[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]
Szent Ágoston életének utolsó esztendeiben már tartott a római birodalom bomlásának folyamata. Mikor Hippó püspöke 430-ban meghalt, városát már hónapok óta a vandálok seregei ostromolták. Az V. század végére a hajdan világuralomra törekvő impérium szétesett. A délorosz sztyeppékről lezúduló barbár törzsek rohamai bevégezték mindazt, amit a belső társadalmi válság már előkészített: 476-ban összeomlott a Birodalom. Az egykori provinciák területét germán törzsek népesítették be.
Sokféle nép gyűjtőmedencéje lett a világnak az a része, mely egykoron Róma fönnhatósága alatt állt. Hamarosan hadvezérek és uralkodók emelkedtek ki ebből a kaotikus sokaságból. A keresztény vallást is segítségül hívták ország szervező munkájukhoz. A római birodalom helyén létrejövő országokban fokozatosan egy magasabb rendű társadalmi rend, a feudalizmus bontakozott ki.
A lélek megtisztulásához, az üdvözülés elnyeréséhez az aszkétikus életmód vezet - ez a gondolat már a korai keresztény közösségekben is visszhangra talált. Az üldöztetések idején sokan az aszkézis legszigorúbb formáját választották, és - elfordulva a bűnös világ csábításaitól - remeteként folytatták életüket. Később, az egyház szigorú hierarchikus szervezetének kialakulása után, az államvallássá lett kereszténység sokszor már világi érdekek sodrásába került. A gyakran mesterkéltté, külsőségekkel terhessé váló hivatalos egyházi élet nem elégítette ki azokat a hívőket, akik a krisztusi tanításokat a maguk teljességében akarták megvalósítani, és tiszta, személyes vallási élményre vágyakoztak. Ők továbbra is a világtól való elvonulást, a remeteséget választották. Belőlük szerveződtek a IV. század elején az első kolostori jellegű közösségek.
Az egymást kölcsönösen segítő remeték kolóniái Egyiptom területén alakultak ki a III. században. Szent Antal szervezte őket a rákövetkező évszázadban kifejezetten kolostori közösségekké. Az első olyan kolostort, melyben a szerzetesek életét szabályzat (Regula) irányította, Szent Pakhomiosz alapította Dél-Egyiptomban.
A IV. századtól kezdve a római birodalomnak nemcsak a keleti, hanem nyugati részén is létrejöttek az első kolostorok. Szent Ágoston is meglátogatott néhányat Itáliában, majd afrikai szülővárosába, Tagastéba visszatérve maga is alapított kolostort.
A nyugati szerzetesség igazi megalapozójának Nursiai Benedeket tartják, aki 529 táján Róma és Nápoly között, Monte Cassino hegyén alapított kolostort. Nővére, Szent Skolasztika követte példáját, zárdát hozott létre a közeli Piumarolában. Monte Cassino kolostorából rajzottak ki hosszú időn keresztül a bencés (azaz: Benedek-rendi) szerzetesek, hogy újabb és újabb kolostorokat hozzanak létre Európa-szerte. Így jutottak el hazánkba is a X. század végén.
Szent Benedek kolostorának életét olyan jól kidolgozott, szigorú szabályzattal irányította, mely hosszú időre példaképül szolgált más kolostorok számára. A "Regulá"-ból kitűnik, hogy a szerzeteseknek a nap bizonyos időszakában fizikai munkát kellett végezniük, máskor pedig a Szentírás és a szent könyvek tanulmányozása volt feladatuk. Naponta kétszer étkeztek, az egyik szerzetes felolvasása kíséretében. Húst csak a betegek fogyaszthattak. Az apát számukra is kiszabott olyan könnyebb munkát, mely megóvta őket a bűnre csábító tétlenségtől. (Ha arra gondolunk, hogy Szent Benedek "Regulá"-ja folytonos háborúk időszakában keletkezett, beláthatjuk, hogy az az életmód, amelyet ajánlott a béke és a rend menedékét biztosította a világtól elvonuló szerzetesek számára.)
Az olvasásról így szól Szent Benedek: "A negyvenes böjt napjaiban mindenki egy könyvet kap a könyvtárból, melyet elejétől végig el kell olvasnia. A nagyböjt elején kell a könyveket kiosztani. Mindenekelőtt azonban egy-két öregebb testvért kell kirendelni, hogy járják körül a monostort azokban az órákban, mikor az olvasás ideje van, s vigyázzanak, nincsen-e esetleg a testvérek között lustálkodó, aki jobban szereti a pihenést vagy a tereferét, mint a buzgó olvasást, amivel nemcsak magának árt, hanem másokat is feltartóztat."[1]
Maga a szabályzat nem említi a kolostori iskolát. Az imádkozó és olvasó gyermekek fenyítésére viszont található benne utalás, ezért valószínű, hogy olvasni tanuló gyermekek is voltak falai között.
Ebben a "sötét középkor"-nak nevezett zaklatott időszakban, a VI-VIII. században a kolostorok a nyugodt szellemi élethez biztosítottak kiegyensúlyozott körülményeket. Szükséges volt ehhez, hogy a szerzetesek a lelkigyakorlaton, szent könyvek olvasásán és a reájuk bízott gyermekek oktatásán kívül nehéz testi munkát is végezzenek. Műhelyekben, szántóföldeken, erdőkben és kertekben folyt a szorgos munka, a kolostorok fokozatosan gazdasági központokká váltak. Ahogyan Hauser Arnold írja: "A Nyugat csak a szerzetesektől tanulta meg a rendszeres munkát; a középkor iparát jórészt ők teremtették meg."[2]
Minden kolostorban folyt olvasástanítás. A nagy kolostorokban általában két iskola működött: egy belső iskola a leendő szerzetesek (oblátusok) számára, egy külső pedig a világi papok képzésére. Ez utóbbiban tanultak azok a gyermekek is, akiket szüleik szerzetesekkel taníttattak ugyan, de nem szánták őket egyházi pályára.
A korábbi korszakokban - a görög és a római nevelés időszakában - viszonylag kevesen tanultak meg olvasni. A kolostorok alapításával indult meg az olvasástanulásnak az első nagy hulláma, amely széles körre terjedt ki. A rendtagok ugyanis mindenkit maguk közé fogadtak, előkelő családok gyermekeit éppúgy, mint a társadalom alsó rétegeiből származó fiúkat. A szerzetesek a kolostorokban többirányú műveltségre tehettek szert. Legtöbbjük az olvasást sajátította el, és azokat az egyházi énekeket, amelyek a liturgia szerves részét alkották.
Szent Gergely tevékenysége nyomán az énekoktatás fontos szerephez jutott a kolostorok életében. A 600. esztendő táján összegyűjtötte és egy nagy kötetbe másolta az egyházi énekeket. Ezt a kódexet a római Szent Péter templom oltárához láncoltatta. Innen másolták le a térítő útra induló szerzetesek, és innen vitték magukkal a gregoriánnak nevezett egyszólamú énekeket, melyek harmonikus egységbe ötvözték a görög és római dallamok hagyományait a keleti és zsidó népzenei elemekkel.
A szerzetesek egy része - további tanulmányok után - kiemelkedett a kolostorok zárt közösségéből. Püspökként vagy állami tisztségviselőként, államférfiként a feudális államrendben jelentős szerepre tettek szert. Ehhez a klerikus műveltség magasabb szintjét is el kellett sajátítaniuk.
Klerikusoknak nevezték a VI-XVI. században azokat a férfiakat, akik az egyházi rendbe (klérusba) tartoztak. Igen összetett volt ez a réteg: az egyszerű falusi papoktól kezdve az érsekekig, püspökökig ide tartozott mindenki, aki az egyházhoz szorosabb-lazább szállal kapcsolódott. Volt köztük az alapvető ismereteket birtokló szerzetes és nagy műveltségű tudós. Ők töltötték be a korabeli világi "értelmiségi" funkciókat is: kancelláriákon, hiteles helyeken, a törvényhozás és jogalkotás számos területén, a közigazgatás posztjain teljesítettek szolgálatot. További tipikusan "értelmiségi" feladatuk volt a gyermekek oktatása-nevelése. Világi rendűek - egészen a XIII-XIV. századig - még nem vállalkoztak erre.
A magasabb társadalmi pozíciók betöltéséhez szükséges magasabb tudományok elsajátítására nyílott lehetőség például Cassiodorus kolostorában, a "Vivarium"-ban, melyet 540-ben alapított Calabriában. A VIII. századtól pedig az angol szigetek kolostorai váltak a magasabb művelődés központjaivá. Canterbury, Wearmouth és York kolostoraiban már olyan gazdag könyvtárak voltak, amelyekben a keresztény egyházatyák és az antik klasszikus szerzők műveit egyaránt forgathatták a tudásra szomjas szerzetesek és iskolások.
A VIII. század végére megszilárdult Európában az első hatalmas feudális állam, Nagy Károly frank birodalma. Miután a 800. esztendő karácsonyán a pápa Nagy Károlyt császárrá koronázta, az uralkodó hozzákezdhetett nagyszabású művelődési programjának a megvalósításához. Ebben az egész országra kiterjedő koncepcióban a kolostori, székesegyházi (káptalani) és plébániai iskolák kiterjedt rendszerét hozta létre.
A IX. századra Nagy Károly egy olyan széles körű iskolarendszert teremtett, melynek alapja a területi elv volt. Minden plébániával rendelkező településen létrehozták az alapvető klerikus ismereteket (olvasás és éneklés azaz: lectura és cantus) oktató plébániai iskolákat, és minden területi központban a kolostori és székesegyházi iskolák tették lehetővé a magasabb ismeretek elsajátítását.
Már a mai értelemben vett iskolák működtek ezekben a nagyobb kolostorokban és székesegyházakban. Az ókorral ellentétben már nem egy-egy tudós vagy filozófus köré gyűltek össze a fiatalok, hogy tőlük tudományukat - az emberi élet lényeges kérdéseiről beszélgetve, vitatkozva - ellessék. Nem a kötetlen beszélgetés volt már a filozófiai stúdiumok fő "oktatási módszere". Az alapfokú ismereteket sem a gyerekeknek egyénileg magyarázva, velük egyénileg foglalkozva tanították.
A IX. század folyamán kialakult az iskolai oktatás maihoz hasonló rendje. A tanulócsoportok tervszerűen foglalkoztak a pontosan meghatározott tananyaggal. Az azonos tantárgyat tanuló gyermekeket tudatosan kialakított módszerekkel oktatták. Kibontakoztak a pontosan körülhatárolt tartalmú tantárgyak. Az egyes tanulócsoportok tananyaga fokozatosan egymásra épült, lehetővé téve a tervszerű haladást. Tankönyvek készültek. A tanulócsoportokat már az oktatást élethivatásnak tekintő szakemberek - klerikus tanárok - tanították.
A gyakorlati társadalmi igények hatására az új iskolarendszerrel párhuzamosan új tananyagrendszer alakult ki. Ez az új klerikus tananyag - mint látni fogjuk - magába olvasztotta a "hét szabad tudomány" egyes tagjait. A VIII. században a Karoling-kor elméletírói két csoportra bontották ezt az ókorból örökölt tudományrendszert. A trivium tagjai a szóval, a szöveggel foglalkozó tudományok: a grammatika, a retorika és a dialektika. A quadrivium alkotóelemei pedig a számviszonyokra vonatkozó ismeretanyagok: az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a zeneelmélet.
Mint már fentebb említettük, a klerikus műveltség alapját az olvasás és az éneklés jelentette. Az előbbi körébe tartozott a latin szövegek és számok elolvasása, néhány egyszerű latin nyelvtani szabály és a latin nyelv alapvető szókincse. Az utóbbi pedig - az egyházi énekek megszólaltatásán túl - az egyházi liturgia ismeretét is megkövetelte; vagyis tudni kellett, hogy az egyes dallamok mikor, milyen ünnepeken, a szertartás melyik részében csendülhetnek fel.
Akik magasabbra akartak kerülni a klerikus pályán, azok további három "komplex" tantárggyal ismerkedtek meg behatóan:
Grammatika. Ennek a már régtől fogva ismert komplex tantárgynak a keretei között tanulták meg a részletes latin nyelvtant, a helyesírás, a kiejtés, a hangsúlyozás szabályait nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Szükség is volt erre, mivel a frank birodalomban a latin mint idegen nyelv a tudomány, az egyházi élet és a közigazgatás nyelve volt.
Diktámen. Több szálból szövődött össze ez az ismeretkör. A tanulók ennek keretei között sajátították el a latin nyelvű írásművek fogalmazásának szabályait. Ez volt tehát a gyakorlati "írásművészet" tudománya. Azt is megtanulták, hogyan kell okleveleket helyesen kiállítani, peres ügyekben vagy egy földbirtok adás-vétele kapcsán. Ehhez bizonyos fokú jogi ismeretre is szükség volt. A különféle írásművek - például levél, törvényszöveg, történeti feldolgozás - sajátos műfaji és stiláris szabályait is ismerniük és alkalmazniuk kellett. A diktámen keretei között került sor a verselés művészetének és az énekelt versekkel kapcsolatos tudnivalóknak a megismertetésére.
Kompútusz. Ez a számokkal kapcsolatos ismeretek összessége volt a középkori klerikus műveltségben. Számtani műveletek, az elemi geometria szabályai, a csillagos ég ismerete tartozott körébe. A naptárkészítéshez - ez is a papok feladata volt - csillagászati számítások ismerete is szükséges volt. Az időszámítás tudománya, a történeti időfolyam főbb állomásainak ismerete, néhány természeti jelenség (villámlás, szelek, a négy évszak) magyarázata, néhány földrajzi téma és az emberi test fölépítésére vonatkozó korabeli ismeretanyag is ide tartozott.
Láthatjuk, hogy az antikvitás "hét szabad tudománya" hogyan transzformálódott át egy hármas tagozódású, gyakorlati jellegű klerikus műveltség elemeivé.
Természetesen írással is foglalkoztak a kolostorok szerzeteslakói. Lankadatlan szorgalommal másolták le többek között az ókori klasszikusok műveit - e munkákat ma is ezekből a IX-X. századi másolatokból ismerjük. A betűket nem folyóírással vetették papírra, hanem nagy gonddal rajzolták őket. A kezdőbetűket (iniciálékat) művészi igénnyel festették-díszítették.
Nagy Károly korának kiemelkedő egyénisége volt a frankföldi Tours kolostori iskolájának vezetője: Alkuin (730 körül-804). Tanulmányait az angliai York kolostorában végezte, innen került Nagy Károly udvarába, majd Tours kolostorának élére. Nagy műveltségét példázzák sorai, melyet - tanításának célját vázolván - az uralkodóhoz intézett: A növendékek egy részének "a Szentírás mézét szolgálom fel; másokat a régi tudományok nemes borával igyekszem elbódítani; vannak, akiknek a grammatikai finomságok gyümölcseivel kedveskedem; némelyekben pedig világosságot gyújtok az égboltozat fényes csillagaival".[3]
Akárcsak Alkuin, más tudós szerzetesek is szenvedélyesen vetették bele magukat az ókori klasszikus szerzők tanulmányozásába. Ennek a reneszánszhoz hasonló életérzésnek a fellángolása azonban sokakban ellenérzést váltott ki. Ezek közé tartozott Odo (?-942), a cluny kolostor apátja. Fiatal korában ő maga is lelkesedett az antik klasszikus költőkért. Egy éjjel álmában gyönyörű kelyhet látott. Kíváncsian nézett bele, s csábító szépségű kígyók tömegét pillantotta meg benne. A kígyók azonban hirtelen kisiklottak a kehelyből, s nekitámadtak Odónak. Felébredése után megértette: a pogány irodalom a csábító külső alatt mérget rejt magában. Elfordult tőle, s aztán csak a szent könyveknek szentelte életét.[4]
Nagy Károly frank birodalmában a kolostorok, püspöki székhelyek, fejedelmi rezidenciák körül apró települések, falvak alakultak ki. Az itt élő-dolgozó nép teremtette meg munkájával a feudális társadalmi rend anyagi alapjait. Az uralkodó osztály minél szélesebb körben kívánta terjeszteni az egyház tanításait, hogy ennek segítségével biztosítsa a társadalom életének zavartalanságát. Igen sok papra volt szükség ehhez.
Erre a célra szerveződött a IX. század folyamán a falvak plébániai oktatása, a plébániai iskola. Összegyűjtötték - akár a legalsóbb néprétegekből is - a tehetséges ifjakat, hogy alapvető ismeretekkel és gyakorlati készségekkel felvértezve pappá képezzék ki őket. "Alakítsanak a fiúk számára olvasóiskolákat, ahol zsoltárokat, énekeket tanuljanak. Itt hibátlanul másolt szentírási könyvek is legyenek" - rendelkezett Nagy Károly 802. évi törvénye. Ennek nyomán a század folyamán szerte Európában már rendelkezések egész sora írta elő, hogy a plébániás falvak papjai gyűjtsenek maguk köré ifjakat, akiket liturgikus könyvek olvasására és gregorián énekekre tanítottak.
A plébániai oktatás tananyagát tehát az olvasás (lectura) és az éneklés (cantus) alkotta. Az egyszerű falusi plébánosnak nem volt szüksége magasabb műveltségre. Mégis e két alapvető készséghez szervesen társult az emlékezet fejlesztése, hiszen nagy mennyiségű anyanyelvű és latin szöveget kellett megjegyezniük (tízparancsolat, imák, szentségekről való ismeretek, szentírásrészletek stb.). A falusi plébánosoknak mindezeken túl a mise - vasárnaponként és ünnepenként változó - szentírási szövegeit, érthetően, szépen hangsúlyozva kellett felolvasniuk, tájékozottnak kellett lenniük a liturgikus előírások terén, ismerniük kellett az egyházi éneket. Az elemi szintű klerikus műveltség tehát gyakorlatra irányuló, praktikus ismeret- és készség-együttes volt.
Az előzőekből látható, hogy a plébániai oktatás célja a klerikus-utánpótlás volt. A legalacsonyabb néprétegek számára ezen kívül - egészen a XVI. századig - nem létesítettek iskolákat. Az egyház nevelő-tevékenysége viszont nem korlátozódott az iskolaszerű oktatásra-nevelésre. A templomban felhangzó prédikációk, a szertartások szimbolikája, az egyházi énekek katartikus hatása mind-mind arra buzdították a híveket, hogy a földi élet örömeit csak mérsékelten élvezve figyelmüket a túlvilági élet jutalma felé fordítsák
A papi műveltség elsajátításának harmadik lehetséges színtere - a kolostorok és plébániák mellett - a székesegyházi iskola volt a Karoling kortól kezdve. Ezeket az iskolákat az egyházi központokban a püspöki vagy káptalani székhelyeken szervezték meg. (A püspök vagy érsek a kanonokok testületével, a káptalannal együtt irányította az egyházmegye életét.) A székesegyházi - vagy más néven káptalani - iskolák a falusi iskolák esetlegességével szemben a rendszeres oktatást képviselték. Feladatuk kezdetben az volt, ami a plébániákon: az elemi szintű klerikus műveltség tanításával kellett biztosítaniuk az utánpótlást a papság számára.
Emellett az iskolások az egyházi szertartások fényét is emelték, hiszen a tanuló fiúk, a scholarisok a székesegyházakban a templomi kórus tagjaiként is közreműködtek. Az egyszerű szervezettségű káptalani iskolákat később - az egyház érdekeinek megfelelően - át kellett alakítani. A XI-XII. századtól kezdve ugyanis sok olyan reformmozgalom bontakozott ki, melyeknek tömegbázisát a legalsó néptömegek alkották, vezetőik pedig a falusi papság soraiból kerültek ki. Az egyház jogainak és érdekeinek védelméért a székesegyházi-káptalani iskolákat magasabb képesítésű tanárokkal, tudós férfiakkal igyekeztek megerősíteni. Ekkor, az ezredforduló táján kristályosodott ki a klerikus műveltség két egymásra épülő rétege.
Az alsó fokú iskolás ismereteket (olvasás és éneklés) a komplex "tantárgyak", alaptudományok követték: a latin grammatika, a diktámen és a kompútusz. A székesegyházi iskolák tanulói ezeket sajátították el. Később, a XII-XIII. században azután a magasabb színvonalon oktató székesegyházi iskolákban kiemelkedett ezek közül néhány speciális tudomány: a filozófiai alapozású teológia, a jogtudomány (decreta) és az orvostudomány (medicina). Az orvostudomány fejlődését az akkoriban egyre jobban elterjedő arab tudományos hatás serkentette. A középkor orvosainak kedvelt olvasmányává lett Avicenna (Ibn Sinà) "Kánon"-ja.
Így vált teljessé a klerikus műveltség hármas rendszere: az alap- és középfokú műveltséget a specializálódott szaktudományok koronázták meg.
A következő táblázat a középkori
klerikusműveltség elemeit szemlélteti[5]:
| Önálló szaktudományok | c) orvostudomány b) egyházjog a) filozófia-teológia |
| Komplex alaptudományok | c) kompútusz b) diktámen a) grammatika |
| Alsó fokú iskolás ismeretek | b) éneklés a) olvasás |
Nyugat-Európában tehát a IX. század folyamán alakult ki az oktatási-nevelési intézményrendszer alapszerkezete: A kolostori és székesegyházi iskolák a kor műveltségének közép- és felsőszintű elsajátítására nyújtottak lehetőséget, a plébániai iskolák pedig az alapismeretek oktatását végezték. (Ez a rendszer nem jelentette a fokok hierarchikus egymásra épülését. A mai értelemben vett osztályrendszer, szigorúan elhatárolt évfolyamokkal, csak később alakult ki.) A frank birodalom mintájára szerveződött Európában a klerikusképzés egészen a XVI. század első évtizedéig.
Az egyetemek kialakulásával új korszak vette kezdetét a műveltség elsajátításának történetében. A XII. században némelyik székesegyházi iskolában a nevesebb tanárok köré az ifjak tömegei sereglettek, hogy előadásait hallgathassák. Főleg azokat a tanárokat részesítették előnyben, akik - a kornak megfelelő - praktikus ismeretanyagot (diktámen, jog, orvoslás stb.) dolgozták fel. A fokozott érdeklődés a tanárok "kiválogatódását", s ezzel együtt a színvonal emelkedését eredményezte. Fokozatosan létrejött a hallgatók és a tanárok szabad egyesülete, az "universitas", azaz a mai egyetem őse. Az "universitas" szó a középkorban nem a tudományok egyetemességét, hanem a testület egységét jelentette: "universitas magistrorum et studiorum" (tanárok és hallgatók együttese). Az intézmény neve ekkor még: studium generale (vagyis "egyetemes tanulmányok"). Az első studium generale Bolognában jött létre 1088-ban.
Párizsban a XII. század első felében a Notre-Dame székesegyház és a Szent Genovéva-kolostor iskolájának összeolvadásából keletkezett az egyik legjelentősebb középkori egyetem, a Sorbonne. (Nevét IX. Lajos egyik udvari klerikusáról kapta, aki 1253-ban 16 szegény teológus diák számára kollégiumot alapított.) Legelső tanárai közül talán a leghíresebb, Pierre Abèlard (1079-1142) volt az, akinek racionális okfejtései, kritikus szemlélete, kérlelhetetlen szkepticizmusa messzi földről vonzotta a hallgatóságot.
Nevezetes volt etikai kérdésekről folytatott heves vitája, amelyet a ciszterci teológussal, Clairvaux-i Szent Bernáttal folytatott. Szent Bernát a bűnös ember tehetetlenségét hangsúlyozta: "Bűnben születtünk, bűnösök vagyunk, és bűnösöket hozunk a világra; adósnak születvén adósokat; romlottnak születvén romlottakat; rabszolgának születvén rabszolgákat. Világra jövetelünktől kezdve sérültek vagyunk, és azok is maradunk..." Abèlard szerint a bűn csak hiány: "Bűnözni annyi, mint elhanyagolni Teremtőnket, tehát nem cselekedni, vagy nem lemondani őérte ott, ahol az hitünk szerint kötelességünk lenne. Miután a bűnt így, tisztán negatív módon határoztuk meg mint nem lemondást a helytelen cselekedetekről, vagy pedig mint tartózkodást a dicséretes cselekedetek elkövetésétől, világosan kimutattuk, hogy a bűn nem lényegi dolog (substantia), mivel inkább hiány, mint meglét; hasonlatos a sötétséghez, amelyet így definiálhatunk: a világosság hiánya ott, ahol pedig szükség lenne a világosságra."[6] Abèlard felfogása ember-közelibb, humánusabb: a bűn nem "lemoshatatlan", örök életre szóló stigma.
A párizsi egyetemnek - ez tekinthető a középkori egyetemek "prototípusának" - négy kara (fakultása) volt: három felsőbb (teológiai, jogi orvosi) és egy alsóbb, a facultas artium, a filozófiai kar. Ez utóbbi előkészítő szerepet töltött be, itt sajátították el a hallgatók az alapvető tudományos műveltséget. Szükség is volt erre, mivel az Európa különféle országaiból egybesereglett tanulni vágyó fiatalok nem rendelkeztek egységes tudásanyaggal. A középkori egyetemek nem kizárólag felsőoktatási intézmények voltak. Az egyetem ellenőrzése alatt történt az alsó és középfokú oktatás jelentős része. A kollégiumokban a gyerekek már nyolcéves koruktól tanulhattak.
A párizsi egyetemen a facultas artium hat esztendeig tartott, általában tizennégytől húszéves korig. Két fokozat tartozott ide: a baccalaureatus a második év végén és a doctoratus az oktatási szakasz befejezése után. Minden bizonnyal ezután kerülhetett sor orvosi vagy jogi stúdiumokra húsztól mintegy huszonöt éves korig. A teológia nyolc évet vett igénybe, a teológiai doktorátus megszerzésének korhatára harmincöt év.
A tipikus egyetemi stúdiumok a következőképpen alakultak: A facultas artium ("ars"-fakultás, filozófiai fakultás vagy magyarra fordítva: bölcsészeti kar) első esztendei alatt latin grammatikát, majd logikát tanultak a hallgatók. Ha ezekből sikeresen levizsgáztak, megkapták a baccalaureatus fokozatot. Arisztotelész természetbölcseleti művei következtek ezután, ennek befejeztével nyerték el a licentiatust. Végezetül Arisztotelész etikai fő művét, a "Nikomakhoszi Etiká"-t tanulmányozták, ezután került sor magiszterré avatásukra. Magiszterként maguk is tarthattak előadásokat bármely egyetem filozófiai (más szóval "ars") fakultásán. Minden egyetemi hallgatónak először el kellett végeznie a facultas artium-ot, csak ezután léphetett a jogi, teológiai vagy orvosi fakultásra.
A középkori egyetemek fakultásainak egymásra
épülését a következő ábra
szemlélteti:
| orvosi kar | jogi kar | teológiai kar |
| filozófiai kar | ||
A középkori egyetemek polgárai általában 6-10 esztendei szaktudományos stúdium után nyerték el a doktori címet. A fakultás élén - akárcsak ma - a dékán állott, a négy fakultás, tehát az egész egyetem vezetője pedig a rektor volt. Párizsban a rektort a legnépesebb fakultás, a bölcsészeti kar oktatói választották maguk közül. Az egyetemek általában különféle jogokra, kiváltságokra tettek szert, s viszonylagosan függetlenítették magukat az egyházi és a világi hatalomtól. Jellemző sajátosságaik alapján a középkori egyetemek két típusba sorolhatók:
1. Párizsi típusú egyetem: Az egyetem rektorát a tanárok választották, de az egyházi hatóság (az egyetem kancellárja) erősítette meg tisztségében. Ilyenek voltak a francia, az angol és a német egyetemek.
2. Bolognai típusú egyetem: Itt az egyetemi polgárok választottak maguk közül rektort egy-két évre. Rektor csak egyházi rendhez tartozó (klerikus) lehetett, olyan, aki "tisztes erkölcsű, megbízható, higgadt és igazságos", legalább 25 esztendős nőtlen férfiú volt. Tanítási jogot ő adományozhatott. Az itáliai és a spanyol egyetemek követték ezt a mintát, de ilyen volt a rend a krakkói egyetemen is.
Érdekes, hogy a - különböző tisztségviselőkön kívül - az egyetem kötelékébe tartoztak a könyvárusok (librarius), a könyvmásolással, sokszorosítással is foglalkozó stacionáriusok, a könyvbecsüsök, pergamen-kereskedők, könyvkötők, az iniciálékat festő könyvdíszítők és a gyógyszerészek is. Az oktatók és a hallgatók fegyelmi ügyeiben az egyetemi bíróság döntött. E téren is érvényesült az autonómia, a jogi különállás, önrendelkezés.
Kiemelkedő esemény volt az egyetemek életében a doktorrá avatás szertartása. Bolognában a XIII. század végén következőképpen zajlott le ez a fényes ünnepség: A nagy nap reggelén díszes menet indult az egyetemről a templomba. A felavatásra váró ifjút barátai kísérték zenészek társaságában, akik az ünnepély fényét emelték. Ezután következett az egyetem rektora és a hallgatóság. A templomban a doktori cím várományosa ékes latin beszéddel kérte felavatását. A rektor válaszolt erre, és átadott neki egy nyitott és egy csukott könyvet (azt jelképezve, hogy ezután kötelessége lesz tudományát folytonosan gyarapítani), fejére tette a doktori kalapot és ujjára húzta a doktori gyűrűt. A szertartást nagy lakoma követte.
Az egyes európai egyetemeken nem mindegyik fakultás fejlődött egyenlő mértékben. Bolognában a jogi kar vált Európa-szerte ismertté. Nagy érdemeket szereztek professzorai a klasszikus római jogra alapozott világi jog kidolgozásában. Olyan egyetemes érvényű jogrendszert jelentett ez, amely azonos volt az egész feudális Európában, nem különbözött népenként, nemzeti hagyományonként. A párizsi egyetem a filozófiai alapozású teológia művelésével tűnt ki. Fontos eleme volt ennek a "skolasztikus dialektika", illetve a skolasztikus bizonyítási mód, amely egyben oktatási módszert is jelentett. (A középkor filozófiája, a skolasztika nevét onnan nyerte, hogy "iskolában" művelték.) Ez a módszer annyira elterjedtté vált, hogy - a filozófián és teológián kívül - hamarosan más tudományok tanításakor is alkalmazták.
Mi volt ennek a módszernek a lényege? Az ismeretkörök tanítása a következő menet szerint történt:
1. A tanítandó tételt röviden, szabatosan
fogalmazták meg, többnyire kérdő formában.
2. Felsorakoztatták a tétel ellen hozható ellenérveket.
3. Ezután a tétel mellett szóló érvek
következtek. (Mindkét oldalon logikai érvek és
tekintélyes szerzők véleményei szerepeltek.)
4. A tétel kifejtése, eldöntése és a döntés
megokolása következett.
5. Ennek alapján megcáfolták a (2. szám alatt
szereplő) ellenérveket.
A skolasztikus bizonyítási mód deduktív ismeretszerzési módszer, mely kizárólag a gondolkodás műveleteire alapoz, és figyelmen kívül hagyja az érzéki tapasztalásból származó ismeretanyagot. Előnye, hogy fegyelmezett gondolkodásra nevel, kizárólagos alkalmazása viszont - éppen a külső érzékletek elhanyagolása miatt - öncélúvá teheti a gondolkodást.
A középkori skolasztikus filozófia egyik alapkérdése az univerzáliák és a reáliák körül zajlott. Háromféle felfogás alakult ki:
1. A "végletes realizmus" azt állította,
hogy a fogalmak, az eszmék megelőzik a dolgokat (universalia
sunt ante rem);
2. a "mérsékelt realizmus" szerint a fogalmak
benne foglaltatnak a dolgokban (universalia sunt in re);
3. a nominalizmus szerint pedig a fogalmakat pusztán az ész
teremti, amikor a dolgokból "vonja ki" őket (universalia
sunt post rem).
A nominalizmus jeles képviselője William Occam (1280-1349) volt. A dolgok: dolgok, a fogalmak pedig fogalmak - így lehetne tanítását leegyszerűsítve értelmezni. Nincsen szükség a valóság megkettőzésére, a létezők szaporítására. Isten megismerhetetlen, nincsenek megragadható tulajdonságai. Abszolút hatalommal és végtelen kiterjedéssel rendelkezik. Semmi és senki sem befolyásolhatja őt. Mindössze abban reménykedhetünk, hogy ha elő az ítélet napja, talál számunkra enyhítő körülményt. Engedelmeskednünk kell tehát Istennek és bíznunk kell a saját értelmünkben. Occam szkepticizmusa az empirizmus kialakulásának vetette meg az alapját.
A skolasztikus filozófia legkiemelkedőbb képviselője Aquinói Szent Tamás (1225?-1274) volt, aki a párizsi egyetem professzoraként alkotta meg a skolasztika szintézisét. "Summá"-jában hatalmas összefüggő szintézisbe ötvözte a középkor világképét.
A dél-franciaországi Montpellier egyetemén az orvosi fakultás vált a XIII. század során európai hírűvé. Galénosz és Hippokratész művei alapján folyt az oktatás, amelyet az arab orvosok tanításaival egészítettek ki. Évszázadokon át ismert volt a középkorban az egészségügyi útmutató, melyet a Salerno kolostori iskolájában élő szerzetesek dolgoztak ki arab orvosok műveit latinra fordítva. Ez a mű (Regimen sanitatis Salernitatum) hexameteres verssorokba sűrítve tartalmaz - a kor tudományos színvonalának megfelelő - egészségügyi ismereteket, orvosi tanácsokat.
A középkor a rendi tagozódás kora. A rendiség nemcsak jogi tekintetben tagolta a társadalmat, hanem minden rendnek megszabta a maga sajátos foglalkozását. A középkor embere nem ismerte az univerzalitást. "Szakmai csoportok" jöttek létre: a tudományok művelője: a papság, a szabad emberek: katonák vagy (később) polgárok, a nem szabadok: jobbágyok.
Az előkelő világiak fiai a lovagi nevelés életszerű keretei között sajátították el mindazt, amire felnőtt életükben szükségük lehetett.
A középkor társadalmi rendjének alapja a földbirok, a feudum volt. A birtok tulajdonosának elsőrendű kötelessége volt, hogy mindazt, amit örökölt megvédje és gyarapítsa. Ehhez katonai erényekre: fizikai erőre, ügyességre, a fegyverforgatás készségeire volt szükség. A nemesi fiúgyermekeket ennek szellemében nevelték. A családi birtokot a legidősebb gyermek örökölte, a többi pedig a király, a fejedelem vagy más hűbérúr szolgálatába szegődött.
A lovag tehát az a nemesi származású - legtöbbször nem elsőszülött - lovas katona volt, aki fegyveres szolgálatait hűbérurának ajánlotta fel, s hűségéért cserébe jutalmul földbirtokot kapott. (Később a lovagok rendjébe alsóbb néprétegekből származó katonák is bekerültek.)
A XI. századtól - a feudalizmus megszilárdulásától - kezdve a fejedelmi udvarok többségében jelentős udvari kultúra keletkezett. A környékbeli nemes fiatalok itt gyűltek össze, hogy megismerjék a feudális társadalom szokásait, szert tegyenek azokra az ismeretekre és készségekre, amelyekre majdani életükben szükségük lehetett. Sajátos lovagi ideál alakult ki ezekben a kulturális központokban.
Bátor, hősies férfiak nevelése volt a cél, akik készek életüket habozás nélkül feláldozni a szent cél érdekében. A lovagi ideál a görög arisztokrácia kalokagathia eszméjéhez volt hasonlatos. Ismét értékké vált az, amit az őskeresztények elutasítottak: a testi erő, a harcedzettség, a fejlett fizikum. A fizikai erőn kívül ez az ideál olyan erényeket is magába foglalt, amelyekhez hasonlókkal már Spártában is találkozhattunk. Lelkierő, kitartás, a szenvedés és a halál megvetése, mértékletesség és önuralom - ezek a jó lovag lelki tulajdonságai. Ehhez járult a hűbérúr iránti feltétlen hűség, valamint a legendássá vált "lovagiasság": a legyőzöttek iránti nagylelkűség, a gyengék és elesettek gyámolítása, a női nem feltétlen tisztelete.
Ez utóbbiak már a későbbi "úri" erényeket, a gentleman nagyvonalúságát, önzetlenségét előlegezik meg sajátos formában. Az arisztokratikus lovagi ideálban az üzleti szellemnek, a gazdasági racionalizmusnak még nyoma sincs. A "nemesség kötelez" (noblesse oblige) elve hatja át ezt a szemléletmódot, s ez a kétkezi munka megvetésében, a pazarlás iránti hajlamban, a reprezentálás szeretetében nyilvánul meg.
Az egyház is szentesítette a lovagság intézményét. A hős harcosokat Krisztus bajnokainak tekintette, így egyfajta lelki-spirituális méltóságot is adományozott nekik. Ennek ellenére a lovagság eszméjében feszülő antagonizmusként jelentek meg a világi és a transzcendens tendenciák. Egymás mellett élt egyetlen emberképben a vallás iránti feltétlen elkötelezettség és a földi örömök iránti fogékonyság.
A lovagság ugyanis új szerelmi eszményt teremtett. Költészetében a szerelem kultusza, a szerelem apoteózisa jelenik meg. Az a nagyon is evilági irányultság, felfogás, hogy a szerelem minden szépnek és jónak a forrása. Újfajta, bensőséges érzelem ölt testet a lovagi líra alkotásaiban, a szerelmes férfi gyengédsége, egyfajta jámbor áhítat, mellyel az imádott hölgyre gondol a vágyódó lovag. Új érzés ez, hiszen a korábbi idők (a rabszolgák zsákmányolásával és a leányrablással) nem ismerték a férfi udvarlását. Új azért is, mert a nő értékeit emeli eszmei rangra. Végül új, mivel nem feltétlenül függ a vágy teljesülésétől. A lovagi szerelem hevületét a visszautasítás, a balsiker sem csökkenti.
A lovagi nevelés "iskolái" a főúri udvarok voltak. Ezekbe a politikai és kulturális központokba küldték a feudális urak gyermekeiket - miután otthon a vallás alapjait, a legfontosabb erkölcsi szabályokat, a fegyverforgatás alapvető készségeit már elsajátíttatták velük. A főúri udvarok nem iskolás "könyvműveltséget" adtak, mint amilyent a klerikusok szereztek az egyházi iskolákban. Ezek a fiatal fiúk a valós élet keretei között, a lovagi tornák, vadászatok, fegyvergyakorlatok forgatagában tanulták meg mindazt, amire a későbbiekben szükségük lehetett. Itt tettek szert testi ügyességre és erőre, de itt, a mindennapi élettapasztalatok, a követésre méltó minták alapján bontakoztak ki bennük - a már említett - lovagi tulajdonságok, erények. De itt tanulták meg a lovagi műveltség egyes elemeit is: a dal, a zene, a tánc szükséges velejárója a lovag életnek, hogy ellenpontozza a kegyetlen háborúk szörnyűségeit.
A követendő példákat felkínáló hősi történeteket, az úgynevezett "lovagregényeket" (roman) nem könyvből olvasták, hanem meghallgatták - hiszen a lovagok többsége nem tudott írni-olvasni. Hallomás útján ismerték meg - többek között - a Roland-éneket, mely az arabok ellen harcoló két frank lovag, Roland és Olivier tragikus, de felemelő pusztulását bemutatva adott nekik példát önfeláldozásból, hazaszeretetből. "Francia föld, igen édes ország vagy" - sóhajtanak föl az idealizált keresztény fejedelem, Nagy Károly vitézei haláluk előtt, egy új életérzés kifejezéseként. Az "édes" jelzővel illetett francia föld szeretete ugyanis új fejleményt jelez: a nemzetté válás folyamatának kísérőjelensége ez.
A lovagi műveltség építőkövei közé tartozott a nyelvtudás is. Ez a nyelv már - a klerikusok latin nyelvével szemben - egy nemzeti nyelv, a német és angol lovagvárak esetében a francia. Szükség is volt ennek elsajátítására, hiszen a művelt ifjú lovagnak ezen a nyelven illett társalognia az előkelő hölgyekkel.
Látható: a lovagok nevelése gyökeresen eltért a klerikusok képzésétől. Mégis - talán a párhuzamok keresése miatt - a korabeli és későbbi írók a "septem artes liberales" mintájára "hét lovagi készség"-ről írtak. A lovaglást, úszást, nyilazást, vívást, vadászatot, sakkozást és az éneklést - feltehetően a hetes szám misztikája jegyében - foglalták egységesnek vélt rendszerbe. Ugyanígy elméleti konstrukció a lovaggá válás folyamatának három szakaszra bontása: apród gyermekkorban, fegyverhordozó ifjúkorban és lovag felnőttkorban.
Ha az ifjú elérte a 20-22 éves kort, a felnőttkor határát, s ha arra érdemesnek bizonyult, akkor pompázatos szertartással lovaggá avatták. Fegyverzete egyes darabjait: a sisakot a vérteket és a sarkantyút a püspök adta át neki, a kardját pedig hűbérura. A lovaggá ütés a fanfárok zengése közepette történt.
A lovagi nevelés a XII-XIV. században érte el virágkorát Európa-szerte. A középkorban az úri családok leánygyermekeinek nevelése eltért a fiúkétól. Többségük hamar elkerült otthonról: apácakolostorokban vagy más főúri családok lovagváraiban nevelkedtek.
Ezek az előkelő származású leánykák a várúrnő vezetésével sajátították el mindazt, amit egy feudális udvarház, egy nagy gazdaság vezetéséhez tudni kellett. Minél hamarabb meg kellett tanulniuk mindezt, mivel általában korán, 12 esztendős koruk táján férjhez adták őket.
A gazdaság vezetése a középkorban a nemesasszony feladata volt, míg férje a katonáival, fegyvereivel és lovaival foglalkozott. A várúrnő háztartásvezetői munkája nem volt könnyű, a tipikus középkori háztartásba ugyanis többnyire több tucat, nemritkán száz ember is beletartozhatott. Rokonok, szolgálók, védencek, papok - mindannyit etetni és öltöztetni kellett, ez volt a feudális várúrnő kötelessége.
A hűbéri kor nemesi udvarháza vagy a lovagvár általában önellátó gazdaság volt: mindent maguknak kellett előállítaniuk, amire szükség volt. A nemesasszonynak tehát a gazdálkodással, a pénzügyekkel kapcsolatos praktikus ismeretekre kellett szert tennie. Megfontoltnak, bölcsnek, törvénytudónak kellett lennie, hiszen férje távollétében ő töltötte be a döntőbíró szerepét is. Valamelyest a harcászathoz is értenie kellett, hogy egy váratlan támadás esetén irányítani tudja a vár védelmét. A betegápolás, az orvoslás is a feladatai közé tartozott.
Mindezek után a nemesasszonyoknak nem sok idejük maradhatott arra, hogy elméjüket műveljék. Az íráshoz általában nem értettek, olvasni is csak kevesen tanultak meg. Az alapvető művelődési eszközt számukra is a nemzetközi méretekben közkinccsé vált lovagregények jelentették. Ezeket a "regények"-et (a nevük "roman", s ez eredetileg francia nyelvű könyvet jelent) a XII. században már több európai nyelvre lefordították. A várkisasszonyok ezekből tanulták meg a jó modor, az illem szabályait, a társaságbeli viselkedést, az úri magatartást.
Mindezeken túl - ha még maradt idejük - énekelni, táncolni, franciául beszélgetni tanultak, hogy majdani életükben ezzel is fényt vigyenek a hétköznapok egyhangúságába, s vendégjáráskor, ünnepnapokon úgy tudjanak viselkedni, ahogyan az illik.[7]
A XIII. századtól kezdve a városi polgárság egyre nagyobb befolyásra tett szert. Ezzel párhuzamosan átformálódott a városi plébániai iskolák tananyaga: már nemcsak a pappá nevelés szempontjait vették figyelembe, hanem a kereskedő, iparos- és hivatalnokrétegek szükségleteit is.
A városi plébániai iskolák oktatója, az iskolarektor (rector scholae, magister scholae) volt. Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, de a nagyobb városokban az énektanítás és a tanulók templomi szolgálatának megszervezése a kántor feladata volt. A felnőtt tanárok mellett több helyen segédtanítót (preceptor, informator, Geselle) alkalmaztak. Ezek nagyobb diákok voltak, akik a kezdők gyakoroltatásában segédkeztek.
Az iskolarektor a plébános felügyelete alatt állott, javadalmazását az egyház látta el, de egyes városokban a városi tanács is juttatott számukra bizonyos pénzösszeget.
Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi gyarapodás és a társadalmi tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. Emellett az is jellemző, hogy a rektorok általában nem maradtak sokáig hivatalban. Gyakran más városban folytatták az iskolavezetést vagy a még jövedelmezőbb városi jegyzőséggel, illetve a papi hivatással cserélték fel a tanítást. Megtehették, hiszen iskolai végzettségük - az esetek többségében - ezt lehetővé tette számukra: a nagyobb városok vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy az iskolamester az egyetemek bölcsészeti ("ars") fakultásán szerezhető baccalaureus vagy magiszter fokozattal rendelkezzen.
Figyelemreméltó fejlemény, hogy a XIV-XV. században már többnyire világi férfiak, az ún. városi literátus réteg tagjai vállalkoztak iskolarektorságra.
A városi plébániai iskolák tananyagának középpontjában - az olvasás, írás és az éneklés tanításán túl - a latin nyelv oktatása volt. A köznapi latin nyelvet oktatták itt, szemben a székesegyházi iskolák csiszolt, ékes latinságával. Fontos volt a városi polgárok gyermekei számára e köznapi latin elsajátítása, mivel abban a korban ez a nyelv töltötte be a legfontosabb világi-köznapi kommunikációs eszköz szerepét is.
Az alapvető készségek (olvasás, írás) és a latin grammatika tanulmányozása után a városi iskolák növendékei már praktikus - a jövendő életpályához szükséges - ismeretek tanulásával foglalkoztak. A világi pályákra igyekvőknek a rektor megtanította a különböző hivatalos iratok szerkesztését, pénzügyi ismereteket, gyakorlati számtant, könyvelést, kereskedelmi levelezést, földrajzi-csillagászati ismereteket. A latin nyelvet - a világi pályákra készülők esetében - az anyanyelvi írás-olvasás oktatásával egészítette ki.
Komplex ismeretköröket sajátítottak el ezek a fiatalok, olyan tudásanyagot, mely a - korábban bemutatott - klerikus műveltség diktámen és kompútusz ismerettömbjének számos elemét is magába ötvözte.
A XIII-XIV. századra új, világi értelmiségi réteg, a literátusok rétege alakult ki Európa városaiban. A városi plébániai iskolákban, vagy később az egyetemek filozófiai fakultásán olyan komplex műveltséget szerezhettek, amelynek már gyakorlati irányultsága volt. A vallás, a tudomány, a törvénykezés, a hétköznapi ügyintézés, az orvoslás egyaránt helyet kapott benne. E műveltség birtokában a literátusok már nem törekedtek arra, hogy klerikusokká legyenek. Világi pályák várták őket. Lehetett belőlük például jegyző, tanító, tisztviselő, gazdatiszt, titkár, könyvelő.
A kézműves- és kereskedő rétegek gyermekei is megtalálhatók voltak a városi plébániai iskolákban. A mesterség fortélyait a céhekben, a műhelyekben sajátították el, az iskolában pedig az alapvető ismereteket: anyanyelvű írást, olvasást, esetleg latin grammatikát. Ez utóbbi ugyanis a társadalmi emelkedés, a magasabb rétegekbe kerülés műveltségbeli eszköze volt.
A városi plébániai iskolák mellett ezekben a századokban már kialakultak a városi polgárság anyanyelvű képzést nyújtó, praktikus ismeretanyagot felkínáló magániskolái. Az anyanyelv kizárólagossága az iskolák nevében is szerepelt: "magyar skóla", Deutsche Schule. Az oktatás körülményeire utal a "zugiskola" elnevezés. Gyakran előfordult, hogy a plébániai iskola rektora délutánonként lakásán tanított. A lányok nevelését-oktatását általában feleségére bízta.
A középkori városi plébániai iskolában a tanulócsoportok nem életkorok szerint különültek el, hanem a tanulmányokban való előrehaladás alapján osztályozták őket.
Robert of Salisbury még a XII. században írja: Láttam a diákokat az iskolában. Számuk nagy (több mint kétszázan lehettek). Látok köztük különböző korú férfiakat: pueros (gyermekeket), adolescentes (serdülőket), juvenes (ifjakat), senes (időseket)."[8] A korabeli gyakorlat szerint tehát minden életkor képviselve volt egy iskolai tanulócsoportban.
Ennek a keveredésnek a magyarázatát a középkor gyermekfelfogásában kereshetjük. A kisgyermekkor határát az öt-hatesztendős korban szabták meg, mikor a gyermek elhagyta anyját, dajkáját. Hétéves korukban már iskolába mehettek, s ettől kezdve már fiatal felnőttnek számítottak. A XVIII. századig megmaradt az iskolában a korok keveredése: tíz-tizennégy éves gyermekek, tizenöt-tizennyolc éves kamaszok és tizenkilenc-huszonöt éves fiatalemberek jártak ugyanabba az osztályba.
A középkor nem sokra becsülte a gyermekkort. Gyermekábrázolást a képzőművészet egészen a XII. századig nem ismert, s ennek oka nem a művészek hiányos tudásában keresendő.
Jellemző példa erre az az Ottó-korabeli miniatúra, amely egy evangéliumi jelenetet ábrázol. Azt, amelyben Jézus így szól: Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket! A művész azonban nyolc felnőtt férfit fest Jézus köré, minden gyermeki vonás nélkül, csak kisebb méretben.
Mindebből látható, hogy a X-XI. század embereit nem foglalkoztatta a gyermekkor ábrázolása, ez a kérdés fel sem merült számukra. Csak a reneszánsz művészetben jelennek meg a gyermekek, de itt sem önmagukban, hanem legtöbbször egy család körében, egy zsánerjelenet részeként.
A középkorban a gyermek akaratának megtörését igen korán elkezdték. El kellett fogadnia azt, hogy ő egy tökéletlen lény, aki csak akkor válhat erkölcsileg értékessé, ha feltétel nélkül elfogadja a felnőttek felsőbbrendűségét. Nem volt ritka a gyermekek ijesztgetése szellemekkel, boszorkányokkal, halállal, s mindennapos volt a testi fenyítés.
A gyermekek élete hétéves korukban alapvetően megváltozott. Általában elküldték őket otthonról: a szegények gyermekei szolgálni mentek, a gazdagok gyermekei iskolába vagy valamely más házhoz tanulni. Ettől kezdve szinte felnőttként kezelték őket. Változást e téren csak a humanizmus moralistái hoztak, de ez a fejlődés megrekedt a pedagógiai tárgyú írások, traktátusok szintjén, s nem vált gyakorlattá.[9]
Szent István király megkoronázása idején egy forrongásban-átalakulásban levő, régi és új hit között vívódó társadalom élére került. Az új király felismerte legfontosabb feladatait: a magyar társadalom új, feudális struktúráját kellett kibontakoztatnia, a feudális államszervezetet kiépítenie, s mindehhez a gazdasági fejlődés alapjait lefektetnie. A jövő érdekében - hogy a magyar nép betagolódhasson az európai nemzetek közé - a kereszténység felvétele is szükséges volt.
A keresztény egyház szervezetének kiépítése együtt járt az egyházi iskolák megteremtésével, s ez kettős célt szolgált: klerikusokat képeztek, akik az egyházi szolgálat ellátásán túl világi értelmiségi funkciókat is betöltöttek. Szent István több kolostort alapított bencés szerzetesek részére. Ezek közül kiemelkedik a Szent Márton hegyi kolostor, amelynek első szerzetesei még Géza fejedelem hívására, 996-ban érkeztek ide, csehországi és lengyelországi térítőútjuk után. Letelepítésüket - mint ahogyan azt az 1001-ben megújított alapítólevél is tartalmazza - a királyság megerősítése (pro stabilitate regni) indokolta.
Iskola is működött ebben a kolostorban: a bencések tervszerűen oktatták-nevelték a szerzetesi életet választó magyar fiatalokat. A Szent Márton hegyi kolostor szerzetesei közül később számosan lettek István király országépítő munkájának segítőivé. (A magyar kultúrtörténet e fontos helyszíne 1810-ben kapta a Pannonhalma nevet Guzmics Izidor bencés tanártól.)
Szent István alapítása volt még a pécsváradi, zalavári, bakonybéli és a zobori bencés kolostor is. Ezekben is folyt oktató-nevelő munka, de nyilván egyszerűbb formában, mint a szellemi központban, Szent Márton hegyén.
Első királyunk két érsekség (Esztergom és Kalocsa), valamint nyolc püspökség alapításáról intézkedett (Győr, Veszprém, Pécs, Csanád, Eger, Vác, Nagyvárad, Gyulafehérvár). Ezeken a helyeken székesegyházi iskolák működtek.
A Gellért püspök által az 1030-as években megszervezett csanádi székesegyházi iskoláról részletes leírást tartalmaz a XIV. századi szövegezésben ránk maradt Szent Gellért életrajz.
Ebből a - szakemberek által hitelesnek elismert - dokumentumból tudjuk meg, hogy az iskola első tanára Valter magiszter volt. (A "magiszter" kifejezés elöljáró voltára, vezető tisztségére utal.) Valter a dunántúli Bakonybél kolostorából jött a Maros menti Csanádvár iskolájába.
A Gellért-legenda így szól e székesegyházi iskola életéről: "Az egyik napon harminc férfi - nemrég vették fel a keresztséget - jött [Gellért] püspökhöz és kérték, hogy vegye maga mellé fiaikat, s a tudományokban való kiképzés után szentelje őket papokká. A püspök befogadta és Valter magiszter vezetése alá rendelte őket, egy erre a célra alkalmas házat is adva nekik, hogy ott oktatást nyerjenek tőle a "grammatica" és a "musica" tudományaiban. Rövid idő alatt nagy előrehaladást tettek [az ifjak] az említett tudományokban."[10]
Valter magiszter tehát a grammatica és musica (vagy ahogyan a Gellért-legenda további részeiben szerepel: a lectura és cantus, vagyis olvasás és éneklés) ismeretére tanította növendékeit. A tanulók között nemcsak gazdag, hanem szegény emberek gyermekei is voltak. A tehetségesebbek az alapfokú ismeretek megszerzésén túl magasabb egyházi műveltségre (latin grammatika, diktámen, kompútusz) is szert tehettek. Ennek birtokában akár magas egyházi méltóságra is emelkedhettek, püspök is válhatott némelyikükből. A többiek az alapfokú egyházi műveltséggel felvértezve a plébániás falvak lelkészei lettek. (Szent István ugyanis elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy templomot, s ennek papját pontosan meghatározott javadalommal lássák el.)
A csanádi székesegyházi iskola tehát ilyen szellemi központ szerepét töltötte be, innen kapta lelkészeit a környező csanádi falvak többsége.
A falusi lelkészek képzésének más módja is volt. Ha a faluban működő papok összegyűjtötték a tanulni vágyó fiúkat, átadhatták nekik mindazt, amit maguk is tudtak: Olvasni és énekelni tanították őket, bevezették őket az egyházi szertartásokba, megismertették velük az alapvető egyházi latin szókincset, a liturgikus szövegeket és énekeket. Mindezek birtokában az egyházmegye székhelyén a püspök pappá szentelhette ezeket a fiúkat.
Sajátos pedagógiai helyzet volt ez: A falusi papok megtanították mindazt a növendékeiknek, amit maguk is tudtak, de ehhez nem rendelkeztek pedagógiai-módszertani ismeretekkel. Ennek nem is érezték hiányát. A közfelfogás úgy tartotta, hogy ha valaki tud valamit, akkor arra is képes, hogy azt másnak megtanítsa. Ez a pedagógiai alapállás az egész középkorra jellemző. A tanulásnak ez a módja a társadalmi felemelkedésnek is kiváló eszköze volt: szegény sorsú szülők gyermekeiből lehettek így megbecsült lelkipásztorok vagy akár tudós klerikusok.
A XI-XII. század fordulóján - a Szent István korabeli állapotokkal szemben - megerősödött a feudális birtokosok helyzete. Ezért újra kellett rendezni a szolgasorsúak tanulásának lehetőségeit, hogy - a klerikus pályára lépők számával - ne csökkenjék túlságosan a magánbirtokok termelőereje.
A Könyves Kálmán korában megtartott esztergomi zsinat határozatot hozott, miszerint: "Senkinek a szolgája nem emelhető a klerikusok rendjébe, hacsak előtte ura nem ad számára teljes szabadságot."[11] (Az engedély nélküli "betűismeretre oktatás" büntetése 50 pénz volt.) Emellett az is világos, hogy ez a zsinati határozat a szolgarendűek klerikussá nevelését nem tiltotta, csak a földesúr engedélyéhez kötötte.
Ez a társadalmi mozgás - tehát a szolgasorú gyerekek klerikussá emelkedésének folyamata - nem mindig volt zavartalan. Időnként erőre kaptak az ezzel ellentétes nemesi tendenciák. A szolgarendűek, a jobbágyok fiai-lányai ezért rendszerint nem részesültek iskolai oktatásban. Az élethez, a termeléshez szükséges tudnivalókat ők a hétköznapok gyakorlatában sajátították el.
A XI-XIV. században hazánkban is megerősödtek a székesegyházi iskolák. (A kolostorok iskolái ezzel párhuzamosan egyre inkább csak a jövendő szerzetesek oktatásával-nevelésével foglalkoztak.)
A tananyag itt is - akárcsak Európában másutt - az alapkészségek megtanulása után a latin grammatika, a diktámen és a kompútusz volt. A XII. században keletkezett esztergomi diákjegyzet bizonyítja, hogy az utóbbi két ismeretkört gyakran kiegészítették a tanulók életpályára való felkészítéséhez alkalmas választott ismeretekkel (például a levelek fogalmazásának, szerkesztésének tudnivalóival).
Az 1344-ből származó zágrábi iskolaszabályzat részletesen leírta a székesegyházi (káptalani) iskolák életét. A szegény tanulók ingyen tanulhattak, szállást és élelmet is ingyen kaptak. Ennek fejében a hét meghatározott napján körüljárták a várost, és a jómódú családokhoz betérve összegyűjtötték az iskolának szánt adományokat. (Ezt nevezték mendikálásnak.) A zágrábi szabályzat szerint tehát a mendikánsokat ingyen kell tanítani, míg azok a gyerekek, akiknek szülei "keserves munkával keresik kenyerüket" természetben és pénzben fizettek a tanítónak. A vagyonosok, a "földi javakban bővelkedők" hasonlóképpen pénzben és természetbeni adományokkal rótták le tartozásukat.
Szigorú fegyelem uralkodott az esztergomi székesegyházi iskolában. 1397-ben a felügyelői látogatás jegyzőkönyve írásba foglalt egy tanulságos esetet. A tanító fegyelmezés céljából meg akart vesszőzni egy diákot, de az szembeszegült vele. A többi tanuló nem sietett a tanító segítségére - bár az hívta őket -, ezért büntetésből valamennyi diákot karcerba (iskolai fogdába) zárták.
A világi főurak, a királyok gyermekeinek nevelése már a XI. századtól kezdve a nyugat-európai mintát követte. Az uralkodók udvari klerikust tartottak maguk mellett, akinek egyik legfontosabb feladata a trónvárományosok nevelése volt. E tanítás középpontjában a vallás-erkölcsi tudnivalók átadása állott, de a legmagasabb rangú nemes ifjak egy része grammatikával is foglalkozott.
Az 1077 körül keletkezett Szent Imre legendában és az 1109 körül írt Szent István-legendában egyaránt olvashatunk utalást erre: István királyt és fiát, Imre herceget "már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya". A latin szövegekkel való foglalkozás mellett legfontosabb feladatuk a testedzés, a fegyverforgatás elsajátítása volt. A legenda szerint maga István király is szerkesztett egy erkölcstanító könyvecskét fiának, melyben az igazságos keresztény király tudnivalóira oktatta a fiatal herceget. (Valójában a "Libellus de institutione morum ad Emericum ducem" című munkát az udvari klerikus - talán éppen Szent Gellért - írta a király intenciói alapján.)
Szent István király e könyvecskében fia lelkére kötötte, hogy őrizze meg hűségesen katolikus hitét, becsülje meg az egyházi és világi tisztségviselőket, legyen igazságos a törvénykezésben. Pártfogolja a más országból érkezőket, kérje ki döntés előtt a királyi tanács tagjainak véleményét. A gyermekét szerető édesapa a következő szavakkal intette s buzdította fiát: "Illik pedig, hogy odaadó figyelemmel hallgatván eszedbe vésd apád parancsait [...] fogadj szót, fiam, gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, [...] gyönyörűségben dédelgetve és nevelve; nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig férfiasságod elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi..."[12]
A serdülő Imre hercegre - a grammatikai tanulmányokon kívül - nemsokára más is várt, ahogyan az az Intelmekben is megfogalmazódik: "ki-ki életkorának megfelelő dolgokban forgolódjék, tudniillik az ifjak fegyverben, a vének a tanácsban...".[13]
Akárcsak Európában másutt, a nemes ifjak legnagyobb hányadának nálunk sem volt életcél a klerikuspálya. A XII-XIV. században hazánkban is jelentős világi-lovagi műveltség bontakozott ki.
A főúri nevelés mintáját nálunk is a királyi udvar adta. A IV. Béla udvarában nevelkedő nemes ifjak csoportját egy korabeli oklevél "collegium iuvenum" néven említi.
Nyugat-európai lovag költők, trubadúrok is megfordultak magyar földön. (Így például itt járt Peire Vidal és Oswald von Wolkenstein.) A nemzetközi lovagregények nálunk is közismertté váltak. A Roland-ének, Trisztán és Izolda históriája, Nagy Sándor hőstetteinek feldolgozása - mind a nemes ifjak lelki gyarapodását, épülését szolgálták.
Maga Szent István király is példaképként szerepelt ifjúságunk előtt: a bölcs államférfi, az egyházszervező, a keménykezű király eszményét testesítette meg. Később, a XIV. században Szent László, a lovagkirály alakja lett a magyar lovagi eszmény kifejezője.
Míg a nemes ifjak László király vitézségéről hallgatták a dicsőítő énekeket, (s maguk is ilyen hőstettekről álmodoztak), addig az alacsonyabb rendekből származó fiatalok egy része már külföldi egyetemeket keresett fel, hogy tudását gyarapítsa. A környező országokban egymás után alakultak az egyetemek: 1348-ban a prágai, 1364-ben a krakkói, 1365-ben a bécsi univerzitász nyitotta meg kapuit. Korábban a magyar fiatalok a bolognai és a párizsi egyetemet keresték fel szívesen.
Nagy Lajos - Vilmos pécsi püspök szorgalmazására - 1367-ben alapított egyetemet Pécsett. Ez az intézmény néhány évtized múltán megszűnt. Új egyetem létesült Zsigmond uralkodása alatt Óbudán, 1395-ben. Az oktatás valamennyi karon megindult, s az intézmény szoros kapcsolatot tartott fönn a bécsi egyetemmel: Az óbudai filozófiai fakultáson bécsi magiszterek oktattak, a bécsi egyetemen pedig óbudai bakkalaureusok. Ez az intézmény sem volt hosszú életű: 1414 után már nem található róla adat.
Az egyetem mind Pécsett, mind Óbudán a helyi székesegyházi iskolából fejlődött ki. A teljes egyetemi szervezet azonban egyik helyen sem tudott megerősödni (feltehetően a javadalmak hiánya és a külföldi egyetemek nagyobb vonzereje miatt), s nemsokára ismét káptalani iskolaként működtek tovább ezek az intézmények.
[1] Benedictus: Regula. Saját fordításában közli Fináczy Ernő A középkori nevelés története c. kötetében. Bp., 1926. 106-107. o.
[2] Hauser Arnold: A művészet és az irodalom társadalomtörténete. Fordította Nyilas Vera. I. kötet, Gondolat, Bp., 1968. 134. o.
[3] Idézi Mészáros István A középkori nevelés c. könyvében. Tk., Bp., 1964. 24-25. o.
[4] Lásd Schütz Antal A szentek élete c. könyvét. Bp., 1933. IV. 153. o.
[5] Mészáros István Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között című könyvének táblázata alapján. Akadémiai Kiadó, Bp., 1981. 21. o.
[6] Idézi Le Goff, Jacques Az értelmiség a középkorban c. könyvében. Magvető, Bp., 1977. 66-67. o.
[7] A középkori nők helyzetével és a nőnevelés kérdéseivel is foglalkozik könyvében Utrio, Kaari: Éva lányai - Az európai nő története. Fordította: Pap Éva. Corvina, Bp.,1989.
[8] Közli Philippe Ariès Gyermek, család, halál c. könyvében. Fordította Csákó Mihály és Szapor Judit. Gondolat, Bp., 1987. 182. o.
[9] A gyermekség középkori történetével foglalkozó alapvető fontosságú művek közé tartozik: Shahar, Shulamith: Childhood in the Middle Ages c. könyve. Routledge, London, New York, 1990.
[10] Sriptores rerum Hungaricum tempore ducum regumque striptis Arpadiane gestarum. Szerkesztette Szentpétery Imre, Bp., 1937/38. II. 493-494. o.
[11] Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Bp., 1904. 26. o.
[12] István király emlékezete. Bp., 1971. Kurucz Ágnes fordítása.
[13] István király emlékezete. 34. o.
[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]