[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]


XII. AZ 1945 UTÁNI MAGYAR
ISKOLÁZTATÁS TÖRTÉNETE



A) Harc az iskoláért

1. Az iskolarendszer átformálása

A második világháború után a politikusok többsége egyetértett abban, hogy az államberendezkedést korszerűsíteni kell: a feudális hagyományok elhagyásával ki kell alakítani a modern, polgári demokratikus jogállamot. Egy ilyen jogállamban a világnézeti pluralizmus elve érvényesül: fontos szerep jut az egyházaknak, de tág mozgástérhez jutnak az egyéb felfogások, köztük a materialista-ateista világnézet is.

Heroikus erőfeszítésekkel építették újjá az országot, s küzdöttek egy emberibb világ, a demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Ebben a harcban a világi és egyházi erők kezdetben egymás mellett álltak. Egyetértettek abban, hogy az iskolarendszert demokratikus irányba kell továbbfejleszteni. A széles tömegeknek lehetővé kell tenni a kultúra elsajátítását, a munkások és parasztok tehetséges gyermekeinek is biztosítani kell iskolai oktatásban való részvételt az elemi szinttől egészen az egyetemig.

Az oktatás demokratizálásának helyes alapelve vezette az iskolaügy irányítóit akkor, amikor 1945. augusztus 18-án elrendelték a nyolcosztályos általános iskola megszervezését.

A nyolcosztályos iskola - mint már láttuk - nem volt előzmények nélkül való a magyar iskoláztatás történetében. A gondolat már a húszas években felmerült, de akkor a gazdasági válság volt a megvalósítás akadálya. Az 1940. évi 20. törvény elrendelte a nyolcosztályos népiskolák létesítését, de a háborús viszonyok hátráltatták ennek tömegessé válását.

Döntő különbség volt a már helyenként működő nyolcosztályos népiskolák és a felállítandó új általános iskola között. Az előbbi megőrizte népiskola jellegét (mellette létezett a négyosztályos polgári iskola és a nyolcosztályos gimnázium), továbbtanulásra nem jogosított. Az utóbbi viszont a polgári iskolákat és a gimnáziumok alsó négy osztályát magába olvasztotta. Az általános iskola egységes jellegű: egyazon műveltségi anyag (egységes alapműveltség) közvetítését tűzi ki célul minden 6-14 éves gyerek számára.

A nyolcosztályos általános iskola megteremtése nem ment zökkenők nélkül. A tanév kezdete előtt két héttel kibocsátott rendelet váratlanul érte az iskolafenntartókat, az egyházakat. Az átalakítást nem készítették elő, legtöbb helyen hiányoztak a magasabb szintű oktatáshoz szükséges személyi és tárgyi feltételek.

Kis településeken, az egy-két tanítós osztatlan iskolákban nehéz volt megszervezni a külön tanítóval és tanteremmel működő ötödik osztályt. Olyan helyeken viszont, ahol polgári iskola vagy gimnázium működött - ezeket beolvasztva - azonnal rá lehetett térni a szaktárgyi rendszerű oktatásra.

Az új iskolatípus célja tehát az volt, hogy általános alapműveltséget nyújtson minden tanulónak, amelyre 14 éves kor után a középiskolai és felsőfokú tanulmányok, illetve a szakmai képzés épülhet. Az általános iskola nyolc osztályának kiépülésével párhuzamosan a gimnáziumok és a szakjellegű iskolák fokozatosan négyosztályossá alakultak. Tanulóik tehát 14-18 éves fiatalok voltak.

A háború után széles körű mozgalom bontakozott ki az alapműveltség terjesztése érdekében. Folytatták a korábban megkezdett harcot az analfabétizmus felszámolására. Az írás-olvasástanítás a felnőttekre is kiterjedt. Az intézményes oktatás kereteit kiterjesztették felnőttkorra (Dolgozók Iskolája), de lehetővé tették a magasabb műveltség elsajátítását is.

Közvetlenül a háború után, 1945 nyarán Londonban új nemzetközi szervezet jött létre. A 24 ország részvételével megalakult az UNESCO (United Nations Educational, Scientific and Cultural Organisation), az Egyesült Nemzetek Szervezetének Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete. Tagállamai kötelezték magukat arra, hogy "mindenki számára biztosítják a neveléshez való teljes és egyenlő hozzájutást, az igazság szabad kutatását, az eszmék és ismeretek szabad kicserélését". Létrejött az első olyan szervezet, amely a pedagógia, a nevelés-oktatás világméretekben felmerülő kérdéseivel foglalkozik. Magyarország 1948 óta tagja a világszervezetnek.

Az UNESCO szakemberei (köztük később a magyarok is) elsősorban a "harmadik világ"-ban, az elmaradott, volt gyarmati országokban tettek sokat az analfabétizmus felszámolásáért, az iskoláztatás fejlesztéséért.

A magyar iskolaügy demokratikus fejlődésének másik iránya a közép- és felsőfokú oktatásban tanuló fiatalok segítésére irányult. Paraszt- és munkásgyerekek tömegei előtt nyíltak meg az intézményes nevelés korábban eléggé szűk lehetőségei: a középiskolák, a főiskolák, az egyetemek.

A demokratikus reform során átalakultak a középiskolák. A fokozatosan négyosztályossá váló gimnázium tanterve is lényegesen módosult elődjéhez képest. Megszűnt a német nyelv kiemelt szerepe, a választható élő idegen nyelvek közé felvették az orosz, francia, angol és olasz nyelvet. Eltörölték a honvédelmi ismeretek, a szépírás és a gyorsírás tanítását. A latin nyelv és a testnevelés óraszámát csökkentették, emelkedett viszont a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a föld- és néprajz, a természettudományi tárgyak, az egészségtan, az ének-zene és a rajz óraszáma. Az 1945/46. tanévtől kezdve építették ki a gimnáziumok reál tagozatát, ahol latin helyett vegytant, ábrázoló geometriát tanítottak.

A háború után sor került a magyar felsőoktatás átszervezésére is. Az első újonnan létrehozott egyetem az Agrártudományi Egyetem volt. A nők előtt megnyitották valamennyi felsőoktatási intézmény kapuit: ezt az 1946. október 21-én közzétett 1946. évi 22. törvény mondta ki.

"Nők az egyetemek valamennyi karára, valamint a főiskolákra hallgatókul a megállapított létszám keretén belül minden korlátozás nélkül felvehetők. A nőknek az egyetemekre és főiskolákra való felvételéhez a férfi hallgatókéval azonos előfeltételek szükségesek. Az első bekezdésben foglalt rendelkezés nem érinti a hittudományi karokra való felvétel tekintetében eddig fennálló jogszabályokat."[1]


2. Két közoktatási reform-tervezet

Még 1945-ben számos elképzelés született arról, hogyan lehetne végrehajtani a magyar iskolaügy átfogó reformját. Ezek közül való a Kisgazdapárt reform-programja, valamint Németh László iskolakoncepciója.[2]

a) A Kisgazdapárt iskolareform-terve

A tervezet még 1943-ban készült. Szerzője Ortutay Gyula későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947-1950) volt, de a szerkesztésben többen részt vettek. A kidolgozásba részt vevők közé tartozott Baróti Dezső és Tolnai Gábor irodalomtörténész, Radnóti Miklós költő, de kifejtette véleményét a tervvel kapcsolatban Bajcsy Zsilinszky Endre is. A projektum 1945 tavaszán jelent meg nyomtatásban.

A terv készítői a régi iskolarendszer hibájául rótták fel, hogy konzerválja a társadalom meglévő rétegződését. Az új nevelésnek ezzel szemben a nemzet egésze számára hozzáférhetőnek kell lennie. "Nem osztályokat akarunk nevelni - olvashatjuk a tervben -, hanem az egységes alapműveltség feltételeit kívánjuk megteremteni az egész magyarság számára."[3] Tanulságos a tervezetben szereplő nevelési cél-meghatározás is. A nevelés célja eszerint nem más, mint "...a maga képességeit harmonikusan és lehető teljességében kifejteni tudó, öntudatos magyar ember, aki ezekben a képességeiben társadalmáért vállalandó eszközét és nem egyéni kívánságainak lehetőségeit találja meg."[4]

A reformtervezet az új köznevelési rendszerrel szemben hat alapvető követelményt határozott meg. A nevelés legyen 1. általános, 2. kötelező, 3. a szakmára való képzés előtt egységes, 4. a tanítás minden iskolafajban ingyenes, 5. minden fajta nevelői munka felelős tevékenység, 6. a nevelői munka törvénnyel elismert kiemelt fontosságú szociális tevékenység.

A Kisgazdapárt koncepciója szerint a tankötelezettség 12 esztendőn át tart, minden gyermek (fiúk és lányok egyaránt) 6-tól 18 éves koráig kötelező iskoláztatásban vesz részt. A fiúk és lányok számára falun és városon egységes nevelés-oktatás központilag előírt tantervek alapján folyik.

A teljes iskolarendszer szerkezetét a következőképpen vázolták fel a szerzők:

Gyermekfoglalkoztatók és óvodák 4-től 6 éves korig. A foglalkozások anyagát beszédgyakorlat, ének, tánc és mozgásos játék alkotja.

Elemi fokú oktatás 6-tól 10 éves korig. A tananyag az elemi ismereteken kívül: ének és sport. Az ismeretfeldolgozás módszereit illetően a munkáltató, "gyakoroltatva tanító" iskolák módszereit kell követni.

Az általános középiskola 10-től 14 éves korig tart. A művelődési anyag elemei közül középpontba kerül a magyarságra és a világtörténelemre vonatkozó ismeretek együttese, fontos a természettudományok tanulmányozása, de tanulni kell az angol vagy orosz vagy francia nyelvet is. A Kodály-módszer alapján tanított ének-zene éppígy fontos szerephez jut ebben a pedagógiai programban.

Az eddig egységes oktatás 14 éves kortól elágazik. A 14-18 éves kor között a fiatalok szellemi, ipari vagy mezőgazdasági szakiskolába járhatnak. Az iskolatípus kiválasztásában az egyéni szándékon és tehetségen túl szerepet játszik az osztályfőnök és a körzeti neveléslélektani intézet véleménye. A tanulás minden valamennyi iskolatípusban ingyenes.

A tervezet szerzői az érettségi vizsga eltörlését javasolták, emellett azonban úgy látták jónak, hogy a felsőoktatási intézményekbe felvételi vizsga után jussanak be a hallgatók. Az egyetemeken folyó középiskolai tanárképzés színvonalát pedig a gyakorlati képzés előtérbe állításával kívánták fejleszteni.

b) Németh László tervezete

A Kisgazdapárt iskolatervezeténél jóval ismertebb az a mű, amelyre azóta is sokan hivatkoznak, s amelynek szerzője Németh László (1901-1975) író volt. Az író-orvos-pedagógus - a Nemzeti Parasztpárt felkérésére - 1945 őszén megjelent "A tanügy rendezése" című írásában foglalkozott az iskolarendszer átalakításának lehetőségeivel. A pedagógiai kérdésekkel is magas színvonalon foglakozó író a hatosztályos elemi iskola elkötelezett híve volt, ezért több nyomós érvet sorakoztatott fel az akkor már elfogadott nyolcosztályos általános iskola koncepciójával szemben.

Németh László első érve a nyolcosztályos rendszer ellen biológiai. Megfigyelése szerint a serdülés városi fiúknál 13, lányoknál 12 éves korban kezdődik. "Az emberi életben ez a legnagyobb sormetszet - írja -, egész másképp érdeklődik, gyúl, tanul, aki előtte áll a serdülésnek, mint aki utána. Alsóbb és felsőbb fokú oktatás között természetes határ a 12 év. A hatosztályos elemi a gyermeki műveltséget építi fel; a hatosztályos középiskola - a serdüléssel meglódult erőkből a felnőttet."[5] A biológiai érv mellett tanulmányi jellegű érvvel is szolgál a szerző: a nyolcosztályos általános iskolában tizenkét éves koron túl megnövekszik a lemaradók, az "elhenteredett elmék" száma, olyanoké, akik "kényszerűen vonszolt tömeg kolonccá" válnak a sebesebben haladók számára. A középiskolára pedig kevés a négy esztendő. A legfontosabb ellenérv a társadalmi: a nyolcosztályos általános iskola társadalmi célját sem érheti el. A tovább nem tanulók egy ideig csak hátráltatják a továbbtanulókat, majd teljesen lemaradnak mögöttük.

Németh László tehát a hatosztályos elemi iskola mellett érvelt. Ennek első három - alapozó - esztendeje alatt a gyerek "megtanulja a beszédet leírni s olvasni, följut az egyszeregy tetejébe, s a beszéd- és értelemórákon szókincsét bővítve leltárocskát készít a világról."[6] A rákövetkező három év már a középiskola előkészítője: "A beszéd- és értelemgyakorlat most bővül természetrajzzá, történelemmé. Fölépíti tanítójával gyermeki fokon a világ épületét [...] megpróbálja elképzelni benne az élet kibomlását; körülnéz a Földet benépesítő állat- és növényfajok közt, hall valamit az emberiség történetéről s főként a magyarságról, s tud annyi földrajzot, amennyit egy mai első-második polgárista. A beszédnek és írásnak most már a törvényeit is érti: a nyelvtant, helyesírást, fogalmazást, sőt a perspektívát és kottaolvasást is megtanulja, sík- és téridomok között forog, otthonos lesz a kamatszámításban."[7]

A hatosztályos elemi elvégzése után Németh László a következő lehetőségeket kínálja a továbbtanulni szándékozóknak: A gyengébb tanulók számára háromosztályos ipari vagy mezőgazdasági szakelemi iskola áll rendelkezésre. A tehetségesebbek az "értelmiségi", az adminisztratív, az ipari és mezőgazdasági középiskolában tanulnának tovább, amelyek mindegyike 12-től 18 éves korig, tehát hat esztendőn át oktatja diákjait.

A négyféle iskolatípus tantárgyai (melyek közt tekintélyes részt kapnak a készségfejlesztő gyakorlatok) azonosak, csak arányuk más és más az iskola arculatának megfelelően. Az így elsajátított műveltség - Németh László kifejezésével élve - nem "általános", hanem "közös műveltség" lesz. Ilyen értelemben lesz a technikum is általánosan képző középiskola és viszont: az értelmiségi középiskola is helyet ad a gyakorlati-politechnikai képzésnek. Az értelmiségi középiskolában például éppúgy tanulnak kertészetet, mint ahogyan a mezőgazdasági középiskolában foglalkoznak a történelemmel - csak kisebb óraszámban.

Az értelmiségi középiskola első három éve után szétválik a diákok útja: természettudományi vagy történeti-nyelvi csoportba kerülhetnek.

Az ipari középiskolában a gyerekek csak az első három évben járnak iskolába, ezután ipart választanak és mesterhez kerülnek. Ezt követően csak két napot töltenek az iskolapadban, a többit a műhelyben. A mezőgazdasági középiskola internátus jellegű; ez megkönnyíti, hogy a felső három év alatt a tanulók birtokról birtokra kerülve minél többet tapasztalhassanak. Végezetül az adminisztratív, hivatalnokképző középiskola lesz a korábbi "felső kereskedelmi" iskola utóda, ahol az üzemi és szövetkezeti tisztviselők egyre gyarapodó rétegét képzik. Az ő tananyaguknak középpontjában a könyvelés, gépírás, gyorsírás, levelezés állna az élő idegen nyelvek intenzív tanulása mellett. Németh László ezt az iskolatípust tartotta annak, "amelyre a női természet alkalmasabb a férfiaknál".

Németh László tanügyi reformelképzelései nem valósulhattak meg, a magyar iskolaügy átalakulásának eredménye 1945 őszétől a nyolcosztályos általános iskola és az arra épülő négy évfolyamos középiskola lett. A pedagógiát szívügyének tekintő író ugyanazon év őszétől három éven keresztül egy hódmezővásárhelyi középiskolában tanított. Tanári működésének tapasztalatait számos művében megörökítette. A személyes élményeken túl fontos ezeknek az esztendőknek a hozadéka a tantervelmélet szempontjából is. Keresztury Dezső kultuszminiszter ugyanis engedélyezte az írónak, hogy kísérletképpen bármely tárgyat taníthasson, és azok tartalmát-tantervét tapasztalatai alapján módosíthassa.

Németh László itt a gyakorlatban is kipróbálhatta régi álmát: a tananyag átfogó egységekbe rendezését: a tantárgy-összevonást. Iskolában szerzett tapasztalatai alapján végül a következő tantárgycsoportokat alakította ki: történelem (beleértve az irodalom- művelődés- és gazdaságtörténetet, a tudomány, a technika és a zene történetét), természetismeret (ide értve a fizikát, vegytant, állat- és növénytant, élettant, patológiát), matematika és alkalmazásai (beleértve a matematika történetét, geometriát, algebrát, trigonometriát, analitikus mértant, differenciál és integrál-számítást, ezek fizikai alkalmazásait, kvantumelméletet, hullámmechanikát, végezetül a matematikai logikát), anyanyelv és idegen nyelvek (a sorrend: magyar, latin, francia, angol, orosz). Mindegyik tananyagtömb hatalmas terjedelmű ismeretanyagot tartalmaz.

A monumentális tananyag-együttesek közös szervező elve, "összetartó sátorrúd"-ja a történetiség: az egyes tananyagrészeket olyan sorrendben tanította, ahogyan azok az emberi kultúra fejlődése során egymásra rétegződtek.[8]

Németh László a reformpedagógia ösvényein haladt, amikor az amerikai reformiskolákból jól ismert életszerű projektekre és komplexekre emlékeztető tantárgycsoportokat hozott létre. Másrészt viszont e komplex egységek tághatárú kereteit hatalmas ismeretanyaggal töltötte meg: ezen a ponton a művelődési anyagnak jelentős személyiségformáló erőt tulajdonító Herbartra, vagy az enciklopédikus mindentudást pedagógiai céllá avató Apáczaira emlékeztet szintetizáló törekvése.

Némileg ellentmondani látszik az előbb bemutatott grandiózus tudásblokkok elméletének az a felfogás, amelyet Németh László a tudásról, a műveltségről kialakított. "A tudás: képesség - hangzik az író-pedagógus véleménye -, amely azt rendezi és tartja áttekinthető állapotban, amit a civilizáció az agyra rászemetel." Az iskola dolga eszerint csak az lenne, hogy a megtanítsa növendékeit arra, hogyan teremthetnek rendet a hétköznapi életben összeszedegetett ismerettöredékek, civilizációs ismeretmorzsák között. A tudás ezek szerint úgy értelmezhető, mint a már megszerzett ismeretek összerendezésének képessége.

Hasonlóképpen érdekes a vásárhelyi tanár-író tanulásfelfogása is. A tanulást szerinte leginkább a számára ismeretlen városba "berohanó" turista módszeréhez hasonlítható: "Az ember egy új várost nem úgy ismer meg, hogy kezdi a szélső házon, s azután megy házról házra, amíg az egész a fejében nincs. Így hadseregek vesznek be várost; a turista berohan a főtérre, szétszáguld a sugárúton, széttekintést szerez az egészen, s elméláz egy-egy személyesen kiemelt részen. Tudományokat is így kell megismerni."[9] Ez a fajta "szenvedélyes", magas hőfokon végzett tanulás eredményez igazán használható tudást. Nem haszontalan ismerethalmazt, meddő könyvtudást, hiszen "ma a kutató tudós is polcon tartja az emlékezetét, azt tudja, hová kell nyúlnia". A tudás - Németh László értelmezésében - képesség és tájékozottság.

Azt gondolhatnánk, hogy ez a reformpedagógiából kölcsönzött pragmatikus tudás-felfogás ellenpontozza az ugyancsak Németh Lászlói komplex ismeretkörök klasszikus tartalom-tudását. De ha jól belegondolunk a modern didaktika gondolatai bukkannak itt fel szemléletes, költői ábrázolásban: képességfejlesztés nem létezik gondosan kiszemelt tartalmak elsajátítása nélkül. Arról, hogy e tartalmak ne pusztán az egyes tantárgyak Prokusztész ágyába kényszerített ismeretek legyenek, gondoskodnak az átfogó tantárgyblokkok. Hiba volna azonban az egyes tantárgycsoportokban foglalt irdatlan ismeretmennyiséget válogatás nélkül bebiflázni. A pedagógus dolga, hogy megmutassa: mi lényeges, mi lényegtelen, melyek a továbbhaladáshoz szükséges rendszerező elvek; hogy ezzel tanítványait rávezesse az igazi tudáshoz vezető útra.


3. A NÉKOSZ

A dualizmus idején, a két világháború között, s 1945-1948 között is tekintélyes számú kollégiumot tartottak fenn az egyházak a középiskolás és főiskolás-egyetemista tanulóifjúság számára. A háború utáni időszak magyar nevelésügyének jelentős újításai voltak a népi kollégiumok, amelyeknek megszervezésével az alsóbb néprétegekből származó gyerekek tanulását kívánták segíteni. A kezdeményezés még a háború éveiben született, s a Győrffy-kollégisták érdeme, de hamarosan országos méretűvé terebélyesedett a mozgalom. A kollégiumokban egységes nevelési elveket kívántak megvalósítani főleg a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt vezető ideológusainak elképzelései alapján. Az alapvető cél ugyanis a felépítendő új szocialista társadalom elkötelezett értelmiségének képzése volt.

1946 júliusában meghirdették a Népi Kollégiumokat Építő Mozgalmat (NÉKEM). A népi kollégiumok szervezete alkotta a NÉKOSZ-t, vagyis a Népi Kollégiumok Országos Szervezetét. Az 1947/48-as tanévben már 160 népi kollégium működött, mintegy nyolcezer fiatal számára teremtve meg a tanulás feltételeit. (A népi kollégisták száma 1945 és 1949 között elérte a 15000 főt - ide értve az általános iskolás, középiskolás és egyetemista fiatalokat egyaránt.)

A kollégiumokban tanuló fiatalok származását tükrözi egy 1948 márciusában készített kimutatás. Eszerint a felsőoktatásban tanuló kollégisták 12,6%-a ipari proletár, 12,7%-a agrárproletár származású. 25%-uk kisparaszti, 3,5%-uk középparaszti családból való. Kisiparos, kiskereskedő szülők gyermekei 14%-uk, értelmiségi és értelmiségi közalkalmazott szülők gyermeke volt a kollégisták 18,1%-a. A középiskolás kollégisták körében nagyobb volt az ipari- és agrárproletár származású fiatalok részaránya; több mint 1/3-uk jött ilyen családból - fele, fele arányban.

Nem véletlenül választották a NÉKOSZ jelmondatául Illyés Gyula következő sorait: "A magyar értelmiség cseréje is folyik. De semmi lényeges csere - semmi lényeges változás - nem fog történni, ha adataik bediktálása közben a belépők nem ejtik ki valamelyikét a két szónak: munkás, paraszt. Ez a legdöntőbb, legnehezebb, legsürgetőbb. Ettől az új szellemi rétegtől függ az új szellemi front sorsa."[10]

A népi kollégiumok újszerű pedagógiai törekvéseknek adtak otthont. A kollégium alapsejtje a 8-10 növendékből álló szövetkezet volt. Tagjai maguk választották meg vezetőiket, saját ügyeikben felelősséggel döntöttek. A szövetkezetek egymáshoz kapcsolódva alkották a kollégiumi közösséget. A kollégiumokban az önkormányzat elve érvényesült.

A kollégisták - a tanulás mellett - bekapcsolódtak az őket körülvevő társadalmi környezet életébe. Ha kellett, fizikai munkát végeztek, ismeretterjesztő műsorokat tartottak, írni-olvasni tanították az analfabétákat stb.

1948 végén megerősödtek a NÉKOSZ-t érő kritikák, a Magyar Dolgozók Pártja egyre élesebben támadta a szervezetet. Végül a politikai változások nyomán, 1949-ben a népi kollégiumokat "önfeloszlatásra" ítélték, azaz adminisztratív úton felszámolták.


4. Az iskolák államosítása

A népi kollégiumok megszüntetése már annak a szovjet mintára megszervezett totalitariánus uralomra törő, állampárti diktatúrának a védekezve támadó lépése volt, amely eleve gyanúsnak tartott minden spontán formálódó tartalmas közösséget, még a baloldali eszmék jegyében szerveződő kollégiumi közösségeket is.

Ezek a szélsőséges baloldali erők nem tűrték - nem tűrhették - az eszmék, a gondolatok, a szabad cseréjét, a "másként gondolkodást", a kritikát. Totális irányításra és ellenőrzésre törtek a társadalom életének minden területén, így a közoktatás területén is. A háború után ezért hamarosan megindult a küzdelem az iskolák feletti ellenőrzés birtoklásáért is.

Az 1946/47. tanévben egy jól szervezett és irányított, de ugyanakkor sokszínű iskolarendszer működött Magyarországon. A részleteket az alábbi kimutatás tükrözi:

Látható, hogy a magyar iskolarendszer többségében felekezeti iskolákból állt. Az egyházi iskolák fenntartói határozott erőfeszítéseket tettek iskoláik fejlesztésére, korszerűsítésére, a társadalmi változások követésére.

Mindemellett az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos pártok, baloldali politikai erők (kommunisták, szociáldemokraták, polgári radikálisok különböző csoportjai, a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt egyes tagjai) az egységes, állami iskolarendszer megteremtését tűzték ki célul.

A hatalomért küzdő politikai erők és az egyházak kezdeti békés együttmunkálkodása után tehát hamarosan megindult a felekezeti iskolák elleni támadás. 1946 tavaszán a baloldali sajtóban már megjelentek olyan írások, amelyek kétségbe vonták az egyházi iskolák létjogosultságát.

A támadás éle főleg a katolikus egyház iskolái és iskolán kívüli nevelő-oktató szervezetei ellen irányult. 1946 nyarán "adminisztratív", állami intézkedéssel oszlatta fel a belügyminiszter az összes katolikus egyesületet - a "hitbuzgalmi jellegűek" kivételével. Feloszlatták a katolikus paraszt- és munkásszervezeteket, betiltották a katolikus ifjúsági folyóiratokat.

Ezzel szemben 1946. június 2-án kimondták a magyar úttörőmozgalom megalakulását, amely 1948 szeptemberétől kezdve a 6-14 éves korosztály egyedül engedélyezett ifjúsági szervezeteként működött.

A megszüntetett szervezetek között volt a cserkészszövetség is. Ennek jogutódját néhány nappal később, a vallásos pedagógia képviselőinek a vezetésből való eltávolítása után - rövid időre - életre hívták.

1946. július 19-én a belügyminiszter feloszlatta a Magyar Cserkész Szövetséget, majd három nap múlva megalakult ennek jogutódja, a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége. Elnöke a már betegeskedő Karácsony Sándor lett, a mozgalmat ténylegesen Färber József ügyvezető elnök és Jánosi Sándor vezetőtiszt irányította. Az új cserkészmozgalmat teljes mértékben laicizálták: vezetői között már nem szerepeltek egyházi személyek, az alapszabályból, a programokból és próbaanyagokból kiiktatták a vallásos elemeket.

1947 nyarán már az új szövetség küldött ki 200 fiatalt a franciaországi cserkész világtáborba, a Jamboree-ba. Egy évvel később, 1948-ban a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége a centenárium alkalmából Negyvennyolcas Nagytáborra készülődött. "Kelet-Európai Jamboree"-nek szánták ezt, meg akarták hívni rá a lengyel cseh és román cserkészeket, de várták az albán a bolgár és a szovjet úttörőket is. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Az 1948. június 27-én tartott országos közgyűlésen a cserkészszövetség vezetősége felajánlotta, hogy a szervezet beolvad a Magyar Úttörők Szövetségébe.[12]

1947 márciusában a koalíciós pártok értekezletén a kisgazda párt képviselője az addigi kötelező hitoktatás helyett a fakultatív hitoktatás bevezetését indítványozta. Nagyszabású kampány indult a fakultatív hitoktatás népszerűsítésére, de a tervezett lépés akkor még, az vallásos tömegek egységes ellenállása miatt meghiúsult.

A "fordulat évében", 1948-ban azután már a hatalom birtokába jutott baloldali politikai erők nem tűrhették tovább az iskolai nevelés ideológiai-vallási-világnézeti pluralizmusát. A döntő lépés elkerülhetetlenné vált: sorozatos támadások után sor került az egyházi iskolák államosítására. 1948. június 16-án életbe lépett az iskolák államosításáról szóló 1948:33. t. c.

A baloldali politikai erők - elvileg - a meglévő pluralista iskolarendszer keretei között is elérhették volna céljukat. Ehhez azonban évekre, évtizedekre lett volna szükség. Ha a meglévő állami iskolarendszert fejlesztik tovább, a modern iskolák kiszoríthatták volna azokat a felekezeti iskolákat, amelyek nem bírnak lépést tartani a versenyben. Az állam ugyanis - felügyeleti joga révén - bezárhatja azokat az iskolákat, amelyek nem felelnek meg a megemelkedett követelményeknek. A polgári demokráciák többségében ezt a megoldást alkalmazzák.

Jellemző Ortutay Gyula kultuszminiszter véleménye (1947 márciusától 1950 februárjáig volt a tárca birtokosa), amelyet már az államosítás után hangoztatott egy beszédében: "... az iskolaügy elsőrendű politikai és hatalmi ügy, az elemi oktatástól kezdve a felső fokig, mert az elemi fokon is éppen úgy, mint az egyetemen arra tanítják a növendéket nyíltan vagy burkoltan, hogy az államhatalom különböző posztjain, a szellemi, gazdasági, politikai és egyéb irányító posztjain hogyan viselkedjék és vezesse a hatalom érdekében az ország népét... Az iskolaügyön keresztül az állami apparátusnak módja van, ha tetszik bármiféle eszmét begyakoroltatni, beidegeztetni..."[13]


B) Az "ötvenes évek"


1. Óvodák

A háború ezen a téren is visszaesést hozott, óvodaépületek sokasága vált romhalmazzá. (1938-ban 1140 óvodában 112 ezer gyermeket gondoztak-neveltek, 1945-ben az óvodák száma 992-re csökkent, az óvodás gyermekek száma pedig 52 ezerre esett vissza.) A nők tömeges munkába állása egyre erőteljesebben kifejeződő igényt fogalmazott meg az óvodai rendszerrel szemben, s ez lassú extenzív fejlődés eredményezett. Ennek tempója csak jóval később, a hetvenes évek elejére gyorsult fel. Az ötvenes évek elejére az óvodások száma elérte a háború előttit, 1955-ben pedig már 146 ezer óvodásról szólnak a statisztikák.

1949-ben az óvodák a Vallás és Közoktatási Minisztérium (VKM) hatáskörébe kerültek. Ettől kezdve rendszeresen foglalkoztak az óvónők át- és továbbképzésével, amelyeken a szakmai ismeretek nyújtásán túl céltudatos ideológiai nevelés is folyt. Az országgyűlés 1953-ban kisdedóvásról szóló törvényt fogadott el, amely szerint az óvoda célja az "óvodáskorú gyermekeknek a szocialista pedagógia célkitűzései szerint történő nevelése, gondozása és az általános iskolai tanulmányok előkészítése".


2. Általános iskolák

A hatalomra jutó kommunista párt úgy tekintett az iskolára, mint az engedelmes állampolgárok nevelésének eszközére. Ez jól beleillett abba a koncepcióba, amely a politikai célok elérésének eszközévé kívánta deformálni a társadalmi szervezeteket, a tudományos életet, az irodalmat, a művészetet. Természetes, hogy az iskolai nevelést-oktatást is a pártérdekeknek megfelelően kell megszervezni. Az oktatásügy is a pártpolitika "szolgálólányává" lett.

Jól kitapintható az iskolának szánt szerep változása, ha az általános iskolai tantervek célmeghatározásait vesszük szemügyre. Az első új tanterv 1946-ban (tehát még a "fordulat éve" előtt) született, s ekképpen fogalmaz: "Az általános iskola célja, hogy a tanulót egységes, alapvető nemzeti műveltséghez juttassa, mindenirányú továbbnevelésre és önnevelésre képessé tegye és közösségi életünk tudatos tagjává nevelje."[14] (Ez a tanterv egyébként igen korszerű elvek alapján született: lehetővé tette az egyéni hajlamok kibontakoztatását, választható tárgyak és gyakorlatok rendszerét kínálta, törekedett a munkáltatás megvalósítására stb.)

Az 1950-es szocialista tanterv már gyökeresen eltér elődjétől. Célként azt tűzi ki, hogy az iskola "tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje..."[15] A "fegyelmezett állampolgár"-rá nevelés akkoriban nem jelentett mást, mint olyan alattvalói magatartás kialakítását, amely megfelel a monolitikus államhatalom, a diktatórikus parancsuralmi rendszer igényeinek.

Ennek a célnak felelt meg iskolában közvetítendő ideológia, ami kizárólag a marxizmus-leninizmus lehetett. A Magyar Dolgozók Pártjának 1950. évi közoktatási határozata súlyos hibákat, hiányosságokat állapított meg a közoktatásban: az iskolák "nincsenek eléggé kapcsolatban az eleven élettel, a termeléssel" nem nyújtanak korszerű szakképzést, másfelől viszont "túlterhelik a tanulókat" Az iskolákra "jelentős befolyást gyakorol a burzsoá ideológia és különösen a klerikális reakció". Ugyanez a határozat sürgette, hogy "olyan ütemben, amennyire csak gyakorlatilag megvalósítható, a tankönyvek, a tanterv és a tananyag sugározza a marxizmus-leninizmus ideológiáját", emellett felszólított a "klerikalizmus" és a "burzsoá ideológiák" elleni harcra.[16]

Az új szocialista tanterv - bár a nyolcosztályos alsó-felső tagozatos szerkezetet meghagyta - teljesen átalakította a tanítandó tárgyak 1946-ban kialakított belső rendjét, arányait, tartalmát; eltörölte a választható tantárgyakat, ugyanakkor mindegyik osztály tananyagát hatalmas méretűvé bővítette, jelentős tanulói túlterhelést okozva. Az új szocialista általános iskola teljesen más volt, mint amit a demokratikus közoktatáspolitikusok (Keresztury Dezső, Kiss Árpád és mások) 1945-1946-ban megalkottak.

1950. március elsején jelent meg egy minisztériumi utasítás, melynek tárgya "Az iskolai ifjúsági könyvtárak átrendezése és selejtezése" volt. Ebben olvasható, hogy "az iskola ifjúsági könyvtárakban nagy számban találhatók olyan művek, amelyek az előző feudálkapitalista rendszer nevelési céljának szolgálatára készültek: érzelgős vagy öntelt nacionalizmusra, »vallás-erkölcsi« nevelés ürügyén a valóságtól elforduló, azt meghamisító, ún. »idealista« szemléletre, az előző rendszert politikailag alátámasztó klerikalizmusra vagy polgári gondolkodásra nevelnek." A mellékelt lista több száz címet tartalmazott, köztük Benedek Elek és a Grimm-testvérek meséit, Sienkiewitz, May Károly és Donászy Ferenc könyveit. Ezeket a könyveket be kellett szolgáltatni a Papírfeldolgozó Vállalatnak.[17]

Pedagógiai-elméleti hátteret az ideológiai neveléshez a szovjet szerzők műveinek egyre szaporodó fordításai szolgáltattak. Nagy példányszámban jelentek meg Goncsarov, Jeszipov, Kalinyin, Krupszkája, Makarenko és mások munkái. S miután a Szovjetunióban a gyermektanulmány és a "polgári" reformpedagógia más áramlatai már a harmincas évektől kezdve nemkívánatosnak minősültek, ezek a friss szellemű pedagógiai irányzatok nálunk sem juthattak szóhoz.

Éppígy perifériára szorították, illetve elnémították a tradicionális magyar pedagógiai gondolkodás jó néhány élő és alkotó képviselőjét. (Prohászka Lajost és Karácsony Sándort nyugdíjazták, Kornis Gyulát internálták stb.)

A már említett 1950-es párthatározat erőteljesen szorgalmazta az iskola és a termelés szorosabb kapcsolatát, a munkás-paraszt származású tanulók lemorzsolódásának felszámolását is.

A lemorzsolódás elleni kampány eredményeképpen az 1952/53-tanévig egyre erősödött az iskola "megtartó képessége". Az ötvenes évek közepéig sikerült elérni, hogy száz első osztályos közül valamivel több mint a fele fejezze be a nyolcadik osztályt. Ekkor azonban megtört a fejlődés folyamata: elbizonytalanodott, meggyengült az a központosított szervezet is, amely a bukások és lemorzsolódások elleni harcot folytatta. Később, hatvanas évekig ismét erősödött az iskola megtartó képessége.

Az ötvenes évek közepére egyre gyakoribbá váltak a diktált ideológiától való "elhajlások, torzulások", egyre több pedagógus mert saját benső meggyőződésére hallgatva tanítani, nevelni.

1955-ben egy minisztériumi elemzés így értékelte az azt megelőző tanévben tapasztalt "jobboldali" jelenségeket: "A közoktatás területén különösen veszélyesen jelentkeznek a vallásos világnézet, a klerikális reakció befolyása, a nacionalista, soviniszta megnyilvánulások, a hazafias nevelés eltorzítása és a burzsoá pedagógiai nézetek. A pedagógusok körében nő azoknak a száma, akik nyíltan járnak templomba, gyermekeiket hittanra járatják, barátkoznak a papokkal. Hirdetik, hogy az idealista és materialista világnézetet összeegyeztethetőnek tartják, pl. templomba járnak, ugyanakkor »materialista szellemben« tanítanak. Az Alkotmányra hivatkozva hangoztatják, hogy a vallás számukra »magánügy« [...] Nevelőmunkánkban elég gyakran egyoldalúan a demokratikus hazafiság kap teret, nem kap megfelelő súlyt az utolsó 50-100 év haladó hagyományainak, elsősorban a munkásosztály és a parasztság felemelkedéséért vívott harcok hőseinek, a Kommunista Párt harcának ismertetése, értékelése, a dolgozó néptömegek történelem-formáló szerepének megmutatása, népi demokráciánk eredményeinek ismertetése."[18]


3. Középiskolák

A háború után a középiskolák hálózatának újjáépítése és fejlesztése is megoldásra váró problémaként jelentkezett. A gimnáziumok száma lassan emelkedett az ötvenes évek elejéig (1937/38 - 173, 1946/47 - 175, 1950/51 - 175), dinamikusabb gyarapodást volt tapasztalható a szakmai középiskolák terén (1937/38 - 112, 1946/47 - 197, 1950/51 - 230). Hasonló dinamizmust mutat a középiskolákban tanuló diákok létszámának a fejlődése (gimnáziumban és szakmai középiskolában együtt: 1937/38 - 52 349, 1946/47 - 66 100, 1950/51 - 95 765).

A politikai vezetés legfőbb céljai közé tartozott a középiskolákban és a felsőoktatásban tanuló fiatalok szociális összetételének megváltoztatása, azaz a munkás és szegényparaszt származásúak erőltetett beiskolázása. Ez a törekvés kezdetben látványos eredményeket hozott. Ezt a fejlődést szemlélteti a következő táblázat:

A középiskolákban nappali oktatásban tanulók száma és megoszlása származás szerint:

Tanév Munkás Paraszt Értelmiségi Egyéb
1937/38 1779 314 50 256
1950/51 33 830 22 640 39 254
1955/56 46 039 25 029 18 502 29 536 [19]

1948 őszétől 1955-ig a minisztérium szakérettségi tanfolyamokat szervezett. Ez az előbb egy-, majd kétéves bentlakásos tanfolyam a középiskolát nem végzett munkás- és parasztfiatalok számára tette lehetővé, hogy két középiskolai tantárgyból érettségi vizsgát tegyenek, majd az ezeknek megfelelő főiskolai vagy egyetemi szakon folytassák tovább tanulmányaikat. Az szakérettségi tanfolyamok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: a túlfeszített tempó "gyorstalpaló"-jelleget eredményezett, és a minőség rovására ment.

Egy 1954 júliusából származó minisztériumi jelentés arról számol be, hogy a felsőoktatásban tanuló "szakérett" hallgatók többsége "politikailag fejlettebb, öntudatosabb, jobban megedződött a problémák leküzdésére, mint a többi hallgató. Jobban kiveszik a részüket a társadalmi munkából, gyakran többféle feladattal is megbízzák őket. Talán ez a megterhelés is hozzájárult ahhoz, hogy a szakérett hallgatók tanulmányi eredménye alacsonyabb volt az átlagnál, s hogy a magasabb évfolyamokra már mintegy a felük lemorzsolódott. A minisztérium - a hibák orvoslására - egyéni foglalkoztatási tervet dolgozott ki a szakérettségizett hallgatók felzárkózatására."[20]

1949-ben valamennyi középiskolát gimnáziummá szervezték át. Létrejöttek az általános gimnáziumok humán és reál (természettudományos) tagozattal. Ahol lehetett külön fiú és leánygimnáziumokat működtettek, viszont lányok beiratkozhattak fiúgimnáziumba ott, ahol csak egyetlen fiúgimnázium működött. Így ezek koedukálttá váltak. A pedagógiai érvekkel indokolt koedukáció a hatvanas évektől kezdve vált általánossá középiskoláinkban.

1949 őszétől az oroszt kötelező idegen nyelvként tanulták az általános iskola felső tagozatán, a középiskolákban és a felsőoktatásban.

Az általános gimnázium mellett megalakultak a szakgimnáziumok: pedagógiai gimnázium a tanító és óvónőképző helyett, valamint közgazdasági, ipari és mezőgazdasági gimnázium. A szakgimnáziumok ilyen elnevezését csak az 1949/50-es tanévben alkalmazták. A következő év őszén a pedagógiai gimnáziumok megszűntek, helyettük hároméves óvónő-képzőket és négyéves tanítóképzőket létesítettek. (A tanítóképző négy esztendeje után a jelöltek érettségi vizsgát tettek, majd egy év gyakorlati képzés következett, melyet képesítő vizsga zárt.)

Az ipari, mezőgazdasági és közgazdasági középiskolából ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikum lett. A technikum az általános iskolára épülő három vagy négy évfolyamos, képesítő vizsgával záruló, oklevelet adó középiskola-típus volt. A technikumok ebben a formában nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Hamar megfogalmazódott a kritika, hogy tantervük túlságosan elméleti jellegű, "nem képeznek a népgazdaság igényeinek megfelelő középkádereket".[21] A technikumok reformjára a hatvanas évek elején került sor.

1950 szeptemberébe a gimnáziumokban is új tanterv lépett érvénybe. A gimnázium célja eszerint ugyanaz, mint az általános iskoláé: az ott megszerzett ismeretek elmélyítése, továbbfejlesztése, a tanulók alkalmassá tétele "középiskolai ismeretek alapján betölthető munkakörök ellátására" és a továbbtanulásra, s mindemellett - a marxista-leninista világnézet szellemében - harc a "reakciós idealista szemlélet" ellen.[22]

Az új tanterv magas óraszámot biztosított a természettudományos tárgyalnak, de emellett - a túlterhelés elleni harc jegyében - csökkentette az óraszámokat. (Ennek következtében olyan tantárgyak maradtak ki, mint a rajz és az ének.)

Hamar kiderült, hogy az általános gimnáziumok nem felelnek meg az elvárásoknak. Az ott végző fiatalok zömét 1954-ig (felsőbb szempontok alapján) még fel tudták vetetni a különböző felsőoktatási intézményekbe, később azonban már a reális igények alapján próbálták kialakítani a felvételi keretszámokat. Ettől kezdve a gimnáziumok végzettek csak 25%-a nyert egyetemi felvételt. Az aránytalan fejlesztés következtében a gimnáziumok diákjainak meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy továbbtanulási lehetőségeik szűkülnek, többségüknek fizikai munkát kell majd végeznie.

Erre próbálták felkészíteni őket az ú. n. "politechnikai képzés" bevezetésével. Ideológiai hátteret szolgált ehhez a törekvéshez az elméleti pedagógia fogalomtárában a "politechnikai nevelés" kategóriájának a megjelenése (az értelmi, erkölcsi, esztétikai, testi nevelés mellett). Tanulmányok sokasága jelent meg e témáról, tudományos ülések és nevelési értekezletek egész sorát szentelték a "politechnizáció" kérdésének.

A politechnizáció ügye középiskoláink gyenge pontjai közé tartozott, erről tanúskodik egy 1955 júliusából származó tervhivatali jelentés: "A gimnáziumi oktatás-nevelés egyik megoldásra váró fő problémája a politechnikai képzés megvalósítása" - olvashatjuk a jelentésben. "Az a tény, hogy a gimnáziumot végzett tanulók jelentős része a termelőmunkában helyezkedik el, a kommunista nevelés teljessége mellett megköveteli, hogy a termelésre vonatkozó ismeretekkel (a termelési folyamat alapelvei, néhány alapvető készség) felfegyverezzük a tanulókat. Ez a politechnizáció lényege, mely ha hiányzik az általánosan képző gimnáziumból, a sokoldalúan képzett ifjúság eszménye jelentős csorbát szenved."[23]


4. Felsőoktatás, pedagógusképzés

A háború után a felsőoktatás sorozatos reformok színtere volt. Az első átfogó reformra 1948 júniusában került sor, ennek során deklarálták az egyetemek nyitottságát a munkások és parasztok gyermeki előtt. Keretszámokat fogalmaztak meg: az egyetemekre felvett hallgatók 60%-át munkás-paraszt fiatalokból kívánták verbuválni.

A további változtatások során erőltetett tananyagcsökkentést hajtottak végre, amelyek iskolásan didaktikus módszerek alkalmazásával párosultak: a kötelezően előírt tankönyvet vagy jegyzetet visszhangzó előadásokat azok anyagát mechanikusan visszakérdező szemináriumok követték. Az oktatás színvonala így egyre csökkent, a tudományos teljesítményeket nem honorálták.[24] Az egyetemek "szocialista átszervezése" ürügyén számos kiváló professzort fosztottak meg katedrájától.

1949 februárjában megváltoztatták az egyetemek belső szervezetét: az addigi egységes bölcsészettudományi karból kiváltak és önálló karként működtek tovább a természettudományi fakultások.

1952. május 12-én minisztertanácsi határozatot hoztak arról, hogy a főiskolai és egyetemi tanulmányokra jelentkezőket írásbeli és szóbeli felvételi vizsga alapján válasszák ki. A vizsgabizottság "mérlegeli a jelölt világnézetét, a jelleméről kialakult benyomást, társadalmi helyzetét, pszichológiai adottságait, testi alkalmasságát; az utóbbiakat a vizsgabizottság véleménye alapján, az előbbieket pontozással."[25] A keretszámok továbbra is érvényben maradtak: ezután is gondosan ügyelni kellett arra, hogy az egyes karokon megfelelő legyen a hallgatók szociális összetétele és a nők aránya. A tanulmányi szempont csak ezután következett: "Ha a jelentkezők száma jelentősen felülmúlja a megadott keretet szociális kategóriánként is, akkor a tanulmányi eredményeket kell fokozott mértékben figyelembe venni" - utasít egy felvételi irányelveket tartalmazó korabeli leirat.[26]

Az ötvenes évek közepére sikerült elérni, hogy az egyetemekre és főiskolákra felvettek több mint 66%-a munkás és paraszt származású legyen. Az értelmiségi szülők gyermekeinek jóval nehezebb volt bejutniuk a felsőoktatásba, 1955-ben a jelentkezők közel 69%-át nem vették fel.

A keretszámok merevsége olykor nemcsak az "egyéb származású" vagy "osztályidegen" fiatalokat sújtotta, egyes esetekben az új rend tisztségviselőit is hátrányos megkülönböztetésben részesítették - ha szüleik nemkívánatos rétegből származtak. Erre szolgáltat példát egy 1956 márciusából származó párthatározat: "Egy nagyobb falu jól dolgozó párttitkárának jól tanuló gyermeke nem nyert felvételt, mert egyéb származású - az apa korábban önálló cipész volt - de községéből a szocialista mezőgazdaság előnyeiről általa meggyőzött tsz-tag, illetve középparaszt gyengébb előmenetelű gyermeke felvételt nyert, kis létszámú szakokon ugyanis 1 fő 5-10%-kal is ronthatja az arányt."[27]

Az "új értelmiségi" réteg képzését szolgálta az esti és a levelező oktatás bevezetése is. Főiskolákon és egyetemeken az 1951/52-es tanévről, általános iskolákban és gimnáziumokban pedig az 1952/53-as tanévtől kezdve tanulhattak a "dolgozók széles rétegeinek gyermekei" (elsősorban a munkáskáderek).

Az általános iskolák rendszerének kiépítésével párhuzamosan megnőtt az igény a szaktanárok iránt. Ezek képzését kezdetben a tanítók átképzésével próbálták megoldani. 1947 nyarán elkezdődtek az első szaktanítói tanfolyamok: két nyáron át tartó kurzus és közben egyéves egyéni tanulás után tehettek vizsgát és szerezhettek képesítést az első átképzett tanítók. 1950 őszétől a szaktanítók képzése hároméves tanfolyam keretében történt. A kurzusokat a nyári szünetekben tartották, s évközi egyéni konzultációkkal egészítették ki. Az itt szerzett oklevél már egyenértékű volt a pedagógiai főiskolákon szerezhető általános iskolai tanári oklevéllel.

Ez utóbbi is új intézménytípus volt, a polgári iskolai tanárképző főiskolát váltotta fel. 1947-ben nyílt meg a budapesti és a szegedi pedagógia főiskola, ezeket követte 1948-ban a debreceni (1949-ben Egerbe telepítették) és a pécsi intézmény.

Az 1949-es egyetemi reform idején megszüntették a középiskolai tanárképző intézeteket és tanárvizsgáló bizottságokat. A középiskolai tanárok képzése ettől kezdve az egyetemi karok feladata lett. Azóta is tartó polémiák kezdődtek arról, hogy miképpen egyeztethető össze az egyetem tradicionális "tudósképző" funkciója a tanárképzés pragmatikusabb szempontjaival.

1954 elején az Oktatási Minisztérium munkatársai javaslatot terjesztettek elő az MDP Politikai Bizottsága részére a tanárképzés egységesítéséről. A koncepció a középiskolai és az általános iskolai tanárképzést egyöntetűen az egyetemekre kívánta telepíteni, a pedagógiai főiskolákat pedig fokozatos felszámolásra ítélte. Az elképzelés hátterében a középiskolai tanárok tömeges képzése állt: a számítások szerint 1957-ig 3370 frissen képzett tanárból csak 415-re lett volna szükség.[28] A párt elhamarkodottnak ítélte a tanárképzés ilyen mérvű átalakítását, így az ügy lekerült a napirendről. (Az egységes tanárképzés problémája azóta is vissza-visszatérő eleme a pedagógusképzés reformjáról szóló elképzeléseknek.)

Az egyetemek és főiskolák hallgatósága körében az ötvenes évek közepére egyre többször fogalmazódtak meg a rendszer visszásságait érintő kritikus gondolatok. A politikai vezetés viszont nem tűrt semmiféle "másképpen gondolkodást", a hivatalos ideológiával össze nem egyeztethető gondolatokat "ellenséges nézetnek" bélyegezték, és szigorúan megtorolták.

Az egyetemi ifjúság kritikus magatartását az ideológiai nevelés hiányosságának tudták be. 1955 márciusában ezt írták egy minisztériumi jelentésben: "Az egyetemi munka legnagyobb hiányossága a nevelés terén van. Az egészséges és konstruktív kritika mellett - oktatók és diákok körében egyaránt - nagymértékben jelentkezett a népi demokráciánk eredményeinek lebecsülése, a hibák mértéktelen felnagyítása, valamint a kijavításuk tekintetében táplált türelmetlenség és pesszimizmus. [...] Fellelhetők különféle ellenséges ideológiai nézetek, mint pl. a kozmopolitizmus, pacifizmus és különösen a nacionalizmus különféle válfajai (sovinizmus, antiszemitizmus, a Szovjetunió lebecsülése, narodnyikizmus). Az egyetemek többségén nem folyik komoly ideológiai, politikai harc ezek ellen az ellenséges nézetek ellen."[29]

Ahogyan nőtt a fiatalság elégedetlensége, úgy szaporodtak a tettlegességgé fajuló akciók is: "A jobboldali megnyilvánulások - olvashatjuk egy minisztériumi belső használatra szánt jelentésben - nem szűntek meg, hanem sok esetben nyílt provokációk formájában jelentkeztek. A Budapesti Műszaki Egyetemen po. az április 4-i felvonulásra készülő katonai egységeket destruálták, a debreceni Tudományegyetemen többször megrongálták, vagy ellopták a hangerősítő berendezést, hogy a politikai tömegakciók lebonyolítását akadályozzák. Ugyanezen egyetemen a pártbizottság titkárának követelésére húsvét másnapján a rektorhelyettes szünnapot rendelt el. A Népstadionban tartott kosárlabda Európa-bajnokságról a rendőri szerveknek több egyetemi hallgatót kellett kivezetni a Szovjetunió elleni tüntetésben való részvétel miatt."[30]

Az egyetemi és főiskolai hallgatók fontos szerepet játszottak az 1956-os forradalomban. Az egyetemi ifjúság követelte Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, többpárti választások kiírását, a szovjet csapatok kivonását, a beszolgáltatási rendszer eltörlését, a Kossuth-címer visszaállítását és a Sztálin-szobor eltávolítását. 1956. október 23-án a Petőfi-szobor előtt tüntetés zajlott le, amelyen már nemcsak az ifjúság képviselői vettek részt: az időközben 200 ezer főre duzzadt tömeg az Országház elé vonult. Ezzel kezdetét vette a forradalom, amelyben az ifjúság kezdeményező szerepet vállalt.[31]

A DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) Petőfi Köre még 1956. szeptember 28-án vitasorozatot rendezett a köznevelésről, amelyen részt vettek a párt- és állami vezetés képviselői is. Jóború Magda oktatási miniszterhelyettes kritikus hangvételű bevezető előadásában a korabeli tantervekről és tankönyvekről szólva azt fejtegette, hogy: "1950 óta milyen sokszor kerültek átdolgozásra tanterveink, tankönyveink, s egyes esetektől eltekintve mily kevéssé vált hasznukra." "Ha valaki a dogmatizmus, sematizmus, a személyi kultusz kulturális életünket mérgező hatását frappáns példákkal akarja illusztrálni, e célra kiválóan alkalmas szépirodalmi és publicisztikai alkotások mellett a siker biztos tudatával lapozhatja fel számos tankönyvünket is."[32] Az ötvenes évek dogmatikus szellemi légkörében "eretnek" gondolatnak számított, hogy az előadó sürgette a korábban felsőbb utasításra megszüntetett lélektani, különösen a gyermeklélektani kutatások folytatását.

1956. október 1-től 6-ig pedagógiai tanácskozást tartottak Balatonfüreden. Ezen már nemcsak a korszak neveléstudományának hivatalosan elismert képviselői vettek részt, hanem néhányan azok közül is, akiket korábban "adminisztratív úton" félreállítottak. A konferencia jelentős eseménye volt, hogy Mérei Ferencet, a gyermeklélektan kiváló hazai képviselőjét nyilvánosan rehabilitálták. Az értekezleten elfogadott nyilatkozat hangsúlyozta, hogy "minden további előrehaladás elengedhetetlen feltétele a neveléstudományi kutatás és a tudományos kritika szabadsága".[33]


C) Forradalom és rendszerváltás között

Az Oktatásügyi Minisztérium illetékesei 1956. november 2-án tervezetet tettek közzé, amely egy átfogó reform első lépéseként értelmezhető. Az általános és középiskolák történelemtankönyveit kivonták, az irodalom- és földrajz könyveknek a Szovjetunióra vonatkozó részeit kihagyták, megszüntették az orosz nyelv kötelező oktatását, és lehetővé tették a szabad vallásoktatást. A forradalom bukása után ezeket az intézkedéseket visszavonták, s a minisztérium illetékesei előírták, hogy az iskolai oktató-nevelő munka a "marxizmus-leninizmus, a tudományos világnézet szellemében" folyjon.

Az egyedül üdvözítőnek hirdetett ideológiához való visszatérést több intézkedéssel segítették: 1957 márciusában az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) Központi Bizottsága határozatot hozott az ifjúság ideológiai neveléséről. Újból deklarálták a munkás- és parasztszármazású fiatalok felsőoktatásba való bekerülésének adminisztratív eszközökkel való segítését: a kívánatos arány 50%. Megtartották az "osztályidegen" kategóriáját is. 1958 júliusában láttak jelentek meg az MSZMP művelődéspolitikai irányelvei. A pártdokumentum nyíltan hirdette, hogy "a burzsoá életszemlélet és gondolkodásmód, erkölcs és ízlés visszaszorításában és megsemmisítésében a legnagyobb szerepük azoknak az oktatási intézményeknek van, amelyekre a párt és a kormány ifjúságunk tudatának és magatartásának formálását bízta."[34]

Mindemellett történtek olyan kísérletek is, amelyek a korábbi hibák egy részének felszámolásával próbálták jobbítani a "szocialista" iskolát. A középiskolában ismét helyet kaphatott az ének és a rajz, véget vetve az esztétikai nevelés teljes elhanyagolásának. Az általános iskola felső tagozatán nagyobb hangsúlyt kívántak adni Magyarország földrajzának. A magyar irodalom és történelem tárgy tankönyveinek "aktualizáló", "átpolitizált" jellegét bírálták, egyes osztályokban új könyveket vezettek be.[35]

A tanító és óvónőképzés színvonalának emelését célozta két törvényerejű rendelet. Az addigi középfokú tanítóképzőket felszámolták, s 1959. szeptemberében megnyíltak az érettségire épülő három évfolyamos felsőfokú tanítóképző intézetek. Az első ilyen intézetek kapui Budapesten, Győrben, Esztergomban, Szegeden, Debrecenben, Jászberényben, Baján, Kaposváron, Sárospatakon, Szombathelyen és Nyíregyházán nyíltak meg. A felsőfokú tanítóképző intézetek tanítóképző főiskolává való átszervezéséről 1974 augusztusában született törvényerejű rendelet.

Ugyancsak 1959 szeptemberében a középfokú óvónőképzők is megszűntek, s helyüket kétéves felsőfokú óvónőképző intézetek vették át Kecskeméten, Sopronban és Szarvason. (Kecskeméten azóta tanítók képzése is folyik főiskolai szinten, a soproni, szarvasi és hajdúböszörményi óvónőképző intézetek 1990 szeptembere óta mint óvóképző főiskolák működnek tovább.)

1959 szeptemberétől a pedagógiai főiskola új neve: tanárképző főiskola. A képzés háromról négy évre emelkedett.[36]

* * *

1961-ben nagyszabású oktatási reformra került sor. A reform előkészítésében - sajátos paradoxonként - egyaránt megfigyelhető az konzervatív ideológiai szólamokat hangsúlyozó csoport előretörése, és a kommunista nevelést, a "szocialista" iskolát szakmai szempontból jobbítani szándékozó pedagógusok térnyerése. (Az általában konfliktuskerülő, lassú reformokra kész, de alkalmanként visszakozó, "megkeményedő" vezetési stílus az egész Kádár-korszakra jellemző volt.)

Reformra szükség volt, hiszen az ötvenes évek erőltetett beiskolázása az értelmiségi pályákon túltermelést, s ezáltal elhelyezkedési nehézségeket okozott. A gimnáziumot végzetteknek csak mintegy 22-25%-a kerülhetett egyetemekre, főiskolákra, ám az érettségizettek tömegei nem akartak fizikai munkát végezni. (Jellemző adat, hogy 1958-ban az érettségizetteknek csak 12%-a volt hajlandó fizikai munkát vállalni.) A politechnizáció jelszavának felélesztésével éppen ezt a krónikus helyzetet próbálták meg orvosolni: a középiskolás diákok fogadják el, hogy jövendő életpályájuk nem feltétlenül értelmiségi pálya lesz.

A gyakorlati munkavégzés megszerettetését szolgálta az 1958-ban már bevezetett "gyakorlati foglalkozás" c. tantárgy, és az ú. n. 5+1-es oktatási forma alkalmazása a gimnáziumokban. Ez azt jelentette, hogy a tanulók hetente öt napot hagyományos iskolai oktatás keretei között töltöttek, egy napig pedig ipari üzemben fizikai munkát végeztek, így egy szakmában előképzettségre tettek szert.

Az 1961-ben becikkelyezett új oktatási törvény (1961:3. tc.) az 5+1-es modell bevezetését azzal indokolta, hogy szükségessé vált az iskola és az élet kapcsolatának szorosabbá fűzése, a tanulók felkészítése a termelőmunkában való részvételre.

Az új tanulásszervezési mód nem bizonyult életképesnek. A szervezetlenség miatta a tanulók gyakran tétlenül, vagy éppenséggel "csellengéssel, lógással" töltötték idejüket. A "szakmai előképzés" elképzelése is látványosan megbukott. (1963-ban például 22 738-an érettségiztek gimnáziumokban. közülük szakmai minősítő vizsgát 6176-an tettek, de csak 161-en vettek részt a már tanult szakma befejező képzésén.[37] Ugyanakkor évente 3-5000 érettségizett ment el szakmunkástanulónak, de nem abba a szakmába, amelyben előképzést kapott, hanem amelyhez kedvet, tehetséget érzett.[38]) Az 1965-ös korrekció során az 5+1-es rendszert megszüntették, helyette tagozatos (nyelvi, természettudományos vagy ének-zenei) osztályokat hoztak létre a gimnáziumokban. (A korábbi humán és reál tagozatokat a törvény nyomán már hamarabb felszámolták.)

A törvény új iskolatípusként létrehozta a szakközépiskolát. Ez az intézmény kettős célkitűzést hivatott megvalósítani: valamely szakmában szakképesítést kell nyújtania, de a szakmai képesítő vizsga mellett érettségi vizsgával zárul. Ez pedig az a végzett tanulókat feljogosítja arra, hogy felvételi vizsgát tegyenek valamely felsőoktatási intézményben. A szakközépiskolát a kettős cél elégtelen megvalósítása, a megkérdőjelezhető színvonal miatt később sok kritika érte. Ugyancsak az 1961-es oktatási törvény irányozta elő a középfokú technikumok felsőfokúvá fejlesztését. A felsőfokú technikum már a gimnáziumot, vagy szakközépiskolát végzett fiatalok számára létesült.

Az 1961-es törvény 1965-ös korrekciója visszakozást hozott a szakközépiskolák terén is. A korábban előtérbe helyezett, kívánatosnak feltüntetett iskolatípus helyett ekkor már a hároméves szakmunkásképzés fejlesztése került az érdeklődés középpontjába. A demográfiai hullám miatt felduzzadt általános iskolát végző évfolyamok jelentős részét szakmunkásképző intézetekbe "terelték".[39]

A törvény a tankötelezettséget 16 éves korig terjesztette ki. (Egy hosszú távú fejlesztési koncepció ugyanakkor már a 18 éves korig tartó iskolázás általánossá tételét tűzte ki célul.)

Az MSZMP VIII. kongresszusa 1962 novemberében megszüntette a tanulóifjúság származás szerint való kategorizálását. A munkás- és paraszt származású gyerekek felsőoktatásban tapasztalható aránya csökkent. A hátrányok kompenzálására a párt a központi költségvetésből több millió forintot szánt különféle felkészítő tanfolyamok szervezésére.

Az 1961-es oktatási törvény utáni magyar iskolarendszer elemeit a következő táblázat szemlélteti:

Egyetemek,
Főiskolák
Érettségi vizsga Érettségi és szakmai vizsga
18 Gimnázium Szakközépiskola Szakmunkás vizsga Szakmai alapfokú v.
17 Szakmunkásképző intézet
16 Szakiskola
15
14 Általános iskola felső tagozat
13
12
11
10 Általános iskola alsó tagozat
9
8
7
6 Óvoda
5
4
3

A magyar iskolák rendszere 1961-ben

Az általános iskola a hatvanas évekre valóban "általánossá", (tehát általánosan elterjedtté) vált, de hamar megmutatkoztak az extenzív fejlődési szakaszból az intenzívbe való áttérés nehézségei: megtorpant az "iskolai sikeresség" fejlődésének üteme. Majd lassú fejlődés után a hetvenes évek elejére ismét aktuálissá vált egy újabb kampány a "bukásmentes iskoláért". A fejlődés a nyolcvanas évek közepére már azt eredményezte, hogy a tanköteles gyerekek 95 százaléka elvégezte az általános iskolát.[40]

Látható: a központilag irányított és ellenőrzött, centrális tantervekkel, uniformizált tankönyvekkel és módszerekkel működő általános iskola fejlődése, általánossá válása megtorpanásokkal tűzdelt folyamat volt, a fellendülés fázisait ciklikus visszaesések törték meg.

Érdemes belelapozni a kor tanterveibe. Az általános iskolák számára 1963-ban kiadott tantervben a következő célmeghatározás olvasható:

"Az általános iskola célja, hogy megalapozza a kommunista ember személyiségének kialakítását. Ennek érdekében

Figyelemre méltó anakronizmus: Míg az 1950-es tanterv a "szocialista ember"-ről ír, addig - 1956 tragédiája után - 1963-ban már a "kommunista ember" az elérendő cél.

Mint láttuk, az 1961-es reformhoz képest az 1965-ös korrekció visszavonulást jelentett. A hatvanas évek második felében mégis megkezdődött az új oktatáspolitika alapelveinek a kidolgozása. Új vonás, hogy ezekbe a munkálatokba már bevonták a tágabb értelemben vett szakértői szférát is: közgazdászok és szociológusok dolgoztak együtt az új reform tartalmának kidolgozásában. Ezekben az években végezték az első korszerű társadalmi rétegződés-vizsgálatokat, amelyek kimutatták: az iskolarendszer egyenlősítő törekvése ellenére továbbra is hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek újratermeléséhez.[42] Ennek is köszönhető, hogy a közvéleményben egyre hangsúlyosabban megfogalmazódott az igény a közoktatás származásbeli hátrányokat csökkentő, kompenzáló funkciójának fejlesztésére.

Az új reform előkészítésében tehát a szakma (pedagógusok és társadalomtudományi kutatók) képviselői is részt vettek, a munkálatok végső szakaszában a szakértelmet mégis elnyomták a pártfunkcionáriusok propagandisztikus szólamai. A párt végül is - nem előzmények nélkül, de utolsó alkalommal - közvetlen, hatalmi eszközökkel akart beleavatkozni az osztálytermekben folyó nevelő-oktató munkába. Az 1972-es oktatáspolitikai párthatározat így - noha sok progresszív elem helyet kapott benne - mégis felemás megoldások sorát eredményezte.

Az oktatás korszerűsítését a meglevő iskolarendszer keretei között kívánták végrehajtani. A párt által irányított tartalmi reform több pozitív és negatív elemet tartalmazott: 1. a tanulók túlterhelésének kiküszöbölése érdekében központilag előírt tananyag-csökkentést hajtottak végre, 2. ösztönözték a rugalmas "keret-tanterv" kidolgozására irányuló tanterv-elméleti kutatásokat, 3. a tantárgyakban szereplő műveltség-tartalmak korszerűsítésére kevesebb gondot fordítottak a kelleténél, 4. mindemellett szorgalmazták az ideológiai nevelés hatékonyságának növelését.[43] A párthatározat hosszú távon végül is elősegítette a magyar iskolaügy belső modernizációs munkálatainak felgyorsítását. Megélénkültek a tanterv-elméleti kutató-fejlesztő munkálatok, korszerűbb tankönyvek születtek, kísérletek történtek a szaktárgyi szétaprózottságot felszámoló integrált oktatás (komplex és integrált tantárgyak) bevezetésére.

Egyébként is megfigyelhető, hogy már a hatvanas évek végétől kezdve tágabb teret kaptak a tanulásra irányuló didaktikai kutatások, megjelentek az audio-vizuális eszközök, a programozott oktatás különféle formái. Az iskola szerkezetét és tartalmi munkáját újjáformáló iskolakísérletek indultak.

Ezek közül a legelső 1969-ben indult Szentlőrincen, Gáspár László irányításával. (A munkálatokat 1969-ben engedélyezte a Művelődési Minisztérium, s 1971-ben az intézetet kísérleti iskolává nyilvánították. 1990 óta az intézetet az alternatív iskolák között tartják számon.)

A szentlőrinci kísérlet több ponton kívánta átalakítani a hagyományos iskolai nevelés-oktatás tartalmát és szervezetei kereteit: A nevelési folyamatot "pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat"-ként értelmezték, amely - szakítva a hagyományos iskola egyoldalúságával - Szentlőrincen négy fő tevékenységi formát jelentett: a tanítás-tanulást, a termelés és gazdálkodás egységét, a közügyek intézését és a szabadidős-tevékenységet. Mindemellett gondot fordítottak arra, hogy az iskolában közvetített alapműveltség ne szétaprózott ismerettöredékeket eredményezzen, hanem a világkép egységét jelenítse meg. (A világkép ebben az értelmezésben a világ egészének egyszerűsített - a tanulók fejlettségéhez méretezett - leképezése.)[44] A szentlőrinci kísérlet koncepciója, illetve az időközben szerzett tapasztalatok alapján 1987 óta Sarkadon középiskolai szinten folyik iskolakísérlet.

A hetvenes évek elejétől megélénkültek a tanulók egyéni képességeinek sokirányú és intenzív fejlesztését célzó pedagógiai kísérletek is. 1971-ben kezdődött annak a komplex pedagógiai programegyüttesnek a kidolgozása, amelyet azóta a pedagógiai köznyelv - kidolgozójáról, Zsolnai Józsefről - "Zsolnai-módszer"-nek nevezett el. Az új pedagógia kimunkálása anyanyelvi-helyesejtési fejlesztő programmal vette kezdetét, amelyet 1979-ben a nyelvi-irodalmi-kommunikációs nevelés (NYIK) koncepciója követett, végezetül 1985-től 1993-ig tartott az értékközvetítő iskola modelljének kialakítása. A Zsolnai pedagógiai koncepció azóta számos hazai iskolában talált követőkre.

Az 1985-ben becikkelyezett 1. törvény a pártállami korszak utolsó lényeges közoktatáspolitikai dokumentuma. Sorra veszi a tanulók, a hallgatók, a pedagógusok és szülők jogait és kötelességeit; meghatározza az óvoda, az alapfokú, középfokú és felsőfokú oktatás intézményeit. Foglalkozik a felnőttoktatás, az alapfokú művészetoktatás kérdéseivel, szól a diákotthonokról és a nemzetközi kapcsolatokról egyaránt. Hangsúlyt fektet az iskola és a környezet, a konkrét társadalmi miliő kapcsolatának erősítésére. Az iskolaállítást és -fenntartást állami jognak tünteti fel, de egyes iskoláknak nagyobb önállóságot juttat. Sőt - a korszerű szocialista iskola megvalósítása érdekében - egy szűken meghatározott körben "egyedi megoldások alkalmazását", iskolai kísérletek folytatását engedélyezi. Ennek eredményeként a nyolcvanas évek végén valóban megnőtt az iskolák önállósága, egyre több helyen választottak alternatív pedagógiai programot. (Jellemző példa erre a solymári Waldorf-óvoda megnyitása 1989-ben, vagy a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium létrehozása.)

A rendszerváltozás a magyar iskoláztatás történetében is fordulópontot jelent: megkezdődhetett egy demokratikus jogállam iskolarendszerének a kialakítása. Az 1990. január 24-én elfogadott törvény szól a lelkiismereti szabadságról, a vallásszabadságról és az egyházakról. A törvény 17. paragrafusa lehetővé teszi, hogy "egyházak és más jogi személyek iskolákat és egyéb oktatási-nevelési intézményeket állítsanak".[45]

Az 1990-es évek elejétől kezdve a felekezeti iskolák többsége a vonatkozó törvény értelmében tíz év alatt visszakerül egykori tulajdonosuk birtokába. Az intézmények átadása - noha a fokozatosság elvének érvényre juttatását törvény írta elő - több helyen bizonytalanságot, átgondolatlan lépéseket eredményezett.[46]

1993-ban fogadták el az új oktatási törvényt. Ez az alapdokumentum ötéves kortól iskola-előkészítőt ír elő, s rendelkezik a tíz évfolyamos alapképzést nyújtó általános iskoláról. A tankötelezettség továbbra is 6-tól 16 éves korig tart. A törvény a középiskola-típusok több új változatáról szól: 4, 6, 8, esetleg 9 osztályos gimnáziumokat sorol fel. További új elem a tízéves alapképzést lezáró alapműveltségi vizsga, valamint egy keretjellegű Nemzeti Alaptanterv szükségességének megfogalmazása. A törvény rendelkezik az egyházi, alapítványi és magániskolákról, leírja az állami-önkormányzati iskolák világnézeti semlegességének követelményét. Ugyanabban az évben a felsőoktatásról is törvényt fogadott el a parlament.

A törvény nyomán felgyorsultak a Nemzeti Alaptanterv kidolgozásának munkálatai. Ennek szövegét 1995 októberében fogadta el a minisztertanács. Az évtized közepén a magyar iskolák rendszere jóval összetettebb, színgazdagabb képet mutat, mint néhány esztendővel korábban. Befejezésül ezt a helyzetet foglaljuk össze a következő oldalon látható táblázat segítségével:

Egyetemek, Főiskolák
Érettségi vizsga Érettségi és szakmai vizsga
18 Gimnázium Gimnázium Gimnázium Szakközépiskola Szakmunkás vizsga Szakmai alapfokú v.
17 Szakmunkásképző intézet
16 Szakiskola
15
14 Általános iskola felső tagozat
13
12
11
10 Általános iskola alsó tagozat
9
8
7
6 Óvoda
5
4
3

A magyar iskolák rendszere 1995-ben[47]



Jegyzetek

[1] Az 1946. évi 22. tc. szövegéből.

[2] A Kisgazdapárt reform-tervezetéről beható elemzést nyújt Fehér Erzsébet az Új magyar köznevelés c. tanulmányában. In: Tanulmányok a magyar nevelés felszabadulás utáni történetéből. Neveléstörténeti füzetek. 4. sz. OPKM, Bp., 1986. 21-28.o.

[3] Idézi: Fehér (1986): i.m. 23.o.

[4] Közli: Fehér (1986): i. m. 24.o.

[5] Németh László: A tanügy rendezése. In: Németh László: Művelődéspolitikai írások. Bp., é.n. 145.o.

[6] Németh László (1945): i.m. 149.o.

[7] Németh László (1945): i.m. 149.o.

[8] Lásd e témáról bővebben Mészáros István két tanulmányát: Kodály, Németh László és a reformpedagógia. Magyar Pedagógia, 1982. 4.sz. 527-538.o., Uő: Németh László, a pedagógus. Pedagógiai Szemle, 1989. 11.sz.

[9] Idézi Mészáros (1982): i.m. 314-315.o.

[10] Idézi: Huszár István: A NÉKOSZ évfordulója c. tanulmányában Magyar Pedagógia, 1987. 1. sz. 5.o.

[11] Magyar Statisztika Évkönyv. Új folyam LI-LIV. (1943-46) Bp., 1948. 253-270.o.

[12] Lásd Mészáros István e tárgyról írt tanulmányát: A Magyar Cserkészfiúk Szövetsége (1946-1948). In: Tanulmányok a magyar nevelés felszabadulás utáni történetéből. Neveléstörténeti Füzetek. OPKM, Bp., 1986. 43-50.o.

[13] Ortutay Gyula: Művelődés és politika. Bp., 1949. 291-292.o.

[14] Tanterv az általános iskola számára. Kiadja a m. vallás- és közokt. Min. 75 00/1946 VKM sz. rendeletével. Országos Köznevelési Tanács, Bp., 1946. 14.o.

[15] Tanterv az általános iskolák számára. A vallás- és közokt. Min. 1220-10/1950 VVKM. Sz. rendeletével. Tankönyvkiadó, Bp., 1950.

[16] Mészáros István: A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája 996-1996. Tk., Bp., 1996. 118.o.

[17] Mészáros (1996a): i.m. 118.o.

[18] Dokumentumok... 79. o.

[19] Dokumentumok... 693.o.

[20] Lásd: Előterjesztés az Oktatásügyi Minisztérium Kollégiumához a szakérettségizett hallgatókkal való foglalkozás módszereire az egyetemeken. In: Dokumentumok... 40-42.o.

[21] Lásd: A Minisztertanács Titkárságának javaslata az általános iskolát végzett fiatalok oktatási reformjának előkészítésére. 1954. okt. 8. In: Dokumentumok... 115.o.

[22] Lásd: Mészáros (1996a): i. m. 121.o.

[23] Az Országos Tervhivatal Kulturális és Szociális Osztályának észrevételei a gimnáziumi és technikumi képzésről. 1955. július 29. In: Dokumentumok... 134-135.o.

[24] Lásd: Kelemen Elemér - Kardos József: 1000 éves a magyar iskola. Korona Kiadó, Bp., 1996. 108.o.

[25] Közli: Mészáros (1996a): i m. 133.o.

[26] Idézi: Kelemen-Kardos (1996): i. m. 111.o.

[27] A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata az egyetemi, főiskolai és középiskolai felvételekről. 1956. március 8. In: Dokumentumok... 219.o.

[28] Lásd: Kelemen-Kardos (1996): i. m. 117.o.

[29] Informatív jelentés az Oktatásügyi Minisztérium Kollégiuma részére a felsőoktatás helyzetéről. 1955. március 18. In: Dokumentumok... 75.o.

[30] Informatív jelentés az Oktatásügyi Minisztérium Kollégiuma részére. Az egyetemek politikai helyzete. 1955. aug. 26. In: Dokumentumok... 91.o.

[31] Lásd: Kelemen-Kardos (1996): i. m. 114.o.

[32] Jóború Magda Bevezető előadása a Petőfi Kör köznevelési vitáján. 1956. szept. 28. In: Dokumentumok... 253.o.

[33] Közli: Mészáros (1996a): i. m. 145.o.

[34] Idézi: Setényi János: Az 1961. évi III. (oktatási) törvény politikai vázlata. In: Az oktatási törvénykezés hazai történetéből. OPKM, Bp., 1992. 66.o.

[35] Lásd: Kelemen-Kardos (1996): i. m. 116.o.

[36] Mészáros (1996a): i. m. 159.o.

[37] Kelemen-Kardos (1996): i. m. 118.o.

[38] Kardos József - Kornidesz Mihály (1990): Dokumentumok... 409.o.

[39] Lásd: Setényi (1992): i. m. 70.o.

[40] Lásd: Sáska Géza tanulmányát e tárgyban: A szakaszos fejlődés tünetei a magyar közoktatás-politikában 1850-1980 között. Pedagógiai Szemle, 1990. 7-8.sz. 632-647.o.

[41] Tanterv és utasítás az általános iskolák számára. Kiadja a Műv. Min. a 16/1962/M.K. 23 MM utasítással. Tk., Bp., 1963. Lásd e témáról Horánszky Nándor tanulmányát: Az általános iskola átfogó célja és feladatai. Pedagógiai Szemle, 1988. 1.sz. 330-341.o.

[42] Lásd Halász Gábor tanulmányát e témáról: Az 1972-es oktatáspolitikai párthatározat. In: Az oktatási törvénykezés hazai történetéből. O.P.K.M. Bp., 1992. 74-75.o.

[43] Lásd e témáról bővebben Halász Gábor idézett tanulmányát és Ballér Endre monográfiáját a magyar tantervelmélet történetéről: Tantervelméletek Magyarországon a XIX-XX. században. Bp., 1996. 128. o., továbbá Mészáros István (1996b): Ateista nevelés iskoláinkban 1950-1990. Eötvös József Könyvkiadó, Bp.

[44] Gáspár László: A szentlőrinci iskolakísérlet első szakasza. Pedagógiai Szemle, 1982. 9. Sz. 783.o. A kísérlet elméleti hátterét világítja meg Gáspár László könyve: A szentlőrinci iskolakísérlet. Tk., Bp., 1984.

[45] Mészáros István (1996a): i.m. 249.o.

[46] E kérdésről bővebben lásd Nagy Péter Tibor tanulmányát: Egyházi iskolaállítás és az állam az első parlamenti ciklus idején. Magyar Pedagógia, 1995. 3-4.sz.

[47] A Jelentés a magyar közoktatásról című kötet ábrája alapján. OKI, Bp., 1996. 44.o.


[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]