Üdvözlet az olvasónak, aki a JPTE Tanárképző Intézetében összeállított kötetet tartja a kezében. A kötet egy csokorra való válogatás azokból a nevelés- és művelődéstörténeti szakdolgozatokból, tudományos diákköri dolgozatokból és konferencia-előadásokból, amelyeket az elmúlt négy évben készítettek az egyetemen tanuló levelező és nappali tagozatos diákok.
A neveléstörténet megújításának alappillérei a JPTE-n
A neveléstörténet megújítása 1995-ben indult meg a Tanárképző Intézetben, és a diszciplínához kapcsolódó reformok, az iskolateremtés első eredményeit tükrözi ez a könyv.
A tárgy megújítása az alábbi alappilléreken nyugszik:
I. A neveléstörténet tág értelmezése. Brickman a hagyományos neveléstörténet-írás mellett már az 1970-es években "tág értelmű neveléstörténet"-ről írt, és ezen például azt értette, hogy szükséges az intézményes neveléstörténet tanulmányozása mellett a nem intézményes nevelés históriájának kutatása, illetve hogy el kell végezni a valóban egyetemes neveléstörténet feltárását.
II. A neveléstörténet interdiszciplináris megközelítése. A nevelés és oktatás valamennyi, formális és informális szintjének vizsgálatára szükség van tehát, mégpedig úgy, hogy valamennyi tudomány eredményeiből és forrásaiból merítünk, amelyek közelebb visznek a nevelés múltjának, a gyermekkor történetének, a tanári szakma históriájának, jellemzőinek feltárásához. Így például a neveléstörténet sem nélkülözheti tovább a pszichológia (pszichohistória), a kultúrantropológia, a humánetológia, a néprajz, a szociológia, az etika-, orvos-, család-, mentalitás-, filozófia-, divat-, irodalom- és társadalomtörténet, a statisztika, a demográfia, a nyelvészet, az informatika és más tudományok eredményeinek a felhasználását. Természetesen továbbra is igaz az, hogy a neveléstörténet során vizsgált kérdések, problémák felvetése a pedagógia rendszeréhez kapcsolódik, melyek megválaszolásához, végiggondolásához azonban nélkülözhetetlenek a művelődéstörténeti keretek.
III. A neveléstörténet szinkrón vizsgálata. Amellett, hogy hangsúlyozni kell: továbbra is fontos és nélkülözhetetlen a neveléstörténet diakrón vizsgálata, a jövőben kiemelt figyelmet kell fordítani a szinkrón feltárásokra. Az összehasonlító, a problématörténeti- valamint a hatásvizsgálat végigvitele ugyanis számos új eredményhez vezet, és szükséges ahhoz is, hogy a nevelés múltját "megszabadítsuk" az elmúlt két évszázadban keletkezett, mára már igencsak túlhaladott kijelentésektől és téveszméktől.
IV. A neveléstörténet multikulturális vizsgálata. Kiemelve, hogy rendkívülien fontos hazánk neveléstörténeti múltjának megismerése, a helytörténeti kutatások támogatása, hangsúlyozzuk, hogy szükség van a neveléstörténet multikulturális vizsgálatára. A valóban egyetemes neveléstörténet kutatásán nem csupán azt értjük, hogy fontos az Európán belüli népek neveléstörténetének megismerése, hanem emellett azt, hogy szükséges volna más kontinensek népeinek neveléstörténetét illetően is kutatásokat végezni, és hatásvizsgálatok segítségével feltárni azt, hogy hogyan hatottak más kultúrák az európai emberek gondolkodásmódjára, az európai (oktatási) intézményrendszer fejlődésére. Más népek kulturális eredményeinek és törekvéseinek megismerése amiatt is fontos, hogy lebontsuk az előítéleteket, hogy értelmes, érdemleges párbeszédet tudjunk folytatni a jövőben más országok, más nemzetek tagjaival is.
Reményeink szerint e kötet tükrözi a tágan értelmezett, sokszínű neveléstörténet egyetemünkön való kutatását és tanítását.
A kötet tanulmányai
Az első nagy tematikus egységben a nem intézményes nevelés történetét kutató, az effajta vizsgálódás minden nehézségét és bizonytalanságát felvállaló szerzők tanulmányai olvashatóak.
Nagy Gyula írása a téma kutatásának megkezdéséhez ad ötleteket, kapaszkodókat. A tanulmányból kiderül, hogy jelenleg még a kutatás kérdésfeltevéseinek megfogalmazásával, a forrásbázis számbavételével illetve a módszerek megválasztásával kapcsolatosan is komoly problémák vannak. A nem intézményesült nevelés történetének, jelen és jövőbeli helyzetének feltárása és értékelése jórészt úttörő-jellegű munkát és mérhetetlen energiaráfordítást kíván a kutatóktól. A várható eredmények azonban nagyban átformálják majd az eddig ismert neveléstörténet diszciplínáját.
Csekő Csilla néprajzi alapú vizsgálódása jól példázza a fenti gondolatokat. A három nagy tájegység gyermeknevelési szokásainak bemutatására és összevetésére tett gondolatkísérlet rávilágít az interdiszciplináris alapozottságú vizsgálódások szükségességére, és egyfajta modellt ad a szinkrón kutatások folytatásához.
Duzmathné Tancz Tünde újszerű, a mesét mint a neveléstörténet forrását vizsgáló dolgozata is szorosan e gondolati egységhez illik. A (nép)mesék pszichológiai, irodalmi, néprajzi szempontból való elemzése kutatói berkekben megszokott témának számít. A nem intézményes nevelés történetéhez kapcsolódó, a mese pedagógiatörténeti helyét és jelentőségét kutató vizsgálódással azonban ritkán találkozhatunk. A szerző a "Fehérlófia" című mese alapján fejti ki gondolatait a régi magyar társadalom gyermekszemléletéről, gyermeknevelési szokásairól, azokról a - sokszor egyáltalán nem tudatos - pedagógiai eljárásokról és hagyományokról, amelyeknek átmentése a jövőbe nagy pedagógiai jelentőséggel bír.
Kuslits Kata tanulmánya ékesen alátámasztja mindezt. Ő - a "Mirkó királyfi" című mese alapján - az előző szerzőhöz hasonlóan a mese gyermeki fejlődésben betöltött szerepét vizsgálta. Ám tette ezt oly módon, hogy személyes tapasztalatait felhasználva, szülői és tanári gyakorlatából vett példákkal bizonyítva igazolta a mese nevelésben betöltött létjogosultságát, és központi helyzetét a "titkok" közelébe férkőzést illetően.
E kötet nem intézményes nevelésről, annak történeti aspektusairól szóló tanulmányai gondolatébresztő írások, melyek mutatják a neveléstörténet tág értelmezésének új lehetőségeit.
A második egységben közreadott iskolatörténeti kutatások a hagyományos neveléstörténet-írás nyomvonalán haladnak. Mindezzel szeretnénk jelezni - a diszciplína megújítása mellett - a tudományág jó és nemes hagyományainak folytatását, hiszen természetesen a jövőben is fontos helyen áll majd a neveléstörténetben az egyes iskolák históriáját, illetve települések, régiók, nemzetiségek, felekezetek iskolaügyét, az ország egész iskolarendszerét bemutató minden kutatás.
Fericsán Kálmán tanulmánya azoknak nyújt segítséget, akik a jövőben ilyenfajta vizsgálódásokba fognak. Az iskolatörténeti rész elé bevezetőnek szánt írás eltér az eddigi hasonló, kutatásokba bevezető művektől. A szerző ugyanis saját példáival alátámasztva, a kutatómunkája során felmerült nehézségeket és bizonytalanságokat is felvállalva és felvillantva összegezte az iskolatörténeti kutatások főbb lépéseit. Az objektív tényekhez ragaszkodó, saját vizsgálódásain felülemelkedni képes, általános kutatásmódszertani és történetfilozófiai gondolatokat megfogalmazó szerző éppen szubjektív nézőpontja miatt válik hiteles tanácsadóvá az olvasó számára.
Tóthné Unghy Ilona - az előző tanulmány szerzőjéhez hasonlóan - végigjárta már az iskolatörténeti kutatások nehéz lépcsőit. Lakóhelye és iskolája iránti lelkesedéstől vezérelve feltárta Simontornya katolikus iskolájának történetét, mely kutatásának itt csupán egy részlete, az intézmény históriáját 1914-ig bemutató tanulmány jelenik meg. Az iskolatörténet-írás szempontjából mintaszerű munka jól mutatja, hogy az ilyenfajta neveléstörténeti vizsgálódás gazdag forrásfeltárási lehetőségeket kínál, amelyeknek értelmezése viszont csak széles kortörténet keretében, művelődéstörténeti alapozással képzelhető el.
Hatvaniné Böröcz Katalin dolgozata is ugyanezt példázza a hódmezővásárhelyi izraelita népiskola dualizmus-kori története kapcsán. Ez a tanulmány fontos kutatási szemponttal egészült ki: a szerző az intézmény- történet kereteiből kilépve életút-elemzést is végzett az iskola egykori tanárának, Horovitz Jakabnak munkásságát feltárva. Ez a századforduló táján élt tanár és pedagógiai szakíró olyan személy volt, aki a hazai és nemzetközi reformpedagógia jelentős és hangos helyszíneitől távol, a vidék Magyarországának pedagógusaként tevékenykedett, és korát messze megelőzően modern nézeteket vallott a gyermekről, a nevelésről.
Vukicsné Soós Rita tanulmánya arra vet fényt, hogy az egyes iskolák, régiók oktatási intézményrendszerének működése és fejlődése - a tanítói lelkesedésen túl - hogyan mozdítható elő. Kutatásai során a máig ellentmondásos megítélésű Klebelsberg-i kultúrpolitika Zala megyei hatását vizsgálta. Kimutatta, hogy a megye - és az egész ország - szempontjából jelentős, a trianoni békeszerződés után a magyarságba erőt öntő oktatásügyi törekvések jellemezték az 1920-as éveket.
Az iskolatörténettől elválaszthatatlan, számos ponton a nem intézményes nevelés históriájával is kapcsolatot mutató tanulmányok alkotják a kötet harmadik részét. Olyan problématörténeti tárgyú, vagyis egy-egy jelenséget, témát kiragadó írások kaptak itt helyet, amelyek az egyetemes és magyar neveléstörténet szempontjából kiemelkedő jelentőségűek, ám egymáshoz nem kapcsolódnak.
Kovács András például Jézus tanítási módszereiről, a mester-tanítvány viszonyról értekezik. Az Újszövetség mint alapforrás mellett felhasználta azokat a külföldi és magyar szakirodalmakat, amelyek az újabb időkben megjelentek, és a krisztusi pedagógia jellemzését adják, illetve - helyenként - kétségbe vonják annak rendszerszerűségét.
Dr. Werling Józsefné Forrai Márta szintén a régmúltból, a magyarság középkori történetétől indítja tanulmányát, amelyben egy kevesek által kutatott, mind a nevelés-, mind pedig az orvostörténetnek perifériáján lévő témával foglalkozik: a bábaképzés történetével. A főbb hazai forrásokat áttekintve, korszakokon átívelően láthatjuk, milyen fejlődési állomásokon esett át ezen oktatási forma az évszázadok során. Ez a tanulmány szintén példázza a nevelés- és művelődéstörténet értelmezési kereteinek tágítását.
Dr. Magyarné Sztankovics Ilona kutatásai is különböző tudományterületeket érintenek. A Deák Ferenc oktatáspolitikai szerepléseit taglaló írás a neveléstörténet szempontjából is kiemelkedő jelentőségű. A tanulmányban - egy kiválóan megválasztott és elkészített metszet segítségével - bepillantást nyerhetünk a reformkori Zala megye oktatásügyi problémáiba és változásaiba éppúgy, mint egy nagy formátumú politikus politikai szereplésének mindennapjaiba.
Szívós Andrea szintén a 19. századdal foglalkozott kutatásai során, melyek a magyar nőtörténet és leánynevelés feltárása kapcsán - a téma népszerűsége és feldolgozottsága ellenére - frissek és újszerűek. A múlt század második felére összpontosító tanulmány elsősorban a női olvasmányok szempontjából vizsgálja a leánynevelést, mely igen fontos tartalmi adalék a korabeli leányiskolák működéséhez. Figyelemre méltó és modell értékű a korabeli sajtó anyagának átvizsgálása és értelmezése.
Szűcsné Molnár Erzsébet ugyancsak a gazdag folyóiratanyagot vette forrásbázisul századunk elejének magyar reformpedagógiai törekvéseit vizsgálva. Nagy László lapjának, "A Gyermek" című folyóiratnak példányait átnézve próbált meg választ kapni arra a kérdésre, hogy milyen hírek jutottak el Magyarországra a világszerte tapasztalható pedagógiai reformokról, és hogy milyen új iskolák és irányzatok bontakoztak ki ezek nyomán hazánkban.
Dr. Révészné Csaba Márta napjaink reformokra váró tanárképzéséhez szolgáltat néhány adalékot írásával, melyben bemutatja, hogy az 1920-as évek Pécsi Egyetemén hogyan folyt a leendő pedagógusok képzése. Ez a bemutatás is fényt vet arra, hogy az oktatásügy jövőjének megtervezéséhez, az innovációs folyamatok végigviteléhez szükséges a múltba való visszatekintés, a pozitív hagyományok felkutatása.
A kötet utolsó tematikus egysége a neveléstörténeti paradigmaváltás egyik legfontosabb területére szeretné ráirányítani a figyelmet: a hazánkban eddig nem, vagy csak kevéssé tanulmányozott kultúrák, országok neveléstörténetének vizsgálatára.
Virányi Zsófia finnországi kutatásai során egy ottani pedagógiai gondolkodó, Uno Cygneus munkásságának feltárására vállalkozott. Az egykori pedagógus-oktatáspolitikus törekvéseinek hátterében a tanulmányból kibontakozik a múlt századi orosz fennhatóság alatt lévő Finn Nagyfejedelemség korabeli neveléstörténete, a más európai országokéval párhuzamokat mutató finn oktatáspolitika históriája.
Apáti Zita egy másik európai nép, az írek hasonló küzdelmét mutatja be a nemzetté válás időszakában. Az angolokkal viaskodó, nyelvét és régi kultúráját kereső kis nép problémái nem csupán történeti jellegűek, hiszen azok többsége máig nem nyert megnyugtató megoldást.
Jankovich Andrea írása sem pusztán történeti gyökerű, bár a myanmari buddhista neveléssel foglalkozó tanulmány gondolatai a buddhizmus egész történetével összefüggnek. Az Európából kilépő, összehasonlító pedagógiai és vallástörténeti-vallásfilozófiai vizsgálódásokat végző szerző unikumnak számító, nagy érdeklődést kiváltó kutatásokat végzett az egykori Burmában. Bár műve egy ázsiai ország buddhista neveléséről szóló írás, az olvasó önkéntelenül is mérlegre teszi saját világnézetét és az általa értékként tételezett dolgokat a cikk olvasása során.
A kötet kínálta tér- és időbeli utazás az olvasó előtt remélhetőleg felvillantotta a neveléstörténeti kutatások széles skáláját. Különböző korszakok és földrajzi területek, megoldásra váró kérdések, raktárak mélyén porosodó iratok várják a kutatni vágyó, tehetséges embereket. Ebben a kötetben csak néhány gondolatébresztő tanulmány kapott helyet, melyek nem egy-egy életmű lezárását jelzik, hanem kutatói pályájuk elején lévő emberek első lépéseit. Néhány kezdő, de nagyon határozott és kreatív ecsetvonást, amelyek mutatják, hogy egyetemünk padjaiból kiváló és tehetséges diákok kerültek ki. Olyanok, akik képesek látni és láttatni ezerszínű világunkat.
Pécs, 1999. december 16.