Kéri Katalin (szerk.): Ezerszínű világ

SZÍVÓS ANDREA:
ADALÉKOK A MAGYARORSZÁGI NŐNEVELÉS
ÉS NŐI MŰVELŐDÉS TÖRTÉNETÉHEZ (1850-1888)

Mint a címből is kiderül, témám annak bemutatása, hogy milyen volt a magyarországi nőnevelés a 19. század második felében. Ezen belül elsősorban azt a kérdést vizsgáltam meg, hogy milyen könyveket ajánlottak a nők számára olvasásra. Az eddigi vizsgálódásaim során a kor nőnevelésével foglalkozó műveit illetve a nőknek készített folyóiratokat, elsősorban a Nővilágot és a Nemzeti Nőnevelést tekintettem át. Munkámat elsősorban az Országos Széchényi Könyvtárban és a pécsi Egyetemi Könyvtárban folytattam. Dolgozatomat, mint alább látható, fejezetekre tagoltam, amelyekben vázoltam a női olvasmányok bemutatásán kívül a nőnevelés jellemzőit, a nők művelődési jogaiért vívott küzdelmeket. Azért találtam fontosnak a nőnevelés és női művelődés történetének a női olvasmányok szempontjából való kutatását, mert - bár a 19. század források tekintetében rendkívül gazdag időszak - ezzel a témával eddig kevesen foglalkoztak.


A nők műveltséghez való joga

A történelem folyamán mindig is vitatott volt, mennyire lehet egy nő művelt. Ez a polemizálás a 19. század második felében tovább folytatódott, de a század végére már kialakultak olyan nézetek is, melyek támogatták a nők egyetemi képzését. [1] (Az első magyar nő, Hugonnai Vilma 1879-ben szerzett orvosi diplomát a zürichi egyetemen.) Madách Imre 1864-es akadémiai székfoglaló értekezésében kifejtette, hogy a nő életelve a férfitól való függés. Ezt írta: "... a nő korábban fejlődik, de teljes férfiú érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad és soha a művészetet és tudományt előre nem viszi." [2]

A régi álláspontot tükrözte Zilahy Károly megállapítása is: "Utóbbad a polgárosodással együtt járó hátrányok apáinkat gyanakodókká tették a miveltség nemesebb gyümölcsei iránt is annyira, hogy a középosztálynál a leányokat irni elvből nem tanitották. ... Igy a magasabb szellemi kifejlődés ösvénye a nőnem előtt el volt rekesztve." [3]

A kezdeti törekvések a jó anya és a hű honleány kötelességének teljesítésére hivatkozva követelték a nők magasabb fokú iskolázását és a szélesebb körű munkavállalás lehetőségét. A pécsi Szabad Királyi Város Polgári Leányiskolájának 1881-82-es tanévre szóló értesítőjében a következő olvasható: "A magasabb kiképeztetés eddigelé csak a fiugyermekek osztályrészét képezte - a leánygyermekek iránt e részben a társadalom mostoha volt - azon előítéletek hatása alatt, hogy a magasabb kiképeztetésre szükségük ugy sincs - sőt ártalmukra van - ellenkezvén rendeltetésükkel." [4]

Friml Aladár, Paul Gide 1886-ban magyar fordításban megjelent A nők joga című alkotására hivatkozva, ezt így foglalta össze saját munkájában: "A férfi és a nő közötti szellemi külömbség tehát abban nyer kifejezést, hogy a férfi értelmileg, a nő erkölcsileg van tulsulyban. ... Tehát nem a nő müködési körét kell kitágítani, hanem a nevelésnek kell oly irányban haladnia, hogy minden férfit a családalapítói, s minden nőt a feleség és anyai hivatás betöltésére előkészitsen és képesitsen." [5]

A női mozgalmak megerősödésével a kérdés egyre inkább a női pályák és szakképzés felé mozdult. Számos olyan női egylet működött, amely munkalehetőséget kínált az asszonyok számára. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nők nagy arányú munkavállalása már megakadályozhatatlan: "... korunk haladása szétoszlatta ezen előitéletet; - a társadalom tudatára ébredt annak, hogy az erkölcsök nemesítése, az egyes családok tartós boldogságának alapitása - a jólét, az édes haza felvirágoztatásánál a müvelt anya kiválóan nevezetes tényező. ... Az anyák ezen üdvös eredményü készültségének elsajátitására a polgári leányiskola felállitása által a legjobb alkalom nyujtatik, de sőt ezen tanodának alapos elvégzése után még az életben magára hagyott nő is - nemcsak ügyes kézi munkával, hanem a postai, távirdai, tanitói és könyvvivőségi állásoknak betöltésére szerzett képessége folytán is - magának önálló, tisztességes létet biztosithat." [6]

Ezt az vallás- és közoktatásügyi miniszter, Trefort Ágoston 1881-ben így fogalmazta meg: "Szerezzünk a nőknek a tanítói pályán kívül is, melyre kiválóan alkalmasak, munkát, és keresetet az iparban, a kereskedésben, sőt a közigazgatás bizonyos ágaiban, de nem követeljük, hogy bírák, ügyvédek, orvosok, törvényhozók lehessenek; a nő polgári jogok tekintetében egyenlő lehet a férfival, de a társadalmi funkciók tekintetében a nemi különbségnél s női természeténél fogva a férfival egyenlő nem lehet." [7]

A nők egyenjogúsítását indítványozta tíz évvel Trefort kijelentése előtt Szerényi Endre, aki hazánkban talán először hangoztatta: "... senki sem mondhatja, hogy a nő ne volna képes éppen úgy kiképezni magát ügyvéddé, orvossá, művésszé, iparossá, szóval bárminemű pályára, mint a férfi." [8]

Szerényi szerint szükségesnek látszott egy emancipációs törvény megalkotása: "Ha naggyá, általánosan műveltté, ha erőssé és gazdaggá akarjuk tenni hazánkat: felvilágosultságunknak legfelsőbb fokban igazoló, csak egy értelmes törvény meghozására van szükségünk, s ez az, mely a nőket eddigi szánandó elzártságukból a nyilvános működés terére hozza, ti. a férfiakkali egyenjogusitás, a női emancipátio törvény." [9]


Intézményes nőnevelés a szabadságharc bukása után

A nőnevelés ügye a szabadságharc bukása után, a Bach-korszak politikai légkörében, vallásos keretbe burkolva jelentkezett. A katolikus püspöki kar elindította a zárdai nevelőintézetek hálózatának széleskörű kiépítését: a már hazánkban élő női szerzetesrendek újabb rendházakat alapítottak (mint például az Angolkisasszonyok 1851-ben Balassagyarmaton, 1852-ben Egerben), illetve újabb külföldi apácarendek telepedtek le, s azok nyitottak intézeteket (például az Irgalmas Nővérek 1852-ben Pinkafőn, 1853-ban Pesten).

A legelső tanítónőképző intézet 1856-ban alakult meg, az akkori tanítóképezdei reformok hatására. Ez az intézet Haas Mihály császári és királyi iskolatanácsos javaslatára a pesti Angolkisasszonyok intézetének falain belül kezdte meg működését. A képzés nyelve a közoktatás germanizálásának idején német volt, teljesen magyar csak 1864-től lett. Ezen a pesti képezdén kívül az ország különböző területein létesültek tanítóképzők (1857-ben Szatmárnémetiben, 1858-ban Nagyváradon, 1860-ban Kassán).

Madách székfoglalója késztette a hagyomány szerint Veres Pálnét arra, hogy a nők lebecsülése ellen tiltakozzék, és mozgalmat indítson magasabb fokú iskolázásuk érdekében. Fábri Anna úgy ítélte meg, hogy Veres Pálné Hon-ban megjelent tanulmánya a magyar nőnevelés "nyitánya". [10] Szegvári Katalin szerint pedig ő volt a nőnevelésügy pionírja". [11] Ezt a kijelentést egy kicsit eltúlzottnak látom, mivel a reformkorban is tevékenykedtek olyan asszonyok - mint például Takách Éva vagy lánya, Karacs Teréz -, akik szintén sokat tettek a nőnevelés ügyéért. Az viszont tény, hogy hamarosan egy Országos Nőképző Egylet alakult, melynek célja volt: "a női müveltséget az elemi oktatáson annak befejezéséig eszközölni és pedig ugy az általános képzettség terjesztése s emelése, mint müvelt nevelőnők képzése által". [12] Mintatanodájuk felállítása előtt Veres Pálné Deák Ferenchez fordult egy petícióval. A kérvény, melyet 9000 nő írt alá, egy Országos Női Főtanoda felállítását szorgalmazta, eredménytelenül.

Az első királyi állami tanítónőképző is ekkor kezdte el működését Zirzen Janka vezetésével. Zirzen Janka Herbart tanulmányozása nyomán hangsúlyozta a nevelő oktatást, Saltzmann hatására nagy jelentőséget tulajdonított az élő nyelvek tanításának, és Pestalozzit követve hirdette, hogy a nevelés során tekintettel kell lenni a gyermek egyéniségére.


Leányiskolai könyvtárak és női olvasmányok

A Zirzen Janka által vezetett állami képezde nemcsak szakképzett oktatókkal, de a tanításhoz nélkülözhetetlen szemléltető eszközökkel is rendelkezett. A szertárban többek között "mértani és természettudományi készülékek", ásványi gyűjtemény, atlaszok, zongorák voltak. Sőt könyvtárral is rendelkezett, melyet fokozatosan bővítettek adományokból (például az 1877-78-as tanévben a Magyar Nemzeti Múzeum 2000 könyvet ajándékozott az iskolának). A könyvtár használati szabályzata hasonlított Karacs Teréz miskolci neveldéjének 1847-es könyvtárhasználati szabályzatához: "A könyvtárfelügyelő csak azon növendékeknek adhat ki könyveket, kik az illető osztályvezető tanítónőtől az olvasásra engedélyt nyernek. Hanyag tanulóknak, gyönge tehetségű, vagy izgatottabb kedélyű gyermekeknek nem kell gyakran külön olvasni valót adni. ... Minden növendéknek, a ki valamely könyvet visszavisz, bizonyságot kell szolgáltatni arról, hogy azt a könyvet csakugyan olvasta. A kisebb növendékek e czélból néhány részletet lemásolnak, a nagyobbak egyes részleteket szabadon írnak ki az olvasott könyvből." [13]

Az 1869-ben indult budapesti II. kerületi állami elemi tanítónő- és nevelőnőképző - melynek 1875-ig Zirzen Janka volt az igazgatója - könyvtári állományáról fontos feljegyzések vannak. A tanári könyvtár a szépirodalmi műveken (például Berzsenyi, Zrínyi, Goethe, Dante) kívül szakirodalmat (például Bánóczy: Kisfaludy élete, Csengery: Magyar szónokok és státusférfiak) és hazai illetve külföldi folyóiratokat (például Akadémiai Értesítő, Méhészeti Lapok) tartalmazott. Az ifjúsági könyvtárban mesekönyvek (például Andersen meséi, Grimm-mesék), kalandregények (például Cooper: Bőrharisnya), történelmi regények (Colom Ferdinand: Colombus Kristóf élete) voltak. [14]

1875-ben Trefort Ágoston miniszter és Molnár Aladár javaslatot tett egy Budapesten felállítandó felsőbb leányiskolára, mely ezen írások következtében hamarosan, október 20-án meg is kezdte működését. Molnár Aladár részletesen kidolgozta az általa szükségesnek tartott tantárgyak "tantervét". A magyar nyelv és irodalom körén belül felsorolta a hazai és külföldi olvasmányokat. Az epikai költészetből Zrínyit, Aranyt és Vörösmartyt illetve Kisfaludy Sándor regéit ajánlotta. A lírából Kölcseyt, Berzsenyit, Eötvöst és Petőfit tartotta fontosnak. A drámával kapcsolatban a következőket írta: "Fájdalom, a drámára a hazai irodalomból egyetlen olyan művet sem ajánlhatok, mely műremek, - s egyszersmind leányiskoláinkban is olvasható volna. Itt részint a német és francia irókon kell megfelelő műveket egyidejüleg olvastatni, részint jó fordításban, p. o. Sophokles Antigoneját - Antigonenak már 1873-ban is volt Szűcstől hű, de nehézkes forditása, ma 1876-ban pedig Csikytől szép és jó magyar forditásunk van - s a keresztény drámából Shakespeare-től vagy Julius Caesart vagy Coriolánt." [15]

Ezeken kívül még a külföldi művek összehasonlítását javasolta magyar alkotásokkal egy-egy műfajon belül. Az irodalmi rész végén pedig kifejtette álláspontját az olvasással kapcsolatban: "... nem csupán az illető irodalom megismerése a cél, hanem egyszersmind a kedély nemesítése, aesthétikai és erkölcsi érzések fejlesztése, a képzelet gazdagítása és tartalmassá tétele, az ízlés kimüvelése, az ízlés erősítése, és a logikai gondolkodás képzése is. ... Csakis az ily gondolkodva olvasásnak marad a lélekben nyoma, s van a szellemre képző hatása. A ki egyszer megszokott így olvasni, az nem is sok időt fog vesztegetni a gondolkodásnak vagy a szépérzésnek táplálékot nem nyújtó könnyü, pongyola piaci munkára, hanem az érzett szükségévé válik a magvasabb s értékesebb olvasmány." [16]

Eötvös József minisztersége idején kezdték propagálni a tankönyvkiadást, így számos nőknek - elsősorban leánynövendékeknek - szóló munka látott napvilágot.

A nők erkölcsi nevelésének céljából ("Az erkölcsi nevelést megkönnyíteni s azt elősegíteni czélja e kis könyvecskének, mely különféle női jellemek feltüntetése által igyekszik az erényt megkedveltetni s a gyengeségeket meggyűlöltetni.") [17] jelentette meg Biki Károly: Női arcképek a történelemből című művét nőneveldék számára.

A tankönyvírási folyamathoz csatlakozott Gr. Esterházy Kálmánné Költészettanával, amelyben - a női tudásvágy felkeltése érdekében - meglehetősen széleskörű áttekintést adott nem csak az egyes irodalmi műfajokról, hanem az egyes nemzetek irodalmáról is. A nőneveléssel is foglalkozó Gyulay Béla által megfogalmazott Gyakorlati széptan hasonló témájú ugyan, de ez már szöveggyűjteményként is funkcionált a leánynövendékek számára.

Az 1880-as évek elején fokozatosan szüntették be az 1869 óta működő elemi iskolai tanítónőképzést és helyette létrehozták a nevelőnőképzőket. Ezt készítette elő az 1879-ben induló Nemzeti Nőnevelés című folyóirat, amely egyrészt azzal a céllal jelent meg, hogy hasznos olvasmányt nyújtson a tanítónőképzők növendékei számára, másrészt, hogy a nőneveléssel foglalkozóknak egyfajta önművelésként szolgálhasson. Ebben az időben kezdett emelkedni a magasabb színvonalú leányképezdék száma. Jól mutatja ezt a folyamatot például az is, hogy az újonnan, 1881-ben alakult pécsi Polgári Leányiskola évente adott ki értesítőt, melyben tájékoztatást közöltek a tanulók számáról (amely évről évre emelkedett), érdemjegyeikről, az adott évben bekövetkezett esetleges változásokról, stb. Ezekből a kis füzetecskékből a tanulók által használt olvasókönyvekről is információt nyerhetünk, amelyek nagyrészt azonosak az 1878-as Gyulay-féle Gyakorlati iránytanban javasoltakkal. A már említett két budapesti iskolához hasonlóan a pécsi Polgári Leányiskola is rendelkezett különféle tansegédleti eszközökkel: "Mint intézetünk jótevőjét, első helyen kell emlitenünk a tekintetes Iskolaszéket, mely tanszertárunkat az idén is számos vegytani és természettani szerekkel, térképekkel s egyéb tanszerekkel gazdagitá, iskolai könyvtárunkat pedig harminc kötettel megalapitá s ezenkivül jutalomkönyvek beszerzésére 15 forintot adományozott." [18]


Nők és a regényolvasás

A női olvasmányokkal kapcsolatos javaslatok egybefonódtak a regényolvasás problematikájával. Korábban a regényt egyértelműen elutasították. A Bach- korszak idején még mindig erkölcstelennek találták az ilyen műveket. Az evangélikus losonci tanító, Kálniczky Endre 1852-ben megjelent műve a női olvasmányokkal kapcsolatban a következőket írta: "Ollyan könyveket ne olvasson, mellyek buja gondolatokat ébresztenek, heves s tisztátalan szerelmet gyújtanak s erkölcsiséget sértenek, hova tartoznak minden sületlen regények, versek, s rossz íróktól kiadott könyvek s szindarabok." [19]

Még a sok tekintetben felvilágosult Veres Pálné sem szívesen vette, ha a leányok regényeket olvastak. 1865-ös Buzdító szózatában a női regényolvasásról is írt: "Nem tagadom, hogy megvan a regényolvasásnak is némi haszna, de a tapasztalatlan ifjú leány a regényekből sokszor valódi mérget szí, mert képzelő tehetségét és érzését felcsigázzák, lelkében vágyat ébresztenek a hősnő szerepét játszhatni, másnak keblében szintoly heves indulatot költhetni, s ... ő minden kötelességéről megfeledkezik." [20]

Jósika Júlia Pályavezető című munkájában a fiatal hölgyeknek a napi fél óra olvasást tanácsolta. Az áttekintendő könyvek említésekor pedig kisebb fejtegetésbe kezd a regényekkel kapcsolatban: "Van olyan regény - s elég nagy ezeknek a száma - melyből többet tanulunk akármely erkölcstani könyvnél. ... De nem kell ezt a francia vagy francia modorban írt érzelgő és erkölcstelen, sőt gyakran erkölcsrontó és szennyes regények közt keresni. ... De ha - mint például az angol regények többségében - nem csak az a cél, valami szerelmi viszonyt lefesteni, hanem inkább a társadalmi életnek s egyes jellemek rajzolása vagy valami erkölcsi elvnek nemcsak elvont de gyakorlati tárgyalása, akkor több jót mint rosszat tanulhatunk belőle." [21]

Jósika elméleti nézeteit a gyakorlatba is átültette, hiszen Hölgynaptárjában angol regényeket közölt fordításban. A szerzőnő "tilalma" azonban nem nagyon volt hatásos, hiszen a Pesti Hölgy-Divatlap regénytára sorozatban jelentette meg a francia regényeket. Az írónő valószínűleg a kortárs Kemény Zsigmond nézeteit követte, szinte szó szerint idézte őt, aki szintén a francia regények utánzása ellen tiltakozott az Eszmék a regény és a dráma körül című munkájában.

A szerzőnő jelentősége azért nagy, mert ő volt talán az első, aki ezt a műfajt nőknek is ajánlotta: "Vannak akik azt állitják, hogy legjobb, ha fiatal leány csak komoly munkákat olvas, és kik könyvtárából egészen kizárják a regényt s más szépirodalmi olvasmányt. Mi ezekkel nem értünk egyet és azt hisszük, hogy tanulságos, de könnyebb és érthetőbb modorban írt tudományos munkák mellett, regények és költemények is a maga helyén vannak fiatal hajadonnak kezei közt." [22]

Szabó Richárd A nők világában egyértelműen kijelenti, hogy akik regényekből készülnek az életre, azok a leánykák boldogtalanok lesznek: "Nem kárhoztatom a regényolvasást, de ma már nevendék leánykák sem élhetnek meg regényolvasás nélkül, és gyakran nem a legépületesb regények kerülnek kezeikbe. Különösen fiatal hölgyeknek a legnagyobb óvatossággal kellene regények olvasásához nyúlniok. Az erényképző, a vérben forradalmat nem teremtő, a szellemiség szempontjából irott moralis és képző regényeket lehet olvasni; ezekből lehetetlen, hogy a fogékony elme és a szív valamit hasznára ne fordítson. De vannak, melyek az erekben lassan csörgedező vért lázas hévre izgatják, a képzeletet hasztalanul felgyújtják, tiltott vágyakat gerjesztenek, regények, melyekben a jellemek nem az életből, de a képzelet gazdag világából merítnék.... Ily regényekben sokszor a férfi mint valami földi isten, a nő mint égi angyal minden hibától menten, a tökéletes szépség remekül állíttatik elő, milyent a való életben feltalálni nem lehet. ... Kik regényekből készülnek a házaséletre, soha, vagy csak igen ritkán lesznek boldogok." [23]

Beniczky Irma A nők hivatásában említette azt a problémát, hogy a leányok elsősorban "kölcsönkönyvtárakból" hoznak maguknak olvasmányokat. Ez szerinte azért helytelen, mert így a szülők nem tudnak kellőképpen odafigyelni leányaik olvasmányaira. Beniczky számára a megoldás: a szülőknek kell könyveket vásárolniuk leánygyermekeiknek. [24]

De Gerando Antonina A női életben fejtette ki véleményét a regényolvasásról: "Mert a ki például kizárólag regényolvasásra adta magát, az mind távolabb áll attól, hogy a valódi remekművek szépségét élvezhesse ... mert a regényirodalom mégis inkább mulékony jellegű, éppen mint a hirlapirodalom, egy napi életre van csak szánva." [25]

Természetesen a század vége felé is felbukkant olyan vallásos-erkölcsös nézetű könyv, amely az olvasásban a vallásos hit elvesztésének veszélyét látta. Kisfaludy Árpád amellett, hogy a különféle nemzetek irodalmából felsorolta az erkölcstelen műveket és a számára ateista írókat, a regényt is megemlítette: "... az ujabbkeletü, érdekfeszitő regények irányában egyáltalán már előre is jogosult a bizalmatlanság. ... Ne nyulj soha vak bizalommal az olyan gyüjteményes vállalatok után, melyek kitünő írók nevével kérkedve, ilyen-olyan jeles regényeket igérnek." [26]

"A női olvasmányok legkönnyebben megszerezhető részét képezik a divatlapok, s ugy hiszem, nincsen müveltségre igényt tartó ház, mely egyiket vagy másikat ne járatná." [27] Ezt Medve Imre írta, aki gazdasszonyoknak szánt könyvében hosszú felsorolásban közölte az általa ajánlott műveket pontos bibliográfiai megjelöléssel, árral. Katalógusában a szépirodalmi műveken kívül ismeretterjesztő, tudományos munkák, lexikonok és kézikönyvek is szerepelnek, mint például Toldy Ferenc A magyar irodalom kézikönyve. Természetesen elképzelhető, hogy ez a könyvajánlat nem szívből jövő jótanács, hanem csak üzleti fogás volt. Ezt erősíti a szerző korábbi kijelentése: "A nőknél a mértéktelen olvasási vágy megrovandó, mit lel az a valódi világtól, melyben a nőnek testtel s lélekkel élnie és működnie kell, elidegeniti őt és annyira felcsigázza érzékenységét, hogy képtelenné válik a családi boldogság élvezetére." [28]


Divatlapok, kalendáriumok

Női folyóiratok a 18. század végén is léteztek, de ezek elég rövid életűnek bizonyultak és kisebb számban voltak, mint az általam vizsgált korban.

A női lapok közé tartoztak azok az irodalmi divatlapok, amelyek szépirodalmi művek mellett divatképeket, szabásmintákat is tartalmaztak. Ilyen volt az 1849-ben indult Hölgyfutár, melynek 1854-ben 1800 előfizetője volt, vagy a későbbi Pesti Hölgydivatlap, amely 1887-ben Budapesti Bazárrá alakult. Az újságok másik részét képezték azok, amelyek már a női nemet közvetlenebbül érintő problémákkal is foglalkoztak. Ilyen volt az 1857-ben Vajda János szerkesztésében indult Nővilág "kizárólagos női lap", melynek a megjelenés évében 200 olvasója volt. A szerkesztő egyik cikkében éles kritikát közölt a korabeli női olvasmányokról: "Ha már a női ösmeretek terjesztésére sem külön könyvek, sem időszaki füzetek nálunk nem létesíthetők, legalább... a divatlapok ügyekeznének pótolni e hiányt. ... Azonban honi divatlapjaink vetélkednek egymással az üres csevegés mesterségében." [29] Egyre inkább teret nyert az az elképzelés, amely a nőkérdés megoldását a női nem önálló szellemi és gazdasági munkára nevelésében látta megvalósulni. E koncepció nyomait a folyóiratok közt először a Nővilágban lehet észlelni.

A Nővilág után nem sokkal egy hasonló újságot alapítottak az első magyar szerkesztőnő, Kánya Emília vezetésével. Ettől kezdve egyre nagyobb számban keletkeztek női szaklapok (például Magyar Szépek Munka- és Mintalapja, Anyák Hetilapja, Magyar Háziasszony, Nők Munkaköre).

A nők olvasmányait képezték olyan időszakos kiadványok is, mint a kalendáriumok, albumok. A női naptárak a szépirodalmi anyagon kívül különféle háztartás körüli praktikus tanácsokat, recepteket, hirdetéseket tartalmaztak. Elterjedtek voltak a női albumok is, mint ahogy Kánya Emília megjegyezte: "A mit azonban mellőznöm nem lehet, ez azon nemes részvét, a melyet hazánk hölgyei az irodalom iránt tanusitanak. Három munka fekszik előttem, a mik legközelebb előfizetés utján napvilágot láttak: az `Akademia könyve', a `Szigethi Album', és ez Évkönyv; és végig tekintvén az előfizetők nyolcezerre menő nevein, kitünik, hogy az irodalompártolók 4/5 része nők." [30]

Adományozás végett könyvek is jelentek meg, bízván a nők nagylelkűségében és pénztárcájában. Szinegh Györgyné Somosi Molnár Ilon kiadása ebbe a kategóriába tartozott. A szerkesztőnő előszavában a nőegyletek pártolására buzdította a nőket a könyv megvásárlása által. Maga a mű női főszerepekkel különféle beszélyeket kínált az érdeklődők számára.

Ebben a fejezetben említést kell tennem a nőknek készített levelezőkönyvekről is, amelyek "minden előforduló alkalmakra való fogalmazási mintákkal, mindenféle társalgási, családi, bizalmas és szerelmes levelekkel, emlékkönyvbe való válogatott versekkel, a keleti virágnyelv magyarázatával és betűrendbe szedett szótárral" [31] rendelkeztek.


A Nemzeti Nőnevelés és kora

A Nemzeti Nőnevelés indulásával (1879) egy olyan folyamat kezdetét lehetne jelezni, amelynek során ugrásszerűen megszaporodtak a nőneveléssel foglalkozó írások. A korszak nőnevelésével kapcsolatos problémáiról és a javasolt megoldásokról átfogó képet ad a már említett Gyulay Béla Nőnevelés című munkája. Ebben a műben először is az a már régóta elterjedt álláspont fogalmazódik meg, mely szerint a nő rendeltetése különböző a férfiétől. Ezt egyrészt anatómiai vizsgálatok (a nő csontváza gyöngédebb, feje kisebb stb.), másrészt a hölgyek "szellemi egyedisége" ("a nő egészében él érzelmeinek") és erkölcsi tulajdonságai (gyöngédség, szemérmetesség) alapján mutatta ki. Ebből következik tehát, hogy a nők nevelése más kell, hogy legyen, mint a férfiaké. Gyulay nem tagadja meg a nőktől a műveltség jogát: "A nőtől azt kivánom, legyen művelt, de a középosztály nőitől pedig még azt is, hogy legyen valamiféle szakképzettsége, mely őt az esetleges nyomor ellen jobban biztosítja, de ... mindenekelőtt legyen igazán nő." [32]

A szerző támogatta azt is, hogy a nők külföldi egyetemeket látogassanak, sőt az írói pályára is alkalmasnak találta őket. De a már máshol is megtagadott orvosi, jogi pályán ő sem szívesen látott volna hölgyeket. Könyvének további részében a leányiskolák általános hibáiról írt. Az egyik ilyen a túl korai iskolázás, amelynek következménye az "elsatnyulás". Az az "elsatnyulás", amelyről Gúta-Oláh Mária így írt a Nemzeti Nőnevelésben: "A leányok többsége 14-16 éves korában végkép búcsút mond az iskolának, mert nagyon csekély azoknak a száma, a kik általános műveltséget nyújtó iskolákból valamely szakiskolába lépnek át. S mit tapasztalhatunk? Azt, hogy az iskolás leánykák, sőt egy ideig még azok is, a kik az iskolát elhagyták már, lelkesednek minden szépért, jóért, szorgalmasan olvassák Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt s szinte rajonganak kedves íróikért; de ez a lelkesedés fokonként hűl; utóbb már érdeklődésnek sem válik be, s harminczéves korukban már nem törődnek íróikkal s nem is emlékeznek egykori lelkesedésökre. Az ideálok helyét a próza foglalja el s ha olvasnak is még, a lelkesedés helyébe az érzéki s erkölcsi izgalmak keresése furakodik. Szóval az iskola hatása nem tartós, nem terjed ki az egész életre oly mértékben és módon, a mint kivánatos lenne." [33]

A másik baj a leányok túlterhelése. Gyulay szerint fontos az iskolázás után otthon foglalkozni a leányokkal. Erről írt a fent idézett cikkben Gúta-Oláh Mária is: "... továbbképzésöket öntudatosan s tervszerűen kell vezetnünk. S e tekintetben mindenek előtt azt a befolyást kell kiemelnem, melyet az olvasmányok gyakorolnak a fiatalságra. Az iskola megvetette az alapot; az anyák kötelessége, hogy ezen az alapon tovább építsenek. Itt a fő dolog, hogy az anyák mindig tudják, mit olvasnak leányaik, s hogy csak azt olvashassák, a mit ők helyeselnek. Mennyi szellemi élvezetnek, mennyi erkölcsi okulásnak válik forrásává, ha az anya együtt olvas leányával s az olvasottakat meg is beszélik. Igazi vezetőjévé, bölcs tanácsadójává csakis így válhatik az anya leányának. A sok olvasás kész veszedelem; különben helyes életrend mellett idő sem jut rá. Még nagyobb baj az olvasmányok egyoldalúsága. A költői olvasmányokat jó történeti s egyéb ismeretterjesztő s gondolatfejlesztő olvasmányoknak kell ellensúlyozniok. Ezekről a dolgokról beszélvén, valóban elszomorító, ha meggondoljuk, hogy leányaink alig olvasnak egyebet, mint novellát, regényt meg verseket - még pedig minden válogatás nélkül. Ezekből szerzik világnézetüket, ezek szabják meg ízlésöket s ezek kísérik végig s ámítják őket egész életükön át; holott a jó és jól megválogatott költők és regényírók műveiből szellemük világosságot, szívük gyönyörűséget, jellemük erőt és nemességet meríthetne." [34]

Somogyi Géza A nőkérdés című művében egy nagyon fontos nőneveléssel kapcsolatos dologra hívta fel a figyelmet: "... minden nő a Fröbel-féle gyermek játékokban kellő kép tájékozva legyen". [35] A leányok nevelésekor a testi nevelésen kívül elengedhetetlennek tartja az "élet és egészségtan" nevű tantárgyat, annál is inkább, mivel a felsőbb női tanodákban sem fordítottak erre elegendő időt és figyelmet.

A Nemzeti Nőnevelésben javasolták a női tanítók alkalmazását, "mivel a férfi tanító még csak megközelitőleg sem itélhet helyesen a leánygyermekek szellemi állapota fölött". [36] A tanítónői pálya mellett más munkakörök betöltésére is alkalmasnak tartották a nőket a fent említett folyóiratban, ezért szorgalmazták a női ipariskolák felállítását, amelyek "kenyérkeresetre is képesitő tanfolyamok volnának". [37] A leányiskolák tökéletesítését Péterfy Sándor egyenesen a "szakszerü müveltséget nyújtó tanfolyamok" [38] létesítésében látta.

A női oktatással kapcsolatos művek nagy arányú elterjedése mellett egyre több olyan alkotás született, mely a női olvasmányokat állította középpontba. De Gerando Antonina a felsőbb leányiskolákban a legfontosabb tantárgynak az olvasást tartotta: "Én a felsőbb leányiskolák legelső tantárgyának találnám a helyes, kifejezésteli olvasást fennhangon. A műveltség első föltétele, hogy jól olvasson a növendék, mert csak az olvas később is, midőn az iskolát elhagyta, a ki megtanult olvasni, azaz megtanulta érteni a mit olvas. Már pedig semmi sem érleli jobban a lelket, semmi sem indítja jobban arra, hogy gondolkozzék, hogy megalkossa magában azon belső ideált, melyhez aztán egész életében hű legyen, mint a remekírók olvasása, a lelki közeledés a nagy szellemekhez. A ki folyvást olvas, akadozás nélkül, az még nem tud olvasni, az legfeljebb arra képes, hogy regényeket átfusson, de az olvasás művészete az, melyet a felsőbb leányiskolákban el kellene sajátítani, az a legnehezebb művészet. Szükséges ahhoz, hogy az ész bizonyos mértékben be legyen már gyakorolva, hogy megértse, fel tudja fogni az író gondolatainak még árnyalatait is, hogy a szív érezni tudjon, hogy az ízlés ki legyen fejlődve. Mert az olvasó tolmácsoló, a szerző helyzetébe kell tehát magát belegondolnia, azt gondolnia a mit ő, azt éreznie a mit ő, és a mellett természetesnek kell maradnia, azaz csak akkor lesz természetes, ha maga magáról meg tud feledkezni és másnak a lelkét igyekszik megérteni, magát egy időre vele azonosítani. Tehát csak olyat kell természetesen a növendékkel olvastatni, a mit megérthet. Jó lenne e szempontból a növendékkel egyszer megmagyaráztatni azon szöveget, melyet el akarunk vele olvastatni, hogy lássuk mennyire képes az író gondolatait felfogni. Természetesen e szöveget csakis valami remekműből kell választani, mi a növendékek ízlését, szépérzékét is finomítani fogja." [39]

Bánfi János A Nemzeti Nőnevelésben a "jó novellákat, főleg azonban koszorús költőink remekműveit" ajánlotta a fiatal leányok számára.

György Aladár egy egész cikket írt a serdülő leányok olvasmányairól. Számára az olvasmány "az a nevelési eszköz, melyre a társadalmi pedagógia művelői legjobban hathatnak, s melyet ellenőrizni s fejleszteni ennélfogva elsőrangú kötelességünk." [40] Ebben a tanulmányban fogalmazódik meg először a női olvasmányokkal kapcsolatos legsúlyosabb probléma, még pedig: az eddigi javaslatok (Beniczky Irmától, Kalocsa Rózától, De Gerando Antoninától) "szép és igaz követelmények, de éppen mert nagyon általánosak, negatív jellegűek s gyakorlatilag hatástalanok." [41]

Ezért György Aladár több oldalas táblázatban közölte "a gyermekkorból átlépő serdülő leányok számára a magyar irodalomban megjelent műveket". Szerinte a bajok oka egyrészt az, hogy nincsenek olyan jó könyvek vagy könyvsorozatok (kivéve a Franklin-társulat "Történelmi könyvtár" sorozata), amelyek történelmi alakokat, eseményeket mutatnának be, illetve "ifjusági olvasmányaink primitiv jellegét erkölcsi szempontból nemcsak az érzelgős s moralizáló irány túlsúlya tanusitja, hanem a negativ erények csaknem kizárólagos ajánlása". Másrészt megfogalmazta újra azt a problémát, amit korábban már Vajda János is fölvetett: "Rendes körülmények között a speciális női hivatás ismeretkörébe vágó olvasmányok zömét a női szaklapok közölhetnék, de ezek inkább a szépirodalomnak s a divattudósításoknak szentelik erejüket." [42]


Összegzés

A XIX. századig általános nézet volt, hogy a nő egyedüli kötelessége a gyermeknevelés és háztartás vezetése. Ez a felfogás a század második felében is élt még néhol, hiszen az 1893-ban az Országos Nőképző Egyesület 25 éves örömünnepére kiadott Emléklapban is ez olvasható: "Húsz évvel ezelőtt a legfőbb kivánalom a magyar leánnyal szemben az volt, hogy jó kenyeret tudjon sütni, jól tudjon főzni és a belső gazdasághoz értsen. Tudományul az írás- olvasás és a számtani négy alapművelet elég volt."

A múlt században meginduló nőmozgalmak arra törekedtek, hogy lehetőség nyíljon a nők számára a szakképzés terén. Ez a törekvés a század második felében a változásnak induló társadalmi és gazdasági viszonyok között, az iparosodás hatása alatt még erőteljesebbé vált, s az emancipációs igények új kihívásokat fogalmaztak meg az iskolaügy számára is. Sorra alakultak a leányközépiskolák, később a felsőbb leányiskolák a tanítónőképzők és a különféle női egyletek. Ezeknek a szervezeteknek nagy jelentősége volt a női művelődésügy és iskolaügy előremozdításában.

A látókör kitágulása a nőnevelés ügyében elindította azt a lassú folyamatot, amelynek eredményeképpen a leányok számára oly sokáig tiltott regényt is az olvasandó művek közt emlegették.


JEGYZETEK

[1] Vö. Gyulay Béla: Nőnevelés. Budapest, 1884. 56. o. vagy Szerényi Endre: A női emancipáció. Győr, 1872. 21. o.

[2] Szegvári Katalin: A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban. KJK, Budapest, 1968. 114. o.

[3] Zilahy Károly: Hölgyek lantja. Pest, 1865. 18. o.

[4] Pécs Szabad Királyi Város Polgári Leányiskolájába járó növendékek érdemsorozata az 1881/82-es tanévre, Pécs, 1882. 9. o.

[5] Friml Aladár: Nem és hivatás. Budapest, 1887. 19. o.

[6] Pécs Szabad Királyi Város Polgári Leányiskolájába... i. m. Pécs, 1882. 10. o.

[7] Szász Károly: A nőképzésről. In.: Nemzeti Nőnevelés 1882. 11. o.

[8] Szerényi Endre: A női emancipáció. i. m. 21. o.

[9] Uo.

[10] Fábri Anna: A szép tiltott táj felé. Kortárs, Budapest, 1995. 243. o.

[11] Szegvári Katalin: A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban. i. m. 132. o.

[12] Baráth Ferenc: Az Országos Nőképző Egylet története és statisztikai kimutatása. Budapest, 1873. 31. o.

[13] Zirzen Janka: A budapesti II. kerületi állami Tanítóképző intézet multja és jelene. Budapest, 1885.

[14] Erre vonatkozóan lásd: Thuránszky Irén: A budapesti II. kerületi állami elemi tanítónő és nevelőképző. Budapest, 1896.

[15] Molnár Aladár: A nőképzés hazánkban és a Budapesti Állami Felsőbb leányiskola. Budapest, 1877. 62. o.

[16] Molnár Aladár: A nőképzés hazánkban és a Budapesti Állami Felsőbb leányiskola. i. m. 61. o.

[17] Biki Károly: Női arcképek a történelemből. Debrecen, 1873. 12. o.

[18] Pécs Szabad Királyi Város Polgári Leányiskolájának értesítője az 1884/85-ös tanévben. Pécs, 1885. 5. o.

[19] Kálniczky Endre: Nőtan avagy az asszonyi hivatás tudománya. Pest, 1852. 29. o.

[20] Rudnay Józsefné: Veres Pálné Beniczky Hermin élete. Budapest, 1896. 140. o.

[21] Jósika Júlia: Pályavezető fiatal leányok számára. Budapest, 1867. 273. o.

[22] Jósika Júlia: Pályavezető fiatal leányok számára i. m. 274. o.

[23] Szabó Richárd: Nők világa. Pest, 1871. 45. o.

[24] Erre vonatkozóan lásd: Beniczky Irma: A nők hivatása. Pest, 1870. 75. o.

[25] De Gerando Antonina: A női élet. Kolozsvár, 1892. 48. o.

[26] Kisfaludy Árpád: Levelek hugomhoz az olvasásról. Budapest, 1888. 95. o.

[27] Medve Imre: A magyar gazdasszony teendői... Budapest, 1872. 68. o.

[28] Uo. 67. o.

[29] A nőnem közhasznú szakirodalma. In.: Nővilág, 1862. 122. o.

[30] Magyar Nők évkönyve (Szerk.: Kánya Emília). Pest, 1861. 51. o.

[31] Hölgyek titkára... Pest, 1861.

[32] Gyulay Béla: Nőnevelés. Budapest, 1884. 42. o.

[33] Gúta-Oláh Mária: A család és a leányok továbbképzése. In.: Nemzeti Nőnevelés 1887. 462. o.

[34] Gúta-Oláh Mária: A család és a leányok továbbképzése i. m. 467. o.

[35] Somogyi Géza: A nőkérdés. Igló, 1879. 20. o.

[36] A nemzeti nőnevelés két kérdéséről. In.: Nemzeti Nőnevelés 1881. 243. o.

[37] Péterfy Sándor: Tökéletesítsük leányiskoláinkat. In.: Nemzeti Nőnevelés 1881. 412. o.

[38] Uo. 413. o.

[39] De Gerando Antonina: A felsőbb leányiskolák tanítási rendszeréről. In.: Nemzeti Nőnevelés 1887. 56. o.

[40] György Aladár: Serdülő leányok olvasmányai. In.: Nemzeti Nőnevelés 1880. 12. o.

[41] Uo. 13. o.

[42] György Aladár: Serdülő leányok olvasmányai i. m. 23. o.


Vissza a könyv tartalomjegyzékéhez!