: "Ha akarod az Miatyánk, ki vagy mennyekben, Te fiaid szükségünkben nótájára is elmondhatod". Tehát Luthernek ezt az énekét, mely Szegedi Gergelynél (164. l.) és a Zengedező M. Karban is (638 l.) megvan, Dunántúl 1600. már jól ismerték. Tudta és megjegyzi Magyari azt is, hogy Ébernek ezt az énekét a csehek és lengyelek 12 négysoros strófában éneklik. Megemlíti azt is, hogy Ébernek ezt az énekét Ammonius Verus deák fordítása szerint úgy lehet énekelni "mint egy halotti énekben magyarul szoktuk énekelni, mely ilyen: Jézus Krisztus Istennek szent fia, Bünös népnek igaz megváltója". Ezt a szép éneket is (dallamával együtt) mely a Zengedező 1786. évi kiadásában, is (572. sz. 917. l.) megvan még, már 1600. ismerték a dunántúliak.

Lefordította továbbá Magyari (szintén deákból) Hermann Miklós joachimsthali kegyes kántornak "Wenn mein Stündlein vorhanden ist" énekét. Hét soros 4 strófából áll, kezdő sorai: "Mikor halálnak órája Eljő életből kihínya". Gyengén sikerült, a Zengedezőben később jobb fordítással pótolták. Harmadik fordítása: "O Jézus Chistus, Istennek szent fia". Ez Lobbwasser Ambrus éneke, melyet Beust Joakim fordított deákra s így vette át Magyari. Négy soros 11 sapphói versszakból áll. Végül Flaminius imádságát fordítja 2 soros 7 strófában az "Vitamque" nótájára:

Itt is egy oly dallamot (valószinüleg világi) említ Magyari, amelyre sok egyházi éneket énekeltek a XVI. században. Verselése gyenge és nehézkes volt. Énekei azért nem is kerültek bele a későbbi énekeskönyvekbe. Hatalmas prózájával a versfordításai nem versenyezhetnek.^[889]

A gyülekezeti közös ének mellett voltak külön a lelkész és a kórus által énekelt, egymásnak felelgető ú. n. liturgikus vagy szertartásos énekek. Miként a lelkészavatási agenda és Huszár Gál graduálja is mutatja, a XVI. század liturgiája elég gazdag volt. Voltak antifonák, responsoriumok, közös énekek s a kollektákra is a gyülekezet énekelve felelte: Úgy legyen. Graduálokat, vagyis ilyen nagyobb liturgikus énekeskönyveket hangjegyekkel vidéki gyülekezetekben is használtak. Kövesden, Sopron megyében még 1631-ben is megvolt Huszár Gál szakadozott magyar graduálja. Ugyanitt és Sopronlövőn tót graduálok is voltak a gyülekezet birtokában. Úgy látszik, hogy a Horvátországból a török elől idemenekült szlávajkúak jobban ragaszkodtak a szertartásos énekekhez, mint a magyarok. De volt magyar liturgikus éneklés Kőszegen, Csepregen és Sopronlövőn is. Erre nézve a kiválóan képzett Vajda György lövői udvari lelkésznek, volt kőszegi rektornak, 1650. márc. 16-án "ex Castello Sicz" kelt (egy régi könyvtáblából kiáztatott) levele ad felvilágosítást.

Vajda György irodalmi téren is működött. (De horrenda Idololatria hodiernae Rom. Ecclesiae. Lőcse 1643.) A kerület Kőszegről őt küldte ki a Monyorókerékről Sopronlövőre költözött Révay Zsófia, Erdődy Bálint gróf özvegye mellé udvari lelkésznek. Nagybátyja, Nádasdy Ferenc kegyéből e nő itt, ahonnan Musay Gergely püspöknek menekülni kellett, vallásszabadságot élvezett. Vajda a levelet Csepregi Mihály csepregi vagy kőszegi diáknak irta, akit már korábban felszólított, hogy hajlandó volna-e számára egy irott graduált készíteni. A diák igenlőleg válaszolt s Vajda most részleteket közöl, hogy milyen legyen az a graduál: "Az mi az Graduálnak quanutasát illeti, legyen csak négy koncz. Compingálja, az mint legjobban tudja Kegyelmed. Az irása pedig szép öregen legyen. Kótákra való lamentatiók Passió előtt legyenek, a többi Passió után s mindenik eleiben azt irja Kegyelmed: hoc et hoc tempore dicenda. Továbbá csak válogatott hymnusokat, antiphonákat az főinnepekre valókat irjon Kegyelmed beléje, az mely énekeket pedig megtalálhatni az Nyomtatott Csepregi Graduálban, ne is irja Kegyelmed belé. Az ádventre és bőtre való tótbul fordított énekeket és mindennapi reggelre valókat is, de olyakat, melyek nincsenek az Csepregi Graduálban, legelőször irjon Kegyelmed... Egy Passionalist jó alkalmatossággal küldjön az innepekre."

Ez a levél bepillantást enged az irott magyar graduálok műhelyébe. Mutatja, hogy a csepregi diáknak és lövői papnak mily nagy volt a zenei képzettsége. Látjuk belőle, hogy Lövőn mily komolyan vették az egyházi zene dolgát s ami még fontosabb, a dunántúliaknak is volt egy külön nyomtatott graduáljok, a csepregi, amelynek, sajnos, ma már egyetlen egy példánya sem ismeretes.^[890] Vajda nem elégedett meg vele, hanem több és újabb énekeket is akar hangjegyeikkel és ő, a magyar pap, tótból fordítottakat is. A csepregi nyomda 1621-43. működött, tehát a csepregi graduálnak is ebben az időközben kellett megjelenni. A ruszti új templom felavatásán is 1651. júl. 9., ahol Vajda György jelen volt, szintén igen gazdag liturgiával végezték az istentiszteletet. Vajda levele és a csepregi graduál tanusítja, hogy a templomi liturgia zenei tekintetben a kisebb mezővárosokban is magas fokon állott.^[891]

Igy a dunántúli magyar evang. istentisztelet is (legalább városi helyeken) hozzáidomult ahhoz a formához, amelyet Szathmáry József, Sörös Béla és Schmidt K. Jenő nyomán így állapíthatunk meg: 1. Introitus. Kezdő ének. Antifona, vagy később gyülekezeti ének. 2. Kyrie. Közös bünbánati imádság. (Ez a győri gyűlekezetben még mai nap is megvan, és pedig a bünbocsánat hirdetésével). 3. Gloria et in terra. E helyett később a gyülekezeti ének: Dicsőség mennyben Istennek. 4. Salutatio. Az Úr legyen veletek! Antifona a lelkész és gyülekezet közt levő egyetemes papi közösségnek kifejezésére. 5. Kollekta. Összefoglaló rövid imádság, melyre a gyülekezet felel: Úgy legyen. 6. Irás-olvasás, Epistola és evangelium. Itt szoktak énekeket is közbeszőni régente Graduale, Halleluja, Sequentia, Prosa sat. néven. 7. Credo. A gyülekezet felelete Isten igéjére. Később ezt is gyülekezeti énekbe foglalták. 8. Prédikáció. 9. Imádság és Miatyánk. 10. Áldás az oltár elől. Ezek között énekelt az egész gyülekezet több vagy kevesebb éneket. S néhol minden vasárnapon kiosztották az úrvacsorát is. Másutt csak időnként és nagy ünnepen.^[892]

A nagyhéten, mint Vajda György fentebbi leveléből látjuk, a passiók és lamentációk (Jeremiás siralmaiból való ének) is szokásban voltak. Kovács István széplaki lelkésznek is 1658. évi meghivó levele szerint énekelnie kellett a passiót. Ez a kántorokra is nagy terhet rótt. Bizonyára sok énekvezetőnek fakadt szivéből a panasz, melyet Keserüi Dajka és Geleji Katona Öreg Graduáljának (Ggyfehérvár 1636) gyöngyösi példányában a hátsó lapra beirva találunk.

De az énekek mellett a főhelyet mindenkor az igehirdetés foglalta el. A perikopa-rendszert nemcsak az evangelikusok, hanem a reformátusok, Melius Péter és Geleji Katona is megtartották. Csak a puritánusok gúnyolták később száraz malomnak. Mivel a magyar bibliák ritkák és drágák voltak, csak ugynevezett evangeliomos könyvecskéket (perikopák, hozzáfüzött rövid imádságokkal) adtak ki. Ilyen Németkeresztúron 1614. és Csepregen 1631. 1636. és 1643. jelent meg. Az 1625. évi csepregi zsinat elrendelte újabban is, hogy "a predikálás könyv nélkül tétessék és vasárnap délest is predikáció legyen minden helyen." A kánonok megkövetelték, hogy a lelkészek eredeti beszédeket irjanak és ne másokét mondják el. Különösen pedig r. kath. auktorok használatát tiltották. Hegedüs Pál ellen 1602. az volt a panasz, hogy Zsédenyben Telegdi Miklós pécsi püspök posztilláit, másutt pedig az evang. Kulcsár György beszédeit használta. Az egyházlátogató esperesek az 1631. évi cikkelyek szerint megvizsgálták, van-e bibliája a lelkésznek, beszédeiben milyen auktorokat vesz mintául, nehogy hanyagságból ellenfeleink posztilláit használva megbotránkozást okozzanak. (8. cikk.) A dunántúliak bizonyára Huszár Gál, Kulcsár György, Beythe István, Magyari és Zvonarics Mihály beszédeit vették mintául. Ez utóbbinak két kötetét a kerület árusította és szorgalmasan vásárolták. Bornemissza Péter dunáninneni püspöknek, a termékeny irónak és a valószinüleg dunántúli származású Madarász Márton eperjesi lelkésznek predikációit is bizonyára használták a dunántúliak is. Bornemissza a maga szigorú formalizmusával valóságos iskolát csinált a papok körében. Az ő beszédeinek ezek a részei: 1. Summácska. (Az evangelium veleje). 2. Az evangelium felolvasása. 3. Rövid értelme. 4. Magyarázat. 5. Tanulságok. 6. A gyülekezethez intézett kérdések. Zvonarics és Madarász azonban már nem ezt követik. Náluk a magyarázatot mindjárt az alkalmazás követi. (Ker. jkv. I. 35. Mokos Gy. 161. Sörös B. 157.)

Imádságokat találtak a lelkészek Huszár graduáljában, az agendákban és az evangeliomos könyvecskékben. A kollektákat, mint rövid összefoglaló imádságokat az oltár előtt mondták vagy énekelték el. Szalaszegi György muraszombati lelkész Habermann Avenarius János mintaszerű rövid imádságait (Hetetszaka mindennapra imádságok) fordította le és adta ki, (Sopronlövő 1593). Lethenyei István is adott ki imádságos könyvecskét, (Csepreg 1629.) és Mihálykó János eperjesi lelkész is, (Keresztyéni istenes és áhitatos imádságok. Dicséretekkel és soltári énekekkel. Csepreg 1630). A református puritánusok kezdték meghonosítani a szabadon mondott, rögtönzött és terjengős imádságokat, melyek azonban nálunk nem igen találtak követésre. Talán csak később a pietistáknál.

Az evangelikusok liturgiája hazánkban már csak a három nyelvűség miatt sem lehetett egyforma. A dunántúli magyaroké lényegesen eltért a németek és tótok liturgiájától. S voltak többen, akik ezen a téren is egyformaságot akartak, jóllehet kánonaink a szertartásokat közönyös és szabados dolognak nyilvánítják. Már a Confessio Heptapolitana 1559. mondotta rolók: "Ámbár vétek nélkül mellőzhetők, mégis mivel ékességére vannak az egyházi szolgálatnak, búzgón megtartjuk őket". Különösen Thurzó Szaniszló gróf, Sempte város földesura, aki már 1614 óta levelezett Farkas Imre keresztúri könyvnyomtatóval s akit 1622. a soproni országgyűlésen választottak meg nádornak, sürgette leginkább, hogy a dunántúli magyarok is fogadják el a németek és tótok liturgiáját. E tervének megvalósítására legalkalmasabbnak találta udvari papját, Brunswick Tóbiást, akit mint volt csepregi rektort a dunántúliak is ismertek és szerettek, 1620 óta pedig a dunáninneniek püspöke volt. Brunswick meg is mozgatott minden követ, hogy a dunántúliakat Thurzó tervének megnyerje, de mind hiába; ezekre a református szomszédság bizonyára nagy hatással volt és nem fogadták el az idegen szertartásokat. Brunswick ezt látva legalább a dunáninneni magyarokat akarta a felvidéki liturgiának befogadására rákényszeríteni. E célból Felsőszéliben 1622. ápr. 26. generális zsinatot tartott s itt 1. megállapították az úrvacsora kiszolgáltatásának módját; 2. a keresztnek temetéseken való használatát (a menet elején való hordozását) a magyar egyházak is elfogadták; 3. az alba viselésének kérdését, aminek a magyar lelkészek ellene mondottak, miként már Zsolnán, most is más időre halasztották. Ennek a határozatnak azonban egyes, különösen Dunántúlról idekerült lelkészek most is nyiltan ellenszegültek, mint példáúl 1624. a szeredi gyűlésen Laskói István esperes, a győri őrség papja, aki saját szavai szerint "nem tűri, hogy neki idegen nemzetség diktáljon törvényt". Tóth István kürthi lelkészt is 1625. és Balog Ferenc galgóczi lelkészt 1627. pénzbirsággal bűntették, mivel az elrendelt új szokásokat nem követték. Balog az invocatiót hagyta el mint tót szokást. Annál nehezebb lett volna ezeket Dunántúl elfogadtatni.^[894]

A reformátusok nagyon is jól ismerték a magyar evangelikusoknak a németektől és tótoktól a kultuszban való eltéréseit s az ő puritánizmusuk hatása alatt a kálvinisták felé való közeledését. Samarjai János ref. püspök 1628. a Magyar Harmóniában erre, is rámutat és buzdít a protestáns unió érdekében. Itt kérdi ő a magyar lutheránusoktól: "Pokolra taszíttotok-e minket, hogy a kámsát reánk nem vesszük? hogy az papi körösztös, feszületös öltözetöt hátunkra nem rántjuk? hogy az stólát nyakunkban nem vetjük? hogy az oltárokat fel nem tarkázzuk? hogy nappal az oltárokra gyertyát nem gyújtunk? hogy az templomokban képeket nem tartunk? hogy discantra és orgona hegedűszó után nem éneklünk? hogy körösztöt az halottak előtt nem hordoztatunk?... Semmiképpen bizony nem kárhoztathattok minket Magyar Lutheránusok, mert cseleködetökkel megmutatjátok, holott velünk egyetemben elhagytátok (az egy ostyát hogy még megtartjátok) és ekképpen velünk egyetömben külömböztök az Német és Tót nemzetből való Lutheránusoktúl". Samarjai, midőn itt a protestáns unió érdekében agitál, érdekes kortörténeti adatokat nyújt evang. egyházunk akkori szokásaihoz. Hogy az éneklésben a reformátusok hátramaradtak, arra Samarjai mentséget is tud mondani: "Köll az éneklést a gyülekezetben mérsékelni, ahol azzal élnek... Ha vágynak oly ecclesiák, melyek a hitből származott és törvény szerint való imádságot megtartják, de semmi éneklések nincsen, nem köll őket azért kárhoztatni, mert nincs minden ecclesiáknak az éneklésben való alkalmatosságuk".^[895]

Az igehirdetés és az egész istentisztelet az épülést, a vallásos érzés mélyítését, az akaratra való hatást s ezek által az erkölcsi élet javítását célozta. A reformáció anyagi alapelvének, a hit által való megigazulás tanának nagy volt az erkölcsi hatása. A reformáció ugyanis nem fogadott el a bűnért elégtételűl külső gépies cselekedeteket, száműzte az önérdemekre támaszkodó farizeusi gőgöt, a képmutató szenteskedést és ezekkel szemben az élő hit által az érzület gyökeres megváltoztatását követelte. A hit, mely által megigazulunk, szükségképpen élő hit is egyszersmind, mely mint a termőfa állandóan termi a jó gyümölcsöket, a jó cselekedeteket s hatalmos szubjektív mozgató erő Isten országának építésére. Róma a búcsulevelek árulásával üzletté alakította át a bűnbocsánatot, a pénz lefizetése mellett az őszinte bűnbánat egészen háttérbe szorult. Ilyen búcsuleveleket VI. Sándor pápa megbizottjától magyar családok is vásároltak. Így például Zay Péter 1502. a maga és felesége Lankai Kamarás Borbála számára és Olajos Gergely miskolci lakos szintén 1502. ("Plenariam peccatorum remissionem confero et remitto tibi poenas in praesenti saeculo et in purgatorio patiendas" - mondja az eredeti búcsulevél) Az eperjesiek 1521. megverték és börtönbe vetették az eperjesi születésű Domó Mihály búcsuárust. Ilyen búcsulevelek bizonyára rejtőznek az ősi dunántúli családok levelesládáiban is.^[896]

Róma a gyónás gyakorlatában a nagyobb mennyiségű imádkozást vezeklésűl, büntetésül szabja ki s ily módon ezt is (az olvasóval) gépiessé tette, holott Isten részéről legnagyobb kegyelem, hogy imádságainkban közvetlenül folyamodhatunk hozzá, és beszélhetünk Istennel. Azért gúnyolta ki már Sylvester János az olvasót, mellyel a hívek inkább suttognak, mint imádkoznak s mintegy elszámolnak Istennel. A gyónást a reformáció nem akarta oly hatalmi eszközül használni, mint Róma; a purgatoriummal, melynek a szentirásban semmi alapja nincs és csak I. Gergely találmánya, nem rémítgette a lelkeket; a fülbegyónást, a halálos bűnök egyenkénti felsorolását is, ami lehetetlen s a részletekre vonatkozó kérdésekkel annyi visszaélésre (a legújabb időben is a gyóntató szék ellen intézett erős támadásokra) adott okot, elhagyta; de azért a gyónás más evangeliomi formában üdvös erkölcsi nevelő eszköz maradt az evang. egyházban is. A középkor végén már sok gúnyos támadás érte a gyóntató barátokat.^[897]Az evang. predikátorok gyónás előtt komoly magábaszállásra, megtérésre intették a népet s "a communio előtti napon examen volt, melybűl in negotiis religionis informáltattak." (Eht. Eml. 102.)

Leghathatósabb erkölcsi nevelő eszközei voltak egyházunknak az igehirdetés a templomban, az iskolában a tanítás, a hű lelkipásztorkodás, a vezetők jó példaadása és az egyházi fegyelem. Ez utóbbit a lelkészek, zsinatok, az egyházi törvényszék (sedes spiritualis, consistorium), az egyházlátogató esperesek és a püspök, majd később nálunk is a presbyteriumok gyakorolták. Súlyosabb esetben igénybevették ezek a földesurnak s a világi hatóságoknak támogatását is. A reformáció tanai szerint az egyházi és világi hatalomnak közös és együttes feladata az erkölcsök javítása. Luther a német nemzet keresztyén nemességéhez intézett iratában sürgette a vallási és erkölcsi bajok orvoslását. Ezt is belevonta szent munkájába. A reformáció megszüntette az ellenséges dualismust egyház és állam között, mely a középkorban a pápaság és császárság hosszú küzdelmeit idézte elő. Mig VIII. Bonifatius hirhedt bullája szerint a világi hatalom csak "ad nutum et patientiam sacerdotis" használhatja a maga fegyverét, addig Luther az államot is Istentől rendelt, független, teljes jogú erkölcsi intézménynek ismerte el s az egyház és állam helyes viszonyát a kölcsönös támogatásban látta.

A középkornak életeszménye a szerzetesség volt, tökéletes életnek (status perfectionis) csak ezt ismerte el. Mig Luther (ebben a humanistákkal is találkozva) kimutatja a világi élethivatás magas erkölcsi értékét. A maga személyében a világkerülő önző szerzetest kiviszi cellájából a hazafias polgári és családi élet küzdőterére s kimutatja, hogy a világot nem kerülni, hanem megszentelni és nemesíteni kell; földi élethivatásunk hű betöltése, az emberi és felebaráti kötelességek teljesítése az igaz istentisztelet. Nem az egyház és a földi tekintélyek iránt való vak engedelmességre nevelt a reformáció, miként a jezsuiták, hanem szabad egyéniségre, keresztyén nagykoruságra. Eltörölte a külön papi rend kiváltságait, az ecclesia regnans és obediens között a nagy különbséget és az egyetemes papság elvében mutatott reá a világiaknak is papi hivatására. Eltörölte a cölibátust, mint az emberi természettel és Isten rendelésével ellenkezőt. A lelkészeket is bevezette a családi élet nehéz kötelességeibe és csendes boldogságába; megkövetelte, hogy mint családapák is mutassanak jó példát a gyülekezetben. Ezzel megszünt a régi cölibátus sok botránya és megszületett a protestáns ároni család, a papi ház, ez a nemzet életében is annyira fontos családi szentély, az intelligens középosztály annyi jelesének születési és nevelő helye. Mig a régi parochiákat a nőkérdés tette gyanussá és botrányok szinhelyévé, az evang. ároni házakban az okos szelid papnék gyermeknevelésükkel és egyéb nőies erényeikkel a durva tömegre is nagy erkölcsi hatást gyakoroltak. A nőt megalázó középkori helyzetéből a reformáció emelte ki. Nagy gondot fordított eleitől fogva a nőnevelésre és kiváló művelt nőket nevelt is a hazának. Mig azelőtt a toledói zsinatra hivatkozva azon vitatkoztak, hogy a nőnek van-e lelke s a világi tudós is rangján alulinak tartotta, hogy házasságra lépjen, Dévay Mátyás már a tanításra és egyéb egyházi szolgálatra is méltónak tartja; egyházunk az egyetemes papság tagjának tekinti a nőt és elismeri jogait. A házasságnak, melyet Aquinói Tamás is a szentségek között utolsó helyen állónak minősített, a reformáció nem ismerte el szentségi jellegét s oly esetekben, mikor a házasság a bün és békétlenség miatt tényleg már felbomlott, megengedte az elválást. Eljárását a modern házassági jog is igazolta. Ezzel is az üldözött nőnek kelt védelmére és sok erkölcsi botránynak vetett véget. Luther már az első nagyobb alapvető iratában is sürgette a nemzeti és társadalmi bajok orvoslását. Rendezni akarta a szegényügyet. A felebaráti szeretetről oly ideális volt a felfogása, hogy a kamatszedést is uzsorának tekintette. A fláciánusok, mint szigorú lutheránusok ezt később is szigoruan tiltották. A felesleges ünnepek apasztásával is munkaidőt nyerni, a nemzet gazdagodását akarta előmozdítani. Hadat üzent Luther a fényüzésnek, a kicsapongásnak, bordélyházaknak, melyeket a középkorban a papok is látogattak sat. Szóval evangeliumi, hittani alapon erkölcsi megujulást követelt úgy a társadalmi mint a családi és magánéletben, a lelkészektől, a világi elöljáróktól, a köznéptől és a nemesektől egyaránt. És mégis micsoda undok bünöket akartak Lutherre és a reformációra ráfogni és halmozni ennek ellenségei, közöttük Pázmány Péter is a Kalauzban!

Az erkölcsi átalakulás azonban nem történhetett hirtelen, mintegy varázsütésre. Akik ezt várták volna, azokat méltán éri Murner Tamás szellemes szatirája és Pázmány gúnyos beszéde. Sok régi bűnös szokás és gyarlóság átnyúlik a reformáció korába. Előbb új nemzedéket kellett nevelni. Ezután is a sok háboru, a törökdúlás, a nőrablás és a férjek hosszabb törökfogsága, mely a családi szentélyt feldúlta, a hatalmaskodó főuraknak a régi rablólovagokra emlékeztető rossz példája, a hitviták által élesztett gyűlölködés és türelmetlenség még igen sok akadályt gördített az erkölcsi javulás utjába. Akár Magyari István, akár Pázmány Péter kutatta tehát az ország romlásának okait, mindegyik sok szemetet találhatott a mások és a maga ajtaja előtt is. Nézzük tehát elsősorban a papság erkölcsi életét. Hiszen nekik kellett jó példával előljárni.

Pázmány a Kalauz III. könyvének 7. részében egy külön fejezetet ir "A magyarországi kálvinista és lutherista predikátorok erkölcsérül". (1637. évi kiadás 244-248. l.) Ha ennek csak a fele is igaz volna, meg kellene döbbennünk. És sokat tud és mond Magyari István is a klérus bűneiről. Kétségtelen, hogy a reformációval ezen a téren is nagy javulás állott be. A középkori papság erkölcsi élete csak itt a dunántúli részeken is sok botrányos dolgot tár elénk. A somogyvári bencés barátok a XIV. század végén Egyed tatai apátot, aki őket laza erkölcseik miatt megfeddette és szent Benedek szabályainak követésére intette, megrohanták egy akarattal, somogyi szokás szerint megverték, sőt jobbkezének a gyűrüs ujját is levágták. De nemcsak a durvaság és garázdaság, hanem a szüzességi fogadalom ellenére a kicsapongás és fajtalanság is nagyon elterjedt a papok és szerzetesek körében. A XV. században különösen a pécsi egyházmegyében volt nagy a papok romlottsága. Henrik püspök Pécsett Szent Mór kápolnájában külön exhortatort tartott, hogy istenes életre intse a papokat. De a kanonokok, a városi és falusi papok ennek ellenére is tovább folytatták nyiltan az uzsorát, az erőszakot, dőzsölést és a bujálkodást. Kicsapongó életet éltek a pécsi karmeliták is, bécsi elöljárójukat, aki rendet akart csinálni, elkergették, a városi tanács és a püspök is tehetetlen volt velük szemben. Marchia Jakab inkvizitort is, aki 1439. IV. Jenő pápa által kiküldetve nemcsak a huszitákat térítette, hanem a papság életét is javítani akarta, szintén elűzték a püspökség területéről, csak Zsigmond király intésére fogadták vissza. Balbi Jeromos prépost dolgait már fentebb láttuk. A veszprémi zsinat 1515. azt határozta, hogy a főesperesek a nyilvános ágyasságban élő papokat vessék fogságba és megkötözve küldjék a püspökhöz Veszprémbe. Somlóvásárhelyen a Benedek-rendü apácák a XVI. század elején erkölcstelen, a zárdái magányt meggyalázó botrányos életet éltek. Gosztonyi János győri püspök II. Gyula pápa rendeletére vizsgálatot tartott s ennek következtében elüzte őket és helyükbe premontrei apácákat rendelt. Bakócz Tamás primás Körmendről a XV. század végén maga távolította el az ágostonrendü barátokat és szigorított ferencieket hozott helyükbe. A reneszánsz korában a teljesen elvilágiasodott humanista főpapok magok mutattak rossz példát. Még Hercegh Rafael kalocsai érseket is (1450-56) bevádolták Rómában, hogy fajtalan életet él, rosszhírü szinésznőkkel, férjezett asszonyokkal a házasságtörést nyilvánosan üzi. Staphilus Frigyesnek, I. Ferdinánd tanácsosának jelentése szerint száz plebános közül alig van egy, akinek ágyasa vagy felesége ne volna s a legutóbbi egyházlátogatás alkalmával a zárdákban nőket találtak, kik gyermekágyban feküdtek és szégyenkezés nélkül vallották magukat a praelatusok feleségének. Symonds és Burckhardt tanulmányai említik a reneszánsz koráról, hogy a zárdák csatornáiban gyermekhullák maradványait találták. Zichy Mihály ebben találhatott történeti alapot "Luther Wartburgban" címü festményéhez, midőn a Luthert kisértő sátáni alakok közé az érzékies szép nőt és a gyermeki holttestet is felvette. II. Lajos király 1524. nov. 16. külön rendeletet adott ki a soproni beneficátusok (oltáros papok) ellen, mely szerint arról értesült, hogy "közülök a legtöbben az egész klérus gyalázatára és a lelkeknek nagy kárára erkölcstelen életet élnek, nyilvánosan ágyasokat tartanak, akikkel gyermekeket is nemzettek". Még Akách Miklós soproni plebános is 1568. megnősült, nemes Micskó Évát vevén feleségül. Gerengel Simon evang. lelkész eskette össze őket a Szent Mihály-templomban négy városi polgárnak, mint tanuknak jelenlétében. István nevű fia később orgonista volt ugyanitt.^[898]

Szóval igen sok erkölcsi baja volt a római egyháznak a saját papjaival is már a reformáció előtt. És ha Pázmány a maga ajtaja előtt akart volna seperni, akkor a Kalauzban ezen a címen nem egy, hanem öt fejezetet is irhatott volna. Később is mint primásnak legtöbb baja volt a cölibátussal és az ezzel kapcsolatos bajokkal. Már Sztáray Mihály az első drámáját (A papok házassága) 1550. a cölibátus ellen irta. Fennmaradt töredékében mondja a Vikárius: "Atyámfia, Bereczk pap, keressünk mi is egyet-egyet (feleséget) magunknak, mert az uraim megosztozának az apácákkal". Magyari István az ország romlásának okai között nagy erővel és igazsággal mutatott reá Róma papjainak büneire, amilyenek a barátok tunyasága, a világias élet, telhetetlen kapzsiság, fényüzés, tobzódás, hiuság és vallási türelmetlenség. Művének IV. részében pedig a cölibátust is erősen támadja és pedig nemzeti szempontból. "Bizván erejekben (mondja Magyari) szüzességet fogadnak az papok, maga (noha) nem tarthatják meg, hanem iszonyu dolgokat, az ő lelkek ismeretek tudja, cselekesznek s mégis szűzességgel kérkednek, mint az is, ki minap vele való beszélgetésemben nyilván meré nagy esküvéssel mondani, hogy ő olyan szűz volna, mint az világra születésekor volt, maga (noha) élete viselése (mert ritkán józan, néha kétszer is részeg napjában) mást mutatna. Lát Isten mindeneket. Lóth elesett az jóllakás után. Eleshetik ő is". A papot, barátot is házasságra szólítja fel Magyari: "ne tisztátalankodjék... építse országunkat, szaporítsa nemzetségünket Isten szerént és se ő magát ne csalja meg az tetetes szűzességgel, mert képmutató szűzességnek nevezi Hulderichus augustai püspök, ki anno 900. élt, az papok szűzességét... Mi is azért az köztünk való tilalmas bujaságot hátravetvén, igazán adjuk az házasságra magunkat, hadd épüljön az mi maradékinkból is országunk." (Magyari 227.)

Pázmány a dunántúli evang. lelkészek ellen az Encomium Ubiquisticum bakbűzű verseiből merítette vádjait. De már Sármelléki Nagy Benedek megirta a Pironságokban (254. l.), hogy szerzőjük, Beythe András e miatt "sirva követte meg az egész Coetust sok főnemes uraim előtt és megvallotta, hogy a marczonaságra nem egyéb vitte, hanem az szeles ifjuságnak hertelen mérges dagálya az elszakadásért". Nagy Benedek a környéken lakó r. katholikus urakat is bizonyságul hivta: szóljanak ehhez, ha tudnak-e valamit a reájok fogott bünökről. Balduin Frigyes wittenbergi tanár is, ki "Phosphorus veri catholicismi" művében felelt Pázmány Kalauzára (Wittenberg 1626.), levélben tudakozódott a vádak felől s egy lelkésztől teljesen megnyugtató választ kapott. S bár a dunántúli lelkészek így teljesen tisztázták is magukat, Pázmány azért a Kalauz II. és III. kiadásában sem vonta vissza az undok vádakat, s benne maradtak azok az újabb kiadásokban is. (Balduin III. kv. 34. fej. Fabó, Monum. IV. 188.)

Megengedjük, hogy dunántúli lelkészeink között is fordultak elő sajnálatos fegyelmi esetek. Mi ezeket nem is titkoltuk el az illető gyülekezetek történetében. Sőt az a baj, hogy a különben szükszavú jegyzőkönyvek éppen az egyházi személyek vétségeit tárgyalják a szigorú fegyelem érdekében legbővebben, míg sok más fontos eseményt, mely egyházunkra más fényt vethetne, vagy teljesen elhallgatnak vagy csak futólag és mellékesen említenek. Ez is azt mutatja különben, hogy a kerület a lelkészek és tanítók erkölcsi élete felett szigorú felügyeletet gyakorolt. Az átmeneti korszakban, midőn kevés volt a munkás, kénytelen volt az egyház úgy az értelmi képzettség, mint az erkölcsi magaviselet dolgában engedményeket tenni és éppen a r. kath. egyházból tértek át hozzánk olyanok, akik az ott megszokott életmódjukat nálunk is folytatni akarták. De egyházi kánonaink a legnagyobb szigorúsággal követelik meg a lelki vezetők példás erkölcsi életét. Így mondja már 1595-ben az 58-ik meszleni kánon: "Azt kivánjuk az (lelki) tanétóktól, hogy feddhetetlen életet kövessenek, tiszta, förtelem nélkül való életüek legyenek, józanok, okosak, szömérmetesek, nem verekedők, nem részegesek, hanem emberségesek és az gonosz kereskedésnek, korcsomároskodásnak és egyéb illetlen komplárkodásnak nem követői, azt mint ezt Sz. Pál is kivánja tőlök I. Tim. 3. Tit. 1. Hogyha penig ilyen avagy hasonló tisztességes életben valaki az atyafiak közül foglalatoskodni nem akarna, az egyházi büntetéssel akarunk afféle vakmerőt büntetni. Trágárkodást, csélcsapságot, haszontalan botránkoztató tréfákat is tiltunk sub poena gravioris animadversionis az tanétoktól... Minden praedikátor azért az ő tisztiben híven eljárván: dictis, factis, moribus, pietate, patientia, humilitate, sobrietate, beneficentia Krisztust kövesse." A 60-ik kánon minden lelkésznek kötelességévé teszi, hogy ha társának vagy szomszédjának valamely feslettségét megtudja, jelentse fel az esperesének, mert különben ugyanazon bűn részesének tekintik őt is. A 62. kánon rendeli el a lelkész tisztességes öltözködését s a 63-ik még a papné viselkedését is szabályozza: "Az tanétok feleségének öltözeti és magaviselése fölyül ne haladja az ő urok személyének és tisztinek méltóságát, hogy ugyan igazán mondhassák felölök ezt: Im ez az Istennek igaz szolgája s amaz is az Istennek igaz szolgáló leánya." Későbbi zsinatok is foglalkoznak a lelkészek magaviseletével. Az iváni 1603. elrendelte, hogy a lelkész vitethet bort és gabonát a vásárra, de maga ne árulja, hanem embere legyen hozzá; de mástól venni és vele kereskedni nem szabad. Az 1625. évi csepregi zsinat is meghagyja, hogy a lelkész gabonáját ne maga, hanem a felesége vagy szolgája vigye vásárra; zöld maiszner ruhát, csizmát ne viseljen, hanem fekete vagy szederjes legyen s akitől telik, papi ruhája legyen. Azt is kimondták itt, hogy a részeges predikátor, ki korcsomára örömest jár, tisztitől megfosztatik. Az 1631. évi egyházlátogatási cikkek is utalnak arra, hogy úgy magán-, mint nyilvános életükben feddhetetlenek legyenek a kánonok szerint, melyek bőven szólanak a lelkipásztorok életmódjáról. (Eht. Eml. 101. Mokos, Hgszől. kán. 132. 162.)

És voltak is Dunántúl evang. lelkészei közt számosan, akik tiszta erkölcsi életükkel is tiszteletet vívtak ki és hálás emlékezetben maradtak. Ilyenek voltak Dévay, Sylvester, Sztáray, Huszár Gál, Szegedi Máté, Beythe István, Klaszekovics, Zvonarics Mihály és Imre, Lethenyei, Kis Bertalan, Musay, Gödi sat. És különösen ki kell emelnünk, mint a dunántúli papság büszkeségét, Magyari Istvánt, a szigorú erkölcsű, bátor lelkű és hatalmas szavú predikátort, aki Básta és Belgioyoso gyászos idejében a nagy ellenreformáció kezdetén kiméletlen igazsággal tárta fel az egyház és nemzet bajait, mint az ország romlásának okait és prófétai lélekkel mondta szemükbe a nagyoknak és hatalmasoknak is végzetes nagy bűneiket. Ismeretlen helyről, mint Wittenbergben tanult fiatal tüzes tábori lelkész, a hosszú török hadjárat idején a félelmes nevű hős, Nádasdy Ferenc oldalán tünik fel. Hazafias érző szive elszorúl, midőn Esztergomnál látja (1594.), hogy népünket barmostul a török sok édes atyáknak és anyáknak holtig való keserves siralmukra csordával hajtja el szemeik elől. Veszélyes helyeken, mint egykor Gabelmann, a volt csepregi rektor, a táborban irja feljegyzéseit. Művének egyes részletei a táborban elmondott predikációk. Ismeri a tábori élet bűneit, hadnagyoknak, kapitányoknak is szemükbe mondja romlást hozó vétkeiket. Munkát ir a boldog halálról (ars moriendi), hiszen veszélyben forog életük minden órán, dicsőíti a vitézséget, átkozza a gyávaságot. Egész dicső nemzetének sorsa lebeg szemei előtt, "melyet Isten Scythiából hatalmasan kihozott és Pannoniába letelepített", s már a nyugtalan táborozáskor kezdte irni hatalmas, tartalmas művét az ország romlásáról. Amellett, hogy szivvel lélekkel ragaszkodik evang. hitéhez és szivből gyűlöli a vallásüldözőket, mint hazaárulókat, éles szemmel, aggódó lélekkel sorra veszi a nemzet bűneit és orvosszert ajánl minden ölő méreg ellen. (Magyari, új kiadás 241.)

Az olvasottság, a történeti példák bámulatos készletével küzd ez a nemes művelt lélek a magyarság megmentésért. Sok szava, gondolata a költő Zrinyire emlékeztet; talán még Kölcsey himnuszát is, amint ezt Ferenczi is lehetőnek tartja, Magyari záró imádsága inspirálta. Hitéért és hazájáért lángoló lelkéből fakad minden szava. "Ez könyvnek utolsó részebeli jóraintésemet - mondja - nem gyűlölségből, hanem szeretetből az végre szedegettem sok tudós embereknek irásokból ki, hogy ha fegyveremmel nem is, jóra intésemmel az pogányok ellen való ügyében használhatnék édes hazámnak és nemzetemnek." (156. l.)

Szól elsőben az általános bünökről és bajokról. "Semmi böcsületi nincsen köztünk az innepnapoknak, nincs senki is, ki az inneptörőket megbüntesse, akkor sokadalmaskodunk, vendégeskedünk és oktalan barmainknak sem adjuk meg azt a nyugodalmat, melyet Isten parancsolt; akkor registromot hányunk, adósságot szedünk, akkor fárasztjuk, rójuk jobbágyainkat, szőlő, búza látni megyünk, földesúrhoz, udvarbiróhoz megyünk s azok miatt az isteni szolgálatot minden büntetés nélkül elmulatjuk. Hogy ne büntessen azért meg Isten ez sok gonoszságért. Az Isten igéjének semmi böcsületi nincsen... csak szállást sem adnak neki, sőt üldözik, kergetik, tömlöczözik és háborgatják annak hirdetőit és szeretettel vevőit, de félek rajta, ezeket sem hagyja büntetés nélkül Isten... No lássátok csak kövér nyaku pap urak, háborgassátok csak az keresztyéneket, talán hamarabb elvesztitek az gonoszul poklul hozzátok koporított uraságot, de az Isten igéje megmarad mind örökké... Ne üldözzétek tehát az evangelikusokat". (96. 98. 102.) "Pusztít az szüléknek meg nem tisztelése is. Azokat penig Isten táborostól elveszti, valakik szüleiket nem böcsülik... azont mondom azokról is, kik az nálamnál idősb vén embereket, fejedelmeket, földesurakat nem böcsülik meg, őket elárulják, ellenek fegyvert fognak. Mert valaki magistratusa ellen feltámad, Isten rendelése ellen támad, melyet közönséges (általános) romlások követnek... Az sok gyilkosságokért is sanyargat az Isten. Saepe vili ex flamma serpunt incendia magna... Továbbá ha megnyitván szemeinket, kétfelé nézünk, rettenetes paráznaságokat, bujaságokat, házasságtöréseket és tisztátalanságokat találunk lenni minden rendbeli emberek között országinkban. Sodomának iszonyu romlása is azért lőn, mert égben hata fel Istenhez az ő bujaságoknak utálatossága... Az szegényekben megbüntetik az lopást, mely az paráznaságnál kisebb bün: az nagy fertelmesség penig szabadjába nyargal büntetés nélkül. Elég büntetés, ha bikapénzt ad az ispánnak vagy földesurának érette; sokat penig csak meg sem mernek róla szólítani, bár tisztátalankodjék is, özvegyeket, szűzeket rontson is, avagy pogány nemzetséggel latorkodjék is, sokan csak nevetségre veszik, mosolygással mulatják, sokan ugyan kérkesznek is bujaságokkal... Pusztaságot hoz a sok orzás, tolvajlás, uzsoraprédálás, ragadozás és telhetetlen fösvénység is. Továbbá nemcsak az más ember házának megásói és az tolvajok, hanem az uzsorások is kárt hoznak az országoknak, mert azt parancsolta Isten, hogy az szűkölködőknek amit kölcsön adunk, uzsorával meg ne vegyük rajtuk (Levit. 25, 35). Akármint palástoljuk is az uzsorálkodásnak utálatos nevezetit és bár nevet változtatván, interessének, ajándéknak, vagy hálaadás jelének mondjuk is lenni, de mind uzsorának mondja azt az írás, valami nagyobb mértékkel, bővebben leszen az megadáskor, hogy sem mint az kölcsönadáskor volt". Hasonló módon kifakad azután még a hamis mértéket használók, a felettébb "satzoltató" zsarolók és fösvények ellen. "Non habet eventus sordida praeda bonos." Megrója a cifrálkodást, fényűzést is: "Az minemü sokféle cifraságot gondoltanak az ruhaviselésben az magyarok, nyilván meg csak azzal is jelentik régi együgyüségektől való eltávozásukat. Az polgári rend a nemes öltözetre, az nemesség az urakéra, az urak az fejedelmekére üznek ugyannyira, hogy majd alig tehess immár választást közöttük". "A nagy fényűzés büntetése az inség, drágaság, háboru és döghalál... Annyira nevekedett már mindennek az ára, hogy csak ez miatt is el kellene nyomorodnunk. Most is a nagy drágaság kényszerített sokakat szokatlan eledelekre". (Magyari i. m. 108-126. 137. 163.)

Majd áttér a nagyok és hatalmasok bűneire. Ezeknek is kérlelhetetlenül mondja meg az igazságot. A pápáról, főpapokról már szólott, most rá kerül a sor a főurakra, bírákra és egyéb tisztviselőkre. A fejedelmek és földesurak ne küldjenek telhetetlen kapzsi tisztviselőket a község és a nép nyakára. "Mint az káposztás kertet az éh kecskére nem jó bízni, sem az ludfiakat róka pásztorra, így azokra sem bátorságos az községet bízni, valakik telhetetlenségből vagy mohón óhajtják az gazdagságot... Az fejedelmek és urak tisztek az, hogy az község panaszát is meghallgassák és ne mindenkor csak az gyengénlépő és czifrán járó, bársonyos udvari páváknak higyjék el szavokat. Mint az képirókat, így ezféle koritolókat is nehéz hazugságban hagyni. Nyilván ha ő felsége (Rudolf király) atyai jóvoltából maga nem kezdi hazánknak s az községnek gondját viselni, az sok feneketlen kasok, ajándékban telhetetlen tiszttartók és kóborló vitézek, az mint elkezdték, nemsokára úgy megemésztik így és megmellesztik az községet, hogy bátor semmi pogány ellenség ne jöjjön is reánk, magunk is elfogyathatjuk magunkat. Urak, urak, (kik maradástokat szeretitek), nyissátok meg szemeteket s tartsátok ti magatok az kormányt, ne hagyjátok akárkinek is az községet nyúzni, fosztani. Az úr szemei hizlalják meg a lovakat... Az törvénybeli sok méltatlanságot és hamis perpatvarkodást sem hallgathatom el, mert sok jámboroknak, ha a törökök vagy zsidók előtt volna perek, már régen vége is lőtt volna dolgokban; holott mi köztünk jó, ha csak felvötték is pereket, nem hogy elvégezték volna. Némely ajándék beszivó törvénytevők lelkek ismeretek ellen avagy elfordítják az törvényt, avagy kedvért, barátságért sokáig vontatják az pert, melyet Isten igen bán... Mennyből igazat szolgáltat Isten. Jól meglássátok azért törvénytevők, itélőmesterek, bírák, prókátorok etc. barátságért, fizetésért semmit se itéljetek, az álmot, mikor törvényt tesztek, szemetekből kiüzzétek és istenesen lelketek ismerete szerént igaz törvényt szolgáltassatok, egyik félnek sem kedvezvén, mert ha így nem cselekesztek, sok romlást és pusztaságot is két kézzel vonszatok magatokra." Istennek nagy csapásaival fenyegeti meg a hamis tanukat is. Másét senki ne kivánja, mert romlást hoz. A gazdagok és hatalmasok a jó szerencsében fel ne fuvalkodjanak, mert Isten "az fennvalókat lehányja s az alávalókat felemeli, mint szűz Mária is, Urunk Jézusnak szent anyja azont énekli. Erről találták az poéták az Icarusról és Phaetonról való fabulát". Művének 4. részében szóvá teszi még a zsarolásnak egyéb nemeit is: "Az községnek háza, rété, szántófölde módjánál feljebb adóztatik, sok szolgálatra botoltatik, méltatlan birságoltatik. Földesura, mind a községnek s mind az utonjáróknak sok kárával, büdös borát rajta kétszer árán tartja. Eczetre sem volna jó, kinek az községnek kétszer árát le kell tenni. Ide való az pintnek, köbölnek, réfnek, fontnak és egyéb mértéknek meghamisítása is. Az vendégfogadóknak és kufároknak drágaság csinálások is." (Magyari i. m. 125-134. 232.)

Külön szól az egyház ellen elkövetett bűnökről is. A fosztogatások és ragadozások sorában említi ezeket. "Ezek közül első részt az egyházi jövedelmeknek (melyeket a régiek a bölcs tanítóknak táplálásúl rendeltek volt) idestova az földesuraktól való elragadoztatása foglalja magának. Mert noha zsirosnak tetszik az mostaniaknak, ha gonoszúl, poklúl az egyházi jövedelmet magokhoz koporíthatják s nem hogy a tanítókat legeltetnék az magokéból, hanem a régiekből nékiek rendeltetett jövödelmet is elvonszák és az mit fizetnek is, avagy feddéssel, avagy imigy amúgy adják meg nekiek az Szentirás ellen, az melyben arra taníttatunk, hogy ha az tanítók lelkieket vetnek az hallgatóknak és az lelki ajándékot közlik ő vélek, nem nagy dolog, sőt méltó legyen, hogy az hallgatók is az testiekben szolgáljanak őnekik és az tanítók is az ő hallgatóiknak testi marhájokat méltán arathassák; főképpen holott az olyatán egyházi emberek, kik az igében és tanításban munkálódnak, kétféle tiszteletre legyenek méltók... Nyilván vagyon sok főfő nemeseknek hamisan az egyházi jövedelmekből gyűjtött kazdagságoknak mind az magokéval egyetemben semmire, praedára és szaporátlanságra való jutásából mely kevés haszna legyen. Mely dolog miért hogy igen elterjedett, Isten az ellenséggel is megbüntet érette." Ne fosztogassa tehát senki az egyházat, sőt a hadi zsákmányból is adjanak részt neki. A hadakozó vitézeknek mint tábori lelkész adja tanácsúl: "Végezetre az zsákmányon az nyereség után ne öljük vágjuk egymást, hanem vágjuk fogytig az ellenséget s aztán essünk az praedának, az nyereséggel pedig osztozzanak egyaránt az vitézek, mint az zsidók, de jól meglássák, hogy az Isten tisztességére való részt is, azaz az isteni szolgálatra, egyházi emberek, oskolában tanuló ifjak, erőtlenek, özvegyek, árvák és szegények táplálásokra való részt először kiadják az nyereségből s azután a többivel ők magok is osztozzanak egyaránt, mert az Isten ugyan megparancsolta." (U. o. 119. 216.)

A IV. részben külön fejezetben szól "Az hadról és vitézségről." De már az I. részben is megemlékezik a tábori élet bűneiről: "Mikor meggondolom, ki sok bujaság, fertelmesség és paráznaság volt táborunkban ez egynéhány esztendőben (1594-1600), ki sok nem táborban illendő, testekkel kereskedő fertelmes személyek nyargallottak széllel az vitézek között, megszünöm szerencsétlenségünkön álmélkodni s azon csodálkozom inkább, hogy mind el nem vesztvén, ennyi jóval is látogatott Isten bennünket. Az tisztviselők büntessék meg ez nagy fertelmességet, ne szálljon fejünkre közönségesen az Istennek büntető ostora." (118. l.) Majd alább pedig részletesen is rátér a jó tanácsokra: " Ne tobzodjunk az táborban. Tanuljunk meg az kevés étellel, itallal való megelégedést is, szabjuk az vitézséghez magunkat, ha mi éhséget kell szenvednünk; nem lehett ott minden úgy meg, mint otthon, vigyázás, józanság kivántatik ott, nem friss lakás. Ó ki sok törődéssel, nyughatatlansággal és türéssel megyen véghez az jó vitézség." Gyorsaság, jó rendtartás kell a hadban. "Fogytig kellene az ellenséget a nyereségkor vágni, nem minden nap pap sajtja s azért az alkalmatosságot nem kellene elmulatni." Végül még általánosságban rajzolja a hadakozó nemzetek bűneit. Zrinyinél találunk hasonló jellemzést. "Ezt (csatavesztést, romlást) hozzák mi reánk az sok bűnök és táborban indulásunkkorbeli sok feslett gonoszságok, melyekbe fel szoktunk öltözni házul mozdulásunkkor, nem hogy kitisztulnánk belőlük. És majd annyira jutunk, hogy ha ki gonoszt akar tanulni, bár ne menjen máshova érette, hanem csak az táborba. Mert ott meglátja (böcsülöm az jámborát), hogy jobb részre mindnyájan az gonoszságnak adták magokat. Háborog az magyar, az spanyol latorkodik; eszik, iszik, tobzódik az német, az cseh hortyog a jólakásban, ásít puhasága miatt az kevélységtől megrészegült lengyel; az olasz bujálkodik, az balon (vallon) paráználkodik; fertelmeskedik az franczúz, az gallus virágéneket fú; tobzódik az anglus, az scotus torkoskodik; enyeleg az tót, árulkodik az horvát és csak keveset találsz, ki magát igaz keresztyénül viselné." (Magyari i. m. 233. 247. 254. 257.)

Magyari, a bátor lelkű tábori lelkész nagyon elitéli a háborut. Erasmusra hivatkozik, ki azt monda, hogy "az furiáknak, a pokolbeli asszonyoknak szolgálatjuk által támad az had." Mint szemtanú, közvetlen tapasztalatból, megrázó hű elevenséggel irja le a két ellenséges hadsereg összecsapását s ugyanilyen élethűséggel festi le a háború átkos következményeit. Ellenben a békességről és ennek áldásairól egy külön fejezetben valóságos himnuszt zeng: "Oh kivánatos és gyönyörűséges igazság, békesség és egyenesség, vajon s mikor jössz az mi elepedett és nálad nélkül megszakaszkodott szegény országunkban magadnak fészket vetni és lakóhelyet szerezni? Vajon s mikor foldozod meg elszakadozott ruháját édes hazánknak, mikor vetsz véget az mi sok romlásunk miatt való bujdosásunknak? Oh kedvességes békesség, mikor csendesítesz le ugyan országunkban ennyi sok változásokat? Térülj mihozzánk is valaha immár egyszer, találsz sok puszta helyeket itt is földünkben, építsd meg azokat jobb állapotra. Te mindenható Isten, ki vagy ennek adhatója, könyörülj mirajtunk és adj békességet országunkban!" Ez a részlet és a mű végén az a hatalmas, emelkedett hangú imádság, melyben Ferenczi Zoltán már Kölcsey himnuszának előhangját fedezi fel, igazi remekei Magyari hatalmas nyelvének. Ily szónoki erőt és szépséget, a vallásos és hazafias sziv érzelmének ilyen mélységét Pázmánynál sem igen lehet találni. (U. o. 228. 234. 265.)

Ime a sárvári lutheránus esperes hatalmas erkölcsi predikációja. Micsoda mély erkölcsi felfogásról tanuskodik ez az egész munka. Szemükbe kiáltja bűneit nemcsak a népnek, hanem a nemeseknek, a vitézlő seregnek, tisztviselőknek, főuraknak és fejedelmeknek. A táborból visszatérve, Reczés János halála után a püspök nélkül való kerületben a bizonyára még fiatal Magyari nyomban főesperes (senior supremus) lesz. Nádasdy általa akar rendet teremteni. Ahol a zsinatokon és a törvényszéken egy ilyen erkölcsű pap elnököl, ott a kerület becsületét, jóhirnevét nem kellett félteni. Az iváni zsinat határozatából 1603. Magyari vizitálta Cziczak jegyzővel a kerület jórészét. Ő bizonyára szigorúan számon vette úgy a predikátorok, mint a hallgatóság erkölcsi életét. Szembe szállott, ő saját úrnőjével, a kegyetlen, vérszomjazó (valósággal pedig sulyos lelki beteg) Báthory Erzsébettel is. A férje, Nádasdy Ferenc még élt, midőn Magyari a sárvári templomban Báthory Erzsébetnek a község előtt szemére hányta, hogy már két leány halt meg a kegyetlenségei miatt. "Ám ássák fel, ugymond, a sirból a tetemeket és meg fognak rajtok látszani a kínzások nyomai." Nádasdyné indulatosan felelt Magyarinak, fenyegetődzött, hogy megirja urának: milyen gyalázatot költenek reá és hogyan pellengérezik. S Nádasdy csakugyan meg is neheztelt Magyarira e nyilvános feddés miatt, de azért jeles udvari papját nem bocsátotta el. Ponikenusz János csejtei esperes-lelkész is 1611. jan. 1. irta Lányi Illés püspöknek: "Boldogult Magyari István tisztelendő urunk, néhai való Nádasdy Ferenc úr ő nagyságának házi papja, ki nyolc év előtt halt meg, Báthory Erzsébet bűneit, gyilkolásait nyilvánosan egy beszédben (miről az udvari népség, aki még él, tehet bizonyságot) a szószékről szemére vetette." A fennmaradt levelek szerint még 1602. történhetett ez, tehát nem sokkal nagy művének megjelenése után. (Ezt a drámai jelenetet, Magyarit és Báthory Erzsébetet egymással szemben, Réthy Lajos művészi képben örökítette meg a Luther-naptár 1918. évfolyamában.)^[899]

És Magyari mellett hasonló szigorú erkölcsű volt a lelkészi és esperesi kar több tagja is. Ezek közül különösen Zvonarics Mihály válik ki, Magyari barátja és komája, aki két kötetnyi predikációjában ostorozza népének büneit és igyekszik őket jobb utra térítni. Magyarival is a sárvári udvar (illa carnificina, ama hóhérműhely) ellen való fellépésében teljesen egyetértett. Szerinte is Nádasdyt és a feleségét meg kell az esperesek nevében inteni, azt a horvát származású Darvolya Anna kuruzslót pedig, akinek főrésze van a leányok kinzásában, tiltsa el Magyari husvétkor az úrvacsorától. Ha, ugymond, Ambrosius Theodosius császárt visszautasította, sokkal inkább megtehetné ezt az esperes evvel a nővel szemben. Hasonló módon vélekedett a németkereszturi lelkész Pythiraeus Gergely is, aki szintén Nádasdy birtokán küzdő társa (commilito) akart lenni Magyarinak s imádsággal tanáccsal fogja őt támogatni. A másik két esperes, Muraközi György és Klaszekovics István is egyértelmüleg kivánták Nádasdyék megintését. Nagy dolog volt ez akkor, a földesúr és patrónus megfeddése. Érthető, hogy Magyari nem csak a maga, hanem az összes esperesek nevében akart fellépni s ezt az ügyet előzetesen esperes társaival is megbeszélte. Czenken átutaztában tanácskozott Zvonariccsal, akinek ez ügyben irt levele Pythiraeus válaszával együtt megvan egyetemes egyházi levéltárunkban (Ia 728. sz. a.).

A lelkészek erélyesebb fellépése egyes helyeken a hívek elhidegülését és panaszát vonta ugyan maga után, de a hivatásuk magaslatán álló és erkölcsileg kifogástalan lelkészek iránt a hívek általában mégis hálával és tisztelettel viseltettek. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben a panaszok mellett sok hálás elismerést is találunk. Néhol a lelkész iránt való jó indulatból ennek még a hibáját is bizonyos kímélettel és mentegetéssel vallják be a püspök előtt. Igy vallják a bodonhelyiek Szucsányi György tisztelendő úrról: "egyházi szolgálatának minden rendiben híven eljárt, itt minden embernek az ő böcsületit meg adta, hanem megissza szegény az bort, mint szintén magunk is, de akkor sem háborog senkivel". Végrendeletükben a hívek rendszerint lelkészeikről is megemlékeznek. Oláh Ilona, az esztergomi érsek huga 1579. Musaeus Jónás Péter és Rittschendel Jakab soproni német lelkészeknek húsz és tíz forintot hagyott. Csepregen 1640. Csáki Zsuska, Csizmazia Gábor özvegye halálos ágyán a felső és alsótemplomi predikátoroknak, Lethenyeinek és Godinak 5 hold vetést, a két scholamesternek diákjaival együtt 4 pár csizmát, a Szent Miklós-templomnak egy átalag bort, a Szent Katalin és Boldogasszony-templomok oltárára egy-egy fehér "elekötőt" hagyott. Gergye Tamás szintén 1640. a három templomnak 30 akó bort, a predikátoroknak egy-egy tallért rendelt. Dr. Lackner Kristóf polgármester is végrendeletében nem csak a soproni, hanem a falusi lelkészekről is megemlékezett. Ilyen sok eset volt s mind az egyházhoz való ragaszkodásnak jelei. Egyébként is a hívek bizalommal voltak lelkészeik iránt. Peres ügyeikben általuk képviseltették magukat, hozzájuk folyamodtak tanácsért, végrendeleteiket is rendszerint a lelkész jelenlétében iratták meg.

De nem csak a lelki vezetők körében, akik első sorban voltak hivatva példát adni, hanem a világi urak, a nemesség és főranguak körében is rámutathatunk a reformáció erkölcsi hatására. Pázmány Kalauzának egyik legnagyobb rágalma, midőn a III. könyv 7. részében az "új tudományok" hamisságának hetedik bizonyságául azt veszi, hogy "természetük szerint minden jó cselekedeteket kigyomlálnak s minden gonoszságra szabad menedéket adnak". Ez a jezsuitának nagy mondása, ki különben azzal dicsekszik, hogy "neki a szitkokkal való versengés nem tetszik". Szerencsére vele szemben egy kiváló tudós piarista, Takáts Sándor dr. a XVI. és XVII. század erkölcsi életének legalaposabb ismerője, szolgáltat a reformációnak elégtételt. Ő mondja az evang. Zrinyi Katáról és a Trencséni Regulákról irott cikkében: "Az új hit napjainak fiatal földjében nálunk nem gyülölet, hanem szeretet nyiladozott... Az új hit nyomában humánus intézmények keletkeztek s minden faluban a magyar nyelv és magyar szellem kezdé szárnyait terjesztgetni. Az utóbbinak utját talán éppen az emberszeretet megnyilatkozása egyengette". (Régi m. asszonyok 138.) Ime a reformáció az emberszeretet, a jó cselekedetek utján így nyerte meg még az idegen nemzetiségeket is a magyar szellemnek. Protestáns főuraink és nagyasszonyaink a szegények, betegek és árvák segélyezésével, ingyenes gabonaosztással, kórház alapítással és ingyenes gyógyfürdő berendezésével siettek az emberi nyomoruság enyhitésére. A szigetvári hősnek leányát, a Dunántúlról a Felvidékre került Zrinyi Katát, előbb Thurzó Ferenc (volt nyitrai püspök), majd Forgách Imre gróf hitvesét, Thurzó György nádor anyját, dicsérik ezek a modern humanizmust előkészítő jó cselekedetek.

Régi nagyasszonyaink voltak a protestáns belmissziónak első munkásai. Igazán tiszteletre és szeretetre méltó alak közöttük Kanizsay Orsolya, Nádasdy Tamás nádor hitvese. Nemcsak rokonainak volt tápláló dajkája, árváknak édesanyja, hanem az utolsó jobbágytól sem zárta el ajtaját soha. Egyik levelét egy szegény mosoné érdekében irta a férjének. Naponként sok özvegy és árva kapott élelmet és ruházatot Sárvárott s volt úgy nagy inségkor, hogy a ház asszonya ezer mérő gabonát osztatott ki egyszerre. Kovács Márton deák 1551. egy általa szerzett könyvecskét vitt be hozzá s tőle kérte, hogy mint nyomorult jobbágyának fia tanulni mehessen. S ezt a jó asszony meg is igérte. Pedig nem minden földesúr bocsátotta el jobbágya gyermekét az eke mellől. Férje, a nádor is kiváló erényekkel tündökölt. Batthyány Kristófné Svetkovics Erzsébet a predikátoroknak volt pártfogója. Ennek nővére Svetkovics Kata Batthyány Ferencné 1570-ben irja: "Nagy szükség vagyon itt, minden nap az kapu előtt hol száz, hol másfél száz, hol ötven nyomorultak megállanak, kiket táplálnunk kell". Másik levelében pedig: "Vettem negyedfélszáz kőből kölest az én szegényeim szükségére; az én jószágomból ki nem hagyom vinni az gabonát, hogy az mi szegényeink ne éhezzenek". Ilyen áldott lelkü házaspár volt Batthyány Boldizsár is Zrinyi Dóricával. Takáts Sándor "A régi magyar asszonyok" kötetében levelekkel és egyéb adatokkal bizonyítja, hogy az "új tanítók" bizony nem gyomláltak ki minden jó cselekedetet, sőt a szeretet nagyobb munkáira tanították a tehetőseket és gazdagokat. A XVI. század annyi durva nyers és erőszakos jelensége között Nádasdy Tamás tudósokat, zenészeket hiv udvarába, iskolát, nyomdát állít, tanulni vágyó ifjaknak ad menedékhelyet. Enyingi Török Bálint a lutheránus nőoroszlánt, Pemflinger Katát veszi feleségül s konstantinápolyi börtönében Mayláth Istvánnal Harkály Picus Ferenc predikátor beszédeit hallgatja. Nádasdy Ferenc évenként alumnusokat küldött külföldre, "jobbágyokhoz, szegényekhez jó volt", ha predikátora jelen nem volt, ő maga olvasta fel háza népe előtt a bibliát. Nádasdy Pálról adománylevelek bizonyítják, hogy több gyülekezetnek volt jóltevője s vallásos lelkének szép bizonysága, hogy imádságos könyvet irt és adott ki; a szegényeket és tanuló ifjakat ő is segélyezte. Lutheránus nagyasszonyaink közül E. Török Bálint felesége mellett még különösen Lobkovitz Poppel Évát, Zrinyi Miklós nevelőanyját kell kiemelnünk, akiben Takáts Sándor szavai szerint a legtermészetesebb érzelmek a legszebb harmóniában egyesültek. "Gyönge asszony ő, de az érzésében mégis hatalmas. Lelki nagysága egyszerüségében is mindig megcsillan. A szeretetben hív, a hitben erős, a szelidségben és nyájasságban kifogyhatatlan. Nem bánt senkit, de a bántóinak mindjárt megbocsát. Többre becsüli a szerető embertársaktól vett sebeket, mint a gyülölőknek csókját". (141. l.)

Nádasdy és Kanizsay Orsolya, Batthyány és Lobkovitz Poppel Éva példás szép családi élete is tükörül szolgálhatott a nép előtt. Méltán állíthatók ezek is Forgách és Zrinyi Kata, Thurzó és Czobor Erzsébet, Illésházy és Pálffy Katalin, Bethlen és Károlyi Zsuzsanna, Rákóczy és Lórántfy Zsuzsanna példás erkölcsü protestáns főúri házaspárok mellé. A protestáns puritán erkölcsiség a családi élet terén is megmutatta áldó, megszentelő hatását. Mily kirivó ellentét ezzel szemben egy dunántúli gazdag és hatalmas r. kath. főúri házaspárnak élete. A máriacelli diszes emlékképpen szemeiket a szűz anyához és gyermekéhez ég felé meresztve térdepelnek egymás mellett. A Történelmi Tár pedig közli az aktákat, melyek szerint a nő a legszörnyübb vádakat (sodomitaság sat.) emeli férje ellen. Ez pedig nejét, mivel őt megmérgezni akarta, elfogatta s egy osztrák kolostorba záratta. A bécsi kormány a hirhedt Kolonics Lipót püspököt küldte ki birónak. Kibékültek, de a botrány megujult. A férj főpapi életrajzirója a sok magasztalás mellett ezt az országos botrányt egy szóval sem említi. Méltán rótta meg érte már Acsády Ignác. "Ne quid veri dicere non audeat" - mondaná Cicero. (Tört. Tár 1897. 388. Bubics-Merényi, E. P. nádor 259. Szilágyi S. M. N. Tört. VII. 510.)

Ha evang. köznépünk valláserkölcsi életét kutatjuk is, Pázmány igaztalan vádjainak éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Bizony nem "az új tudomány", nem a reformáció gyomlált ki minden jó cselekedetet s nem ez adott szabad menedéket minden gonoszságra. Elvégezte ezt már a reformáció előtt a pápasággal együtt erkölcsileg is mélyre süllyedt középkori egyház, legközelebb pedig a teljesen elvilágiasodott, laza erkölcsű főpapok s az ennek példáját követő alsó papság. Hutten Ulrik, Erasmus és a többi művelt humanista maró gúnyjának nem ok nélkül volt örökös tárgya az ételben, italban tobzódó, részeges, tunya és érzéki gyönyörök után futkosó szerzetes és klerikus. Milyen példát mutatott ez a népnek? Az egyházi vezetők elvilágosodásával és züllött életével együtt járt a nép erkölcseinek megromlása is. Az üres formalizmus mellett kihalt az egyházi életből a valódi lényeg, a munkás hit, a szeretet, az építő oktatás és nevelés. Miként Heltai Gáspár mondja: "emberektől talált pepecseléseket és cerimóniákat cselekszenek a képmutatók". Az ilyen példa vajon kit lelkesített magasabb életfelfogásra, hivatáshűségre, a kötelesség betöltésére. Az egyház a maga gazdagságával, a díszes papi ruhákkal és fényes szertartásokkal, az egész templomi pompával példát mutatott a fényüzésre, az öltözetekben s a háztartásban való cifrálkodásra. A felesleges sok ünnep is dologtalanságra, részegségre és dorbézolásra adott alkalmat a népnek. És predikálhatott-e ily bűnök ellen az a pap, aki maga is dús lakomák mellett élte világát. Már fentebb volt szó a humanista Balbi Jeromos pozsonyi prépostról, akit Somogyban, Veszprémben a püspöki asztal vitt a boritalra, kicsapongásra, a korhely cimborák számára irott szemérmetlen latin poézisre. Bizony Janus Pannonius és a többi humanista püspök asztalánál is víg poharazás és sok mulatság követte a latin versek és epistolák felolvasását. Pázmány tehát ne a predikátorokon keresse a magyarok romlását. Már Temesvári Pelbárt barát is predikált a dús lakmározás, fényűzés és bujaság ellen. Ő is említ már fejedelmeket, kik az egyházakat fosztogatják s elragadozzák az apáturságok és püspökségek javait, melyeket régi szent királyok fundáltak. Tehát sem az egyik, sem a másik bűn nem a protestánsok találmánya. Az urak cifrálkodását, a papok fényes öltözetét és a pórnép hivalkodását is Apáti Ferenc már a reformáció előtt rója meg feddő verseiben. (Szilády, Temesvári P. 37.)

Róma egyháza elfeledte a régi aszkézist, a reformációnak kellett egy újat, józanabbat kitalálni szerzetesi fogadalmak, papnőtlenség nélkül. Puritán egyszerűség, józanság, mértékletesség, takarékosság, munkás hit, jótékonyság, a bűnös szenvedélyek elfojtása, tisztább családi élet s általában szigorúbb erkölcsiség voltak ennek a protestáns aszkézisnek erényei. Már Luther mondja 1520. "Von den guten Werken" címü művében: "Először is a zabálásnak és részegeskedésnek szörnyű fertelmességét kellene eltávoztatni. Az ízes gyökerek és füszerek fölöslegesek a jólléthez és nagy kárt okoznak. Ugyanezt ismétli alapvető reformátori iratában is (An den christl. Adel). A bor és a drága füszerek mértéktelen élvezetét ostorozza itt is. Az ünnepek számát is azért akarja korlátozni, mert ily napokon az emberek részegséggel, játékkal, semmittevéssel indítják haragra az Úristent. De kikel itt a fényűzés, a költséges ruházkodás ellen is, ami már sok nemest és gazdagot szegénységbe döntött. Nem kellene annyi nemzeti vagyont elpazarolni selyemért, bársonyért, külföldi árukért; a selyem- és bársonykalmárok alattomos rablók... Végre nem siralmas dolog-e, - kérdi Luther - hogy mi keresztyének megtűrjük körünkben a nyílvános bordélyházakat, holott mi mindnyájan tiszta életre kereszteltettünk meg"? (Masznyik, Luther művei 156. 158. l.)

Régi bűne volt a magyarságnak is különösen a részegség, az ételben, italban való tobzódás. Már Aeneas Sylvius is V. László királyfi számára irt neveléstanában ettől óvja különösen a magyarokat. És a magyar reformátorok is mint nagy nemzeti veszedelem, különösen a részegség ellen kűzdenek szavuk és tekintélyük minden erejével. Különösen értékes és jellemző irodalmi jelenség e téren a Dunántúl is jól ismert Heltai Gáspár bibliafordítónak és meseírónak műve: "Az részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialógus" (Kolozsvár 1552. 8. r. 96. levél). A részegségnek undokságát, halálosan veszedelmes voltát akarja ezzel megértetni és a magyarokat józan életre vezérelni. Az evangelmi hit követőinek is szüksége van erre. "Mert valahol az Úristen egy templomot épít (mondja Luther nyomán) ott az ördög is mindjárást egy kápolnát rak melléje". (Ezt a közmondást Zvonarics István cenki lelkész is idézi Kassára irt levelében). Lám a szent karácsony után jön mindjárt az ördög nagy ünnepe, a "regélő hét" s azután a farsang, mikor legtöbbet isznak és tobzódnak az emberek. A regélő hét dec. 26-tól január 1-ig terjedt. Erre estek a regélő magyar népszokások, a regősénekek, melyek Erdélyben a XVI. században is megvoltak. Heltai a célját igen ügyesen igyekszik elérni. A dialógus két személye a józan életü és jómódú Antal és az iszákos, elzüllött Demeter, aki oly rongyos, hogy tizenkét macska is alig foghatna egy egeret a dolmányában, az arca pedig cinterem színű és ráncos, hogy diskántot irhatnának raja. Ezek beszélgetnek hét napon át vasárnaptól kezdve a részegség iszonyu hatásáról, mely elsorvasztja, megöli a testet, kiöli a szemérmetességet és jó erkölcsöt, eltékozolja a vagyont, eltompítja a lelket sat.^[900]

Heltai dialógusát, akinek agendáját és bibliafordítását is használták, bizonyára jól ismerték a dunántúliak is s annak erős igazságai az élénk ügyes formában nem maradhattak itt sem hatás nélkül. De különben dunántúli irók is erősen ostorozták a részegséget, mely szenvedélynek sokszor, sajnos, egyházi személyek is áldozatúl estek. Már Tinódi Sebestyén, a Török Bálint és Nádasdy Tamás udvarában élő lantos is, a reformáció híve, 1547. éneket írt "Az sokféle részegesről". Ugyan maga sem vetette meg a boritalt, de mégis szükségét érzi, hogy mértékletességet predikáljon:

Sztáray Mihály az "Igaz papság tükörében" szemükre veti a hamis hitü papoknak, hogy "hájas breviárjumokat az szatyorban az palack mellett hordják". Tamás pap ugyanitt azzal vádolja őket: "Ti kediglen turótul, tikmontúl, szalonnátúl és mindenféle hustól az embereket megtiltottátok és az részegségen, torkosságon ti veletek egyetembe szabadon hagytátok". Kulcsár György alsólendvai lelkész is posztillájában keményen fakad ki a részegeskedők ellen: "Az emberek inkább sietnek a borházhoz, hogy nem mint a szentegyházhoz, inkább kérdőzködnek arról, mely háznál kezdőttenek kiadni jobb bort, hogysem mint arról, hol hirdettetnék igazabban az Istennek igéje, inkább veteködnek a pohárral és duska itallal, hogy nem mint az Isten igéjének igazán való értelmével és ez az oka, hogy mivel az Istent mi is megvetjük, ő is elhagy bennünket és nem látogat az ő áldomásival." A sok predikációjáról Dunántúl is jól ismert Bornemissza Péter püspök szinte haláltáncszerű leírásokkal akar a részegségtől és tobzódástól visszatartani: a vigadó, tobzódó népek holtuk után "mind büdösek lesznek, az fejek koponája kopasz csont lesz... az mit most fitogtatnak, az majd semmi lesz, az mely fogokkal rágódtak az vendégségbe, az rútúl kificsorodik, az szemök kiapad, az torkok, hasok elrothad... azért mikor köztök vagyok is, mindenkor predikálok, hogy megjózanodjanak". És láttuk, mily erővel küzd e bűnök ellen Magyari István, valamint posztillájának két kötetében Zvonarics Mihály is. Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de mégis mint ritka kivételt meg kell említeni, hogy a nagy lutheránus Wittnyédy István, akit sok merész dolgáért talán édes bortól részegnek mondtak volna a gúnyolódok, bornemissza volt, Thököly Istvánt és Keczer Ambrust megfeddette a mértéktelen borivásukért. Ő Esterházy Miklós nádornál is Fraknón savanyuvizet ivott.^[901]

A reformáció az erkölcsi romlásban látván a mohácsi vésznek s minden bajnak okát, a régi egyházat tette ezért felelőssé s templomi predikálással, irodalmi művekkel, egyházi törvényekkel, egyházlátogatásokkal, kiközösítéssel és egyéb fegyelmi eszközökkel s a városok protestáns hatóságai által igyekezett az erkölcsi ujjászületést megvalósítani. Az egyházi törvények különösen az ünnepszentelést rendelik el szigorúan és óva intenek az "ünneptöréstől". Már a legrégibb dunántúli, a Sztáray korából való kánonok mondják erről: "Miképpen az köznapok kézimunkára és életünknek keresésére rendeltettenek, ekképpen az innepnapok arra valók, hogy az Istennek népei azon minden kézi munkától magokat megvonván, az Úrnak szent igéjének hallgatásában és az sacramentomoknak gyakorlásában legyenek foglalatosak. De miért hogy most az innepnapokon inkább gerjesztik az emberek az Isten haragját, hogy nem mint engesztelnék, holott csak az nagy hivalkodásban, kevélykedésben, felfuvalkodásban, részegségben, kereskedésben és kalmárkodásban, feddőzésben, pörlésben, lakásban, táncolásban, visszavonásban, haszontalan játékokban és egyéb sok gonoszságokban mulatják el az ünnepnapokat: ezokáért végeztük ezt, hogy az keresztyének mind ezeket hátra hagyván, magokat az Istennek szolgálatjára szenteljék az mennyei és lölki jóknak elvételére és az innepnapokat nagy szentségben, józanságban, az atyafiui szeretetnek gyakorlásában szenteljék meg akkor az Istennek igéjét figyelmetes hallgatással, imádsággal, hálaadással mind templomban s mind templom kivül. Erre pedig az tanétók az ő hallgatójokat szorgalmatosan intsék és sörköngessék" (11. kánon). Átvette ezt 1576. a hercegszőllősi 9. kánon is, a meszleni zsinat pedig két kánont (35., 36.) csinált belőle. Fentebb láttuk, hogy mily szigoruan szól az inneptörésről Magyari is. Lakodalmak tartását sem engedte meg az egyház vasárnapokon. (Meszleni 52.) S az ilyen tilalmakat az egyház komolyan is vette. Már az iváni zsinat kimondta 1603., hogy "az egerszegi vásár felől az urat ő nagyságát (Nádasdyt) találja meg az Ecclesia és ő nagysága hasonlókép az Comitatust, nehogy animarum myriades ob earum celebrationem sacrarumque concionum neglectionem in sempiternum ruant exitium". (Jkv. I. 52.)

A nagyobb bünösöket a lelkésznek a kánonok értelmében kiközösítéssel kellett sujtania. Ez a gyülekezetből való kitiltás benne van már a baranyai 34. s a hercegszőllősi 28. kánonban. A meszleni 41. kánonban pedig e szavakkal találjuk meg: "Az körösztyéni gyülekezetből való kitiltást, miképpen eleitől fogva megtartatott az Isten népe között, most is meg akarjuk tartani. Annak okáért az Isten igéjének tanítása szerint kitiltunk minden nyilvánvaló czégéres és szarvas bünben heverő embereket, az kik soha életeket nem igyekezik és akarják megjobbétani, mint az részegeseket, fösvényeket, telhetetleneket, hamis esküvőket, szitkozódókat, lopókat, paráznákat és az kik uzsorával kereskednek és az ecclesiában botránkozást szereznek; hogy az kik megjobbulhatók, megjobbuljanak, az kik pedig jobbulni nem akarnak, mind mennyben s mind földön megkötöztessenek... Ezt is hozzá teszük, hogy az kit kitiltanak, addig be ne bocsáttassanak, míg bünöket megismervén és azokon szánakozván, Isteneket és az ecclesiát meg nem követik. Itt az tanétókat is befoglaljuk".

A táncot úgy a legrégibb dunántúli (baranyai), mint a meszleni kánonok is csak az ünneptörő dolgok közé sorozták, de külön kánon nem tiltja. Az evang. egyház, úgy látszik, elnéző volt e tekintetben. Ezt lehet következtetni a meszleni 52. kánon szavaiból: "Az körösztyéneket tisztességes lakodalmakban való mértékletes vigasságtól és örömtől nem tiltjuk meg, mint az anabaptisták, jezsuiták és barátok cselekszenek, az kik, az mi nem bűn, azt tartják halálos bűnnek, az mi halálos bűn pedig, azt idvösségnek tartják". A reformátusok ellenben Hercegszőllősön a 30. kánonban kimondták: "Az táncz miképpen hogy keresztyén és tisztességes emberhez nem illik, ezenképpen senkinek szabaddá nem hagyjuk, hanem inkább azt akarjuk, hogy minden tanítók közönségesképen tiltsa. Az tanítóknak penig, ha valamelyik, vagy ő maga vagy háza népe tánczoland, tisztitűl megfosztatik." Kálvinnak és Melius Péternek nagyobb erkölcsi rigorizmusa jut ebben kifejezésre. Jellemző ez a különbség a két protestáns felekezet között. Az evangelikusok, úgy véljük, helyesebben jártak el, mert a magyar népet a lakodalmi tánctól bizony nem lehetett eltiltani. A lelkésznek azonban ők sem engedték meg, hogy nyilvános helyen táncoljon s a nép táncvigalmát is az illedelem és erkölcs határai közé korlátolták. Szentpéteri István tiszántúli szentmihályi ref. lelkész 1697. még "Táncz pestise" címen irt egy könyvecskét és fájlalja, hogy nincs presbyterium, mely a bajt orvosolhatná.

A kitiltás mint egyházfegyelmi eszköz a XVIII. században is megvolt egyházunkban. Egyházi törvényeink erre a lelkészt hatalmazták fel, aki azonban sulyosabb esetekben ezt rendesen az esperes és az egész gyülekezet nevében gyakorolta ott is, ahol még gyülekezeti presbyterium nem volt. Bárány János felpéci lelkész, a későbbi püspök, saját feljegyzése szerint 1755-ben e szavakkal végezte a kitiltást: "Én Bárány János, ezen evang. gyülekezetnek hivatalos és fölszentelt lelkipásztora, mind lelki elöljáróimmal, mind ezen számadásomra bizott szent gyülekezettel egyetértvén, a hatalom szerint, mely nékem az Úr Jézustól adatott, azon Horváth Ferencet, mint cégéres paráznát, részegest, szentségcsufolót sat. minden bűnei s azok kárhozatja alá lekötözöm mind mennyen, mind földön az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ámen. És ekképpen őtet, mint fene ett tagot elmetszem, elrekesztem és eltiltom az oltári szentségtől, a szent keresztségnek igéreteitől, az örök életnek reménységitől, a szenteknek egyességétől és nevezet szerint ezen felpéczi gyülekezettől és vetem őtet a pogányok és hitetlenek közé, kiknek nincsen részük a Krisztusban."^[902]

A kizárt tagot csak őszinte bünbánat és egyházkövetés után fogadták vissza. Az egyházkövetőknek több vasárnapon a templomban vagy ennek tornácában bizonyos kijelölt helyen kellett állaniok. S ilyenkor (különösen a nőknek) a fejükre fekete posztót, szennyes abroszt, vagy lepedőt borítottak, vagy e célra készített csuklyát huztak. Ikervárott 1633. márc. 14. Kis Bertalan püspök egyházlátogatásakor határozták el: "Vagyon az oltárra való fekete vászony, mely szögény Berkes uram lován volt (a temetéskor), ez vászonybúl oltárra való abroszt köll csinálni, meghagyván az nyakátúl fogva az fején valót, kibűl Isten után nem járóknak és egyéb botránkoztatókra való csuklyát köll csinálni". Hasonló szokás volt a református egyházban is. A kiskomáromi ref. prebysterum jegyzőkönyvében olvassuk: "1635. márc. 17. csináltattatott publica poenitentia tartó fekete ruha, melyet a poenitensnek, kiváltképp az asszonyi állatnak fejére burítva köll viselni. Junius 18. Miserné, ki lopott, három vasárnapig mind reggeli, mind délesti conciókor az fekete posztót fejére borítván, álljon arra rendelt helyen, negyedik vasárnap reggel conció után az sollennis reconciliatiót véghez vigye és úgy osztán recipiáltassék". Megvilágosítja ezt a szokást Miskolczi Csulyak István zempléni ref. esperes egyházlátogatása is 1629-1645. Erről olvassuk "Az kiket a tanács ecclesia követésre itél, ő maga módifikálja, hányszor álljon föl és ha csuklyában kell-e előállni, vagy nem; minden circumstantiáját az tanácsnak engedje, hogy az minisztérium ne terheltessék külső nem reá tartozó teherrel."^[903]

Sokat küzdött az egyház a káromkodás rút szokása ellen is. Különösen a Szentlélek ellen való szidalmat tiltották szigorú büntetés terhe alatt. Magyari István elnöklete alatt 1603. dec. 3. az iváni zsinaton kimondták: "A lélekkel való szitkozódás iránt, mely mind két nemnél igen közzé lett, deliberáltatott, hogy ő nagysága (Nádasdy F.) requiráltassék, hogy az vármegyéknek parancsoljon, hogy efféle szitkozódóknak büntetések legyen és az urak is e felől commissariusokat rendeljenek." És Kanizsai Pálfi János 1630. évi törvényeiben is benne van: "A Szentlélek ellen való (convitium in Spiritum Sanctum) ama szörnyű káromlást minden egyes lelkipásztor a saját gyülekezetében Isten igéje szerint búzgón dorgálja és teljes erővel rajta legyen, hogy e káromlás nyilvános büntetéssel fékeztessék." Szigoruan intézkedik e tárgyban Szölöskén is az esperes. Itt a lélekmondóknak kezeket kalodába teszik. De a kéz nem szitkozódik, az esperes tehát elrendeli, hogy a nyakat tegyék bele. "Ha egyszer mondja el az lelkét vagy kereszteltét, mig tart az concio (predikáció), addig legyen nyaka az kalodában; ha másodszor mondja el, félnapig; ha harmadszor mondja el, meg kell ugyan az kalodában az farát lapoczkával pricskelni."^[904]

Mint a fentebbiekben láttuk, evang. városokban a polgármester és a tanács s vidéken a földesúr és úri szék is segítségére volt az egyháznak a fegyelem és a jó erkölcsök fenntartásában. Ilyen városokban, mint példáúl Sopronban, Sárvárott, Csepregen, Kőszegen, Magyaróvárott sat. az egész városi tanácsot evang. vallásos szellem hatotta át, határozataikkal az egyházi életet s a lelkészek munkáját támogatták. Csepregen a városi jegyző tisztét is az iskola rektora, 1627. és 1628. a légrádi Kálmáncsay Balázs látta el, fontosabb oklevelek, különösen végrendeletek kiállításához a lelkészt is meghívták tanúnak. Jellemző, hogy a Csepregen 1636. Garas János polgármester idejében kezdett jegyzőkönyvre Dacs Márton, a jegyző (notarius oppidi) ily szép jelmondatokat irt: "Omnia si perdas, famam servare memento. - Nihil est tam aptum ad jus, conditionemque naturae, quam lex, sine qua nec domus ulla, nec civitas, nec gens, nec hominum ullum genus, nec rerum natura omnis, nec etiam ipse mundus stare potuerit. - Átkozott, valaki elfordítja az jövevénynek, árvának és özvegynek törvényét. Deut. 27. v. 19. - Jaj azoknak, az kik az latrot ajándékért megjámborítják és az igazoknak igazságokat elfordítják ő tőlök. Esai 5. v. 23. - Ne itéljetek külső ábrázat szerént, hanem igaz itélettel itéljetek. Joan. 7. v. 24. - Jaj az hamis decretom szerzőknek és az kik irnak emberek nyomorétására való hamis sententiákat. Esai 10. v. 1. - Az igaz törvény előkeresi embernek javait és megitéli; az igazság penig kezébe adja ennek saját marháit." (Farkas S. Csepreg tört. 9. 421.)

A városi tisztviselőket búzgó vallásos szellem hatotta át. Dr. Lackner Kristóf, Sopron kiváló polgármestere, a jeles jogtudós a theologiában is annyira jártas volt, hogy a "Tugendspiegel" cimű művében Cassiodorus módjára párosítá össze az egyházi és világi tudományt s a lelkészek elűzetése után ő maga predikált titokban a főtéren épült házában. Házát, kerti lakását és a soproni városházát evang. szellemű jelmondatokkal diszítette. A soproni tanács, melynek tagjai mind evangelikusok voltak, minden egyházi ügyet melegen felkarolt, a szegény tanulókat és száműzött lelkészeket segélyezte. A hitviták korában a felekezeti szükkeblűség sem korlátolta őket. Magyari, Zvonarics és Pythiraeus lelkészek kértére Thury Benedek kálvinista lelkészt is segélyezték, aki husz évi török fogságából szabadulva a váltságdiját kéregette össze. Az egyházi fegyelemben is a város segítségére volt az egyháznak. Weinberger Mártont példáúl, mivel vasárnapon ment ki vetni a szántóföldjére, börtönbe vetették és 20 tallér bírságra itélték. A megesett személyt csábítójával házasságkötésre kényszerítették, de az oltár elől ismét a börtönbe vezették őket vissza. A paráznaságot, házasságtörést halállal büntették. A civakodó házasokat pellengérre állították, a paráznákat kiseprüzték. Csepregen is a városi tanács az egyházzal összefogva igyekezett a jó erkölcsöket fenntartani. Varga Mátyás céhbeli ember 1639. a szomszédba, Jagodics Kovács György feleségéhez, Ujj Orsikhoz átment tüzet kérni s a nő azt hiresztelte, hogy Varga paráznaságra csábította. A férfi ezt nem tűrte s szomszédasszonyát Nemeskéri István prókátor által a tanács elé idézte, mely úgy itélt, hogy Varga is, házától eltávozván, kétessé tette magát, azért mind a ketten "mától fogva tizenötödnapra az ecclesiát térden állva itt az felső templomban megkövessék, mihelyt beharangoznak mindjárast bemenjenek". 1640-ben "az latorság miatt kóborló legények ellen is végzést hoztak, hogy "ennek utána, ha az óra kilencet üt, az scholamester mindjárast harangozzon lenyugvóra és senki ez idő után az utcán ne kóboroljon, az ki penig súlyos ok nélkül kóborolna vagy lármát tenne, az őrök detineálják és az kalodába zárják, hol per horas 24 koplaljon, ha másodszor is megcselekedne, az pellengéren 12 pálcákkal stante pede keményen megverjék és két forénttal büntetődjék, az asszonyi állat similiter kalodával büntetődjék, ha contra statutum nostrum cselekednék". 1642-ben Durzó Márton, mivel a felső templomból egy imakönyvecskét ellopott, ezen nagy gonoszság reá bizonyodván, egyheti kalodára és 50 botra büntettetett a pellengéren, mely után a legközelebbi vasárnapon tartozott az ecclesiát térden állva a templom pitvarában tisztességgel megkövetni. Ez évben a csepregi tanács Simonics Jánost többféle tolvajlás és paráznaság miatt felakasztatta, a hasonló bűnökkel vádolt Szabó Mihályról pedig úgy itélt, hogy "ugyan kegyelem adatik fejének, úgy azonban, hogy gyalázatára az hóhér az pellengéren az akasztó kötelet a nyakára tegye és háromszor megkiáltsa, hogy te az akasztófát megérdemelted, ha bűnben vagy és eltakarodjál ez városbúl örökre, mert ha még valaha ide jössz, ha megkapnak, minden kegyelem nélkül felakasztlak". A csepregi és sárvári csizmadiacéh szabályai között az erkölcsi életre nézve is jellemző a második, mely szerint a céhbe felvett új mesternek egy év alatt meg kellett házasodni, ha az év e nélkül múlt el, 8 forint büntetést fizetett s ha ezután még egy év múlva sem házasodott meg, a céhből kiutasították. A csizmadia céh nem tűrte a cölibátust. (Payr, Sopr. eht. 209. Farkas S. i. m. 163. 169-172.)

Jellemző intézkedéseket találunk a protestáns világban a Magyaróvárhoz tartozó városok és falvak 1635. évi rendtartásaiban is. Összesen 85 artikulus, melyek közül az 1-ső: A biró az ő polgárival együtt istenfélelemben éljenek, erős büntetés terhe alatt ne átkozódjanak, a templomba Isten igéjének hallgatására és úrvacsorájával való életre begyülekezzenek. 2. A predikáció és istenszolgálat ideje alatt ne sétáljon az utcán senki és a korcsmaháznál dobzódni ne merészeljen. 4. A kalmárok isteni szolgálat alatt kereskedésüket ne űzzék. 7. Vasárnap senki ne merjen a mezőn vagy faluban munkálkodni, cselédit is attól megtartóztassa. A 19. pont szól az egyházi személyek jó gondviseléséről. A 23-ik a verekedés, szitkozódás büntetéséről. A 34-ik szerint a bajrahívás "10 rényes foréntig" birságoltassék meg. A 45-ik az asszonyok egymás közt való mocskolódásának büntetésiről. "Az kik rút, tiltott szókkal rútítják egymást, azoknak nyakukra arra való szereztetett kő köttessék s egyik kaputól a másikhoz dob- és sípszóval hordoztassék s amely férfiú ez elől feleségét elrejti, 32 rényes foréntig büntettessék. 82. Az Óvárra vitt vadakkal és madarakkal először a földesúr kináltassék meg sat. Ezekben a helységekben is az elöljáróság, az eklézsiával egyetértésben, egymást kölcsönösen támogatva ellenőrizte az erkölcsi életet. A városokban, Halászin, Mosonban a birák mellett 12, az öreg falukon, Szolnokon, Szentivánon, Lébényben, Szentmiklóson 4-6, a többi faluban 3 esküdt polgár volt. (Thury E. Tört. Tár 1905. 572.)

Nagy gondot fordított az egyház különösen a családi életnek tisztaságára. Ez pedig a török világban, midőn a nőrablások oly gyakoriak voltak, nehéz feladatként hárult az egyházra. Ilyen esetek miatt szaporodtak meg a házassági perek. Különösen Légrádról és egyéb véghelyekről jöttek az őrsereg vitézei gyakrabban is panaszra. A tábori élet alatt, miként ezt Magyari is felpanaszolja, könnyebben meglazultak a házassági és egyéb erkölcsi kötelékek. De a kerületi törvényszék mindig szigoruan vette a dolgát, csak akkor bontotta fel a házasságot, mikor az egyik felet már csakugyan meghaltnak, vagy erkölcsileg teljesen elzüllöttnek lehetett tekinteni. Újabb házasságkötésre engedélyt mindig csak az ártatlan félnek adott, a bűnös fél ebből ki volt zárva. Igen szigorúan birálták el már a jegyességi viszonynak felbontását is. Aki kellő ok nélkül hagyta el jegyesét, azt nagyobb pénzbüntetéssel sújtották. A házasságtörés és paráznaság eseteit rendesen a világi biróságnak engedték át, mely halállal büntette ezeket a bűnöket. Igen szigorú eljárást követett az egyház, mint fentebb a soproni példából láttuk, a csábítókkal és megesett személyekkel szemben is. Szigorúan vette a fajtalanság, vérfertőzés és bestialitás bűneit is. Az ily bűnösöket is világi törvényszék elé állította, mely vagyonvesztéssel és halállal sújtotta őket. Csebi Jakab urasági zsellér 1638. Csepregen csak a hirét költötte, hogy Német Simon napszámos az uraság házában egy tehénnel vétkezett. Végh István csepregi ispán Csebit emiatt Meszlény Péter prókátor által perbe fogatta s a tanács úgy itélt, hogy a tehén a gyalázat miatt a hóhér által levágatván, bőrével együtt az földbe ásassék, az árát pedig az ispán megbecsültetvén, azt Csebi Jakab fizesse meg. Sopronban pedig azt vették igen súlyos vérfertőzési bűnnek, hogy dr. Riebstein János orvosnak 1648. az unokahugától házasságon kívül született törvénytelen fia. Ezt az esetet a lelkész az anyakönyvben igen kemény szavakkal bélyegzi meg, a város pedig Riebsteinnak összes ingó és ingatlan vagyonát elkobozta. Szentgyörgy-utcai házát 1649. Wittnyédy Istvánnak adta el a város 8150 forinton. Fuchs Rozina János miatt, aki férfi létére Sopronban 1642. a jeles Schubert Pál lelkész előtt kötött házasságot Praszky Nikodemus lengyel kereskedővel, botrányos per támadt Sopron városa és Draskovich György győri püspök között. Fuchs teljes vagyonával fizetett a szerencsétlen házasságáért. (Csepr. tört. 158. Sopron eht. 331. 372.)

De nemcsak a családi életben volt érezhető a reformációnak üdvös erkölcsi hatása, hanem társadalmi téren is a protestantizmus a jobbágyságnak, a szegény elnyomott népnek helyzetét igyekezett megjavítani. Ennek elodázhatlan szükségét már magok az országgyülések és a vármegyék is átérezték. Az 1547. évi nagyszombati országgyülés a 26. t. cikkben mondotta ki: "A hajdan virágzó Magyarországnak semmi sem volt inkább ártalmára, mint a jobbágyok elnyomatása, akiknek jajveszékelése szünet nélkül emelkedik Isten szine elé". A jobbágyság kedvetlenül, jobb jövőnek reménysége nélkül csak immel-ámmal végezte robotos munkáját, egy részük pedig elszökött, rabolt, gyilkolt, vagy éhen veszett. Azért sürgeti az evang. Heltai Gáspár is dialógusában és meséiben a jobbágyság s általában a szegénység siralmas állapotának enyhítését. Különösen a protestantizmus értette meg e társadalmi bajnak nagy veszedelmét, a protestáns lelkészek azért irnak erről mindenfelé s ezért viszik fel a panaszt a templomi szószékekre is. Nagy erővel nyilatkozik meg ez a panasz, mint az ország romlásinak egyik főoka, különösen Magyari István művében, mint fentebb láttuk. Ijesztő példaként említi a pórlázadást: "Ilyen romláshozó pártütés volt itt Európában a parasztságnak feltámadása az is, mely lőtt anno 1525. Németországban sok városnak, falunak, egyházi, külső és polgári rendnek, sok klastromnak, erős városoknak, váraknak, kastélyoknak, faluknak romlására, mely miatt csak Németországban is veszett százezer parasztság el". És Magyari kel ki oly keményen, s kéri az urakat, hogy ne hagyják akárkinek is a községet nyúzni és kifosztani.^[905]

Mint a középkor szomoru hagyományát, nem lehet elhallgatnunk a boszorkánypereket sem, amilyenek a protestáns világban is, nálunk is fordultak elő. A boszorkányokban való hitet a középkor végén maga VIII. Ince pápa 1484. kiadott "Summis desiderantes" kezdetü bullájával erősítette meg, Sprenger Jakab és Institoris Henrik dominikánus inquisitorok pedig "Malleus maleficarum" című 1487 óta sok kiadásban megjelent művükkel valóságos kódexét irták meg a sok embertelenséggel üzött boszorkánypereknek. E középkori hagyomány hatása alól a protestantizmus sem tudott teljesen megszabadulni, a külföldön is tekintélyes r. kath. és prot. jogtudósok keltek a védelmére. Nálunk Csepregen tudunk ilyenféle perekről, melyeknek azonban nem volt komolyabb kimenetelük. 1637. szept. 16. Garas János polgármester, Radavics Mihály főbiró és az egész tanács előtt tárgyalták a Fülöp András özvegye, Dorottya asszony ellen indított boszorkánypert. A magisztrátus prókátora, mint vádló ismét Meszleny Péter volt. Ennek előadása szerint, midőn Mihály, a piaci csordás a szokott mód szerint a marhák és tehenek után a neki járó turót, vajat és egyéb szolgálatját kérte volna, a vádlott nő oly turót adott neki, melyben a csordás, midőn meg akarta enni, egy egész tojást (tikmonyt) talált becsinálva. A turó mint corpus delicti ott is volt a tanács asztalán. A csordás azonnal a céhmesterhez, ez pedig a magisztrátushoz futott vele. Vizsgálatot tartottak s "minthogy ez ördögi mesterség nélkül, mások kára avagy veszedelme nélkül bűbáj s babonaság nélkül meg nem lehetett, kivánja az Dnus Magistratus, hogy mi végre cselekedte s élt legyen vele, adja okát, alioquin mint efféle bűjös-bájos boszorkányságképpen varázsló asszony felől törvényt vár s kivánja is, hogy megbüntetődjék érte". A vádlott nő személyesen megjelenvén, azt mondta, hogy a turó nem az ő keze munkája, mert ő ennél sokkal nagyobbat adott neki s kész is volt reá megesküdni. A bölcs tanács fejben járónak mondván a dolgot, úgy itélt, hogy Fülöpné tizenötödnapra mentse magát huszadmagával tisztességbeli jámbor személyekkel. Okt. 7. a vádlott nő most már Kótai János prókátort hozta magával s ez az egy csordás tanut nem tartotta elégségesnek s azt is kifogásolta, hogy a hütös céhmester az actióban levő turót az egész Pap-utcában végig hordozta s házanként esküt vett az asszonyoktól, csak Fülöpné házát kerülte el s így nem menthette fel magát oly könnyen, mint a többiek. Az új prókátor jól csinálhatta a dolgát, mert ujabb idézés után a földesúr széke (uriszék) elé appellált s "őnagysága (Nádasdy F.) sárvári székén concordantiára ment a dolog". Jellemző, hogy ily kicsiségből csináltak főbenjáró dolgot. 1643. és 1648. is voltak hasonló jelentéktelenebb esetek. A közeli Kőszegen azonban Schue János kapásnak feleségét, Dierntal Katalint még 1743-ban is (mikor az evang. egyház számüzve volt) mint boszorkányt égették meg. Még a lelkészek közt is (nálunk és másutt is) akadt, aki kuruzslók módjára exorcizmussal s bizonyos imádságformulák mormogásával akart betegeket gyógyítani. Ilyen vád miatt intette meg a kerület 1630. Musich Pált, aki 1631. Söptén volt lelkész.^[906]

Szóval a középkorból még sok gyarlóság és vétkes szokás átszármazott a reformáció korába is. Egyszerre mintegy varázsütéssel evang. egyházunk sem tudta ezeket megszüntetni. Előbb még új nemzedéket kellett nevelni. De az egyház szigorú törvényhozással és egyházi fegyelemmel törekedett arra, hogy hívei nem csak a hittudományban, hanem a jó erkölcsökben is megújuljanak s gyülekezetük az apostoli hitvallás szerint a szentek közössége legyen. Egyházunk a hit által való megigazulás alapelvével nem engedte, hogy az önérdemekre támaszkodó farizeusi elbizakodottság és képmutató szenteskedés kapjon lábra hívei között, mely a gépies külső jó cselekedetek látszata alatt sokszor éppen az erkölcsiség lényegét tagadta meg. Ezzel szemben az élő hit, az Isten irgalmasságáért való mély hálaérzet lett az evang. keresztyénnek állandó ösztönzője az Istennek tetsző, szent életre, a felebaráti munkás szeretetre. Velejárt ezzel a keresztyén alázatosság, mely nem hogy érdemekkel, keresztyén tökéletességgel vagy felesleges jócselekedetekkel dicsekedhetett volna, hanem inkább az Úrnak szavaihoz mérte életét: "Ha mind azokat megcselekeszitek is, amelyek nektek parancsoltattak, ezt mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, mert amit kellett cselekednünk, azt cselekedtük". (Luk. 17, 10.) Pázmány fentebbi durva vádjait az evangelikusok erkölcsisége ellen nem is a belső meggyőződés, hanem a legnagyobb vallási gyűlölet szülte.

A reformációnak, hogy a nép közkincsévé lehessen, hogy magasztos feladatát az iskolában, a templomban, az egyházkormányzatban és valláserkölcsi téren a gyakorlati életben teljesíthesse, valamint azért is, hogy igazait hittani téren az ellenséges támadásokkal szemben megvédhesse, gazdag irodalmi munkásságra (bibliafordításra, kátékra, hitvallásokra, kánongyűjteményekre, agendákra, ima- és énekeskönyvekre, posztillákra, iskolai tankönyvekre, dogmatikára, polemikára, disputációkra, értekezésekre, történeti művekre sat.) volt szüksége. Ilyeneket dunántúli kerületünk is, mint elszórtan már láttuk, szép számmal termelt. Ezekről akarunk most még összefoglalólag számot adni. Nem műfajok szerint vesszük sorra a megjelent műveket, hanem időrendben az egyes irodalmi központokat keressük fel, ahol jó iskola és könyvnyomda mellett több termékeny irót találunk. Csak végül adunk egy kis összefoglaló statisztikát az irásmagyarázati, történeti, rendszeres és gyakorlat theológia csoportjai szerint. Az eredeti művek mellett aránylag sok lesz közöttük a másoktól átvett és fordított munka. De ezekre nem szabad a mai mértéket alkalmazni. Mert miként Thienemann Tivadar legutóbb helyesen mutatott reá, a XVI. és XVII. század szellemi munkásai az irói eredetiség és az egyéni szellemi tulajdon fogalmáról még keveset tudnak, ők nem ebben keresték munkájok értékét. A középkorból átvett auctoritas elve ekkor még felettébb dominál. Hasznosabbnak és hatásosabbnak vélték, ha valamely külföldi tekintély művét közlik a magyarokkal. Hiúságot láttak abban, ha valaki eredeti könyvet akar kiadni. Még eredeti művek címlapjára is néha külföldi tudós nevét irták, hogy így csináljanak művöknek reklámot. Ezért nem lephet meg s az akkori idők felfogása szerint kell megitélni, hogy Thurzó nádor özvegye, Czobor Erzsébet dunántúli papokkal latinra fordíttatta Pázmány Kalauzát és Wittenbergbe küldte Balduin Frigyes professzornak, hogy ez feleljen reá; holott itthon is Zvonarics Imre és Nagy Benedek rövid idő alatt is Pázmány Pironságaiban igen derekas feleletet adtak reá s Zvonarics Mihály, Kis Bertalan, Schubert Pál és Lethenyei István is bátran vállalkozhattak volna, ha több idő és költség áll rendelkezésükre.^[907]

Sárvár, a magyar Wartburg, Nádasdy udvara volt az első irodalmi központ, ahol dunántúli reformátoraink irói munkásságukat is megkezdték. Dévay Mátyás Sárvárott 1535. május 16. irta Bebek Imre fehérvári préposthoz azt az ajánló levelét, mellyel első 3 latin iratát napvilágra bocsátotta. Ezeknek címe: "Disputatio de statu, in quo sint beatorum animae post hanc vitam ante ultimi judicii diem. Item de praecipuis articulis christianae doctrinae. Per Matthiam Dévay Hungarum. His addita est expositio examinis, quomodo a Fabro in carcere sit examinatus. (Nürnberg 1536.) Az első felelet Szegedi Gergely franciskánus művére, melyben azt fejtegeti, hogy a szentek (a megholt kegyesek) lelkei magukra nézve élnek és Isten előtt örvendenek, de reánk nézve alusznak, rólunk nem tudnak, rajtunk nem segíthetnek, tehát nem kell hozzájuk folyamodni, egy a mi közbenjárónk, Krisztus. Műve 2-ik részében, a ker. vallás főigazságait foglalta össze rövid tételekbe. A 3-ikban pedig bécsi fogságának és Faber püspök által való kihallgattatásának történetét adja elő. (Révész I. Dévay B. M. életrajza 69. l.)

Krakkóban 1538. jelent meg Orthographia Ungarica c. munkája, mely a német Fibelek mintájára készült. A betűkön, nyelvtani szabályokon és számjegyeken kívül imádságokat és az evang. hit alapigazságait is magában foglalja. Az imádságokat Luther kis kátéjából vette át. E művének csak későbbi, 1549-ből való kiadása ismeretes. - Kátéját is Krakóban 1538. adta ki ily címen: "Az tiz parantsolatnak, az hit ágazatinak, az Miatyánknak és az hit petsétinek röviden való magyarázata." (Kis 8 r. 56 levél.) Ezt a kátéját azonban csak egyszerű közlő formában, nem kérdésekben és feleletekben irta. Ez is még erősen Luther hatása alatt áll. Még a communicatio idiomatum tanát is vallja benne. Az Istennek jobbjára ülést a Credóban úgy magyarázza, hogy "embersége szerént is egy hatalmú, dicsőségű, bölcseségű az Atya Istennel." De az ubiquitas tanát már nem fogadja el. Egy éneke is van Dévaynak: "Minden embernek illik ezt megtudni." S korán keletkezett a magyar Lutherről históriás ének is: "Magyar nyelven Mátyás vala az predikátor", melynek csak kezdősorát ismerjük s Bornemissza énekeskönyvében mint dallamjelző fordul elő.^[908]

Dévaynak kiváló munkatársa volt Sárvárott Erdősi Sylvester János. Ő írta az első latin-magyar iskolai könyvet, a Heyden Sebald nürnbergi tanító műve nyomán készült "Gyermeki beszélgetéseket", mely Krakóban 1531. (vagy már 1527.) jelent meg s ez a legelső fennmaradt magyar nyelvű nyomtatvány. Sylvester kedvéért Nádasdy a Sárvár melletti Ujszigeten (Neanesus, a Rába és Gyöngyös kanyarodásai között) nemcsak iskolát építtetett, hanem nyomdát is állíttatott fel. Ez volt az első nyomda hazánkban, melyen magyar könyvet nyomtak. Először egy Strutius János nevű ravasz és csökönyös német könyvnyomtatót hoztak Bécsből, később pedig Abádi Benedek folytatta a munkát. Ezen a sajtón jelent meg Sylvesternek "Grammatica Hungaro-Latina in usum puerorum recens scripta" címü nyelvtana. (Neanesi 1539.) Ezzel készítette elő újszövetség-fordítását. Tulajdonképpen latin nyelvtan a magyar nyelvre vonatkozó megjegyzésekkel, így mégis első uttörő munka a magyar nyelvtanhoz. Ebben mondja ki, hogy idegen nyelvet csak az anyanyelv alapján lehet tanítani. A nyelvujításnak és nyelvhasonlításnak is ő az első uttörője. A magyar nyelvnek a héberrel való rokonságát bizonyítja példákkal. Igy inkább tudósoknak, mint iskolás gyermekeknek való könyv volt ez. Nem is igen kaptak rajta. Még nyolc évvel később is, mint bécsi egyetemi tanár panaszosan hányta fel Sylvester, hogy nyelvtanának példányai Nádasdy kamrájában a porban hevernek, vagy papirzacskót csinálnak belőlük. Ezért fogytak el a példányai annyira, hogy már Sz. Molnár Albert sem ismerte ezt a művet. Ma csak egyetlen csonka példánya van meg a N. Muzeumban.^[909]

Sylvester főműve és dicsősége azonban az első teljes Ujszövetség volt magyar nyelven és nyomtatásban. Ennek kiadását a nemzeti becsület kérdésének tekinté. Nádasdy tanácsára I. Ferdinánd fiainak, Miksa és Ferdinánd főhercegeknek ajánlotta, "mivel a fejedelmek tiszte az alattvalók lelki javáról való gondoskodás". De meleg szavakkal adózik Nádasdynak is, akinek költségén jelent meg a nagy munka. Abádi, a nyomdász is hálásan mondja róla a végszóban: "Az én jó uramnak minthogy mindenben nagy szorgalmatossága vagyon, valami ez országnak megmaradására vagyon: azonképpen erre kiváltképpen való gondja vagyon, hogy az község az isteni tudományban gyarapodást vegyen. Azért ez könyvnek kimenésit is az Isten után az kegyelmes úrnak köszönjed és ütet az Istennek ajánljad, hogy az övéinek elevementére sokáig megtartsa". Sylvester ujtestamentoma ma már szintén csak igen kevés példányban van meg. Negyedrétben 768 lapra terjedő vastag könyv. Első lapjára vörös gót betűkkel nyomták a címet: Ujtestamentum magyar nyelven, melyet az görög és diák nyelvből ujonnan fordítánk az magyar népnek keresztyén hitben való épülésére. (Ujsziget 1541.) Az előszó után mértékes versekben ajánlja művét a magyar népnek:

Mértékes párversekben közli azután az egyes szent könyvek tartalmát is. János evangeliumáról így mondja példáúl:

Nyelvi tekintetben Sylvester fordítása jóval felülmulta elődeit. Ő az első, ki az eredeti görögből fordított, de felhasználta a Vulgátát és Erasmus magyarázatait is. Hűség dolgában igy megbizható. A nyelvtudósok elismerik, hogy fordítása jól folyó, magyaros. Némelyek egy kis körüliró bőbeszédüséget találnak benne. Sylvester kiváló nyelvész volt, nyelvtana is bizonyítja. A középtiszai szójárás megérzik rajta. A magyar biblia terminológiáját neki kellett megtalálnia. Heltainak és Károli Gáspárnak e részben már könnyebb volt a dolga. Fordítását keresték, kedvelték. Kelendőségét mutatja, hogy Steinhofer Gáspár nyomdász Bécsben 1574. ujra kiadta.

Kiváló érdeme van Sylvesternek, mint költőnek is. Az említett magyar párverseken kívül vannak latin versei is. Irt elégiát a török háborukról (Bécs 1544.), gyászverset Anna királyné, I. Ferdinánd feleségének halálára (Bécs 1547) és egy Querela fidei (A hit panasza) cimű nagyobb költeményt (Bécs 1551. 4 r. 11 levél). Ebben a személyesített hit panaszkodik, hogy saját szolgái támadják, méltóságából levetették; főellenségei pedig az emberi természet, a kétkedés, fösvénység, nagyravágyás, önszeretet, babona sat. Van végül Sylvesternek egy magyar egyházi éneke is, melyet Bornemissza Péter könyve őrizett meg ily cim alatt: "Mégis más dicséret a Krisztusnak feltámadásáról Sylvester Jánosé." A kezdő sorai: Krisztus feltámada, Ki emberré lett vala. Kilenc strófából álló, jó magyarsággal irott szép ének. Sylvesternek volt érzéke a népköltészet iránt. A virágénekeket más egyházi irókkal ellentétben ő nem kárhoztatja, sőt szépnek találja bennök a költői képes kifejezéseket. "Csudálhatja minden nép (mondja Ujtestamentuma függelékében), a magyar nép elméjének éles voltát a lelésben, mely nem egyéb, hanem magyar poesis."^[910]

Kiváló tudós volt Sárvárott a fentebb már említett Macarius József is, Nádasdy Tamás fogadott fiának, Mayláth Gábornak nevelője, ki 1544 nyarán görög nyelvű levelet irt Bullinger Henrik zürichi lelkésznek. (Először adta ki Böhl E. bécsi tanár: Conf. helv. post. 1866. 110-112. l.) Samarjai Vidos Lénárd sárvári lelkész is (előbb galgóci, 1586. semptei) ki 1591. jelen volt a csepregi kollokviumon, még valószinűleg 1584. adott ki ily cimű munkát: "Halandó embernek kisírtetiről és azok ellen Isten igéjéből való vigasztalásiról és győződelméről. Egyben szedettettek Vidos Lénárd által." Ennek csak későbbi kiadása ismeretes. (Gyfejérvár 1632. 12. r 22 levél. Szabó K. 615. sz.) Sibolti Demeter Lelki Harcz művével lehet hasonló tartalmú, amelynek 2. kiadásával együtt, de külön cimlappal jelent meg. Ákosházi Sárkány György, Nádasdy nádor tisztje és rokona is irt hasonló tárgyú művecskét: "Az idvösséges kimuláshoz való készületnek tudománya. Németből fordíttatott Sárkány Gy. által. És megjobbíttatott Vidos Lénárd galgóczi praedicator által." Szintén Sibolti művének 2. kiadásához kötve. (Gyfehérvár 1632. Szabó K. 614.)^[911]

Sárvár jeles egyházi irója volt továbbá Magyari István, aki Pázmány megjegyzése szerint Hunnius Egyed tanítványa lehetett Wittenbergben. Az ő idejében Manlius János már Sárvárott állította fel vándornyomdáját. Művei, melyekről már fentebb szóltunk: a) "Ars bene moriendi. Az jól és boldogul való halálnak mesterségéről." Beust Joakim wittenbergi theológus művének fordítása. Nádasdy Ferenc felszólítására még 1595. irta ezt a munkáját. A szentirás, egyházi atyák és a pogány bölcsek mellett Lutherre is kétszer hivatkozik. Magyarinak fentebb említett énekfordításai ebben fordulnak elő. Beustnak, az osztrák miniszter ősének ezt a munkáját a Pázmány által áttérített, de hozzánk ismét visszatért Illyésházy Gáspár is lefordította (Debrecen 1639).^[912] b) "Az országokban való sok romlásoknak okairól" cimü nagy értékű munkáját fentebb a hitviták és a valláserkölcsi élet történetében már részletesen tárgyaltuk. Magyarit ez a műve hazai irodalomtörténetünk legnagyobb alakjai közé avatja. Nemcsak szellemi kincseinek bámulatos nagy tárházával ajándékozta meg benne nemzetét, hanem a mű "az author költségével" jelent is meg, tehát nagy anyagi áldozatot is hozott vele. Nádasdy Ferenc ugyan lelkes búzgó pártfogónak bizonyult, de főuraink igen nagy pénzszükében szenvedtek mindenkor. Későbbi iróink is e miatt panaszkodnak. c) "Pázmány P. rágalmazó irására való felelete." Erről mondja predikációjában 1604-ben, hogy "készen vagyon, csak költség héjával vagyok még." Ez a műve azonban kéziratban maradt és elveszett. d) "Az tek. nagyságos Nádasdi Ferencnek sat. kit az Ur Isten ez világi nyomorult életből az örök dicsőségben magához vött, 4. Jan. Anno 1604. Sárvárott teste felett és temetésekor lött két Praedicatiója. Az nemes és vitézlő Madarász Miklós költségével. (Keresztur 1604. 4 r. 46 levél.) Az özvegynek, Báthory Erzsébetnek ajánlja, akivel ekkor tehát már kibékült. Ebből megtudjuk, hogy a halál és a temetés ideje között (1604. jan.-febr.) Magyari több predikációt is mondott Nádasdy felett, melyeknek tárgyait is közli: "az halál és arra való jó készületről, ez világi életnek sok keresztiről, okairól, azok ellen való vigasztalásokról, az feltámadásról, az örök életről, az megigazulásról és hasonló dolgokról valók." De közkivánatra is költség hiján csak kettőt adhatott ki közülök. Az elsőben, melyet jan. 11. mondott el, mint fentebb láttuk, Pázmánnyal vitatkozik a purgatoriumról. A másodikban, melyet Lékán a temetéskor tartott, Nádasdyt mint embert, mint hivő keresztyént és mint hős vitézt jellemzi. Az üresen maradt 3 oldalra az igaz és régi hitről szóló idézeteket nyomatott Tertullianustól és Laciantiustól is egyet a templomi képek és szobrok ellen.^[913]

Sárvárott jelent meg 1602. Eszterházi Tamás és Kürthi István szeredi lelkész közös műve is: "Az igaz anyaszentegyházról". Hunnius Egyed wittenbergi tanár művének (De ecclesia vera) fordítása. Ennek megjelenésében bizonyára volt Magyarinak is mint helybeli lelkésznek és Kürthi jóbarátjának része. A nyomás bizonyára az ő felügyelete alatt készült. Saját művének ajánlásában már jelezte Hunnius Egyed doktor művének megjelenését: "melyet remélek rövid nap magyar nyelven is kimenni az keresztyének közé". Hunnius Egyed irásából később Király Jakab osgyáni evang. lelkész is adott ki egy könyvecskét "Mise nem mise" címen. (Kassa 1654. 12. r. 215 lap.)

Sárvár kiváló iró embere volt továbbá Zvonarics Mihály lelkész és püspök. "Pápa nem pápa" című Osiander András művéből fordított munkájáról (Keresztúr 1603. 4 r. 240. l.) fentebb már részletesen szólottunk. Úrvacsorai kátéját 1613. irta a pápai Egerszegi István kértére. Valószinüleg ez jelent meg 30 évvel később ily címen: "Az Úr vacsorája idvösséges tudományának utába való rövid bemutatás, mely a szentirásból és a régi keresztyén doktoroknak magyarázatjokból kérdésekkel és feleletekkel irattatot Zvonarics Mihály sárvári praedicator által és a keresztyén híveknek idvösséges épületjekre ez sacramentumhoz tartozó egynéhány hasznos kérdésekkel és feleletekkel megjobbíttatván". Csepregben nyomtattatott Farkas Imre által maga költségén 1643. 4 r. 34 levél. Az 1643. szept. 8. kelt ajánló levelet a könyvnyomtató Nádasdy Ferenchez, Vasmegye főispánjához intézte. Egyetlen példánya az esztergomi érseki egyházmegye könyvtárában van meg. (Könyvszemle 1881. 120.)

Magyar nyelvű apológiáját levélformában, mint fentebb láttuk, a M. Prot. Ehtört. Adattár közölte (VII. 165.) Ezen kívül halála után jelent meg két kötet predikációja ily címen: Magyar Postilla, azaz az vasárnapokra és egynéhány nevezetes innepekre rendeltetett evangeliumoknak első részben foglaltatott világos és értelmes magyarázatja, melyet az fő tudós és nevezetes szentirás magyarázó doktoroknak és professzoroknak irásukból irt és szerzett éltében az Istenben elnyugodt és idvezült Zvonarits Mihály sárvári praedicator és Dunán innen való keresztyén ecclesiáknak superintense; és holta után maradékai kinyomtattanak sat. (Csepreg 1627. 4 r. 934. lap.) A szerzőnek veje, Lethenyei István és fiai, István és György adták ki Nádasdy Pál grófnak és nejének, Révay Juditnak ajánlva több más patrónus segítségével. A II. kötet 1628. jelent meg (Csepreg, 4 r. 697. l.) Igen értékes, kiváló egyházi beszédek. Nem hiában mondja a szerző, hogy a legkiválóbb predikátorok és professzorok irásaiból merített. Zvonarics is beszédeinek szerkesztésében szigorúan kimért egységes módszert követ, mely azonban eltér Bornemisszáétól. A textus, a szokott evang. perikopák után következik: "Az magyarázatja" s e cím alatt többnyire 3 részben magyarázza az evangeliumot. Összefoglaló egységes főtétele nincs, hanem magát a perikopa szövegét osztja részekre s ezeknek a tárgyát mondja meg külön-külön. Mindegyik részt azután külön magyarázza s mindegyik után "Tanuságok" (3-8-10 is) következnek. Ezekben hitigazságokat közöl, de van benne erkölcstani rész is, int, fedd, buzdít, szóval az akaratra is hatni igyekszik. Végül ismét a részek tartalmát közli, hogy jobban emlékezetbe vésse s egy utolsó, rövid intés után mondja az áment. Tömören, világosan, igen jó logikával beszél. Tudatosan törekszik a rövidségre. Nyelve biblikus, még nem Károlyi Gáspár fordítását használja, hanem Sylvesterét javításokkal. Igen jó magyarsággal ir, beszéde élénk, de nem oly színes mint Magyarié. Történeti példák, művelődéstörténeti adatok tömörsége miatt csak kisebb számmal fordulnak elő benne. Megérdemli, hogy predikátoraink mai nap is tanulmányozzák. Igen épületes, logikus, biblikus és magyaros beszédek. Zvonarics ezeket a beszédeket még maga rendezte sajtó alá, de már nem adhatta ki. Elég kelendők is voltak, az egyházkerület maga is árusította, de még mindig elég sok példány maradt belőle. Fiai több példányt megvétel céljából a soproni tanácsnak is küldtek. Zvonarics István, midőn mint helyettes lelkész 1646. Sopron városát elhagyta, azt kérte, hogy hét hordót, melyek még atyjának posztilláival vannak tele, a városházára vihessen megőrzés végett. (Eht. Eml. 185. Sopr. eht. 362.)

Kis Bertalan püspök-lelkész, Hutter Lénárd tanítványa csak Lethenyei dogmatikája elé irt latin verseket és az egyházlátogatási cikkeket szerkesztette Lethenyeivel. Két fia Königsbergben 1642. értekezést adott ki (Kis Ádám és Pál, Examen Apologiae Kircheri). Ide tartozik végül még Nádasdy Pál grófnak fentebb már említett imádságos könyve: "Áhitatos és búzgó imádságok". (Csepreg 1631. 12. r. 328. l.) Ajánló levele kelt Sárvárott 1631. Szent Iván hónak 2. napján. (Szabó K. Rmk. I. 598.)

Evang. egyházi irodalmunk Sárvárról indult ki, de korai és igen kiváló munkást talált Tolnában és Baranyában is Sztáray Mihály püspök, a jeles magyar költő személyében. Irodalomtörténetünknek is nagy büszkesége és hű lutheránus mind végig. A költészet mind a három (lirai, epikai és drámai) nemében hervadatlan érdemei vannak. Mint a magyar dráma uttörője irta Comoedia de matrimonio sacerdotum. (A papok házassága, Krakkó, 1550.) és Az Igaz Papság Tüköré (Magyaróvár 1559. 8. r. 63. l.) című polemikus drámáit, melyekről fentebb már szólottunk. Az elsőből csak egy kis töredék maradt fenn. (Közli Szilády Á. Régi m. költők IV. 136-139. és 210-240.) E téren övé a kezdeményezés dicsősége. De nem kisebb szolgálatot tett egyházának egyházi énekeivel is. Ezeket fentebb már ismertettük. Irt továbbá bibliai és egyháztörténeti elbeszéléseket (históriás énekeket) is szintén a reformáció érdekében, melyek közül legkiválóbbak: Historia de vita beati Athanasii (Ad notam: Röttenetes bűn lám volt az fösvénység. A versfejekben itt mondja: Suam interim fortunam eamdem esse ostendit.) és Historia Cranmerus Tamás érsekről. (Szilády, V. 157-209. és 241-262.) Dallamjelzés van a "Historia Aháb királyról" mellett is: Sokat szóltunk immár néktök Szentirásból. Része volt Sztáraynak bizonyára a baranyai (legrégibb dunántúli) kánonok keletkezésében is. És volt egy vitairata Melius "Halál könyve" ellen is, melyben az elhalt kegyesek lelkének holléte felett vitatkoztak. Tolnának egyéb jeles tudósai is voltak: Eszéki Zigerius Imre és Tövisi Mátyás. Zoványi szerint ezek fordították le Jézus Sirák könyvét. (Kolozsvár 1551.) Pedagógiai céljuk volt vele s "oly zamatos irálya van, sok helyen olyan választékos kifejezések találhatók benne, hogy igen csekély átalakítással teljesen élvezhető olvasmány volna ma is". (Akad. Ért. 1914. 155. Zoványi i. m. 432. Zoványi, Tanulm. Spatak 1887. 57.)

Magyaróvár kiváló reformátora, Huszár Gál, miként annyi más kiváló lelkészünk (Abádi, Heltai, Bornemissza), a nyomdászatot is megtanulta. Első műve a saját sajtóján jelent meg ily címen: Az Ur Jézus Christusnak szent vacsorájáról, kinszenvedéséről és dicsőséges feltámadásáról való predikációk. Óvárba nyomatott. 1558. 8. r. 26 levél. A Miksa trónörököshöz intézett ajánló levelet, mint Gallus Anaxius (érdemetlen) irta alá. Itteni első predikációjában még Luther úrvacsorai tanát vallotta. A nyomtatástól kir. parancsolattal eltiltatván, 1560. Kassára, majd pedig Debrecenbe menekült. Itt egy énekeskönyvet adott ki és ajánlott Melius Péternek. Ezt csak Szilvás Ujfalvi Imre 1602. évi előszavából ismerjük, melyben ezt mondja: "Huszár Gál bocsátott ki isteni dicséreteket és psalmusokat, azok közül válogatottakat, melyek ez időben a jámbor atyafiaktul szöröztettek, anno 1560. in 8 cum dedicatoria epistola ad Petrum Melium". Ennek ma egy példánya sem ismeretes. Nem tudjuk tehát, hogy Sztáray zsoltárai már benne voltak-e. Másik igen értékes énekes könyvéről (A ker. gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok. Komjáti 1574. 4. r. 347 levél) már fentebb a kultusz történetében szólottunk. Előszava Komjátiban 1574. okt. 6. kelt. Fennmaradt igen értékes levele is, melyet 1557. Bullingerhez irt. Mint pápai lelkész 1575. halt meg. Nyomdáját fia Huszár Dávid örökölte.

Kiváló irodalmi központ volt már a XVI. század óta AIsólendva is, a Bánffyak birtoka, ahol Hofhalter Rudolfnak volt nyomdája. Hofhalter innen Nedelicre ment, 1579. pedig már Debrecenben volt. Tőke Ferenc lelkész 1553. itt irta "Az Istennek röttenetes haragjáról" szóló históriás énekét, melyben a hitehagyott Spiera Ferenc páduai jogtudós esetét tárgyalja és Szigetvár 1556. évi ostromának történetét is. (Historia obsidionis Insulae Sziget), valamint az Istvánfi Pál sirjára írt verses epitáfiumát is (1553), melyekről fentebb bővebben szólottunk. Beythe István itteni lelkészkedésének még nem maradt irodalmi emléke. De utóda Kulcsár György már értékes munkálkodást fejtett ki. Első műve: A halálra való készületről. (1573. 8 r. 65. levél.) Afféle "Ars moriendi" lehetett ez is, amilyent Heltai óta sokan irtak. A második: Az ördögnek a penitencia tartó bünössel való vetekedése. (1573. 8 r, 48. levél.) Az előszó szerint Urbanus Rhegius (König, humanista s később augsburgi szuperint.) irt egy ily címü munkát. Bizonyára Kulcsár is őt követte. Harmadik és legértékesebb műve: "Postilla, azaz evangeliumoknak, melyeket esztendő által keresztyének gyülekezetibe szoktak olvasni és hirdetni, praedikátzió szerint való magyarázatja." (A. Lindva 1574. 4 r. 561 levél.) Ez volt nem csak a kerületben, hanem az egész országban is a legkeresettebb posztilla. Bártfán 1579. és 1597. ujabb kiadásokban is megjelent. Már Hegedüs Pál, a Hegyfalun és Zsédenyben predikáló lelkész is 1600. ezt használta. Szenczi Molnár Albert az általa ismert posztillákat felsorolván, (Kulcsár, Beythe, Bornemissza és Telegdi Miklós könyveit), biráló megjegyzéseiben Kulcsárt valamennyi többi társa fölé helyezi s neki itéli az elsőséget. Pintér Jenő legujabb irodalomtörténete szerint is: "Posztillás könyvének minden része a szív és a meggyőződés emberére mutat. Kulcsár György a bizonyítgatással kevesebbet törődött, annál nagyobb súlyt fektetett a megindításra. Hiveit keményen leckéztette. Buzdításaiban, tanácsadásaiban egyszerü beszéde, elég tiszta nyelve jó segítségre szolgált." Kulcsár ezt a dicséretet teljes mértékben megérdemli. Beszédei biblikusak, egyszerüek, világosak, tömörek. Nagy gyakorlati érzékkel tudja az evangeliomokból a tanulságokat kivonni s az életre, saját korára alkalmazni s világos jó rendben, meggyőző erővel előadni. Már a beszéd homlokzatán röviden, velősen közli az evangeliom tartalmát, példáúl: "Az kétségbeejtő szorgalmatosságnak eltávoztatásáról az madaraknak és a mezei virágoknak példájából". A textus (Máté 6. 24-34) után következik a rövid magyarázat: "Ez Evangeliumnak értelme". Ebből vonja le a 3 tanulságot és szól: "1. Az fösvénységnek és az istentelen szorgalmatosságnak megfeddéséről. 2. Az Istennek gondjaviseléséről és táplálásáról. 3. Az testi jóknak kérésének és keresetinek módjáról." (485. l.) S ezeket a gyakorlati kérdéseket meglepő szép magyarsággal fejtegeti, pedig ő három évtizeddel írt korábban, mint Pázmány, aki bizonyára Kulcsártól is sokat tanult.^[914] A szerkezetben Kulcsár sem követi Bornemissza szigorú formalizmusát, Zvonaricsnál is egyszerűbb. Magyarázat, tanulságok, alkalmazás, buzdítás, ez a rendes menet minden beszédében. Ma is haszonnal és élvezettel lehet e beszédeket tanulmányozni.^[915]

Tőke Ferenc idejében Alsólendván 1552. irta Ráskay Gáspár nógrádi főispán Vitéz Francescoról szóló históriáját. Bánffy László és neje Somi Borbála nagy pártfogói voltak Bornemissza Péter ev. püspöknek is, aki predikációinak II. részét (Sempte 1574.) nekik ajánlotta. Bornemissza beszédei tehát már csak ezen a réven is nagyobb számmal jutottak el a Dunántúlra. Bornemissza semptei elüzetése és bécsi fogsága után 1578. két hónapig Bánffy László beczkói várában (Trencsénm.) rejtőzködött s a beteg Somi Borbálát vigasztalta, ki itt 1578. halt meg. (Thury E. 54.) 1614-ben már Hajnal Mátyás jezsuita predikált Alsólendván.

Németújvárott Dévay is megfordult, de irodalmi munkásságot itt csak Beythe István fejtett ki. 1582-1597. között Manlius János vándor nyomdász dolgozott itt. Beythe ifjukorában még evang. volt, 1585-ben a lutheránusok választották meg püspöknek. Első műveit tehát még az evang. egyház számára lehet elkönyvelnünk. Ezek: a) Körösztyéni tudománynak rövid summája, (Nyomt. Velágosvárott 1582. 8 r. 48 levél.) b) Agenda. Miképpen a ker. gyülekezetben sat. 1582. Gyzzing városában. 8 r. 50 levél. c) Az evang. és epistolák magyarázata I-IV. rész. Németujvár 1584. A két Beythe testvér azon lelkészeink közül való, akik növénytannal is szerettek foglalkozni. István a hires belga botanikusnak, Clusius Károlynak volt munkatársa, midőn hazánkban járt. Ide vágó műve: Stirpium Nomenclator Pannonicus. (Magyar növény-névjegyzék.) Antwerpiae 1584. 8 r. 8 levél. Clusius művéhez kötve. A hitvitákban sokat szerepelt Beythe András surányi lelkésznek pedig ide vágó műve: "Fives könyv. Fiveknek és fáknak nevökről, természetökről és hasznokrul irattatott és szöröztetött magyar nyelvön az fő doktoroknak és természettudó orvosoknak Dioscoridesnek és Matthiolusnak bölcs irásokbul Beythe András által. Ecclesiast. 38. Istentől vagyon minden orvosság... Tisztöljed az orvost az szikségért. (Németujvár 1595. 4 r. 136 levél.) Rohoncon Dragonus Gáspár lelkész, mint "sacrae theologiae professor" adott ki egy lelkipásztorkodás tant: Speculum theologorum et concionatorum ex S. Pauli epistolis aliorumque conditis libris concinnatum, opera et expensis Caspari Dragoni, praeconis et servi Dei olim in ecclesia Telepontana (Hidvég), quae est verbo vitae collecta, nunc vero Rohoncziana mysteriorum domini Jesu indignus dispensator. In usum studiosorum theologiae et novitiorum concionatorum emissum. 1591. Monyorókerék 4 r. 3 iv.

A Nádasdyak urodalmaiban Sárvár mellett a másik kiváló irodalmi központ Csepreg volt. Virágzó iparűző város a reformáció korában, régi szép és nagy templommal, melynek tornyában óra is volt. Van több céhe, polgármestere, főbírája, kiváló iskolája, könyvnyomdája, fürdőháza, fürdőmestere, borbélya sat. A polgárság 1639. nagy önérzettel rendeli el, hogy a mészárszéken a husban fogyatkozás ne legyen, "mert nagy az város és igen sok utas is, sok főember is járja, ő nagysága (Nádasdy Ferenc) jövetele is nem tudatik, mikor leszen". (Farkas S. 159.) Rektorai közül irodalmi neve volt a tolnai Sibolti Demeternek. Sibolti, Melanchthon tanítványa, felavatásakor (Wittenberg 1576.) irt életrajzában mondja, hogy Gyuláról Csepregre jött 1565. rektornak. 1567-ben pedig Nádasdy Ferenc nevelője volt Bécsben. Már mint semptei lelkész vett részt a Beythe ellen tartott hitvitákon és zsinatokban. Két műve ismeretes: a) Lelki Hartz. A bűnös embernek fölötte igen nehéz lelki kisértetekről való vélekedése és azoknak Isten igéjéből való meggyőzése. (Galgócz 1584. 12 r. 24 levél. 2-ik kiadása Gyfehérvár 1632.) Kérdések és feleletek alakjában iratott. A bűnös ember lelkiismeretében felmerült kérdésekre ad a szentirásból találó rövid feleleteket. b) Vigasztaló könyvecske. (Galgócz 1584. 12 r. 104 levél. Más cimen Szalárdi Miklós, Somlyai Báthory Zsófia udvari szolgája is kiadta. Gyfehérvár 1643.) Sibolti e műnek, mely 3 részre oszlik, csak kiadója. Az első két rész Bock Mihály hagenaui lelkész műve (Würtz-Gärtlein, hortulus animae), melyet Balassa Bálint költő és Bornemissza Péter püspök fordítottak le "Beteg lelkeknek való füves kertecske" címen (Krakkó 1572). Bornemissza P. külön is kiadta Vigasztaló könyvecske címen, mint a Négy könyvecske 4-ik részét. Sibolti könyvének harmadik része pedig ("miképpen tartsa magát az ember az halálnak órájában") Spangenberg János nordhauseni lelkész műve (Ein neu Trostbüchlein), melyet Heltai Gáspár "Vigasztaló könyvecske" címen fordított magyarra. (Kolozsvár 1553.) Sibolti könyvének tartalma is tehát az Ars moriendi és Hortulus animae együtt.^[916]

A másik tudós csepregi rektor, a mecklenburgi Gabelmann Miklós, a Liber Concordiae lelkes védője Beythével szemben, később pedig Rudolf király történetirója, több munkát adott ki: "Monomachia Hungaro-Turcica" (Németújvár 1588). Nádasdy Ferenchez és ennek titkárához, Szentgyörgyi Gáborhoz latin ódákat is irt. Későbbi műve: Mansfeldiana Militia Hungara. (Frankfurt 1597.) Ez is hadtörténeti munka, mint az első. Fentebb bővebben szóltunk róla. (Tört. Tár 1896. 577. 1897. 422). A késmárki Creuzer György is mint csepregi lelkész itt adta ki vitairatát a kryptokálvinista Lam Sebestyén ellen: "Sendbrief" Monyorókerék 1587. Reczés János csepregi főesperesnek az Egyesség Könyve (Summája azoknak az artikulusoknak... Keresztúr 1598) kiadásában volt vezető szerepe a tudós Zvonarics Mihály mellett. Megemlítjük itt a fentebb már tárgyalt két csepregi vonatkozású művet is: Historia Colloquii Chepregiensis, (Bártfa 1591.) és az 1595. évi csepregi zsinatról szóló históriás éneket. (Adattár VII. 43.) És nem szabad megfeledkeznünk a névtelen csepregi diákról sem, aki mint szemtanú elég jó verseléssel és részletes szemléltető előadással irta le Csepreg 1621. évi pusztulását (Eht. Eml. 174.)

Két kiváló tudós esperes-lelkésze is volt Csepregnek e korszakban: Zvonarics Imre és Lethenyei István. Zvonarics Wittenbergben már 1601. Hutter Lénárd elnöklete alatt vitatkozott. (De poenitentia et confessione. Witt. 1601). Második kiváló műve: "Az szentirásbeli hitünk ágainak bizonyos móddal és renddel három könyvekre való osztása. Melyek az szentirásbeli dolgoknak summáját az irásnak illendő bizonyságival megerősítetvén rövideden befoglalják és azoknak kevés szóval keresztyéni gyakorlását mutatják és az mi időnkbeli kiváltképen való ellenkező tudományokat is hűségesen magyarázzák." (Keresztúr 1614. 4. r. 542. l.) Hafenreffer Mátyás tübingeni tanárnak, az evang. orthodoxia egyik kiváló képviselőjének műve ez. (Loci theol. certa methodo ac ratione in libros tres tributi. Jena 1601.) Zvonarics azért választotta és fordította le ezt, mert ebben "az csupa és tulajdon igazság minden ékesen szólásnak pompája nélkül rövid és világos igékkel magyaráztatik". Fentebb a hitviták történetében szóltunk róla. Pázmány Kalauza ellen ennek kiadásával indult meg a harc. Harmadik és eredeti műve, melyet S. Nagy Benedekkel együttesen adott ki: "Pázmán Péter pironsági. Azaz: azokra az szitkos káromlásokra és orczátlan pántolódásokra, melyeket Szyl Miklós neve alatt Hafenreffer M. tudós doctornak könyve eleiben függesztett levelek ellen álorczásan kibocsátott vala, Derék Felelet. Melyben nem csak az Csepregi Mesterségnek nevezett nyelves csélcsapási torkában verettetnek, de még az ő Csavargó Kalauzának csintalan fortélyi és hazug czigánysági is rövid bizonyos jelekből, mint egy világos tükörből kinyilatkoztatnak, irattatott az együgyüeknek hasznokra és az mi magunk ártatlanságának tiszta mentségére Zvonarics Imre és Nagy Benedek által". (Keresztúr 1615. 4. r. 329 l.) Fentebb a hitviták történetében bőven szóltunk róla.

A Zalából származott Lethenyei István is Hutter Lénárd wittenbergi tanárnak volt tanítványa (1609-11) s így a szigorú lutheránizmus hive. Ha mestere a "redonatus Lutherus", ő meg a "magyar Hutterus" nevét érdemli. Még künnlétekor jelent meg Hutternek klasszikus dogmatikája: "Compendium locorum theol. ex scripturis sacris et libro Concordiae collectum". E könyvnek majdnem kanonikus tekintélye volt. Lethenyei mondja róla, hogy a szász v. fejedelem elrendelte, hogy "senki, csak egy tanuló deák se mehessen addig följebb való scholákban és akadémiákban tanulni, valamig e könyvecskében befoglaltatott articulusokat könyv nélkül és szóról-szóra nem tudandja". Lethenyei is igen megkedvelte s "az erdélyi német, szász deákok, kik magyar nyelven is szólni tudók" s maga Hutter is biztatták, hogy fordítsa magyarra. Ezt még Wittenbergben meg is tette, de csak 1635. adhatta ki. Nyomtatásban első műve volt a) egy verse, melyet Tartzianus Pál lőcsei ifjúnak Disputatiója elé irt. (Wittenberg 1611.) b) Hutter kompendiumának az úrvacsoráról szóló fejezetét magyar fordításban már 1613. (vagy inkább 1615.) elküldte Pápára. Ez lett oka K. Pálfi Jánossal való nagy vitájának, melyről fentebb szóltunk. c) Zvonarics Imre dogmatikája elé mint sárvári rektor 32 soros latin üdvözlő verset irt. (Keresztúr 1614. Bothár D. 13.) Ikervár és Lövő után Csepregen nyervén lelkészi állást, ide Farkas Imre keresztúri magyar nyomdászt 1621. ő telepítette át. d) "Succincta Diatyposis vitae Michaelis Zvonarich metris poeticis per Steph. Lethenyei ministrum Chepregiensem concinnata" (Csepreg 1625. 4 r.) címen ipának az életrajzát irta meg. Ma már egy példánya sem található. (Kéziratban megvan a N. Muz. Fol. Lat. 2077. 164. l.) e) Sógorának Zvonarics Györgynek művéhez (Felelet Péczeli Imrének, Csepreg 1626.) latin és magyar Paraenesist irt "ad lectorem vere Christianum". f) Zvonarics Mihály posztillájához igen szép latin distichonokat irt (40 sor) "Prosphonesis és Paraenesis ad ministros ecclesiarum" cimen, melyben a lelkészeket az üldöztetések között és Róma dühöngésével szemben is kitartó hűségre serkenti. (Közli Klein S. is II. 530.) g) Imádságos könyvecske. Csepreg 1629. Tartalmas előszóval. Ma egyetlen példánya sem ismeretes. Farkas Imre csepregi nyomdász mondja 1630. Mihálykó J. imádságos könyvének ajánlásában: aki az imádságot jól akarja gyakorolni "lássa és olvassa az 1629. esztendőben nyomtattatott imádságos könyvecskének praefatióját, avagy elöljáró beszédét, melyet Lethenyei István, az mi csepregi praedicator urunk bocsátott ki". (Szabó K. I. 578.) h) Bizonyára Lethenyei közvetítésével jelent meg Mihálykó János volt eperjesi lelkész könyve is: Keresztyéni istenes és áhitatos imádságok... Ezek mellé adattanak egynéhány szép isteni dicséretek és zsoltári énekek, mostan ujonnan kibocsáttattak és Csepregben nyomtattattak. (1630. 12 r. 496 l.) Nádasdy Pálné Révay Juditnak ajánlva. i) Lethenyei rendezte bizonyára sajtó alá az 1630. évi csepregi zsinat végzéséből a régi törvénykönyv első nyomtatott kiadását ily cimen: Canones, azaz az egyházi szolgák életének, tisztinek és tisztességes magoktartásának regulái. Csepreg 1630. Ma egy példánya sem ismeretes, de Káldy Mihály soproni plebánus 1631. már hivatkozik reá és címét is közli. (Eht. Eml. 193. Szabó K. I. 590.) k) Lethenyei szerkesztette Kis Bertalannal az 1631. évi egyházlátogatási cikkelyeket. (Mokos 160.) l) Evangeliumok és epistolák, Csepreg 1631. Az 1614. évi keresztúri kiadást Lethenyei javította és bővítette, az imádságokat hozzá ő irta. (A soproni lyceum és a gráci egyetem könyvtárában. m) Nádasdy Pál imádságos könyvéhez hosszabb magyar verset irt. n) Az Calvinisták Magyar Harmóniájának, azaz az Augustana és Helvetica Confessiók Artikulusinak Samarjai János praedik. és superint. által lett öszvehasonlétásnak meghamisítása. (Csepreg 1633. 4 r. 134. l.) Az szentirásbeli hitünk ágainak rövid öszveszedése. (Csepreg 1635. 4 r. 225 l.) Hutter Lénárd fentebbi, kérdésekben és feleletekben irott kompendiumának elég jó magyarsággal való fordítása. Kéziratban eddig is sokan használták. Kiadás előtt a szerző újra átnézte és javította. Majd "a mi becsületes Consistoriumunk censurája alá adván", a kerület is jónak találta arra, hogy "az scholákban való tanétok és hallgató hivek" használják. Kelendő tankönyv volt bizonyára. 34 artikulusba foglalta össze az egész dogmatika tartalmát s mindegyikben mintegy 10-30 kérdéssel igyekszik a címekben jelzett tárgyat kimeríteni. A XVII. art. 1. kérdése pl. ez: "Micsoda a keresztyéni szabadság? Olyan mentség avagy szabadság, mellyel az igazán hivők a Christus által a bünnek szolgálatjától, az ördögnek kegyetlenségétől, a törvénynek átkától és az örök haláltól, sőt a Leviták ceremóniáinak és az emberi találmányoknak igájától is megszabadíttatának". A könyv a tanítók, érettebb tanulók és a nagy közönség számára készült. o) Epicedion in obitum b. viri adm. rev. et clariss. D. Gregorii Dongo ministri ecclesiae Kövesd et senioris... qui placide in Domino obdormivit die 24. Febr. 1637. suae vero aetatis 62. Csepregini typis Emerici Farkas Anno 1637. Hrabovszky György még használta e munkát, azóta eltünt.

Ez volt Lethenyei utolsó ismert munkája. A Csepregről való számkivetés felettébb megviselte. Kőszegen 1650. már Regini Jakabot rendelték mellé segédül. Fia, ifj. Lethenyei István 1631. jún. 17. iratkozott be Zvonarics Miklóssal együtt a wittenbergi egyetemre. Valószinűleg ez volt az az ifju akadémikus diák, akit id. Lethenyey 1633. évi művében említ, s aki Hutter Lénárdnak Pareus Irenicumára adott feleletét (Irenicum vere christianum) 1632. magyarra fordította. Lethenyei ezt ki is akarta adni. Másik fia^[917] az a Lethenyei Pál lehetett, akinek Kolozsvárott 1670. munkája jelent meg: Az szent hitben való igaz oktatásnak szükségéről és módjáról. Ma azonban már egy példánya sincs meg. Az öreg Lethenyei tanítványa volt az a Cassai András, akit 1630. Csepregen a dunántúli lelkészek iskoláztattak s aki 1633-34. Szentgróton és Grácban a Hagymássy fiuk nevelője, majd pedig 17 éven át Kassa mellett Ujfalu evang. lelkésze volt. Ennek két műve is jelent meg: "Kettő hián Száz Keresztyén Kérdések Jézus Christusnak szenvedéséről és haláláról" (Bártfa 1644. 4 r. 115. l.) és "Vigasztalással teljes praedicatio az özvegységnek állapotjáról." (Bártfa 1644. 8 r. 72. I. A soproni lyc. kvtár unikuma. Müllner M. igazgató megjegyzése Szabó K. művében: Néhai Bachich Páltól kunyeráltam el.) E könyv első lapjára Lethenyei sajátkezűleg irta be: "Az nemz. tek. és nagyságos gróf Révai Sophia asszonynak, a néhai gróf Erdődi Bálintnak meghagyott özvegyének mint kegyes patrona asszonyának, ezt az Özvegységnek sanyarú állapotjárul irott könyvecskét adta és ajándékozta Lethenyei István kőszegi magyar praedicator és senior szívbeli jóakarattal és isteni áldással die 20. Septembris Anno Christi 1648." Potyondy István csepregi rektor is Meiszner Boldizsár elnöklete alatt vitatkozott De personali unione duarum naturarum in Christo (Wittenberg 1614). És mag. Huber Márk (Isnensis) is kiadta Csepregen tartott lelkészvizsgálati disputációját: De justificatione hominis. Keresztúr 1619. Ide sorozható Horvát András két disputációja is, (Wittenberg 1637. Szabó K. III. 1632. 1633.), melyeket Révay Juditnak s fiának, Nádasdy Ferencnek ajánlott. (Bothár D. Lethenyei I. 33. 34. Bothár D. Cassai András, Irodtört. Közl. XXI. 3.) A csepregi nyomtatványok közt meg kell még végül a Csepregi Graduált említenünk, melyről már fentebb szóltunk s a melynek kiadásában ismét Lethenyeinek lehetett legnagyobb része.

A szomszédos Kőszegnek is voltak iró emberei. Első lelkészei, Semlyén Simon, Báthay István, Kincses Pál, Rusa Mihály csak leveleikben hagytak irott emléket. A tübingeni Hartlieb György magiszter és borostyánkoszorus költő (1610-12 kőszegi lelkész) művei: Tumulus in honorem (Keresztúr 1601); gyászbeszéd Schmuck János nyéki lelkész nejének halálára; Carmen heroicum, Nádasdy Ferenc halálára (Keresztúr 1604; Anagrammata Hungaro-Sopronia (Keresztúr 1610), üdvözlő latin distichonok a soproni polgármesternek és tanácsnak ajánlva. Kiváló irói hirnevet biztosított magának Sármelléki Nagy Benedek kőszegi rektor (1605-15) a Pázmány Péter ellen való hitvitában. Még szentmiklósi rektor korában jelent meg: Naeniae in obitum Francisci Nádasdi. Keresztúr (1604. 4 r. 9. l.) Zvonarics Imre műve elé előszót (Praefatio) irt (Keresztúr 1614) és ő irta "Pázmány Péter Pironságinak" is a II. legterjedelmesebb és legsikerültebb részét. (Keresztúr 1615.) Fentebb a hitviták történetében részletesen szóltunk róla. Pázmányon kívül Sz. Molnár Albert ellen is irt gúnyverset. (Czvittinger D. 254.) "Helveticis Alberte venis prolapsus ab oris - mondja néki - Hannoviae poteras tu Principis, esse Minister, Heic inter picas garrulus anser eris." A kőszegi Nagy György (talán Benedek fia), ki 1641-43. Königsbergben tanult, két értekezést is adott ki. Theses theol. 1641. Dissertatio theol. 1643. A lövői születésű Vajda György is, ki 1650-ig volt kőszegi rektor még Rozsnyón vitatkozott Kucsera János igazgató elnöklete alatt s erről adta ki "Disquisitio Historico-Theologica" művét. (Lőcse 1643.) Egyetlen példánya a hallei magyar könyvtárban. A hányatott életű Klesch Dániel kőszegi lelkész (magister et poeta laureatus) több mint 50 művet adott ki. Első értekezései voltak: Dissertatio de persona Christi, Argentorati 1648. Dissertatio de usu et applicatione terminorum metaphysicorum ad res mysticas sen theologicas, praeside Jacobo Martini. Wittebergae 1649. Etc. Később Sz. Fekete István adott ki több predicációt és "Lelki nyugosztaló órák" cimű elmélkedéseket (Müller H. Geistliche Erquickstunden. Lőcse 1676-80. 8 r. 1284. l.) Kőszegnek 1659. könyvnyomdája is volt. Wechelius András volt bécsi és somorjai nyomdászt hivták meg, amikor 3 mázsa betűt hozattak. Egyetlen ismert terméke az 1659. évre szóló naptár. (Könyvszemle 1879. Payr S. Szenczi Fekete I. 13.)

A vidéki kis városok között kiváló székhelye volt a magyar kulturának Sopronlövő is, a Nádasdyak birtoka. Manlius János vándornyomdája itt működött, s távolabbi termékeket is közelebb hozott a dunántúliakhoz. Itt jelent meg 1593. újabb kiadásban Heltai Gáspárnak Spangenbergből fordított Vigasztaló könyvecskéje, melyben benne van a haláltáncvers: "Nem gondol a halál senkivel," továbbá a "Három dolog kinoz engemet" kezetü pogány mondás és Luther kivánsága szerint módosított párja: "Vig vagyok és nem szomorkodom" (Mich wundert, dass ich fröhlich bin.) És itt látott napvilágot 1593. újabb kiadásban Balassa Bálint és Bornemissza püspök (Bock Mihály művéből készült) fordítása: Beteg lelkeknek való füves kertecske. (Szilády Á. VI. 331. Pintér J. II. 41. Thienemann T. 12.)

A Nádasdyak másik ilyen kis kulturvárosa volt Németkeresztúr. 1584-1606. a soproniak is ide jártak istentiszteletre. Két kiváló könyvnyomtató dolgozott itt, Manlius János és Farkas Imre. Rektorának, a brandenburgi Otto Dánielnek mint jegyzőnek a csepregi kollokvium történetében is volt része. Mock Jakab, Nádasdy Pál keresztúri nevelője Magyari Istvánnak ajánlotta disputációját: De origine animae hominis. (Wittenberg 1604. Burius, Micae 188.) Lelkészei közül Oemich Tivadar irt egy polemikus művet Mária mennybemeneteléről (Tübingen 1631), melyet Kis Bertalan püspöknek ajánlott. Nyomdájából (1598-1619) egymás után kerültek ki a dunántúliak legfontosabb nyomtatványai: az Egyesség Könyve, az agenda 1598. és 1612. az evangeliomos könyvecske 1614. Zvonarics Mihály és Imre, Nagy Benedek, Lackner Kristóf sat. művei. Különösen pedig Pálházi Göncz Miklós, a volt sárvári rektor, majd hegyfalui, lévai, érsekújvári, szeredi és győri lelkész és püspök adott több munkát a keresztúri nyomdának. Többször járt itt és Farkas Imre nyomdásztól levelet is vitt Thurzó Szaniszlónak. Három munkája jelent meg itt: a) Az Úr vacsorájáról az igaz Augustana Confessio szerint (1613. 8 r. 163 levél), melyet Kolonics Szigfrid haditanácsosnak ajánlott. b) A gyermecskék Credoja. Elsőben Wittenbergában Rhauus György (Luther barátja) által német nyelven öszveszedögettetött. (1615. 8 r. 152 levél.) Thurzó Szaniszlónak ajánlva. c) Az római Babylonnak kőfalai. (1619. 4 r. 196. lap.) Thurzó Györgyné Czobor Erzsébetnek ajánlva. Eredetijét antwerpeni Rodenborch (Rotenburg) János wittenbergi theologus irta (De muri Babylonis Romani demolitione 1615.) Reihing Jakab német jezsuita "Muri civitatis sanctae" c. műve ellen. (Thienemann i. h. 31. l.) Pálházi Göncz ez utóbbi művének nyomatásakor ismét Keresztúron tartózkodott. Egyidejüleg itt igen nagy munkán dolgozott. A Concordia könyvének teljes magyar fordításához már a F. C. második részét (Solida Declaratio) fordította. S itt Keresztúron 1619. február 17-én váratlanul érte utól a halál. Felesége Bakó Margit Győr-Pataházáról sietett ide a temetésre, amelyre febr. 24-re a soproniakat is meghivta. A Concordia könyvének értékes magyar kézirata ez alkalommal került a soproni konvent birtokába. Végül itt Keresztúron 1636. fordította le a 14 éves Nádasdy Ferenc gróf a wittenbergi egyetemnek a számkivetett csehekhez a fehérhegyi csata után intézett vigasztaló iratát (Fidelis Admonitio), melyet Kis Bertalan, Lethenyei, Serényi György és Musay Gergely korrigáltak. A kis gróf anyja ki is akarta ezt nyomatni, de nem jelent meg. (Eht. Eml. 171. Payr S. A Concordia könyv legrégibb magyar fordítása. Ev. Eh. és Isk. 1900. 332. Fabó, Codex D. 10. Eht. Eml. 211.)

Ezeken a központokon kivül elszórtan egyéb helyeken is találunk egyházi irókat. Magdeburgi Joakim győri tábori lelkésznek művei: Vermahnung J. Magdeburgii (Regensburg 1566.) Az Aug. Conf. és Schmalk. cikkekhez csatolt intőbeszéd. Widerlegung des papistischen Irrthums von Merito Congrui (Regensburg 1566.) Confessio Joachimi Magdeb. (Regensburg 1567. N. Múz. Dogm. 337.) Sibolti Demeter és Pálházi Göncz Miklós győri lelkészek műveit fentebb már említettük. Aáchs Mihály győri rektornak a XVII. század végén lesznek kiváló művei. Székesfehérvárott Baranyai Mucsi Pál már 1545. előtt "A tékozló fiúról" irt bibliai éneket. Ugyanitt Szegedi Lajos, Sylvester magyar újszövetségének szigorú bírálója (1553. bécsi egyet. tanár), lefordította a zsoltárokat, melyekről viszont Sylvester mondott lesujtó birálatot. Siklós reformátora Siklósi Mihály a "Mennynek és földnek kegyes Istene" szép egyházi éneket irta, melyet sokáig énekeltek. Nagykanizsa lelkésze Szeremlyéni Mihály 1544. bánatjában irta énekét "Egyptomból kijövéséről Izraelnek".

Felsőlendván Perneszi András, a Nádasdyak és Salm gróf bizalmi embere adta sajtó alá ily című iratát: Perneszi Andrásnak választétele a Bornemissza Péter levelére, melyet az ü ördögi kisértetről irott könyve eleibe nyomtatott. (Nagyszombat 1579. 4 r. 15 levél.) Semptéről "Ördögi kisértetek" című műve miatt saját patrónusa, Salm Gyula gróf 3 napi papi tanácskozás után űzte el Bornemisszát. E vitás ügyben irta Perneszi a levelét. Az üldözött lelkésznek Bánffy László és neje Somi Borbála adott menedékhelyet 1578. Beczkó várában. Muraszombaton Szalaszegi György lelkész adta ki Avenarius Habermann János wittenbergi tanárnak világhirű (francia, szláv és holland nyelvre is lefordított) imádságos könyvét ily címen: "Hetetszaka minden napra megirattatott imádságok, kik öszvöszereztettenek Avenarius János doctor által. (Sicz 1593. 12 r. 247 levél.) Lobkovicz Poppel László nejének, Salm Magdolna grófnőnek ajánlva. Németországban ez a könyv a mai napig is igen kedvelt s számtalan sok kiadást ért. Német nyelven hazánkban is többször megjelent. Versbe szedték és latinra is lefordították. Velős, mintaszerű imádságok vannak benne s változatos és könnyen áttekinthető a tartalma. Igazi evang. imakönyv, mert általa Luther értelmében mindenki a maga papja lehetett s világi életét is istentiszteletté avathatta. Szalaszegi deákból fordította s megengedi, hogy már előtte más is lefordította. Az ajánlásban mondja: "Hallottam immár egyszer, hogy magyar és tót nyelvre is fordétották volna, de azok közül még csak egy sem érközött az istenfélő magyar keresztyén népnek nyelvén való keresztyén nemzet közé." Bártfán 1602. újabb kiadásban is megjelent. (Könyvszemle 1890. 104. Thienemann 16. 18.) Ezt a művet Osztopányi Pernyeszi Zsigmond is, Apafi Mihály vallásos lelkű udvarmestere, ki Dunántúlról a Nádasdyak köréből kerülhetett Erdélybe, lefordította ily címen: "A kegyes léleknek lelki vigasztalást szerző idvesség Paissa." (Kolozsvár 1676. 12. r. 272. l.) Művének fogyatékosságát az ajánlólevélben azzal menti, hogy ő "soha a tudományoknak csak kisebb részét (az Orthographiát) sem tanulta judiciommal." S nyomatékosan bizonyítja, hogy efféle munkára a politikus embernek is szüksége van. Zalából Csáktornyáról is kerültek ki iró emberek. Csáktornyai Mátyás híres műve Dedekind Frigyes Grobianus című szatirájának a fordítása: "Grobián verseinek magyar énekbe való fordítása, melyekben az jó tisztességes erkölcsnek regulái vissza való értelemmel vannak megiratván. Ad notam: Hegedösek, nektek szólok, meghallgassátok." (Kolozsvár 1590 körül.) A mű különösen az étkezésnél való durvaságot jellemzi. Célját az olvasóhoz intézett pár vers mondja meg:

Két más históriája is van: Az erős Ajax és bölcs Ulisses miképpen perlettek az táborban Achilles fegyvere és hadi szerszáma felett. (Kolozsvár 1592.) Ezt patrónusának, Mindszenthi Benedeknek, Udvarhely kapitányának ajánlotta. A másik: Régenten az római főasszonyoknak cifraság tilalmáról való perlődések az Tanács előtt. Ad notam: Mostan emlékezem az elmult időkről, Az elmult időkről, jó Toldi Miklósról." Ennek a végén vallja magát dunántúlinak: Az ki ez éneket így egyben rendelte, Csáktornya hazája, Dráva Mura közbe. Kiváló érzéke lehetett a szatira iránt. Mint az emberek gyengéit és rossz erkölcseit ostorozó egyik első irónk érdemel figyelmet. (Thienemann 150. Szabó K. I. 257. 311. 340.) Csáktornyai volt Lossics István is, akinek műve: Disputatio Logica (Wittenberg 1614) s akit 1619. ismeretlen helyre avattak fel lelkésznek. Zalában Szentgrótnak s később Légrádnak is tudós lelkésze volt a lébényszentmiklósi Deselvics István személyében. Még murányi udvari lelkész korában Széchyné Homonnai Mária költségén jelent meg ily című munkája: "Tizenkét idvösséges elmélkedések, melyekben igen szép könyörgések Philep Kegelius D. által deákúl öszveszedetvén együvé szörkösztettenek." (Lőcse 1639. 8. r. 775. l. Bártfán is 1639. jelent meg 12 r. 661. l.) Kegel német teológus műve Spirituales Meditationes címmel latin nyelven Lübeckben 1602. jelent meg s benne Hieronymus, Augustinus, Anselm, Tauler, Kempis Tamás sat. evangeliomi szellemű elmélkedéseit gyűjtötte össze. Thienemann tévesen lát ebben (Althaus nyomán) a római katholicizmusba való visszaesést. Az evangeliomi szellemű misztikusokat a reformátorok eleitől fogva kedvelték. Ezt a művet először Debreczeni Péter ref. theológus fordította le (Leyden 1637). De Széchyné nem volt vele megelégedve, mivel Debreczeni az eredetiből sokat kihagyott, meg is változtatott s más nagy fogyatkozása is van, aminek talán az is lehet az oka, hogy "valami más Calvinistáktúl megvesztegettetett deák exemplár volt a fordétónál." Deselvics ezt a fordítást "más böcsületes személyekkel (Szentgyörgyi Tzuchius sat.) együtt" revideálta, a latin eredetivel összehasonlította s ennek alapján javította. Kegel művének kivonatát Laskai János ecsedi ref. lelkész is kiadta. (Egynéhány áhitatos búzgó imádságok. Debreczen 1651.) Debreczeni fordítása pedig (s talán Deselvicsé is) még sokszor megjelent. (Ulm 1653. Lőcse 1668. 1704. Kolozsvár 1739. és 1764.) Megjelent latinul is hazánkban (Duodecim Piae Meditationes, Lőcse 1679). Más nyelvekre is lefordították. Ez is egyike volt legkedveltebb áhitatossági könyveinknek. (Szabó K. I. 686. 695. Thienemann 25.) Sopron közeléből még Fertőszentmiklós egyházi íróiról kell megemlékeznünk. E virágzó városkának is korán volt jeles iskolája. Sármelléki Nagy Benedek szentmiklósi rektor volt, mikor fentebbi művét irta: Naeniae, quas in obitum spect. ac magnifici D. Com. Francisci de Nadasd gratitudinis et memoriae ergo lachrymis rigavit Benedictus Nagy, rector Nicopolitanus. (Keresztúr, 1604. 4 r. 9 levél.) Klaszekovics István püspök-lelkész itt irta Zvonarics műve elé "Protestatio az nemes magyar nemzetséghez" címen a Pázmány Kalauzát visszautasító tiltakozást. (Keresztúr 1614.) Ő és társai fordították le Pázmány Kalauzát latin nyelvre Thurzóné Czobor Erzsébet megbizásából, hogy Balduin Frigyes wittenbergi tanár is felelhessen reá. (Adattár V. 46.) Kiváló tudós volt az utóda is, mag. Galgóczi Miklós, előbb csepregi rektor, ki két évet töltött Wittenbergben. Itt kiadott munkája: Exercitationes academicae, in quibus quatuor theol. controversiae... simulque argumenta Calvinianorum, confessioni Helv. in Hungaria addictorum, prout in ipsorum confessione lingva vernacula sunt apposita, breviter examinantur et refelluntur. (Wittenberg 1619.) Fentebb a hitviták közt szóltunk róla. Galgóczi tudott Pálházi Göncz Miklós nagy művéről s ő jelezte előre a teljes magyar Concordia-könyv megjelenését. (Ribini, Mem. I. 424.)

Végül még Sopron egyházi irodalmáról kell megemlékeznünk. Ennek már a középkorból is vannak emlékei. Soproni főesperes volt az olasz származású Rogerius mester, ki a tatárjárást a nagyváradi püspökség területén érte meg 1241. s ennek történetét is megirta Carmen Miserabile című művében, (Turchányi T. Századok 1903. Pintér J. I. 140.) Soproni Péter franciskánus pedig Kapisztrán János életéhez írt adatokat: Preconizatio beati patris Johannis de Capistrano, edita a fratre Petro de Sopronio (H. n. 1523. Szabó K. III. 260. Pintér J. I. 280). Dr. Házi Jenő főlevéltáros csak a mult évben fedezte fel a 216 magyar szót tartalmazó s 1400 körül irott soproni szójegyzéket, mely bizonyára a régi diákvilág emléke. 1354-ben Sopronnak már városi tanítói vannak. 1400-ban János nevű tanítója volt, ki a könyvkötéshez is értett és Weyten Orbán plebánus a 18 könyve közül egyet neki hagyott végrendeletileg. Beheim Mihály német költő a Sopron határában épült Macskakő várának, a husziták menedékhelyének pusztulását írta le 1464. "Wie kaczenstain zerbrochen ward" című krónikájában. A soproni Salfzer Ambrus bécsi tanár, ki a magyar diákok prokurátora és Sylvester idejében az egyetem rektora volt, bizonyára tudományos téren is munkálkodott. (Sopron eht. 15. 23.)

A reformáció korából igen érdekes és az országban legkorábbi az a részletes jegyzőkönyv, melyet a lutheránusok ügyében Szegedi Gergely kir. biztos 1524. vétetett fel. Eredeti levelei vannak a soproni levéltárban nem csak Luthernek és Melanchthonnak, hanem Szeremlyéni Mihálynak, Sztáray Mihálynak, Beythe Istvánnak, Bornemissza Péternek, Muraközi Györgynek, Sármelléki Nagy Benedeknek sat. bizonyságáúl annak, hogy a német polgárság a magyar evangelikusok ügyét is szívén viselte. Lelkészei közül irodalmi emléke maradt Szeremlyéninek, ki még Kanizsán 1544. írta énekét "Izraelnek Egyptomból való kijövételéről". Gerengel Simonnak művei: Catechismus und Erklerung der christlichen Kinderlehre. (Regensburg 1569. Augsburg 1571. H. n. 1582. Bécs 1619.) Luther kis kátéját magyarázza a szokásos módon. Az úrvacsoráról szóló 6 rövid kérdést a magyarok kértére latinra is lefordította, "mert a magyarok jártasabbak a latin nyelvben, mint a németben". A 3. kiadáshoz a lelkészek függeléket is irtak: Summa der christl. Kinderlehre címen. Ez utóbbi magyar fordításban is megjelent: "Gerengel Summája" (Halle 1715). Bárány György a maga jeles kátéját is (Norinberga 1735.) "a gyermeki tanításnak Gerengel Simon által feltétetett summájával" megtoldva adta ki. És Gamauf szerint a magyarok még a XIX. század első felében is használták Gerengel művét. Sopronban a káté és Gerengel egyet jelentett. Még a XVIII. században is ez a szólásmód járta az iskolában: "Sage mir deinen Gerengel her!" Ő adta ki az első soproni énekeskönyvet is, melynek 1700. évi bővített kiadásában jelent meg Gerengel arcképe. Tőle való az első soproni agenda is, mely azonban csak kéziratban volt meg. Írt több éneket és predikációt is. (L. Sopron eht. 106.) Beythe István soproni lelkész műveit már említettük. Dragonus Gáspár volt soproni lelkész műve: "Speculum Theologorum et Concionatorum ex S. Pauli epistolis concinnatum... In usum studiosorum theologiae et novitiorum concionatorum. (Monyorókerék 4. r. 3. ív.) Pastoralis fiatal lelkészek számára". Schremmel Ábrahám mag. Sturm János strassburgi jeles tanítványa Besztercebányán igen jó tantervet készített: Ordo lectionum et exercitiorum 1574. (Fraknói V. 180.) Bizonyára ezt követte Sopronban is. Szigethi Frankovith Gergely soproni orvos írta magyar nyelven az első orvosi művet: "Hasznos és fölötte szükséges könyv az Isten fiainak lelki vigasztalásukra és testi épöletökre". (Monyorókerék, 4. r. 118. levél fametszetekkel.) A gyógyító füvek és egyéb orvosszerek leirása mellett imádságok, a szerző által készített énekek és elmélkedések vannak benne. Testi és lelki orvos akar lenni egy személyben "ki nem igazit senkit a patikába, hanem magával hordja az orvosságot". A soproni tanulók közül kiváló hős és poéta volt Wathay Ferenc, a cseszneki kapitány fia, Muraközi György tanítványa, aki 1603. a konstantinápolyi fekete börtönben irta históriás énekeit, vallásos és egyéb verseit: A zsidó néprül (a Makkabeusok 3. könyvének versbefoglalása), História Székesfejérvár veszéséről. (Hasznos mulatságok 1838. I. 13. Dézsi L. Wathai F. Századok 1914.)

Soproni születésű volt a fentebbi Mock Jakab is, aki "De origine animae" című disputációt adott ki s Hegykőről 1610. febr. 10. Megyery Imre alispánhoz irt levelében fejtegette a nevelés elveit. (Sopr. eht. 190.) A Wittenbergben tanult Fauth Márk városi tanácsos, Klein Menyhért soproni tanító és a Riczingből Sopronba menekült Payer György polgár értékes helyi krónikákat írtak. Fellner Erasmus ágfalvai lelkész beszédeit összegyűjtve 1581. kiadni és a soproni tanácsnak ajánlani akarta. Koler János pomogyi tanító 1580. nyomatott verses vitairatát (Kampfgespräch) küldte a soproni tanácsnak. Egerer Jakab soproni lelkész Bocatius János eperjesi igazgatót és latin poétát doktorrá avatásakor "Gratulationes" című füzetben üdvözölte. (Wittenberg 1596.) Fuchsjäger István lelkész két halotti predikációt adott ki, az egyiket dr. Jessenius János császári orvos felesége, Fels Mária felett mondotta, akit Sopronba hoztak temetni (Wittenberg 1613). Krámer Mátyás és Szentbertalani Menyhért soproni követek az 1608. évi pozsonyi országgyűlésről értékes naplót írtak. (Diarium Conventus Regnicolarum 1608. Kovachich, Script. minores I. 211-245.) Sopron városát és gyülekezetét több író is nyomtatott művekkel tisztelte meg, Homberger Jeremiás gráci primárius lelkész Sopron német nevére célozva, Éden várának (Eden-Burg) mondja Sopront és "Flosculus Eden, Compendium totius christ. theologiae" c. művét (Németújvár 1584.) a soproni tanácsnak ajánlotta. A Grácban felavatott lelkészek e szerint készültek a vizsgálatra. Hartlieb György kőszegi lelkész a fentebb már említett "Anagrammata Hungaro-Sopronio" füzetet adta ki. (Keresztúr 1610.) A soproni születésű Rhau Fülöp szentilonai lelkész "Sempronium carmine heroico descriptum" című füzetet írta (Keresztúr 1615), melynek ma már egy példánya sem ismeretes. (Payr, Sopr. eht. 151. 248.)

Dr. Lackner Kristóf soproni polgármesternek, a sokoldalú kiváló jogtudósnak művei a pedagógia és a theológia mezejére is átnyúlnak. Még jogi műveit is erős vallásos szellem hatja át. Ilyenek: Theses ad juris materiam de haereditatibus conscriptae. (Patavii 1595.) Lackner a régi humanista tudós társaságok mintájára 1604. ilyent is alapított (Studentenbund, Foedus Studiosorum) s ennek alapszabályait elkészítette latin és német nyelven. (Kézirata a konvent és város levéltárában 1604.) Több iskolai drámát is irt. Ilyen: Cura Regia seu Consultatio Paterna. (A király gondja vagy atyai tanácskozás. Kassa, 1616.) A tanítók kértére irta s az ifjúság a városház tanácstermében 1615. elő is adta. Bocatius ezért versben üdvözölte. Erősen pedagógiai irányú. A hibás neveléssel szemben helyes nevelési elvekre akarja a közönséget tanítani. Electio Trigoniana (Trigoniumi, traui királyválasztás. Nádasdy Pálnak ajánlotta. Frankfurt 1617. 8 r. 103. l.), melyet szintén előadtak Sopronban. Harmadik drámája: Actus Oeconomicus (Frankfurt 1619. 8 r. 70 lap), melyet előkelő tanuló sereg adott elő. Révay Péter koronaőrnek ajánlotta. A helyes gazdálkodás módjáról szól benne. Jogi művei: Quaestiones Justinianae. (Frankfurt 1617. 4. r.) A római jognak alapos és világos ismertetése. Maiestatis Hungariae Aquila. Keresztúr 1617. Náprágyi Demeter győri püspöknek ajánlva. Coronae Hungariae Enblematica Descriptio. (Lauingen 1615. 4 r. 207. l.) Thurzó Györgynek ajánlva. Utolsó nyomtatott műve: Salicetum Semproniense (Soproni füzes. Bécs 1626). Szellemes, velős, komoly és tréfás idézetek, versek, közmondások és jelmondatok gyűjteménye, melyekkel magát s a soproni füzes kertjét és kerti házát meglátogató vendégeket akarta felvidámítani. (1614. okt. 26. Sz. Molnár Albert is Lacknernél ebédelt.) Maradt egy német nyelvű kézirata is: Tugendspiegel und Christlicher Discurs 1612. Ebben a különféle erényeket (fides, caritas, justitia, patientia etc.) és ezeknek általa rajzolt symbolumait magyarázza és illusztrálja a szentirásból és profán irókból vett példákkal és idézetekkel. (Sopr. ehk. levt. 45. VI. 3.) Egy második vallásos lelkű orvosa is volt Sopronnak, Scholz Jeremiás dr. phil. et med., ki a csepregi zsinaton 1631. a lelkészek szokása szerint aláírta szimbolikus könyveinket s tőle való a balfi fürdő latin és magyar leirása. (Csepreg 1631. 4 r. 1 1/2 iv.)^[918]

M. Huber Márk soproni lelkész kiadta a felavatása alkalmával Csepregen tartott disputációját. Theses theol. de justificatione. (Keresztúr 1619. 4 r. 16 levél.) Schwanshofer Kristóf rektor egy költeményben énekelte meg (Lutherum Cygnum canit) a reformáció százéves jubileumát. (Regensburg 1617.) Unger Joakim lelkész művei: Dissertatio metaphysica de Vero (Wittenberg 1622.) és Oratio de fideli sanctorum Angelorum ministerio. (Wittenberg 1623.) Zuana Menyhért György egy jogtudományi disputációt irt (Königsberg 1639. Szabó K. III. 1549.) s ezt Zuana János Menyhért bécsi kanonoknak ajánlotta. Zuana Kristóf Menyhért a pestistől való szabadulás után "Soterion" c. hálairatot adott ki. (Breslau 1645. 4 r. 4 levél.) A soproni Poch György (később meggyesi lelkész) művei: Disputatio politica de rebus publicis (Helmstädt 1639.) és Epistolae Paulinae ad Galatas cap. 3. vers. 20-23. (Altdorf 1646.) Schubert Pál jeles soproni lelkésznek. 1630-49. öt halottibeszéde jelent meg nyomtatásban Nürnbergben és Regensburgban. Kéziratai közt értékes a Granarium Biblicum, melyet unokája, Schubert János András Lang Mátyásnak, ez pedig a konventnek ajándékozott. Neuheller János soproni lelkész kiadta Schubert felett mondott halotti beszédét: Christliche Leichpredigt II. Kir. 13. 14. Fia Schubert János ehhez búcsuztatót irt: Klagegespräch. (Nürnberg 1650.) Lagus Jakab soproni rektor szintén Schubert halálára Euthanasia című latin verset adott ki, melyhez Schubert János német gyászverset is csatolt hangjegyekkel. (Lőcse 1650.)

Egy kiváló zeneszerzője is volt Sopronnak, a pottendorfi születésű Rauch András orgonista, aki Hernalsból jött ide (1629-56). Művei, melyekkel a zenetörténetben is nevet biztosított magának: a) Thymiasterium Musicale, das ist musikalisches Rauchfässlein oder Gebetlein mit 4, 5, 6, 7 und 8 Stimmen samt den B. C. Nürnberg 1625. 4 r. b) Musikalisches Stammbüchlein. Prima vox. Secunda vox. Basis. Nürnberg 1627. c) Concentus Votivus, Glückwunschungs-Musik. II. Ferdinánd soproni bevonulására. (Wien 1634.) d) Missa, Vespera et alii sacri concentus. Nürnberg 1641. e) Cursus triumphalis Musicus. (Viennae 1648.) f) Neues Thymiasterium oder Rauchfässlein. Wien 1651. g) Deutsche Messen und Motetten zu 3 und 4 Stimmen mit Violine. (Mendel, Mus. Conv. Lex. VIII. 249.) A jeles zenész fia is, Rauch Mátyás, adott ki egy kis füzetet: De Rudolpho I. Habsburgico eiusque symbolo Oratiuncula. (Breslau 1649. 4 r. 8 levél.)

A három jeles soproni lelkésznek Lang Mátyásnak, Sowtisch Kristófnak és Barth Konrádnak gazdag irodalmi munkássága már a következő korszak történetébe tartozik.

A reformáció első századának gazdag egyházi irodalmából íme a dunántúli evangelikusok is fényes eredménnyel vették ki részüket. Vannak közöttük többen is (Sylvester, Dévay, Sztáray, Kulcsár, Beythe, Magyari), kik a magyar irodalomtörténetnek is elsőrendű csillagai. Egyházi iróinkat a reformáció nagy munkája és ebben is a napi szükség irányitotta. Ábécés könyvet, nyelvtant kellett irni, hogy a nép a bibliát olvashassa, ezt magyarra kellett fordítani, hogy mindenki hozzáférjen és megértse. Az iskolákban kátékra, a templomban énekes- és imádságoskönyvre volt szükség. A házi áhitatosság épületes vigasztaló könyveket kivánt. Az egyházkormányzat megkövetelte a kánongyűjteményeket. A hitviták eredményeképpen kisebb irásmagyarázati művek, hitvallások, dogmatikák, polemikus művek állottak elő. Egyesek már életrajzokat, históriás énekeket, kisebb történeti műveket is irtak. Ezekhez a történeti távlat még nem volt elég nagy s az üldöztetések miatt az idők sem eléggé nyugalmasak. Leggazdagabb volt tehát a gyakorlati theológia tudományköre, a rendszeres theológiából is volt két jó dogmatikánk és több polemikus munkánk. Mai értelemben vett bővebb irásmagyarázati művek még nincsenek. Ezek anyaga néhány latin értekezésbe, a predikációkba és a polemikus művekbe van beleszorítva. Történeti theológiánk is a többi tudományszakhoz képest ebben az első korszakban még szegényebb.

A bibliai tudományok köréből Sylvester az egész újszövetséget, Szegedi Lajos a zsoltárokat, a tolnai tanítók (Tővisi Mátyás és Zigerius Imre) Jézus Sirák könyvét fordították. Zvonarics Mihály és Lethenyei István evangeliomos könyvecskéket adtak ki, Poch György a galatiai levél egy szakaszát (3, 20-23) magyarázta, Schubert Pál pedig az egész bibliára vonatkozó ismertető munkát irt. Hitvallási iratokat Magdeburgi Joakim, Beythe István, Reczés János és társai, Pálházi Göncz Miklós és Lethenyei István adtak ki. Nagy kár, hogy Pálházi Göncz, ki az egész Concordiakönyvet fordította, művét be nem fejezhette. Kátékat irtak Dévay, Gerengel, Beythe, Pálházi Göncz, Zvonarics és Lethenyei, Luther kis kátéját Dévayn kívül Gálszécsi István (Krakkó 1538), Batizi Endre (Krakkó 1550) és Bornemissza Péter (Sempte 1577) is lefordították. Bizonyára többször kiadták a dunántúliak is. De ezeket a gyermeksereg elhasználta, egy példány sem maradt fenn a XVI. századból. Pedig 1603. is kátékiadására adóztak a dunántúliak és már 1595. elrendelte a 38. meszleni kánon, hogy a lelkész "evangeliomos innepeken délest az Catechismust olvassa és praedikálja, kihöz hallgatóit hozzá szoktassa és édesítse." Egyházi kánonokat irtak Baranyában Sztáray köre, Beythe, Reczés és társai, Lethenyei. Agendát Gerengel, Beythe, Reczés és a dunántúli esperesek. Pastoralist Dragonus Gáspár. Imádságos könyveket Szalaszegi György, Lethenyei István és Nádasdy Pál gróf. Egyházi éneket és énekeskönyvet Sylvester, Dévay, Sztáray, Huszár Gál, Gerengel, Beythe, Magyari és a Csepregi Graduál szerkesztői (Lethenyei). Predikációkat Huszár Gál, Gerengel, Kulcsár György, Beythe, Magyari, Fellner, Fuchsjäger, Zvonarics, Schubert, Neuheller. Vigasztaló áhitatossági könyveket: Kulcsár, Sibolti, Frankovics, Sárkány, Vidos, Magyari, Lackner, Kassai, Deselvics. Rendszeres dogmatikát Zvonarics Imre és Lethenyei István. Polemikus műveket Dévay, Sztáray, Huszár G. Magdeburgi Joakim, Perneszi András, Beythe, Magyari, Klaszekovics, Pálházi Göncz, Zvonarics Imre és Mihály, Sármelléki Nagy Benedek, Oemich Tivadar, Lethenyei és ifj. Nádasdy Ferenc. Latin disputációkat és értekezéseket adtak ki Mock Jakab, Zvonarics Imre, Potyondy István, Huber Márk, Lossics István, Galgóczi Miklós, Horváth András, Kis Ádám és Pál, Vajda György, Unger Joakim és Klesch Dániel. Egyháztörténeti emlékiratokat, életrajzokat, históriás énekeket, krónikákat, alkalmi verseket irtak: Dévay, Sztáray, Tőke Ferenc, Szeremlyéni, Siklósi, Mucsi, Hartlieb, Csáktornyai, Wathay, Gabelmann, Fauth, Klein, Payer, Krámer, Szentbertalani, Egerer, Rhau, Schwanshofer, a két csepregi névtelen, Lethenyei, Zuana, Lagus, Schubert. Iskolai drámákat dr. Lackner Kristóf irt. Az egyházi zene terén Rauch Andrásnak maradtak kiváló művei.

Egyes egyházi iróink a magyar irodalom egyéb ágaiban is maradandó becsű munkásságot fejtettek ki. A két Beythének a magyar növénytanban is vannak uttörő érdemei. Frankovics irta az első magyar orvosi művet. Scholtz a balfi fürdő hatását ismertette. Lackner, Zuana jogi műveket irtak. Az első nyomtatott magyar szöveg 1527-ből Sylvester Jánostól való. Dévay, Sylvester irták az első magyar nyelvtani műveket. Sylvester volt a nyelvujítás és nyelvhasonlitás első uttörője. Ujszigeten Nádasdy állíttatta az első magyar könyvnyomdát és Abádi volt ennek első magyar munkása. Sylvester ismerte fel a magyar népköltészet értékét, ő merészelt először a virágénekekről elismeréssel szólani. A mértékes magyar verselésben is övé a kezdeményezés dicsősége. Tinódi Sebestyén az ő tartalmas szép históriás énekeit magyar dallamokra dunántúli evang. főurak, Enyingi Török Bálint és Nádasdy Tamás udvarában énekelte. Az első két magyar drámát Sztáray Mihály irta. És micsoda nagy vonzó és átalakító hatásuk volt a magyar nyelvre és magyar zenére az ő ihletett szép zsoltárainak. Bornemissza Péter is Elektráját már bécsi diák korában dunántúli patrónusok (Nádasdy, Bánffy, Perneszit) oltalma alatt irta. A magyar bibliát és énekeskönyvet az elsők közt Sylvester, Sztáray és Huszár Gál adták a magyar népnek, mely azóta állandó hatással van népünk egész szellemi világára és nyelvére. A protestáns hitvitákban is csiszolódott, fejlődött a magyar nyelv. Pázmány Péter még protestáns iskolában, protestáns könyvekből tanult. A magyar nyelvet addig a fokig, ahol Pázmány azt átvette, a magyar reformátorok s ezek utódai fejlesztették.

S nemcsak nyelvében, hanem egész szellemében is nemzeti és hazafias a magyar reformáció irodalma. Már az első evang. költők és verselők a zsidók történetéből vett példákkal keltették fel hallgatóikban a hazaszeretetet. Vagy olvassuk el Magyari István hatalmas művét, mily elemi erővel nyilatkozik meg minden sorában a népe sorsán aggódó legforróbb hazaszeretet. S későbbi polemikusaink is egyszersmind hazájukat féltik, midőn az evang. hitért, Istennek igaz tiszteletéért síkra szállanak. Károli Gáspár és Magyari óta, de már előbb is a hazafiság kérdésévé tették a reformáció ügyét. És ez az erős nemzeti szellem hódított az idegen ajku lakosság körében is. Ebben azonban az irodalom mellett nevezetes részük volt az iskoláknak s az egész evang. nevelésügynek is.

A reformáció már alapelveiből kifolyólag követelte meg az általános népnevelést. Az egyházi rend eltörlésével a műveltség sem maradhatott a papi osztály kiváltsága. A reformáció anyanyelvén adta a nép kezébe a bibliát, hogy olvassa. Neki tehát olvasni kellett tanulni és iskolákra volt szükség. Nagy Károly követelményét: "ut scholae legentium fiant" (hogy olvasni tanító iskolák legyenek), igazán komolyan csak a reformáció vette. Luther az alapvető reformátori iratában (A nemzet ker. nemességéhez) kivánja: "Hát nem kellene-e minden egyes ker. embernek már kilenc vagy tiz éves korában ismernie az egész evangeliumot, amelyben neve és élete vagyon." De nem csak népiskolákat, hanem nagy számmal alapított és szervezett át az evang egyház közép- és főiskolákat is. (Masznyik, Luther 3 alapvető irata, 150. l.)

A reformáció korszakos jelentőségét úgy az általános tudományos műveltség, mint különösen a népnevelés terén r. kath. tudósok is elismerik. Fraknói Vilmos püspök mondja: "A XVI. század, mely súlyos csapásokat hozott hazánkra, nagy áldásokban is termékeny volt. A politikai süllyedés és török hódítás, a polgárháboruk és vallási küzdelmek borus napjaiban nemzetünk a művelődés pályáján oly nagy haladást tett, a tudományosság terén oly magasra emelkedett, a szellemi érdekekkel oly melegen foglalkozott, mint azelőtt soha és a kort, melyben mi élünk, kivéve, azóta is soha. A nyugot műveltségének szinvonalát e században közelítettük meg leginkább." És minket illet első sorban az is, mit alább a nevelés ügyéről mond Fraknói: "Hazánk oly nagyszámú iskolákkal, iskoláink oly jeles tanerőkkel nem birtak soha, mint a XVI. században. Jelentéktelen városokban, vagy épenséggel faluhelyeken hirneves tudósok és irók foglalják el a tanszékeket. Idegen tudósok és tanárok soha sem keresték fel oly nagy számban hazánkat és magyarországi ifjak soha oly sűrűen nem látogatták a külföldi iskolákat, mint a XVI. században." Fináczy Ernő is e téren nagy elismeréssel adózik a reformációnak: "A végső felbomlás veszedelmétől hazánk iskolaügyét egy nyugatról beözönlő hatalmas áramlat mentette meg: a reformáció, szövetségesével a humanizmussal; és a protestáns iskoláztatás megerősödése nem csak közvetlen hatásában volt nagy fontosságú, hanem azon visszahatásában is, melyet a mélyen aláhanyatlott kath. iskolaügyre gyakorolt". Volt iskolázás hazánkban a középkorban, a r. kath. világban is. Ennek emlékeit Békefi Remig gyűjté össze nagy búzgalommal és széleskörű alapos forrásismerettel. De ennek eredményeként is 1540-ig összesen csak 15 káptalani, 275 városi és falusi s 1 zsidó iskola nyomait tudta kikutatni. (Ezenkívül vannak a szerzetesi iskolák). Iskolaügyünk nagyobb lendületet csak a reformációval vett, a nevelés igazi nemzeti és országos üggyé csak ezáltal lett; még a r. kath. nevelés és irodalom is csak a reformáció hatása alatt kezdett zöld ágra vergődni.^[919]

Békefi megjegyzi, hogy "a városokban a protestantizmusnak nem kellett új iskolát alapítania, hanem csak a régit alakította át és szervezte a saját céljai szerint". Mi is elismerjük, hogy a reformáció sok városban kész iskolát talált, melyeket nem csak az egyház, hanem nagyobb számmal a tanulnivágyó áldozatkész polgárság alapított és tartott fenn. De az is érdeme volt a reformációnak, hogy ezeket az iskolákat az evang. egyház a fenntartó polgársággal együtt oly gyorsan és tömegesen hódította meg a maga szellemével és újabb nevelési irányával. A meglevő iskoláknak az evang. hitre való áttérése, amint ezt Békefi is helyesen állapítja meg 1530 és 1540 között, némelyeké valamivel később is történt. De mint Fraknói is elismeri, a reformáció sok olyan helyen is alapított egészen új iskolát, ahol ilyenek eddig nem voltak; és pedig kisebb mezővárosokban és falvakban is. A falusi iskolák száma Békefi kimutatása szerint is igen kevés volt a középkorban. És Heltai Gáspár, a szászok közül származott kiváló magyar író és bibliafordító az újkor elején nem minden ok nélkül panaszkodott a magyarságnak a művelődés terén való elmaradottsága miatt. Békefi szerint Dunántúl területén 1540-ig csak a következő helyeken voltak hitelesen igazolható falusi, városi és káptalani iskolák: Győr, Székesfehérvár, Pápa, Sopron, Saár, Pápócz, Újsziget (Sárvár), Kálmáncseh, Marczali, Somogy (Somogyvár), Pécs, Siklós, Kesztölcz (Tolna m). Bizony kevés még akkor is, ha számba vesszük, hogy sok levéltárunk s velük az iskolák emléke is elpusztult. Zárdai iskola sem lehetett sokkal több. Azt a feltevését pedig, hogy a XIV-XV. században falusi iskola minden plebánia székhelyén volt, nagyon jóhiszemünek tartom. (Békefi, Népokt. t. 24. 50. Kápt. isk. 356. 359.)

Dunántúl az első evang. iskola Pápán tünik fel. Már a reformáció előtt is volt itt 1508. egy Kajári István nevű tanító, akinek idejében pestis ütött ki s a tanulók szétoszoltak. Az iskolának a reformáció szellemében való átszervezése még Thurzó Elek idejében történt éspedig 1531. miként ezt fentebb már kimutattuk. 1534-ben Gyzdawyth Péter, Turkovics Miklós budai városbíró rokona vagy barátja, volt Pápának első evang. tanítója, aki Nádasdy Tamáshoz intézett levelében szinte dicsekedve írja a neve után: capellanus, sed non papisticus, más leveleiben pedig "rector schole de Papa" az aláirása. Sylvestert ő és Turkovics ajánlották Nádasdynak Sárvárra, Gyzdawyth inti Nádasdyt, hogy urodalmait bejárva ne higyjen az embereknek, bármily hizelgők és előkelők is, mert összeesküvést szőttek ellene, de ő hű marad hozzá. Gyzdawyth vagy más lutheránus tanító volt az, aki 1544. Pápáról Győrré is átjárt s ott a szentek tisztelete és a papi rend ellen predikált. Midőn 1584. évi iskolai törvényeik készültek, akkor a pápaiak túlnyomó része már református volt. (Békefi, Kápt. isk. 474. 512.)

Második korai evang. iskolánk Sárvárott volt. Erdősy Sylvester János, a Krakkóban és Wittenbergben járt kiváló tudós ennek az első tanítója, ki előbb Geszti Mihály nevű ifjúnak volt nevelője Borsodmegyében s mint ilyen irta már 1527. a Colloquia Puerilia, Heyden Sebaldus elemi könyvének magyar szövegét. Budáról Turkovics Miklós városbiró ajánlotta őt Nádasdynak. Utközben öt napot töltött Pápán Gyzdawyth tanítónál, aki szekéren küldte el őt Sárvárra. 1534. május 3. érkezett meg Sárvárra, amely város mellett Ujszigeten (Neanesus) Nádasdy új iskolát építtetet téglából. (Ludum literarium opere latericio ex struxit, Sylv. Gram.) Melanchthon, Németország nagy tanítómestere 1537. külön levélben dicsérte meg ezért Nádasdyt. Ujszigeten állott a könyvnyomda és Sylvester ajánlkozott 1536. hogy ő maga is megtanulja a betűk készítését és a könyvnyomtatást. Keserű órájában bizony kifakadt, hogy életsorsa őt az elemi tanítóságra taszította alá s neki a többre hivatott tudósnak apró gyermekeket kell tanítania a betüvetésre. De hiven betölté tisztét e helyen is. 1536-ban már nyelvtant irt. A sárvári iskola jó hirnevét ő alapította meg s bizonyára voltak nagyobb diákjai is. A század közepén a sárvári diákok (studiosi scholae Sárváriensis) már irásban folyamodnak Nádasdyhoz élelmiszerekért; Nádasdy bőkezüségének hirét hallva menekültek a sárvári iskolába tanulmányaiknak kibővítése céljából. Kovács Márton diák, egyik jobbágyuk fia 1551. magyar könyvecskét mutat be Nádasdynénak, melyet ő maga irt és segítséget kér további tanulásához. Sylvester 1544-ig volt Sárvárott, ekkor a várost az a dicsőség éri, hogy tanítóját a bécsi egyetemre hivták meg a héber és görög nyelv, majd pedig a történelem tanárának. Sárvárott volt Pesti Makarius József is, a Mayláth fiu nevelője. Somogyi Péter, ennek Mihály nevű barátja, Beythe István, Cziczak János, Pálházi Göncz Miklós, Dongó Gergely, Lethenyei István, Zvonarics István, Zdáni Mihály, Nodificis István Sárvár ismert tanítói. Sylvester bizonyára Melanchthon tantervét hozta haza magával Wittenbergből. Zimmermann Mihály bécsi könyvnyomtató már 1562. Melanchthon grammatikáját ajánlotta a sárvári iskolának. S a sárvári tanító fizetését 1608-ból Pásztory udvárbiró leveléből ismerjük. Sok főnép is lakott Sárvár környékén, akik fiaikat szintén taníttatták s a rektor jövedelmét növelték. A szomszédos Saár községnek is, amelynek templomába temették el 1556. Tinódi Sebestyént, már 1519. volt iskolája (domus scholae et plebani) és 1520-ban a saári tanulók alamizsna és köszöntés (rekordálás) fejében többszörös adományokban részesültek. Ezt az iskolát azonban Ujsziget uj iskolája háttérbe szorította. (Békefi 507. 509.)

Régi, még a r. kath. világból maradt iskolája volt Tolnának is. (Békefi nem emlékezik róla.) Flacius Mátyás szerint az illyriai származású Zigerias Imre, Tolna reformátora, már 1544 előtt tanító volt itt. Utána Karancsi Mihály s majd Tövisi Mátyás (Muceius vagy Mocer) volt a tanító. Ez 1548. Wittenbergbe ment ki, ott Flacius Mátyást hallgatta, de Zigerius már 1549. visszahivta Tolnára, ahol 1551. meghalt. Bereméni János jött a helyébe, ezután pedig Szegedi Kis István. Patai Sámuel irja, hogy Tövisi Muceius a latin, görög és héber nyelvet, az eklézsiánál maradt könyvei szerint, jól értette. Valószinüleg ez volt az a tudós tolnai tanító, ki a könyveibe irt széljegyzetekben Faber Stapulensis Jakab, a kiváló humanista tanítványának mondja magát. Később Sztáray és Szegedi Kis István idejében is igen virágzó volt az iskola. Sztáray drámáját "a papok házasságáról" a nagyobb tolnai diákok valószinüleg elő is adták. Tolnának oly tudós tanítói voltak, hogy Jézus Sirák könyvét magyar fordításban küldték Heltai Gáspárnak, ki ezt Kolozsvárott Gyulai István lelkész előszavával 1551. ki is adta. A fordítók pedagógiai célból végezték munkájukat. Elől a könyv summájában mondják: ez a könyv, melyet "eddig az közdeák bibliában Ecclesiasticusnak neveztenek, jó erkölcsökről való tudományra tanít... aki kivánja e könyvecskéből több jó erkölcsre való tudományt tanulhat, hogy nem mint Platónak és Aristotelesnek nagy hosszú könyveiből". Zoványi szerint a fordítók Zigerius és Tövisi lehettek. Sok kiváló emberünk tanult a tolnai iskolában, így Sibolti is (Laskai István, Veresmarti Illés, Béllyei Tamás). Ennek és a veresmarti iskolának oly jó hirneve volt, hogy sok tanuló dicsőségének tartotta, ha elmondhatta: "Tolnát, Baranyát összejárta".

Veresmartnak szintén Eszéki Zigerius és Prodanisinus volt a reformátora, de tanítója nevét nem ismerjük. Tolna megyéből még csak Kesztölcz iskolájának középkori emléke maradt fenn. Ormáni Miklós klerikus ugyanis 1486. folyamodott a pápához s elmondja, hogy midőn ő Kesztölcz mezővárosban, mely a pécsi egyházmegye területére esik, Zalai János iskolájában tanított egy Kis Benedek nevű 14 éves szegény és nehézfejű tanulót, mivel a leckéjét nem tudta, az iskolában levő asztalra fektetve vesszővel és szíjkorbáccsal annyira megverte, hogy a fiú még aznap vért hányt és nyolcadnapra meghalt. Mivel a fiúnak javát akarta, kéri a pápát, mentse fel őt az emberölés bűne alól, hogy a nagyobb egyházi rendeket is felvehesse. Jellemző példája a középkori nevelésnek. Pécsnek, mint fentebb láttuk, 1465. már nem volt meg az egyeteme. Az 1540. évi iskoláját, melyben Tamás mester tanította Sulyok Istvánné fiát, Ferencet, Békefi káptalani iskolának mondja. De Pathai Sámuel tolnai lelkész 1647. régi emberekre hivatkozva irja, hogy Pécsett az első reformátoroknak is jeles iskolájuk (illustre collegium) volt. Siklóson scholasticus Michael Deák (talán maga Siklósi Mihály) s mellette 1543-ig Kopácsi István volt a tanító, akinek 1543 előtt volt itt a tanítványa Szentgyörgyi István. Kálmáncsa somogyi községnek már 1485. is volt egy Sebestyén nevű tanítója, aki mint tanú szerepel egy okiratban. Retormátorának Zigeriusnak idejében Endericus Máté volt itt a jeles tanító, aki Páduában tanult. Szegedi Máté dunántúli püspökünk is először valószinüleg tanító volt Kálmáncsán s csak azután választották meg lelkésznek. 1558-ban pedig a jó készültségü Béllyei Tamás volt itt az iskolamester, aki előbb Tolnán, később pedig Wittenbergben tanult. Alsólendván már 1544. Orbonai Rácz György, Zuhodolyi András, Bakács Farkas, 1559. pedig Beythe István volt tanító. (Békefi, Népokt. t. 118. 155. 332. Tört. Tár 1900. 475. Bunyitay I. 554.)

Székesfehérvárnak már Szent István király idejében is kiváló káptalani iskolája volt. Szent Gellért püspök innen hivatott Csanádra egy Henrik nevű német tanítót. Tanítója Mátyás király idejében tanulmányi célból Olaszországba utazott. A fehérvári diákok 1490. Miksa osztrák főherceg hadai ellen hősileg védték a várost s többen meg is haltak. 1531-ben Szaniszló prépost panaszkodott a rendek előtt, hogy a fehérvári egyház összes birtokait elvették tőle, ha vissza nem kapja, a Szent István által alapított templom, melyben az ő és más magyar királyok hamvai pihennek, a verebek fészkévé és tanyájává válik. 1533-ban Velikei Márk volt a fehérvári tanító (praeceptor) akinek Nádasdy birtokán, Velikén öröklött vagyona volt, de Nádasdy el akarta venni tőle azon a címen, hogy misés pap. Brodarics István szerémi püspök irt az érdekében Nádasdynak. Brodarics Márk testvérével együtt tanult a padovai egyetemen. Evang. tanító volt már Fehérvárott Szegedi Lajos, a zsoltárfordító, akit Szerémy káplán "propheta Lutterista, unus scholasticus nomine Ludovicus" szavakkal említ, s aki 1553. a bécsi egyetemen Sylvesternek lett az utóda. (Békefi 162. 337. Kápt. isk. 364.)

Komáromban a magyar őrségnek voltak tanítói s a német őrseregnek is külön iskolája. Ez utóbbinak tanítója, Márkus Boldizsár (gewesener Schulmeister in Comorn, in der kaiserlichen Maiestät Dienst) 1594. a török támadás elől menekült Pozsony felé. Győr középkori iskolájából Rumi Miklós és László tanulók emléke maradt fenn, akik 1451. levélben kértek atyjoktól, Rumi Jánostól köpenyt, pénzt és egy tehenet, mivel a tejet nagyon szerették. (Békefi 108. 289.) A reformáció korában 1544. időnként a pápai lutheránus tanító predikált itt. De a magyar őrseregnek is voltak itt már korán evang. tanítói. Lukács deák nevű tanítójok Kálmán, Márton és György deákokkal együtt 1577. aug. 4. a török ellen való kirohanásban esett el. A győri katonáknak még 1660. is volt mesterük és orgonistájuk, akik rendes katonai fizetést kaptak. A német őrseregnek 1584-86. pedig Ammon András volt a tanítója, ki Wittenbergben 1576. a magiszteri grádust is megszerezte. Sibolti Demeter lelkész idejében 1586. Szabó Farkas volt a győri segédtanító, akinek itt Szenczi Molnár Albert is tanítványa volt. Laskai István lelkész mellett pedig 1614. a szenczi származású Gerely György volt a magyar tanító. Hédervárott Mérey Mihály lelkész is valószinüleg mint tanító kezdte a hivataloskodását. 1556-ban pedig Beythe István, 1614-ben Baáni Jodoci Simon volt a hédervári tanító. Magyaróvárott Huszár Gál 1554 óta iskolát is alapított s az általa nevelt ifjakat küldte ki predikálni. A soproni születésű Major Gross Pál is 1575 óta Óvárott vagy ennek vidékén tanított. Mosonszolnokon is Major Gross Pál 1575 körül a tanító. Pomogynak, Ilmicnek is volt tanítója már a reformáció kora (emberemlékezet) óta. Nezsidernek 1580-84. a fentebbi Ammon András magiszter, Téténynek pedig 1634-42. Bognár György volt a tanítómestere.

Időrendben nem az első volt, de jelentőségre nézve a kerület történetében első helyre emelkedett Sopron iskolája. Jelentékeny városi iskola volt itt már a középkorban is. 1400-ban János nevű tanítója a könyvkötéshez is értett és Weyten Orbán plebánus "Naturalia Alberti" című munkát hagyott neki. 1515 óta a város a tanulók ellátásáról is gondoskodott. A bécsi egyetemen sok soproni diák tanult. A soproni Salzer Ambrus Sylvester idejében a bécsi egyetem rektora is volt. 1534-35-ben egy Gáspár nevű, 1537-45. Lőwe Márton, 1545-47. Klopfer Kristóf s 1557-ig még Leypinger Lukács, Raidel András, Spillinger Farkas és ismét Raidel voltak tanítók. Békefi szerint Sopronban még 1540-ben sem volt protestáns a tanító, mivel Úrnapkor a templomban énekelt. De nincs kizárva, hogy miként a plebánusok közt (Fochter), úgy a tanítók közt is voltak ekkor már protestáns érzelműek (a bártfai Leypinger). Faber György és Schreiner János soproni ifjak 1533. és 1545. már Wittenbergben jártak, Wirth Mihály soproni ifjú pedig 1555. már a tanács engedélyével és támogatásával tanult ugyanott. Melanchthon ennek az érdekében egy szép latin levelet is irt a városhoz. Az iskolának kibővítése és a reformáció szellemében való átszervezése azonban csak 1557. történt meg. A kövezeten (am Pflaster) épült régi iskolát ekkor 650 fontnyi pénzköltséggel átalakították, több tanhelyiséggel és bennlakással is kibővítették. A búzgó Hummel Kristóf polgármester ehhez a saját kertjét ajándékul adta. Nuszer Boldizsár volt ekkor (1557-61) a rektor 50 fontnyi fizetéssel, de volt segédtanítója is. Első tanítói Bécsből és Bécsújhelyből jöttek. Kiválik közülük Hartmann Ferenc (1565-71), ki Major Pál mosonmegyei lelkésznek volt a tanítója s fizetését már 100 fontra, vagyis 80 császári forintra emelték. A latin iskola mellett már 1569. német népiskolát is szerveztek, melynek a bajor Reuter Orbán volt a tanítója. Kiválóbb rektor volt még a badeni Zeitvogel Gáspár (1573-74), ki később Baselben lett orvos és a strassburgi Schremmel Ábrahám magiszter (1583-84), ki mesterének, Sturm Jánosnak pedagógiáját honosította meg Sopronban. Külön magyar iskolája is volt a városnak. 1568-ban egy ismeretlen nevű, 1570 után Csatai János, Lendvay János s 1578-84. a jeles Muraközi György, 1585. pedig még Peresztegi János voltak soproni magyar tanítók. Sokat tett az iskola érdekében dr. Lackner Kristóf polgármester, aki iskolai rendszabályokat és iskolai drámákat is irt. A XVII. század tanítói közül az eisenachi Frank és Abermann magiszterek, a regensburgi Schwanshofer Kristóf, ki új tantervet készített és a drámaíró Klokovius János, Valla, Sarnichhausen, Seelmann mag., Klesch válnak ki, 1623-27. pedig direktor néven a jeles Schubert Pál esperes is tanított. A magyar iskolának ekkor Kőszegi Szekér Mátyás (1612-24), Laátos Mátyás (1624-30) és Sárfői Miklós (1630-47) és Sárfői János (1648-58) voltak a tanítói. Az új magyar lyceumnak pedig a nyelvtaníró Kövesdy Pál lesz a büszkesége. (Békefi 155. Payr, Sopron eht. 14. 95. 247. 274. 363.)

Sopron mellett Csepregen volt a kerület másik hírneves iskolája, melyet a kortársak kollégium néven is emlegettek. Fentebb láttuk, hogy Ákosházi Sárkány Antal 1557. egy Páduában tanult és a Felvidéken sokáig szolgált jeles mestert ajánlott Nádasdynak és a csepregieknek. 1562-ben pedig Deberhegyi Fabricius Gáspár volt a csepregi rektor, kinek népes és virágzó az iskolája, de még a külföldre szeretne kimenni. A tolnamegyei Sibolti Demeter, Melanchthon tanítványa maga irja, hogy Gyuláról őt (1565) a Nádasdyak csepregi iskolájába hívták rektornak. 1587-88. a mecklenburgi Gabelmann Miklós magiszter, a későbbi hadi történetíró volt a csepregi rektor, akiről mint mesteréről emlékszik dr. Lackner Kristóf is. Vele egy időben volt Csepregen Creutzer György nagyeőri lelkész is, ki az iskola számára rendszabályokat készített. Az abecedáriusok mellett voltak itt grammatikát tanulók s öreg diákok is, kik a kisebbek tanításában segédkeztek. De volt a rektornak rendes segédtanítója is (collaborator). Sopronból, Bécsből, Bécsújhelyből és Németországból is hoztak ide gyermekeket cserébe. A csepregi zsinatról szóló históriás ének 1596. azt mondja, hogy az itteni iskola elpusztult s Reczés János esperes nem akarja, hogy minden faluban iskola s ebben mester és diák legyen, hanem csak a "főfő kerített városokban". Az ismeretlen verselő és ellenfél itt bizonyára rosszakaratból túloz. 1596 körül Kereszturi Crucius Mihály, Tompor Balázs, 1602. Andreades Mihály, 1603. Fejér János, azután Dongó Gergely, Kis Bertalan, 1613-16. Brunswick Tóbiás, 1616-19. Potyondi István, 1619-22. Galgóczi Miklós magiszter. Ezek majdnem mind tanultak Wittenbergben is. Brunswick elbocsátó bizonyítványa szerint (1616) "miként a trójai lóból a legvitézebb katonák, úgy jöttek ki az ő iskolájából is a kiváló képzettségű ifjak, kiket azután a sopron-, vas- és zalamegyei iskolák vezetésére küldöttek ki". Galgóczi idejére esett Csepreg pusztulása, ő jutott lengyel kézbe s "főfő könyvei prédára". Az ő tanítványa az a bujdosó szegény csepregi diák, aki oly érzékeny szívvel látta és irta meg versekben a város pusztulását. Ez az igen becses forrásirat is bizonysága a csepregi iskola magasabb, szinvonalának. Szunyagovszky Mátyás és Kálmáncsai Balázs 1627 körül voltak csepregi rektorok. Utódaik közül még Szentmiklósi Jánost ismerjük, aki 1637-ig volt itt rektor. 1638-ban nagy reménységgel várja a kerület, hogy a "csepregi kollégium" megépül s ez fog a falusi gyülekezeteknek tanítókat nevelni. S 1641-ben is még nagy tervei voltak Kis Bertalan püspöknek. Sárospatak mintájára főiskolát akart építeni, öreg audiotoriumot, pitvart s a deákoknak házakat és kamrákat. Az ekkor kibocsátott szép püspöki körlevél mondja: "Eleitől fogva a mi emlékezetünkre Dunán innen a magyar scholák között legfőbb és nevezetesb a csepregi schola volt, kiben nagyságos uraknak, nemzetes nemes főfő rendeknek fiai német gyermekekkel egyetemben tanultának, alacsony rendeknek fiók itt tanulván scholamesterségre hivatának és azokból elvégre Isten igéjének hirdetői és predikátorai lettenek, kik közül még e mai napig is az Isten az Ekklesiáknak nagy hasznára éltet egynéhányakat." (Adattár V. 48.)

Jeles iskolája volt a közelben Kőszegnek is. Első ismert tanítója Turóczi János 1592 körül. Hirnevessé tette az iskolát Sármelléki Nagy Benedek (1605-20), Pázmány méltó ellenfele, Kanizsai Pálfi János tanítója, akiről a hitviták történetében bővebben szóltunk. Itt tanítottak továbbá Sárvári Draganosits, Piscatoris, Soporni, Vajda, Hodik, Perennyei, Ensel sat. A csepregi iskola pótlására Kőszegen a kerület segítségével új iskolát építettek. Musay Gergely püspök már 1653. nov. 11. a röjtöki gyülésből bocsátott ki egy eleemosynalis levelet, melyben az írja, hogy "az kőszegi szabad városban az scholának aedificiumja fundamentumból nagyobb részre felépíttetett s most summát akarnak gyűjteni a mesterek és alumnusok eltartására s az építés tovább folytatására". S 1659. febr. 5. a kőszegi gyülekezet és a kerület formális szerződést is kötött, mely szerint közösen fogják az iskolát fenntartani. Perennyei Bálint rektor 100 forintot kapott a kerület tőkéjének kamatjából s őt ezután a város és a kerület közösen fizette. Ugyanekkor Wechelius András somorjai könyvnyomtatót is meghivták az iskola mellé. Itt szerepel a kerület elsőben mint iskolafenntartó. (Payr, Sz. Fekete István 12.)

Körmenden Dragonus Gáspár lelkész 1587. mint "sacrae theologiae professor" írta alá a nevét és pasztorális munkát is adott ki (Speculum theologorum 1591), de azért körmendi főiskoláról, mint Thury Etele teszi, nem beszélhetünk. Lehetséges, hogy a lelkészi pályára készülő egyes érettebb ifjakat tanított. Locsmándnak 1596. Liszti István földesúr idejében a morva Müglitzből származott Steinhacker Lőrinc volt a tanítója, ki mint ilyen irta alá a Concordia könyvet. Bocskay hadai elől 1605. Derecskére menekült, honnan az elöljáróság igen szép bizonyítvánnyal bocsátotta el. Volt tehát evang. tanítója már a XVI. században Derecskének (Drassmarkt) is. Szintén már 1596. Németgencsnek Pankaszi Márton, Monyorókeréknek az Erdődyek oltalma alatt Tsebenich György volt a tanítója. Hegyfalun is Reczés János már 1560. körül mint tanító kezdte meg pályafutását. Németkeresztúrnak, ahová 1584. óta a soproniak is kijártak, 1591. a brandenburgi Arnswaldból való Otto Dániel, a csepregi kollokvium jegyzője, volt az első ismert tanítója. 1596-ban Cziczak János, 1598-99. Zvonarics Mihály volt a keresztúri rektor. E mellett mint másodtanító (collega) a pomeraniai Rhecius Márton is tanított. Azután Szopori Kristóf, Sinkó Mátyás, Zvonarics Imre és Mock Jakab voltak a keresztúri rektorok. Itt volt Zvonarics István is Nádasdy Pál gyermekének nevelője.

A sopronlövői egyházlátogatáskor 1631-ben a 80 éves Szőts Pál gyermekkorára visszaemlékezve vallja: "Ezen a földön az én emlékezetemre elein csak Sárvárott, Csepregben, Kőszegen és Sopronban volt, ezenkivül sohul nem volt iskola, hanem rendeltek azután Szentmiklósra, Lósra és Lövőre." Az 1551-ben született öreg azonban nem jól emlékszik, mert a fentebbiekből is kitetszik, hogy igen korán voltak már a XVI. században egyéb helyeken is iskoláink. De vallomása mond annyit, hogy a nagyobb városok iskolái után Fertőszentmiklós, Lövő és Lozs iskolái voltak ezen a vidéken legrégiebbek és legismertebbek. És az 1604. dec. 16. Rábakovácsiban tartott kisgyűlés jegyzőkönyve szerint ezen a vidéken Sárvár, Csepreg, Kőszeg, Pulya, Szentmiklós, Czenk és Ujkér voltak a "fővárosok", melyeken szék (úriszék) is szolgáltattatott. (Ker. jkv. I. 71.) Ezekben voltak tehát először nagyobb iskolák is. Így Fertőszentmiklósnak bizonyára már régi iskolája volt. 1596-ban Szennyesi Ferenc, 1599-ben Berdóczi István, 1602. Kopácsi István volt a rektor. Ennek idejében tanult itt Kanizsai Pálfi János. Az utóda a jeles Sármelléki Nagy Benedek volt, aki 1605. ment át Kőszegre. 1607-ben Kanizsai Pálfit hivták meg, de nem jött el. 1625-ben Hrabovszky Fülöp, 1628-ban Sárosi Bálint volt a szentmiklósi rektor, akit utóbb a Felvidéken püspöknek is megválasztottak. Sopronlövő régi iskolájának Belechich Gáspár (1596) az első ismert tanítója, Manlius nyomdája már 1592-93. működött itt. Az iskolát 1604 előtt építették a csordásház helyére, ennek elpusztulása után pedig a Malom-út mellé. Nádasdy Pál 1617. Lethenyei kértére évenkénti 10 köböl búzát rendelt az iskolának, felét a mesternek, felét az "öreg ifjaknak". A lövői iskolából került ki Vajda György, a tudós kőszegi rektor. Lozsnak is igen régi evang. iskolája volt. Ebbe járt Losi Imre, a későbbi esztergomi érsek is, akit a poetika osztályban Lamarmain Vilmos bécsi jezsuita térített át, 1599-ben pedig már Rómában a Collegium Germanico-Hungaricum növendéke volt. Később is innen és Sopronból több Losi nevű diák került ki. A lozsiak igen búzgó lutheránusok voltak. Mivel 1599. ilyen lelkészük nehezen akadt, azt akarták, hogy inkább iskolamesterük olvassa vasárnaponként a gyülekezetben a posztillát. Első tanítóinak nevét nem ismerjük. Az iskolaház szőlejét a mesterek elpusztulni engedték. 1631-ben a mesternek az uraknál (Viczay család) a kastélyból járt az étele. A diákok harangoztak s ezért minden szőlőtül egy-egy meszely bor járt nekik. Viczay Ádám földesúr fiának 1643-ig Semptei Benedek volt a nevelője. De Nádasdy után Viczay is áttért s 1645. egy diákot a szőlőgyepűn kivül szedegetett néhány dióért megfogatott, ruhájától is megfosztott s az iskolamestert is megverte. Korán volt iskolája Peresztegnek is. 1596-ban Iványi Antal, 1599. pedig Jagodich Miklós volt a tanítója. 1631-ben puszta volt az iskolaház, (1621-ben Pereszteget is feldúlta az ellenség), melyet régenten Deák Péter házának hivtak. A mester alku szerint kapta a fizetését, Nagyczenknek is régi iskolája volt, de tanítói nevét nem ismerjük. A czenki tanító 1628. jelen volt a csepregi zsinaton. A régi iskolaház Káldy és a kovács háza között állott, az új pedig zsellérház az alsó malom ellenében. Az iskolában voltak ábécés gyermekek és feljebb való tudományúak is. Ujkér régi iskolájának tanítói közül 1596-ból Parthasy Mihály (talán Bárdosi) és 1599-ből Talabor Jakab nevét ismerjük, akiket ide később valószinűleg lelkészekül is felavattak. Az iskolaház a régi plebánia helyén épült s mivel ez a telek a lelkészt illette, az 1631. évi egyházlátogatáskor azért kivánta Kis Bertalan püspök, hogy az ujkériek más helyen építsenek iskolát. Régi iskolája volt Szakonynak is. 1596-ban Szentmiklósi György, 1603-ban pedig Sztansich Mihály volt a tanítója. Nádasdy Tamás urodalmában Kapuvárott is jeles preceptort találunk már 1550-ben, aki Erasmus műveit és a bibliát magyarázta. Udvari iskolának ezt alig tekinthetjük, jóllehet előkelő diákjai voltak, (Bánffy János és Nádasdy László), mert Nádasdyék állandóan nem tartózkodtak Kapuvárott és a két előkelő tanítvány, tanulótársait (commilito) is említi. A régi preceptor helyett 1550. kaptak újat, de ez is beteg, felgyógyulását remélik. Sajnos, e korai két tudós preceptor nevét nem ismerjük. A két ifjú Erasmusnak Colloquia és Apophthegmata című műveit kérte Nádasdytól Bécsből s igen sajnálják, hogy a bibliát nem kaphatták meg, "mely legjobban kiműveli a lelket s melyet ezért leginkább is kivántak". Voltak ezeken kivül egyéb helyeken is tanítók már a XVI. században.

Nagyobb városi helyeken és kisebb mezővárosokban tűnnek fel az első evang. iskolák, de voltak a XVI. században már faluhelyeken is. Eleinte sok helyen maga a lelkész volt a tanító is, aki a vallástannal együtt bizonyára az elemi tárgyakat is tanította. Már a legkorábbi baranyai kánon is (a 12-ik) kimondja: "akarjok, hogy minden tanétó (lelkész) ne csak praedicáljon, hanem az gyermekeseket is az keresztyénségnek fondamentomára tanétsák, miképpen az régi szent atyák cselekedtenek az ecclesiában". S ezt a meszleni 37. kánon is átvette. A 38. k. szerint is vasárnap délest a catechismust kellett olvasni és predikálni. De idővel mind több faluban szervezik a lelkészi állás mellett a tanítóit is. Első kánonaink maguk sem tételezik fel, hogy minden gyülekezetben már iskola is van. A meszleni 64. kánon különbséget tesz az olyan helyek között "az hol scholák és scholamesterek vagynak" s az olyanok közt, amelyekben nincsenek. De patrónusok és közrendbeliek, nemesek és jobbágyok versenyeznek abban, hogy a parochia mellé iskolaházat építsenek és tanítót hívjanak. Amivel a névtelen verselő vádolta 1596. Reczés János csepregi esperest, hogy csak a "főfő kerített városokban" akart iskolákat és nem tűrhette, hogy a falvakban is mesterek és diákok legyenek, ez csak az ellenség rágalma volt. Ez ellenkezett volna a reformáció szellemével.

Az iskolafenntartók elsősorban a búzgóbb főurak voltak, mint patrónusok és földesurak. Nádasdy Tamás mutatott e téren jó példát, aki Sylvester feljegyzése szerint Ujszigeten téglából, szilárd anyagból építtetett iskolát s az ő bőkezüségének jó hire vonzotta oda messzebbről is a tanulókat. Csepregen, Lékán, Lövőn, Czenken, Németkeresztúron, Kapuvárott sat. bizonyára neki volt főrésze az iskolaépítésben és tanítók hivásában. De mezővárosaiban azért a megfelelő jogok ellenében a polgárságnak is részt kellett venni az iskolafenntartás terheiben. Mikor Sárkány Antal egy Páduában tanult jeles mestert ajánl, Nádasdyt kéri: adassa ezt tudtára "az csepregi uraknak, hogy mást ne fogadjanak". Tehát volt joguk mestert fogadni. De viselték a terheket is. Az 1585. évi tanítói díjlevél szerint "az schólát a város építteti és csináltatja és körülvaló kerítésit is az kertinek". De a hagyományos patrónusi jogok előtt a város is kénytelen volt meghajolni. 1607-ben példáúl Pásztori főudvarbíró írja, hogy Nádasdyné Báthory Erzsébet "egyenlő értelméből praedicátor uraim a (sárvári) scholamestert rendelték a csepregi scholák gondviselésére". Csepregen azért a rektornak a földesúrtól is volt jövödelme, Nádasdyné Kanizsay Orsolya még a nagyobb diákoknak is rendelt malomjövödelmet. Sárvárott még nagyobb mértékben voltak Nádasdyék az iskolafenntartók. Itt maga Báthory Zsófia állította ki keze aláirásával a tanító díjlevelét, az illetményeket, gabonát sat. a főudvarbíró adta ki, a rektor fizetése mint "az várból járó" említtetik, a gyermekek szülei csak tandíjat s aprólékosabb dolgokat fizettek. Ilyen nemesi és főúri iskolafenntartók voltak a Bánffyak is Alsólendván, a Batthyányak Németújvárott, a Széchyek Felsőlendván és Muraszombaton, a Viczayak Lozson, a Hagymássyak Szentgróton, az Ostffyak Asszonyfán. De az utóbbi helyeken már a gyülekezetek is jelentékeny adóval járultak a tanítók fizetéséhez. Egy-két főúri patrónust kivéve az iskolák fenntartója mégis a gyülekezet, a patrónus és a többi hivek együtt voltak. Sopronban az egész tanács is a reformációhoz csatlakozván, az evang. iskolák fenntartója továbbra is a város maradt. Hummel Kristóf polgármester telket is, a maga kertjét adta ajándékul az iskolának. Már csak a linci békekötés után találunk példát arra, hogy a csepregi iskola pótlására Kőszeg és a kerület külön szerződéssel együttesen, mint közös fenntartók igyekeztek a kőszegi iskolát magasabb szinvonalra emelni.

A fenntartókat illetvén meg a felügyelet joga, Sopronban ezt a tanács által időnként kiküldött és részletes utasításokkal ellátott szenátorok, mint iskolafelügyelők (inspectores) gyakorolták. Ilyen felügyelő volt 1610 körül dr. Lackner Kristóf, ki sürüen látogatta az iskolát s törvényeket is adott ki számára (Scholae Semproniensi praescriptae Leges Scholasticae), 1623-ban pedig dr. Ribstein János orvos és Sartory János tanácsos voltak a felügyelők. A városi tanács megbízásából látogatták a lelkészek is az iskolákat. A városi jegyzőkönyv kivánja, hogy az iskolák olyanok legyenek, mint a fegyvertár (gleich wie ein Zeughaus), melyből a szükség idején fegyvereket lehet előhozni, másutt pedig "seminaria virtutum, officina pietatis" nevén említi az iskolát. A vidéken pedig egyházi kánonaink értelmében a lelkészek voltak az iskolák közvetlen felügyelői. Ezért kivánja a baranyai 31. és a meszleni 64. kánon, hogy "az scholamesterek az ő pásztoroknak tisztességgel és engedelmességgel legyenek, pásztorukat alattomban ne gyalázzák, se el ne árulják"; akik ezt teszik, törvény szerint megbüntettetnek. Beythe 24. kánona szerint az iskolák részeges és közhelyen dobzódó rektorait elsőben is lelkipásztoraik intsék meg egyszer-kétszer, mielőtt hivatalukat veszítenék. De felügyeletet gyakorolt az iskolák felett a kerület is. Már Beythe 1587. évi 14. kánona elrendelte, hogy a rektorok, segédtanítók (magistri et collegae) és a nagyobb diákok is a zsinatokon megjelenjenek. Az 1625. évi 12. kánon pedig már a püspök kötelességévé teszi, hogy a rest iskolamestereket és tanuló ifjakat megbüntesse. E kánon limitációja szerint Galgóczi Miklós szentmiklósi és Potyondi István peresztegi lelkész az iskolavizsgálók s meghagyták nekik, "hogy az oskolákban való tanítást elrendöljék propter juventutis emolumentum" (az ifjuságnak hasznára). És az 1631. évi egyházlátogatási cikkelyek is (14.) elrendelik: "mivel az iskolák az egyház veteményes kertjei (seminaria ecclesiae), a vizitátor (esperes vagy püspök) vizsgálják meg az iskolák rektorait és intsék hivatalos kötelességeikre az egyházi kánonok u. m. a 64-67. kánon értelmében". És az egyházkerület szigoru felügyelője is volt az iskoláknak és tanítóknak, jegyzőkönyveink szerint a hanyag és engedetlen tanítókat többször büntették hivatalvesztéssel is. (Sopr. eht. 274. 298. Mokos 138.)

Tanítóink legnagyobb része képzettség és erkölcsi magaviselet dolgában meg is felelt hivatásának. Sylvester János Sárvárról az elemi iskolából, Szegedi Lajos Székesfehérvárról a lelkészi hivatalból hivatott meg Bécsbe egyetemi tanárnak. Nagy hasznára vált az evangelikusoknak, hogy Luther kivánsága szerint a lelkészjelöltek is átmenetileg előbb mint tanítók szolgálták egyházukat. Igy sok iskolánkban külföldi egyetemem is járt fiatal kandidátusok is tanítottak, Beythe, Reczés, Zvonarics Imre és Mihály, Galgóczi, Kis Bertalan és Lethenyei s bizonyára Magyari is mint tanítók kezdték meg egyházi pályafutásukat. S voltak, akik mind végig megmaradtak ezen a pályán, nem vágyódtak lelkészi hivatalba, mint például a kiváló képzettségü Nagy Benedek. Némelyik rektor már az iskolában is kiváló irodalmi munkásságot fejtett ki. A kisebb helyekre a soproni, csepregi vagy kőszegi iskolákból küldtek ki nagyobb diákokat, akik ott sokszor véglegesen meg is maradtak. Arra gondosan ügyelt a kerület, hogy ismeretlen kalandorok, elzüllött vándortanítók (Lokaten, Bachanten, grobe Esel und Tölpel, amint Luther mondotta) be ne furakodhassanak iskoláinkba.^[920] Erre nézve határozta 1638. jún. 8. a csepregi zsinat: "Deliberatio de Scholis. Az mi az falukon való scholák dolgát illeti, az szent gyülekezet bizonyos okokért megengedte addig az ideig, az mig Istennek kegyelmességibül az Csepregi Collegium megépül; az hova penig scholamestereket fogadnak az falubeliek, jövevény vándorlókat az Ecclesia büntetése alatt meg ne fogadhassanak Senior uramék hire nélkül; egyéb aránt is az öreg Scholákbúl mester uraméktúl kérjenek oskolamestereket, az melyek esztendőnél tovább kinn ne lakhassanak; esztendő eltelvén, az öreg Scholákba, ruhát és költséget szerezvén, visszatérni tartozzanak. Succrescenseket penig az falukon való scholákban ne tarthassanak sub poena severioris animadversionis Consistorii." Ebből látni, hogy tanítóskodás ürügyével ifjaink nem szakíthatták meg tanulásukat, hanem vissza kellett térniök az iskolába. A kerület nem akarta tűrni, hogy félig-meddig végzett ifjak lehessenek tanítók akár csak faluhelyeken is. A kerület itt különbséget tesz a nagyobb (öreg) és a kisebb (vidéki) iskolák között. (Ker. jkv. II. 163.)

Már a baranyai 31. és a meszleni 65. kánon megkivánja a tanítóktól, hogy "az ő tisztekben hiven eljárjanak, mind az ifjaknak és gyermecskéknek tanétásában, mind penig az templomban való ceremóniáknak kiszolgáltatásában, semmit pásztoruk hire nélkül nem cselekedvén". Beythe 1587. évi 17. kánona már a tananyagról is mond valamit: "A nyelvészeti tanulmányokat az iskolákban nem szabad elhanyagolni, hanem mindenütt szorgalmas rektorokra kell az iskola vezetését bizni és az ifjuságot a vallásra és a nyelvtan elemeire oktatni." Az 1585-ből való csepregi díjlevél abecedáriusok, grammatikát tanulók és öreg deákok közt tesz különbséget. Az utóbbiak a kisdedek tanításában is segédkeznek. A városi (öreg) iskolák rendszerint magasabb fokon állottak, mint a falusiak. Népiskola, közép- és főiskola ekkor még szigoruan elkülönítve, a tananyag szigoruan megszabva nem volt. Az iskola szinvonala a tanító egyéniségétől, ennek képzettségétől és munkakedvétől függött. Rendszerint külföldi mestereik tanrendszerét követték. Nálunk Sylvester, Dévay, Sibolti Melanchthon tanítványai voltak s igy városainkban bizonyára Melanchthon 1528. évi tantervét követték és ennek tankönyveit használták. Sopronban a strassburgi Schremmel Ábrahám Sturm Jánosnak volt tanítványa s miként Besztercebányán, úgy bizonyára itt is Sturm pedagógiai módszerét honosította meg. A nevelés iránya általában humanisztikus volt, a vallástan mellett a latin volt a főtárgy. Sopronban a rektor mellett már 1569. is három segédtanító (collaboratores, coadjutores) segédkezett s így 4 osztályu volt az iskola több évfolyammal. A latin iskola mellett külön tanítóval volt népiskola is, melyben anyanyelven tanítottak. A XVII. században pedig a rektor, szubrektor és kántor mellett már az ötödik, hatodik tanító (collega) is tanított. Dr. Lackner Kristóf idejében 1610. (de bizonyára már korábban is) nálunk is adtak elő iskolai drámákat s gyakrabban voltak szavalatok és nyilvános előadások. (Sopron Eht. 247. 274. 298. 366.)

Kánonaink szigoruan megkivánják a tanítóktól az állásukhoz méltó erkölcsi magaviseletet is. Beythe 24. kánona a részeges, dobzódó tanítókat, ha intés után sem térnek eszükre, hivatalvesztéssel bünteti. Még külső megjelenésük, ruházatuk is állásukhoz méltó legyen. Erről mondja a baranyai 53. és a meszleni 67. kánon: "Azt is kivánjuk, hogy az scholamesterek az scholákhoz illendő öltözetben járjanak az deákoknak az scholában való beédesgetésekért. Az deákok is az scholára való habitusra viseljenek gondot". De hozzáteszi mégis a kánon úgy a tanítókra, mint a deákokra vonatkozólag: "Több gondjuk legyen az könyvek szerzésére és abból való tanulásokra, hogynem mint az külső köntös szerzésére". Megkivánták már a régi kánonok is a tanítóktól az egyháziasságot. A templomi szolgálatban, a kórus vezetésében éppen oly serényeknek kellett lenniök, mint a tanításban. Az egyházi gyűléseken való részvételre éppen úgy kötelezve voltak, mint a lelkészek.

A tanítók alkalmazása külön meghivó levéllel és ezekbe foglalt szerződéssel történt, melyekben a fizetés mellett a kötelességek is fel voltak sorolva. A legrégibb ilyen dijlevelek a csepregi 1585-ből és a sárvári 1608-ból. E szerint a csepregi rektor jövedelme terményekből és tandíjakból állott. A felső predikátor asztalánál étkezett és pedig szigoruan megszabott étlap szerint: "Minden ebéden és vacsorán három tál étket köll neki főzetni, az egyik tál étek borsos köll lenni és minden ebédére és vacsorájára egy-egy fél meszely bort köll adni az scholamesternek. Ha peniglen az predikátor nem akar asztalt tartani, tehát az ő jövödelmébül az malom böcsübül negyven köböl buzát köll adni az scholamesternek az ő asztaltartásáért, az mint az előttvaló esztendőkben el volt rendelve és végezve." Tehát így volt ez már jóval 1585 előtt is. A grammatikát tanulók 1 forintot, az abecedáriusok negyven pénzt vagy 10 denárt adnak. A várostól volt szüretkor 5 akó bora és a hegyvám szedésekor az uraságtól 25 vödör mustja s a polgároktól is pennabor járt neki. A négy vásár alkalmával a polgárok gyermekei két pénzt, a nemesek négy pénzt, a német gyermekek pedig egy garast (vagy egy Patzont) fizettek. A Sopronból, Bécsből, Ujhelyből és Németországból való cseregyermekek után szintén csak egy forintot fizettek szállásadóik, miként az önön fiaiktól. Szent Gál kakasán kivül, melyet Szent Gál napján polgár és nemes fia egyaránt fizetett, van a díjlevélnek olyan pontja is, mely ma már mosolygást kelt, ha az egyetemeken járt rektorokra gondolunk: "Ismeg nyáron, mikor az scholamester ki akar menni a szőlőhegyre mulatni, cseresnyeéréskor kimehet harmadmagával és ehetik az cseresnyében alól az földről, de föl nem hághat az fára és hazahozhat keszkenőcskéjében tisztesség szerént, de ne szatyorban avagy tarisznyában. Azonképpen mikor az boroczk érik is avagy másféle gyümölcs."^[921] A sárvári tanítófizetésben is a réten, búzán, boron és készpénzen kívül volt vaj, túró, tyúk, lúd, ártány, juhsajt, dugás, standé posztó mentére, dolmányra, nadrágra, két télre egy hátsuba avagy 12 forint sat. (Eht. Eml. 40. 159.)

Különösen a lelkésznél való étkezés, ami rendes szokás volt, adott sok alkalmat a panaszra. Császár György még a Szikszai Fabricius Balázs felett mondott halotti beszédben is felpanaszolja, hogy a megholtat, mikor 1550. Nagyidán tanító volt, az ottani lelkész igen rosszul élelmezte, méltatlanul bánt vele s konyhai szolgálatra akarta alkalmazni. "Vajha ma is, ugymond, ne találkoznának, kik az ifjakat lenézik s megillető élelemtől megfosztják". Ezen a bajon akart segíteni már 1576. a hercegszőllősi 26. kánon, midőn meghagyja, hogy a "scholamesterek a lelkipásztorokat erejeknek felette drága étkekre ne erőltessék, hanem az mit asztalokra szörözhetnek, vagy sok, vagy kevés leszen, azzal ők is megelégedjenek. Az pásztorok is penig az ő mestereknek tisztességgel legyenek és hogyha ebéddel, vacsorával szegődség szerint őnekik tartoznak, hiven megadják, ha pedig szegődségek arra nincsen, ő magokról viseljenek gondot". Muraközi György soproni magyar rektor is, mig meg nem nősült (1579-81), Dragonus Gáspár lelkész asztalánál étkezett. A csepregi díjlevél előrelátóan intézkedik arra az esetre is, ha a lelkész nem akar asztalt tartani a rektor számára. A segédtanítókat pedig rendesen a rektor élelmezte és díjazta, ez is sok viszálykodásra adott okot. Hiszen a középkorban még a kanonokok sem tudtak jól megférni a közös domusban a püspök asztalánál és külön-külön háztartásra oszoltak szét.

Sopronban a gimnázium rektorának fizetése Gerengel idejében 1570 körül 100 font pénz (80 császári forint) s a tandíjon, szabad lakáson és tüzi fán kivül volt bora is, valószinüleg félannyi, mint a lelkésznek, tehát 6 akó. Később bizonyára emelkedett. Muraközi György magyar tanítónak 1581 után a tandíjon kívül 10 magyar forintja és 5 mérő búzája. A segédtanítók lakást, szabad asztalt és tandíjat kaptak. A tandíj minden gyermek után 1 magyar tallér, vagyis 1 császári forint volt. Kőszegi Szekér Mátyás soproni magyar tanító 1615-ben 125 font denárt, 5 mérő gabonát és másfél akó bort kapott a tandíjon kivül. (Sopr. eht. 96. 99. 133. 213. 244.) Fertőszentmiklóson 1631-ben a tanító használta az iskolaházhoz, mint egy helyhez tartozó szántóföldeket és réteket. Ezen kivül a gyülekezettől volt készpénze 20 forint. Tandijat fizettek a helybeli gyermekek kántor számra (vagyis negyedévenként) 25 denárt, a vidékiek, amint megalkudhatott velők. A német gyermekek egy kántorra egy forintot fizettek. Vásárpénzt (sokadalompénzt) a helybeliek 2, a vidékiek 4 denárt. Kapott vásárkor egy hüvelykést vagy 25 denárt is és Szent Gál napjára egy kokast, minden gyermektől egy szekér tüzifát és sabbathalis (szombatnapi heti adózás) cimén egy-egy tojást. A tanítói fizetés a Fertő mellékén és Sopron megyében ilyen volt másfelé is. Néhány denárt kapott ezenkivül még a temetésért, virrasztásért és harangozásért is. Ikerváratt 1633-ban a tanító a földesúr malmából kapott évi 6 köböl buzát, 6 köböl rozsot, minden házas embertől 10 pénzt, temetéstől 12 pénzt; a reggeli és esti harangozásért fél fertály buzát és egy garast. Voltak szántóföldjei is, mert aki nem szánthatott, az 2 pénzt fizetett. A gyermekek minden kántorra itt is 25 pénzt fizettek. A virrasztásért is 25 denár járt. Több gyülekezet időnként, sajnos elhanyagolta az iskoláját, és nem hívott tanítót. De nagy gondot fordítottak iskoláikra eleitől fogva a mosonmegyei német gyülekezetek. Pomogynak, Ilmicnek emberemlékezet óta van tanítója, akinek fizetése évi 30 forint, 15 köböl buza, minden gyermektől 25 denár, egy-egy szekér nád; temetésért 10 denár, inventárium irásáért egy köböl gabona s minden esküvőkor 10 denár. Muraszombaton és a vend községekben az egész helyes egy köböl, a félhelyes félköböl buzát elcsapva adott a tanítónak, tandíjat a gyermekek minden kántorra az 1. és 2. esztendőben 25 denárt, a 3. és 4. esztendőben 32 denárt, azután való esztendőkben pedig 50 denárt fizettek. Itt tehát négy évnél tovább jártak a gyermekek az iskolába már akkor is. Szent Gál kakasa, vásárkor a hüvelykés minden gyermektől itt is megvolt. Több helyen külön fizették "a felhő ellen való harangozást is". Erről mondja a csepregi díjlevél: "Mikor rút, undok felhők vannak menydörgéssel és villámlással, mig az határon kivül vannak, akkor az öreg deákokkal harangoztasson az scholamester, hogy az keresztyén emberek felemeljék az ő szivüket és az mennybéli Úr Istennek igen könyörögjenek, hogy ő szent Fölsége megoltalmazza mind marháinkat és mezőn való életünket, hegyen és völgyön való szőlőinket és minden marháinkat". Tehát nem babonás hit fűződött a harangozáshoz, hanem csak imádkozásra hivták fel vele a hiveket.

De nem csak a lelkészekről és tanítókról, hanem a szegény tanulók ellátásáról is gondoskodtak a patrónusok és gyülekezetek. Különösen a városi polgárságnak volt ez hagyományos szép szokása. Több régi iskolának volt erre a célra szolgáló alapítványa és egyéb jövedelme, amint ez már a régi kánonokból is kitünik. A baranyai 32. és a meszleni 66. kánon mondja: "Az tanuló deákok, kik az végre tanulnak, hogy az ecclesiában az Úr Istennek akarnak szolgálni, azok éljenek az régiektől rendelt alamizsnából. De ha szófogadatlanok lesznek, röstek és henyélők, idestova való vándorlók: effélék az scholákból kiüzessenek. Meglássák azért az scholamesterek, kiket kölljön scholájokban befogadniok; az kiket penig befogadnak, esztendeig azok az scholákból ki ne menjenek, hanem megmaradjanak és tanuljanak". Régi búzgó főuraink elsőrendü kötelességüknek ismerték a tanuló ifjuságnak itthon és a külföldön való segélyezését. Ebben már Nádasdy Tamás nádor és az özvegye, Kanizsay Orsolya is szép példát mutatott. Sárvárra már 1550 körül is azért jöttek a tanulók magasabb műveltség elsajátítása céljából, mivel a nádor jószivüségének és bőkezüségének hirét hallották. Pásztory Gergely udvarbiró levele szerint Sárvárott "az deákok táplálására pedig asszonyunk ő nagyságának egy malmából szép sabbathalis jár". Kanizsay Orsolya pedig a csepregi öreg deákoknak rendelt tekintélyes malomjövedelmet. Erről már az 1585. évi díjlevél, mely korábbi végzésre utal vissza, mondja: "Az külső mónákból való jövedelem buzát és rozsot, mely az öreg deákoknak jár, azt az scholamester osztogassa közöttök, mert ő kegyelme tudja, melyiknek mit köll adni benne, az az melyik mit érdemel". A nádornénak ezt a hagyományát hosszú éveken át élvezték a csepregi diákok, (még a Felvidékről jött tótok is). Van erről szó az 1630. évi ker. gyülés jegyzőkönyvében is. Szily Mihály nemes, a malom bérlője ugyanis megalkudott az előbbeni diákokkal, hogy pénzben fizeti nekik a mércze gabonát, "mely 30 köböl, fele buza, fele rozs, az mint az Urbarium contineálja az városi köböllel". De a kerület végzése szerint ezután természetben kellett fizetnie "Cantor számra buzával és rozzsal", hogy a diákok kárt ne szenvedjenek. (Jkv. II. 19.) Az 1647. évi sérelmek oldaljegyzetében is ennyi gabonáról van szó és a malom "a Répcze külső folyásán épültnek" mondatik. (Adattár V. 50.) Még bővebben szól róla a hitehagyott Nádasdy Ferenc 1658. évi urbáriuma: "Item az külső Repcén Szakony felé vagyon egy három kerékü malom, melyet most Rátky Györgyné asszonyom birja. Item azon délrűl uram ő nagysága malma három kerékü, annualis adója Trit. Cub. 25. Silig. Cub. 25. cum mensura oppidi antiqua: az oskolában levő öreg deákoknak sustentatiójára cedál, melyet az megholt szegin nádorispánné asszonyom deputált volt oda. Ibidem azon alól Csepreg felé uram ő nagysága molma három kerékü, adója trit. cub. 15. silig. cub. 15. cum mensura hujus oppidi antiqua, mely azon oskolabéli deákoknak jár, ezt is az szegin megholt nádorispánné asszonyom adta volt." E szerint tehát 40 köböl buza és 40 köböl rozs járt nekik.^[922]

És a Nádasdy család többi tagjai is bőkezü patrónusai voltak az iskoláknak. Különösen a külföldre járó alumnusokat segélyezték mindenkor, de már itthon is ruházták és élelmezték őket. Nádasdy Pál 1617. Lethenyei István lelkész közbenjárására évi 10 köböl buzát adott a lövői iskolának. Sajátkezüleg irta rá a folyamodásra, hogy "az ott való scholamester látván az ifjaknak tanuló voltukat, felét az ott valókra költse, felét magának tartsa; ha pedig nem volnának öreg ifjak, magáé legyen éppen (egészben)". Lozson a deákoknak is volt egy kis jövödelmük: "A deákok (studiosi) mindenféle harangozással tartoznak, kiért minden szőlőtűl (szülötül) egy meszely bor (jár); halott temetéstül két tál étkek, egy kenyerek és borok is, amikor vagyon". Csepregen és bizonyára más helyeken is megvolt "az deákoknak az városon való mendikálása". 1647-ben az volt a panasz, hogy a hitehagyott Nádasdynak Budai István nevű tiszttartója "az remittált alsó templomnál való deákokat prohibeálta az városon való mendikálástól". Sopronban már az iskola átszervezése óta (1557) volt kisebbféle alumneum bennlakással s a tanács az idegen tanulókat is segélyezte. Különösen az énekkarban segédkező, ugynevezett adstans ifjak részesültek nagyobb pártfogásban. Fuchsjäger István lelkész és Schwanshofer Kristóf rektor idejében 1610. szervezték jobban ezek alumneumát. Egyelőre csak 8 ifjut vettek fel ide, akik lakáson és élelmen kivül ruhát és ágyneműt is kaptak. Ezen kivül szokásban volt itt is a mendikálás, házról-házra járva szedték össze a szegény diákok élelmét. Oláh Ilona, az esztergomi primás testvérhuga 1579. Wolf Máté evang. tanítónak 25 forintot, Mihály pulyai gyermeknek tanítására 300 frtot, Pathay Albert taníttatására 200 frtot, a nála iskolába járó Mártonnak, a pápainak taníttatására 100 forintot, a szegény tanulóknak feltételesen 100 frtot hagyott. A soproni iskolának tágabb körben is jó hire volt. 1610-ben Scriba György és Pastoris András mint szegény adstans ifjak folyamodtak a városi tanácshoz s az indorsatio szerint az volt a határozat, hogy a kórház gondnoka adjon nekik hetenként egy kenyeret a szokott nagyságban s két font hust és fél meszely bort; a városi kamarás pedig negyedévenként egy tallért fizessen nekik. 1638-ban elrendelte a tanács, hogy az alumnusok, kiket a város tart el és az iskolában van lakásuk, az énekkarban (chorus musicus) és a temetéseken szorgalmatosan részt vegyenek; s hogy éjjelenként az utcákon ne csavarogjanak, legyen felügyelőjük, ki az iskola kapuját nyáron esti 8, télen 7 órakor bezárassa. Andrássy János tanácsos 1641-ben 1000 magyar forintot hagyott a szegény tanulók tandíjának fedezése céljából. Lövey Mátyás is 1647. hasonló célra nagyobb összeget. Wittnyédy István és Grad György pedig 1652. hat magyar származásu ifjunak eltartására vállalkoztak, a városi tanácstól csak egy szobát és tüzifát kértek a számukra. Szóval, úgy a polgárság, mint a nemesek és földesurak már itthon is megkönnyítették a szegény ifjak tanulását. (Adattár V. 50. VI. 38. 46. Sopron eht. 95. 247. 366.)

De jelentékeny segítséggel támogatták a külföldre járó ifjúságot is. A reformáció korában nobile officium volt a magyar nemességre nézve, hogy alumnusokat küldjenek a külföldre. Maga Dévay Mátyás sem mehetett volna ki Wittenbergbe még Luther életében háromszor (1529. 1537. 1541.), ha ebben Nádasdy és más magyar főurak nem segélyezték volna. Bizonyára már a nádor és özvegye, a búzgó Kanizsay Orsolya is támogatta külföldre járó magyarjainkat. Fiukról, Nádasdy Ferencről ezt bizonyosan tudjuk. Lethenyei és Kis Bertalan említik, hogy majdnem évenként szokott ifjakat küldeni Wittenbergbe. Az ő alumnusa volt már bizonyára Sármelléki Nagy Benedek, aki 1603. tanult Wittenbergben. Nádasdyné Báthory Erzsébet pedig 1609. Lethenyeit és Kis Bertalant küldte ki két évre. Nádasdy Pálnak 1617. Galgóczi Miklós, 1620. Zvonarics István és György, 1631. Zvonarics Miklós (szintén a püspök fia) és ifj. Lethenyei István voltak Wittenbergben az alumnusai. Ezt a példát azután polgárok, köznemesek is követték. Lackner Kristóf soproni polgármester 1631-ben vagyonának harmadrészét hagyta egyetemeket látogató szegény ifjaknak (Armen Burgerskindern, so den Studiis auf Universitäten würden nutzbarlich und fleissig obliegen). Ezt a tőkét ma is az evang. konvent kezeli. Sok alumnusa volt Wittnyédy Istvánnak is: Losy János, Stürzer Mátyás, Zabán Izsák, Ensel János, Francisci György, Fabricius János, Dömötöri György, Aáchs Mihály sat. Wittenbergben két alumnusa volt, Eperjesen egy s a saját fia is a preceptorával Wittenbergben tanult. Midőn Sárosi Bálint szenczi püspök-lelkész 1657. még több alumnust ajánlott neki, méltán felelhette: "Kegyelmed maga itéletére hagyom, egy nemes ember, mint én, cselekedhetik-e többet?" Sopronból Wirth Mihály 1555. már a tanács költségén ment ki Wittenbergbe, mint a tanács nevelt fia (Pflegsohn). Wirth 1556. részletesen beszámol a neki küldött pénzről. Ebből látjuk, hogy Melanchthon külön tanítót is rendelt Wirth mellé, akinek az egész tanévre 8 font denárt fizetett. S Faut Márk krónikája szerint Melanchthon igen szép latin levelet irt a soproni tanácsnak, amelyben Wirthet ajánlja. A tanács segélyezhette Faber György soproni ifjut is, ki már 1533. és Schreiner Jánost, ki 1545. ment ki s utánok Rufinus Roth Jakab, Rosenkranz Károlyi 1562. Kellner Jakab és Rosenkranz János, 1573. Major Gross Pál, 1579. Faut Márk, a krónikairó, 1582. Nagy Tamás, a későbbi szenátor, 1588. Schindler István, 1592. Rosenkranz Mihály, 1592-94. Mock Tamás és 1597. Mock Jakab soproni ifjak tanultak Wittenbergben, mind a város támogatásával. De mentek ki soproniak Breslauba és Páduába is (Lackner). Mietler Jakab polgármester neje, Gering Lucia 400 font értékü szőlőt és 800 forintot hagyott két soproni tanuló részére, hogy ennek kamatait öt éven át élvezzék evang. középiskolában vagy egyetemen. Szép szokás volt továbbá a kerületben, hogy maguk a lelkészek és tanítók is adóztak az alumnusok eltartására. A csepregi zsinaton 1630. például elhatározták, hogy Gutovini József (1640 körül Győrött Tarnóczy Márton későbbi püspök tanítója) és Tétény István alumnusok Nádasdy Pál költségén tanuljanak tovább (külföldön), Kassai András költségeire pedig minden lelkész 1 forintot s minden rektor 50 denárt adózott. Néha messze vidékről (Murányból) is ajánlkozott patrónus. 1635-ben Széchy György gróf özvegye, Homonnay Mária fogadta el alumnusának Trnka Mártont a sárvári és Deselvics Istvánt a kőszegi iskolából. Külföldi alapítványokból is részesültek magyarok. Az illyriai származású Tifernus Mihály, volt bécsi tanár, Kristóf württembergi herceg nevelője, majd kancellárja († Stuttgartban 1555.) 2320 forintot hagyott tübingeni tanulók számára, melynek jövedelméből magyarok is részesültek. A soproni Kustos Tamás már 1575., a sárvári Zvonarics György pedig 1599. tanult Tübingenben. III. Eberhard württembergi herceg pedig az 1659. évi büki zsinat kérelmére és Wittnyédy István közbenjártára két magyar ifjunak biztosított helyet a tübingeni theol. szemináriumban. Az árvái Fabricius János, Wittnyédy alumnusa és a lozsi Odor János 1661. élvezték ezt először.^[923]

Ennyi jótéteményben lévén részük, a dunántúli ifjak is nagy számmal keresték fel a külföldi egyetemeket, különösen Wittenberget. Nagy számmal jártak künn, mint a fentebbi nevekből látjuk, különösen a soproniak. De itt járt már 1530. Dachs János Nezsiderből, 1532-ben Baranyai János a pécsi egyházmegyéből, Babay Máté Somogyból, Faber György 1533. Sopronból, Sartor Pál 1538. Székesfehérvárról, Pesti Makarius József, Nádasdyék nevelője 1540. Kopácsi István és Abádi Benedek 1542. Eszéki Zigerius Imre és Prodanisinus György (a későbbi veresmarti lelkész) 1544. A soproni Schreiner János és Szegedi Máté (első püspökünk) 1545. Plecker Márton, a komáromi lelkész 1549. az illyriai Zábrák János 1551. Füztüi György (ex inferiore Pannonia) 1551. Kanizsai György 1553. Wirth Mihály Sopronból, Peckel Jakab Óvárról 1555. A tolnai Sibolti Demeter 1558. Tolnaiak Bogács Bálint 1570. és Nauclerus András is 1571. Szentmiklósi Ambrus (ex inferiori Pannonia) 1575. (Farkaschy Márton szakonyi, hegyfalui, majd soproni lelkész 1593. Kürthi Istvánnal együtt a jénai egyetem hallgatója volt). Czenki Gergely 1600. Sárm. Nagy Benedek 1603, Kis Bertalan és Lethenyei István 1609. A lendvai születésű Pálházi Göncz István 1612., ki 1614. diszertatiót is adott ki (De usu philosophiae in theologia). Potyondi István 1614., a légrádi Lossics István 1613., Galgóczi Miklós 1617., a Zvonarics testvérek 1620., a légrádi Kálmáncsehi Balázs 1629., az ifjabb Lethenyei 1631., Deselvics István 1636., Horváth András 1637. sat. Ez ifjak közül Sibolti Demeter, ki három évet töltött Wittenbergben, 1562-ben szeniora volt az itten már 1546. alapított magyar burzának. Ez a wittenbergi magyar társaság is segélyeivel és egyéb intézményeivel nagy vonzó hatást gyakorolt a magyar ifjakra. A vallásos és tudományos szellem mellett hű ápolója volt a külföldön a nemzeti szellemnek is. Alapszabályai elrendelték, hogy az egyetemi ifjak komoly hosszú magyar ruhát viseljenek; de különc szabásu öltönyt, arany zsinórral, drágakövekkel, tollakkal diszített kalapot ne hordjanak. "Ha pedig valaki megfeledkezve minden szeméremről, nem pirulna magyar öltöny helyett más nemzetbeliek ruháját felvenni, az első izben megintetik s ha ez nem használ, a társulatból kizáratik". Nemcsak theologusok, hanem evang. főurak fiai is felkeresték a wittenbergi egyetemet. Így tanult itt már a XVI. században Bánffy György. Bánffy Ferencet pedig, aki 1587. iratkozott be, az a megtiszteltetés érte, hogy az egyetem rektorává is megválasztották. (Hasonló tisztséget viselt itt 30 év mulva a fiatal Thurzó Imre gróf is, a nádor fia). Wittenbergben tanult már 1550. Hosszútóti (Hosztóti) György magyar nemes, (hungarus nobilis), 1558. Ungnad Kristóf báró, Várasd megye főispánja, 1590. Galánthai Eszterház Tamás, István fia, Miklós nádornak unokatestvére, ki Hunnius Egyed tanárnak volt tanítványa s ennek művét (Az igaz anyaszentegyházról, Sárvár 1602. 4. r. 582. l.) Kürthi István szeredi lelkész társaságában lefordította s Illésházy István feleségének, Pálffy Katalinnak ajánlotta. A körmendi születésű Gradeczi Horváth Stansith Gergely is, Horváth Márk szigetvári parancsnok fia, később szepesi alispán és nagyőri földesúr, 1574-82. bejárta Pádua, Wittenberg, Strassburg, Basel, Genf főiskoláit s itthon is igen sok theol. munkát irt a lutheri orthodoxia védelmére. Nussbaum György soproni jegyző 1599. és a szintén soproni Nagy László 1618., Grad György soproni tanácsos 1638. a jénai egyetem hallgatói voltak. A győri Sickh György 1605. Wittenbergben s még ez évben Jenában is tanult. Wittnyédi János, István fia 1657. a győri Losi János társaságában Tübingen, Wittenberg és Jena egyetemeit látogatta sat. ^[924]

Wittenbergbe jártak a kálvinista magyar ifjak is, mert itt Melanchthon hatása alatt az u. n. filippista vagy kryptokálvinista irány jutott uralomra. Ágoston szász választó fejedelem 1574. ugyan elnyomta ezt, de később ismét lábra kapott s csak Hunnius Egyed tanár és Frigyes Vilmos, II. Keresztély v. fejedelem gyámja, állították ismét helyre a lutheri orthodoxiát. Ez utóbbi 1592. évi rendeletében tiltotta ki innen a magyar kálvinista ifjakat, kikről külön is megemlékezik s akik ezóta kezdtek Heidelbergbe járni. ^[925]

A külföldön járt ifjak mellett a hazai iskolák növendékeiről is van néhány adatunk. A sárvári iskolába járt Sylvester Tivadar, János fia, akinek latin versekben ajánlotta Sylvester a grammatikáját 1539. Ebben mondja az iskoláról: "Schola, quam novam novellus - Erexit pueris in urbe noster - Princeps, quae nova dicta, quod sit inter - Curvos insula fluminum recessus." A fiu, ki szüleinek számüzetésében született, ekkor még csak 6 éves lehetett. A reformációra célozva irta néki apja: "Kisded fiam, kérem az Istent, hogy a Krisztus megujított népe között új csillag légy, mely elűzhesse a vak sötétséget és megismertesse a csillagok vezérét a kegyes szivekkel." A fiú sorsáról Nádasdy Tamás gondoskodott s betegsége idején nagy érdeklődéssel tudakozódott felőle. 1550 felé már számosan lehettek a sárvári diákok (studiosi), akik Nádasdy bőkezüségének hirét hallva menekültek ide tudások kibővítése céljából (uberioris eruditionis consequende gratia). Sárvári lehetett az a Kovács Márton diák is, ki 1551. maga által irt magyar könyvecskét mutatott be Nádasdynénak. Solymosy János 1560. Pozsonyból kérte Nádasdyt, hogy Bajánházy Lőrinc fiút, kinek a latinban már van fundamentuma, vegye fel a nagy diákjai közé. Pásztory Gergely is 1608. azt irja, hogy a környéket sok főnép lakja, akik gyermekeiket Sárvárott taníttatják. Itt tanult a pápai Egerszegi István, a Zvonaricsok, Trnka Márton (akit 1635. Széchy Györgyné fogadott alumnusának Murányban), Kis Ádám és Pál, a püspök jeles fiai és dunántúli lelkészeink és tanítóink jó része. Csepregnek kiváló diákja volt Gabelmann Miklós rektor idejében dr. Lackner Kristóf, a későbbi soproni polgármester. Német fiúk is jártak ide Sopronból, Bécsből, Bécsújhelyből, sőt Németországból is. Erről az iskoláról mondja Kis Bertalan püspök 1641. évi körlevelében a fentebb idézett szép szavakat, melyek szerint főfő rendek fiai, német gyermekek, alacsony rendűek és a legtöbb magyar tanító és lelkész itt tanult. A. csepregi iskolából kikerült ifjakat néha nyomban lelkészekké is avatták. Az 1638. évi jegyzőkönyv kollégiumnak mondja az ujraépítendő iskolát. Felvidéki tót ifjak is tanultak Csepregen, valamint nagy számmal voltak ilyenek dunántúli többi iskoláinkban is. Kalinka Joakim dunáninneni püspök fia, Zakariás még 1649. is Csepregen Perennyei András tanítványa volt. Az árvamegyei Philippi Mátyás és Paulini Jeremiás mint üldözött csepregi diákok folyamodtak 1647 körül segítségért Sopron városához. Philippit Musay Gergely püspök 1649. Nagygeresdre avatta fel lelkésznek.^[926]

Sopron régi evang. diákjai közül is ismerjük a Faber, Schreiner, Hummel, Wirth, Rosenkranz, Faut, Nagy, Schindler, Mock, Nussbaum, Lackner, Dobner, Artner, Zuana, Grad, Reichenhaller sat. fiúkat, kik külföldön is jártak s később vezető szerepük volt a városban. Sopronban tanult 1579. a pápai Márton (Pathay) diák is, Oláh Ilona alumnusa, kit ez végrendeletében említ. Major Pál mosonszolnoki lelkész is feljegyezte, hogy Sopronban tanult Hartmann Ferenc rektor (1565-71) idejében. Muraközi György rektor tanítványa volt itt 1584 előtt a cseszneki kapitány fia, Wathay Ferenc, a későbbi vitéz katona és magyar költő, Beythe István küldte ide Németújvárról. Dongó Gergely esperes életrajzából is tudjuk, hogy soproni diák volt. Mert nemcsak német, hanem magyar ifjak is tanultak Sopronban már a XVI. században. Sztáray Mihály 1570. hálás levélben ismerte el, hogy a soproniak nemcsak az ő német, hanem a mi szétszórt magyar nemzetünkről is gondot viselnek s ennek tanítására Sztárayt hívták meg az ország széléről. A bécsi béke után és Bethlen Gábor idejében ismét nagy virágzásra emelkedett az iskola, sok magyar ifjú is tanult itt. Előkelő nemes és főrangu ifjak jártak a soproni iskolába, akik Lackner Kristóf polgármester drámáit tánccal és zenével sok gróf, báró, nemesek, hölgyek és nagy közönség jelenlétében adták elő a városházán (in domo senatoria). Az első ilyen előadás 1615. volt. Bocatius János kassai poéta versben üdvözölte a szerzőt. 1617-ben Nádasdy László (Pál unokatestvére) Pecsenyéd örökös ispánja kérte fel Lacknert, hogy iskolai drámát irjon. Minden harmadik évben új dráma kerül szinre és jelenik meg nyomtatásban Révay Péter koronaőrnek, Nádasdy Pál grófnak ajánlva. 1621 elején említik a városi tanácsban, hogy a szomszédos magyar ifjúságnak itt Sopronban igen jó iskolája volt, tehát az iskolafelügyelők most is szigorúbban ellenőrizzék a tanítást, hogy annál több magyar úr neveltesse itt a fiait. Révay koronaőr fia, Révay Pál is Sopronban tanult. Lackner polgármester piaci házában volt szállása. Nénje, Nádasdy Pálné 1623. Sárvárról irja néki, hogy az oskolában való tanulását semmiben meg ne vonja s örvendezve akarják hallani "az nemes deáki tudományban való nevekedését". (Lackner végrendelete szerint, ami jellemző főuraink pénztelenségére nézve, Nádasdy Pál még 1631. is 2500 tallérral tartozott neki sógora tartásdija fejében.) Scriba György és Pastoris András, valószinűleg felvidéki adstans ifjak már 1610. voltak a soproni iskola növendékei. S később is világi uraink fiai s a kerületnek sok tanítója és lelkésze végezte itt iskoláit. Az elvesztett csepregi iskola pótlására nemcsak Kőszeg, hanem Sopron is 1657. új magyar gimnáziumot alapított a régi német mellé, melyet már 1664. lyceumnak is neveztek. Igazgatója a komáromi Kövesdy Pál lett, aki jeles magyar nyelvtant irt. A tanulók száma évről-évre szaporodott, voltak erdélyiek és a bányavárosokból valók is, a főnemesi ifjak közül báró Mandorf János és Keresztesi Fejérvári János. Ez utóbbi 1664. Sopronban halt meg és Wittnyédy Pál mondott felette halotti beszédet "in area Lycei". (Sopron Eht. 247. 248. 274. 404.)

A vidéki kisebb iskolák diákjai közül Fertőszentmiklóson Kanizsai Pálfi János, a későbbi ref. püspök válik ki, aki még Kőszegen is tanítványa volt Nagy Benedeknek. Kőszegen tanult 1635. Deselvics István is, a későbbi légrádi esperes és kőszegi Nagy György (talán Benedek fia vagy unokaöccse), aki 1641-43. a königsbergi egyetemen tanult s két theol. értekezést is adott ki. Kapuvárott 1550-ből mint két kiváló diákot, Bánffy Jánost és Nádasdy Lászlót ismerjük. Sopronlövő jelesebb diákja volt Vajda György, a későbbi kőszegi rektor és Erdődy Bálintné grófné udvari papja. Sok jeles tanuló került ki Tolnáról is, mint Sibolti Demeter, Laskai István, Veresmarty Illés sat.

A nyilvános iskolák mellett figyelmet érdemelnek a házi nevelők és udvari iskolák is, amilyenekkel főuraink és gazdagabb nemesi családaink házában találkozunk. Enyingi Török Bálint fiainak Szigetvárott Tinódi Sebestyén lantos volt a nevelője, míg atyjok Konstantinápoly börtönében sinylődött. Nádasdy Tamás nádor a Ferenc fia mellé Szegedi Máté predikátort hívta nevelőnek, akit külön utasítással látott el, mert azt akarta, hogy függjön tőle a gyermek. Az ifjú Nádasdy Ferencnek Bécsben Sibolti Demeter, a volt csepregi rektor volt a nevelője. Bécsből az özvegy édesanyjához irt leveleik úgy pedagógiai, mint egyháztörténeti szempontból is igen érdekesek. Nádasdyék ezután rendszerint a Wittenbergből visszatért alumnusok közül választott nevelőt. Igy már Nádasdy Pálnak is a soproni Mock Jakab volt a nevelője, aki később mint titkár is teljes mértékben birta urának bizalmát. Nádasdy Pál 1632. udvari papja által a kerületi gyüléstől kért nevelőt Ferenc fia számára s a közgyülés addig, míg a külföldi alumnusok visszatérnek, Nodificis István sárvári rektort ajánlotta. Később pedig Zvonarics István volt Keresztúrott a Nádasdy gyermekek nevelője. Alsólendván a Bánffy fiúknak Orbonai Rácz György magiszter, Zuhodolyi András deák és Szentgyörgyvölgyi Bakács Farkas voltak a nevelői. Lehetséges, hogy Kapuvárott is csak udvari iskola volt az, melyben a fentebbi Bánffy és Nádasdy fiúk tanultak, bár Nádasdyék nem szoktak Kapuvárott hosszabb ideig tartózkodni. Kiváló nevelőik voltak a Batthyányaknak is Németujvárott és Dobrán. Sz. Molnár Albert 1610. említi, hogy Dulcis Catharinus marburgi tanár (a század elején) hazánkban a Thurzó és Batthyány családnál volt nevelő. 1610. körül Macheropaeus György "honestarum artium studiosus" oktatta a németuvári udvarban a leányokat s arra kérte Batthyány Ferencet, hogy külföldi akadémiára küldje. A 16 éves Batthyány Ádám mellé az evang. édesanya, Poppel Éva 1625. a kiadott könyvéről ismeretes Zvonarics Györgyöt hivta meg nevelőnek. Ez a búzgó nő, a költő Zrinyi Miklós nevelőanyja, férje halála után nagy udvart tartott Dobrán Vasmegyében. Az 1635. évi összeirás szerint 5 kisasszony, 2 hajadon, 9 nemesasszony és 10 magyar nemes ifjú élt itt Éva asszony költségén. Egy Dichrichstein ifjú és két Kaunitz kisasszony is (kiket valószinüleg vallásuk miatt üldöztek), ide menekült. Pál mester volt itt az ifjúságnak preceptora és Blasik Henrik a német iskolamestere. Lozson Viczay Ádám fiának 1643-ig Semptei Benedek volt a nevelője. Házi nevelő volt Szentgróton is Hagymássy Miklós házában Cassai András, ki Csepregen tanult a lelkészek és tanítók költségén s később irodalmi téren is működött. 1634-ben volt a Hagymássy fiúk nevelője és pedig nemcsak otthon, hanem Grácban is, ahol növendékei a jezsuiták kollégiumába jártak. Ő vette rá a szülőket, hogy fiaikat többé ne küldjék oda; most "a sárból fertőzés nélkül hozta ki őket". Szentgróton özvegy Hagymássy Miklósné házában volt preceptor 1650 körül Ách János is, ki itt ennek az úrnőnek unokáját, Ostffy Katát tanította s később mint rábapordányi rektor volt tanítványát feleségül is megkérte. Az eljegyzés megtörtént, de Hagymássyné utóbb mást gondolt s nem adta unokáját a tanítónak. Az ügyet egyházi törvényszék is tárgyalta.

Végül még a lelkészek neveléséről és képzettségéről kell megemlékeznünk. A középkor hagyományos véleménye szerint a tanulói pálya befejezését nem is követhette más, mint a papság. Pesti Gábor, ki a világi pályára lépett, ezzel igen megszomorította az övéit. Édesanyjáról irta 1538. Peregi Albert pécsi prépostnak: "nullam enim ipsa putat eruditionem, quam non sequeretur sacerdotium". A reformáció korában nálunk is sok lelkes ifjú választotta a lelkészi pályát, de az aratásra váró gabona még mindig több volt, mint a munkás. Ezért kellett sokszor a lelkészavatás feltételeiben engedményeket tenni. Fentebb már utaltunk reá, hogy a r. kath. egyházban is a nyitrai zsinat 1494. és a veszprémi 1515. mily keveset kivánt a lelkészeitől: az olvasáson és éneklésen kívül némi jártasságot az elemi ismeretekben. Ezt elismeri Békefi is, de Bunyitay, Fraknói és Molnár Aladár véleményét, akik a papság műveltségi állapotát igen alacsony fokon állónak tüntetik fel, még sem fogadja el. Hivatkozik e tekintetben Paulsenre is. Békefi különbséget tesz falusi és városi papok közt. Az esztergomi káptalan az 1397. évi egyházlátogatáskor feltételezte, hogy a falusi plebánosok a transsubstantiatio (átlényegülés) tanát sem ismerik s bizony a latin nyelvet is csak gyengén értették és beszélték. De a városi papok közt, különösen a reneszánsz korában, voltak művelt papok, akik az 1515. évi veszprémi zsinat végzése szerint már anyakönyvet vezettek s volt kisebb-nagyobb könyvtáruk. Az erasmianus Henckel János könyveinek egy tekintélyes része még lánccal volt ellátva, könyvesszobája tehát középkori módra volt berendezve, több könyve nem polcokon, hanem olvasótámlákon feküdt s oda volt láncolva. De azért Békefi is megengedi, hogy a magyar papság a XIV. században a felsőbb theol. tanulmányokban nem nagy kárt tett. Voltak kanonokok, kik a nevüket sem tudták leirni. A külső formát a papi képesítésnél azért a középkor is megtartotta. Volt vizsgáló bizottság (a püsp. helyettes, lektor, kántor kanonok sat.) s a jelölteket kikérdezték koruk, tudományuk és erkölcseik felől. (Bunyitay III. 258. Kvszemle 1899. 217. Békefi, Kápt. isk. 302-318.)

Hasonló módon, de bizonyára nagyobb szigorusággal járt el evang. egyházunk is a lelkészek képesítésében és felavatásában. Theol. műveltség dolgában nagy volt nálunk is a különbség a városi és a félreeső falusi lelkészek között. Sokan jártak külföldi egyetemeken és többen hozták haza magukkal a magiszteri grádust is, különösen a németajkuak s a magyarok közül is például Galgóczi Miklós. De a kisebb és veszélyes helyekre való tekintettel kénytelen volt egyházunk is engedményeket tenni. A baranyai 36. kánon például őszintén kimondja: "Miért hogy sok az aratás, kevés az arató, nem mindnyájan lehetnek jó deákok és félelmes helyek is vannak, ha erkölcsében, magaviseletében jó s tudja az magyar irást, értse az keresztyénségnek fundamentomát, olvassa az magyar Bibliát: bátorságosan felszentelhetik, mert látjuk szükségét az keresztyéneknek". Ez az engedmény azonban 1595. a meszleni kánonokból már kimaradt. Később, midőn a tanult emberek hiánya miatt panaszkodtak, ismét elnézőbbek lehettek, mert Kis Bertalan 1625. felvétette a rendszabályok közé: "X. Mesteremberbűl, polgárbúl praedikátor ne szenteltessék, hanem scholamesterekbűl és scholában tanuló ifjakbúl". Nem csak a kerület, hanem maguk a gyülekezetek is megkivánták, hogy minél tudósabb lelkészük legyen. Maróthi Mihály lozsi birtokos, midőn papot keresett, már 1599 előtt önérzetesen irta Reczés főesperesnek: "Mivelhogy ezt a mi városunkat sok főfő emberek is járják, annak (a lelkésznek) tudományának is kell lenni, hogy ő kegyelmével tisztességet vallhassunk". A külföldön járt lelkészeknek mindig nagyobb tekintélyük is volt a kerületben, mint a pusztán itthon tanult (domidoctus és autodidacta) papoknak, bár Sopron, Csepreg és Kőszeg is sok jeles papot nevelt egyházunknak. A lelkészi vizsgálatnak a külföldről magiszteri grádussal hazajött kandidátusokat is alávetették, amint ezt Huber és Galgóczi magiszterek példája mutatja. A soproni iskolában a leendő lelkészekre való tekintettel már korán tanították a héber nyelvet is.

Több lelkészünket Wittenbergben és Grácban avatták fel, akik az ott használt könyvek (Melanchthon: Examen ordinandorum és Homberger J. Flosculus Eden) alapján tettek lelkészi vizsgálatot. Nálunk is az előzetes lelkészi vizsgálat már Sztáray fentebbi leirása szerint kötelező volt. Legelső kánonaink is elrendelik ezt. Sztáray szerint már 1553. is ez volt a lelkészi képesítés módja: "A mi pispekünk begyütötte a körülvaló tudós papokat és a keresztyén népeket. Jól megkérdezett először a predikátorok előtt a mi tudományunkról és a hitnek ágazatiról. Megtudakozott a mi életünkről is. Azután predikáltatott velünk egynéhányszer a keresztyének előtt, úgy tött aztán pappá és elbocsátott minket, ahová a keresztyéneknek kellettünk." Kánonaink pedig már igen korán szólanak a lelkészek vizsgálatáról. A baranyai 35. kánon azt kivánja, hogy "az scholabeli mesterek (nagyobb iskolák rektorai) examinálják meg" a jelölteket. A meszleni 23. és 24. kánon szerint pedig: "Az ordinandusoknak examinálásában legelsők az seniorok akarjuk, hogy legyenek in materiis theologicis; ezek után osztán az több atyafiaknak adunk szabadságot efféle új tanétóknak (lelkészeknek) megpróbálására, hogy így jól megpróbáltatván, kezdjen az ő tanétáséhoz az tanétó." Csak a megpróbált és ordinált lelkészek végezhették az egyházi cselekvényeket. A baranyai 27. és a meszleni 40. kánon a további önképzést is kötelességévé teszi a lelkészeknek: "De libris. Minden tanétónak Bibliája legyen, azt szorgalmatosan olvassa és repetálja; amellett régi jámbor doctorok irását tartsa, kik authenticusok legyenek, kiknek irásokat cum iudicio olvassa és a mennyiben az sz. irással az ő irások egyez, annyiban az sz. irást az ő igaz értelmek szerint magyarázza, nem az maga cerebrumából, kiből sok fogyatkozás avagy változás lehetne jövendőre. Ha valami nehéz dolog támadna is valamiből az körösztyének között, abban az tanétó semmit ő magától ne cselekedjék, hanem mindjárást az Isten igéjére és az régi körösztyéneknek Isten igéje szerint való canonira tekéntsen és az szerint tegyen minden dolog felől itéletet." Az 1650. évi kiadáshoz itt még hozzátették: "Az mely ministernek bibliája nem lészen, annak árával büntettessék." 1631-ben az egyházlátogatókat is utasították a 8. cikkelyben: vizsgálják meg gondosan, van-e a lelkésznek bibliája és milyen szerzőket követ a predikációk készítésében.

Lelkészi vizsgálatra a jelöltek rendszerint csak akkor jelentkeztek, ha valamely gyülekezet a lelkészi állásra megválasztotta és meghivta őket. Mint "rite vocati" az ágostai hitvallás értelmében csak így voltak felavathatók. 2-3 gyülekezeti tag is meg szokott ilyenkor mint tanu és kezes a kerületi gyülésen jelenni és személyesen kérték választott lelkészük megvizsgáltatását és felavatását. A lelkészi vizsgálat s a felavatás egyik főtárgya volt mindig a kerületi gyülésnek. A vizsgálat tárgyait, a fontosabb tételeket a püspök már a kerületi meghívó levélben előre szokta közölni, hogy úgy a jelöltek, mint a vizsgáló esperesek jól elkészülhessenek. A vizsgálatnak a püspök mellett külön elnöke (praeses) is volt, rendszerint a soproni, csepregi vagy kőszegi iskola rektora, néha pedig valamelyik tudósabb és fiatalabb lelkész. A kitüzött tételeket rendszerint a dogmatikából és hitvallási iratokból vették, de fordulnak elő erkölcstani s az egyháztörténetből és a gyakorlati theologiából vett tételek is. Ilyen módon tartott lelkészi vizsgálatot 1613. Szereden Pálházi Göncz Miklós dunáninneni püspök, aki előbb sárvári rektor és hegyfalui lelkész lévén, ott is bizonyára a dunántúli szokást követte. Csepregen 1616. a lelkészi vizsgálat elnöke Brunswick Tóbiás csepregi rektor volt (praefecimus ipsum ad praesidentian), ki "az iskolában is filozófiai és theologiai disputációkban gyakorolta az ifjúságot" s most a kandidátusokkal "de invocando et adorando in precibus solo Jesu Christo" vitatkozott fényes eredménnyel. 1618. május 23-án Potyondy István csepregi rektor volt az elnök s a kálvinistákkal való disputációt már megelégelvén, ilyen kérdésekről vitatkoztak: "Vajon a r. kath. vagy a lutheri evang. egyház-e az igazán katholikus? Vajon Szent Péter volt-e Rómában 25 évig püspök?" 1646-ban Schubert János soproni lelkész elnöklete alatt 14 gyakorlati és aktuális kérdés felett vitatkoztak. 1663. jún. 5-én Acsádon a gyászos emlékű Szenczi Fekete István is mint kőszegi rektor elnöke volt a lelkészi vizsgálatnak, s tiz szőrszálhasogató nehéz dogmatikai kérdés után még ezt a kettőt intézte a jelöltekhez: 11. Vajon az a hit, amelyet mi most gyülekezeteinkben vallunk, az a katholikus hit-e, amely által a próféták és apostolok, valamint mind a két Testamentumnak hivői üdvözültek? 12. És vajon ez-e az a katholikus hit, amelyre a Scythiából kijött és István király kormányzása alatt állott magyarok a pogányságból először megtértek? És mind a két kérdésre igenlő feleletet várt. Fekete is ezzel arra célzott, hogy más volt a római katholicizmus István király és más a reformáció korában.(Fabó, Codex D. 75. Eht. Eml. 170. Ker. jkv. II. 240. 517.)

Voltak esetek, hogy a jelöltet újabb vizsgálatra utasították és nem avatták fel. Aki a vizsgálatot sikerrel állotta meg, az erről és a felavatásról oklevelet is kapott a kerület pecsétjével. A legrégibb ilyen lelkészi oklevelünk latin nyelvű s Bognár György tétényi (később győri) lelkész számára 1642. máj. 20. állították ki Kis Bertalan püspök és öt esperes aláirásával. Megvan egyet. levéltárunkban (Ia 7, 62.) és másolatban Hrabovszky Gy. gyűjteményében (Scrin. Ant. XI. 10). Az egyházkerület XVII. századbeli első ismert pecsétjén, miként ezen az oklevélen is látható, bárány és zászló jelkép van e körirattal: Agnus Dei tollens peccata mundi. Kánonainknak a lelkészek további önképzésére vonatkozó határozatait a legtöbben komolyan vették. S lelkészeinknek magasabb szellemi műveltségére mutat, hogy sokan jártak külföldi egyetemeken s onnan magiszteri grádust is hoztak magukkal, itthon pedig irodalmi téren is számosan munkálkodtak szép eredménnyel. Több lelkészünknek tekintélyes könyvtára is volt. Tétényi Imre cenki lelkész özvegye, Szegedi Klára például 1601. azzal vádolta sógorát, Tétényi Dánielt, hogy férje hagyatékából egyéb portékák közt egy tiz akós hordót is elvitetett "mely tele volt könyvekkel". Kincses Pál kőszegi lelkész is 1596. irja, hogy már Szilban is könyveit az almáriumban tartotta, melyet az egyházlátogató Reczés esperes feltöretett és megnézett. Ennek a túlbuzgó esperesnek is annyi könyve volt, hogy ellenfelének Beythe Andrásnak is kölcsön adott belőle. Beythének magának is volt külön könyvtára, melyet nem csekély pénzen szerzett s Pápáról való kiköltözésekor pusztult el az "idegen nemzetség miatt" A meszleni 40. kánon is (De libris) meghagyja, hogy a biblián kívül régi jámbor doktorok authentikus műveit szerezze be a lelkész. Már tanuló és tanító korukban is könyveket kellett szerezniök. A 67. kánon szerint "több gondjok legyen az könyvek, hogy sem mint az külső köntösnek szerzésére". Magyari, a két Zvonarics, Nagy Benedek és Lethenyei munkái gazdag könyvtárak használatát feltételezik. Ilyeneket Sopronban, Csepregen, Kőszegen, Sárvárott találhattak. Egyes főurainknak is volt nagyobb könyvtára. Batthyány Ferenc németújvári könyvtárát 1613. Szenczi Molnár Albert rendezte. Sopronban az iskolai könyvtár (bibliotheca scholastica Sopr.) mellett Zuana Péter polgármester és Lang Mátyás lelkész 1666. egy nagyobb szabású gyülekezeti könyvtárt is alapítottak. Sőt már jóval korábban egyes vidéki gyülekezeteknek is volt, mint fentebb láttuk, kisebb könyvtára. (Ker. jkv. I. 24. Fabó, Beythe I. 62. 72. Sopr. eht. 409.)

Iskoláinknak az általános műveltség terjesztése és a vallásos nevelés mellett kiváló érdemük volt a magyar nemzeti szellem ápolásában is. Egyházi irodalmunknak e téren való hatásáról fentebb már szóltunk. Az első magyar nyomtatott szöveg, az első magyar nyelvtan, az első magyar könyvnyomda, a magyar népköltészet méltánylása, a mértékes magyar verselés, a magyar zsoltárok, a templomi és históriás énekek, a magyar káték és posztillák, a nyomtatott első magyar újszövetség, az első magyar drámák, az első magyar orvosi munka és magyar füveskönyv (később az első magyar neveléstan, az első uttörő irodalomtörténet, az első magyar hirlap) a magyar nemzeti műveltségnek ez a hatalmas szellemi fegyvertára, mind a reformáció méhében és pedig első sorban dunántúli evang. egyházunk talaján találta meg szülőhelyét. Amit Görcsöni Dénes (Friedreich István, ismeretes nem jó barátunk) megrovásképpen akart Beöthy Zsolt ellen kimondani, hogy az általa szerkesztett irodalomtörténet úgy tele van tűzdelve predikátorok neveivel, mint az égboltozat csillagokkal, - voltaképpen nagy dicséret. Igaza volt Fraknói Vilmos püspöknek midőn fentebb oly magasra értékelte a XVI. századnak s ebben természetesen a reformációnak magyar nemzeti műveltségét. Az irodalom mellett a sok új evang. iskola is megtette e téren a maga kötelességét. Az irókkal, költőkkel összefogtak a tanítók és predikátorok. Irodalom és nevelés párosulva az evangeliumból merített keresztyén humanizmussal, a krisztusi szeretet munkáival, a mohácsi vész után nem csak a született magyarok szivében gyújtotta hatalmas lángra a hazaszeretet szent tüzét, hanem a velünk lakó idegen nemzetiségek körében is ellenállhatlan hódító erőnek bizonyult, mely minden külső kényszerítés nélkül csupán a magasabb szellemi műveltség vonzó erejével forrasztotta őket a magyar nemzet köztestéhez.

Gondoljunk csak a szép számú virágzó vidéki kulturközpontokra, ahol kisebb mezővárosokban jó iskola épül, könyvnyomtató telepszik le, búzgó lelkész és pap forgatja a tollat és búzgó patrónus adja a költséget, amilyenek voltak Pápa, Sárvár, Ujsziget, Alsólendva, Tolna, Csepreg, Németújvár, Körmend, Rohoncz, Sopronlövő, Sopronkeresztúr, Fertőszentmiklós, Kapuvár, Magyaróvár sat. Ezek mind megannyi világítótornyok voltak hazánk művelődéstörténetében, melyek a reformációval tünnek fel és a diadalra jutott ellenreformációval enyésznek el. Emlékük mellett a magyar történetiró nem haladhat el fájdalom nélkül. És mennyi szolgálatot tett a magyar műveltségnek Sztáray Mihály, a zsoltáros reformátor, aki Szentantali Gergellyel szláv nyelven is hirdette az igét, (hiszen a horvátok renegát szlávnak nevezik is). A laskói dombon átható szép hangjával énekelte a zsoltárokat (Réthy Lajos ezt is szép képben örökíté meg) s ezzel és az általa hirdetett evangeliom erejével tárta össze a jó magyar népet, mely Baranyában, a török utjába, eső helyeken a legtöbbet szenvedett. Hogy ez a vidék is a XVI. században teljesen el nem néptelenült, hogy szülőföldén a legnagyobb szenvedések között is a magyar megmaradt, az a reformátorok érdeme. Ezek vigasztalták, a jobb jövő reményével ezek erősítették az agyoncsigázott s már-már kétségbeesett magyar népet. Vagy gondoljunk csak a szerencsétlen Rudolf király, az embertelen Básta és Belgioyoso korára, a Bocskay szabadságharcát megelőző időkre. Mily nagy szükség volt ekkor egy Magyari Istvánnak, a hatalmas erkölcsi predikátornak feddő beszédére s a jobb jövőért, békességért esdeklő imádságára. A legmélyebb hazaszeretet készteti szólásra, nem törődik a hatalmasok haragjával, felelősségre vonja bűneiért a nemzetet. De az eget is megostromolja, a magyarok Istenét kérdezve: "Vajon mikor foldozod meg elszakadozott ruháját édes hazánknak, mikor vetsz véget az mi sok romlásunk miatt való bujdosásunknak?" Szinte már Kölcsey Himnuszának előhangja csendül ki záró imádságából: "Úr Isten, irgalmasságodból az mi eleinket te régenten Scytiából hatalmasan kihozád, Pannóniában itt őket letelepíted, az pogányságból megtéríted és sok jókkal meglátogatván ez földet nekiek örökségül adád: az pogány törökök pedig és tatárok sokaságukban felfuvalkodván, ezt a tetőled minekünk adattatott földet tőlünk torkon verve el akarják vonni, sok dulságot és pusztaságot tesznek országunkban s nincsen kihez romlásunkban fejünket hajtanunk, mert az kikhez bizhatnánk, azok is pusztítóink". A hazafiúi fájdalomnak mily nagy mértéke nyilatkozik meg e szavakban. Ellenségeink azok is, úgymond, akik hitéért üldözik a magyart. Szóval, tettel segíteni akar a hazán. Részletes intéseket és tanácsokat ad még a hadfiaknak is. Erősíteni, gyarapítani akarja a hazát mindenképpen. Hazafias indító okból buzdítja még a klérust is: házasodjék, "építse országunkat, szaporítsa nemzetségünket Isten szerént és se ő magát ne csalja meg az tetetes szüzességgel". Számkivetett dunántúli lelkészeink, midőn Batthyány, Nádasdy ifjúi könnyelműséggel és önző érdekből egymás után cserélnek hitet és üzik el papjaikat, nemcsak egyházuk, hanem magyar hazájuk sorsát is siratják. Kis Bertalan halála felett keseregve az 1646. évi meghívó levélben panaszolják: "Lehet-e azért, oh hazánk, a te ábrázatod más mint bánatos, lehet-e más ruhád, mint gyászos; lehet-e érzésed más, mint a legszomorubb?" Az egyházi hűség mindenkor mély hazafias érzéssel párosult úgy a lelki vezetők, mint a tanuló ifjúság szivében. Jellemző erre nézve a Luther nyomán készült versecske, melyet a káték végére szoktak nyomatni:

Egyházunk a hazafias nemzeti szellemet nemcsak a született magyarok körében ápolta híven, hanem - ami sokkal nehezebb feladat volt - az idegen nemzetiségek között is anélkül, hogy bárkit anyanyelvétől megfosztani akart volna; őszinte jóbarátokat szerzett a magyarságnak s ez által nagy nemzeti missziót teljesített. Sokan az idegenek közül önkényt, minden kényszerítés nélkül olvadtak össze a magyarsággal. Takáts Sándor piarista történetiró mondja a reformációról: "Az új hit nyomában... humánus intézmények keletkeztek s minden faluban a magyar nyelv és magyar szellem kezdé szárnyait terjesztgetni. Az utóbbinak utját talán éppen az emberszeretet megnyilatkozása egyengette". (Régi magyar asszonyok 108. l.) Dunántúli egyházunkban is tudunk erre példákat. Feltünő lehet, hogy dunántúli magyar evang. lelkészeink, tanítóink és patrónusaink sorában is annyi az idegen nevű: Gizdavics, Musics, Belesics, Tokoich, Klaszekovics, Zvonarics, Domsics, Sztansics, Francsics, Jagodics, Podrianics, Dimiakovics, Draganosics, Rusanics, Orsics, Miholics, Vitkovics, Szedenics, Fisztrovics, Sipkovics, az illyriai Zábrák sat. Ezek a Horvátországból s főként a Kanizsaiak Velike és Stenyicsnyak nevű helységeiből a török elől 1533. és már előbb is hazánkba menekült szláv népeknek az utódai voltak, eredetileg horvátok, de a magyarok tótoknak nevezték őket. Itt a magyar evang. községekben maguktól minden kényszerítés nélkül megmagyarosodtak, idővel anyanyelvüket is elfeledték. A sárvári Zvonaricsok, különösen Mihály és Imre, valamint Klaszekovics és Fisztrovics püspökeink is igen jó magyarsággal irták műveinket. Erre a horvát származásra az endrédiek még 1631. is jól emlékeztek. Az ekkori egyházlátogatás jegyzőkönyve szerint vallják: "Vagyon egy kelyh, melyet régi eleik Velikéből magukkal hoztak, anno Domini 1515. csináltatván. Vagyon ugyan onnéjd hozott régi keszkenyő reá való, kin az régi betükkel tótul vagyon carmasin selyemmel kivarrva Istennek tiz parancsolatja". Voltak ilyen beköltözött és megmagyarosodott horvátok Sopronlövőn és Kövesden is. A lövőiek 1631. még azt kérik Musay Gergely lelkészüktől, hogy "őkegyelme tótul is néha-néha predikállana némelyekért". Tehát már csak kevesen voltak, kik a velük hozott ó-szláv nyelvhez ragaszkodtak. Lövőn volt még 1631. "egy tót graduál, nyomtatott". És Kövesden is "egy magyar graduál szakadozott Huszár Gálé és egy tót graduál is". Vajda György lövői lelkész még 1650. is "tótbul fordított énekeket" kért Csepregi Mihály diáktól. Más bizonyságaink is vannak, hogy horvát családok éltek magyar evang. községekben. Deven Mihály volt zágrábi polgármesternek leánya, Deven Kata, tudós Leporini István özvegye, 1576-ban a vasmegyei Hegyfalun lakott, Dragonus Gáspár soproni magyar-horvát lelkész itt vette feleségül. Igy menekült Sopronlövőre a Herbics család is Sziszek városából. Itt felvette a Lövey nevet s Lövey Mátyás 1623. magyar nemességet kapott, megyei esküdt volt és Sopronban városi tanácsos, iskolánk egyik jóltevője. Lövey Balázs pedig 1682-1707. a győriek kiváló lelkésze. Horvát eredetű lehetett Nádasdy Tamás udvarában Perneszith György is. Osztopáni Perneszi András 1566. irta Miksa királynak: "Szigetvár elfoglalása után Lövőre vonultam családommal és ott kastélyt (castellum) építettem". Több mint 600 jobbágy is menekült akkor ide a törökök elől. Horvát ajkú, de később megmagyarosodott evangelikusok voltak még Peresztegen, Hidegségen, Szécsenyben, Nagyczenken, melynek neve mellett Tothchynk nevet is találunk. Voltak horvátok Kethelyen, Fülesen, talán Lékán is. Még az illyriai Flacius Mátyásnak is, a flaciánusok fejének Vlacich volt a családi neve. Melanchthon, az ellenkező párt vezére hálátlan szlávnak nevezte, mivel Wittenbergben ő támogatta s később ellene fordult. (Adattár VI. 16. Eht. Eml. 37. Hszó 1922. 185.)

De nemcsak a Délvidékről menekült horvátok, hanem a Felvidékről ide jött tótok is (a megmagyarosodott jó vend népről most nem is szólok) nagy számmal olvadtak be evang. egyházunk révén a magyar nemzet testébe. Lelkészeink és tanítóink névsorát átfutva feltünő sok felvidéki nevet találunk közöttük. Ezek mint szegény tót diákok Árvából, Trencsén, Turóc, Liptó, Zólyom és Nyitra megyékből jöttek a soproni, csepregi, kőszegi, sárvári és győri iskolákba; szorgalmas tanulásukkal megnyerték tanítóik és a patrónusok bizalmát, nemcsak itthon élvezték az iskolai segélyeket, hanem a külföldre is kimehettek s csakhamar mint tanítók és lelkészek nyertek alkalmazást iskoláinkban, mert e közben a magyar nyelvet is teljesen elsajátították és sokan a régi tót helyett magyar nevet is vettek fel. Tették pedig ezt minden kényszerítés nélkül, a magyar műveltség iránt való hódolatból, magyar jóltevőik iránt való hálából. így szivvel-lélekkel beolvadtak a magyar nemzetbe s válságos időkben is fényes példáját adták magyar hazafiságuknak. Pánszláv kérdés akkor (az orosz ügynökök megjelenése előtt) még a Felvidéken sem volt. II. Rákóczy Ferenc zászlóit még hazafias beszéd kiséretében Krmann Dániel a miavai tót püspök áldotta meg s a súri Turcsányi Gyula lelkész 1848-ban külön guerillacsapatot szervezett és vezetett az osztrák zsoldosok ellen. Viszont a magyar sem bántotta a XVIII. században Dunántúlra települt tótoknak anyanyelvét Oroszlán, Szák, Veleg, Csernye, Súr, Öskü sat. községekben. Még a magyar nyelvért annyira lángoló Kis János püspökünk is maga intézkedett szigorúan, hogy Velegen és Lajoskomáromban a tótajkúak anyanyelvükön hallgathassák Isten igéjét és Kollár János pesti pánszláv lelkésznek az izgatásra semmi okot ne szolgáltasson. A török dulás után 1715 körül keletkezett tolna-baranyai új esperesség hamarosan úgy megerősödött, hogy a Zombáról, Szentlőrinc filiájából elüzött magyarok 1744. a tót Békéscsaba mellett a tekintélyes Orosháza magyar gyülekezetét alapították. Dunántúl tehát messze vidékre is bocsátott ki magából magyar telepet. (Kis J. Eml. 589. 601. Nagy papok 130.)

Sopronban 1610. Skriba György és Pastoris András énekes adstans ifjak, kik a kórházi gondnoktól kaptak hetenként hust, kenyeret és pénzt, már ilyen felvidéki diákok voltak. Csepregen 1643. az árvái Philippi Mátyás és Pauliny Jeremiás szegény tót diákok kértek szép magyar nyelven irott folyamodásban segítséget. Philippi néhány év mulva már Nagygeresden, a tiszta magyar gyülekezetben volt lelkész, nevét Fülöpnek irja s bizonyára őse lett az ily nevű búzgó evang. dunántúli családnak. A dunántúliak mindig nagylelkűen karolták fel a jövevény tót diákokat. Wittnyédy István soproni házában mindig tartott szegény tót iródiákokat s külföldre is küldött ki ilyeneket, így példáúl Zabán Izsákot Tübingenbe, a szalatnai születésű Francisci Györgyöt s az árvamegyei dobrai Fabricius Jánost Wittenbergbe. Ez utóbbira egymagára 650 forintot költött, ami akkor igen sok pénz volt. Győrött is igen sok szegény tót diák talált szives fogadtatásra. A jeles Haynóczi Dánielt is, a vágbeszterczei tót fiút, az atyja, Tamás mészáros igen kis batyuval küldte Sopronba. A lyceumban volt szállása és élelme. Győrött, Pápán is tanult, majd Devecserben lett tanító s később a soproni lyceum jeles igazgatója. A többi Hajnóczit is ő hivta és telepítette Dunántúlra. Közülők való Martinovics társa, a jeles tudós Hajnóczy József, Széchenyi gróf titkára Czenken és Sopronban. A trencsénmegyei Hrabovából származó Hrabovszkyak közül Hrabovszky Fülöp fertőszentmiklósi tanító (majd söptei lelkész) 1625. volt az első Dunántúl. Később a még Hrabován született Hrabovszky Jakab kuntaplócai rektor jött el lelkésznek Tabra Somogyba. Ennek fia volt Sámuel, a tudós dunántúli püspök és unokája György, várpalotai lelkész, a nagy magyar forrásgyűjtő és a filantropizmus egyik első harcosa hazánkban. Ismertebb felvidéki családok voltak még Dunántúl a Zmeskálok, Zathureczkyek, Turcsányiak sat. Ilyen, a magyarság szellemi ereje által felszívott idegen családok voltak még dunántúli evang. egyházunkban: a banovcei Hlinka László büki lelkész, ki a Bánóczi nevet is használta s törzsatyja lett ennek a kiterjedt dunántúli családnak; a nehéz kiejtésű Zdáni Mihály (Zdanensis) is Sárvárott rektor s Ujkéren, Ostffyasszonyfán, ilyen tiszta magyar gyülekezetekben volt lelkész és esperes. Turócmegyei volt Turóczi János, az első ismert kőszegi rektor; turóciak még Palla György felpéci lelkész, Molitoris András csikvándi lelkész, Fabricius Mátyás fertőszentmiklósi lelkész, Simonides Jakab németi alesperes, Simonides Tamás iharosi, Proksza János száki lelkész; trencséniek voltak Dubinszky Imre nedőcei lelkész, Vadini Ferenc bakonytamási lelkész; illavai volt Ferrarius András öttevényi, beckói volt Csapur János alsósági, szuchói volt Laurentiades Márton szentandrási, dubovai volt Benedicti Tamás ostffyasszonyfai, liptói volt Ternóczi János szenttamási, breznóbányai volt Breznóbányai Mihály saári lelkész. Felvidéki származásúak még Meskó Pál varsányi, Jeszenszky Miklós zsédenyi, Drietomai (Dretomoszki) Sartoris György cziráki, Zólyomi Pál hosszúperesztegi, majd nagyszőlősi, Molitoris Zakariás gyömörei, Bresnovicz András szintén gyömörei, Paulini János gencsi lelkész (talán testvére a Csepregről elűzött Paulini Jeremiás árvamegyei diáknak), Banovicenus András alsósági, Nozdrovicenus Pál doroszlói, Horeczki István csánigi, majd tétényi, komáromi s végül ismét pozsonyi lelkész, Kerman János szegvári, Masnitius (Masznyik) János tabi, Tomcsányi György szintén tabi, Krisán Mátyás és Dávid oroszláni lelkészek, továbbá Reguli András szegvári, Holéczi Ádám trestyénfalvai, a nyitrai Klucsovszky Mihály győri, majd nemeskéri, Milohovszky András köcski és Velits Péter dabronyi tanítók, akik közül Holéczit és Velitset később lelkészeknek is felavatták. Ime a Felvidék mennyi egyházi embert bocsátott időnként Dunántúlra, akik itt tiszta magyar gyülekezetekben magyar nyelven hirdették Isten igéjét s megismervén, megszeretvén a vendégszerető magyar népnek erényeit, szivvel-lélekkel egy testté olvadtak össze nemzetünkkel. Az történt velük, ami a lutheránus Petőfivel. És ha a politikai izgatásnak áldozatul esett tótok netán ezt a sok jó magyarrá lett lelkészt és tanítót is magukénak követelik, akkor a Baksay Sándor költőpüspök által (Sárszentlőrincen 1884. az emléktábla leleplezésekor) kimondott nagy igazságra hivatkozunk: Ha ti azt mondjátok rólok: "Az én csontomból való csont", - akkor a magyar géniusz meg azt feleli: "De az én lelkemből való lélek." Történelmileg az idegen népeknek ez a beolvadása mintegy kárpótlás volt a nagy vérveszteségért, melyet a magyar a török és az osztrák német ellen való háborukban szenvedett.

Igen, nem csak a jó kenyér, az anyagi érdek vonta ide az idegeneket, hanem szellemi kincsek is, a magyarság magasabb kulturája, a dunántúli jó iskolák, a virágzó evang. egyházi élet, a magyarok vendégszeretete, humánus, jószivű bánásmódja a jövevényekkel szemben. A magyar nemességnek ezek az erényei hatással voltak nem csak a horvátokra, vendekre és tótokra, hanem az itt élő művelt német polgárságra és a Németországból hozzánk jött tudós tanítókra és lelkészekre is. Így ejtették rabul a magyarság erényei a mecklenburgi Grosstädtenből való Gabelmann Miklós magisztert, aki 1585-88. volt a csepregi iskola rektora s a hegyfalui zsinaton evang. hitünk erős védője. Míg itt élt nagyon megszerette a Répcemellék becsületes magyar népét, némileg a nyelvünket is megtanulta. Midőn nyelvismereteit felsorolja, megjegyzi, hogy a magyarban gyenge, de ezen a nyelven sem tudnák eladni. Bizalmas kedves embere volt Nádasdy Ferencnek és Szentgyörgyi Gábornak. Monomachia Hungaro-Turcica művében (Németújvár 1588.) Dobó Ferenc lévai várkapitánynak az esztergomi béggel vivott párviadalát irta meg. Egyik ódájában Nádasdyt és a Sárkányszigetnél vivott diadalt ünnepli, a másikat pedig, Horváth Stansith Gergelyhez intézi. Páduából visszatérve mint udvari történetiró is mindig védelmére kel a magyarnak. Magyarival egyidőben mint haditudósító ott volt Győr, Esztergom és a többi vár ostrománál. Mansfeld Károly grófnak és hadvezérnek emlékét († 1595. Komáromban), Mansfeldiana Militia Hungara művében (Frankfurt 1597.) örökítette meg. A kósza hirt, hogy Mansfeldet a magyarok mérgezték volna meg, felháborodva utasítja vissza, "A magyar faj, úgymond, sokkal nyiltabb a cselekvésben, mint sem hogy ravasz lehetne s nem ismeri a mérgek használatát, mely nem is illenék a nemzeti sajátságaihoz". A magyar hajduról ezt mondja Gabelmann: "Őrt áll, talpon virrad, egész nap dolgozik, sáncot hány, árkot vet, az éhséget és szomjúságot panasz nélkül tűri". Szerinte "contemptus Germanorum erga Hungaros" ez az átka a közös hadviselésnek. Minden magyarban árulót látnak s ez nagyon fáj a sanyargatott, szegény népnek. "Meg kell becsülni azt a nemzetet, mely már századok óta hadakozik a török ellen és sok bámulatra méltó diadalt aratott felette. Mi németek e téren fiatalabbak vagyunk s eddigi próbáink nem állanak meg a magyarokéi mellett. Csak Losonczit nézzük Temesvárott, Dobót Egerben, Horváth Márkot és Zrinyi Miklóst Szigetnél, Jurisich Miklóst Kőszegen, mily önfeláldozást és hűséget tanusítottak. Ezért nem csak örök dicséret és bámulat illeti őket, hanem minden lovagias katonának példányképül szolgálnak". Német ember sem azelőtt sem azóta ennyi igazsággal és meleg szeretettel nem szólott még a magyarról. A magyarok történetét akarta Gabelmann megirni képekkel diszítve s Istvánfynál, Szentgyörgyi Gábornál keresett forrásiratokat. De Mezőkeresztesnél 1596. a harctéren esett el. Istvánffy Miklós szép szavakkal emlékszik meg Gabelmann német emberről. Jegyzeteit még úgy véresen és sárosan a bécsi levéltár őrzi, de Ausztria azóta sem tanult belőle.^[927] Ime Csepreg iskolája ilyen magyarbarátot nevelt a német Gabelmannból. És Csepregre Sopronból, Bécsből, Ujhelyből, sőt Németországból is jöttek német fiúk tanulni. Több vidéki magyar iskolában is van szó a német gyermekek tandíjáról. Akkor még magyar szóra adták a német fiúkat cserébe. Érezték a szükségét. (Payr, Gabelmann M. Ev. Ehi Élet 1912. 3. l.)

Sopronban és Kőszegen is a reformációnak nemzeti szempontból igen kedvező hatása volt a német polgárságra. A közös evang. hit védelme hozta őket a magyar főurakkal és a nemességgel szorosabb érintkezésbe. Sopronnak Sztáray Mihály már 1570. köszönetet mondott, hogy a mi szétszórt magyar nemzetünknek is gondját viselik. A városi tanács olyan magyar lelkészeket és tanítókat hívott meg, amilyenek voltak Szeremtyéni Mihály, Beythe István, Muraközi György és később Sárfői Miklós, Kövesdy Pál. A régi bizalmatlanság a magyarok iránt megszünik, evang. hitének védelmére a német polgárság is Nádasdyhoz, Batthyányhoz és Zrinyihez folyamodik. A magyar mint tárgyalási nyelv a soproni városházára is bevonul. Bornemissza János ügyvéd 1591. és Töltl János polgár 1593. magyar nyelven mondja el panaszát. A gyámoktól meg nagyon is elvárták, hogy magyarul tudjanak. "Nachdem diese Stadt in Ungarn ist und ein Mitglied des Königreichs Ungarn" - mondja a jegyzőkönyv német nyelven, de magyar szellemben. Wittnyédy személyében pedig majd külön magyar jegyzőt is választanak. Az öreg Lackner Ádám, a Bajorországból bevándorolt aranyműves még sajnálkozva mondta a városházán, hogy nem felelhet, mert nem tud, magyarul, de a fiát, Kristófot már a csepregi iskolába küldte tanulni. A soproni tanács a XVI. század végén többször is úgy határoz, hogy az általa segélyzett ifjak ne Breslauba, hanem Csepregre (Csappring) menjenek, hol a latin mellett a magyar nyelvet is megtanulhatják. Szinte állandó szokássá lett Sopronból a német cseregyermekeknek magyar iskolába küldése. A magyar evang. nemesség még házasságok révén is igyekezett a vagyonos német polgárságot a magyarság számára megnyerni. Wittnyédy István Endresz Rádel Zsuzsannát, egy vagyonos molnár és sütőmester leányát vette feleségül. A fia Wittnyédy Pál ügyvéd szintén Unger Máriát, néhai Edtensberger János sütőmester özvegyét. A leányát, Erzsikét is Armbruszter János pozsonyi német polgárhoz adta feleségül s idősebb fia János is kétszer vett el pozsonyi német leányt, Pach Rebekát s ennek halála után Hiernbein Máriát. Valamennyiből jó magyar asszony vált. Az evang. nemesség ily módon is gyarapította a magyar nemzetet. Házasságok révén sok német család lett magyarrá. Ilyen volt például Sopronban és Kőszegen a Thulmon (Thulmann) család, amelyből származott Berzsenyi Dániel édesanyja. Őseik még a két német városban mészárosok és borkereskedők voltak, de Thulmon Mihály és György hadi érdemeikért 1658. már címeres nemesi levelet kaptak. György fia, Thulmon Mihály már a gazdag és régi nemesi családból való Telekesi Török Magdolnát kapta feleségül, akinek ezüst mosdótálát Berzsenyi is emlegeti († Ikervárott 1692); Mihály nővére, Thulmon Borbála pedig Unger Mátyás soproni szenátornak volt a felesége. Muzsaji Wittnyédy János felügyelőnknek is Unger Terézia, "a férfiui elmével biró asszony" volt házastársa s Ostffy Mihály első dunántúli felügyelőnk is a soproni nemes Prisoman családból vette feleségül Borbálát.

A tudós és búzgó evang. Lackner Kristóf dr. soproni polgármester, akinek atyja még bajor aranyműves, nevelőanyja, Consul Anna, horvát származású papleány volt, keresve kereste a magyar nemesek és főurak barátságát. A Nádasdy, Illésházy, Thurzó, Révay és Esterházy grófokkal levelezett, műveit nekik ajánlotta. Szenczi Molnár Albertet soproni házában vendégül fogadta. Még a nagy katholikus Esterházy Miklóssal is szövetkezve, a nemzetünket pusztító részegség ellen mértékletességi egyletet akart alapítani. Iskolai drámákat irt az ifjúság számára, a magyar szent koronát erős hazafias szellemben irta le (Coronae Hung. Embl. Descriptio) és itt Bécs közelében a magyar függetlenségi törekvések iránt sem volt érzéketlen. Résztvett 1620. a besztercebányai országgyülésen, ahol Bethlen Gábort királynak kiáltották ki. Nádasdy Pállal együtt itt őt is hitvédőnek (defensor fidei) választották meg. Bethlen Gábornak soproni bevonulása után Lackner vezetése alatt itt másfél évre független magyar világ állott be, gondjuk volt reá, hogy a magyar címer hibátlan ábrázolásban ragyogjon ott a város kapuja felett. Csepreg pusztulása után Sopron város mindent elkövet, hogy a magyar nemesség tanuló fiait ide vonja s mind ennek koronája volt, hogy a csepregi iskola elveszte után Sopron német nevű tanácsosai, Grad, Reichenhaller és a többiek 1658. a régi német gimnázium mellé egy új magyar lyceumot is alapítottak, melybe a jeles Kövesdy Pál nyelvtaniót hívták meg első rektornak. A hagyományos magyar szellem ápolásának itt a német városban továbbra is ez az evang. iskola volt a központja. Telekesi Török István, a kuruc huszárezredes itt tett alumneumi alapítványt magyar ifjak számára, Ribini János tanár 1751. itt mondta el és adta ki Oratióját "De cultura lingvae Hungaricae". A dunántúliakon kívül ide jártak akkor a Hellenbach, Radvánszky, Jeszenák, Sréter és Prónay fiúk is. Itt tanult Berzsenyi Dániel s később Vajda Péter, Székács, Döbröntey, Pákh Albert, Dóczy Lajos, Sántha, Csengey és Torkos László. Itt született s tanult Zay Károly gróf, a nagy magyar. Itt alapítá Kis János a soproni költő-pap és püspök az ifjúsági "Magyar Társaságot" 1790. az első ilyent. Kisnek gazdag irói munkássága, Kazinczyval való barátsága és levelezése s a sok hálás tanítvány irodalmi központtá avatta Sopront. A magyar politikai reneszánsz hatása alatt itt született meg 1827. a "Deákkuti Vármegye" a magyar nyelv, viselet, zene és tánc ápolására. Mindezek az erős nemzeti törekvések és alkotások alapjukat és gyökérszálaikat már ott lelik meg a XVI. század reformációjának szellemében.

Evang. ifjaink Németországba, Wittenbergbe jártak ki, de még a wittenbergi magyar burza is kötelezővé tette a magyar öltözetet. "Ha pedig valaki nem pirulna magyar öltöny helyett más nemzetbeliek ruháját felvenni..." így fenyeget a komoly intés. Ez is hagyományossá lett. Soproni theológusaink még ezelőtt 25-30 évvel is, ha előbb nem, de a halle-wittenbergi egyetemre való kimenetelükkor magyar ruhát csináltattak. A nemzeti szellemhez való hű ragaszkodás mellett evang. ifjainknak ez a nyugatra, német földre való járása nagy jelentőségű volt hazánk kulturtörténetében. A mélyebbre látók, a hivatottak sok szellemi kincset hoztak onnan haza magukkal. Lutheri evang. egyházunknak, iskoláinknak, a külföldi stipendiumoknak nagy érdeme az, hogy a magasfokú nyugati német műveltséggel az érintkezést a reformáció kora óta immár négyszázadon át közvetítették. Történelmi hivatásuk volt ez és pedig nem csekély értékű. Szeniczei Bárány György esperes, a magyar pietista, Francke tanítványa Halléban, nem csak a gyakorlati eszmékkel megtermékenyített keresztyénséget, a szent ügybuzgalmat hozta haza magával, nem csak az első magyar neveléstant irta meg Francke nyomán, hanem hallei példán okulva, erős harcot indított itthon az anyanyelv, a magyar nyelv jogáért is. A latin nyelv uralma ellen küzdve 1711. mondja: "A keresztyénségtől sem kapnak oly hamar csömört a gyermekek, ha magyar könyvből tanulnak. A históriát, geographiát is magyar nyelven magyarázzák nekik. Epistolákat és más magyar elaboratiókat csináljanak, hogy mindenek felett a magyar nyelvet tanulják meg tisztán." Hrabovszky György Wittenbergből és Haliéból a filantropizmust hozta magával. Várpalotán, Kissomlyón árvaházat, alumneumot alapított s a "siketek és némák iránt való tisztünkről" predikált; e mellett Dunántúl egyháztörténetéhez sok forrásanyagot gyűjtött s a háromnyelvű Lajoskomáromban sokat tett a magyarság ügyéért. Ráth Mátyás győri lelkészt Göttingen tudományos élete ragadta el. Még Perlaky Gábor püspök felett mondott búcsuztatójában is felkiált:

Itthon az első magyar hirlapot indította meg, többnyelvű szótárra hirdetett előfizetést és Kazinczy itélete szerint Szenczi Molnár Albert óta egy hazafi sem tett többet a magyar kulturáért, mint Ráth. Göttingában termékenyült meg Kis János és Gamauf lelke is. Az evang. iskolák szinvonaláról, melyekben külföldön járt tanárok tanítottak, Kazinczy Kis Jánoshoz irt levelében 1793. szép elismeréssel nyilatkozott: "Minden kétségen kívül vagyon az, hogy a lutheránusok oskoláiból jönnek ki azok az ifjak, akik aesthezissel dicsekedhetnek. Városokban neveltetvén, muzsikát és valami kevés festést s németül tudván, a német írók munkáinak ismeretségét tehetitek magatokévá, melyek nélkül haszontalanul igyekszik valaki hazai literaturánkat boldogítani." (Váczy II. 297.)

Meglátták külföldre járó theológusaink és egyéb ifjaink hazánknak a gazdasági téren való elmaradását is s itthon is a hiányok pótlását, a modern gazdálkodást sürgették. A kőszegi Nagy György (talán Nagy Benedek ivadéka) harkai lelkész és soproni tanár, Salzmann barátja, Jenából hazajővén, a magyar iparvállalatok iránt is érdeklődik, pályamunkát ir a hazai manufactura akadályairól és Sopronban 1794. ő kezdeményezte az első hazai cukorgyárat, melyet azután a bajor származású Rupprecht János, búzgó evang. presbyter emelt virágzásra. Sopron határában kezdték művelni az első hazai kőszénbányát. A keszthelyi Georgikon igazgatója, Asbóth János és két tanára, Rumi Károly és Magda Pál Sopronból került oda. Más kerületekben Berzeviczy Gergely tiszai felügyelőnk gazdasági irataira és Tessedik Sámuel szarvasi lelkész gazdasági iskolájára utalok. A Sopronban nevelkedett Zay Károly gróf egyetemes felügyelőnk is Zayugrócon posztógyárat alapított és Kossuth Lajos, mint a Védegylet igazgatója javított gépeket ajánlott neki a posztószövéshez. Volt mindig ezekben a mi lutheránus vezetőinkben az evangeliomi élő hitből fakadó energia, a közügyek és a nemzet java iránt való tevékeny, meleg érdeklődés és élelmes gyakorlatiasság. Már Wittnyédy István, a költő Zrinyi Miklósnak prókátora is rábeszélte urát, hogy az erdélyi fejedelem közvetítésével Olaszországgal ökörkereskedést kezdjen. Igy akart segíteni Zrinyinek örökös pénzhiányán. És maga Wittnyédy is szakítva a magyar nemesi osztály előitéleteivel, Sowitsch Ábrahám és más soproni árus emberek társaságában kereskedést üzött borral, bőrrel és gyapjuval. Szerző ember volt, de sokat is költött gyermekeire, az iskolákra és külföldi alumnusokra. (Payr, Wittnyédy I. 38. 53.)

Az evang. hitbuzgóság forró hazaszeretettel párosulva a nemzeti veszedelmek idején is megtette kötelességét, mikor vagyont, vért kellett áldozni. Fegyverrel is küzdött hazája szabadságáért akár a kálvinista Bethlen Gábor, akár a lutheránus Thököly, akár a nagy katholikus II. Rákóczy Ferenc szólította harcmezőre. E nagy kurucfejedelem seregének kilenctized része, a saját szavai szerint protestáns volt. Bocskay hadainak harci dala Luther éneke, az "Erős várunk" volt. Dunántúli gyülekezeteink sokat szenvedtek a vallonoktól és egyéb császári zsoldosoktól. Csepreg városa több mint 1200 lakosával és jeles papjának mártirhalálával fizetett meg hithüségéért és Bethlenhez való átpártolásáért. Batthyány Ferenc és neje Lobkovitz Poppel Éva Rohonczon vendégül fogadták Bethlen Gábort s ott esküdtek neki hűséget. I. Lipót gyászos uralma alatt lelkészeink ott voltak a pozsonyi törvényszék előtt, megismerték Sárvár, Kapuvár, Komárom börtöneit és a gályarabságot. A malomsoki Edvi Illést Capra Cotta mellett hagyták temetetlenül, a dörgicsei Zsédenyit Sicilia szigetén mint félholtat akarták a tengerbe vetni. Rábaköz és Kemenesalja evang. népe fegyveres zendüléssel tiltakozott a zsarnoki elnyomás ellen. Ostffy Miklós fenekestől feldult asszonyfai várát vetette áldozatul és inkább a börtönt választotta, de a kétszeri felsőbb megintésre nemes vallástétellel méltó választ adott: kész lesz életét és jószágát is feltenni, hogy sem mint magyar nemes, házába menekült vendégét, az evang. püspököt elküldje "mivel az ő religiója ezt hozza magával". Kemenesmihályfán a Bercsényi Miklós által összehivott evang. lelkészek és tanítók élükön Aáchs Mihály volt tábori lelkésszel és énekköltővel, 1706. jan. 27. esküdtek hűséget Rákóczinak. Telekesi Török István, Egyed, Sobor és Szentandrás földesura, mint kuruc huszárezredes és Rákóczi kormánytanácsosa küzdötte végig a háborut. Családja a Dunán átkelve menekült Rozsnyóra, 17 éves egyetlen fia itt halt meg az idegenben. Áldott lelkű feleségét, nemes Komáromi Kata asszonyt Kisfaludy Györgynével és más nemes hölgyekkel együtt Heister tábornok, az embertelen osztrák megkorbácsoltatta. Később a nagy időkben is a bécsi születésű Wimmer Ágoston, Felsőlövő nagy papja az elsők között tárgyalt Kossuthtal, kiáltványát ő fordította németre, nemzetörséget szervezett (miként Turcsányi Gyula a súri pap), sőt maga is kardot kötött s erős magyar érzése miatt ette a számüzetés keserü kenyerét. Kolbenheyer Mór soproni pap, Petőfi barátja és Arany Toldijának németre fordítója hű magyarságáért fogságot szenvedett. A veszprémi szücsmester fia, Haubner Máté püspökünk hazafias pásztorlevele miatt hat évi várfogságra itélve Kufstein börtönében szenvedett s megosztá vele sorsát páratlan hűségű leánya, Haubner Matild. Igy a szabadságharcok szenvedéseiből és hősi tetteiből dunántúli egyházunk is kivette a maga részét. És ezek az előzmények méltók egyetemes evang. egyházunknak ahhoz a dicsőségéhez, hogy 1848-ban a nagy és dicső szabadságharcnak három vezéralakja: Kossuth, a politikus, Petőfi, a költő és Görgey, a fővezér, mind a három evangelikus volt. Az a szellem, mely egyházunknak ily nagy fiakat és leányokat szült már a reformáció korában is megvolt és az evangeliumi hitigazságokból, szent könyvünkből, a Bibliából táplálkozott; nagyjainknak és jeleseinknek nemzedéke ennek hatása alatt nevelődött.

E vastag kötetet átlapozva, azt hiszem, meggyőződhetik az elfogulatlan olvasó, hogy dunántúli egyházunk is a reformáció kora óta evangeliomi hűséggel igyekezett Istennek országát építeni s ezáltal édes magyar hazánk művelődéstörténetében is magának méltó helyet biztosítani. Volt idő, mikor a másvallásuak is elismerték a protestánsok érdemeit. A gyászos emlékű Bach-korszakban a nemzeti szabadság egyedül a protestáns autonómia bástyái mögött tudta még magát fenntartani. Eleink akkor is hősi harcot vivtak, megismerték a börtönök falait. A katholikus Deák Ferenc a protestánsok feliratáról ekkor monda: "Tiz év óta semmit nagyobb örömmel nem olvastam." Széchenyi István Döblingből 1859. okt. 23. irta Bartakovich Béla egri érseknek: "Protestáns hazánkfiai férfiasan adták jelét, hogy még megvannak. Az ifjúság nem számol veszélyekkel, szólni akar... Kérdem, a nagyméltóságú Clérusnak, Istentől nyert s rendelt lelkipásztorinknak még csak annyi bátorságuk sem leend, mikép üldözött nyájuk mellett lelkesen felszólaljanak?" A legnagyobb dicséretet a protestantizmusról ebben az időben maga az osztrák Bach miniszter mondotta: "Hogy a protestantizmust az örökös tartományokban a kihalás állapotára juttassuk, ezt nyugodtan rábizhatjuk a püspökökre; de másként van ez Magyarországban: ott az állami hatalom is kell, hogy erősen segítsen nekik, mert ott az (a protestantizmus) a legszélsőbb politikai ellenzék. Ha ott a gyökereit elvágtuk, akkor Magyarország is egy német-szláv provincia, melyben a szláv elem ellensulyozza majd a német polgárság szabadelvű rögeit és a magyarizmus még csak mint sporadikus jelenség fog feltűnni." (Csecsetka, Ehjogtan I. 201.) Ime, ilyen szerepet szántak nekünk Ausztriában. És a katholikus nagygyűlésen Hanauer váci püspök még mindig azt veszi a protestánsok bűnének, hogy ezek inkább Erdély, Bocskay és Bethlen felé és nem Ausztria, a dicső Szelepcsényi és Kollonics primások felé orientálódtak.

Volt idő, midőn r. kath. magyar testvéreink is megértették a protestánsok hazafias nemzeti törekvéseit és őszinte hívei voltak a vallásbékének. Az 1791. évi országgyűlés idején, midőn a reakciós Kollonics László érsek külön értekezletre hívta Kalocsára a katholikusokat, nem mentek el s külön füzetben feleltek meg neki: "Statust formálni a statusban nem illik, előbb vagyunk magyarok, csak azután katholikusok." A római kath. Szirmay Antal mondta "Harminckét okok" cimű füzetében: "Soha a jó királynak rosszabb védelme nem lehet a római láncokkal megterheltetett kezeknél." (Ballagi, Polit. irod. 733. Concha Gy. 97.) S mikor az országgyűlésen a protestánsok vallásszabadságát tárgyalták, a r. kath. Batthyány Alajos gróf mondta ki, hogy ezt a javaslatot elvetni "a hazaárulás terhes gyanuja nélkül" nem lehet. (Irinyi J. 140.) És vele szavaztak akkor Zichy Károly, Széchenyi Ferenc, Forgách Miklós grófok is. A magyar politikai reneszánsz idején is a r. kath. Beöthy Ödön bihari követ kelt erős elszántsággal a protestánsok védelmére: "Addig fogok trombitálni, mig Jerikó falai össze nem omlanak!" És Széchenyi István, Esterházy Mihály grófok sem voltak ellene. A nagy Zrinyi Miklós, a költő, a mély belátásu államférfiú és hadvezér volt már az ilyen szabadelvű katholikusok példaképe. Zrinyi az 1662. évi országgyűlésen a tőle bucsuzó Szepessy Pálnak és a többi evang. követnek monda: "Én más valláson vagyok, de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, a kegyelmeteken ejtett sérelem, rajtam ejtett sérelem. Volna bár százezer pápista mellett százezer lutheránus és százezer kálvinista vitéze a fejedelemnek: ők megmentenék együtt a hazát." I. Lipót korának vallási türelmetlenségét Zrinyi a legélesebb szavakkal itélte el. Jellemző dolog az idők változására nézve, hogy midőn Lonkay Antal 1860. az első klerikális napilapot megindította, a jó katholikus Királyi Pál kijelentette a Pesti Naplóban: "Más felekezetű magyar atyánkfiai meg lehetnek róla győződve, hogy Lonkay úr idétlen vállalkozását a magyar katholikus valódi intelligentiának egyetlen egy tagja sem teszi magáévá." S midőn a lap mégis megjelent, az egyetemi ifjúság az első számot elvitte a Fillinger-kávéházba s előbb macskazenét akart adni Lonkaynak, de mivel a rendőrség ezt meg nem engedte, a lapot a kávéház előtti Sebestyén-téren az ifjúság vezérének rövid beszéde után elégették. (Vas. Újság 1910. 106.)

Azóta változtak az idők. És éppen az időknek ez a változása késztet a régi emlékek felújítására. A szerencsétlen nevű "keresztyén kurzusnak" az árfolyamoknál is gyorsabb változása után szokatlan hevességgel indult meg hazánkban is a protestantizmus ellen való támadás és a térítés. Mintha itt hitetlenség és kommunismus soha sem lett volna, mintegy parancsszóra hirtelen bomlott fel a keresztyén felekezetek barátsága. Mindenki tudja, honnan fúj a szél. A protestáns Németországnak a világháboruban való letörése Rómában nagy reményeket keltett és lázasan indult meg a munka világszerte. A mindig fürge és mindig ügyeskezű előharcosok Bajorországban a királyság mellett, Poroszországban pedig az ellen kűzdve törnek az egy és közös célra. Ludendorf beszédében a német protestantizmus panasza és hazaszeretete szólalt meg. Nagy nemzetek majd csak a kulturharc veszedelmeivel is megkűzdenek, de mi lesz belőlünk, szegény, kicsiny Csonka-Magyarországból? Gyűléseken még a főpapság is eddig nem hallott kiméletlen támadással beszél a protestantizmusról, Hanauer Árpád püspök új magyar históriát csinál, lapjaik, különösen a jezsuiták által szerkesztett Magyar Kultura minden számban újabb kirohanást intéz az eretnekek ellen. A "három kassai vértanu" halálát a történeti igazság ellenére a protestánsok ellen használják fel. (Csepregen ugyanakkor több mint 1200 evangelikust kaszaboltak le a jeles papjokkal együtt.) Néplapjaik, A Szív f. évi 19. száma nyiltan hirdeti, hogy "az olyan házasság, melyet valamelyik katholikus fél egy nem katholikussal idegen (protestáns) templomban köt, nem érvényes, s aki ilyent cselekszik, azt az egyházból kiközösítik". Hogyan szabad nálunk ily dolgokkal a vallásbékét nyiltan is felforgatni? És a történelem meghamisításával is a protestantizmust akarják kompromittálni. Hát nem akad ma Batthyány gróf, vagy Beöthy Ödön, katholikus, aki szegény agyonsanyargatott hazánkban a vallási gyűlölködés ellen a jó hazafiság kérdését merné felvetni. Derék ősz poétánk, Vargha Gyula volt oly bátor, hogy "Viszhang egy beszédre" című pompás, gúnyos versében kipellengérezte azt a főpapi szónokot, aki szerint "hazánk történetét más hangra kell cserélnünk". Hogy is ne? "Hazánk történetét az oláh, cseh, rác, már is máskép tanítja". Ezek az urak Bocskay és Bethlen Gábor szobra helyére, melyeket Ferencz József királyunk emelt, talán a két Kollonicsét állítanák? Már legbékésebb püspökeink, Ravasz, Raffay és Kapi, akik mindig őszinte magyar lélekkel és jó bizodalommal keresték a keresztyének testvériségét, kénytelenek kifakadni a vallási türelmetlenség újabb kihívó támadásai ellen.

Szerencsétlen hazánknak, hogy teljesen az ádáz ellenségek zsákmánya legyen, még csak a vallási villongásra van szüksége. Hát nem akarunk mi tanulni a históriából? Már Károli Gáspár, a bibliafordító és Magyari István az ország romlásának főokai közé sorozták a vallásüldözést. Művének I. részében mondja Magyari: "Lehetetlen dolog, hogy az Isten igéjének megutálása és annak hirdetőinek háborgattatások utolsó veszedelmet és romlást ne szerezzen; ezt bizonyítja Isaiásnak imillyen mondása, (Isa 6. v. 11.) midőn az Propheta kérdené, meddig volna tartandó amaz vakság, felel az Isten: mindaddig, valamig el nem pusztulnak az városok, úgy hogy senki lakosa ne legyen, az házakban egy ember se legyen s az föld is pusztává legyen... Vajha meggondolnák ezt a Pápa seregében valók, nyilván eszekbe vehetnék, hogy az Evangeliomnak hirdetői ellen nem kellene ilyen igen élesíteniek kardjokat. De mennél inkább fenik ellenünk fogókat, annál közelb hozzák az veszedelmet fejekre. Igen háborgatják ugyan az keresztyéneket, mind az tanítókat s mind az hallgatókat; tömlöczezik, birságolják, számkivetik és kergetik őket; igen akarnák ugyan, hogy az igaz keresztyéneknek, valamennyien vágynak, csak egy nyakok volna, hogy egy csapásban mindnyájunknak nyakunkat szakaszthatnák; igen furják ugyan ellenünk az követ, erősen tanácskoznak, mint fogyathassanak el, de az ki az magosságban lakozik, csak neveti és csufolja az ő haszontalan végezéseket (Psal. 2. v. 4.) s fegyvert élesíttet ellenek". (Magyari 100. 101.) A vallási türelmetlenséget elitélte a r. kath. Báthory István lengyel király is és nem akart mások lelkiismerete felett uralkodni. Még Miksa magyar király is, egy Habsburg, a párizsi vérnász miatt nagyon elitélte vejét, IX. Károly francia királyt. A lengyel koronát a franciával felcserélő és Bécsen át hazasiető III. Henriknek monda: "Ha az én vőm tanácsot kért volna tőlem, én őszinte atyai tanácsot adtam volna neki. Az eszeveszett emberek is beláthatták volna már annyi idő óta, hogy zsarnoki gyilkolással és égetéssel semmi jót sem lehet kivivni. Nincs nagyobb büne a fejedelemnek, mintha alattvalói lelkiismerete felett akar zsarnokoskodni. A helyett hogy az eretnekek gyilkolása által a minden emberek Atyját megtisztelné, az ég bosszujának teszi ki magát és mig ily eszközökkel égi koronát akar szerezni, a földi koronát is könnyen elveszítheti." Még a hitehagyott Nádasdy Ferenc is, Esterházy Miklós veje, akiről fentebb annyiszor szólottunk (és akinek 1671. a bécsi városházán az osztrák csőcselék gúnyos szidalmai között történt kivégeztetése előtt X. Kelemen pápától oly ajánlással kérték a megkegyelmezésért való közbenjárást, hogy 40.000 lelket térített vissza a római egyházba) élete vége felé a hires Oratióban azt monda: "A religióbéli kérdéseket a pokolbeli ördög gyujtotta a magyarok közé, pedig ha elveszti őket a német, oda lesz az ország is, a vallás is". I. Lipót részvéttel volt iránta. Mikor lefejeztetéséről a jelentést megkapta, azt irta Lobkovitznak: "Szegény Nádasdy, nyugodjék békével, már két misét hallgattam érte". (Szilágyi. m. N. T. VII. 239. 289.)

A nemzet romlásának okát látta a vallásüldözésben a nagy Zrinyi Miklós is, a búzgó katholikus, aki őszinte barátja volt a protestánsoknak. Ismeretes mondása: "A protestánsok szabadsága és az ország szabadsága egy alapon sarkallik." Mikor kérdőre vonták azért, hogy a nagy lutheránus Wittnyédy Istvánt választotta prókátorának és bizalmas barátjának, azt felelte: "Wittnyédyt jó embernek ismerem és a jó lelkiismeretű lutheránust többre becsülöm, mint a rossz lelkiismeretű katholikust." Légrádi végvárában békében élhettek az evangelikusok. "Igaz pápista vagyok, mondotta, de micsoda dühös bolondság vinne engemet arra, hogy az én légrádi evangelikus vitézeimet és ott való praesidiáriusimat helyükből kiüzzem. Ha az evangelikusokkal vagyok, azoknak imádsága és sok éneklései között, valamikor harcra megyek, soha nyereség nélkül meg nem térek." A vallásháborgatókat senki Zrinyinél jobban nem itélte el. Andrássy Gyula is idézte a mai korban igazán aktuális és megszívlelni való szép szavait: "A katholikus hitnek az ő géniusza idegen a háboruságtól. Szent Péternek nem vala szabad a maga oltalmáért sem kardoskodni... De ezt a mostani világ papjai másképpen értik. Zelusnak neve alatt lutheránusok és kálvinisták ellen declamálnak. Ezekre hadakoznak és kiáltanak gyűlölséggel s ha őtőlük lehetne, tüzzel-vassal. Nem isteni zelus ez, hanem lábak alól felszedett ambició, kivel magok javát s nem az Isten dicsőségét keresik. Krisztus urunk fundációját, a testamentumot elrontják." A legnagyobb és legbölcsebb katholikus magyarnak a szájából ezek a szavak igen súlyosak. A papok által vezetett kongregációs harcias ifjak között van a "Zrinyi-gárda" is, vajon ismerik-e a nagy magyar hősnek ezt a mondását? Még Vörösmarty, a katholikus költő is nemzeti és emberiességi szempontból elitélte azt a vallásháborító és térítői nagy buzgalmat. Ismeretes Pázmány Péterre irott epigrammája:

A kálvinista Jókai Mór is a Bach-korszakban, a Pátens idején, mikor a katholikusok rokonérzése is a protestánsok felé fordult, hazafias szent örömmel irta meg "Egy akol, egy pásztor" című költeményét:

Bizony nem maradt úgy. Ma ismét dúl a vallásháború és a feltüzelt támadók ellen létjogunkért kell küzdenünk. Ez a küzdelem különösen evang. egyházunkra nézve nehéz, mely a hazai keresztyén felekezetek között most legtöbbet veszített. Ilyenkor szentkönyvünk, a Biblia mellett az élet tanítómestere, a történelem tanubizonyságaiból is lelki erőt merítünk és örömmel hallgatjuk nemzetünk nagyjainak vallástételét, kik az ellenség támadásaival szemben igazságot szolgáltatnak egyházunknak. Politikusaink nem szívesen theologizálnak, a lutheránus Kossuth Lajos mégis ezt a szép vallomást tette hitéről: "Evangelikus szülőktől születtem, evang. vallásban neveltettem s lelkemben jól érzem magamat Luthernek azon tana mellett, mely a lelkiismeretet emancipálta, midőn a keresztyén vallás kutfejének a szentirást, az edénynek pedig, mellyel azon kutfőből meríteni kell, nem a bármi néven nevezett tekintély diktátorságát, hanem az észt, az egyéni szabad itéletet jelölte ki, melynek nincs megtiltva semmi Syllabusok által, hogy azon másik, azon nem irott könyv revelációjából is merítsen, melynek neve: természet s melynek úgy a porszemben, mint a virágok miriádjaiban nyilatkozó örök törvényei örök törvényhozóra vallanak."

Négyszázados történetünk e magyar haza földén létjogunk és igazságunk mellett szól. Egyházunk nehéz viharokat kiállóit és minden akadály és üldöztetés ellenére igen értékes kulturmunkát végzett, melyet nemzeti szempontból is méltányolni kell minden elfogulatlan magyarnak. Egyedüli fegyverünk az evangeliomi igazság és védő pajzsunk az Úrnak oltalma volt. Ebben bizakodunk most is, ha a régi ellenreformáció viharait idézik fel ellenünk. Sárvári nagy papunkkal, Magyarival szólva: "ha igen furják is ellenünk a követ és erősen tanácskoznak, mint fogyathassanak el, de aki a magasságban lakozik, csak neveti és csúfolja az ő haszontalan végezéseket." Luther diadalmas éneke nem veszítette el még erejét: "Erős vár a mi Istenünk."

"Ne félj, kicsiny sereg, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy adjon nektek országot." (Lukács ev. 12, 32.)^[928]

854. Zoványi 220. l. A dráma töredékét közli: Szilády Á. R. M. Költők Tára V. 136. ^[VISSZA]

855. E ritka műnek csonka példánya megvan a soproni líceum könyvtárában Ld. 400. sz. a. Thienemann T. Irodtört. Közl. 1922. 27. Pázmány összes munkái. V. 149. ^[VISSZA]

856. Ferenczi Z. bevezetése Magyari művéhez 27. l. ^[VISSZA]

857. 4. r. 546. l. Régi m. kvtár I. 449. A soproni lic. kvtár példánya (Le 76) Szép Mihályé volt, ki ezt a kerczai vásáron 1766. dec. 12-én 1 frt. és 8 garason vette. Jelmondata: Quot in campo flores, tot in corde dolores. Első tulajdonosa pedig Balla Józsua volt még a XVII. században. ^[VISSZA]

858. Balásfy az "Igazság Győzedelméhez" függesztett levelében. 88. l. Franki V. Pázmány P. és kora I. 149. ^[VISSZA]

859. Pokoly a semptei kánonok szerint közvádló-félét (accusator) ért a dékán neve alatt. Pr. Sz. 1895. 176. Csecsetka szerint iskolavizsgáló körlelkész. II. 481. A római ehban eredetileg 10 parochia papi előljárója, az ev. ehben a lelkészek felügyelője (superint.). A céhekben is felügyelő volt a dékán. ^[VISSZA]

872. Thury E. fordítása és Borsos István revideálása szerint közölve a latin eredetiből. Pr. Szemle. 1905. 113. és Thury E. i. m. 90. l. ^[VISSZA]

878. Másolata megvan a pápai ref. főiskola könyvtárában. Révész K. Beythe I. apológiája. Pr. Szemle 1895. 588. Nyomtatásban az Adattár közli először. VII. 65-103. l. ^[VISSZA]

879. Kálv. Magy. Harm. Előszó. Bothár D. Lethenyey I. 10. l. ^[VISSZA]

885. Skaricza-Faragó, Szegedi K. István 25. R. M. Költők tára IV. 210. Fabó, Monum. I. 83. ^[VISSZA]

886. Doleschall, Liturgiai ereklye i. h. 231. Szilády Á. R. m. költők V. 307. Sörös B. i. m. 298. l. ^[VISSZA]

889. Ferenczi Z. Bevez. Magyari művéhez 10. l. Dézsi L. Magyari I. irod. működéséhez. Irodtört. Közl. 1903. 467. Thienemann, U. o. 1922. 18. l. ^[VISSZA]

890. Sok evang. könyvünk teljes elpusztulásának nem csak a természetes kopás és elkallódás volt az oka, hanem ellenségeink, miként Stájerben és Ausztriában, szándékosan is pusztították a protestáns műveket. Pozsonyban még 1772. is mintegy 2000 "eretnek és veszedelmes" könyvet égettek el a jezsuiták. (Irodtört. Közl. XX. 410. Harsányi I.) ^[VISSZA]

896. Gróf Zay Károly közl. Új Magy. Muz. 1854. 393. l. Kassai levlár 1817. sz. Obál B. Az eh. és a városok a ref. előtt 45. 46. ^[VISSZA]

897. Érdekes például Gáspár doktor eredeti magyar meséje, melyet levélben irt meg Nádasdy Tamásnak. E szerint a cseri parasztbarát a szegény gyónó bűnösnek minden titkos vétkét kibeszélte az egész városban s máskor azután a konfesszorszékben ülő misemondó barátnak is azt felelte: "Eb higyje, hogy parasztbarát nem vagy, mindaddig, mig az csuklyát leveszed fejedről és az pilisedet (tonzurádat) megmutatod." (Takáts S. Rajzok III. 126. Szmollényi i. m. 135.) Zalay János pozsonyi főispán is azt mondja: "Hogy nem mint morgó paphoz gyónnám, inkább akarok gyónatlan meghalnom." (Bunyitay, IV. 243.) ^[VISSZA]

899. Tóth Béla, Mendemondák 62. l. Rexa D. Báthory E. 72. Payr S. Magyari és Báthory E. 12. Magyari ivadéka lehetett Magyari Mihály kissomlyói lelkész, ki 1674. a pozsonyi törvényszék elöl a szőlőhegyi pincébe menekült, ott élt tiz évig; Kozáry István nemes gondoskodott róla. (Pacher D. A. dömölki apátság tört.) ^[VISSZA]

901. Szilády, R. m. költők V. 230. Kulcsár E. Kulcsár Gy. posztillái. Figyelő 23. 1887. 189. Idézetek Czobelnél 26. Wittnyédy lev. I. 20. ^[VISSZA]

906. Farkas, Csepreg tört. 148. 177. 189. Chernel K. Kőszeg tört. II. 229 Ehker jkv. II. 18. 33. Ilyen kuruzslást űzött Hohenlohe Sándor váradi kanonok még 1830. is. ^[VISSZA]

907. Thienemann, A XVI. és XVII. sz. irod. német eredetű művei. 3. l. ^[VISSZA]

908. Szilády Á. Dévay kátéja. 71. Ifj. Révész I. Dévay tanításai 165. Payr S. Históriás ének Dévay Mátyásról Hangjegyekkel. Prot. Közl. Spatak. 1907. Kapi Gy. Magyar Éneklő Kar 134. ^[VISSZA]

909. Dézsi L. Heyden S. gyerm. beszélg. Bpest 1897. 7. Szegedy R. Sylvester nyelvtana. Egyet. Phil. Közl. 1899. Pintér J. Irodt. 169. 171. E. Sylvester J. két uj előker. munk. 1527. Irodtört. 1912. 289. Payr S. Erdősi Sylvester J. a m. biblford. Bpest 1905. ^[VISSZA]

910. Hegedüs I. Sylvester J. latin versei. Irodtört. Közl. 1910. 385. Révész J. Erdősi J. 33. 40. Szilády Á. R. m. költők II. 432. Bruckner Gy. Volt-e Sylvester lőcsei pred. Irodtört. Közl. 1921. 174. Sem Debrecenben, sem Lőcsén nem volt. ^[VISSZA]

912. Kézben viselő Könyv. A jó és boldog kimulásnak mesterségéről. Melyet először Beust Joachim deákul irt, mostan pedig a tek. és nagys. gróf Illyésházi Gáspár, Trencsén vármegyének, Liptónak és Árvának örökös főispánja, szerelmes gyermekinek, Gábornak és Györgynek lelki készületekre magyar nyelvre fordított és kibocsáttatott. Debrecen 1639. 8. r. 195. l. Laskai János acsádi ref. lelkész intézte a kiadást s Illésházi Gábor és György urfiaknak ajánlotta külön előszóval. Pázmány az öreg Illésházynak ajánlotta egy dissertatióját a luth. dogmákról (Pozsony 1631) "akit 30 év óta ismer, szeret és lelki üdvéért aggódik." Szabó K. I. 689 ^[VISSZA]

914. Sok kortörténeti adat is van e beszédekben a vallásüldözőkre, hitehagyókra és egyes népszokásokra vonatkozólag. A kánai menyegzőről szólva int pl., hogy a lakodalomtól legyen távol 1. az tobzódás, 2. az kevélység, 3. a felette való nagy és mértéktelen költség, 4. az undok és fajtalan beszédüek, mint az oly siposok és hegedüsek, kik csak az sok fajtalan beszéddel töltenek időt és azzal vigasztalják az vendégeket. Sat. 151. l. ^[VISSZA]

915. Sz. Molnár A. Post. Scultetica 8. l. Kulcsár E. Kulcsár Gy. postillái. Figyelő 1887. Pintér J. II. 29. ^[VISSZA]

918. Leányát Lagus Jakab soproni tanár (később veperdi lelkész) vette feleségül. Sopr. eht. 363. ^[VISSZA]

920. A német Bachanten a latin vagantes elferdítése, Locaten = locati, elhelyezett, szerződtetett segédtanítók, inkább lenéző, gúnyos jelentéssel. Nálunk a Pázmány és Balásfy által emlegetett sóczé (socius) is ilyen volt. ^[VISSZA]

921. Szigethy Dániel malomsoki lelkész Edvi Illés Pál esperesre hivatkozva monda el, hogy még a múlt században is volt lelkészi vagy tanítói díjlevél, melyben a leszedhető szilva mennyisége "két rázintás, egy toppintás" szavakkal volt jelezve. ^[VISSZA]

922. Farkas S. Csepreg tört. 200. Ez az urbárium már gúnyosan mondja egy rétről: "kit azelőtt való perdicurták, mondok: praedikátorok birták". U. o. 201. l. ^[VISSZA]

927. Gabelmann egy könyvét (Melanchthon, Loci Praecipui Theol. Lipsiae 1557.) nevének sajátkezű bejegyzésével kegyeletes emlékül őrzöm. ^[VISSZA]

928. A fentebbi történelmi tanulságokat a befejező II. kötet végére szántam s ott volnának illő helyükön, de az idők kényszerítő hatása alatt már itt kellett elmondanom. ^[VISSZA]