Előadásom fő témája a hódmezővásárhelyi izraelita népiskola rövid történetének bemutatása létrejöttétől, az 1820-as évektől 1918-ig, s ennek keretében az 1884-től 1922-ig itt tanító Horovitz Jakab pedagógiai írói tevékenysége. Munkámhoz a hódmezővásárhelyi Németh László városi könyvtár helytörténeti anyaga nyújtott segítséget; az itt található izraelita népiskolai értesítők, valamint az izraelita hitközségnek a városi levéltárban elhelyezett anyaga, és Horovitz fennmaradt művei és sajtókiadványai szolgáltak forrásként.
Előadásom kezdetén szeretném röviden fölvázolni a magyarországi zsidók helyzetét a 18. századtól a Monarchia bukásáig terjedő időszakban, különös tekintettel az oktatásra és az iskolai viszonyokra.
A török uralom alatt elnéptelenedett Magyarország nagy vonzerőt gyakorolt a környező területek zsidóságára, nagyobb arányú bevándorlásuk a 17. sz. végén kezdődött. A bevándorlók három irányból érkeztek: 1670 után az osztrák területekről, miután I. Lipót Bécsből és Alsó-Ausztriából elűzte a zsidó lakosságot; cseh- és morva területről, ahonnan 1726 után távoztak, miután VI. Károly a zsidó családokban egyetlen férfi nősülését engedélyezte, s végül Lengyelországból, annak 1772-es felosztása után. Az 1735-38-ban készült első részleges zsidó-összeírás alapján látható, hogy Magyarország területén akkoriban megközelítően 18 ezer zsidó élt, míg 1787-ben számuk meghaladta a 83 ezret. [1]
A zsidósághoz való uralkodói viszonyulás vonatkozásában II. József nyitott új fejezetet, aki a zsidóságot a birodalom népei közé próbálta beilleszteni. Intézkedései a foglalkozási korlátok csökkentésével és az oktatási reform segítségével a zsidóság átnevelését és a keresztény társadalomba való beolvasztását kívánták megvalósítani. II. József a birodalom zsidóságát nyelvi, kulturális és életmódbeli átalakulásra is ösztönözte. Hitt a nevelés formáló és átalakító hatásában, ezért rendeleteiben nyomatékosan foglalkozott azzal, hogyan lehetne az oktatás révén a zsidóság társadalmi, kulturális elkülönülését felszámolni. Ezért állami felügyelet alatt működő nyilvános iskolahálózat megteremtésére tett kísérletet. Az új iskolákban megkövetelte a német és egyéb birodalmi nyelvek oktatását és más hasznos ismeretek tanítását is. A héber és a jiddis nyelvhasználat visszaszorítása érdekében a zsidók hivatalos iratainak és szerződéseinek nyelveként az állami nyelveket jelölte meg. A nyilvános iskolák látogatását azzal próbálta fokozni, hogy az iskolai végzettséggel nem rendelkezőket eltiltotta az iparűzéstől, a kereskedelemtől és a földbérlettől. A vallási türelem szellemében megnyitotta a keresztény iskolákat a zsidó gyerekek előtt, s itt külön szabályozta a zsidó gyerekekkel való bánásmódot. Magyarországon a türelmi rendelet kiadása után húsz zsidó iskola nyílt, ezekben kb. 2 ezer gyerek részesült az előírt tárgyak oktatásában. [2]
Ezen iskolák többsége azonban II. József halála után megszűnt, s az új típusú oktatás csak a magántanításban érvényesült a következő évtizedekben. II. József reformjai az egységes birodalom eszméje alapján összekapcsolódtak a németesítő szándékkal, amely a német nyelv elterjesztése mellett a zsidók számára a német vezetéknév használatának elrendelésében is megnyilvánult. Mivel elképzelései nem épültek szilárd bázisra, a tervek hosszabb távon nem valósultak meg, de a továbbműködő iskolák birodalom-szerte a zsidó modernizáció legfontosabb intézményeivé váltak.
A zsidóügy Magyarországon csak a reformkorban kapott ismét politikai nyilvánosságot. A 19. században szinte minden európai országban felmerült a zsidó emancipáció ügye, amit nálunk a polgári átalakulásra törekvő liberális nemesi ellenzék tűzött zászlajára. A reformnemzedék első képviselői a zsidóság tevékenységének és beilleszkedésének kérdéseit a polgári társadalom és nemzet megteremtésének szemszögéből szemlélték. Megfogalmazódott a nyelvi, kulturális asszimiláció követelménye (Kölcsey, Wesselényi, Kossuth), a nyelvben látva azt az erőt, amely egy nemzetté gyúrhatja össze a társadalom különböző helyzetű és eredetű elemeit, köztük a zsidóságot. Az 1832-36-os országgyűlésen kaptak először nyilvánosságot a zsidók jogállásának megváltoztatására vonatkozó törekvések. Az 1839-40-es országgyűlésen még nagyobb hangsúlyt kapott a zsidók törvény előtti egyenlősége. A reformerek között is kiemelkedett Eötvös József elképzelése, aki a teljes körű emancipáció híve volt. Végül a hosszas vita után megalkotott 1840. évi 29. tc. lehetővé tette a szabad kereskedést, a gyáralapítást, bármely mesterség gyakorlását saját vallásbeli legényekkel, valamint a szabad letelepedést is, kivéve a bányavárosokat. Ugyanakkor előírta az állandó vezeték- és keresztnév viselését, ezen kívül a szerződések és oklevelek megírásánál a hazai nyelv használatát. A törvény megjelenése után nagyméretű bevándorlási hullám indult meg, főként a birodalom keleti területeiről. Becslések szerint 1840 és 1850 között 76 ezren jöttek Magyarországra, de a költözés szabaddá válása a belső vándorlást is felgyorsította. [3]
Az 1848-as forradalom idején a zsidóság nagy része a magyar nemzeti célokért szállt síkra és nagy létszámban vett részt a szabadságharcban is. A magyar törvényhozás 1849. július 28-án rendelkezett a zsidók törvény előtti egyenlőségéről, de ennek már nem lehettek gyakorlati eredményei. 1849-ben a bécsi kormány felfüggesztette a zsidó községek autonómiáját, majd 1851-ben hitközséggé alakította ezeket, ami azt jelentette, hogy működésük ezután csak a hitélet szervezésére, jótékonysági és tanügyi feladatok ellátására terjedhetett.
A bécsi centralizációs politika németesítő törekvésekkel is társult, amit az udvar a tanügyi hálózat irányításán keresztül gyakorolt. Ezért komoly figyelmet fordítottak a zsidó iskolahálózat fejlesztésére, amelynek következményeképpen az 1850-ben működő ötven iskolával szemben az évtized végére több mint 300-ra emelkedett a zsidó népiskolák száma Magyarországon. [4] Az iskolák 1850 márciusától a katolikus papság felügyelete alá kerültek, és belső tanrendjük a keresztény iskolák működését követte. A tanórák száma heti húsz volt, és rendesen fizetett tanítókat kellett alkalmazni, akik csak egy osztályban voltak kötelesek tanítani és nem bocsáthatták el őket önkényesen, legalábbis a rendelet szerint.
A zsidó emancipáció 1867-ben, a kiegyezéssel nyert végleges megoldást, de az egyéni jogegyenlőség csak 1895-ben egészült ki az izraelita felekezet egyenjogúságának elismerésével.
A 19. századi magyar zsidóság körében sajátosan és éles formában jelentkezett az ortodoxia és a reformerők ellentéte. A századot végigkísérő harc az 1868-ban, Eötvös József kultuszminiszter kezdeményezésére összehívott egyetemes gyűlésen csúcsosodott ki. A közös tanácskozás célja az volt, hogy létrehozzanak egy központi vallási testületet, amely a kormányzattal és az állami szervekkel érintkező képviseleti hatóság szerepét töltötte volna be. A konzervatívok a centralizáció minden formáját elvetették, s mivel a vitás kérdésekben a haladók szempontjai érvényesültek, kivonultak a teremből. 1871-től a hazai zsidóság három, szervezetileg elkülönülő egységre oszlott. A kongresszus határozatait elfogadó neológ zsidóságra, a konzervatív szabályzatot elismerő ortodoxokra, és a kongresszus előtti állapotokat fenntartani igyekvő status quo antealapon álló csoportra.
A kiegyezéssel megszülető emancipáció formailag beemelte a zsidókat a magyar politikai nemzetbe, az elnyert jogok érvényesítésének lehetősége azonban a nemzeti nyelv és kultúra elsajátításának mértékével függött össze. A zsidók magyarosodása a dualizmus időszakában öltötte a legnagyobb méretet. A magyarosodás összekapcsolódott a neológia fővárosi és városi térnyerésével. A reformkori kezdetektől kibontakozó folyamat elsőként a prédikáció és a felekezeti ügyintézés magyar nyelvűvé válásában, valamint a hitközségi elemi iskolai hálózatban, a magyar nyelvű oktatás gyors elterjedésében nyilvánult meg. Ezt bizonyítja, hogy bár az 1868-as népiskolai törvény az államnyelvek tanítását csak a közép- és felsőszintű oktatásban tette kötelezővé, a század végére a zsidó nyilvános elemi iskolák mégis színmagyar tannyelvű iskolahálózattá fejlődtek. A nyelvi magyarosodás mértékét az alábbi adatok is jól megvilágítják: az 1890-es népszámlálás során a zsidó népesség 63,8%-ot, az 1910-es összeírás alkalmával pedig 76,9%-ot jegyezték be magyar anyanyelvűként. [5] Hasonló asszimilációs folyamatot jelez a névmagyarosítás folyamata is, a névváltoztatók elsősorban a neológ rétegekből kerültek ki.
A magyarosodás a kiegyezést követő évtizedekben különösen látványos volt a kultúra területén. Az 1860-as években születtek meg az első magyar nyelvű zsidó hírlapok, s a század utolsó harmadában lépett színre az első világi tudós nemzedék, amit az 1867-es 17. tc, amely a felsőfokú tanulmányok feloldására is vonatkozott, nagyban befolyásolt. Nagy volt a zsidóság jelenléte a polgári értelmiségi pályákon, különösen az orvosok, ügyvédek, hírlapírók közt, ahol arányuk megközelítette az 50%-ot. [6]
Mielőtt rátérnék a hódmezővásárhelyi izraelita népiskola konkrét történetére, szólni kell a város zsidó vallású lakosairól. Hódmezővásárhely a Károlyi grófok hatalma alá tartozott, ők adtak engedélyt arra, hogy uradalmukba zsidók letelepedjenek. Az első nemzedék kb. 1770 és 1800 között honosodhatott meg. Folyamatos volt a beköltözési hullám a zsidó vásári árusok jóvoltából, akik elsősorban nyers marhabőrökért jöttek erre a területre. Az itt letelepedettek intézték a Károlyi-uradalom ügyeit, bérelték kocsmáit, kisebb bolti cikkeket adtak el. A Károlyiak saját joghatásuk alá helyezték a zsidó vallású betelepülteket, kivonva őket a községi bíráskodás alól. [7] Jogállásuk ekkor még nem volt rendezve. A letelepedett zsidó családok között jelentős számú volt a német ajkú, de valószínűsíthető a morva, cseh és galíciai területről való érkezés is. A vallásgyakorlat valószínűleg 1810 körül kezdődött el. A reformkorban kiteljesedett a zsidó kereskedők vagyonképződése, a gazdasági életben kezdtek stabil helyet elfoglalni. Egy 1843-as városi összeírás 234 zsidó lakosról tudósított, s a foglalkozásokra is kitért. [8] E szerint a legmarkánsabb réteg a termény-, bor- és tollkereskedői réteg volt. 1844-től az anyakönyvezés magyar nyelvű lett, 1845-től pedig a hitközségi jegyzőkönyveket is magyarul írták. [9] Az 1850-es évek elején a zsidók helyzete rosszabbodott, letelepedésüket megszigorították, s ez a szigor csak az évtized végére enyhült, ami a hitközségi élet fellendülését vonta maga után. Az igazi fordulatot azonban az 1867. évi XVII. tc., az ún. "egyenjogúsítási törvény" jelentette, amelynek bevezetése báró Eötvös József nevéhez fűződik. A kiegyezéstől az 1880-as évek közepéig növekedett Vásárhely izraelita lakossága, ami elsősorban a bevándorlásból eredt, majd a dualizmus második felében csökkenő tendencia mutatkozott. Ennek okát egyrészt a természetes szaporodás alacsony voltával, illetve a városnak az igazán polgárosodott elemekre gyakorolt kicsi vonzerejével indokolhatjuk.
A zsidóság ebben az időszakban a város legiskolázottabb csoportja volt, 1880 körül már 71,7%, egy évtized múlva pedig már 87,3% köztük az írni- olvasni tudók aránya. [10]
A zsidó vallásos gondolkodás és művelődéstörténeti hagyomány fontos intézménye a zsidó iskola, amelynek története elválaszthatatlan a hitközségétől. Az iskola megalapításának időpontja okmányilag nem határozható meg, de Kemény Simon igazgató-tanító múlt század végi munkája szájhagyományokra hivatkozva, az 1820-as évek közepére datálta az iskolaalapítást. Természetesen ez nem fedi a mai iskola fogalmát, inkább a szülők olyan társulását, amely arra irányult, hogy gyermekeik vallási ismereteket szerezzenek. Ebben az időszakban még sem állandó helyiség, sem állandó tanító nem volt, s a tanítás tárgyát a Talmud magyarázata képezte. A tankötelezettség Kemény leírása szerint addig terjedt, amíg a tanulók önálló kereseti pályára nem léptek. A napi tanítási időt "a világító napnak a fénye és ereje" [12] határozta meg. Heti szünnap, vagy szünidő nem létezett, megszakítást a szombat és az ünnepnapok jelentettek. Nagy változást hozott az 1841-es év, amikor létrejött a város izraelita vallású lakosainak hitközsége és az iskola a hitközség részévé vált. Ettől kezdve a hittudományokon kívül világi ismereteket is megköveteltek a tanítótól, valamint béreltek egy tanításra alkalmas helyiséget, amit felszereléssel is elláttak. Az iskolai bevételeket a szülők által fizetett ún. "Wochengeld" (heti pénz), a vágatási díjból 8 váltóforint és az iskolai adományok képezték. A tanítói fizetés 8 váltó forint heti fizetésből és az ekkor általánosan elterjedt szokás szerint vándorkosztból állt. [13]
1844-től már külön iskolaépülettel rendelkezett a hitközség, ahol három osztály tanult, és megalakították az iskolai választmányt is, amely határozatba foglalta, hogy hivatásos tanítókat kell alkalmazni és tantervet kell kidolgozni. A főtanítóul felvett Stern Ignácz be is terjesztette az általa kidolgozott "Lehrplan für den Sommer-Kurs" [14] című tervvázlatot, amelynek érdekessége, hogy a magyar nyelvet rendes tantárgyként tüntette fel. Rögzítették a tandíj összegét is osztályonként, de azt is kimondták, "a kik pedig fizetni nem tudnak, ingyen tanítassanak." [15]
Az 1848-49-es forradalom és főleg a szabadságharc megfosztotta tanítóitól a hitközséget, így az iskoláztatás egészen 1850-ig szünetelt.
Az abszolutizmus tanügyi politikája megkövetelte, hogy kidolgozzák az iskola első hivatalos szabályzatát. E szabályzat értelmében az iskola a hitközség elválaszthatatlan része lett, közvetlen vezetése az iskola igazgatójára tartozott, felügyeletét pedig egy tanodai igazgató, egy helyi tanfelügyelő és egy öt tagú iskolatanács látta el. A tanítók választását illetően a hitközségnek csak kijelölési joga volt, a kinevezést a nagyváradi tanulmányi főigazgató gyakorolta a helytartótanács képviseletében. 1858 augusztus 20-án az iskola megkapta a "nyilvános főtanoda"-i címet, s ez új kötelezettségekkel járt. Mivel a tankötelesek száma gyarapodott, több tanítót kellett alkalmazni, sőt a hitközség elrendelte az iparos tanoncok oktatását is a vasárnapi iskolákban.
A tantestület ekkor már rendszeres tanácskozásokat tartott és már az első ülésen határozatot hoztak a magyar nyelv tanítási órákon történő fokozatos bevezetéséről, valamint a magyar történelem tanításáról. Mindez 1856-ban történt. Ugyanebben az évben napirendre került a leányok oktatása egy teljesen önálló leányiskola keretében, de ennek megvalósulására csak 1862-ben került sor, addig vegyes osztályokban tanultak a gyermekek. A gyermeklétszám emelkedése - amelyre csak a tandíjjegyzékekből lehet következtetni, mivel korabeli iskolai létszám-összeírások nem maradtak fenn - azt eredményezte, hogy minden osztálynak külön tanítója lett. Bővültek a tantárgyak is, hiszen a helytartótanács tanügyi osztálya elrendelte a rajz és ének oktatását. A tanév már rendes záróvizsgával fejeződött be, amit általában a nagy zsidó ünnepek előtt tartottak meg, majd az egy hónapos szünidő következett, amely így magába foglalta az ünnepeket is. A helytartótanács éveken keresztül jelentős mennyiségű ingyenes könyvet bocsátott az iskola rendelkezésére, amelyek elsősorban magyar abc-k és nyelvgyakorlók voltak. A város is támogatta az iskolát pénzzel és egyéb módokon.
Az 1867-es év nagy változást hozott az iskola életében. Megszűnt a helytartótanács és az ennek alárendelt tanügyi hatóságok, felbomlott a kapcsolat a nagyváradi tanulmányi főigazgatósággal is. Az iskola báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter főfelügyelete alá került, közvetlen állami ellenőrzését pedig az első szegedi királyi tanfelügyelő, Vadász Manó látta el. Az országos izraelita kongresszus 1868 decemberében állapította meg a hitközségek új szervezetét és egyúttal szabályozta az iskolák működését, és ekkor szervezték újjá a tankerületeket is. Az 1860-as évek végén és a 70-es évek elején a vásárhelyi izraelita iskolában a legnagyobb gondot a tanítók gyakori cserélődése jelentette. 1873-tól adott ki az iskola nyomtatott bizonyítványokat, s ebben az évben hirdették meg a tanítói állást a most már állandósult leányiskolában. 1874 tavaszán megkezdődött az új iskola építése, amely elkészülte után öt tanteremből és széles, oszlopos folyosóból állt.
Az iskolai életet rövid időre megzavarta, hogy 1875-ben a hitközségi tagok egy csoportja kivált, és ortodox hitközséget szervezett. Mivel iskolájuk nem volt, gyermekeiket továbbra is az addigi iskolájukba akarták járatni, ám ehhez az anyahitközség nem járult hozzá. Végül a polgármesteri hivatal utasítására visszavették az ortodox vallású növendékeket, s hamarosan meg is szűnt a hitközségen belüli szakadás.
1884-ben bevezették a rendszeres torna tanítását és kialakítottak egy ún. "tornakertet" teljes berendezéssel és felszereléssel. Később a fiúiskolát kiegészítették egy ötödik osztállyal, mivel a városban működő gazdasági iskolába való felvételhez legalább öt osztály elvégzése volt kívánatos.
Az 1890-es évek fontos eseménye volt, hogy több iskolai alapítvány is létrejött. Kiadásra kerültek az első iskolai értesítők is, amelyek célja a szülőkkel való jobb együttműködés volt. Ettől kezdve az iskola életébe ezekből nyerhetünk betekintést, s a fontosabb adatokat is megtalálhatjuk bennük. 1918-ig 150-200 között mozgott a tanulói létszám, és öt évfolyam működött. A leányiskola megszűnésével az első és második osztály újra vegyes lett, a többi általában tiszta fiú-, illetve lányosztály volt. Az értesítők tájékoztatást nyújtottak az iskolaszéki tagokról, a tantestület összetételéről és feldolgozták az adott év fontos adatait, eseményeit.
Horovitz Jakab munkássága
Ebben az iskolában tevékenykedett közel negyven éven át Horovitz Jakab izraelita néptanító, pedagógiai író, lapszerkesztő és lapkiadó, aki 1860 december 23-án született Hódmezővásárhelyen. A családja valószínűleg a szabadságharc idején került a városba, ahol asztalos műhelyt nyitottak, amit később kibővítettek egy fűszerkereskedéssel. Horovitz az izraelita népiskola elvégzése után a helyi református líceumban, majd főgimnáziumban folytatta tanulmányait. Innen a kiskunfélegyházi állami tanítóképzőbe került, ahol 1880-ban kapott diplomát. 1879-től segédtanító volt Apátfalván, majd négy évig Makón működött. 1884-ben pályázat útján elnyerte a megüresedett tanítói állást a vásárhelyi izraelita népiskolában. Pedagógiai írói tevékenységének első darabjai az iskola értesítőiben láttak napvilágot. 1891-ben jelent meg első kötete "Az én könyvem" címmel, amely 22 történetet tartalmazott 8-12 éves korú gyermekek számára. Ezek közül még csak kettő volt saját munkája, a többi más szerzőktől átvett műveknek az átirata. Horovitz célja az volt, hogy olyan történeteket állítson össze a gyermekek számára, amelyek megfelelnek életkoruknak és erkölcsi tanulságot tartalmaznak. Horovitz későbbi cikkeiben is kitért az olvasás fontosságára, kiemelte, hogy "... a gyermek értelméhez leereszkedni, erkölcsét, szívét nemesíteni: nehéz feladat." [16]
Kritizálta a különböző kiadók üres frázisokkal teli, amerikai reklámokra emlékeztető könyveit, szerinte a könyvek tartalmának valóságos eseményeken, az életből merített dolgokon kell alapulnia. Fontosnak tekintette, hogy a könyv nyelvezete a gyermek nyelvezete legyen, de mindig találjon benne valami újat az olvasó. Az iskolai könyvtárak feladatának tartotta, hogy meggyőződjenek arról, megértette-e a gyermek, amit olvasott. Több írásában is tanácsolta, hogy az iskolai órákon dolgozzák fel a tanítók diákjaikkal ezeket az olvasmányokat és vitassák meg lényegüket.
Az 1896-97. évi értesítőben foglalkozott az ebben az időszakban is komoly tanügyi problémát jelentő tantervi helyzettel. Szigorú bírálat alá vette az izraelita iskolákban uralkodó helyzetet, mivel nem volt egységes tantervük. ("Ahány zsidó iskola, annyi tanterv.") [17] A kaotikus állapotok okát az izraelita hitközségek autonómiájában látta, mivel ezekben nem volt egységesen kidolgozott tantervi mutató. Nagy eltérések voltak földrajzi tájegységenként mind a tananyag, mind az óraszám tekintetében. Horovitz a megoldást a községkerület iskoláiban egységesített tantervben látta, mivel az iskolák hasonló viszonyok között működtek, s így figyelembe lehetett volna venni a helyi igényeket, adottságokat. Hasonló aspektusból bírálta a hitoktatást is, amely szintén nem volt egységes. Javasolta az egységes hittan-anyag kialakítását, a helyi viszonyok figyelembevételét, és módszertani szempontból a fokozatosság elvét.
Az 1905-ös év jelentős állomás volt Horovitz pedagógiai írói munkásságában, hiszen ekkor jelent meg egyik legfontosabb műve: "A gyermek védelme". E könyvében összegezte huszonöt éves tevékenységét, közreadta tapasztalatait és kifejtette nézeteit a gyermeknevelésről 14 kisebb-nagyobb lélegzetű íráson keresztül. Előszavában leszögezte, hogy már pályakezdése óta az individuális nevelés híve volt, s ennek szelleme hatotta át munkásságát. A könyv fő mondanivalóját a következőkben fogalmazta meg: a legfontosabb dolog a gyermek egyéniségének tiszteletben tartása és a gyermek szeretete. Kitért az iskola nehézségeire is, amely egyrészt a szülőkkel való nem megfelelő kapcsolatból eredt, valamint az iskolaszék távolságtartásából fakadó nehézségekre is rámutatott. A tanítói munka alapjának tekintette, hogy a tanító ismerje meg önmagát és tanítványai egyéniségét. Meggyőződése volt, hogy a szülőnek és a tanítónak partnerekké kell válniuk a gyermek érdekében. A tanítónak ismerni kell a gyermek jó és rossz szokásait, korábbi életét, neveltetését, amelyekről csak a szülő adhat felvilágosítást. Az oktatáscentrikus közfelfogással szemben rámutatott a nevelés fontosságára is: "... indítsunk mozgalmat az iránt is, hogy az iskolában a tanítással karöltve járjon a nevelés; mert nevelés nélkül csak félmunkát végzünk, mert nevelés nélkül a tanítási eredmény bármily kitünő legyen is, az iskola nem felel és nem is felelhet meg a hozzá fűzött várakozásoknak." [18]
Az iskolaszék tevékenységét illetően a legfőbb hibát abban látta, hogy az egész tanévi ellenőrzést egy napra, a vizsgák napjára korlátozták. Ez a nap mind a tanulók, mind a tanítók számára megpróbáltatást jelentett, hiszen egész éves munkájuk megítélése és minősítése egy nap teljesítményén dőlt el. Horovitz a folyamatos ellenőrzés és kapcsolattartás híve volt, úgy gondolta, az iskolaszéki tagok gyakori látogatása olyan összekötő kapocs lehetne, amely kölcsönös tiszteletet, elismerést és bizalmat szül.
A kötet tanulmányainak a többsége már közvetlenül a gyermekkel foglalkozott. Horovitz írt a gyermeki képzelet jelentőségéről, a gyermek saját maga által készített játékainak hasznáról és az átélés szerepéről. Külön tanulmányt szentelt "az ideges gyermek" témának. Álláspontja ezzel kapcsolatban az volt, hogy nem elég gyermektanulmányi tanfolyamokon részt venni, ahol a gyermeki élet rejtelmeivel, a gyermeki elme fejlődésével, normális és abnormális állapotával ismertetik meg a pedagógusokat, a legfontosabb, hogy a tanítónak legyen elég ideje tanítványai megismerésére, egyéniségük tanulmányozására. Gyakorlati tanácsként az "egy osztály-egy tanító" és a "haladó rendszer" elvét hirdette. Az ún. "ideges gyermek" nevelésével kapcsolatban a baj fő okát a gyermekkel szembeni türelmetlenségben látta, mind a szülők, mind a pedagógusok részéről. Úgy gondolta, a gyermekkel való törődés, játék, együttes tevékenységek megoldást hozhatnak, de alapvetően a felnőttekben kialakult feszültségen is változtatni kell. A leglényegesebbnek tekintette, hogy a gyermek mindig érezze a szülői szeretet megnyilvánulását, a szülő támogatását.
A gyerekek szociális helyzete is foglalkoztatta, élesen kritizálta a nagy látványossággal megrendezett jótékonysági akciókat, és későbbi írásaiban egyre inkább társadalmi szinten próbált megoldást keresni e problémákra.
1912-ben adták ki "A gyermek szoktatása és nevelése" című tanulmányát, amelyet valószínűleg befolyásolt az 1912. évi 40.000. számú miniszteri körrendelet megjelenése, ez ugyanis a tanítóknak a gyermekvédelem és a fiatalkorúak pártfogásba vétele terén kifejtett tevékenységéről szólt.
A mű első részében az egyre emelkedő gyermekbűnözést elemezte, amelynek hatására felállították a gyermekbíróságokat. Nézete szerint a gyermekek többsége nem jutott volna ilyen helyzetbe, ha megfelelően nevelték volna. Véleménye szerint eredményesebb lett volna a nevelésre fordítani a fő hangsúlyt a javítóházak és bíróságok helyett, valamint az ezekre adott pénzügyi támogatást is. Súlyos, megoldatlan problémaként vetette fel a javítót vagy börtönt megjárt fiatal visszahelyezkedését a társadalomba, amihez egyáltalán nem kaptak segítséget. Kiemelte, hogy a nevelésnek mindig alkalmazkodni kell az adott életkorhoz, ismerni kell a gyermek személyiségét, fő jellemvonásait ahhoz, hogy eredményt lehessen elérni. Hasonlóan a gyermektanulmányi mozgalom képviselőihez, alapvetőnek tartotta a gyermeki öntevékenységet, az önálló cselekvést és a valóságos munkavégzést, amelyre konkrét javaslatokat is tett.
Horovitz Jakab második pedagógiai tárgyú könyve "Az iskolai életből" című, 1913-ban jelent meg. E művében tizenhat rövid történeten keresztül vezeti be az olvasót az iskolát kezdő gyermek nehézségeibe, a tanítói munkába, konkrét példákkal, esetekkel alátámasztva a leírtakat.
Kihangsúlyozta, milyen fontos már az első napon a gyermek bizalomteljes fogadása, amely megalapozza a kölcsönös szeretetet, a ragaszkodást, amik olyan bensőséges viszonyt eredményeznek, ami nélkülözhetetlen a pedagógiai munkában. Külön kihangsúlyozta, mennyire nehéz egy hat évesnek az iskolai rendszabályok szerint élni; ahogy megfogalmazta: a gyermeket "... idomítják, hajlitják, puhitják, megtörik, megalázzák. Az iskolai rendnek megfelelően játszik, eszik, beszél, nevet, szalad, kiabál." [19]
Horovitz részletezte könyvében azt, hogy hogyan oldotta fel ezt a merev rendet, szinte játszótársává válva tanítványainak, ami megteremtette a közös munka alapját. Úgy gondolta, a tanítónak meg kell találnia azt a megfelelő hangot, amely révén közel férkőzhet növendékei szívéhez és eszéhez egyaránt. Legfontosabb feladatának a gyermeki önbizalom erősítését, valamint az érzelmi nevelést tekintette. Ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett a felzárkóztatásra és a gyengébbekre való odafigyelésre is. A legszebb és egyben a legnehezebb feladatnak a gyermekek hajlamainak irányítását, az egymás iránti tisztelet és szeretet kialakítását, egymás testi és lelki épségének megóvását jelölte meg. Horovitz "A humanizmus" című írásában összegezte pedagógiai hitvallását, nézeteit. A felmerült problémákra a megoldást abban látta, hogy több figyelmet kellene fordítani a gyermekekre és felnőttekre egyaránt. "Keressük, kutatjuk, miért kedvetlen, miért ideges, miért levert, miért koravén, miért életunt a gyermek. ... lassan-lassan rájövünk, hogy azért, mert nem foglalkozunk vele, mert elhanyagoltuk, mert nem törődtünk sem testi, sem lelki tulajdonságaival." [20]
Szólt a kibontakozó gyermektanulmányi mozgalomról is, amelyről úgy vélekedett, hogy tevékenysége jótékonyan befolyásolhatja az emberek és főleg az emberrel foglalkozók szemléletét. Hitt abban, hogy elkövetkezik egy olyan kor, amikor csak a tanultságban lesz különbség az emberek között.
Horovitz Jakab publicisztikai munkássága is jelentős, hiszen több lapot is szerkesztett és kiadott. Újságírói tevékenységét a Darázs című élclapnál kezdte, amely humoros, ironikus formában bírálta a helyi eseményeket. 1905-től egy éven keresztül a Hódmezővásárhely című lap felelős szerkesztője volt. Feladataként jelölte meg a közhasznú, társadalmi és jótékony intézmények tevékenységének a megismertetését, ezek segítését, valamint a város elhanyagolt ügyeivel való foglalkozást. Pedagógiai tárgyú cikkeiben többször is kitért a tankötelezettség ellenőrzésének problémájára, amely állandó gondot jelentett ebben az időszakban. Hódmezővásárhelyt ez annál is inkább érintette, mert 5000 tanya tartozott a városhoz kb. 25-30 ezer kintlakó emberrel, zömük szegény sorsú paraszt vagy cseléd, akik gyakran változtattak lakóhelyet, s így nagyon nehéz volt számon tartani a tanköteles gyerekek létszámát.
Horovitz cikkeiben megkülönböztetett figyelmet szentelt a leányok nevelésének, valamint a magyar nyelv oktatásának. A helyi hírek mellett a lap Horovitz szerkesztése idején mindig közölte az országos tanügyi helyzettel kapcsolatos információkat, így pl. 1906. április 22-én a Magyar Gyermektanulmányi Társaság felhívását teljes terjedelmében megjelentette.
1914-ben új tanügyi lapot indított "Óvoda és Iskola" címen Nagybölöni Bakó Irma társaságában. A kiadvány a szerzők megfogalmazása szerint "a szülők, kisdednevelők és tanügy barátok" [21] számára készült. Horovitz egy évig vett részt a szerkesztésben, cikkei elsősorban a szülőkhöz szóltak, szerette volna ráirányítani figyelmüket gyerekeik apró-cseprő dolgaira, amelyekből álláspontja szerint jobban megismerhető a gyermeki lélek és gondolkodás.
Horovitz 1915-ben jelentkezett új lapjával, amelyet "Kis tükör" néven indított és 1917 közepéig adott ki. Kiadványával biztosítani szerette volna az emberek további önművelését, az iskolán kívüli tanítást, az ismeretek felújítását, ugyanakkor hézagpótlónak is szánta az aktuális írások közlése révén. Céljait a következőképpen fogalmazta meg: "... a léleknek is szükségesnek tartják legalább annyi szellemi táplálékot adni, amenyi a haladás korszakában azoknak kell, akik nemrég, vagy akik régen maradtak le az iskolából, a hova anélkül is rövid ideig jártak." [22] A másik szempont, ami vezérelte, hogy "eloszlassam a tévhitet, az elfogultságot, a semmibevevést, a közönyt, a pályánk iránti lekicsinylést, a mi munkánk csekély értékelését." [23]
Horovitz lapja sokrétű volt: német társalgási és nyelvtani rovatot indított, orvosi cikkeket jelentetett meg, ismeretterjesztő sorozat látott napvilágot, valamint rendszertelenül ugyan, de beindult a "Művészet" rovat is vásárhelyi neves festők írásaival. Bevezető cikkeiben a háborús eseményekre reagált, és az ebből adódott, gyermekeket érintő problémákkal foglalkozott, úgymint: a növekvő mulasztásokkal, a tanítási körülmények fokozatos romlásával, a hadi árvákkal és a menekültek segítésével. Mindezeket a társadalmi megoldáson kívül nagyobb tanítói odafigyeléssel, törődéssel vélte enyhíthetőbbnek. Kifejezetten a neveléssel kapcsolatos sorozatok is jellemezték a lapot. Ilyen volt a "Ki a soros ?" című, amely elsősorban a tanítás gyakorlati jellegű kérdéseivel foglalkozott, s Horovitz általában saját tapasztalataiból merítve adott választ. Az "Elemi oktatás hátrányai" című sorozatban az individuális oktatás szükségessége mellett érvelt, újra és újra felhívta a figyelmet a tömegoktatás, az "egy kaptafára húzás" veszélyeire. Kritizálta azt, hogy az iskola csak közismereti tárgyakat tanít, de nem nevel a valóságos életre, nem alakít ki olyan tulajdonságokat, mint önismeret, önmérséklet, egymás iránti megbecsülés és mindenfajta munka tisztelete.
Sokat foglalkozott a tanítói hivatással is. Szerinte minden tanítónak népnevelőnek kellene lennie, ha szerepét igazán be akarja tölteni. A tanító kötelességének tekintette a gyermeki tudásvágy fölélesztését, kíváncsiságának ébren tartását, kötelességérzetének kialakítását.
"A rossz nevelés káros következményei" című sorozatában a növekvő számú gyermekbűncselekmény és az öngyilkosságok okaira kereste a választ, s a helytelen nevelésben vélte azt megtalálni. Az volt a véleménye, hogy a gyermekeket meg kell tanítani az önuralomra, fejleszteni kell akaraterejüket, munkaszeretetüket és hitüket, hogy megállják helyüket a világban. A gyermekvédelem terén a megelőzést, a segítést, a pártfogói munka kialakítását tartotta követendőnek és célravezetőnek.
Összegzés: Horovitz Jakab 43 évig dolgozott az izraelita népiskola tanítójaként, de legalább annyira jelentős volt iskolán kívüli, népnevelői munkássága is. Pedagógiai nézeteiről, módszereiről hű képet nyerhetünk könyveiből, cikkeiből, előadásaiból. Műveiben olyan problémákkal foglalkozott, amelyek tanulmányozása - megoldatlanságuk miatt - ma is időtálló. Munkássága kapcsolható a századforduló után kibontakozó gyermektanulmányi mozgalomhoz, amelynek elképzeléseit magáénak vallotta. Pedagógiájának középpontjában a gyermek állt, a legfontosabbnak a gyermek szeretetét és megismerését tekintette. Az individuális nevelés, az egyéni bánásmód mellett tett hitet, ennek szellemében tevékenykedett egész életében. Sokféle téma foglalkoztatta, de mindig vissza-visszatért az iskola és a szülői ház problematikájához, amit sarkalatosnak tekintett a gyermek nevelése és harmonikus fejlődése szempontjából. Műveiben kifejtette, hogy alkalmazkodni kell a gyermek gondolkodásához, érzelemvilágához, érdeklődési köréhez és nem utolsó sorban az életkorához. Tanítási tevékenységét a gyermekekhez való közelkerülés, a kölcsönös bizalom kialakítása és a gyermek egyéniségének tiszteletben tartása jellemezte. A nevelés problémáit a gyermekkel szemben megnyilvánuló türelmetlenségben, az együttes játék hiányában látta. Ugyanakkor elítélte a túlzott szülői engedékenységet, kényeztetést is, mert ennek következményeként nem alakul ki a gyermekben a társakhoz és a felnőttekhez való alkalmazkodás, aminek veszélyei később jelentkeznek. Bírálta azt az iskolai szemléletet és gyakorlatot, amely a szó szerinti tanulásra, a kijelölt tananyag bemagolására fektette a hangsúlyt, és nem az értékes személyiségjegyek kialakítására.
Horovitz Jakab a fenti gondolatok jegyében élte életét és végezte munkáját 1936-ban bekövetkezett haláláig. Tevékenységének értékelését kortársa, Tornyai János, a város kiemelkedő festőművésze fogalmazta meg a legszebben: "Avagy nem apostol-e az a szó legnemesebb értelmében, - aki szeretet tanít és emberéleten át ugy is él, ahogyan tanít." [24]
JEGYZETEK
[1] Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1986. 453. o.
[2] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században. Történelmi Kézikönyvtár, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997. 49. o.
[3] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században... i. m. 69. o.
[4] Venetianer Lajos: A magyar zsidóság... i. m. 234. o.
[5] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században... i. m. 102. o.
[6] Uo. 90. o.
[7] Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. A Hódmezővásárhelyi Izraelita hitközség kiadása, Hódmezővásárhely, 1943. 13. o.
[8] Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók... i. m. 31. o.
[9] Uo. 35. o.
[10] Hódmezővásárhely története. II/1. A polgári forradalomtól az őszirózsás forradalomig. 1848-1918. Főszerk.: Szabó Ferenc, Hódmezővásárhely, 1993. innen. Hódmezővásárhely társadalma - Gyáni Gábor 237. o.
[11] A Hód-Mező-Vásárhelyi izraelita népiskola multja és jelene. Értesítő az 1895-96. tanévről. Írta: Kemény Zsigmond igazgató-tanító V. évf. Hódmező-Vásárhely, 1896. 3. o.
[12] A Hód-Mező-Vásárhelyi izraelita népiskola multja és jelene. Értesítő az 1895-96. tanévről 3. o.
[13] Uo. 3. o.
[14] Uo. 4. o.
[15] Uo. 5. o.
[16] Horovitz Jakab: A gyermek szórakoztató olvasmányairól. In: A Hód-Mező-Vásárhelyi izraelita népiskola értesítője az 1892-93. tanévről. II. évf., Hódmezővásárhely, 1893. 9. o.
[17] Horovitz Jakab: A zsidó iskolák tantervéről. In: A Hódmező-Vásárhelyi izraelita népiskola Értesítője az 1896-97. tanévről. VI. évf., Hódmezővásárhely, 1897. 3. o.
[18] Horovitz Jakab: A gyermek védelme. Hódmezővásárhely Káldor és Nemes könyvkereskedők Bizománya, 1905. 28. o.
[19] Horovitz Jakab: Az iskolai életből (Az első osztály). Endrényi Lajos könyvnyomdája, Szeged, 1913. 9. o.
[20] Uo. 73. o.
[21] Óvoda és iskola. I. évf., 1. sz., 1914. március 1. 1. o.
[22] Kis tükör. 2. évf., 2. sz., 1916 január 15. 1. o.
[23] Kis tükör 2. évf., 3. sz., 1916. február 1. 2. o.
[24] Kis tükör 2. évf., 3. sz., 1916. február 1. 5. o.