Az utóbbi néhány évtizedben a pedagógiai, a néprajzi, illetve az antropológiai kutatásokban is előtérbe került a gyermeknevelés, a gyermek közösségi helyének vizsgálata a hagyományos - paraszti, vagy természeti - közösségekben. Bár valódi elemző mű kevés született, a legtöbb etnológiai leírásból kiszűrhetők a főbb nevelési elvek, a gyerekekhez fűződő viselkedésmódok általános szabályai.
Célom, hogy három, különböző tájegységeket bemutató néprajzi monográfia alapján ezeket az elveket, szabályokat illetve szokásokat bemutassam, elemezzem és a lehetőségekhez mérten értékeljem. Tudatosan három nagytájat választottam - az észak-magyarországi matyókat, az alföldi Gyomaendrődöt és Kalotaszeget - mivel így az összehasonlítás során az általános jellemzők is megmutatkoznak.
Célom mindenekelőtt a gyermek helyzetének közösségen belüli vizsgálata volt, különös tekintettel a kisgyermekkorban és iskoláskorban előtérbe kerülő nevelési módszerek elemzésére, a pedagógiai törekvések céljára, előnyeire, hátrányaira.
Gyermek a családban
Pszichológiai és szociológiai kutatások egyaránt bizonyították a családi környezet, a szűkebb közösség szerepét a személyiségfejlődésben. A legtöbb társadalomnak alapja a család, a falusi közösségben pedig kiemelt helye van, nemcsak azáltal, hogy a közösség legkisebb egysége, hanem azáltal is, hogy nagyon erőteljesen meghatározza az egyént. Az egyes személy csak mint családjának tagja él a falusi társadalom tudatában, individuumként csak akkor, ha különös tehetséggel rendelkezik, ha meghatározó egyéniség. A családba tartozás végigkíséri élete során az egyént, ezért is van kiemelt szerepe annak, hogyan fogadja be, miként értékeli a család, a rokonság, vagy akár az egész közösség a megszülető gyermeket.
Ezzel kapcsolatban különböző magatartási formák érvényesültek, de általánosan igaz, hogy a házasság egyik alapvető célja az utódnemzés volt, amit különböző termékenységvarázslatokkal is igyekeztek elősegíteni. A felekezeti hovatartozás, a falu vagy tájegység gazdasági, rokonsági viszonyai mind meghatározták a vállalt gyermekek számát, illetve a gyermek értékét.
A katolikus családoknál a sokgyermekes modell volt az általános, sokszor tíz, vagy még több gyermeket neveltek. Ilyenkor a gyermek nem volt valódi érték, legfeljebb munkaerőként. Hiszen nem volt idejük foglalkozni vele, sokszor nem is örültek a születésének. Egy gyomaendrődi adatközlő szerint "Tóth nagymamának tizennyóc családja vót. Mink vótunk a legelső onokák neki, de nem nagyon ohajtott bennünköt, vót neki gyereke is, elég." [1] A matyóknál szívesebben várták a kisbabát, bár itt is sok gyermek volt a családban, Kalotaszegen viszont az egykézés volt általános. Ki nem mondottan ugyan, de a fiúnak jobban örültek, a lányok kistafírozása nagy megterhelést jelentett a családnak, és a közösségben, a munkában is kisebb értéke volt.
Az idézett szövegrészletből is kiderül, hogy a gyermek valójában az "anyáé volt", abban az értelemben, hogy a nevelés minden gondja rá szakadt. A legtöbb esetben azonban inkább a nagyobb testvérek vigyáztak a kicsire. Mindezzel együtt az anya volt a család tengelye, főleg ha a családfő távol vállalt munkát. Kiemelten igaz ez Kalotaszegre, ahol a távol dolgozó férfiak helyett az asszonyok irányították a családot, szervezték annak életét. Természetesen ez nem volt feltétlenül előnyös a gyermek számára, hiszen nem körvonalazódott előtte a család hierarchikus képe. Tudniillik az irányító asszony csak ritkán volt az anya, inkább az anyós, s az elvi norma - mely az apa tekintélyére alapozott - szembekerült a gyakorlattal. Ezért a gyermek legtöbbször csak annak fogadott szót, akit mindig domináns szerepben látott, s a ritkán hazatérő apa nevelési tevékenysége is jobbára csupán egy alapos verésben nyilvánult meg. A nagyanya akarata a gyermekre is éppúgy vonatkozott, mint a család többi tagjára. Még felnőtt korban is érvényesült ez, gyakran befolyásolta a felcseperedett gyermek házasságát, egész életét.
A családnak tehát védő szerepe volt, igen erős volt azonban kényszerítő ereje is, ami alól semmilyen módon nem lehet kibújni a paraszti közösségben.
Szigor, szeretet, példamutatás
A szülői szeretetet nagyon ritkán mutatták ki, inkább csak az anyai gondoskodásban nyilvánult meg. "Nem csókolgattak bennünköt. Csak a pici babát puszilgatták... De mán a nagyobbat nem csókolgatták... nekem azér édesanyám titokba mindég megcsókolta a karomat, mikor vasárnap délután vitt ki dógozni a kocsi." [2] A falusi társadalomra egyébként is jellemző az érzelmek elleplezése, de pedagógiai szempontból is helytelennek tartották a túlzott dédelgetést. "Szeresd a gyereket, de úgy, hogy ne tudja." [3] Természetesen a gyerekek hozzászoktak a kegyetlen életviszonyokhoz, ugyanakkor szenvedtek a szeretet hiányától. Több adatközlő emlékezetében az él legélesebben élete eseményei közül, amikor apja először becézte, vagy megcsókolta - erre azonban legtöbbször csak a szülő halálos ágyánál került sor, ha egyáltalán sor került. A szeretetlenség feltehetően a gyermekek személyiségére is kihatott, sok esetben elfásultságot okozva, de a házastársi kapcsolatok többségében uralkodó ridegség egyik oka is ez lehetett.
A legalapvetőbb pedagógiai módszernek a szigort, a verést tartották, főleg az erkölcsi nevelés terén. Már egészen kicsi kortól a közösség erkölcsi normáira tanították a gyereket: a köszönési és megszólítási formulákkal kezdődően az általános erkölcsi felfogást kellett elsajátítania. Igazmondásra, becsületességre, szorgalmas munkára, a felnőttek, a közösség feltétlen tiszteletére, a valláserkölcs megtartására nevelték. Ez egyrészt a családon belül történt, ugyanakkor a közösség is részt vett benne. Bárkinek - akivel tiszteletlen volt, vagy akinek kárt okozott - joga volt a más gyerekét megszidni, megbüntetni, megverni. A szülő szinte minden esetben a felnőtt pártjára állt, hiszen ő képviselte a közösséget, a közvéleményt, amelyhez a gyermeknek alkalmazkodnia kellett. Látjuk tehát, hogy bár a szülőknek gyakran nem jutott idejük a nevelésre, fegyelmezésre, gyakorlatilag az egész közösség részt vett benne.
A büntetési módok igen változatosak voltak, az elkövetett csíny, vétség súlyosságától függtek. A matyók körében általános volt az ijesztgetés, az "elvisz az ördög, a zsidó, a zsákos ember" formula. Sok esetben természetfeletti lényekkel is rémisztgették a gyermeket. Ez általában csakugyan fegyelmezhetővé tette, hiszen sokkal jobban félt annál, semhogy el mert volna távolodni a szülőtől, vagyis erősítette függőségét. Feltételezhető, hogy a hiedelmek fenntartásában, megerősödésében is szerepük volt a gyerekkori ijesztgetéseknek, de felnőttkori félelmeket is előidézhettek. Jellemző büntetési mód volt még a kukoricán vagy fahasábon térdeltetés, a különböző eszközökkel történő elfenekelés, vagy az a fenyegetés, hogy világgá küldik a gyermeket.
Az egyik leghatékonyabb személyiségformáló büntetést általában lopás, vagy hazugság esetén alkalmazták. Ilyenkor az elkövető gyermeknek vissza kellett vinnie az elvett dolgot, szembenéznie a károsulttal és bocsánatot kérni, hazugság esetén pedig bevallania az igazat és ugyancsak bocsánatot kérni. Ennek mindenképpen pozitív hatása volt, hiszen a gyerek a szégyen elkerülésére törekedett és meggondolta, hogy máskor is elkövessen-e hasonló vétket. Ugyanakkor a gyerekek azt is megtanulták, hogy csak azért jár büntetés, ami kiderül, és arra törekedtek, hogy ügyesen kövessék el a csínyt.
Súlyos büntetés járt a káromkodásért, és a csúfolódásért is. "Nagy bűn vót még, ha szerencsétlent csúfolt valaki. Egymást sokszor csúfoltuk, de ha valaki beteg vót, vagy sánta, vagy nyomorék, az szent vót, tiltva vót a csúfolása nagyon. A tanító is odavert, a szülő is odavert." [4] Bár a büntetés alkalmazott módjait nem tekintem jónak, kétségtelen, hogy a gyerekek elsajátították az erkölcsi normákat, s mind gyermekkorban, mind felnőttkorban óvakodtak megszegni őket, hiszen ez minden esetben a közösség rosszallását, nem egy esetben a teljes kiközösítést vonta volna maga után. Különösen lényegesnek tartom, hogy a "szerencsétlen" embert is tiszteletben tartotta a falu, sajátos helye volt a közösségen belül, s a gyermekben is tudatosították, hogy nem lehet diszkriminatív módon bánni vele.
Iskolai oktatás, vallási nevelés
Az iskola jelentősége elsősorban abban mutatkozik meg, hogy először került a gyermek kortárs csoportba, feladatai sokasodtak, felelősséget kellett vállalnia tetteiért. Ebben az értelemben tehát jelentős fordulópont volt az iskolába kerülés, azonban fő funkcióját - az oktatást - nem töltötte be maradéktalanul.
Mindhárom vizsgált területre jellemző, hogy nem tulajdonítottak túlzottan nagy jelentőséget az iskolának, sokszor - ruha, cipő hiányában - nem is tudták elküldeni a gyermeket. Ha mégis, az kizárólag a téli hónapokra esett, amikor az őszi munkák már befejeződtek, a tavasziak pedig még nem kezdődtek el, és nem volt szükség a gyerek munkaerejére. Sokszor, ha otthon segíteniük kellett, például a kisebb testvérekre vigyázni - s ez elsősorban a lányokat sújtotta -, már a második vagy harmadik évben kimaradtak az iskolából. Ily módon épphogy valamennyi jártasságot szereztek az írásban, olvasásban, számolásban.
Jelentős szerepe volt azonban az iskolának - a család mellett - a vallási nevelésben. Valójában a vallási nevelés már egészen kicsi gyermekkorban elkezdődött, hiszen a köszönések nagy része a vallásos köszöntési formulákat használta fel. Így például reggel nem a ma szokásos "jó reggelt kívánok", hanem a "dicsértessék a Jézus Krisztus" formula volt a megszokott, elvárt. Az alapvető imádságokat is elsajátította a gyermek a családban, hiszen reggel és este, valamint étkezéskor az egész család együtt imádkozott. Az iskola szerepe inkább ott jelentkezett, hogy különböző vallásos és erkölcsi tartalmú versikéket sulykolt a tanulókba, nagyon szigorúan számonkérte a kevés tudásanyagot, és vasfegyelmet követelt.
A nevelési módszerek jószerivel ugyanazok voltak, mint a családban, itt is leggyakrabban a büntetésre, a verésre helyezték a hangsúlyt. Minden megnyilvánulás szigorúan szabályozott - nem túlzás azt állítani, hogy szertartásos - volt, és a tanító gyakran vissza is élt hatalmával. Szinte bármit megtehetett, mert nemcsak az iskolában, hanem legtöbbször a faluban is kiemelt helyet foglalt el. Az az elv, hogy a felnőttnek minden esetben szót kell fogadni, a tanító esetében fokozottan érvényesült.
Az iskola tehát nem annyira tudást közvetített, mint inkább a közösség erkölcsi elveit testesítette meg intézményes formában. Nem véletlen, hogy sok idős adatközlő leginkább a mondókákra és a büntetésekre emlékszik vissza, viszont úgyszólván analfabéta. Természetesen egy olyan környezetben, ahol kizárólag a munkának, a szorgalomnak volt értéke, a lexikális tudást azonban feleslegesnek tartották, a mégoly lelkes pedagógusok is gyakran kudarcot vallottak.
Munkára nevelés és játék
Az iskolai oktatásnál jóval nagyobb szerepe volt a munkára nevelésnek, amely felkészített a felnőtt életre. A hagyományos közösségekben leginkább a szorgalmas, kitartó, megbízható munkást értékelték, ezért az ilyen kenyérkeresők nevelése volt a legfontosabb feladat. Ennek elérésére rendkívül sokat tettek a szülők, a példamutatástól a büntetésig, de leginkább az életkorhoz szabott feladat s az érte vállalt felelősség - amit voltaképpen már munkának tekinthetünk - szoktatta rá a gyermeket a mindennapi feladatok ellátására.
Már a legkisebb gyermek is segített a háztartásban, kisebb munkát végzett a háziállatok körül, majd később - s ez éppen az iskoláskor kezdetére esett, ami szintén elősegítette az oktatásból történő kimaradást - nemenként az anya, illetve apa felügyelete mellett szoktatták a felnőtt tevékenységekre.
Természetesen az "életkorhoz szabott" nagyon tág fogalom, hiszen nemegyszer olyan feladatot kellett ellátnia a gyermeknek, amely meghaladta fejlettségét, tudását, és sok frusztrációt okozott. Ilyen például a 7-8 éves gyermek alkalmazása őrzőgyerekként, kondásként, ami sokszor meghaladta erejüket, s bár tudták, szükség van keresetükre, sírva szöktek vissza a szülői házhoz. Valójában azonban sehol nem találtak megértésre. A gazda, akinél szolgáltak, a munkást látta bennük, és az esetleges kárt, amit okoztak; a szülők pedig a potenciális kenyérkeresőt, és újra meg újra nehéz munkákra kényszerítették őket. Nem beszélve arról a helyzetről, amikor kisgyermekként idegen faluba kerültek, és gyakran még felnőtt embert is próbára tevő nehézségekkel kellett szembenézniük.
Ebben a szemléletben is érvényesül, hogy a személynek nincs döntési joga. Olyan erősen függ a közösségtől, a család helyzetétől, hogy legtöbbször még életkorát, személyes szükségleteit se veszik figyelembe, hanem alárendelik a család fennmaradásának, anyagi gyarapodásának.
A kortárs csoport talán az egyetlen közösség, amely valóban a gyermek személyiségének kibontakozását segítette elő. A csoportok kialakulása egyrészt az életkorhoz kötött munkaalkalmakkal állt kapcsolatban, amit kiegészített a gyerekek közösség iránti igénye. Beilleszkedni vágytak ezekbe a csoportokba, de kitűnni is valamilyen tulajdonság, képesség folytán. Ez a falusi közösség minden csoportjánál megfigyelhető - pontosabban minden létező csoportnál - mindenütt voltak hangadók, kiemelkedő egyéniségek és a csoport peremére szorult egyének is.
A gyermekcsoportnak is ugyanilyen a szerkezete. Jellemzője azonban, hogy a csoportba tartozás nem választás eredménye, hanem az éppen aktuális munka, illetve az életkor teremtette helyzet, vagy lakóhely alapján történt. Minden esetben volt egy domináns személy, egy "vezér", aki leginkább valamilyen testi tulajdonság alapján (erősebb, esetleg idősebb, vagy éppen a falusi hierarchiában elől álló család gyermeke), került előtérbe. Ugyanakkor minden gyermek sajátos szerepet kapott a csoportban személyiségétől, tudásától, tehetségétől függően. Kiemelt szerepe volt annak, aki a játékokat ismerte, és döntött a csoport tevékenységére vonatkozóan. Igen sok adat van arról, hogy magányosan nem szívesen játszottak a gyerekek, legtöbb esetben csak kényszerűségből. A népi gyermekjátékok sokasága is azt bizonyítja, hogy a szórakozás csoportos tevékenység volt, akár a munkaalkalmak idején, akár ünnepeken.
A csoportban betöltött szerep sokszor meghatározta a személy további életét, irányultságát is. Nagyon érdekes például, hogy az előbb említett szervező - sok játékot ismerő - gyermek többször jó mesemondó vagy táncos lett, tehát a közösség kiemelkedő egyéniségévé vált. Ugyanígy például a jó növényismerő sokszor gyógyító feladatot látott el felnőttként.
Mindebből látszik a csoport kiemelt és feltétlenül pozitív szerepe, amely elősegítette a gyermekek szocializációját. Azt is mondhatjuk, hogy a mai iskolai közösség szerepét töltötte be, hiszen a korabeli iskolákban valódi közösség nem jött létre, s ha csírájában előfordult is, csak a közös munka és játék során erősödött meg.
Összegzés
A hagyományos közösségekben tehát a családnak és a kortárs csoportoknak kell a legnagyobb szerepet tulajdonítanunk a gyermekek nevelésében. Az iskolának jóval kevesebb jelentősége volt, és tegyük hozzá, lehetősége se sok.
A család volt az erkölcsi, vallási nevelés fő színtere, itt történt a hagyományok, szokások elsajátítása, a munkára nevelés. Ez volt az a közeg, ahol a kisgyerek először találkozott a falusi közösség kultúrkincseivel, a mesékkel, a szokásokkal, amelyek szintén szerepet játszottak személyiségfejlődésében. Ezt az elsajátított tudást vitte a csoportba, melynek tagja lett, ahol személyisége leginkább kibontakozhatott.
Fontos kiemelni, hogy a közösség egésze ellenőrzést gyakorolt az egyén felett, s ennek a család is alávetette magát. A gyermekcsoport azonban zártabb volt ebből a szempontból is. Működött egyfajta sajátos attitűd; a csoport tagjai még a felnőttekkel, az uralkodó normákkal szemben is megvédték egymást és igen erős belső összetartás alakult ki köztük.
A hagyományos családmodell felbomlásával, az értékrend átalakulásával - pontosabban differenciálódásával, hiszen az egy közösséget alkotó családok értékrendje között is sokszor hatalmas a különbség - a fent vázolt családi nevelés megváltozott. Sokkal több hárul az iskolára - a megnövekedett lexikális tudás közvetítésén túl - az erkölcsi, sok esetben a világnézeti nevelés terén is. Mégis ki kell emelni, hogy a család ma is meghatározó szerepet tölt be a nevelésben, hiszen a legkorábbi hatások ott érik a gyermeket, és nagyon sok attitűdöt visz át iskolai életébe. Ugyanakkor a reformpedagógiák terjedésével az iskola mintegy a családi nevelés meghosszabbítása lesz abban az értelemben, hogy a szülők a számukra leginkább megfelelő, értékrendjükhöz legközelebb álló típust választhatják.
A közösség szabályozó szerepe szintén csökkent, még a legarchaikusabb közösségek esetében is. A normák kialakításában többször a fiatalok járnak elől - a korábbi, idősekre támaszkodó modellel szemben.
Talán a kortárs gyermekcsoport az egyetlen, amely ugyanolyan szerepet tölt be, mint a múlt falusi társadalmában, elősegítve a gyermeki személyiség alakulását, a szocializációt.
Felhasznált irodalom
Az endrődi gyerekek élete a századfordulótól. h. n., Honismereti Egyesület Gyomaendrőd, é. n. Endrődi füzetek (1.)
Fügedi Márta: A gyermek a matyó családban. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1988. Borsodi kismonográfiák 29.
Gelencsér József: Örzőgyerekek a Káli-medencében. In: Történeti és néprajzi dolgozatok a Káli-medencéből. Veszprém, 1986.
Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1986. Reprint
Lackovits Emőke: Adalékok a falusi gyerekek életéhez Veszprém megyében 1868-1948. In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. (1980.) 237-272. o.
Madar Ilona: Adatok a Kál-völgyi falvak vallási szokásainak és erkölcsének változásához. In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (1984.) 659-675. o.
Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Budapest, 1978.
Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. A mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében. Budapest, 1981.
Vajkai Aurél: A paraszti munka betanulása. In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. (1979.) 293-300. o.
Vasas Samu: A kalotaszegi gyermek. A személyiségfejlődés népi hagyományai Kalotaszegen. h. n., Kráter Kiadó - Colirom Rt., 1993.
Veres Péter: Kis kondás. In: Gyepsor. Budapest, 1983. 77-86. o.
JEGYZETEK
[1] Az endrődi gyerekek élete a századfordulótól. Honismereti Egyesület, Gyomaendrőd, é. n. Endrődi füzetek 1. 11. o.
[2] Az endrődi gyerekek élete a századfordulótól... i. m. 17. o.
[3] Fügedi Márta: A gyermek a matyó családban. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1988. 49. o.
[4] Az endrődi gyerekek élete a századfordulótól... i. m. 22. o.