kegyúr (latin patronus)

Az a személy vagy testület, aki vagy ami valamely egyházi intézményt alapított vagy megajándékozott, és ennek fejében az adott egyház életében különböző előjogok illetik meg (összefoglalóan kegyúri jog, latin jus patronatus). A kegyúri jogok kialakulásának kezdetei az 5-6. századra vezethetők vissza. A kegyuraság intézményét nyugaton, elsősorban német területeken a germán jogból származó un. magánegyházak rendszere előzte meg. Ennek lényege, hogy a földesurak saját birtokaikon alapított egyházakat teljesen a saját tulajdonuknak tekintették, így az egyházi hatóság annak életébe (pl. a plébános kinevezése) szinte egyáltalán nem szólhatott bele. Ennek az egyház szempontjából káros rendszernek a megszüntetésére dolgozta ki a pápaság a kegyúri jogok szabályozását a 12. században. A kegyúr legfőbb joga ezután a bemutatás joga, tehát a kegyurasága alatt álló intézmény élére bármely egyházi személyt kijelölhetett, akit azonban a megyéspüspök erősített meg. Ezen kívül különféle tiszteleti jogai voltak (díszhely és sírhely a templomban). Ennek fejében kötelessége az adott egyház védelme és támogatása. Magyarországon a 11. században a templomok részint királyi kegyuraság alá tartoztak, részint pedig, mivel Szent István törvényei értelmében a közösség (tíz falu) építette őket, ezért senki sem formálhatott rájuk tulajdonjogot, és a püspök szabadon nevezhetett ki élükre papokat. A magánkegyúri rendszer a 11. század második felében jelent meg, teljességében a 13. századra alakult ki, amikor a földbirtokosokon kívül a városi kiváltságok részeként a városokat is megillette a plébánosválasztás joga. A kegyúri jogoknak a reformáció során lett újra igen nagy jelentősége a német fejedelmek szabad vallásválasztásának a hazai kegyúri intézményre való adaptálásával (latin cuius regio, eius religio = akié az ország, azé a vallás).

MA