© Pejin Attila, 2004
© Thurzó Lajos Közművelődési Központ

A gondolkodó emberben ősidők óta megvan az igény, hogy tájékozódjék abban a társadalomban, melynek részeként éli mindennapi életét. Közösségének gazdasági-társadalmi fejlettsége teremti meg ezt a szükségletet, illetve állítja be annak szintjét, vagyis: minél fejlettebb egy gazdasági-társadalmi rendszer, annál nagyobb igény mutatkozik a tájékozódás iránt. Ugyanakkor minél szervezettebb egy társadalom, annál inkább törekszik az egyének tájékoztatására.

A tájékozódási készség könnyebben minősíthető, hiszen minden egészségesen gondolkodó ember az igazságot és csakis az igazságot akarja megtudni. Másrészt viszont már az újkortól kezdve tapasztalható a tájékoztatás kétszínűsége; vagyis a hírek irányítottsága, manipuláltsága. Sajnos, ezzel kapcsolatban elmondható az is, hogy minél fejlettebb egy társadalom, annál differenciáltabban, szelektívebben és rafináltabban történik az egyén tájékoztatása (esetenként szándékos félretájékoztatása, sőt félrevezetése).

Mindenesetre a hírközlési eszközök fejlődését, differenciálódását a gazdaság és a társadalom fejlődése idézte elő, s jelentek meg nem is olyan későn a hírlapok. Írásunk keretei nem teszik indokolttá, hogy itt most a hírlapkiadás kínai vagy akár európai-középkori ősgyökereivel foglalkozzunk. Tény, hogy az első igazi hírlapok-újságok akkor jelentek meg Európában, amikor már nemcsak a gazdasági-társadalmi háttér volt adott, hanem a technikai is, hiszen Gutenberg nyomdája nélkül elképzelhetetlen lett volna a napra-hétre-hónapra kész tájékoztatás. Hiszen a lapok közkeletű neve, az újság önmagában hordozza az újdonság iránti érdeklődést (s nemcsak a magyarban, hiszen pl. a szerb novine vagy az angol newspaper hasonló gyökerekből táplálkozik).

A hírlap tehát a gyors tájékoztatást szolgálja. Ugyanakkor mint ilyen részévé válik az ember hétköznapjainak, beépül annak mindennapi rituáléjába. Minden újságolvasó egyén választ magának egy lapot (olykor esetleg többet), amelyet rendszeresen járat, jobbik esetben előfizetőjévé válik. Egy-egy lap rendszerint a társadalom meghatározott rétegeihez szól, ezért vásárlójának társadalmi besoroltságát is tükrözi.

Bármilyen eltérő is lehet azonban az olvasótábor, minden hírlap hasonló klisékre építkezik, s ami mindegyikben tetten érhető, az az olvasóval való manipulálás. Többször kimondták már, hogy a hírlap avatott kezekben veszélyes fegyver, s a huszadik század történelmének gyászos fejezeteit fellapozva szomorúan állapíthatjuk meg, hogy az újságírásnak igen gyakran szégyenletes szerep jutott, amennyiben valamely politikai rendszer uszító szócsöveként szolgált (közelmúltunk jugoszláv példája is tanulságos ebből a szempontból). Ha csak néhány hasáb erejéig beleolvasunk a százéves zentai sajtó híranyagába, látni fogjuk, hogy a vidéki hírlapírás korántsem lebecsülendő, hiszen szerkesztői és írói elsajátították mindazokat a fogásokat, amelyek nagy vonalakban a fővárosi lapokra is jellemzőek voltak. S itt kell megemlítenünk a történelmi hűség kedvéért azt a tényt is, hogy e lapok bizony megkeverhették olykor az álmos kisvárosi légkört, amely nemigen szokta tűrni a nagy felhajtást, a sietést, a kor diktálta haladás egy-egy bakugrását. A sajtó behozta Zentára a nagyvilágot. Először szenzációként, majd lapjain lassanként megszelídültek a szokatlan furcsaságok, s elfogadhatóvá váltak az átlagpolgár számára is. Emellett akadtak itt is bátor szívű, éles nyelvű-tollú újságírók, akik komolyabb publicisztikai képzettség híján, de ráérezve e különleges hivatás fortélyaira, olykor keményen odacsördítettek a helyi kiskirályoknak. Tudjuk, hogy nem volt ritka a sajtóper, s értesülhetünk néhány párbajról is. A sajtó ízlést formált, s közoktatott, ha kellett; hirdette a kultúrát, s helyt adott kezdő helybeli literátoroknak első verseik publikálására. Voltak persze megmosolyogni való allűrjei is: átvállalta például a helyi pletykák terjesztését, de ezek olyan "hírek" voltak, melyekről amúgy is mindenki tudott, csakhogy nyomtatásban való megjelenésük által különleges zamatot kaptak, emellett az utókor számára is elérhetővé váltak.

Vitathatatlan, hogy az elektronikus sajtó és az egyéb média lassú, de biztos halálra ítélte a nyomtatott hírlapot. Akik mellette nőttek fel, bizonyára még éltetik majd egy ideig, de az új generációk a reggeli kávét már az Interneten szörfözve fogják elfogyasztani. Így van ez jól, hiszen a régi után illik is vágyakozva sóhajtozni, de visszasírni értelmetlen. S a régi és az új valahol találkozik, ha másképp nem, úgy az ilyen bibliográfiák lapjain, amelyek majd szintén rákerülnek az Internetre, s rekordidő alatt közkinccsé válnak.

A zentai hírlapok történetében két időszak határolható el világosan. Az elsőben figyelhetjük meg a tényleges lapkiadást, míg a másodikban a vele való foglalkozást (sajtótörténet, bibliográfia-összeállítási kísérletek).

Az első helyi újság megjelenésétől (1875) a zentai hírlapok megjelenése 1944-ig követhető; ebben a periódusban töretlen kontinuitásról beszélhetünk. A következő évtizedek az üzemi lapok, iskolaújságok ideje, hacsak nem számítjuk a Testvériség (1952-53) kérészéletű szárnyalását. 1953 után - egészen a kilencvenes évekig - már nem találkozunk komolyabb lapindítási kísérletekkel. Ehelyett igény mutatkozott a múltban megjelenő újságok számbavételére; talán éppen hasonló indíttatással, mint amely egy picit bennünk is munkálkodott, miközben e sorokat írtuk: ugyan mi a titka annak, hogy egykor két-három lap is megjelent egyidejűleg Zentán, ma pedig egy sem?

Az ilyen irányú munkák az újabb keletű monográfiakutatással nagyjából párhuzamosan haladtak. Ahogy közeledett 1966, a város első írásos említésének 750. évfordulója, úgy nőtt meg egyes értelmiségi körökben az igény a múltba tekintés iránt. Nem elhanyagolható szempont, hogy Zentán két olyan intézmény is működött már ekkor, melyek feladata a régmúlt tárgyi emlékeinek, illetve írott dokumentumainak felkutatása, begyűjtése és rendszerezése: a múzeum és a történelmi levéltár. S bár városi könyvtár is létezett, akkor még nem volt meg az a világos elhatároltság, amelynek értelmében a könyvtár vállalta volna fel a helyismereti nyomtatványok tervszerű begyűjtését. Vagy ha volt is ilyen, akkor azt az említett intézmények nem tartották kötelező érvényűnek, hiszen akkor mivel magyarázható, hogy a zentai hírlapok helyben fellelhető példányai éppen a múzeumban és a levéltárban találhatók, s csupán elenyésző mennyiségben a könyvtárban?

Az intézményes kutatás ekkor még gyerekcipőben jár, hiszen mind a múzeumban, mind a levéltárban még nemigen állnak alkalmazásban képzett muzeológusok, illetve levéltárosok. Ezért nem kell csodálkozni, hogy a helytörténeti kutatások ebben az időben általános iskolai és gimnáziumi tanárok és egyéb foglalkozású, lelkes amatőrök nevéhez kötődnek. Ennek szellemében alakult meg 1961-ben a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, amelynek elsődleges feladata a város monográfiájának megírása volt a nagy évfordulóra ütemezve, s miután nyilvánvalóvá vált, hogy ez meghaladja erejüket, a Kör tagjai módosítva az eredeti elképzelést, megmaradtak a Monográfia Füzetek, illetve a Zentai Füzetek kiadása mellett bízván abban, hogy ezek a füzetek gerincét képezik a majdan megjelenő monográfiának, csak össze kell szerkeszteni őket.

Mindenképpen mérföldkőnek számít a fent említett év, hiszen ekkor alakult meg az a műhely, amelynek tagjai a későbbiek során (ki-ki a maga tehetsége, képessége, munkabírása szerint) részt vállaltak a helyismereti kutatásokban, s ha tehették, publikálták is a begyűjtött adatokat.

Témánkat illetően feltétlenül meg kell emlékeznünk Erdélyi István munkásságáról, hiszen neve összeforrt a Városi Könyvtár tevékenységével, s elsősorban az ő érdeme, hogy e sorok írójának nem kellett munkáját a semmiből kezdeni. Tagja volt ugyanis az 1961-ben megindított Zenta községi Közművelődési Közösség Közlönye (Bilten kulturnog života Sente) szerkesztőbizottságának, s ebben a kiadványban rendszeresen közölte bibliográfiai kutatásainak eredményeit. E munkáját koronázta meg 1965-ben, illetve 1968-ban, amikor megjelentek a Zentai Füzetek helyismereti bibliográfiát tartalmazó kötetei. Az első füzetben a hírlapok is helyet kaptak, s ami ebből esetleg kimaradt, azt a következő években a már említett Bilten egyes számaiban pótolta Erdélyi. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy éppen a hírlapok bibliográfiai tételei adják a legkevesebb információt, pontosabban az adatok gazdagsága nem kiegyensúlyozott minden lap tekintetében. A szerző mentségére legyen mondva, hogy ő akkor még jóval kevesebb anyaggal dolgozhatott. Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy az esetleges hiányosságok ellenére Erdélyi bibliográfiái minden helyismeret-kutató számára megkerülhetetlenek. Vállalkozása külön dicséretet érdemel azért is, mert a bibliográfiák nemigen számítanak népszerű műfajnak; önmagukban nem hoznak szakmai hírnevet szerkesztőik, szerzőik számára, ám nélkülözhetetlenek minden tudományágban. Összeállításukhoz ezért nemcsak türelemre és pontosságra van szükség, hanem kellő alázatra, tiszteletre mind a szakma, mind a kutató kollégák iránt.

Még egy zentai kiadvány kapcsolódik konkrétan témánkhoz, Szloboda János munkája (A zentai sajtó története), amely címe ellenére nem több sajtótörténeti adaléknál, s tulajdonképpen egy korábban megjelent cikksorozatot kötött csokorba s bővített ki valamelyest újabb adatokkal.

Ugyancsak sajtótörténeti adalékként tartható még számon e sorok írójának a Magyar Szó heti mellékletében megjelent tárcasorozata, amely a zentai sajtó és a politika összefonódásával foglalkozott.

Ezek az előzményei mostani kéziratunknak, amelynek címében (A zentai hírlapok történeti bibliográfiája) az olvasó kompromisszumot, esetleg némi opportunizmust vélhet felfedezni, hiszen látszólag Erdélyi és Szloboda munkáját ötvözve, azokat további adatokkal, adalékokkal gazdagítva íródott. Van ebben némi igazság, hiszen minden valamirevaló szerző igyekszik elődei munkáját beépíteni a sajátjába. Mi sem tettünk másképp, ám nemcsak az anyaggazdagság indokolta e könyv megírását, hanem a téma feldolgozásának módszere is. Először is a bibliográfiai résznél próbáltunk szem előtt tartani olyan újabb keletű példákat, amelyek meggyőződésünk szerint nemcsak hogy szakmai szempontból követendőek, hanem már önmagukban is megfelelnek az általunk adott címben megkövetelt tartalmi elvárásoknak, hiszen egy-egy lapot változásaiban követnek végig.

Munkánkban elsősorban arra törekedtünk, hogy az általunk összeállított bibliográfiából egyetlen zentai lap se maradjon ki, s ezért említésre kerültek olyanok is, melyekről csak közvetett adattal rendelkezünk. Szerencsére ilyenből elenyészően kevés van, így az ebből eredő tévedés sem zavaró. Másrészt igyekeztünk egy-egy lapnál minden lényeges változást (szerkesztő, nyomda, megjelenési gyakoriság, cím stb.) tetten érni, nyomon követni, s úgy véljük, hogy ez a többségnél sikerült, s nem sikkadtak el lényegbe vágó változások.

A hírlapok ilyen részletező, bibliográfikus feldolgozása már önmagában egyfajta történeti vázat kínál. Mivel azonban korábban csak szerény próbálkozások voltak, hogy a lapkiadás történetét feldolgozzák, s a helyi nyomdák működésével kapcsolatban is csupán elvétve találhatunk publikált adatokat, most lehetőség nyílt arra, hogy a kettőt egy helyen egyesítsük, és felkínáljunk egy sokoldalúan megírt sajtótörténetet.

Munkánkat nehezítette, hogy a zentai hírlapokat több lelőhelyről kellett begyűjteni. Egyes számok, illetve teljes évfolyamok találhatók Zentán a Városi Múzeumban, a Történelmi Levéltárban és a Városi Könyvtárban; Szabadkán a Városi Könyvtárban; Szegeden a Somogyi Könyvtárban; Budapesten az Országos Széchényi Könyvtárban. Ezeknek a lelőhelyeknek a feltárása, illetve az ott található lapok összeírása részben már korábban megtörtént, s ezek az előmunkálatok nagyban megkönnyítették dolgunkat. Egyes lapok (pl. a Zentai Híradó) évfolyamaira még repertóriumok is készültek.

A felsorolt lelőhelyeken kívül másokról is tudunk; tudjuk például, hogy a zágrábi Egyetemi Könyvtárban, a belgrádi Nemzeti Könyvtárban és az újvidéki székhelyű Szerb Matica könyvtárában is fellelhetők egyes zentai újságok teljes vagy csonka évfolyamai vagy szórványpéldányai. Bibliográfiánkba azonban csak azokat a lelőhelyeket vettük fel, ahol személyesen is át tudtuk nézni az ott feltárt hírlapokat, s ettől csak kivételesen tértünk el, vagyis csak akkor, ha az általunk megismert lelőhelyeken az illető lapnak egyetlen példányára sem bukkantunk, viszont közvetett források alapján tudjuk, hogy az más lelőhelyeken megtalálható.

Bibliográfiánk - az eredeti tervektől eltérően - a szűkebb értelemben vett hírlapok feldolgozására korlátozódott, s csupán az alkalmi lapokkal tettünk kivételt, mivel ezek általában egy-egy hírlap mellékleteként, de külön jelentek meg. Nem vettük fel az üzemi lapokat, diákújságokat, közlönyöket, elsősorban azért, mert ezek megjelenése újabb keletű, s néhány kivételtől eltekintve 1945 után láttak napvilágot. Másrészt közösségformáló szerepük is általában elhanyagolható, s jelentőségük zömmel csak az őket kiadó mikroközösségre terjed ki. Hasonló megfontolásból maradt ki néhány szaklap-folyóirat is, mint pl. a Bácskai Tanügy, illetve a Vajdasági Méhészet, melyek kihagyását indokolta az is, hogy csupán rövid ideig jelentek meg Zentán, szerkesztőségük székhelye időnként megváltozott. Ugyancsak eltekintettünk a hirdetőújságok, illetve a város (község) hivatalos lapjainak elemző feldolgozásától. Mindezekre az időszakos kiadványokra azonban néhány mondat erejéig kitérünk majd e munka történeti részében, s mivel bizonyos témákat tekintve külön forrásértékkel bírnak, lelőhelyeiket is közöljük.

Ami viszont a hírlapokat illeti, a kutatásokat lezártnak tekinthetjük, azaz a jövőben már nem várható komolyabb meglepetés, s ezért halaszthatatlan feladat, hogy mind a helyismeret-kutatók, mind a múlt iránt csupán laikusként érdeklődők dolgát mielőbb megkönnyítsük kiadványunkkal, egy olyan segédlettel, amely sajtótörténet és bibliográfia is egyben.

Munkánk elsősorban sajtóbibliográfia, ám címünkben nem véletlenül szerepel a "történeti" jelző, hiszen nemcsak a feldolgozás módszerére utaltunk ezzel, hanem jelezni akartuk azt a szándékot is, hogy történeti bevezetőt írunk a bibliográfiai rész elé. Mindemellett nem vállalkoztunk nagyon részletező elemzésekre s egyáltalán minden részlet ismertetésére, mint az helytörténeti munkákban gyakori szokás, hiszen könyvünket elsősorban hiánypótló segédletnek szántuk, nem pedig lokális hírlaptörténetnek. Úgy véltük azonban, hogy a bibliográfia önmagában, történeti bevezető nélkül nem lenne teljesen érthető, és ha már bevezető megírására vállalkozunk, akkor az ne legyen pusztán kronológiai áttekintés, hanem - ha szükséges - bővebben kitérjünk azokra a kérdésekre, amelyek a hírlapkiadás során fel szoktak vetődni. Ilyenképpen kell olvasni az alábbiakban következőket.

Mielőtt rátérnénk a zentai sajtó történetének rövid áttekintésére, néhány mondatban szükséges felvázolni a korabeli Magyarország sajtóberkeiben uralkodó állapotokat. Külön kitérünk majd a sajtószabadság kérdésére, a hírlapkiadást szabályozó törvényekre s a nyílt vagy bújtatott cenzúra kérdésére.

A sajtó és az újságírás Magyarországon később jelentkezik, mint a nyugat-európai országokban, tükrözve a korabeli gazdasági-társadalmi viszonyokat. Az első újságra II. Rákóczi Ferenc koráig kellett várni; a fejedelem a Mercurius Hungaricust (latin nyelven) a kuruc szabadságharc idején, 1705 és 1710 között jelentette meg a szabadságharc egyfajta közlönyeként. A másik mérföldkövet a magyar sajtó fejlődésében II. József uralkodása idején jegyezzük, amikor a cenzúra enyhülésének hatására 1780 és 1790 között 23 hírlap, illetve folyóirat indult Magyarországon; ebből tíz magyarul jelent meg (az első magyar nyelvű lapot, a Magyar Hírmondót 1780-ban adták ki Pozsonyban). A császár halála után, a cenzúra újbóli fokozódásával (erre némiképp kihatnak a 18. század végi franciaországi események is) visszaesést tapasztalunk: pl. az 1795. év után egy ideig nem adtak ki hírlapengedélyt, s a meglevő újságok közül is 1805-ben már csak egy (!) magyar, egy latin és három német nyelvű lapot találunk az országban.

A cenzúra szervezetét a bécsi rendőr-minisztérium alá rendelték, amely 1805 és 1835 között csupán két politikai hírlap megjelenését engedélyezte, ez az időszak tehát inkább az irodalmi és kulturális folyóiratoknak kedvezett. A reformmozgalom terjedése folytán azonban felmerült a sajtószabadság kérdése is; határozottabb megfogalmazásban már az 1832-36. évi (reform-) országgyűlés napirendjén is szerepelt. Ennek ellenére a helyzet egy ideig nem változott; 1837-ben Kossuth Lajost is letartóztatták, s négy év börtönre ítélték sajtóvétség miatt. Ugyanakkor Széchenyi István 1832-ben politikai hírlapot indított, a Jelenkort, amely már "igazi" újságformában, három hasábra tördelve jelent meg. Ezzel egyidejűleg Pest fokozatosan a szellemi élet központjává vált.

A cenzúra kiszámíthatatlan szeszélyessége azonban csak fékezte, de megállítani nem tudta a hírlapkiadói kedvet. A harmincas évek végén már 53 lap jelent meg Magyarországon: 26 magyarul, 18 németül, 6 valamelyik szláv nyelven, kettő románul és egy latinul. Örvendetesen emelkedik a lapok példányszáma, s néhol már megtehetik, hogy a szerzőknek tiszteletdíjat fizetnek. A közlekedési viszonyok javulása, ennek következtében pedig a postajáratok sűrűsödése folytán lehetővé vált, hogy egyes lapok hetente több alkalommal is megjelenhettek. A magyarországi sajtó tehát kezdte lerúgni gyerekcipőit, amire egyes új foglalkozások (szerkesztő, segédszerkesztő) megjelenése is utal.

Fontos mérföldkő a Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap megindítása is (1841) nemcsak a bátor hangnem miatt, hanem mert újfajta rovatokat, műfajokat honosított meg, pl. a vezércikket. A cenzúra azonban állandóan figyelemmel kísérte a lap működését, s 1844-ben Kossuthtól elvették az újság szerkesztését. Az ún. centralisták sajtóorgánuma, a Budapesti Szemle (1840) angol, illetve francia mintára kiadott folyóirat volt. A lap munkatársainak (élükön a fő munkatárssal, Eötvös Józseffel) publicisztikai tevékenysége készítette elő jórészt a famózus Tizenkét pontot. 1844-ben átvették a Pesti Hírlapot is. Ugyanebben az időszakban megjelennek az első divatlapok.

1848 körül már 103 pesti, 18 budai, 13 pozsonyi, illetve 15 kolozsvári lapot tartunk számon. Ezek zömmel magyar nyelvűek, de vannak német, román, szlovák és szerb újságok is. További műfajok jelentkeznek: a politikai riport, a politikai röpirat, a politikai humor. Ezzel párhuzamosan változik az újságírás stílusa, hangvétele is: a lapok nyelvezete leegyszerűsödik, a rövid mondatok, szűkszavú bekezdések, a tömörség válik jellemzővé. A cél egyszóval az, hogy a lapnak (különösen, ha politikai) szinte minden sora találó legyen.

A negyvennyolcas változások természetesen a sajtót is felölelték, s az 1848. XVIII. törvénycikk - a sajtótörvény - kihirdette a sajtószabadságot: elvileg mindenki szabadon közölheti-terjesztheti gondolatait, s megszűnik az előzetes cenzúra intézménye is. Ez azonban korántsem jelent teljes szabadosságot, hiszen a sajtóvétségek és -kihágások egyes kategóriái továbbra is léteznek. A törvény mégis óriási előrelépésnek tekinthető, hiszen mint irányadót a későbbi törvényhozás is felhasználja majd.

A szabadságharc bukása után a cenzúra ismét bekeményített: az előbb ideiglenes (1851), majd végleges (1852) sajtórendelet szigorú büntetéseket irányzott elő felségsértésért, államrend elleni izgatásért, de még istenkáromlásért is. Nem csoda hát, hogy a magyarországi sajtókiadás - legalábbis ami a politikai lapokat illeti - újból visszafejlődött. A neoabszolutizmus első politikai újságja, a Pesti Napló is mérsékelt, visszafogott hangú. Tehát ez a korszak is inkább a szépirodalmi, illetve közművelődési lapoknak, folyóiratoknak (Hölgyfutár, Szépirodalmi Lapok, Vasárnapi Újság) kedvezett.

A kiegyezést követően a társadalom fokozatos liberalizálódása meghozta a magyarországi sajtó reneszánszát is, sőt állandó fejlődés tapasztalható. Az új kormányzat a sajtó felszabadításával is igyekezett demonstrálni a régi renddel való szakítást. Másrészt azonban megmaradt benne a mindenkori kormányok abbéli törekvése, hogy bizonyos fokú befolyást gyakoroljon a társadalmi élet minden területe fölött. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy erős polgárság híján egy ideig a nemesi arisztokrácia, majd az elszegényedő, lecsúszott köznemességből kifejlődő dzsentrisokaság érdekeinek szolgálatában állt a hírlapok zöme. Kezdetben a kiegyezés pozícióját erősítik, ám a szabadelvűség idővel mindinkább üres frazeológiává degradálódik oldalaikon, s egyre több az olyan lap, amely nemzetieskedő, olykor erőszakos nacionalista (sőt soviniszta) szellemiségével, hangnemével tűnik ki.

A törvénykezést illetően a kiindulópont az 1848-as sajtótörvény volt, amelynek egyes hiányosságait azonban igyekeztek kiküszöbölni. Sor került a hírlapi bélyeg eltörlésére, a hírlapterjesztés különféle módjait (előfizetés, egyes példányok árusítása utcákon, könyvkereskedésekben) újra engedélyezték. A sajtóvétség miatti fogházbüntetés végrehajtási körülményei is enyhültek. A kormány viszont finomabb módszerekkel (bújtatott cenzúrával) továbbra is szerette volna megtartani befolyását a sajtó felett. 1869-től például tipikussá vált a kauciókötelezettség állami átvállalása, főleg a vidéki, valamint a nemzetiségi sajtó esetében. Ezenkívül az állam fenntartotta azt a jogát, hogy megtiltsa egyes külföldi lapok magyarországi terjesztését, amivel elsősorban a nagy számban élő nemzetiségekre gyakorolt, anyaországaikból importált propagandát próbálta visszanyesegetni. Ennek a jognak a gyakorlása azonban a posta korszerűsödésével egyre nehezebbé vált.

Hírlapi körökben egyre fontosabb lett az üzleti szellem érvényesítése abból az elvből kiindulva, hogy ti. a lapkiadás is az üzleti vállalkozások egy fajtája. Ilyen értelemben fordulópontként jegyezhetjük az első nagyszabású, kifejezetten profitorientált lapvállalkozás, a Pesti Hírlap megindítását is (1878). Ebben közrejátszott a honi gazdaság átalakulása, illetve az ipar nagyfokú liberalizálódása is. A hírlapkiadás igazi üzletággá fejlődhetett, s egy sereg embert foglalkoztatott: nyomdászokat, szerkesztőket, újságírókat, s nem utolsósorban a rikkancsok népes táborát. Az adóbélyeg megszűntével (1900) adómentessé váltak az újsághirdetések, ami fellendítette a hirdetések üzletét. 1884-ben Magyarország csatlakozott a nemzetközi szerzői jogi egyezményhez, így többé már nem kölcsönözhettek szabadon külföldi lapokból átvett illusztrációkat. Ettől kezdve külön fametszők dolgoztak a hazai sajtó számára, majd a század végéig elterjedt a fényképek klisézése is. Az igényesebb - esetleg színes - litográfiát viszont csak egyes lapok mellékleteihez alkalmazták.

Nemcsak a vidékre, de a fővárosra is jellemző volt, hogy a 19. század 80-as, 90-es éveiben a jelentősebb kiadók még mindig egyes nyomdák (Franklin, Pallas Rt. stb.). A műszaki fejlődés betört a nyomdaiparba is: 1900-ig a kézi szedés szinte egyeduralkodó, de már ugyanabban az évben húsz szedőgép működött szerte az országban. Mindinkább fontossá vált az is, hogy hazai üzemek elégítsék ki a nyomdák szükségleteit; a betűkészleteket 1890-től kezdve már a hazai ipar szállítja, magyar típusú rotációs gépeket pedig már a nyolcvanas évektől gyártanak. Rotációs gépeket egyébként 1873-tól kezdve alkalmaztak az országban. S míg 1900-ban 150 nyomda volt egész Magyarországon, 1914-ben már 300 - csupán a fővárosban.

A millenniumi sajtókiállítás rámutatott több minőségi változásra is: megnőtt a napilapok száma, az irodalmi lapoké ellenben csökkent, s a szaksajtó térhódítása volt megfigyelhető. A sajtó mindinkább alkalmazkodott az általa nevelt olvasóközönség színvonalához (durva hangvétel, személyeskedés, sekélyes zsurnalisztika), s szükségszerűen megjelentek az első bulvárlapok is. Cserében növekedett az olvasók száma, bár igényeik is. A századfordulóig számtalan új lap indult, a meglevők példányszáma pedig emelkedőben volt. Számbelileg szaporodott, anyagilag és szakmailag pedig egyre inkább erősödött a vidéki sajtó is. 1906-ban 1786 lap jelent meg 160 millió példányban Magyarországon. Budapesten 39 magyar és 9 német nyelvű napilapot adtak ki - többet, mint más európai fővárosokban.

Mindebből a legfigyelemreméltóbb mindenképpen az a tény, hogy a politika egyre nagyobb szerepet kapott a sajtóban, ami a társadalmi ellentétek növekedésével magyarázható. A jéghegy csúcsát a két nagy párt, a szabadelvű és a függetlenségi jelentette mind durvább hangvételű csatározásokba bonyolódva, s a hírlapok nagyon gyakran váltak e pártok szócsöveivé (ha ugyan nem éppen ezek az érdekeltségek alapították őket).

A politikai harc kiéleződése, a háborúra való készülődés magával hozta az 1914-es új sajtótörvényt, vele a sajtószabadság bizonyos fokú korlátozását. Ennek ellenére a háború első évei még kedvezően hatottak a hírlapkiadásra: a példányszámok ugrásszerű növekedése tapasztalható mindenhol, hiszen mindenki hírekre kiéhezve várta a soron következő számokat. Az állam cserébe, amiért a sajtó támogatta a kormány háborús politikáját, különféle engedményeket tett: például elrendelte a lapok díjmentes postai kézbesítését, nem hívta be a lapszerkesztőket, újságírókat, vagy ha igen, akkor haditudósítóként küldte őket a frontokra. A növekvő háborús veszteségek (és vereségek) azonban magukkal hozták a szigorodó cenzúrát, tetejében a rotációs papír mind nagyobb hiánycikknek számított, s a papírhiány nem egy lap megszűnését hozta magával. Így került újra hullámvölgybe a magyarországi sajtó.

Miután rövid pillantást vetettünk a magyarországi általános képre, felvázolnánk, hogyan illeszkedett bele mindebbe Zenta, a vidéki kisváros, s vele az itt megjelenő újságok.

Egy hírlap megjelenésére adott környezetben természetszerűleg akkor kerül sor, amikor igény lép fel iránta, vagyis létezik egy érdeklődő, potenciális olvasókör, azaz: megjelenik a "fogyasztó". Nyilvánvaló, hogy ez önmagában még nem elég, de mindenesetre a legfontosabb előfeltétel. A helyi lap iránti kereslet fokozatosan alakul ki, a település társadalmának fejlődésével párhuzamosan. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszik a lakosság társadalmi-vagyoni rétegeződése, de mentalitása is. Önmagában az még nem teremt szükségletet, hogy egy vagyonosabb réteg a többség fölé emelkedve igényli a tájékoztatás eme formáját. Nemcsak fogyasztóként kell ugyanis fellépnie, hanem bizonyos fokú közösségi öntudattal rendelkezve felismernie a helyi sajtó szerepét és támogatnia annak megjelenését.

Túllépné könyvünk elsődleges célkitűzéseit, ha e folyamatot teljes mélységében ismertetnénk, ám kiemelnénk néhány olyan eseményt, amelyek megteremtették először is az olvasóközönséget, másodszor pedig az első zentai lapokat. E mozzanatok ismerete nélkül kevésbé lennének érthetőek az összefüggések.

A zentai csata (1697) után a török hódoltság alól felszabadult vidék - leszámítva egy-egy határőrvidéki sánc helyőrségét - csak árnyéka önmagának, hiszen a mohácsi csata után a Tisza mentén sorakozó aprófalvak jelentős része elpusztult. A zentai sánc sem emlékeztet arra a középkorban virágzó mezővárosra, amely 1506-ban II. Ulászlótól elnyerte a szabad királyi városi rangot. Magyar lakosa csak kis számban van, zömmel délszláv etnikumú - elsősorban szerb - határőrök lakják, akiknek a katonai szolgálat mellett kevés idejük jut a föld megművelésére, pedig a település határában nagy kiterjedésű puszták várnak feltörésre.

Zenta számára fontos változásokat hoz a Tiszai határőrvidék felszámolása (1741-1750), illetve a kiváltságos Tiszai Kamarai (később Korona-) Kerület 1751-ben történő megalakítása. A kerület magába foglalta a volt Tisza menti sáncok-települések egy részét, beleértve Zentát is, amely - Ókanizsával és Óbecsével egyetemben - ugyanebben az évben szabadalmas mezővárosi rangot kap. A kerület lakosságára egyetemlegesen érvényes kiváltságok (szabad halászati jog, adókedvezmények stb.) mellett Zenta évi vásár- és hetipiac-tartási jogot nyer, ami fokozatosan a vidék legfontosabb piacközpontjává fejleszti majd. 1774-ben a kerületnek adott újabb kiváltságlevél az addig csak a pravoszláv hitű lakosság által élvezett előjogokat kiterjesztette a római katolikusokra is, hiszen ekkor már - részben a volt határőrök nagy számban történő elvándorlásának, nagyrészt pedig az újonnan érkezők tömeges letelepedésének következtében - Zenta lakosságának etnikai összetétele is megváltozik: a magyar lakosság többségbe kerül. Végül pedig a 18. század utolsó éveiben állandósul a harmadik etnikai-vallási elem: a zsidó is.

Az 1751-ben itt maradó határőrtisztek kuriális nemességet s vele birtokot kaptak. Az újonnan idetelepülő magyarok közül pedig néhányan már vagyonnal, jószággal érkeztek, ami eleve biztosított számukra egy gyorsabb gyarapodást, hiszen mindenki annyi földet foglalhatott, amennyit csak meg tudott művelni. Így a 18. század végén és a 19. század elején Zentán már kialakult egy kisszámú vagyonos birtokos réteg. Mellettük számolni kell néhány mesteremberrel is. Végül meg kell említeni a mezővárosi adminisztrációt ellátó hivatalnokokat is, s mellettük az első ügyvédeket, hiszen a felsoroltak együttesen alkotják majd azt a réteget, amelynél az olvasásra való igény megjelenik.

Ugyanebben az időben több jel is arra mutat, hogy Zenta mezőváros szervezett és rendezett közösséggé érik, hiszen sor kerül a főtér rendezésére, tűzvédelmi intézkedéseket hoznak, több-kevesebb sikerrel rendezik a vízimalmok kérdését, emellett az itt letelepülni szándékozó iparosok és kereskedők elé nem gördítenek komolyabb akadályokat. A napóleoni háborúk alatti gabonakonjunktúra lehetővé tette a terményfelesleg értékesítését is, sőt motiválta az ittenieket, hogy az önellátás mellett piacra is termeljenek. A többlettermék hasznosításának lehetősége pedig helybeli kereskedői réteg kialakulását segítette elő, amely olykor a kereskedelmen kívül már egyéb vállalkozásokba is kezd (pl. különféle haszonvételek árendálása).

1816-ban első ízben ünneplik meg hivatalosan a zentai csata évfordulóját Zentán. Jelzésértékű esemény ez számunkra, egy öntudatára ébredő, polgáriasodni kezdő közösség ünnepléséről van szó; egy olyan közösségéről, amely teljesebb társadalmi életet kíván élni, s nem elégszik meg csupán a vásárok és hetipiacok olcsó, csepűrágó mulattatásával, a kocsmák vagy templom előtti - mise utáni pletykák csereberéjével. Megjelenik a kultúra iránti igény. Ennek mindjárt több példájával is találkozunk 1816-ban. A népünnepélyjelleg persze itt is jelen van, de ekkor nyomtatják ki a zentai csata első magyar nyelven írott monográfiáját, noha nem Zentán, hanem Szegeden (hisz helyben még nincs nyomda), de a város költségén. A könyv illusztrációjaként is szereplő, csatajelenetet ábrázoló metszetsorozat is forgalomba került.

A következő lépés természetesen az volt, hogy az a szűk réteg, amely Zentán mindebben úttörő szerepet játszott, önszerveződő módon állandósította addig nem formális körét, s 1832-ben létrehozta a Nemzeti Olvasó Társaságot (Kaszinót), "hogy az a városba jövő kerületi és megyei urak gyülekező helye legyen s könyvtár létesítése, valamint hírlapok járatása s azok olvasása útján »a nemzeti nyelv gyarapítását és az elmebeli művelődését« mozdítsa elő." A túlbuzgó korona-kerületi hatóságok szinte azonnal bezáratták, mint "jakobinus forma társaság" gyülekezőhelyét, ám a félreértés hamar tisztázódott, így Zenta első társasköre a szabadságharc bukásáig zavartalanul folytathatta működését, majd - némi szünet után - a provizórium alatt újból megalakult.

A kiegyezést követően - kihasználva a gazdasági és társadalmi élet liberalizálódását - további társasköröket alakítanak (Népkör, Olvasókör, Humboldt Egyesület stb.) némileg a Kaszinó mintájára, de természetesen más célkitűzésekkel. Velük együtt megjelennek az egyleti könyvtárak, s a szakosodás szerint ide futnak be egyes szaklapok, folyóiratok is.

A közlekedési feltételek javítása, a fahíd felépítése, a város belső állapotainak javítása (utcák-utak kövezése, csatornázása), iskolák építése, a korona-kerület felszámolásából eredő kérdések rendezése (örökváltsági szerződés megkötése, járásosztás), a rendezett tanács elnyerése, az első pénzintézetek - velük együtt az első nagyvállalkozások megjelenése -, reprezentatív köz- és magánépítkezések stb. mindez hozzájárult ahhoz, hogy Zenta városiasabb külsőt, s ezzel egy polgáriasult társadalmat kapjon. Más lapra tartozik, hogy ez a folyamat különféle okok miatt sohasem tudott befejeződni; mindenesetre a 70-es, 80-as évek felgyorsult eseményei végre megteremtették a szükségletet az első helyi lapok megjelenése iránt is, hiszen ezek az események már arra mutattak, hogy Zentán is "történik valami", amiről nemcsak beszélni, hanem már írni (és olvasni) is érdemes. Annál is inkább, mert - lévén rendezett tanácsú város - Zenta saját országgyűlési képviselőt választhatott, ami körül kezdettől fogva heves harc bontakozott ki, élesedett fokozatosan, s tette a zentai sajtót (politikai szócsőként használva) országosan hírhedt "páratlan vad"-dá. Hiszen sok összetűzést, ellenségeskedést váltott ki a tény, hogy míg a város országgyűlési képviselője (ritka kivételektől eltekintve) rendre függetlenségi lett, addig a városi hatalmat többnyire szabadelvű kormánypártiak tartották kezükben.

A kereslet mellett a hírlapkiadás másik fontos feltétele technikai természetű volt, ti. egy helybeli nyomda működtetése. Ez ugyan - mint a későbbiekben látni fogjuk - nem egy elengedhetetlen feltétel, hiszen voltak példák arra, hogy zentai lapokat (legalábbis ideiglenesen) vidéki nyomdákban is nyomtak. Zentán mégis szinte egybeesik a kettő: a helyi nyomda indulása és az első itteni újság kiadása.

Az első vidéki nyomdák elsődlegesen nyilván nem azért nyíltak meg, hogy könyveket, hírlapokat nyomtassanak, hanem sokkal földhözragadtabb célokat szolgáltak: formanyomtatványokat, plakátokat, politikai-választási röpiratokat nyomtattak, s csak másodlagosan fordultak az egyéb nyomtatványok felé. Műszaki felszereltségük is eltérő volt, s ez már eleve behatárolta tevékenységüket.

A 19. század hatvanas éveinek végéig szabadkai (pl. Bittermann Károly) és szegedi (pl. Burger Zsigmond) nyomdák még kielégítették a város alkalmi szükségleteit. A közigazgatás átszervezése (rendezett tanács), valamint egyéb társadalmi igények fellépése folytán azonban ezek az alkalmi igények mindinkább állandósultak, s ez arra ösztönzött, hogy Zentán is próbálkozzanak nyomda megnyitásával és működtetésével. S innen már csak egy lépésre vagyunk az első zentai hírlap megjelenésétől.

Barcsy Zsigmond 1874 elején kapott engedélyt könyvnyomda működtetésére Zentán. Mivel más foglalkozással kapcsolatban korábbról nem találkozunk nevével, feltehetően vidékről költözik Zentára. Annyi bizonyos, hogy 1874-től már az ő nyomdájában készülnek különféle nyomtatványok. Egy év múlva ő indítja meg az első helybeli hírlapot, a Zentai Figyelőt. Vállalkozása csak egy évtizedig áll fenn: 1883-ban még két tanonc felvételét hirdeti meg, két évvel később azonban nyomdája már végrehajtás alá kerül. A kézisajtót teljes felszereléssel 650 Ft értékűre becsülik. Érdekességként megemlíthető még, hogy a felperes Schvarcz (sic!) Sándor volt, vagyis a konkurencia. Az ügy hátteréről többet nem tudunk. A bukás nagy lehetett, mert később a nyomdász özvegye a városi tanácshoz folyamodott segélyért, minthogy csekély nyugdíjából csak szűkösen tudott megélni.

1875-ben már a második nyomda is működik, mégpedig az előbb említett Schvarcz Sándoré, akinek a nyomda mellett könyv- és papírkereskedése is van a városban. Ő egyébként tipikus példája az "egyszemélyes" vidéki nyomdatulajdonosoknak, akik ebben a korban egyben helyi lapok kiadóiként, könyv- és papíráru-kereskedőként léptek fel; közülük nem egy az általa kiadott lap szerkesztője, sőt nem ritkán írója is.

A harmadik nyomda felállítására tíz évet kellett várni. 1885-ben, amikor Barcsy Zsigmond lakatot tesz boltjára, Bittermann Andor és neje kezdik el működtetni saját nyomdájukat. Ugyanebben az évben Schvarcz Sándor Magyarkanizsán (Ókanizsán) fióknyomdát és -könyvkereskedést nyit.

Három évvel később megindult a negyedik nyomda is a városban Klenóczky Pál és Biró János közös vállalkozásában. A közös cég azonban 1893-ban felbomlott, Biró elköltözött a városból, Klenóczky pedig évekig egyedül vitte tovább a vállalkozást. (Később Biró visszajön, de hírlapírással és -szerkesztéssel foglalkozik.)

A következő években, egészen az első világháború végéig még más nyomdatulajdonosok is feltűnnek: Kovácsevits Ottó, Beretka Imre és Molnár Szipán Vince, Pléstity és Horváth, Kabos Ármin, végül Politzer Sándor. Az utóbbi nyomdája 1918-ban már villanyerőre működött.

Az egyszemélyes hírlapok mindenhol és mindenkor csakis a kezdeteknél, a hírlapkiadás hőskorában működhettek ideig-óráig sikerrel. Nagyon gyorsan sikerült megnyerni valakit az értelmiségiek köréből, hogy vállalja fel a hírlap szerkesztését, a fontosabb cikkek (vezércikk, tárca) megírását. Zentán már igen korán különvált a nyomdatulajdonos és a kiadó laptulajdonos személye. Ezzel azonban még nem differenciálódtak eléggé a szerepek, hiszen igen gyakran az utóbbi volt a főszerkesztő is egy személyben.

Kiadó laptulajdonosként, főszerkesztőként, illetve cikkíróként elsősorban a helybeli népiskolák tanítói, illetve a gimnázium tanárai tarthatók számon; mellettük az ügyvédek jeleskedtek még ilyen minőségben. Név szerint az elsők között kell kiemelnünk Czehe Győzőt, aki ott bábáskodott az első lapok megszületésénél akár felelős szerkesztői, akár főszerkesztői minőségben, akár főmunkatársként. Reitmann Ferenc, a Zentai Ellenőr izgága felelős szerkesztője elmarasztalandó alpári stílusával tűnt ki, de hírlaptörténeti szempontból kétségkívül megkerülhetetlen alakja a helyi hírlapírásnak. Hozzá hasonlóan Érdujhelyi Menyhért plébános, helytörténész, az Összetartás szerkesztőségének oszlopos tagja is keresetlen szavairól, jelzőiről vált hírhedtté; demagóg retorikája nem nélkülözött antiszemita, illetve soviniszta szólamokat sem. Fischer Jákó felelős szerkesztőként a Zentai Közlönynél próbálgatta hírlapírói szárnyait, de Szabadkán emelkedett igazán a magasba. Kabos Ármin, a Zentai Híradó tulajdonosa és kiadója viszont irgalmatlanul találó, éles hangú vezércikkeket produkált, a helybeli zsurnalisztika ritka gyöngyszemeit. Végül nem szabadna megfeledkezni Móra Ferenc testvéréről, Istvánról sem, aki egy ideig itt tanítóskodott, s verseit több zentai lap tárcarovatában közölte. Zentai lapokban jelent meg számtalan helytörténeti írás is, kezdetben elsősorban Dudás Gyula, később pedig öccse, Andor tollából.

Láthattuk, mennyi előfeltétel teljesítése volt szükséges ahhoz, hogy megjelenhessenek az első zentai hírlapok. Miután pedig minden adva volt, a politika már induláskor beleszólt a zentai hírlapkiadásba és -terjesztésbe. Legalábbis a nyomtatott sajtó esetében.

A valódi primátus ugyanis nem a már említett Zentai Figyelőt illeti, hanem egy kéziratos újságot, a Zentai Közlönyt. A neves zentai helytörténész, Dudás Gyula bátyja, Ödön jelentette meg 1865-ben, 13 éves korában. Dudás Ödön egy személyben volt a lap tulajdonosa, kiadója, írója és feltehetően sokszorosítója és terjesztője is. Csak két száma maradt ránk. Első látásra talán mosolyogni való ez a gyermeki próbálkozás, a valóságban azonban több felnőtt vágyát váltotta valóra, s mutatott rá a már meglevő szükségletre: hogy ti. az idő lassanként megérett az első (valódi) zentai hírlap kiadására. (S a történet még kiegészíthető azzal is, hogy Dudás Ödön felnőtt fejjel már igazi újságot szerkesztett és adott ki, a Bács-Bodrogh című évnegyedes folyóiratot, amely helyismereti írásokat közölt.)

Nem sokkal azután, hogy engedélyt kapott nyomdája működtetésére, 1875 januárjában Barcsy Zsigmond bátran belevágott a nagy kalandba: az első lokális lap kiadásába. Feltételezzük, hogy e merész kezdeményezés nem annyira a túlzott optimizmusból vagy vállalkozói kedvből, mint inkább abból a meggyőződésből fakadt, hogy a lapkiadásnak nem lesz komolyabb akadálya, s nyereséggel is kecsegtetett, hiszen nem volt még vetélytárs a városban. Rövidesen azonban megmutatkozott, hogy Barcsy nem számolt minden tényezővel. Éppen a hetvenes években kezdett fokozódni az a pártok közötti harc, ami majd a századforduló körül tetőzik példátlanul erős indulatokat felszabadítva. Nem tudjuk megítélni, hogy a Zentai Figyelő mennyire volt politikailag angazsált, hiszen egyetlen példányát sem tudtuk megvizsgálni, csupán a betiltása körül kialakult polémia által keletkezett röpiratok szövegeiből következtethetünk arra, hogy a lap pártállása függetlenségi volt, s a városvezetést (élén a polgármesterrel) bírálva nem aratott osztatlan sikert a szabadelvű körökben. A betiltás jogalapja formai volt, s arra hivatkozott, hogy a lap több ízben is politikai tárgyú cikkeket közölt, holott erre, míg a törvény által előírt biztosítékot (kauciót) a kiadó le nem teszi, nincs joga. A legfájóbb azonban mindenképpen egy kormánypárti lap egyidejű megjelenésének hiánya lehetett, s a jövőben ezt a hiányt a szabadelvűek pótolni fogják. Barcsy vállalkozói kedvét ugyanis nem szegte a gáncsoskodás, és némi szünet után - még ugyanabban az évben - új lapot indított, a Zenta és Vidékét, amelyet azonban előbb Mihálkovics István, majd pedig Mikosevics József vett át. A sok tulajdonosváltás nem tett jót az újságnak, s a következő évben már valószínűleg nem is jelent meg.

Ez után viszonylag hosszan tartó hírlapínség következik, majd Barcsy Zsigmond - összeszedve a régi gárdát: Czehe Győzőt és Vida Sándort - új lapot indít, s nyilván nosztalgiából, a Zentai Figyelő nevet adja neki. Két évfolyam megjelenése után azonban ez a lap is megszűnik.

1882-ig kellett a zentaiaknak várniuk arra, hogy ismét saját lapjuk legyen. 1882-ben indul először hosszabb életű szabadelvű lap, a Schvarcz Sándor, majd Czehe Győző által kiadott Zentai Híradó, a következő évben azonban kemény ellenfelet kap, a Reitmann Ferenc neve által fémjelzett függetlenségi beállítottságú Zentai Ellenőrt. Ekkortól kezdve állandósul a hírlapkiadás Zentán, és 1918-ig minden évben legalább két újság jelenik meg a városban. Olykor azonban több is; a századfordulót követő években évente gyakran három újság állt a zentai olvasók rendelkezésére, 1908-ban pedig minden addigi rekord megdőlt, abban az évben ugyanis öt hírlap jelent meg.

A lapindítási kísérletek közepette (a legtöbb újság rövid életű volt) még néhány hírlapra kell felhívnunk a figyelmet. Így például az 1889-ben induló Zentai Közlönyre. A lap "kitalálója", Ormos Kálmán írástudó tanárokat és ügyvédeket (Dudás Istvánt, Huszágh Nándort, Spitzer Mórt, Hajdú Dezsőt, Czehe Győzőt, Tóth Lajost, Szűcs Lajost, Fischer Jákót) maga köré gyűjtve - vidéki sajtómércével mérve - rendkívül igényes, színvonalas újságot állított össze. 1896-ban egy újabb Zentai Híradó kezdett megjelenni Kabos Ármin kiadásában. Ő is igénybe vette a Zentai Közlöny egyes munkatársainak szolgálatait, de a kört újabb nevekkel is kibővítette, így nem csoda, hogy lapja színvonalban megközelítette (sőt olykor lekörözte) a Zentai Közlönyt. Mindkét lap kormánypártinak számított, s ezt a nyomasztó fölényt a függetlenségiek jó ideig többszöri próbálkozásuk ellenére sem tudták ellensúlyozni, mígnem 1901-ben megindították az Összetartást, mozgósítva körülötte a jó tollú ellenzékieket. A lap alapítója egyébként - nem véletlenül - Bartha Miklós jeles közéleti személyiség, publicista, Zenta országgyűlési képviselője volt.

Itt kell még megemlítenünk az első humoros lapok megjelenését is, mivel vagy mellékletként, vagy alkalmi lapként jelentek meg. Az első a sorban az Ellenőr volt, amely 1893-ban a Zentai Hírlap mellékleteként indult, majd az év végéig (megszűnéséig) külön kiadványként jelent meg. A másodikat, az Eleven Újságot alkalmi lapként 1899 szilveszterén adta ki az Izraelita Nőegylet, s több számáról nincs is tudomásunk. Hozzá hasonlóan az 1910-ben megjelent Poloska is egyetlen számmal képviselteti magát. E lapok darabos, olykor durva szellemeskedése (különösen az Ellenőrre volt jellemző ez) akkoriban egyáltalán nem tűnt olcsónak, hanem tükrözte (és kiszolgálta) a kor tömegízlését.

Végül hadd összegezzük röviden mindazt, ami jellemző volt az első világháború végéig megjelent zentai hírlapokra!

Az első helyi lapok általában négyoldalasak voltak, méreteiket illetően pedig igen változatosak. Az oldalszám később az erősebb lapoknál megduplázódott. A kiadó természetesen az előfizetéses eladást helyezte előtérbe, egyes számokhoz azonban a könyv- és papírkereskedésekben is hozzá lehetett jutni (mint említettük, a könyvkereskedő és a nyomdatulajdonos gyakran ugyanaz a személy volt). Az utcai árusítás engedélyezésével Zenta utcáin is megjelentek a hírlapkihordók, rikkancsok. A példányszám kezdetben elég szerényen alakult, feltehetően 500-600 körül, hogy aztán a századfordulóra átlagosan 1000 példány körül állapodjon meg. Természetesen rendkívüli események idején (pl. országgyűlési képviselő-választások, Ferenc József Zentára látogatása, az első világháború évei) egyes lapok példányszáma megnövekedett, sőt akár meg is duplázódhatott. Alkalmanként rendkívüli mellékletek, esetleg rendkívüli kiadások is megjelentek. Bár történtek kísérletek napilap indítására, a csúcs a hetenként háromszori megjelenés volt (általában piaci napokon).

A zentai lapok többségénél nagyon nehéz megállapítani, hogy mennyire voltak nyereségesek, és hogy egyáltalán: ki pénzelte őket. Nyilvánvaló, hogy a századfordulóra már a politikai pártok kasszáiból is csurrant-cseppent egyes lapok kiadási költségeire. Annyi bizonyos, hogy a hirdetések csak a 19. század nyolcvanas éveinek végén kezdtek fokozottabban jelen lenni, s meghatározóbbá válni. Míg kezdetben helybeliek szinte nem is hirdettek, később már a fővárosiak kerülnek mindinkább háttérbe. A hirdetők sokfélék: jelen voltak a különféle biztosítási társaságok ügynökségei, mezőgazdasági gépraktárak zentai képviseletei, hirdettek virághagymát és vetőmagot, de Kneipp-féle malátakávét és csodabalzsamokat is. A kilencvenes évektől megjelennek a szerencsejáték-hirdetések, de kínálnak kerékpárt, hangszert is. Végül, de nem utolsósorban könyvújdonságokat is ajánlanak megrendelésre, elsősorban lexikonokat vagy Jókai-összest.

Ugyancsak a kilencvenes években kiadott lapokban már szerepelnek mindazok a műfajok, illetve rovatok, amelyek oly jellemzőek a zsurnalisztikára.

Az első oldalon kapott helyet a vezércikk, a magára valamit is adó lap büszkesége-szeme fénye, a politikailag elkötelezett újság legveszélyesebb fegyvere. Általában egy-egy közügyet kiválasztva (iskolaügy, közegészségügy, utcák állapota, nők jogai, üdülés és fürdőélet stb.), annak helyi problémáit részletesen bemutatva lehetett aztán a politikai ellenfelet felelősségre vonni a hiányosságokért.

Rendszerint a vezércikk alatt helyezkedett el a tárcarovat, ahol verseket, folytatásos helytörténeti írásokat, elbeszéléseket, útleírásokat közöltek. A következő (már belső) oldalra került egy-egy jelentősebb esemény hírlapi kommentárja. Ugyancsak belső oldalon szerepeltek a helyi és vidéki rövidhírek. Ugyancsak itt, de már a harmadik oldalon (sőt néha a negyedikre csúszott) volt megtalálható a "nyílttér", ahol az olvasók írhatták meg egyes történésekkel kapcsolatos meglátásaikat. A lapok általában megkülönböztetett figyelemmel tudósítottak egy-egy társadalmi eseményről: egy jól sikerült bálról, hangversenyről, színházi előadásról.

A Zentai Közlönyről már elmondtuk, hogy talán a legszínvonalasabb zentai hírlap volt. A vezércikkek a gazdasági és társadalmi élet szinte minden területére kitértek, tárcái pedig tematikailag igen változatosak voltak. Sok tekintetben csak az Összetartás teljesítménye volt ehhez mérhető.

"Hosszú 7 éve már, hogy Zenta városa - legkivált hírlapjai végett - a hazai közvélemény előtt szomorú hírnévre tett szert a miben az a legsajnosabb, hogy felőlünk, zentaiak felől ez az átkos rossz hír széles e hazában még manapság is fenntartja magát. - Köztudomású, hogyan szól az országos sajtó ítélete a zentai hírlapokról, t. i.: »páratlan vad«! És megint, általánosan ismert az a szólásmód, mellyel minden vidéki ismerősünk, ha Zenta viszonyairól van szó, imigyen kiált fel: »Zentára már keresztet lehet vetni!«"

Bár nem sikerült rábukkannunk azokra az ősforrásokra, amelyek a zentai hírlapírást és az itteni politikai állapotokat a fenti módon minősítették, valószínűleg hinnünk kell nekik, ismervén korabeli hírlapjaink retorikáját, keresetlen szavakból összeálló, igen változatos, fantáziadús és olykor égbekiáltóan közönséges szótárát.

A 19. század nyolcvanas éveiben, amikor a politikai harc a két legfontosabb párt - a Szabadelvű és a Függetlenségi - között teljesen elfajult, és két-három állandósuló lap töltötte be a pártszócső szerepét, teljesen összemosódni látszik a határ a személyek eredeti foglalkozásbeli, illetve az adott párton belül felvállalt szerepük között. A politikai pártok ritkán vállalják fel egy-egy lap nyílt támogatását (pl. a lap impresszumában való szereplést), de nem is igen titkolják azt, hiszen a vezércikkírók szólamaiból ez gyorsan kideríthető. Bár - mint korábban már említettük - konkrét bizonyítékok nincsenek rá, az is evidens, hogy e támogatás anyagiakban is megnyilvánulhatott, így a pletykára éhes kispolgár érdeklődése mellett ezzel is magyarázható a tény, hogy egyes időszakokban egyszerre két-három hírlap is megjelent Zentán. Ebben az időszakban a lapokban a közművelődéssel egyenrangú - sőt olykor elsődleges - szerep jut a napi politikának.

Külön tanulmányt érdemel a zentai sajtó politizálása, itt azonban csupán egyes momentumokra térnénk ki, melyek meghatározóak voltak. Az 1880-as években például a járásosztás és az azt követő járásosztási per kavarta fel az indulatokat, s terelte természetesen a pártpolitika vizeire az ellenségeskedést. A témát a Zentai Ellenőr és a Zentai Híradó hasábjain szedték ízekre, és sértegették egymást vérig az egymásra acsarkodó felek. Az eredmény többek között egy párbaj Magyar Gyula lapszerkesztő és Braun Soma bírósági hivatalnok között, valamint egy sajtóper Mikosevics József kontra Reitmann Ferenc (az utóbbit a budapesti sajtóbíróság ennek nyomán hatrendbeli rágalmazás sajtóvétsége miatt nyolchavi fogházbüntetésre, 300 Ft pénzbírság, valamint 1336 Ft perköltség kifizetésére ítélte). Schvarcz Sándor boltjának ajtaját és címtábláját egyik éjjel beverik. A szűkszavú híradásból nem tudjuk meg, hogy a garázda támadás a zsidó vagy a nyomdatulajdonos ellen irányult-e.

A másik kirívó esemény az 1912-ben lebonyolított országgyűlési képviselő-pótválasztás volt, amikor jelöltként Teleszky János (kormánypárt) és Fernbach Károly (függetlenségi) indultak, a választások során kibontakozó sajtóháború frontvonalának egyik oldalán pedig a Zentai Friss Újság, a másikon az Összetartás fújtak egymásra. Példátlan korteskedés, gúnyversek sokasága, rágalmazások, vádaskodások, egymás visszaéléseinek szenzációs leleplezései, antiszemita és soviniszta felhangú írások árasztották el a sajtót, hogy normális, hétköznapi cikkek számára nem is igazán maradt hely.

A politikai ellenfelek az első világháborút megelőző évtizedekben szinte minden jelentősebb eseményt kihasználtak arra, hogy egymásnak essenek (Eugen-szobormizéria, királylátogatás, fahíd leszakadása), és egymásban bűnbakot keressenek, holott éppen egy minimális politikai konszenzus miatt maradt le Zenta a fejlődésnek azon az útján, amelyen 1867 után olyan szépen elindulni látszott. E gyászos és végzetes harcnak a kulisszái, ugyanakkor gerjesztői voltak a hírlapok is, és akkor, amikor a zentai hírlapkiadás fénykorát élte, a sajtó egyidejűleg szégyenteljes szerepet is játszott a napi politika kiszolgálójaként.

S hasonlóan szólhatunk a zentai sajtó első világháborús szerepéről is, persze már minden különösebb megbélyegzési szándék nélkül, csupán kissé szomorkásan megjegyezve, hogy a zentai lapok is beálltak a magyarországi hírlapok többségének sorába, hogy híven eleget tegyenek hadviselő kormányuk elvárásainak.

A 19. század végére a napilapok különrovatai már nem elégítettek ki kellőképpen bizonyos speciális igényeket. Szükség mutatkozott arra, hogy bizonyos kérdésekkel külön szaklapok, folyóiratok foglalkozzanak. Zenta mint mikrorégió-központ bizonyos szándékot mutatott arra, hogy felvállaljon valamit ebből a feladatból. Persze, itt szó sincs nyomdai csúcsteljesítményekről, gazdagon illusztrált, drága, finom papírra nyomott újságokról.

Elsőként a Bácskai Gazda indult 1891 júliusában, mint alcímében is írja, gazdasági havi folyóiratként, a "földmívelő nép számára". Kiadója és tulajdonosa Tóth Lajos, a Gazdakör elnöke volt, felelős szerkesztője pedig az adai Rottler József. Ennek értelmében a kiadóhivatal Zentán, a szerkesztőség pedig Adán volt, ami már eleve arra mutat, hogy nem csupán helyi érdekeltségű lapról van szó; olyannyira nem, hogy a következő évben megjelenő szám már a Magyar Gazda címet viseli. A címváltozás indoklása: a "bácskai" név nagyon is helyi jelleget kölcsönöz a lapnak. A lap Klenóczky és Biró nyomdájában készült.

A következő szaklap a Bácskai Tanügy volt, Bács-Bodrog vármegye községi tanítóegyesületének hivatalos közlönye. 1898 szeptemberében jelent meg először, s a tervek szerint a nagy szünidőt kivéve havonta egyszer adták volna ki. Az újság tulajdonosa maga az egylet volt, felelős szerkesztője Harsányi János egyesületi főjegyző, kiadója pedig Kabos Ármin, akinek a nyomdájában a lap készült. A szerkesztőbizottság tagjai, illetve a cikkek írói többnyire tanítók vagy a tanügyhöz közeliek, név szerint: Bakody Márton, Forray Ferenc, Novoszel János és Kovács Géza.

A harmadik szaklap a Zentai Gyorsíró volt, kiadója pedig a helybeli Fenyvessy Gyorsíró Kör. Célja a Stolze-Fenyvessy féle gyorsíró rendszer terjesztése; a cikkek többségét is e módon írták. Felelős szerkesztője Fülöp Adorján, majd Teleki István voltak, mindketten a zentai gimnázium tanárai. A lap 1901-ben indult, s külön érdekessége, hogy csak a fejléc volt nyomdai betűkkel szedve, a többi részt kéziratként klisézték. Havonta egyszer - évente összesen tíz szám - jelent meg.

A zentai hírlapkiadás már az első világháború alatt is nagy nehézségekkel volt kénytelen szembenézni, az igazi megpróbáltatások azonban még csak ezután következtek.

1918-ban, az SZHSZ Királyság megalakulásával, az impériumváltással, majd Trianonnal új idők köszöntöttek Zentára is. A hírlapkiadást illetően ez abban mutatkozott meg, hogy 1919-ben erős nemzeti irányvonala miatt betiltják az utolsó magyar nyelvű zentai lapot, az Összetartást is. 1919-től 1921-ig csupán hirdetőújságok jelentek meg: a Zentai Nagydobos és a Szentai Hirdető.

A zentai magyar nyelvű hírlapkiadás első újraindulási kísérlete 1921-ben történt, amikor megindították a Tiszamelléket. Rendkívül ambiciózusan, napilapként jelentkezett, így - tekintettel a kedvezőtlen társadalmi-politikai viszonyokra - nem lehetett hosszú életű. Nyilvánvaló, hogy a magyar újságírás mozgástere ebben az időben igen beszűkült, s feltehetően a cenzúra külön figyelmet szentelt neki. Ennek ellenére a Sentai Újság a "sentai Magyarpárt" hivatalos lapjaként indult 1922-ben, és Zentai Újságként egészen 1944 őszéig, a Vörös Hadsereg bevonulásáig megjelent. Tulajdonosa Dinka Péter (és Társai) volt, akinek a nyomdájában a lapot nyomták; felelős szerkesztője Répás Nándor és Keczeli M. Ferenc, mindketten ügyvédek, majd Árpási Károly, végül pedig Edelényi Miklós. Bár 1929-ben a január 6-i diktatúra bevezetése után (a parlamentarizmus felfüggesztésével) a lap nem jelenhetett meg deklaráltan magyarpártiként, szellemiségében megőrizte elsődlegesen kitűzött célját, vagyis az itteni magyarságban próbálta meg a lelket több-kevesebb sikerrel tartani. Nem hallgatható azonban el az a tény sem, hogy 1941-től a lap hangvétele minősíthetetlenül agresszívvá vált, s teljesen szolgai módon viszonyult a kor politikájának elvárásai irányában.

A másik hosszabb lélegzetű próbálkozás a Sentai Friss Újság, amelynek tulajdonosa az Unio Nyomdatársaság volt (ugyanennek a társaságnak a nyomdájában nyomtatták a lapot), felelős szerkesztője pedig többek között a szépirodalomban is próbálkozó Novoszel Andor és a Petőfi-rajongó és -kutató Vig Lajos. Főszerkesztőként a később közismert íróvá váló Markovics/Majtényi Mihály nevével is találkozhatunk. Nem volt tipikusan "magyar" hangvételű lap, inkább a liberális hangvétel volt rá jellemző; politikai megnyilatkozásaival jórészt a Demokrata Pártot támogatta.

Az 1938-ban induló Híradó (később Szentai, majd 1941-től Zentai Híradó) 1942-ig jelent meg az Unio Nyomdatársaság kiadásában és nyomtatásában, majd a kiadást Vámos János vette át, a nyomtatást pedig Dinka Péter és Társai. Főszerkesztője Ferenczi Antal ügyvéd volt.

A sikertelen lapindítási kísérletek mellett megemlíthetünk még egy vállalkozást. 1940-től 1942-ig jelent meg az Összetartás, a "katolikus magyarok hetilapja", amely alcímével is jelezte, hogy bátrabban, elkötelezettebben fog kiállni az itteni magyarság ügyéért. Ez a kiállás persze nem nélkülözött némi demagógiát sem, ennek ellenére a lap meghatározó szerepet játszhatott a zentai magyar társadalom identitásának megőrzésében, tudatának formálásában. Mind a szerkesztőség, mind a kiadóhivatal a Kis Szent Teréz-plébániában volt, szerkesztője pedig Gere Vince plébános, ami szintén jelzésértékkel bír. A lap az Unio nyomdában készült.

Egyébként figyelemre méltó, hogy a két világháború közötti időszakban egyidejűleg fenn tudott maradni két-három magyar nyelvű lap is a gazdasági világválság helyi következményeinek ellenére. Nyilvánvaló, hogy ebben a korban az újságolvasók vásárlóerejének kevesebb köze volt a hírlapvásárláshoz, s erősebbnek bizonyult a magyar szó olvasása iránti vágy. (Persze ez csak feltételezés, és e jelenség komolyabb feltárása szintén külön tanulmányt érdemelne.)

A magyarságra telepedő, trianoni traumából eredő mély depresszión két humoros lap próbált némileg enyhíteni: az 1925-ben megjelent Recece, valamint az 1926-ban megjelenő Móka. Az előbbi alkalmi kiadvány volt, az utóbbiból azonban 12 szám látott napvilágot.

Kimondottan zentai szaklap ebben az időben nincs jelen Zentán, ám a Vajdasági Méhészet című szaklapot egy ideig Zentán szerkesztették. Új sajtóterméknek számított viszont a város hivatalos lapja (közlönye), amely bilingvisként (magyarul és szerbül) jelent meg.

Erre a korszakra vonatkozóan említésre méltó még, hogy a hírlapok új rovattal gazdagodnak: rendszeressé válik a helyi sporteseményekről szóló tudósítás.

Ebben az időszakban viszont először jelennek meg Zentán szerb nyelvű hírlapok. Nem mindjárt a háború után, hanem csak 1930-ban indult az első ilyen, mégpedig a Jedinstvo. Akkor sem helyi erők jelentették meg, hanem a Fehértemplomról (Bela Crkva) ideköltözött Češljarević házaspár, Grozdana és Josif. Csupán a nyomda, amelyben készült, volt zentai, mégpedig Aleksandar Seđakové. (Később a nyomtatást különféle nézeteltérések miatt más nyomdákra bízzák majd.) A következő évben útjára induló hírlap, a Sloga is az említett nyomda terméke, míg a felelős szerkesztő és laptulajdonos szerepében Nestor Borzaški, majd Ozren Seđakov tűnik fel. A harmadik szerb nyelvű hírlap a Zastava volt, amelynek első számai szintén 1931-ben láttak napvilágot, mégpedig az Orient nyomdában, fő mozgatói pedig Stanoje Ludajić, majd Miloš Ludajić volt. A két utóbbi lap 1941-ben szűnt meg, a magyar Déli Hadsereg egységeinek bevonulásával.

A szerb hírlapírás ebben az időben, bármilyen furcsa is, hasonló célokat szolgált, mint a magyar sajtó. Az impériumváltás után ugyanis a tudatos kolonizációs politika ellenére Zentán továbbra is a magyarság maradt túlnyomó többségben, s az itteni szerbek egyidejűleg voltak többségiek és kisebbségiek. Közérzetüket és öntudatukat voltak hivatottak javítani tehát a zentai szerb lapok. A megjelenésük ideje sem lehet véletlen, hiszen a január hatodikai diktatúra bevezetése után fokozódtak a nagyszerb centralizációs törekvések, bár a jugoszlávság ideológiájának megtévesztő leple alatt. Politikai irányultságuk lehetett demokrata, radikális vagy akár jugoszláv. Nyilvánvaló, hogy állami vagy párttámogatás nélkül e lapok huzamosabb ideig nem is jelenhettek volna meg.

A jugoszlávság eszméit hirdető, szabadkai székhelyű társadalmi-irodalmi folyóirat, a Književni Sever, szerkesztőjével, Milivoje V. Kneževićtyel 1934-ben Zentára költözött, s úgy tűnik, az itt megjelenő, Zentának szentelt tematikus számai voltak az utolsók. Az összevont számokból álló kötet 1935-ben hagyta el az Unio nyomdát, s ugyancsak ebben az évben (nyilván a nagy érdeklődésre való tekintettel) önálló kiadványként is megjelent. Nem is csoda, hiszen helytörténeti írásokat tartalmazott, s bár azok a kornak s a politikai irányultságnak megfelelő szellemben íródtak, kellő kritikával ma is megkerülhetetlen forrásai a helytörténet-kutatóknak.

1944. október 8-án a Vörös Hadsereg csapatai "felszabadították" Zentát, s ezzel gyakorlatilag elkezdődött egy új korszak, a szocialista időszak. Az addig megjelenő lapok megszűntek, s megkezdődött a zentai hírlapkiadás lassú, csendes elhalása; bár 1944 októberében még megjelent a kétnyelvű Senćanske novine - Sentai Újság, illetve a szintén kétnyelvű Sloboda - Szabadság, ezek a lapok már inkább csak közlönynek tekinthetők, egy új hatalom szócsövének, akarata közvetítőjének.

Az utolsó hosszabb életű lap a Testvériség volt, a Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének zentai hetilapja, amely 1952-ben és 1953-ban jelent meg; alkalmi mellékleteként (majd néhány évig önálló alkalmi újságként) az Éjféli Újság tartható még számon ebben a korszakban. 1952-ben egyébként egy decentralizációs folyamat vette kezdetét Jugoszláviában, melynek folytán a diktatúra bársonyosabbá vált, mint a többi szocialista országban, s nincs kizárva, hogy ezt a némileg felszabaduló szellemi légkört igyekeztek kihasználni Zentán is. Utolsó próbálkozás volt ez egy újrakezdéshez, de sikertelenül. A nélkülözés hosszú évei következtek: üzemi lapok, diáklapok, iskolai évkönyvek.

A jugoszláviai magyarság napilapja, a Magyar Szó sokáig magába szippantotta azokat az erőket, amelyek egy esetleges új zentai lap megindítását kezdeményezték volna. A napilap önálló, heti mellékletének, a Tiszavidéknek a megindítása pedig inkább hiánypótlás volt, de nem igazi megoldás. Nem is csoda, hogy a mellékletet alapító községek (köztük Zenta is) hagyták megszűnni. (Az utolsó években - 1991. szeptember 6-tól 1993. július 30-ig - már önálló hetilapként jelent meg.)

A kilencvenes évektől napjainkig két próbálkozást tartunk számon. Az egyik a Zentai Hírmondó, a másik a Zentai Heti. Talán egyszer ezek is egy majdani sajtótörténeti-bibliográfiai kiegészítő kötet részeivé válnak, hiszen mindenki a nyomtatott szó halálát bizonygatja. Mi, akik még kedveljük a nyomdafesték szagát s a számítógép nélküli lapozgatást, csak azt kívánhatjuk minden próbálkozás alkalmával, hogy a jövendölt halált megelőző haldoklás minél tovább tartson.

(Sorszám)

Cím [azonos című lapoknál római számozású megkülönböztetéssel]

Megjelent évfolyamok-számok (fellelhető, illetve feltételezhetően megjelent számok)

(1)

I. évf. (1875) 1-10. sz. (?)

(2)

I. évf. (1875) 1. sz. - ?

Szünetel a hírlapkiadás.

(3)

I. évf. (1879) 1. sz. - II. évf. (1880) 52. sz.

Ebben az évben megjelent:

Szünetel a hírlapkiadás.

(4)

I. évf. (1882) 1-19. sz. (?). Mutatványszám 1881. dec. 15.

(5)

I. évf. (1882) 1-8. sz. (?)

(6)

I. évf. (1882) 1. sz. - V. évf. (1885?). 30. sz.

(7)

I. évf. (1883) 1. sz. - XI. évf. (1893) 4. sz.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

Ebben az évben megjelent:

(8)

I. évf. (1886) 1. sz. - III. évf. (1888) 7. sz.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

(9)

(10)

I. évf. (1888) 1. sz. Mutatványszám - ?

Ebben az évben megjelent még:

(11)

I. évf. (1889) 1. sz. - 3. évf. (1891) 13. sz.

(12)

Ebben az évben megjelent még:

(13)

I. évf. (1890) 1-15. sz.

(14)

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

Ebben az évben megjelent:

(15)

I. évf. (1893) 1-8. sz.

(16)

I. évf. (1893) 1. sz. - IX. évf. (1901). 27. sz. (?)

(17)

I. évf. (1893) 1-13. sz.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

Ebben az évben megjelent:

(18)

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

Ebben az évben megjelent:

(19)

1899. dec. 31. 1. sz.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

(20)

I. évf. (1901) 1. sz. - IV. évf. (1904) 1. sz.

(21)

I. évf. (1901) 1. sz. - XIX. évf. (1919) 20. sz.

Ebben az évben megjelent még:

(22)

1902. (évf. jelzés nélkül) 1-6. sz.

Ebben az évben megjelent még:

(23)

I. évf. (1903) 1-16. sz.

(24)

I. évf. (1903) 1. sz. - II. évf. (1904) 14. sz.

Ebben az évben megjelent még:

(25)

I. évf. (1904) 1. sz. - II. évf. (1905) 14. sz.

Ebben az évben megjelent még:

(26)

I. évf. (1905) 1. sz. - VII. évf. (1911) 10. sz.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

(27)

I-II. évf. (1907-1908)

Ebben az évben megjelent még:

(28)

I. évf. (1908) 1-28. sz.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

(29)

1910. febr. 26.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

Ezekben az években megjelent:

Ezekben az években megjelent:

Szünetel a hírlapkiadás.

(30)

I. évf. (1921) 1-78. sz.

(31)

Ezekben az években megjelent:

(32)

1925. jan. 31.

1. Recece

3. Alkalmi humoros lap

8. ZVM - 1825. jan. 31.

(33)

I. évf. (1925) 1-16. sz.

Ebben az évben megjelent még:

(34)

I. évf. (1926) 1-12. sz.

Ebben az évben megjelent még:

(35)

I. évf. (1927) 1-8. sz.

(36)

I. évf. (1927) 1. sz. - XII. évf. (1938) 31. sz.

Ebben az évben megjelent még:

(37)

I. évfolyam (1928)

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

(38)

(39)

1930

Ebben az évben megjelent még:

(40)

I. évf. (1931) 1. sz. - XI. évf. (1941) 3. sz. ?

Ebben az évben megjelent még:

(41)

I. évf. (1932) 1. sz. - X. évf. (1941) 8. sz. ?

Ebben az évben megjelent még

(42)

1933

Ebben az évben megjelent még:

Ezekben az években megjelent:

(43)

I. évf. (1938) 1-10. sz., majd

I. évf. (1938) 11. sz. - V. évf. (1942) 4. sz.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

(44)

I. évf. (1940) 1. sz. - III. évf. (1942) 4. sz.

Ebben az évben megjelent még:

Ebben az évben megjelent:

Ebben az évben megjelent:

Ebben az évben megjelent:

(45)

[I. évf.] 1944. október 10.

(46)

[I. évf.] (1944) 1-2.

Ebben az évben megjelent még:

Szünetel a hírlapkiadás.

(47)

I. évf. (1952) 1. sz. - II. évf. (1953) 70. sz.

(48)

I. évf. (1953) 1. sz. - IX. évf. (1962) 2. sz.

Ebben az évben megjelent még:

A magyar sajtó története. Budapest, S. n.

I. Szerkesztette Kókay György. 1979

II. Szerkesztette Kosáry Domokos és Németh G. Béla. 1985

Ballagi Aladár: A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472-1877. Budapest, 1878, Franklin Társulat

Busa Margit: Magyar sajtóbibliográfia 1705-1849. A Magyarországon magyar és idegen nyelven megjelent, valamint a külföldi hungarika hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. I/1-2. Budapest, 1986, Országos Széchényi Könyvtár

Busa Margit: Magyar sajtóbibliográfia 1850-1867. A Magyarországon magyar és idegen nyelven megjelent, valamint a külföldi hungarika hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. II. Budapest, 1996, Országos Széchényi Könyvtár

Dezsényi Béla - Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. Budapest, 1954, S. n.

Erdélyi István: A zentai nyomdáról. Bilten kulturnog života Sente. II. kötet (1964), 5. sz. 68-74. p.

Erdélyi István: Bibliografija senćanskih izdanja [A zentai kiadványok bibliográfiája]. Senta, 1965, Narodna biblioteka /Zentai Füzetek, 13A/

Erdélyi István: Izdavačka delatnost u Senti [Kiadótevékenység Zentán]. In: Kulturni život III. Senta, 1968, S. n. /Monográfia Füzetek, 11./. 69-75. p.

Erdélyi István - Vojislav Janković: Bibliografija pisaca Senćana [A zentai írók bibliográfiája]. Senta, 1968.

Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története 1780-1867-ig. Budapest, 1887, S. n.

Hírlapjaink. A magyarországi hírlapok monográfiája. Készült az 1896-iki ezredéves országos kiállítás sajtókiállítása számára. S. l., 1896., S. n.

I. Szépirodalmi-, divat-, képes- és humorisztikus lapok.
II. Politikai lapok.
III. Szaklapok.
IV. Vidéki lapok.
V. Pótlék.

Ispánovics Csapó Julianna: A vajdasági magyar sajtó története a XX. század elején: helyzetjelentés egy bibliográfiai számbavételről. Magyar Szó, 2002. január 12. 7. p.

József Farkas et al.: A magyar sajtótörténet irodalmának válogatott bibliográfiája (1705-1945). Budapest, 1972, Magyar Újságírók Országos Szövetsége

Jugoszlávia könyvtáraiban található, a nemzeti nyelven, az egykorú Magyarország területén 1944-ig megjelent hírlapok és folyóiratok lelőhelyjegyzéke 1870-1969. I-III. Kézirat.

Kemény György: Magyarország időszaki sajtója 1911-től 1920-ig. Budapest, 1942, Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára /Magyarország időszakos sajtójának könyvészete, 4./

Kereszty István: A magyar és magyarországi időszaki sajtó időrendi áttekintése 1705-1867. Budapest, 1916, Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára /A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címjegyzéke: V. Hírlapok és folyóiratok 1867-ig/

Kókay György: A magyar hírlap- és folyóirat-irodalom kezdetei. Budapest, 1970. S. n.

Kókay György et al.: A magyar sajtó története. S. l., S. a, Magyar Újságírók Országos Szövetsége - Bálint György Újságíró-iskola

Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó 1848-1919. Újvidék, 1973, Forum

Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó 1919-1945. Újvidék, 1979, Forum

Markovics Györgyi - Tóbiás Áron: A cenzúra árnyékában. Budapest, 1966, Magvető

Márkus László (szerk.): A magyar sajtó története. Budapest, 1977, S. n.

Mucsi Ferenc: Sajtó, cenzúra Magyarországon az első világháború idején. Történelmi Szemle, 1984. 1-2. sz. 192-202. p.

Nemes Erzsébet: Millenniumi hírlapok mikrofilmen az Országos Széchényi Könyvtárban. Budapest, 1996, Országos Széchényi Könyvtár

Pal, Šandor: Štamparstvo u Bečeju (1879-1946) [A nyomdászat Óbecsén]. Rad vojvođanskih muzeja, br. 31. (1988-1989) 333-338. p.

Pal, Šandor: Bibliografija bečejske štampe 1994-1961 [Az óbecsei sajtó bibliográfiája]. Rad vojvođanskih muzeja, br. 31. (1988-1989) 339-342. p.

Pejin Attila: Sajtóháború Zentán I-XI. Tiszavidék [a Magyar Szó heti melléklete], 1992. március 20.-június 5.

Pejin, Jovan: Knjige, listovi, časopisi i muzikalije štampane i objavljivane u Kikindi 1876-1994. Prilog bibliografiji [A Nagykikindán nyomtatott és megjelent könyvek, lapok, folyóiratok és zeneművek]. Kikinda, 1995, Komuna

Popov, Dušan: Srpska štampa u Vojvodini 1918-1941 [Szerb sajtó a Vajdaságban]. Novi Sad, 1983, Matica Srpska

Révész T. Mihály: A dualista állam sajtórendészete (1867-1875). Levéltári Szemle, Huszonnyolcadik évf. (1978) 3. sz. 557-590. p.

Scheiber Sándor: Magyar zsidó hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. Sajtó alá rendezte Scheiberné Bernáth Livia és Barabás Györgyi. Budapest, 1993, MTA Judaisztikai Kutatócsoport /Hungaria Judaica, 3./

Szloboda János: A zentai sajtó története. Zenta, 1995, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre /Monográfia Füzetek, 38./

Tolmácsy Géza: A zentai társadalmi egyesületek 1918-ig. I-II. Zenta, 1972, s. n. /Monográfia füzetek, 20A és B./

A zentai Casino-egylet alapszabályai. Szabadka, 1862, S. n.

Zenta monográfiája I. Zenta, 2000, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre.

Árpási Károly felelős szerkesztő 24, 69

Bába Sándor szegedi nyomdatulajdonos 36

Bakody Márton tanító, szerkesztőbizottsági tag 24

Balog Albert nyomdatulajdonos 89

Balog Károly nyomdatulajdonos 89

Barcsy Zsigmond nyomdatulajdonos 15, 16, 35, 36

Bartha Miklós publicista, országgyűlési képviselő 22, 60

Bartusz András nyomdatulajdonos 89

Beretka Imre nyomdatulajdonos 15, 59, 60, 66

Beslics Demeter/Dimitrije dr. ügyvéd, felelős szerkesztő 73

Biró János nyomdatulajdonos, felelős szerkesztő 15, 53, 59, 67, 89

Bittermann A.-né nyomdatulajdonos 36

Bittermann Andor nyomdatulajdonos, lapkiadó, felelős szerkesztő 15, 37

Bittermann Károly szabadkai nyomdatulajdonos 15

Borzaški, Nestor laptulajdonos 30, 89

Braun Soma 23

Burger Gusztáv szegedi nyomdatulajdonos 36

Burger Zsigmond szegedi nyomdatulajdonos 15

Czehe Győző laptulajdonos, kiadó, felelős szerkesztő, lapmunkatárs 16, 22, 35, 36

Csányi Endre író, felelős szerkesztő, laptulajdonos 74

Češljarević, Grozdana felelős szerkesztő, laptulajdonos 30, 74

Češljarević, Josif felelős szerkesztő, laptulajdonos 30, 74

Deutsch József lapmunkatárs 54

Dinka Péter nyomdatulajdonos, lapkiadó 24, 30, 69, 89, 90

Döme Ferenc lapmunkatárs 59

Dudás Andor publicista, Zenta város krónikása 16

Dudás György felelős szerkesztő 59

Dudás Gyula történész 16

Dudás István kiadó, laptulajdonos, felelős szerkesztő 22, 36

Dudás Ödön publicista 16

Edelényi Miklós felelős szerkesztő 24, 69

Ellinger Jenő dr. ügyvéd, "lapvezér", felelős szerkesztő 59

Engel Adolf szegedi nyomdatulajdonos 36

Erdélyi István 7, 8

Érdujhelyi Menyhért plébános, publicista 16

Fekete Sándor nyomdatulajdonos, könyvkereskedő 38, 66, 73;
lásd még Schvarcz Sándor

Ferenczi Antal ügyvéd, főszerkesztő 30, 73, 89

Ferenczy Alajos laptulajdonos, kiadó, felelős szerkesztő 36

Fischer Jákó dr. ügyvéd, felelős szerkesztő, lapmunkatárs 16, 22, 38, 54

Flesch József tanító, kiadó, laptulajdonos 36

Forray Ferenc tanító, szerkesztőbizottsági tag 24

Fülöp Adorján gimnáziumi tanár, felelős szerkesztő 24

Gere Vince plébános, lapszerkesztő 30, 89

Habram Nándor dr. ügyvéd, felelős szerkesztő 73, 89

Hajdú Dezső dr. ügyvéd, főszerkesztő, laptulajdonos 22, 54, 66

Harsányi János szerkesztő, lapmunkatárs 24, 35, 38

Heiszler Gyurgyovánszky Ferenc gyógyszerész, főszerkesztő 53

Huszágh Nándor dr. ügyvéd, lapmunkatárs 22

Kabos Ármin publicista, nyomdatulajdonos, könyvkereskedő, lapkiadó, felelős szerkesztő 15, 16, 22, 24, 53, 54, 60, 67

Kalmár Simon publicista, felelős szerkesztő 66

Kaszás József felelős szerkesztő 73

Keczeli M. Ferenc ügyvéd, felelős szerkesztő 24, 69

Keczeli Mészáros János középiskolai tanár, felelős szerkesztő 66

Kerekes Frigyes Kázmér dr. felelős szerkesztő 59

Kerepessy Vince országgyűlési képviselő, felelős szerkesztő 73

Király Károly ügyvéd, lapkiadó 89

Klenóczky és Biró nyomdatulajdonosok 24, 36, 38, 52, 53

Klenóczky Pál nyomdatulajdonos 15

Knežević, Milivoje V. gimnáziumi tanár-igazgató, főszerkesztő 30

Kónya József anyakönyvvezető, lapmunkatárs 54

Kovács Fülöp lapkiadó 52

Kovács Géza tanító, lapmunkatárs, szerkesztőbizottsági tag 24, 54

Kovács Jenő dr. ügyvéd, lapmunkatárs, hírlapíró, főszerkesztő 53, 54

Kovácsevits Ottó nyomdatulajdonos, laptulajdonos 15, 53

Kozics Aladár laptulajdonos, kiadó, felelős szerkesztő 52

Kuthy Zoltán dr. felelős szerkesztő 89

Lippay Imre felelős szerkesztő 52

Lovászy Andor dr. ügyvéd, országgyűlési képviselő, felelős szerkesztő, főszerkesztő 38, 66

Ludajić, Miloš dr. ügyvéd, felelős szerkesztő, laptulajdonos 30, 89

Ludajić, Stanoje felelős szerkesztő, laptulajdonos 30, 89

Magyar Gyula laptulajdonos, kiadó, felelős szerkesztő 23, 36, 37

Markovics/Majtényi Mihály író, főszerkesztő 30, 73

Matkovich Lajos felelős szerkesztő 60

Mihálkovics István kiadó, laptulajdonos 16, 35

Mikosevics József kiadó, laptulajdonos, felelős szerkesztő 16, 23, 35

Molnár József lapkiadó, főszerkesztő 73

Molnár Szipán Vince nyomdatulajdonos, felelős szerkesztő 15, 59, 60, 66, 67, 74

Móra István tanító, költő, lapmunkatárs 16, 54

Morgenstern József nyomdatulajdonos, lapmunkatárs 59

Mucsi József felelős szerkesztő 90

Nagykállói Kállai Lajos laptulajdonos, kiadó, felelős szerkesztő 36, 52

Nagymélykúti Ferenc főszerkesztő 74

Novoszel Andor író, felelős szerkesztő 30, 73

Novoszel János tanító, lapmunkatárs 24, 54

Oldal János szerkesztő 35

Orbán Károly "lapvezér" 59

Ormos/Bergel Kálmán városi jegyző, felelős szerkesztő, lapmunkatárs 38, 22, 54

Pléstity és Horváth nyomdatulajdonosok 15, 59, 60, 66

Politzer Leó felelős szerkesztő 53

Politzer Sándor nyomdatulajdonos, könyvkereskedő, hírlapkiadó 15, 53, 54, 66

Rasch Károly dr. "lapvezér", felelős szerkesztő 59

Reitmann Ferenc laptulajdonos, felelős szerkesztő 16, 23, 36

Reitzer József dr. orvos, lapmunkatárs 54

Renkó János felelős szerkesztő 67

Répás Nándor dr. ügyvéd, felelős szerkesztő 24, 69

Rothmann Árpád dr. ügyvéd, lapmunkatárs 54

Rottler József felelős szerkesztő 24

Rudics Elek lapkiadó 89

Scheinberger Dagobert felelős szerkesztő 52

Schvarcz Sándor 15, 16, 23, 36, 37, 38, 52;
lásd még Fekete Sándor

Seđakov, Aleksandar nyomdatulajdonos 30, 74, 89

Seđakov, Ozren felelős szerkesztő, laptulajdonos 30, 89

Sóti Ádám dr. felelős szerkesztő 59

Spitzer Mór dr. ügyvéd, lapmunkatárs 22

Szabados József de. királyi közjegyző, laptulajdonos 66

Szávay Gyula író, főszerkesztő 54

Széchényi István dr. felelős szerkesztő 59

Székely Simon szabadkai nyomdatulajdonos 36, 53

Szigethy Imre felelős szerkesztő, lapmunkatárs 54, 59, 60

Szigethy István felelős szerkesztő 52

Szigethy László telekkönyvi hivatalnok, lapmunkatárs 54

Szloboda János 8

Szűcs Lajos gimnáziumi tanár-igazgató, laptulajdonos, felelős szerkesztő, lapmunkatárs 22, 36, 54

Teleki István gimnáziumi tanár, felelős szerkesztő 24

Temunovics József felelős szerkesztő 89

Tóth Lajos gimnáziumi tanár, kiadó, laptulajdonos 22, 24

Tumbász S. Béla főszerkesztő 69

Vámos János gimnáziumi tanár, felelős szerkesztő, főszerkesztő és lapkiadó 30, 73, 89

Várnai L. szegedi nyomdatulajdonos 36

Vida Sándor felelős szerkesztő, lapmunkatárs 16, 35

Vig Lajos publicista, felelős szerkesztő 30, 73