Kéri Katalin (szerk.): Ezerszínű világ

TÓTHNÉ UNGHY ILONA:
A SIMONTORNYAI KATOLIKUS ELEMI NÉPISKOLA VÁZLATOS TÖRTÉNETE 1914-IG

A témaválasztásomat nagyban meghatározta, hogy az 1000 éves magyar iskola évfordulójára egy helyi iskolatörténeti kiállítás elkészítésére kaptam megbízást. Kezdetben városom, Simontornya minden iskolájának történetét szerettem volna feldolgozni, később beláttam, hogy ennyi minden nem fér bele egy dolgozatba, így maradt a legnépesebb, a katolikus elemi népiskola történetének feltárása a kezdetektől az államosításig. Jelen írásomban e kutatásomnak csak egy részét, az iskola első világháborúig húzódó történetét mutatom be.

Főleg a helyi római katolikus egyház, mint fenntartó őrizte meg az iskolára vonatkozó dokumentumokat. A források közül a legérdekesebbek az iskolaszéki jegyzőkönyvek voltak, mert bepillantást engedtek az iskola mindennapjaiba.


Az oktatás kezdetei Simontornyán

A régi idők iskolájáról nincsenek konkrét adataink. Nem tudjuk hogyan történt a nevelés és oktatás ezen a vidéken, csak a szakirodalom bátorít fel némi következtetésre, általánosításra. Eszerint feltételezhető, hogy mint minden nagyobb mezővárosban "... és a legtöbb olyan faluban, amely plébániás hely volt", itt is "működött falusi-plébániai iskola" [1] "... a plébános a klerikusnak készülő fiúknak ... latin szövegek olvasását, elemi latin szókincset, némi latin nyelvtant, valamint egyházi énekeket oktatott ... A 16. század második felében legtöbbjükből népiskola ... lett." [2]

Simontornyán a XIV. század közepétől már volt római katolikus plébánia, ezért feltételezhető talán, hogy valamiféle okítást is végeztek. Gergelylaki Buzlay Mózes pedig megtelepítette a prédikáló dominikánus szerzetesrendet is (részükre templomot, harangtornyot és zárdát is építtetett) a XVI. század elején. A kolostor léte méginkább feltételezi egy katolikus iskola működését a mezővárosban.

Ezt a fejlődést szakította meg egy jó időre illetve terelte más mederbe a török hódítás. A törökök előrenyomulásával párhuzamosan vonult ki a területről a katolikus egyház, menekültek el a szerzetesek, s szűnt meg a nép tanítása, "mert miként minden középkori keresztény államban, Magyarországon is teljesen a római katolikus egyház kezében volt a népoktatás." [3] A török hódítás így akaratlanul, de kedvezett az egyre inkább előretörő reformációnak. A simontornyai római katolikus plébánia történetével foglalkozó kéziratban olvashatjuk: "...A török időben Simontornya lakosai több éven át pásztor, templom nélkül voltak, végül már katholikus papról fogalmuk sem volt, azért az eléjükbe kerülő reformatus lelkészhez csapatonkint csatlakoztak..." [4]

A törökök kiűzése után természetesen visszatért a katolikus egyház, s már 1694-ben engedélyt kaptak a bosnyák ferencrendiek, hogy Simontornyán kis székesegyházat építsenek. Feladatuk az volt, hogy a helyi és a környékbeli katolikus hívek lelki gondozását ellássák. Ezzel egyidőben kezdett szerveződni a katolikus népiskola is, valószínűleg a hagyományos módon, az 1560-as nagyszombati zsinat határozatát alapul véve.

Az Oláh Miklós esztergomi érsek által vezetett zsinat előírta minden plébánia számára a tanítótartás kötelezettségét. Elhatározta, hogy olyan iskolákat fog létrehozni, amelyben a "ludi magister", az iskolamester tanítja anyanyelvükön a gyermekeket (fiúkat-leányokat egyaránt) az olvasásra, az írásra és az éneklésre; oktatja őket a katekizmusra és az erkölcsös magatartásra.

A hazai iskola tehát korszerűsödött, és ez a reformációs és ellenreformációs küzdelmeknek köszönhető. Mindkét oldal felismerte, hogy az iskolára magának az egyháznak van szüksége saját élete fenntartása érdekében, mert az iskola az adott egyház "veteményes kertje".


Az első ismert ludimagister

A római katolikus népiskola megszervezése a törökök kiűzése után hamarosan megtörténhetett Simontornyán is, bár írásos emlékek nem maradtak fenn ebből az időből sem. "Az első nyomok a kuruc időkre vezethetők vissza, amikor felemlítik, hogy 1709-ben a császári kapitány leromboltatja a katolikus iskolát." [5] Később a grófi emeletes ház helyén állt egy iskola, amit pont a "nagy ház" építése miatt bontottak le 1754-ben. Ebben a lebontott épületben taníthatott az első név szerint is megemlített kántortanító, Kovács István. Nevét az 1733. évi egyházi összeírás őrizte meg számunkra. Eszerint a "ludimagister Stephanus Kovács", aki 31 éves és a mezőváros iskolaházában lakik, vagy a házában van a mezőváros iskolája "habit doma scholarem ab oppido." [6] A tanulói létszámról nem tesz említést az 1733-as összeírás, viszont megtudjuk belőle, hogy a kántortanító összes jövedelme 40 forint 35 fillér volt. A tanítás minden bizonnyal még mindig csak imádságból, énekből, erkölcsi és vallásos kötelességek megtanulásából állott.

A ludimagisterek abban az időben elsősorban nem a tanítói, hanem a kántori tevékenységükért kapták a javadalmazásukat, vagyis egyházi emberként vállalta a hívő közösség az eltartásukat. Tükröződik ez fizetségük megoszlásában is, aminek csak kb. 14-15%-a volt a tanításért járó didactrum (tanulópénz) Tolna vármegyében.

Javadalmazásuk részben természetbeni juttatás (búza, széna, fa stb.), részben készpénz volt. Ugyanakkor telek, ház, gazdasági épület, veteményeskert is megillette őket, és kikerültek a földesúri fennhatóság alól. Általában tekintélyt is élveztek a falu lakossága előtt, mert ők voltak a pap legközvetlenebb munkatársai és az olvasás-írás szakemberei a településeken. Életszínvonaluk azonban mindig a helyi lakosság teherbíró képességétől és fizetőkészségétől függött. Általában ők voltak a falu jegyzői is, mert ők értettek az írásvetés tudományához. Ez a feladat gyakran elszólította őket a templomi és az iskolai munkájuktól, ezért sürgették a vizitátorok a nótáriusi teendők mielőbbi leválasztását a tanító munkától.


Oktatásügy az összeírások tükrében

1774-ben a kántortanító már Kiss István ("Ludi = Magister Stephanus Kiss") volt. Az ezévi összeírásban olvashatjuk, hogy az iskolaház átalakítása vagy felújítása elkerülhetetlen, továbbá azt is, hogy a mester összes javadalma 181 forint 82 fillér volt. Az 1777-es összeírásban ugyanez 187 forint 2 fillér volt. Ez utóbbiból az is kiderül, hogy a tanulók száma 55, de aki egész évben bejárt az iskolába, az csak 30 fő. Az ő tanításukért 16 forint 50 fillért kapott a tanító. Ha utánaszámolunk, ez az összes járandóságának még a 10%-át sem tette ki. Mindez nem véletlen. Ebben az időben nem volt még tankötelezettség, rendezetlen volt az iskoláztatás, sok helyen a szorgalmi idő nem haladta meg a 4-5 hónapot, mert a jobbágyok az év legnagyobb részében munkára fogták a gyermekeiket. Ezt a gyakorlatot erősítették még az írástudó, hivatalos emberek is. Több kutató feltételezése szerint nem is adtak az iskolák olyan ismereteket, mint amilyenre az embereknek szükségük lett volna saját életvitelükhöz. A kor adott viszonyaihoz képest azonban a fokozatosan bővülő iskolák mégsem lebecsülendők, s a visszásságok ellenére is a művelődés, a haladás lámpásai voltak.

1771-77 között a következő oktatási adatok jellemezték Simontornya római katolikus népiskoláját:

- 1771-ben 15 tanulót
- 1774-ben 14 tanulót
- 1777-ben 55 tanulót oktatott Kiss István.

Ebben az évben a tanítói jövedelem nagysága és megoszlása a következő volt:

       - telekjövedelemből (illetményföldből vagy fundusból)     5.10
       - párbérből                                             108.00
       - stólapénzből                                           57.42
       - tanításért járt                                        16.50
                                               Összesen:       187.02

A fundus vagy telekjövedelem III. Károly 1733-as törvényének köszönhető. A párbér 1723 óta biztosította a plébános és a tanító eltartását, bár behajtása mindig gondot jelentett. A termény beszedése méltatlan helyzetbe hozta a tanítót, ezért ezt az idők folyamán átvállalta a falusi elöljáróság.

A stólapénz is a kántori munkáért járt. Általában ez volt a leggyérebb jövedelem, de Simontornyán ez 1777-ben elég szép pénzt jelentett. (A keresztelés, házasságkötés, temetés szertartása mellett a stólapénzhez tartozott a vízkeresztkori házszentelés és a viharűző harangozás is.)

A gyermekek oktatásáért kapott tanulópénz, a didactrum csak igen lassú növekedést mutatott. A lakosok gyakran nem tudtak fizetni, így a ludimagister időnként ingyen tanított.

Az 1777-es összeírás nem tett különbséget a tűzifák között. A tanítói jövedelembe azt a fát is beszámította, amit a tanterem fűtésére használtak fel. Az 1780-as évek szerződései már különválasztották a két fűtést, és csak a tanító tűzifáját számították be a tanítói jövedelembe.


Amikor a tanügy már politikum

Az 1777-es év fordulópontot jelentett az oktatás történetében. Először fordult elő, hogy az állam kísérletet tett egy saját felügyelete alatt álló egységes iskolarendszer létrehozására. Némi beleszólásra már 1550-ben is volt példa, de az első igazi állami beavatkozást III. Károly 1715. évi iskolaügyi rendelkezései jelentették. Ezek - előkészítve az abszolutizmusnak a talajt - állami és királyi főfelügyeletet rendeltek el minden iskola felett, hogy Mária Terézia királynő 1777-ben a Ratio Educationisban le tudja íratni: királyoknak fenntartott felségjogok közé számít a nevelés- és oktatásügy felügyelete és irányítása. Ebben a szabályzatban még nem esett szó a tankötelezettségről, azt először II. József 1785-ös dekrétuma rendelte el, de hiába. Az 1806-os II. Ratio Educationis már reálisabban fogalmazott az iskolába járás kötelezettségéről: lehetőség szerint minden szülő járassa gyermekét az elemi iskolába. Erre azonban csakis a jobbágyi függésben élők gyermekeit lehetett kötelezni.

A két nagy tanügyi szabályzat közötti időből, 1789-ből maradt fenn komoly levéltári forrás a simontornyai katolikus iskoláról. II. József nagy összeírást rendelt el, amelynek az első fele a tankötelesekre vonatkozott, a másik fele pedig a hitoktatásra, tanítóra, segédtanítóra és az iskola épületének állapotára.

A kimutatás szerint Simontornya mezővárosban a ferencesek adminisztrálták az iskolát, ami a "belső Városban vagyon". [7] Az iskolamestert az urasággal egyetértésben a bírák választották. A helybéli "iskola vigyázó" két káplán, Solansy Kováts és P. Hubertus Vanderer voltak.

Az iskolamester a 32 éves Sipos Imre volt, aki már kilenc esztendeje oktatta egyedül a város gyermekeit. Németül főleg írni tudott. 1789-ben segítséget kapott Nagy János, 20 éves praeceptor személyében. A "Tabellaris" rákérdezett arra, hogy szükséges-e a segédtanító. A válasz: "Hogy ha a gyermekek mind föl jönnek; akkor igenis szükséges lészen", [8] vagyis úgy megnőtt a 6-12 éves tanulók száma, hogy 1 tanító már nem tudta ellátni az oktatásukat.

A kimutatás szerint számon tartották a szegény gyermekeket is, és nekik biztosították (használatra kiadták) a tankönyveket. 1789-ben összesen 20 könyv kellett.

Az iskola igazgatója a plébános volt. Felügyeletet két személy is gyakorolt: vallási tekintetben a püspöki tanfelügyelő, iskolai tekintetben a kerületi tanfelügyelő. Ez a kettős felügyelet jellemezte a helyi oktatást egészen a felekezeti iskolák megszűnéséig, 1948-ig.


A reformkor iskolaügye

A simontornyai katolikus iskoláról már 1805-ben azt jegyezték fel, hogy épülete nagyon kicsi, ám hosszú időn át nem történt változás, hiszen 1827-ben Josephus Dresmitzes tankerületi főigazgató újra panaszt emelt a gyülekezet ellen, hogy a szűk hely miatt nem lehet oktatni a tömegnyi gyereket. [9]

Az új főszolgabíró, Visolyi János kötelességtudóan ellenőrizte a simontornyai viszonyokat, és jelentette, hogy "...mivel a Város Istállójának; és az Oskola háznak egy udvara vagyon, a' gyenge ifjúság erkölcsének, s ártatlanságának fentartására nézve czélerányos volna, ha a' Város Istállói más alkalmassabb helyre által tétetvének ..." [10] A község illetve az uraság az istálló kérdését 1830-ra megoldotta, de az iskolaépítés még 13 évet váratott magára, addig toldozgatták a meglévő épületet, hogy enyhítsék a tanteremhiányt.

Többek között a kor tanügyi helyzetéről is szeretett volna hű képet alkotni az a szociológiai felmérés, amelyet Egyed Antal készíttetett el Tolna vármegye településein az 1829-es évben. A 22 kérdésből álló kérdőív 8. pontja így fogalmazott: "Hány gyerek jár közönségessen az oskolába, hány mindenik keresztény felekezetnél? Talán csak télen vagy nyáron is?" A simontornyai válasz nagyon tömör volt, de megtudjuk belőle a pontos számadatokat: "Öszvesen 170, pápista 125, református 45." [11] Az adatok ismeretében igen kedvezőtlen helyzet rajzolódik ki előttünk. A katolikus iskola igencsak túlzsúfolt volt.


A felekezetek harca

A mezővárosban időközben egyre élesebbé vált az a református-katolikus ellentét, amely már a török kiűzése óta mérgezte a levegőt. Ennek írásbeli nyomát a Tolna Megyei Levéltár és a helyi katolikus irattár is őrzi. Az iratok szerint 1828. július 29-én a helyi református hitűek bepanaszolták Tolna vármegye úriszékénél a simontornyai katolikus egyházat: "A Simontornyai RCatholicus Lakos Társaink az 1820dik esztendőben Oskola- Mestert fogadván, azzal olly formán való szerzödést tettek, hogy esztendönként minden Szöllö Birtokosok fognak adni egy Pint Bort - a Sessiós Gazdák pedig két kéve Buzát. - Minthogy pedig mi református valláson lévök azon Mesternek semmi hasznával sem élünk." [12] A város a jövedelmét csak a katolikus iskola támogatására használja "...Nékünk pedig tulajdon költségünk által kelletik Oskolánknak hibáit helyre-hozni, 's fel-állittani." A katolikus egyház így fogalmazta meg válaszát a református vádakra. "... azon kéve Buza nem ok nélkül adattatik a Reformatusok részérül a Catholikus Mesternek, hanem a felhök eleibe való harangozásért, melly arra, hogy az Isten a harangozáskor szokott buzgó imádságra nézve távoztassa-el a veszedelmet az egész határtul, mellyben valamint s Catholicusok, ugy s Reformátusok is birtokosok." [13]


Az 1845-ös királyi helytartótanácsi szabályzat

Az 1845-ös helytartótanácsi szabályzat kiadását követően Tolna megyében Augusz Antal első alispán elnökletével 5 tagú választmányt jelöltek ki, amely 1846. április 2-ára tudta feltérképezni a megye népoktatási helyzetét, és erről az alispáni jelentésben be is számolt. Simontornyáról itt a következők olvashatók:

"A népesség száma 1314

Tanulók száma
Öszvessen: 180
Osztályok száma: 2
Tanitók száma: 2
Előmenetel: Jó"
[14]

1843-ban végre megkezdődött és 1845-ig tartott az iskolaépítés. A 6912 forint 44 dénárba kerülő iskolaház két tanteremből és egy háromszobás, mellékhelyiségekkel is ellátott tanítólakásból állt. Ez az épület még ma is áll, bár eredeti állapotban csak a padlásfeljáró és a pincelejáró lehet. A többit átalakították többször is az idők folyamán, de ezzel együtt felismerhetők az eredeti falak, oszlopok stb. Alaprajza szembetűnően hasonlít a Mészáros István által közölt falusi kisiskola tipikus épületére.


Az abszolutizmus időszaka

A magyarok számára oly nehezen elviselhető korban használta ki először igazán az állam az iskola kínálta lehetőségeket. Létrehozták az egységes oktatásügyet, s így a fegyverrel egybentartott népek összekovácsolásához a katolikus egyház és az iskola segítségét is igénybe tudták venni. Ez időben a magyar közoktatásügyet Bécsből irányította gróf Thun Leó közoktatásügyi miniszter. A népoktatással nem nagyon foglalkozott, a népiskolák felállítását és fenntartását az 1855-ös rendeletével rábízta a községekre. A rendelet pozitívuma, hogy az alsó elemiben bevezette az anyanyelvi oktatást. Az iskolák nyilvánosak és magán-jellegűek is lehettek, de a tényleges iskolafenntartók az egyházak voltak. Az állam csak a felügyeletet vallotta magáénak, s ez leginkább abban merült ki, hogy igyekezett az oktatás tárgyi feltételeit biztosítani. Az oktatás belső, tartalmi kérdéseire nézve a katolikus egyháznak volt kompetenciája. Az iskola közvetlen irányítója, az iskola igazgatója a helyi plébános volt. 1858-tól utasításban határozták meg a plébános tanítóhoz, iskolához fűződő viszonyát, intve a plébánost a tanítói hivatalnak kijáró tisztelet megadására. Az általánosan leírt gyakorlattól Simontornya sem tért el. A kántortanítók és a plébánosok többnyire jól kijöttek egymással. A katolikus népiskola kántortanítói nem igyekeztek el a településről, ennek pedig minden bizonnyal olyan oka lehetett, hogy megkapták a státuszuknak megfelelő erkölcsi és anyagi megbecsülést.

A segédtanítók lényegesen kevesebb fizetséget kaptak. Legtöbbször maguk a mesterek biztosítottak nekik némi készpénzt (25-100 Ft közötti összeget), a bér nagyobb hányadát természetbeni ellátásában (szállásban, élelmezésben) kapták meg. Nem csodálható, ha nem volt nagyon kapós állás a praeceptorság. A kántortanítóknál sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben éltek, és sokkal kisebb megbecsülést is kaptak, bár Simontornyán 1839-ben ennek pont az ellenkezője történt. Raiter Pál végrendeletében a segédtanító Komáromi Istvánra és nem a kántortanító Kremmer Jánosra hagyott 50 pengő forintot.

A Systema scholarum elementarum 1854-ben kimondta a gyermekek nemek szerinti elkülönített tanítását, de a megyében erre csak 1-2 helyen került sor, Simontornya csak egy-egy időszakra tudta megszüntetni a koedukált oktatást. Helyette a külön padsorba való ültetés gyakorlatát alkalmazták. Az oktatási módszerekről keveset tudunk, csak a kirívó dolgokat (durvaságot, botrányos viselkedést) őrizte meg egy-egy panaszos beadvány. A simontornyai katolikus kántortanítókról ilyen nem maradt fenn.


A dualizmus kori oktatásügy

Az 1867-es kiegyezés minden szempontból új távlatokat nyitott, így az oktatás ügyének is, bár itt lehetett a legnehezebben változást elérni, mert ez a terület egyházi irányítás alatt állt. Az 1868:XXXVIII. törvény kötelezővé tette a mindennapi iskolába járást a 6-12 éves korú gyermekek számára, ám ez csak elegendő számú iskola működtetésével volt elképzelhető. A törvény betartása a községi, állami tanodákra nézve kötelező jellegű volt, a hitfelekezeti iskoláknak pedig iránymutatásként szolgált.

A népiskolák elsőfokú hatósága községi iskolánál maga a község ill. iskolaszék; egyházinál az egyházközség ill. egyházközségi iskolaszék volt. Fontos kitétele volt a törvénynek, hogy a felekezeti iskolákat a hiányosságok miatt háromszori megintés után bezárhatták, s helyükre községi vagy állami iskolát állíthattak. Az állami főfelügyelet a tankerületenként kinevezett tanfelügyelő személyén keresztül valósult meg.

A törvény a tanítókkal kapcsolatosan is rendelkezett. A 141. §. szerint a tanítás mellett más hivatalt nem viselhettek. Munkájukért cserébe tisztes lakást, negyedholdnyi kertet és készpénzben folyósított fizetést kaptak. A simontornyai római katolikus népiskolában is megalakult az iskolaszék, méghozzá elég rövid időn belül. Erről tanúskodik Drenovits János lemondása az iskolai alap pénzének kezeléséről, s ugyancsak az iskolaszék működését bizonyítja egy panaszos levél is, amit a római katolikus iskolaszék címzett a főbíróhoz. "...hitközségünk többsége által már 1869. october 17en szabadon megválasztattunk...", de "némely elégedetlenkedő polgártársaink kiknek többjei ma a község elöljárói padon ülnek ... akadályozzák a különben is csak nehézkesen fejlődő iskolai ügyeink jobb irányu haladását ..." [15] A főbíró és Matz Norbert plébános-helyettes közötti levelezés arról árulkodik, hogy a helybéli bíró igen kitartóan ellenszegült annak, hogy a Canonica visitaban meghatározott javadalmakat beadja a hitközségnek, mert 4 év múlva, 1875-ben még mindig nem volt rendezett a tanító fizetése. Emiatt a plébános- helyettes és Bali István kántortanító levelet írt a megyei bizottmányhoz. Ebben leszögezték, hogy a Canonica visita szerinti járandóságuk a következő: "A város részéről adatik a kath. Lelkésznek két,- a kath. Tanitónak pedig egy szekér széna ember emlékezetétől fogva." [16]

Az előzőekben felsorolt ill. idézett iratok igen borús képet festenek a törvény utáni viszonyokról. Eötvös halála után a népiskolai törvény végrehajtásának komoly akadályai voltak, és a miniszterek hangoztatták a fokozatosságot. Szenczi László azt írja a korabeli Tolna megyei helyzetről, hogy a "megye oktatásügye 1868-1876 között gazdátlan, szó sincs a törvény megvalósításáról." [17] Az alispáni jelentések nem foglalkoztak a tanodákkal, a szolgabírák pedig egy-egy látogatás alkalmával a plébánián túl már nem jutottak, az iskolák meglátogatását mellőzték. A megyében akkor változott meg a helyzet, amikor az 1876-os törvényben előírt joggal élve önálló megyei tanfelügyelőséget hoztak létre, s élére egy hozzáértő, agilis tanfelügyelőt állítottak Varasdy Lajos személyében. A segéd-tanfelügyelő Matavovszky Béla a simontornyai viszonyokról 1885-ben azt jelentette, hogy nincsenek taneszközök, a térképek elhasználtak. 1886-ban jelentette meg Tolna vármegye tanügye c. könyvét, amelyből megtudjuk, hogy a simontornyai tankerület római katolikus hatósága Szegfű Mihály ozorai plébános volt, a rk. elemi vegyes iskola tanítói pedig Bali István, Kutyánszky Jenő és Kovács György. Írásában foglalkozik a tanítás eredményeivel és annak akadályaival, többek között a tanítók csekély díjazásával is.

Minden nehézség ellenére a millenniumi időkre a településen csakúgy, mint országosan, csökkent az analfabetizmus. A korszakban jelentősen nőtt az iskolák és a tanítók száma. Ekkoriban (1894/95-ös tanévben) jelent meg az öt számjeggyel való osztályozás és rendelkeztek arról is, hogy a nagyszünidő július-augusztus hóra essen az 1845 óta tartó augusztus-szeptember helyett. Az 1898/99. tanévtől rendelet írta elő, hogy faluhelyen a szorgalmi idő 8 hónapig tartson.

Ebben az időben már többnyire konfliktusmentesen működött együtt a hagyományos egyházi és az új polgári tanügyigazgatás. Varasdy Lajos királyi tanfelügyelő sorra járta a tolna megyei iskolákat, gyűjtötte az adatokat és jelentette azokat a Megyei Közigazgatási Bizottságnak. Az 1884-es jelentéséből megtudhatjuk, hogy Simontornyán a katolikus népiskolában új tanítói állás és tanterem szerveződött. Ez a harmadik tanterem volt, amit még 1882-ben kezdtek el építeni, s amelynek építési költségeihez "...Ferenc József király őfelsége 100 forinttal járult ... a többi összeget közadakozásból szerezték össze. Akkor szervezték a második segédtanítói állást is, úgyhogy attól fogva három osztályba voltak sorolva a növendékek." [18] A három osztály vezetője nemigen lehetett más, mint a Matavovszky Béla könyvében említett Bali István kántortanító, Kutyánszky Jenő és Kovács György segédtanítók.

Időközben a római katolikus népiskola tanulólétszáma annyira megnőtt, hogy negyedik osztályterem és álláshely megszervezése vált szükségessé. A hitközség azonban nagyobb teher elviselésére képtelen volt már, mert a kor közegészségügyi követelményeinek megfelelően átalakította a meglévő három tantermét, s anyagi forrásai így teljesen kimerültek. A miniszterhez írott támogatást kérő levelek sem hoztak eredményt, 1903-ra sem épült meg a negyedik tanterem.

Az 1906-os költségvetés arról tudósít bennünket, hogy Bali István nyugalmazott kántortanító 244 korona nyugdíjban részesült a hitközségtől. A működő kántortanító, Takács Ferenc összes javadalma ugyanekkor 2146 korona 118 fillér volt. A három osztálytanító fizetése összesen 2700+780+75=3555 koronát tett ki, s ez fejenként kb. 1170 koronát jelentett.

A költségvetés további adatai szerint (melyek ellentmondanak a Simontornya krónikájában leírtaknak), 1907-ben építették fel egyszerre a két új tantermet, s belebonyolódtak ezzel egy 8000 koronás tartozásba, de a magas létszámból adódó problémákat megoldották.

A Tolna vármegye közigazgatási bizottságához címzett 1908. december 10-én kelt iskolaszéki levél teljes leírást ad a rk. oktatás körülményeiről. Ebből megtudjuk, hogy ötre bővült a tanítók létszáma is.

Századunk elejére tehát minden nehézség ellenére jelentős intézménnyé fejlődött a simontornyai római katolikus iskola, tekintélyes oktatói karral és tanulói létszámmal. A mindennapi gondokkal teli, de "boldog békeidő"-nek aposztrofált korszaknak az I. világháború, a fegyverek szava vetett véget.


JEGYZETEK

[1] A magyar nevelés története I. főszerk.: Horváth Márton, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988. 39. o.

[2] Mészáros István: Magyar iskolatípusok 996-1990. OPKM, Budapest, 1991. 16. o.

[3] Somogyi József: Hazánk közoktatásügye a II. világháborúig. Budapest, 1944. 32. o.

[4] Római katolikus plébánia irattára, Simontornya - rendezetlen iratok /2.

[5] Kiss István: Simontornya krónikája. Simontornya, 1938.

[6] Tolna Megyei Levéltár, Canonica Visita, 453/1733.

[7] Tabellaris Extractus 1789, Simontornyai Iskolatörténeti Kiállítás

[8] Uo.

[9] Tolna Megyei Levéltár 1827/3:121/2.

[10] TMLT 1829/2514.

[11] Cserna Anna - Kaczián János: Egyed Antal összeírása és korrajz Tolna vármegyéről. TMLT, Szekszárd, 1986. 214. o.

[12] Római katolikus plébánia irattára - rendezetlen iratok /7.

[13] Uo.

[14] TMLT, Alispáni iratok 1846-ból, 22-23. o.

[15] Római katolikus plébánia irattára, rendezetlen iratok /13.

[16] Római katolikus plébánia irattára, rendezetlen iratok /13.

[17] Szenczi László: A közoktatás fejlődése Tolna megyében 1868-1900. In: Tanulmányok Tolna megye történetéből XI. Tolna Megyei Tanács Levéltára, Szekszárd, 1987. 61. o.

[18] Kiss István: Simontornya krónikája. i. m. 282. o.


Vissza a könyv tartalomjegyzékéhez!