Kéri Katalin (szerk.): Ezerszínű világ

DR. RÉVÉSZNÉ CSABA MÁRTA:
ADALÉKOK A KÖZÉPISKOLAI TANÁRKÉPZÉS
SZÁZAD ELEJI TÖRTÉNETÉHEZ

Szerencsés véletlen folytán birtokomba került a Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző Intézet Gróf Széchenyi István Gyakorló- reáliskolájának 1928-29. Tanévi Értesítője, amely számos értékes, feldolgozásra váró anyagot tartalmaz. Közülük a gyakorlati képzéssel kapcsolatos rövid tudósításokat, híranyagot választottam azért, mert 20 éve magam is gyakorlatvezető tanárként dolgozom. A forrásban leírtak közel 70 évesek, mégis tanulságosak a mai olvasó számára.

Az elemzés előtt szükségesnek tartok egy rövid történeti ismertetést, és az 1920-as évek művelődéspolitikájának bemutatását. A két világháború közötti időszakban Magyarország mezőgazdasága a szűk belső piac miatt nem tudta felvenni a versenyt a fejlett exportáló országokkal, ezzel egyidőben iparának fejlődése is lelassult. A hagyományos iparágak (bányászat, kohászat) mellett néhány új ágazat (papírtermelés, textilipar) honosodott meg. [1] Az 1920-as években szükségessé vált gazdasági konszolidáció csak egy megelőző politikai konszolidáció mellett lehetett tartós. Bethlen István miniszterelnök (1921-31-ig) arra törekedett, hogy a Monarchia szétesése, a forradalmak, a trianoni békeszerződés következtében válságba került gazdaságot talpra állítsa. Gazdasági újjászervezésének következménye a 20-as évek második felére eső rövid életű gazdasági fellendülés és belső politikai stabilitás volt. [2] Diplomáciai siker is fűződik Bethlen István nevéhez, hiszen a velencei értekezleten elérte, hogy az elcsatolásra ítélt Nyugat- Magyarország egy részét és Sopron városát az ország magáénak tudhatta, és érdeme az is, hogy Magyarországot 1922-ben felvették a Népszövetségbe. E szövetség 1922-29. között hathatósan működött közre a csődbejutott országok pénzügyének helyreállításában. [3] Ebben az időszakban vette át a kultusztárcát Klebelsberg Kunó, akinek feladata volt a kultúrpolitikai koncepció kidolgozása, és annak gyakorlati megvalósítása. Legfontosabb célként a kulturális felsőbbség biztosítását jelölte meg: "A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg, és teheti ismét naggyá." [4] Az 1925-i költségvetési beszédében kifejtette, hogy a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is, mégpedig olyan értelemben, hogy a trianoni békeszerződés után elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat. Úgy vélte, ezekkel az eszközökkel kell bizonyítani a világ nemzetei számára, hogy a magyar az elkövetkezendő második ezer esztendőben is életképes nép lesz, viszontagságai ellenére is az. A közoktatási politikában Klebelsberg a középosztály gyermekeinek anyagi- és világnézeti erősítését tekintette fő feladatnak, ezért az ösztöndíjrendszert alkalmazva, törvényes támogatásban részesítette a közép- és felsőoktatásban résztvevő közalkalmazottak gyermekeit.

A parlament 1924 áprilisában elfogadta az 1924:XI. tc.-et, mely reformnak minősült a középiskolák szervezetét illetően. Két alapgondolatot tartalmazott: egyrészt a középiskolai típusok differenciálódását, és az új típusok jogosításának eszméjét, másik gondolata pedig az volt, hogy a gimnázium és a reáliskola közé új típust iktatott be, a reálgimnáziumot. Ebben a középiskolai típusban több időt fordítottak nyelvekre és a természettudományos tárgyakra. Klebelsberg miniszteri ideje alatt később is számos törvény született, amelyek segítségével a kultúrfölény biztosítását kívánta elérni, a területi revíziót, a középosztály kulturális megerősítését. [5]

Az 1920-as évek középiskolai tanárképzésének helyzetéről néhány, korabeli folyóiratokban megjelent cikk ad tájékoztatást. A Társadalomtudomány című folyóiratban 1921-ben Horváth János a tanárképzés új rendjéről írt. Véleménye szerint reformra van szükség a hiányok megszüntetéséhez, át kell gondolni az egészet, alapjától a tetejéig. Úgy gondolta, hogy a tanárképzés nem választható el az egyetemtől, sőt a bölcsészkar tekintendő a tanárképzés központi főműhelyének. Javaslata szerint a középiskolai tanári gyakorlat pótlására a tanárképzés kiegészítő szerve, a Tanárképző Intézet hivatott, meg az egyetem elvégzése utáni gyakorlati év. [6]

Egy év múlva hasonló állásfoglalás jelent meg a Magyar Művelődés című lapban, a tanárképző intézet és a bölcsészkar kapcsolatáról. A cikk szerzője fontosnak tartotta, hogy a tanárképző intézetnek legyen önálló célkitűzése, mely sajátos feladatait jelölné meg. Kifejtette, hogy a gyakorlóév csak a tanárképző intézettel kapcsolatban lévő olyan középiskolában lehet eredményes, melynek tanári kara már eleve ebből a szempontból lenne összeválogatva. Szerinte mindegyik tanárképző mellett kell lennie az összes jelöltek befogadására alkalmas középiskolának, mert az akkori zavaros állapotot nem tartotta megfelelőnek, annak megszüntetését kívánta. Felvetette, hogy a pedagógiai vizsgálat legjobb időpontja az 5. év végén lenne, melyet elméleti részre és gyakorlatra kellene bontani. Ennek gyakorlati része a próbatanítás lenne, melyről bizonyítványt hozna a jelölt a gyakorlóiskolából. [7]

Az ismertetett cikkek képet adnak a tanárképzés egykori szervezeti zavarairól, gazdátlanságot sejtetnek. Hasonló problémáról számolt be Fináczy Ernő is, akinek cikke megoldási javaslatot is tartalmazott. A következő sorok a Magyar Pedagógiai Társaság havi folyóiratában láttak napvilágot: "A tanárképzés körül felmerülő vitapontok egész komplexumának középpontjában az a sarkalatos kérdés áll, milyen intézmény végezze a tanárképzést?" [8] Azt állította, hogy az elméleti képzést az egyetemnek kell végeznie, és törvény szükséges a tanárképzőbe való belépés szabályozására. Erre azért van szükség, írta, mert a tanárképző nem róhatott kötelességeket még a belépett tagjaira sem. Beszámolt a gyakorlati képzés terén fennforgó bajokról is, melyek okaként a különböző tudású, lelkiismeretes vagy hanyag vezető tanárt nevezte meg, mert az ő kezük alá kerülve a jelölt a "próbatanárságot kényelmi intézménynek" tekintette. Azt írta, hogy vannak olyan tanárok, "akiktől a jelölt se tudományt, se módszert nem tanul", s vannak "végül, kik mindkét irányban vagy legalább az egyikben magasan kiemelkednek a mindennapiságból." [9] Fináczy említést tett a kötelességek pontos megállapításának és ellenőrzésének hiányáról, hangsúlyozta a leckeórák tervezetének előzetes leírását, és a rendszeres módszertani megbeszéléseket, mint a gyakorlóév feladatait. Kijelentette, hogy csak a gyakorlóév alkalmas arra, hogy a speciális módszertanba bevezessen. Összegezve megállapította, hogy a racionális képzés menete a következő lenne: az első két évben a szaktudományi alapvetést foglalja magába, azután a tanulmányokkal párhuzamosan a didaktikai elmélet következne, s utolsó fokon a speciális módszertanba való bevezetésre kerülne sor. Célszerűnek tartotta volna, hogy a negyedik évben a hallgatóknak alkalmuk legyen betekinteni szaktárgyaik módszeres kezelésébe, és az iskola rendjébe. Ennek biztosítása szerinte a tanárképző intézet feladata lenne, amelyet a gyakorló főgimnázium tanáraival kellene megoldania, mert ők hivatásszerűen foglalkoznak a tanárképzéssel. Úgy vélte, hogy ezek a tanárok heti néhány órában módszertani órákat tartanának, mert igazán értékes útmutatásokat csak az a pedagógus adhat, aki pedagógiai tájékozottság mellett a szaktárgyát illető tudományos képzettséggel is rendelkezik. [10] Ezek a gondolatok igen hasznosak lehetnének a mai, megújulásra váró tanárképzési koncepció újraírásában.

A forrásként felhasznált Értesítő 1929-ben íródott, és közzétevője a gyakorló-reáliskola igazgatója, Horváth Viktor volt. Az iskolánk múltja című fejezetben hírt adott arról, hogy az intézet történetében új korszak kezdődött az 1926-27-es tanévben. Az újdonságot az 1926. évi november hó 24-én kelt 87.311/1926. V. ü. számú rendelet jelentette, mely az iskolát a pécsi m. kir. Erzsébet-Tudományegyetem Tanárképző Intézetének gyakorló- iskolájává tette, és közvetlenül a minisztériumnak rendelte alá. [11] Ez évtől az intézmény a gyakorlati képzés feladatait is ellátta, melyről az Iskolánk az 1928-29. tanévben című értékelő rész számolt be részletesen.

Megtudhatjuk, hogy 4 jelölt (3 fiú és 1 leány) töltötte gyakorlóévét az iskolában. Feladatuk először 2 hónapos hospitálás volt, nem csak szakjukbeli, hanem egyéb tanítási órákon is azért, hogy más tárgyak tanítási módszereivel és technikájával is ismerkedjenek. Ezt a kezdeti lépésnek szánt 2 hónapos iskolai létet meggondolt és okos intézkedésnek tartom. Véleményem szerint a gyakorlati tanítás megismerésének, még ha csak a legfontosabbnak ítélt területeken is (előkészület a tanítási órára, óravezetés, a tanulók értékelése, stb.), a rendszeresség, az egészében látható tanári tevékenység az egyik sarkalatos pontja. Továbbolvasva a forrásanyagot megtudhatjuk, hogy a jelöltek folyamatosan látogatták vezető tanáraik óráit azokban az osztályokban, amelyekben később hetenként egyszer, majd pedig folytatólagosan is tanítottak. A tanítást megelőzően szaktárgyaik módszeres feldolgozására már a hospitálás előtt is "bőséges útmutatásban részesültek vezető tanáraiktól, a látogatott tanítási órák anyagát és menetét pedig az illető szaktanárral előzetesen és utólag is alaposan megbeszélték". [12] Ez az idézet is alátámasztja azt a helyes álláspontot, hogy egy tantárgy anyagának megfelelő szintű oktatása csak alapos előkészület után lehetséges, és a soron következő lépések sikeressége - avagy kevésbé sikeressége - a továbbhaladás feltétele, amely a gyakorlatban számos feladatot jelent, bármely tantárgyról legyen is szó. Ha a tanárjelölt a hospitált órák után is megkapja a szükséges módszertani- és szaktárgyi instrukciókat, a tanulókkal kapcsolatos fontos és lényeges tudnivalókkal együtt, akkor a saját elméleti ismeretanyaga segítségével beilleszkedhet a tanítási folyamatba, és később bátrabban kezdheti gyakorlati tanítását. A beszámolóban leírtak szerint a harmadik hónaptól kezdve az első félév végéig az előzetesen elkészített és jóváhagyott óratervek alapján hetente egy-egy órát tartottak, a vezető tanár mellett az órákat látogatta még a szakfelügyelettel megbízott egyetemi tanár urak egyike, az iskola igazgatója, esetenként a tanári testület szabadidővel rendelkező tagjai is. A tanítási órákat mindig megbeszélés követte. A második félévben a jelöltek már 3 hónapon keresztül folytatólagosan tanították mindkét szaktárgyukat. Az ily módon előkészített jelöltek próbatanítást végeztek a tanárvizsgáló bizottság elnökének vagy megbízottjának, továbbá az intézet igazgatójának és a vezető tanárnak a jelenlétében.

Összegzésül elmondható, hogy a múltbéli gyakorlati képzés hatékonyságát az egyéves, folyamatos, gyakorlat-orientált rend alapozta meg, míg ma, a minden szempontból felgyorsult életritmusú világban lényegesen rövidebb idő alatt kellene szert tenni hasonló mélységű tudásra, és gyakorlati ismeretekre. A képzés céljának Fináczy Ernő szerinti megfogalmazása - némi kiegészítéssel - ma is helytálló lehetne: "... középiskolai tanárainktól egyebet nem kívánhatunk mint azt, hogy szakismeretüknek meglegyen tudományos alapja és háttere, s hogy ezt a szaktudásukat kellő pedagógiai és didaktikai, különösen módszeres készültséggel a nevelő oktatás céljaihoz alkalmazni képesek legyenek."


JEGYZETEK

[1] Ránki György (főszerk.): Magyarország története. 1918-1919, 1919-1945. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

[2] Bolza Ilona - Romsics Ignác: Bethlen István emlékirata 1944. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988.

[3] Fischer, H. A. L.: Európa története, III. A liberális kísértet. Singer és Wolfner Irodalmi R. T., Budapest, é. n.

[4] Ránki György (főszerk.): Magyarország története. i. m. Klebelsberg Kunó nyomán idézi Ránki György.

[5] Uo.

[6] Horváth János: A középiskolai tanárképzés új rendje. Társadalomtudomány, 1921. 461-466. o.

[7] Huszti József: Tanárképzésünk reformja. Magyar Művelődés, 1923. 165- 172. o.

[8] Fináczy Ernő: A középiskolai tanárképzésről. In: Magyar Pedagógia, 1922/5. 67-72. o.

[9] Uo. 70. o.

[10] Fináczy Ernő: A középiskolai tanárképzésről. i. m. 70. o.

[11] A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló-Reáliskola 1928-29. tanévi Értesítője. Közzéteszi: Dr. Horváth Viktor, Pécs, Dunántúl Egyetemi Nyomdája, 1929.

[12] Uo. 28. o.

[13] Fináczy Ernő: A középiskolai tanárképzésről. i. m. 72. o.


Vissza a könyv tartalomjegyzékéhez!