"Ez már egész művelt Európában divatban van,
és
azt hiszem, nálunk is igen üdvös eredményeket
fog fölmutatni."[9]
Az iparoktatás magyarországi felelős vezetői jól ismerték az európai országok oktatási rendszerét, oktatási helyzetét és ipari tevékenységük színvonalát. A továbbiakban látni fogjuk, hogy a magyar irányítók elhivatott emberek voltak. Egyénenként felkészült, több nyelvet beszélő, világot látott, az eredményekért áldozatokra képes, nagy munkabírású, szorgalmas és tehetséges hazafiak, akik nem csak a külföldi, hanem a hazai, a magyar viszonyokat is tisztán látták. Ebből következően volt lehetőségük a szerzett tapasztalatokat alkalmazni és befolyásolni, megváltoztatni az eseményeket abban az irányban, amelyet gazdasági, társadalmi, nemzeti fejlődésünk ebben a stádiumban megkívánt. A két terület - az ipar és az oktatás - fejlesztése külön-külön is nagy feladat, kihívás volt. A kettő együttes fejlesztése pedig óriási munkát, körültekintést, áldozatot és sok pénzt is igényelt. Mindkét terület, tehát a szakmai nevelést, oktatást formáló céhek és az általános nevelést, oktatást meghatározó Ratio Educationis elvei és gyakorlata - erényeikkel és hibáikkal együtt - alkalmas volt a változások megindítására, amelyek a külső körülmények folytán szükségszerűek is voltak.
A magyar oktatás ilyen változások megindításához megfelelően szervezett és fejlett, ezért átalakulásra alkalmas volt, de területenként hatalmas színvonalkülönbségeket mutatott. Az I. és a II. Ratio Educationis (1777 és 1806) adott jogokat, lehetőségeket, de az ipari fejlődés kívánta hatalmas változásokhoz ez már nem volt elegendő, ám csak erre lehetett építeni a további iskolarendszereket.
Az I. és II. Ratio Educationis meghatározta az oktatás módjait, lehetőségeit. A "magyar művelődés első egységes kódexé"-nek[10] nevezett átfogó reformtervezet a nagy elveket fogta össze. Az egész köznevelés állami felügyelet alá vonása és egységes színvonalra emelése[11] - mint elv, kitűnő volt. A megvalósítás során a jól elképzelt, de csak részben kialakított iskolaszervezet is megfelelőnek bizonyult. Ennek lényege pedig az volt, hogy "... az ország minden lakója találja meg az életviszonyainak megfelelő iskolát."[12] Az iskolák szervezete így egymásra épülő, nagyon egyszerű fokozatokból állt. (1. sz. melléklet)
A szakmák oktatására vonatkozóan - mivel azokon nem változtattak - alig találunk benne megjegyzéseket. Az I. Ratio Educationis - mint királyi rendelet, nem törvény - ezt írta elő:
- "I. A népből származókkal kezdve: oktatásuk során figyelembe kell venni, hogy számukra egyrészt azokat az ismereteket tanítsák, amelyek emberi, alattvalói és derék keresztényi kötelességeik teljesítéséhez szükségesek; másrészt azokat, amelyek a különféle élethivatásokra készítik elő az ifjakat, akik később, érett korukban földművesek, iparosok, családfők ... lesznek."
- "II. A jól megszervezett népnyelvű iskolák után... felhagyva a tudományokkal, másféle pályára térnek át, ilyenekre: 1. valamiféle mesterség végzésére vagy kereskedésre..."[13]
készülnek, majd a felsorolás következik a pályák, hivatalok, stb. területeiről továbbtanulás céljából.
Ennyi és nem több. A II. Ratio Educationis (1806) pedig általános értelemben visszalépést jelentett az 1777-hez képest. (2. sz. melléklet) A hazai protestánsok egyik Ratio-t sem fogadták el, ezért pl. az 1806-ost Erdélyben nem is vezették be. Az országban tehát ezen királyi rendelet bevezetése és végrehajtása területi megoszlást is mutatott. A Ratio Educationis hatására nem alakult ki egységes oktatási rendszer Magyarországon, de új szellemet vitt a régi keretekbe, és élesztő hatásával jelentősen emelte a színvonalat. A hasznossági elv bevezetésével módosította az addigi felfogást és bővítette a közismereti tárgyakat. A művelődési anyag kibővítésével (számtan, természetrajz, geometria, földrajz, stb.) pedig a korszerű iparoktatás kiindulópontjává vált. A császárvárosból gyorsan hozzánk érkezett felvilágosult mozgalom "... értelembe és haladásba vetett hite merész és ésszerű változtatások szükségességének hirdetésére ösztönözték..."[14] a termelőket és a vezetőket egyaránt. A földtulajdonosok szakítottak az évszázados hagyományokkal. Az új módszereken nyugvó termelést gyorsan átvették, sorban megtanulták. A konjunktúrát egyaránt kihasználták az élenjáró nagybirtokosok és szinte mindenki. Gyártelepek kellettek az egész országban. Berzeviczy Gergely az ipar területén is alapos és mélyreható változtatásokat sürgetett. A szabad kereskedelem és a vámmentesség ezeket anticipálták, mint távoli jövőt. Az iparűzők száma a lakosság számához viszonyítva kicsi volt. Az igazi szakoktatás még hiányzott. A szakmai ismereteket csupán az inasévek alatt, a műhelyben szerzett gyakorlat adta. Az iparban dolgozó tanulók részére szervezett nevelő-oktató munka csak a rajziskolákban volt.
A II. Ratio Educationis a rajziskolákkal kapcsolatosan ezt írta elő:
"Nem hagyható figyelmen kívül e helyen az a körülmény, amelyet régebben elrendeltek és jelenleg is érvényben van: azokban a kézműves-szakmákban és mesterségekben, amelyekben szükséges a rajztudás, az inas-időszakból senki sem bocsátható tovább a mesterfokozat megszerzésére, csak az, aki rajztudását érdemlegesen bizonyítványokkal igazolta."[15]
Érvényben hagyta tehát a régi előírásokat az iparosok nevelése és oktatása terén. A II. Ratio Educationis sem hozott létre "földmíves iskolákat, ipariskolákat, felső nép- és polgári iskolákat."[16]
A Ratio fonalán haladva Tessedik Sámuel 1793-ban megfogalmazta "Tizenkét paragrafusát", majd báró Prónay Gábor "a nemzeti nevelés általános rendszeréről" nyújtott be törvényjavaslatot, amelyeknek az a lényege, hogy a társadalom minden rétege a szükségleteinek megfelelő ismereteket megkaphassa az iskolától. Prónay javaslata papíron maradt, mivel nem tartották fontosnak az írni-olvasni tanulást és főleg ennek tudását. Még a fiatal József nádor is a tanulás ellen foglalt állást, bár később 1801-ben két emlékiratban is ajánlotta az udvarnak a magyar közoktatás ügyének intézését. Döntő változást csak 1830-ban a liberális ellenzéki reformmozgalom kibontakozása hozott.[17]
Nagyon fontos még tudni az iparoktatás kezdeti időszakáról, hogy Mária Terézia Pozsonyban, majd Budán iskolai könyvnyomdát állíttatott fel.[18] A tankönyveken kívül szakirodalom, enciklopédiák, monográfiák, folyóiratok, kalendáriumok és naptárak közvetítették az információt. Továbbá néhány fordítás is megjelent és a helytartótanács is adott ki gazdasági témájú könyveket. A gyakorlati képzés a műhelyekben folyt, az iparosok vezetésével. Az írni-olvasni tudás hiánya azonban hátráltató tényező volt az inasok oktatása során.
A XIX. század végén döntő fejlődést mutató iparoktatási szervezet gyökerei tehát mintegy száz évvel korábbi időre nyúlnak vissza. A népoktatás mellett indított iparos képzés intézményes előmozdítása is ekkor kezdődött meg, és a kornak megfelelő szerény keretek között meg is valósult a királyi rajziskolák révén, melyek az egyetlen intézményesült, szakmai képzési helyszínek voltak.[19]
Ezek az iskolák voltak tehát az iparoktatás első, azaz alapintézményei Európa-szerte. Hosszú ideig Magyarországon is a rajziskolák voltak nem csak az első, hanem az egyedüli intézmények, amelyekben a hazai iparosokat képezték. Magyarországon 1770-ben nyitották meg ezt az intézménytípust a tankerületek székhelyein és a nagyobb városokban. A rajziskoláknak az igények figyelembe vétele és a lehetőségek kihasználása szerint többféle tanfolyama működött. Ezekben az iskolákban megszervezték a rajzoktatást az iparostanoncok számára, az egyes szakmák elsajátításához szükséges rajzkészség megtanulása céljából.[20] Az oktatás vasárnaponként délelőtt vagy délután folyt, amely során kezdetben csak két órát tartottak. Az iskola eredeti neve Schola graphidis volt. A meglévő, a rendelkezésre álló iskolák épületeit és annak felszerelését használták és az ott működő tanítókat foglalkoztatták, majd önálló fejlődést mutattak.
Az európai oktatás történetében való viszonylag korai megjelenésük teljesen érthető, ha csak a rajzok információt adó, közvetítő szerepére gondolunk. Természetes módon, egyszerűen használták a rajzokat a kapcsolatteremtésre, vagyis a szakmai információk cseréjére a tanulók és mesterek, akik munka közben - lehetőségeiknél és képzettségüknél fogva - szóban és írásban nehezen tudták kifejezni magukat.
A vázlatok, a méretek, a stílusok, a díszítések, stb. megfelelő gyakorlat után, rövid idő alatt, pontos és maradandó értékeket nyújtottak és szakmai információkat közvetítettek a mester és a tanítvány között. A szakrajz, a térlátás elemei pedig már alsó- és középszinten is döntőek voltak az iparostanulók felkészítésénél. Ennél magasabb szinten - egészen az iparművészetig - a nemzeti kultúra része volt az ilyen színvonalú munka és a hozzá kapcsolódó teljes dokumentáció. Ábrázoló geometriai alapok szempontjából pedig a technikai és műszaki tudományok műveléséhez volt nélkülözhetetlen a rajz megfelelő színvonalú ismerete.
Hosszú út vezetett azonban idáig, amelyet most nem részletezek tovább, mert nagyon eltérítene témánktól, az iparoktatástól.
Az első adatok Magyarországon a norma-iskolaegyüttes részeként említették a rajziskolát, mint intézménytípust. A norma-iskolaegyüttes - későbbi nevén nemzeti iskola - több különböző feladatú intézményből állt. Ezek a következők voltak:
- minta-népiskola;
- tanítóképző-tagozat;
- ének- és rajziskola.
1775. június 20-án nyílt meg Pozsonyban az első magyarországi norma- iskolaegyüttes.[21] Az 1777. évi statisztika szerint mindössze néhány száz tanonc látogatta a rajziskolákat, pedig ebben az időben már 4671 iparostanuló tanult és dolgozott az országban.[22]
"1839-ben Fényes Elek adatai szerint 11 normaiskola volt az országban, mégpedig a hat tankerület székhelyén (Pozsony, Győr, Buda, Kassa, Nagyvárad és Zágráb), továbbá Pécsett, Körmöcön, Nagykárolyban, Fiuméban és Temesvárott."[23]
II. József 1783-ban kiadott rendelete kötelezővé tette a tanoncok számára a vasárnapi rajziskolák látogatását, aminek hatására ezek az iskolák eléggé benépesültek. Az 1786. június 6-án kelt helytartótanácsi rendelet szerint a mester csak azt a tanulót szabadíthatta fel, aki bizonyítvánnyal igazolni tudta, hogy a rajziskolát egy éven keresztül látogatta.[24] Meg kell azonban jegyezni, hogy II. József halála után, amikor - négy kivétellel - valamennyi általa kiadott rendeletet visszavonták és ezzel azok érvényüket vesztették, a rajziskolák elnéptelenedtek.
Az 1795. szeptember 25-én kelt újabb rendelet nagyon megszigorította az előírásokat, mégpedig az alábbi módon:
"... egyes iparágakban csak az lehet inas, aki bizonyítvánnyal igazolja, hogy normaiskolai népiskola negyedik osztályát és ezzel párhuzamosan a rajziskolát eredményesen elvégezte."[25]
Tíz év alatt tehát annyit változott a helyzet, hogy nem végzéskor, hanem felvételkor kellett igazolni a minimális tanulmányokat, ami akkor nagy eredménynek számított.
Szűcs Pál könyvében ismerteti[26] "A cs. kir. államokban létező normáliskolai rajzosztályok szervezete, rendtartása és a tanítás módszeres utasításai." (1873) c. szabályzatot (3. sz. melléklet). Ennek legfontosabb megállapításait kiemelve láthatjuk a korabeli iskola működésének lényegét és színvonalát. Ez a fontos dokumentum részletesen ismertette azokat az adatokat, amelyekből megtudjuk, hogyan szervezték ezen iskolákban többek között az iparos tanulók életét, tanulását és munkáját.
A rendeletre jellemző az alaposság és részletesség, amely kiterjedt szinte minden oktatási kérdésre. A helytartótanács pedig kötelezte az iparban foglalkoztatott tanulókat a részvételre, így az asztalosokat, bognárokat, ácsokat, esztergályosokat, stb. is.
"Mindezekből tehát kitűnik, hogy már akkor milyen fontosnak tartották az ipar szempontjából a rajzot, valamint az is, hogy nem tartották elegendőnek a rajz tanításának elrendelését, hanem gondoskodni kellett megfelelő tanerőkről is, vagyis a rajztanítók képzéséről."[27]
Száz év múlva még mindig kötelezni kellett az iparosokat, hogy hassanak oda és járassák a tanulókat az iskolába. A tanítók is kevesen voltak.
Oktatást fejleszteni, iskolarendszert átalakítani csupán két módon lehetett, mégpedig a meglévő intézmények formálásával és új intézmények létrehozásával, amely tevékenységhez hozzátartozott a tanszemélyzet képzése és a megfelelő felszerelések biztosítása is. Az iparoktatásban mind a két lehetőséget folyamatosan alkalmazták az adott helyzet keretei között.
Ebből következően a rajziskolák alakultak és fejlődtek a maguk útján még hosszú évtizedekig. Egy ilyen fejlődési utat követhetünk végig egy budai iskola példáján. Normáliskolából alakult ki 1778-ban a Mária Terézia által ebben az évben alapított rajziskola Budán. Az évek során több fiók- rajzintézetet állítottak fel. 100 évvel a megalapítás után, tehát 1878-ban a budai és a pesti rajziskolát Főrajztanodává egyesítették, amely 1879-től községi Iparrajziskola néven működött. Itt képezték a rajziskolák tanárait is. 1792 óta őrzik hiánytalan sorozatú anyakönyveiket.[28] Ezekben az intézményekben kiváló, felkészült szakembereket képeztek. Iskolánk egyik volt igazgatója az 1932/33 tanévben végzett a Szék. Főv. Községi Iparrajziskolában, amint azt az évkönyv is tanúsítja. (4. sz. melléklet) Ekkor avatták mesterré Dylski Aurélt, aki később az újpesti faipari iskola igazgatója lett.
Bármilyen eredményeket mutattak is fel azonban a rajziskolák, a megindult nemzeti megújhodás, a nemzeti szellem érvényesülésének, döntővé válásának idején kevés volt a végzettek száma. Láthatjuk a fenti adatokból is, hogy az iparos korosztálynak csak néhány százaléka járt a rajziskolába. A rajziskolákat látogató tanulók létszáma állandóan változott. Az objektív adatok (iskolák száma, tanárok száma, stb.) mellett a tanulói létszám függött - többek között - az uralkodói akarattól, a rendeletek végrehajtásának szigorúságától, az iparosok érdekeitől, a tanulók tehetségétől és szorgalmától, amely tényezőket nem vagy csak nagyon lassan lehetett befolyásolni és megváltoztatni. További iskolák és iskolatípusok felállítására volt szükség.
Szendy Károly foglalta össze a legpontosabban a lényeget, amikor a kötelező tanoncoktatás előtti időszakról így írt:
"... az ipari irány hosszú időn át csak a rajzoktatásnál érvényesülhetett bizonyos mértékig, már akkor is, amikor az elméleti tanítás csak az elemi vagy ismétlőoktatás keretében történt."[29]
Meg kell jegyezni, hogy az ismétlő-iskola kifejezés (Wiederholungs-Schule) nálunk nem honosodott meg.[30] Tehát az elemi oktatás hiányossága volt a döntő gátló tényező.
Most pedig vizsgáljuk meg a céhekben történt nagy változásokat.
Az ipari tevékenységnek tulajdonképpen nem volt sok előzménye, mert ebben a korszakban alakult és fejlődött ki. A több évszázada jól működő, de a kézművesség színvonalán létrejött és fennmaradt céhek ekkoriban válságban voltak, szétestek vagy átalakultak.
Az iparoktatás irányítása, szervezése, vezetése és felügyelete - mint azt az előző fejezetben is láttuk - sehol Európában nem volt állami feladat. Eredetileg a céheken belül folytattak ilyen - egyébként hosszú ideig nagyon eredményes - nevelő-oktató munkát. A céhen kívüliek voltak a kontárok, akiket nem tartottak szakembereknek. Nem is voltak azok, nem lehettek, mert eleve el voltak zárva a szakmai lépéstartás minden lehetőségétől, mivel a céhek mereven őrizték a szakmai titkokat.
Természetes tehát, hogy a céheken belüli szakembereknek kellett megváltozniuk a körülmények hatására és a céheknek, mint szervezeteknek kellett átalakulniuk, és az élet adta lehetőségekhez alkalmazkodni. Mind a két változás sok problémát vetett fel. A céhekben dolgozó mesterek, segédek, legények döntő többsége sikeresen változtatta meg egyéni életét, de bizonyára voltak konfliktusok is. Voltak, akik örültek a változásoknak. Mások csak csendesen elfogadták ezeket. Lehettek, akik csak kényszerűségből vették tudomásul az új helyzetet. Nagyon jól jellemzi ezt a következő idézet:
"... A kiváltságaikra féltékeny céhek korlátozták az iparűzők számát, korlátozták a céhekbe való felvételt, a mesteravatást szigorú feltételekhez kötötték és a mesterek számát is megszabták. Az erdélyi céhekben az előrehaladás oly nehéz volt, a legények Oláhországba szökdöstek."[31]
Annyi azonban bizonyos, hogy döntő többségük érett és felkészült volt a változásra és a változtatásra. Ez pedig a korábbi magyar oktatási rendszer kiemelkedő eredménye volt. Már ide, a kiinduláshoz is több lépés vezetett.[32]
A változtatásokat kiváltó igényeket legjobbjaink felismerték, és a fejlődést törvényekkel segítették elő. Az első olyan törvény, amelyik szempontunkból meghatározó, az 1840: XVII. tc. 5. paragrafusa volt, amely nagy mozgást eredményezett a gazdaságban. Ez a törvény kimondta a kereskedők számára a "gyáralapítás" szabadságát és a "mesterséget űző segédmunkás" szabad alkalmazhatóságát.[33]
Sorra épültek a gyárak a történelmi Magyarország területén. A nagyipar főleg Pest-Budára összpontosult. Működtek és megerősödtek a magyar bankok. Az ország népe fokozatosan gyarapodott. Az ország lakossága akkora volt, mint Angliáé.[34] Amíg tőlünk nyugatra csak az ipar fejlődése adott okot a vasút fejlesztésére, addig hazánkban a mezőgazdaság fejlődése váltotta ki - Európában egyedülálló módon - a vasúthálózat kiépítésének és fejlesztésének igényét, ami pedig maga után vonta a demográfiai helyzet különböző változásait. Mindez előre lendítette az iskoláztatás ügyét és az ipari munkahelyek kialakítását, létrehozását, mint az egzisztenciateremtés elmaradhatatlan és szükségszerű kiépítésének és fejlesztésének lehetőségét. A - még a XII-XIV. században az egyes ipari tevékenységek végzésére szerveződött - céhek átalakulása Magyarországon a XIX. század második felében kezdődött. A céheket az 1872: VIII. tc. megszüntette. A céhek feladatait a szakmánként szerveződött "Ipartársulat"-ok látták el. Ezek tevékenységét az 1884: XVII. tc., az ún. "Ipartörvény" megszüntette, és létrehozta az ipartestületeket.
Ezt a fejlődési folyamatot szimbolikusan Almási Balogh Pál a Pesti Hírlapban közölt cikkével indította el 1841 elején. A cél egy hasznos ismereteket közvetítő társaság létrehozása volt. Az előkészítő munkálatok során Kossuth Lajost bízták meg a főbb irányelvek kidolgozásával. Kossuth azonnal átlátta a társaság jelentőségét, és ennek megfelelően alapvető célként tűzte ki, hogy a hasznos ismereteket a nép minden osztályában, kiváltképp a műiparos osztályban terjeszteni kell, mégpedig népszerű nyelven, könnyen elérhető formában, a gyakorlati élet szükségletei által kívánt munkák kiadásával. Az első felhívás aláírói között már jelentős személyiségeket találunk,[35] akik már az első tervben nagyszabású feladatokat állítottak maguk és minden résztvevő elé. Kossuth az ipar és a kézművesség ilyen hiányzó ismeretekben való előrehaladásának egyéb módjára is gondolt. A rajz, a kézművesség, az ipar haladása érdekében előadások tartását, folyóiratok és könyvek kiadását, fiókegyletek, vagyis országos hálózat kialakítását, iparstatisztika vezetését, évkönyvek megjelentetését, kiállítások rendezését, gyűjtemények összeállítását, olvasótermek és szakiskolák felállítását gondolták el. Kossuth a Wesselényi Miklóstól kapott ötezer forintos adományát is erre, tehát az iparegyesület létrehozására ajánlotta fel.[36]
1841. november 13-14-én tartották az első közgyűlést, ahol gróf Batthyány Lajost elnökké, Luka Lajost igazgatóvá, Kossuth Lajost aligazgatóvá választották meg. A tőkealapítvány értéke kilencezer-négyszáz forint volt. Az iparegyesület megszervezte az első kiállításokat. A Lánchíd alapkövének letétele 1842. augusztus 24-én volt. Másnap, tehát 1842. augusztus 25-én pedig megnyitották az első magyar iparmű-kiállítást is. Ezen a fontos eseményen kétszáztizenhárom kiállító kétszázkilencvennyolc beküldött termékkel vett részt, amely így a magyar ipar alapkő-letételévé vált.[37] Az első kiállításon kilenc asztalos mutatta be műveit. A legismertebb asztalosmesterek a következők voltak: Pallady Ferenc, Steindl Ferenc, Coffin Károly, Zlamál Viktor. A bútorművesség elsősorban kényelmes berendezéseket állított ki. A jó szemű megfigyelők az angol szaklapok hatását vélték felfedezni a mesterek munkáinak megtekintése után. 1843-ban rendezték meg a második, 1846-ban pedig a III. Iparmű-kiállítást. A divatos bútorok mellett a szakemberek munkájaként látható volt a korabeli reprezentatív építészet sok berendezése is.[38] A Honi Iparvédegylet eszméje ezeken a kiállításokon fogalmazódott meg. Ekkor határozták el az export rendszeresítésére a Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság, valamint a gyárak, ipartelepek megindításához a Gyáralapító Részvénytársaság megalapítását is. Megkezdődött a megvalósítás munkája, amelynek során a mesterszavak magyarosításától kezdve az iparosok naptárán át az iparműtár, azaz árucsarnok létesítéséig és a raktárszövetkezetek megalakításáig terjedt a szervezők sikeres tevékenysége. Technológiai gyűjteményt létesítettek, tankönyveket bocsátottak közre, fiatalokat küldtek ösztöndíjjal külföldre, felolvasásokat tartottak. 1843. december 3-án kezdődtek meg a vasárnapi nyilvános felolvasások (vegytan, fizika, mechanika, matematika). Eredetileg a legények részére rendezték ezeket az előadásokat, de számos egyetemi hallgató is látogatta az összejöveteleket. 1844. november 3-án beterjesztették a becikkelyezést, amit elhalasztottak, másnap pedig "Az Iparegyesület szabálya"-it zsugorították. A főrendi tábla halogatta a döntést. Az Ipartestület továbbra is magántársulásként működött.[39] 1844-ben jelent meg a "Népszerű könyvtár" első kötete, a második pedig 1845-ben. Több kötetet nem adtak ki. Az érdeklődés hiányánál nagyobb volt az olvasni tudás hiánya, amely súlyosan hátráltatta az iparosok általános és szakmai művelődését is.
Az Iparegyesület a technikai ismeretek terjesztésének sokféle formáját szervezte meg. Bényei Miklós szerint ebben a folyamatban az Iparegyesület
"... társadalmi úton, a kormányhatóságok megkerülésével próbálta megoldani az ipari szakismeretek terjesztését, a tanoncok és mesterlegények oktatását."[40]
Ezek az öntevékeny kezdeményezések a kormányzatot is engedményekre kényszerítették, amelynek hatása és eredményeként - a később részletezendő - mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi alap- és középfokú oktató-nevelő intézmények megindítására ill. a meglévők tartalmi módosítására került sor.[41] Az oktatási rendszer részeként működő intézmények (elemi iskolák, rajziskolák, vasárnapi iskolák) mellett e fontos társadalmi akciók hatására újabb iskolatípus is beindult, és kiegészítette ezeket az intézményeket.
Ezen iskolatípus tervét az Iparegyesületben dolgozták ki. A pesti mesterinas-iskola az inasok szakmai képzését tűzte ki céljául. Kossuth cikkeiben élesen megfogalmazta a szakoktatás árnyoldalait. A két képzési irány (humán és reál) és a szakmai ismeretek egyesítése is foglalkoztatta. "... 1845. március 31-én megnyílt az első »Mester-inasiskola« Wirnau János oktató vezetésével."[42] 1845-ben 124, 1846-ban 127, 1847-ben 144 inas látogatta.[43] Ezzel teljesen egybevágó Szendy Károly adata, amely szerint "... 1847. augusztus 6-ig 395 növendék részesült tanításban. Ekkor 4000 mesterinas volt Pesten."[44] Tehát minden igyekezet ellenére elenyészően kis létszámú tanuló részesedett a szakmai oktatásnak ebből a formájából. A Dr. Wirnau János által vezetett iskolában felnőtt iparosok részére is vezettek felolvasásokat. Bényei Miklós szerint Pest városa hat városrészben hozott létre ilyen iskolákat, amelyekben heti egy hétköznapi napon folyt a tanítás.[45] Az első mesterinas-iskola három év után megszűnt, amelynek szomorú következményeként a tanulók ismét kénytelenek voltak nélkülözni a szakmai ismeretek megszerzésének lehetőségét. Mint azt a továbbiakban látni fogjuk, az Iparegyesülettől függetlenül működő iskolákban sem volt jobb a szakmák oktatásának, az iparosok nevelésének helyzete. A Ratio Educationis elemi oktatásra vonatkozó elveit messze meghaladó intézkedések folyamatosan javították a lehetőségeket, de még így is csak szerény fejlődés fedezhető fel a szakmai tanulási folyamat emelkedésében. Az igények pedig folyamatosan emelkedtek. (5. sz. melléklet)
Ezt a hatalmas fejlődési folyamatot akasztotta meg a szabadságharc.
A Ratio Educationis azon előírása és alapelve, amely szerint az ország minden lakója találja meg a megfelelő iskolát a boldogulásához, változatlanul kiváló elvnek bizonyult, de a rendelkezésre álló iskolák már nem feleltek meg a gazdaságban, a kereskedelemben, a kialakuló iparban, a céhekben, de elsősorban az emberek felfogásában bekövetkezett óriási változások hatása alapján megváltozott igényeknek. Ezért a céhekben történő változtatásokkal párhuzamosan az oktatásban is változtatásokat kellett végrehajtani.
A továbbiakban részletezett levéltári adatok is bizonyítják, hogy nagy igény volt a tanulásra, az iskolák működésére. Látni fogjuk, milyen rövid időszak alatt hányféle iskolát és hányféle iskolatípust hoztak létre, amelyek mindegyike hivatott volt oktatni-nevelni a leendő iparosokat. Ezt a munkát már össze kellett hangolni, mert nem lehetett tovább halogatni az iparosok képzését, akik azidáig mostoha körülmények között sajátították el a szakmai ismereteket. A levéltári adatok szerint az iparosok képzése továbbra is rendkívül egyszerű körülmények között folytatódott, de megtörténtek az első lépések az iparoktatás rendszerének és fejlesztésének irányában.
"1841. június 6-án kelt az a megbízás, amelyet a Helytartótanács adott Mednyánszky Alajosnak, a Helytartótanács tanügyi hivatala vezetőjének, hogy készítse el a magyar közoktatásügy új átfogó reformtervét. 1842. január 15-én, majd március 27-én adta át a tervezet népoktatási, illetőleg középiskolai részét. A munkálat eredményeképpen a következő években rendelkezések születtek a népoktatás és a tanítóképzés, valamint az iparosoktatás korszerűsítése céljából, a középiskolákra vonatkozóan azonban érdemi változás nem történt."[46]
E reformterv hatására és eredményeként változtak és alakultak az iskolák hazánkban. Történeti sorrendben haladva a rajziskolák után a vasárnapi iskolák kialakítása ill. átalakítása, azután pedig az ipartanodák létrehozása következett. Végül ezekhez igazították az elemi iskolai oktatást.
Az iskolarendszer szempontjából az alap az elemi oktatás volt. Jó esetben egy iparosnak készülő tanuló számára a rajziskola következett. Akadályoztatás esetén később már az elemi osztályokat is a vasárnapi iskolában végezték el. Ebben a szervezeti keretben új volt az ipartanoda, amelybe az öt elemi elvégzése után lehetett járni. Természetesen elvileg három elemi után a gimnáziumokba is be lehetett iratkozni. A szervezeti keretek és fokozatok rövid ismertetése után következzen az elemi iskolák bemutatása, melyek mint az egész oktatási rendszert meghatározó intézmények működtek.
A következő részben röviden bemutatom az elemi oktatás sorozatos változásait is, mert ez volt minden iskolai oktatás alapja, de fejletlensége miatt egyben gátló tényezőként is hatott. Majd látni fogjuk, most csak utalok rá, hogy mennyivel átgondoltabb volt - ebből következően sokkal kivitelezhetőbb és végrehajthatóbb is - báró Eötvös József elgondolásának végrehajtása, amelyet az elemi iskolai oktatást is szabályozó 1868: XXXVIII. tc. törvény vezetett be.
Azért szükséges az elemi tanodák helyzetét röviden bemutatni, mert ezek elvégzése adta a jogot az ipartanodába történő beiratkozásához és az ipar- iskolába járáshoz, ill. a negyedik elemi osztállyal párhuzamosan lehetett járni a rajziskolába; végül pedig, akik nem jártak elemibe, azok a tanulók ezt később a vasárnapi iskolában pótolhatták. 1845. július 16-án tette közzé a helytartótanács 25.224. sz. rendeletét, "Magyarország elemi tanodáinak szabályai" címmel. Ez az első hazai hivatalos királyi tanügyi rendelet, amely magyar nyelven jelent meg. Több fontos rendelkezést tartalmazott. Elvileg az elemi tanoda minden tizenkét évnél fiatalabb gyermek számára kötelező volt. Ez megszüntette az 1806-os Ratio Educationis népoktatási rendelkezéseit. A rendelet az Eötvös-féle törvényig volt hatályos. Korábban a tanoda kifejezést hivatalosan nem használták, a "nemzeti iskola" kifejezés volt szokásos.
Az iparral, az iparoktatással kapcsolatos, a szakmai képzést nyújtó összes eddig tárgyalt iskolatípus alapproblémája és továbbfejlődésének gátló tényezője az elemi oktatás hiányos volta, gyenge hatékonysága, a tanulók elfoglaltságai, az osztályok kevés száma, a tanítók sok munkája és számtalan kötöttsége volt, amit természetesen észrevettek az oktatás irányítói is. Folyamatosan javították az elemi iskolai lehetőségeket. Néhány idevágó, budai és pesti elemi iskolára vonatkozó levéltári adattal szeretném bemutatni ezt a nagy és fontos szervezőmunkát. Ezek a források számos adatot tartalmaznak egykori iskolák létesítését és működtetését illetően, és bepillantást engednek a korabeli helytartótanácsi viták menetébe. Segítségükkel feltárhatjuk a múlt század közepének alapiskoláztatással kapcsolatos terveit, törekvéseit és problémáit.
1844. július 24-én (vagyis amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a helytartótanács által az előző években létrehozott iskolák működését is gátolták az elemi iskola fenti hibái) megtartott helytartótanácsi ülés után Pest városának megküldték az elemi tanodákra vonatkozó határozatot, amely szerint ezek az iskolák négy osztályból állnak (két alsóból és két felsőből), de a negyedik osztály kétévi tanulási folyamra bomlott. Az "alsóbb elemi iskola" a falvakban, a mezővárosokban minden polgár számára szükséges volt, a "felsőbb elemi iskola" pedig a nagyobb mezővárosokban és a királyi városokban élő, magasabb műveltséget szerezni kívánó polgárok részére létesült. A harmadik osztályban a többség művelődése befejeződött. Ebből az osztályból lehetett a gimnáziumba is beiratkozni. A két évfolyamú negyedik osztályok az ipar fejlesztését szolgálták, amelyeket a kézművesek részére nyitottak meg. Ennek a szintnek az elvégzése után lehetett az Ipartanodában tanulni. A 26.337. sz. irat tudomásul vétel végett közölte, hogy a városi tanács f. év október 1-én nyissa meg ezeket a tanodákat[47] (6. sz. melléklet).
1845-től az elemi iskola maximálisan öt osztályos volt, mert a negyedik osztály két tanulási folyamra bomlott, ez volt a főtanoda (fő-elemi-iskola). Az al-tanoda csak két osztályos volt (al-elemi-iskola).[48]
Sorra alakultak az iskolák, és egy egészen különleges mozgást, sőt "nyüzsgést" tapasztalhatunk az iskolaalapítást illetően a korabeli források tanulmányozásakor.
A helytartótanács tagjai, az "értelmes és gondos urak" egymás után tárgyalták az iskolaalapításokkal kapcsolatos folyamodványokat. Az emberségről, szakértelemről, tanulásról, tanításról, ápolásról szóló tények sora jól bemutatja a korszak szellemiségét. A tanulás döntő fontosságát egyre többen ismerték fel, és egyre többen tettek érte, hogy minél többen részesüljenek belőle.
Egy 1845. október 1-én kelt, 14.726. számú irategyüttes alapján például meggyőződhetünk arról a nagy fejlődésről, amely Pesten történt. Ezek közül egy levél, amelyet a tanítók írtak, beszámol arról, hogy a városban az épületek felállítása, a piacok és az utcák rendezése, mindennemű gyárak és intézetek létrehozása milyen áldozatos munkát követelt a tanácstól, akik nagy munkájuk ellenére a tanítást is előmozdították. Így a külvárosban, ahol a gyermekek száma is szaporodott, felállították a második, a harmadik és a negyedik osztályt is minden tanodában. Ebből következően - elvégzett munkájuk alapján - a segédtanítóknak fizetést kértek.[49]
További források gazdag részletességgel tárják fel az elemi iskolák új rendszer szerinti átalakítását és az új iskolák beindítását. Ezek segítségével az elemi iskolák szervezetének újabb finomításait figyelhetjük meg, de újabb fontos adatokat is gyűjthetünk. Sokatmondóak például a következő részletek: A korabeli, oktatásügyről gondoskodó és gondolkodó tanácstagok szerint fiú és a lánygyermekek részére külön tanodák szükségesek, mert nem szabad őket egy teremben tanítani. Minden tanodai osztályt külön tanítóval kell ellátni. Szorgalmazták, hogy csak szigorú próbát tett tanítókat válasszanak ki az iskolai állásokra, és hogy a nőtanítókat is azonnal fogadják fel. Az országos véleményekhez hasonlóan a kántori és tanítói állás szétválasztását is szükségesnek tartották, és az így csökkent tanítói jövedelmeket más módon kívánták pótolni. E szabályokat valamennyi tanodában szerették volna bevezetni, felekezeti hovatartozástól függetlenül.[50]
Az elemi iskolák tárgyában kiküldött bizottságnak az 1840-es évek közepén számos gonddal kellett megküzdeni. Ezt példázza a következő eset is, amely több mint egy évig húzódott. Vojdisek József tanácsnok 1846-ban egy ülésen elmondta, hogy amennyiben a tanács a már létező tanodák jobb elrendezését nem segíti elő, az új rendszer foganatosítása lehetetlenné válik. Felszólalása részleteiből kiderül, hogy a magániskolák felállítását azért lehetett addig megengedni, mert a község "... nem figyelmeztetvén legfőbb kötelességére, köztanodák felállítását elhanyagolta ...".[51] Ezért a szülőknek is a költségesebb magántanodák helyett a köztanodákat kellene minél előbb elegendő számmal létrehozni, mert a nevelés - és így az oktatás is - közérdekű.
1847. március 17-én, Pesten kelt levelében Fogarasy Mihály püspök, tanulmányi főigazgató pontos tájékoztatást adott arról, hogy amelyik városban a negyedik, de legalább a harmadik elemi osztályt megnyitották, ott a nyelvészeti első osztályú tanító fizetésével járó terhek alól mentesültek.[52]
1847. június 15-én, Budán kelt és a helytartótanács ülésén készült dokumentumban keserűen állapították meg:
"... Pestnél népesség, ipar, és kereskedelem tekintetében sokkal alsóbb sorsú városok elemi tanodáinak czélszerű elrendezését a polgári érdekeket helyesen felfogva már többnyire dicséretes buzgalommal, s néhol nem csekély áldozatokkal is eszközölni és bevégezni igyekeztek, s éppen Pesten ... a többi tanodák elrendezése még mindig halasztatik ..."[53]
Az elemi tanodák ügyének rövid áttekintése után azt kellett megállapítanunk, hogy a múlt század közepén sok gonddal, bajjal küszködő közoktatásunk minden problémája ellenére rendelkezett a szükséges képességek és kapacitások figyelemre méltó alapelemeivel, amelyek jogos reményeket tápláltak a magyar vezetőkben. Nagyon fontos, hogy az egyszerű emberek sokasága - mint azt a dokumentumokban is bizonyítva láttuk - mennyire igyekezett a kor szelleméből következően hazánk műveltségi színvonalának emelését elősegíteni. Még az osztrákok gátló tevékenysége ellenére is hatalmas változások történtek.
Azon, a magyar történelemben ritka lehetőség tárult a szemünk elé, amikor az "alulról" és a "felülről" jövő vágy, akarat és iparkodás egybeesett. Egy korabeli, Terczy Szilárdnak, Pest város főpolgármesterének írt levél igen nagy éleslátásról tanúskodik, hiszen így fogalmaztak benne:
"Addig is míg az elemi tanodák ügyében s azok elrendezését illetőleg egy általános kimerítő törvény közzététetik a közoktatási magas minisztérium ... rendeleténél fogva ... a rendes ügyvitel fönntartatik "[54]
A korábban ismertetett adatok alapján tudjuk, hogy az írni-olvasni nem tudó inasoknak már az 1795. szeptember 25-én kiadott helytartótanácsi rendelkezés előírta a vasárnapi iskola látogatását. A helytartótanács 1846. március 30-án adta ki 4545. számú rendeletét a vasárnapi iskolákról,[55] amely az előzőt újból megerősítette.[56] (7. sz. melléklet)
Az iparban tanulni vágyó tanulók legszükségesebb alapismereteinek megszerzésére létesült vasárnapi iskolák nem tévesztendők össze a vallásoktatást pótló vasárnapi iskolákkal. Ennek szemléltetésére vázlatosan ismertetem a valláserkölcsi nevelés céljából létesült vasárnapi iskolák kialakulását és tevékenységét.
Ecsedy Aladár könyvének történeti részében[57] a vasárnapi iskola kialakulását és fejlődését Jézus mustármagról szóló példabeszédével tette szemléletessé. Az igen kicsiny méretű mustármagból kedvező körülmények között terebélyes fa nő. Ehhez hasonlítható a vasárnapi iskolák fejlődése is. Ecsedy egészen a kathekéta iskoláig vezette vissza a vasárnapi iskola kezdetét.
Az újkorban a vasárnapi iskolát Robert Raikes indította meg Angliában. 1780-ban özv. Meredit asszony konyhájában nyílt meg az első vasárnapi iskola.[58] Az iskolát Raikes szervezte és egy kis könyvecskét is nyomtatott, mint lapszerkesztő, amelyből tanulhattak a gyerekek. 1783-ban egy cikket írt e munkáról, amely gyújtó hatásúnak bizonyult: híre ment az iskolának. 1803-ban alakították meg a Londoni Vasárnapi Iskolai Szövetséget. Európa belső területein az első vasárnapi iskolák német intézmények voltak, és ez az iskolaforma - a külföldi iskolákról szóló fejezetben ismertetett módon, némi időeltolódással - Magyarországon is gyökeret vert, és kifejtette hatását a fiatalok vallás-erkölcsi nevelése területén. Gyakorlatilag a Bibliáról, a vallás kérdéseiről és egyéb ismeretekről beszélgettek ebben az iskolában. Eredeti neve: Schola dominicalius. Az itt folyó munka hasonlított az ismétlő-iskolához vagy a hittan órához. Angliából a Skót Misszió hozta be Magyarországra. Eleinte német nyelven folyt a tanítás. A magyar nyelvű tanítás ifj. Szabó Aladár szerint az 1880-as években kezdődött meg Biberauer Tivadar lakásán.[59] Erre a munkára figyeltek fel a protestáns egyházak vezetői. Valóban nagyon sok, elzüllésnek kitett gyermeknek tanították Krisztus evangéliumát.
Az evangélikusok és a baptisták is megindították saját vasárnapi iskolájukat. A vasárnapi iskola 1940-ig fejlődött, és döntő eszköze volt a magyar református egyház megújhodásának is.
A vasárnapi iskola fejlődésének ezt a bemutatását, a gyermeki lélekre tett áldásos hatását nem bírálom, munkájukat nagyra becsülöm, de nem lehet elhallgatni vagy megkerülni azt az óriási időkülönbséget, amely az ismert és idézett neveléstörténeti művek adatai, a további levéltári adatok között fennáll. Nézzük sorban ezeket az adatokat ill. forrásokat.
Az elemi tanodák rendszeréhez kapcsolt vasárnapi iskolákat a 4545. sz. körlevél rendezte, amelyet Budán a helytartótanács 1846. február 10-én tartott ülésén határozott meg és ennek végrehajtásáról ugyanazon év március 23-án véleményes jelentést kért Vojdisek József igazgatótól. Ezen okiratból a következőket tudhatjuk meg:
- a 25.224. sz., elemi tanodákról szóló levélhez kapcsolódott a vasárnapi iskolák ügye;
- a vasárnapi tanodák alatt olyan közoktatási "pótló" intézeteket értettek, amelyekben a 12. életévet meghaladott ifjak, kézműves inasok, legények és napszámosok tanulhattak, azok tehát, akik korábban elmulasztották az elemi tanulmányokat;
- mint azt a neve is mutatja, a tanítás vasár- és ünnepnapokon folyt;
- a városi tanácsnak kellett ezen intézmények anyagi ellátásáról gondoskodni.[60]
Dugsill Illés akadémiai aligazgató Pozsonyban, 1846. április 8-án kelt, a főigazgatóság hivatalából küldött levelében az alábbiak szerint egészítette ki a vasárnapi iskoláról kiadott feladatokat:
- megismételte, hogy az iskolába csak a 12. évet meghaladottakat vehetik fel, mert e kor alatt az elemi iskolába járás kötelező volt;
- a legszükségesebb előismereteket kellett tanítani; (vallás és erkölcstan, az írás kivonata, írás és olvasás anyanyelven, számvetés fő szabályai és munkálatai, természetrajz és természettan elemei.)
- a tanítás reggel 9 órától 12 óráig tartott. 1 óra hit és erkölcstan volt, a további 2 órát - valláskülönbségek nélkül - egyéb tanulmányokra fordították;
- a vasárnapi iskolákat a nagyobb városokban és a népesebb mezővárosokban kellett megalakítani;
- ezen iskolák a kézműves-inasok részére kötelezők voltak és ők csak akkor voltak legénnyé felszabadíthatók, ha szorgalmasan és eléggé sikeresen eljártak az órákra;
- a helybeli elemi iskolák hitoktatója és tanítója végezte el ezt a munkát is "... de minthogy már rendes fizetést úgy is huznak, mérsékelt jutalmat nyerendenek ...";
- a felügyelet a helybeli elemi iskolai igazgatót hivatalból illette;
- végül a szerző felhívta a figyelmet arra, hogy ahol csak lehet, az elemi tanoda III. osztályát is állítsák fel;
- és egy vagy több tanoda állításáról tegyenek jelentést.[61] (7. sz. melléklet)
Vojdisek József tanácsnok és elemi tanodák igazgatója Pesten kelt, 1846. május 16-án írt jelentésében kifejtette, hogy kevés az idő a vasárnapi iskolák létrehozásának végrehajtásához. A növekedő létszám miatt szükséges volt további osztályok nyitása is, a tanítók fizetésével és az alkalmas helyek bérlésével kapcsolatosan a választó polgárokhoz kellett fordulni, a lányok számára is szükséges volt osztályokat nyitni, és mindez tetemes munkával járt. Felhívta az illetékesek figyelmét arra is, hogy ugyanabban az időben nem lehet eleget tenni a rajziskolai előírásoknak és az újonnan kiadott vasárnapi iskolai előírásoknak.[62]
Vojdisek József igazgató a Budán 1846. július 28-án tartott helytartótanácsi ülés után kapott választ az általa felvetett problémákra. Ez a levél törekedett megfogalmazni a különböző iskolák közötti összhangot, biztosítani az átmeneteket, és próbálkozott feloldani az ellentmondásokat. A 27.330. sz. levélből megtudhatjuk, hogy a legfontosabb teendő a harmadik osztályok beindítása volt, mert az elemi iskola nélkül nem lehetett a középtanodákba átlépni. Ahol pedig a kétrendbeli tanítás egymást kizárta, ott a rajzórákat más alkalmas időben kellett pótolni.[63]
A vasárnapi iskolában végzett erkölcsi nevelés, amely segítségével a csavargást, a munkakerülést a szorgalmas iskolába járás, a szakma szeretete válthatta fel, mint motiváció és irányelv, döntő fontosságú volt, de ez semmiképpen nem pótolta, nem pótolhatta a szakma ismeretét, a szaktudást.
A vasárnapi iskolák tevékenységének áttekintése után is csak azt lehet megállapítani, hogy az elemi iskolázottság hiánya volt a legnagyobb hátráltató tényező, amely az iparoktatás fejlesztését is gátolta. Az egyre bővülő, növekedő szakmai ismeretek átadása céljából végül létrehozták az ipartanodákat.
Az előbbiekben vázoltak szerint ezeknek a hiánypótló intézményeknek szükségszerűen vagy a magyar oktatásügy átfogó reformja részeként, vagy a vezetőknek az iparoktatás fejlesztése érdekében tett következő lépéseként kellett volna megjelenniük, megvalósulásuk azonban - mint ezt látni fogjuk - az uralkodói akarat eredményeként, és csak politikai kompromisszumként teljesülhetett.
Báró Mednyánszky Alajos - aki ugyan németül írta romantikus történeti elbeszéléseit, de a magyar nyelvnek iskoláinkban történő bevezetését támogatta - tervezete alapján megindult az ipartanodák szervezése. 1842. július 1-én és augusztus 30-án kelt levelekből, amelyekre Mérey János és Babarczy Antal 8197. sz. és a 30.447. sz. alatt hivatkozott, tudhatjuk meg, hogy az ipartanodák szervezésének tárgyában ezek az első adataink. 1844. július 24-én tartott tanácsülés intézkedett a 26.338. sz. alatt érkezett királyi határozatról, amelyet augusztus 12-én és 14-én a pesti városi tanács tudomásul vett és a választó polgároknak kiadott. A királyi határozat lényege a következő:
- az ipartanodákat a nemzeti ipar előmozdítása érdekében hozták létre;
- a határozat előírta, hogy Pest városában ipartanodákat kell létesíteni, amelyeket a tudományos alapítvány pénztárából látnak el. Tehát csak Pesten több ipartanodáról volt szó.
- az ipartanodák az alábbi három területen képeztek felkészült szakembereket: gazdasági, mesterségi és kereskedési osztályok.
- egy év előkészítő után két évig tartott a tanulmányi idő;
- azokat a tanulókat vették fel, akik az elemi tanodát jó előmenetellel elvégezték;
- a felügyeletet és az igazgatást egy személy látta el, akit a királyi akadémiák aligazgatóival egy szintre helyeztek;
- az oktatás magyar nyelven történt;
- a nevelő-oktató munkát nyolc tanító látta el. A határozat pontosan részletezte a tantárgyakat, a tanítók fizetését.[64] (8. sz. melléklet)
Már a fent jelölt mellékletek tanulmányozásából is azonnal kiderülhet, hogy komoly oktatási stratégia létezett, amely abban a korban és helyzetben alapvető, sőt nélkülözhetetlen volt a továbblépéshez. Jól körülírt szakaszok biztosították, hogy minél többen részt vehessenek valamelyik oktatási formában. Az átmenetek is elég jónak mondhatók. A kis számú, öt főtanodai osztályt végzett diákok részére indították az ipartanodákat. Ez a kicsi létszám akkor nagyon soknak számított. A létszám bővítését különböző pótló évfolyamokkal és előkészítő foglalkozásokkal segítették elő. A szükségeshez képest azonban még így is sokkal kevesebb volt a tanulók száma, mint ez - az ország előtt álló problémák leküzdésének esetleges esélyéhez - elegendő lett volna.
1845. július 22-én Pozsonyban kelt Szlemenics Pál és Körmendy Kamil által aláírt hivatalos levélből a Pesten felállítandó ipartanodáról a következőt tudhatjuk meg:[65]
- a tanárok pályáztak az álláshelyekre;
- a pályázat írásban és szóban történt, ezeket a m. kir. egyetem
bölcsészkarán bírálták el;
- az alkalmasnak talált tankönyvek megjelenését támogatták és ajánlották
az iskoláknak;
- pontosan előírták a tantárgyakat és az óraszámokat;
- több fontos utalást találhatunk, amelyek a tananyag elsajátításának
mélységét határozták meg;
- részlegesen biztosították a szabad óraválasztást is;
- a tanodában a 13. életévüket meghaladottakat, a 3 elemit végzetteket,
az előkészítő osztályban eredményeseket vették fel;
- végül szeretném kiemelni a nyelvtanulás biztosítását.
1845. december 30-án Pozsonyban kelt, Dugsill Illés tollából származó levél hivatkozik az e hó 2-án kelt 43.744. sz. alattira, amely szerint a létesítendő ipartanoda tanítói állására a pályázat határideje mind a három ipartanodai tanszéken 1846. május 14-e volt.[66] Közben pedig nagyszabású előkészületek folytak - mint azt az 1846. február 4-én kelt, 767. sz. alatti levélből megtudhatjuk - egy "közünnepély előrajzának (:program:) egyetértőleges kidolgozása ..." érdekében.[67] Ez a közünnepély József nádor hivatali működésének közelgő ötvenedik évfordulója volt.
A következő levélben 1846. augusztus 26-án, Pesten a főispán - a nádori félszázados ünnepéllyel kapcsolatosan - arról írt, hogy az előző év május 1-én és 2-án kidolgozott tervezet szerint
"... többször tisztelt ő Cs. kir. főhercegsége magas érdemeinek a törvény hozás által legközelebbi országgyűlésen leendő nyilvános megismerése és becikkelyeztetése, úgy szintén azoknak a jórendűség emlékére méltányosabban leendő fentarthatása végett egy a nemzeti közjólét előmozdítása vagy szenvedő emberség javára országos költségen felállítandó, és mélyen tisztelt ő hercegsége nevével díszítendő intézet alapításának megszavazása szükséges utasítás végett ..."[68]
Ekkor még nem volt eldöntött, hogy az ipartanodát vagy a siket-néma intézetet részesítik abban az előnyben, amit a nádorról történő elnevezés jelentett. Az erre az ünnepélyre készítendő emlékpénz veretésével is egyetértettek, és a szükséges összeget átutalták. A 37.943 és a 37.944. sz. iratból ismerhetjük meg a végleges döntést. Ebben 1846. szeptember 29-én így fogalmaztak:
"... az egész birodalomra nézve szerzett tündöklő érdemei a pesti műipartanoda s illetőleg ez intézet Számára felállítandó épületnek Nádor Ő Fensége magas nevével díszítése által is örökíttessenek."[69]
Az 1846. szeptember 30-án Budán kelt és József nádorispán által aláírt válaszlevélből megtudhatjuk, hogy a legnagyobb készséggel fogadta azt, hogy Pest város izraelita közönsége négyezer pengő tőkét magára vállalt. Ennek kétszáz pengőt kitevő évenkénti ötös kamatjából - a közelebb felállítandó Ipariskolában - két fiú (egy iparos, egy gazdasági) részére száz-száz pengő segélyt adott. Ez az irat 2151. sz. alatt található.[70]
A karok és a rendek a választópolgárokkal együtt örömmel járultak hozzá az emlékpénz veréséhez.[71] Ehhez csatlakoztak a vármegyék is. Pest-Pilis- Solt vármegye csatlakozását bizonyítja ez az irat.[72]
1846. október 3-án Fogarasy Mihály tankerületi főigazgató levélben értesítette Vojdisek József budai igazgatót, hogy a Pesten létesült királyi Ipartanoda előkészítő tanfolyamának megnyitása november 1-én lesz.[73] Leveléhez mellékelten elküldte "A pesti kir. Ipartanodának czélja s szerkezete" c. vázlatot, amely alapján már teljes kép bontakozik ki előttünk nevezett intézményről. E szerint az intézmény rendeltetése:
(1.) A reál-tudományok, azaz tantárgyak alapos és terjedelmes tanítása.
(2.) A honi iparértelmiség képzése.
(3.) Lehetőséget nyújtani az ifjúságnak az ipari pályákon való
ismeretszerzéshez.[74]
Az 1846. október 15-én Bécsben kelt levélből kiderült, hogy a nádor betegsége miatt nem tudott megjelenni a nyitó-ünnepélyen, amely körülményről követek útján értesítették az érintetteket.[75]
Az ünnepélyes megnyitásra 1846. november 1-én délelőtt 10 órakor került sor. Ennek az ipartanodának a beindítása az oktatás szempontjából mindenképpen nagy eredmény volt. A szakosztályok első évfolyama 1847-ben nyílt meg. 1847. április 13-án, Budán kelt 14.103. sz. alatti levél a felállított királyi József Ipartanoda számára tett négyezer pengő alapítványt hagyta jóvá.[76]
A József-ipartanoda addig, amíg nem költözhetett saját épületébe, a magyar királyi egyetem főépületében, az egyetemi templom felé eső részen kapott hajlékot. Az intézetnek nem volt könyvtára, hiányoztak a gyűjtemények is. Az ideiglenes helyiségek sem bizonyultak megfelelőnek. Széchenyi István kidolgoztatott egy tervet a Szerviták telkén elhelyezendő iparműtanoda részére. Kopácsy József hercegprímás halálával a tárgyalások megakadtak, ezért az ipartanoda épületének alapkőletétele - melyet József nádor hivatali működésének emlékére 1846. november 12-én rendeztek meg - a szerviták telkén nem valósulhatott meg. Később báró Eötvös József VKM miniszter 1848. május havában hozzájárult, hogy alkalmas házat béreljenek a József-ipartanoda számára és ígéretet tett a műegyetemmel kapcsolatos törvényjavaslat beterjesztésére.
A József-ipartanodában az előkészítő tanfolyam és a három szak (gazdasági, mesterségi, kereskedési) heti óraszáma és ezek bontása átgondolt és következetes összeállítású volt. (9. sz. melléklet) A tanítás a vizsgákig minden hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken de. 8-11 és du. 14-16 óráig tartott. A rajziskolához képest rendkívül megemelt óraszám alapján feltételezhetjük a hasonlóan emelkedő színvonalat is.
Klamarik János, a korszak tanterveinek összegyűjtője, leírója és kiváló ismerője keserűen állapította meg, hogy
"... magával a tanrendszerrel, a tanrendszer fejlődésével, a tanítás methodusával s ennek emelkedésével történeti műveink legnagyobb részében alig találkozunk."[77]
Ezen a szomorú képen a fenti levéltári dokumentumok bemutatásával talán kicsit lehetett szépíteni. Azzal viszont teljesen egyet lehet érteni, amit Klamarik János is állított, hogy a magyar nyelven történő oktatáson keresztül
"... a szaktanítás érvényre juttatása kapcsolatban van a kultúra nemzetivé válásával."[78]
A tanulók végzettségéből, a korosztályból, a tananyagból, a tanulmányi időből, stb. következően a megindított ipartanoda középfokú iparoktatási intézmény volt. Több ilyen jellegű intézményre (Schola industrialis) lett volna szüksége az országnak, sőt a birodalomnak is. Az ország területén több helyen történtek előkészületek ilyen iskolák, ipartanodák alapítására.
Már korábban utaltam arra a tényre, hogy Pozsony városa az 1843-47 közötti években szakadatlan küzdött egy ipartanoda alapításának lehetőségéért, de ezt az osztrákok a szokásos módon, bürokratikus eszközökkel egyszerűen meggátolták. A m. kir. udvari kincstár Máramarosszigeten (Máramaros v.m.) is kívánt ipartanodát létesíteni.[79] Ez az intézmény sem indult meg.
A József-ipartanodában az 1848/49. tanévet nem nyitották meg, mert az intézet összes helyiségét hadikórháznak használták. A szabadságharc leverése után aztán ismét megnyílott. Ekkor a tannyelv már nem kizárólag magyar volt. 1846 és 1850 között az első két tanévben előkészítő osztályok indultak. A következő évben mind a három szakosztály első évfolyama tanulhatott, majd egy év tanítási szünet következett. 1850-ben ismét előkészítő osztályokat nyitottak. Az intézmény rövid működése alatt az oktatás szabályosan vergődött.[80]
A József-ipartanoda tehát ezidőben az első és az egyetlen volt az országban. Fontossága, kiemelt szerepe vitathatatlan volt és ma is az. Óriási problémát takart azonban ennek az intézménynek a beindítása, ugyanis az 1844. június 12-én V. Ferdinánd királyi rendeletével, nem pedig parlamenti döntéssel létesített ipartanoda[81] - valós okait tekintve - az évtizedek óta óhajtott magyar műegyetem létesítésének további elodázásaképpen, csupán látszatmegoldásként látott napvilágot. Amikor pedig 1850-ben a József-ipartanodát és a Mérnökképző Intézetet összevonták, az ország egészen 1872-ig, vagyis a kassai ipariskola beindításáig középfokú iparoktatási iskola nélkül maradt. A műszaki egyetem kérdése pedig továbbra is hosszú évekig megoldatlan volt.
A különböző iskolaalapítások alap, közép és felső szinten egyaránt problémákat hoztak felszínre, de a megoldások nem hatoltak a problémák gyökeréig. Az országos, a helyi önkormányzati és az egyéni kezdeményezések egymást erősítő összhangját csökkentette az idegen hatalom késleltető politikája, amely végül is katonai összeütközésekhez vezetett. Ezek a tényezők gátolták az iparoktatás kialakítását és fejlesztését. Azonban még így is csak külső erő tudta a szervezőket és a vezetőket munkájuktól eltéríteni. Törvényhozás helyett Jellasits Dunántúlt elözönlő hadai ellen kellett fegyvert fogni a nemzetnek.[82]
Az új magyar közoktatási rendszer kiépítése ezért a kiegyezés utánra maradt. 1848-ban a báró Eötvös József által kidolgozott és beterjesztett törvényjavaslatokból tehát nem lett törvény. Ezek a törvényjavaslatok még majd két évtizedig a magyar közoktatás beváltatlan ígéretei és lehetőségei maradtak.
Mégis van nevezetes eseménye ennek az időszaknak: 1848 július 20-24. Az első "közös és egyetemes tanítói tanácskozmány."[83] Ez a gyűlés négy szakosztályban fejtette ki tevékenységét, amelyek a következők voltak:[84]
- kisdedóvó és elemi;
- reál és ipartanodai;
- középtanodai;
- főtanodai.
Az ipartanodákat Jubál Károly, a pesti ipartanoda tanára képviselte.
"A reál- és ipartanodai szakosztály nem tarthatott ülést, mert a tagok a többi szakosztályban voltak elfoglalva, pedig a polgári fejlődés szempontjából ezek az iskolatípusok igen fontosak lettek volna."[85]
Az egyetemes tanítói gyűlés jegyzőkönyvéből érdemes néhány "javaslati irányeszmét" megszívlelni.
"5. A tanítók mint státusi hivatalnokok, egyedül az államtól függenek, és attól kapnak hivataljukhoz illő fizetést.
6. A tanító szakjától elütő hivatalokat ne viseljen."[86]
Ez már döntő kérdés volt akkoriban. Köztudott, hogy 1777-ig az iskolamesterek a tanításon kívül egyéb állásokat is betöltöttek. A kántorságon, jegyzőségen kívül olyanok is voltak, akik a tanítás mellett hivatalosan valamilyen ipart űztek.[87] Figyelnünk kell erre a kérdésre is iskolánk történetével kapcsolatosan.
A Ratio Educationisra épült magyar nevelési és oktatási rendszerről alkotott ismereteink csak akkor lehetnek elfogadhatók, azaz a valósághoz közelítők, ha a felsőoktatást is tárgyaljuk, és ez az iparoktatás területén is érvényes.
A Kárpátok övezte Magyarország területén a szellemi élet talaján és az ehhez kapcsolódó gyakorlat alapján - a felmerült igényeknek megfelelően - alapított több fakultásos (teológiai és bölcsészeti) nagyszombati egyetemünk bölcsészeti karán már 1635-ben - az alapító levél szerint - logikát, fizikát és metafizikát is tanítottak. E főtárgyak mellett tanítottak még matematikát és etikát is.[88] Az egyetem további működése során a matematikát és a természettudományokat a kornak megfelelő színvonalon adták elő. Az egyetem 1667-ben jogi fakultással bővült. 1769-ben Mária Terézia rendeletére alakult meg a negyedik, az orvosi kar. 1777-ben az egyetemet Nagyszombatról Budára helyezték. Ezek a tények alapvetően befolyásolták és meghatározták a többi felsőoktatási intézmény megjelenését és további fejlődését. Természetesen ezeknek a további intézményeknek a megjelenése sem volt véletlenszerű.
Az 1747-ben Párizsban alapított École des ponts et chaussées első mérnöki iskola,[89] és a Berlinben megindított első királyi reáliskola mintájára létesítette 1763-ban Szempcen (Szenc, Pozsony vármegye) Mária Terézia a collegium oeconomicum-ot, amely a piaristák vezetése alatt mint mérnökképző intézet működött tizenhárom évig, 1776-ban azonban leégett. Az iskola lényegét kiválóan foglalta össze munkájában Zelovich Kornél:
"Ilyen iskolának mielőbbi alapítása annál is inkább szükséges, mert az említett tudományok közhasznúak és a bányák művelése, az utak reparációja, a vízvezetékek létesítése, a mocsarak kiszárítása, a geometrica practica et subterranea, valamint a mechanika ismerete nélkül lehetetlen."[90]
Az oktatás kettő, három, majd ismét kettő évig tartott és német nyelven folyt. A tűzeset után az intézetet a maradék eszközökkel Tatára helyezték, ahol az rövidesen megszűnt. A növendékek magyarországi mérnöki tevékenységéről nincsenek adataink.
Ebben a korban műútjaink nem voltak, a folyóink pedig szabályozatlanul alakították medrüket. A földművelés új módszerei is ismeretlenek voltak. Magyarország geológiai és földrajzi helyzetéből következően, hegységeink és az Alföld nyújtotta körülmények miatt a gazdasági élet két ágában - mégpedig a hegységek adta ásványkincsek kitermelése révén a bányászathoz kapcsolódóan, és az Alföld kínálta lehetőségek alapján a mezőgazdaság fejlődése okán - merült fel igény gazdasági szakemberek képzésére. Mind a kétféle intézménytípus Európában - és így a világon is - az elsők között jelent meg a magyarországi oktatás rendszerében.
A bányászattal foglalkozó iskola kissé korábbi megjelenése is érthetővé válik, amennyiben figyelembe vesszük, hogy amíg az elővájár vagy a csillés munkáját apáról fiúra lehetett elsajátítani, addig a tárnákban szükséges speciális ismereteket csak iskolai körülmények között lehetett megtanulni. A földeken, a mezőgazdaságban is hasonló, de talán kissé később jelentkező iskolai szükséglet lépett fel, amikor egy hosszabb folyamat részeként a gazda, a tulajdonos és a szakember személye elkülönült.
A faipari felsőoktatás kialakulását és fejlődését mind a két iskolatípus alapvetően meghatározta. A döntően hegyvidékeken működő bányákban a járatok kiépítéséhez rengeteg fát használtak fel. Ez a tevékenység azonnal idekapcsolta az erdészetet is. Az első iskolai erdészeti és faipari ismeretek tehát innen eredtek.
A mezőgazdálkodással foglalkozó iskolák a kertészeten át a faipar értékesebb fajaival ismertették meg az érdeklődőket (dió, cseresznye, stb.). A gazdálkodás mellett azonban a téli időszakban még ipari, kiegészítő tevékenységet is folytattak. Itt jelentek meg elsőként az iparoktatás alapkérdései.
Fentiek ismeretében ismét haladjunk történeti sorrendben. A szempci (szenci) collegium oeconomicummal egyidejűleg
"1763 őszén nyílt meg Selmecbányán mint összbirodalmi - tehát nem a magyar tanügyigazgatás keretei közé tartozó - intézmény a bányászati szakemberképző iskola."[91]
Az intézet megnyitása előtt a bányászat terén a képzés tapasztalati alapokon történt. A kémia, a matematika, a bányaműveléstan és az erdészet tárgyak magas szintű tanítása az intézetet messze földön híressé tette. Az Európában másodikként, Mária Terézia által alapított bányászati iskolát[92]
"1770. április 3-án kelt uralkodói rendelettel Bányászati Akadémiává alakították. Ezt 1838-ban összevonták az ugyancsak ott 1808-ban alapított Erdészeti Tanintézettel, létrehozva a Bányászati és Erdészeti Akadémiát. 1919-ben Sopronba települt át."[93]
Később Sopronban nagyhírű erdészeti és faipari szakembereket képező egyetemmé fejlődött. (A ballagás hagyománya is a selmecbányai Bányászati Akadémiából indult ki és terjedt el.)
A fa, az egyes fafajok különböző tulajdonságainak ismerete volt az alapja a későbbi szakmai fejlődésnek. Ezt követte azon nagyon fontos eljárások ismerete, amelyek módosították, javították a természetben található fa tulajdonságait. A korabeli meghatározás szerint:
"Mindazokat a műveleteket, eljárásokat és módszereket egyrészt és mindama szerszámokat, eszközöket, gépeket, készülékeket és berendezéseket másrészt, amelynek segítségével az anyagokat használati cikké lehet feldolgozni, a technológia tudománya öleli fel."[94]
Az ősi tapasztalatok mellé társultak a gyakorlati munkából adódó ismeretek, ezzel mód nyílott elméletek alkotására és tudományos igényű rendszerezésre, kísérletezésre, az összefüggések felismerésére. Éppen ezen a ponton találkoztak össze a fejlődő műszaki ismeretek a már hírneves mezőgazdasági intézeteinkben szerzett oktatási tapasztalatokkal.
Mezőgazdasági jellegű iskoláink már korai megjelenésük idején két alapvető kérdésben voltak előremutatók. Az első az új ismereteket alkalmazó szemlélet, amely alapján ezt a tudást azonnal beépítették az oktatásba. Ezzel pedig az európai élvonalba emelkedtek. A második az a felfogás volt, hogy sokak számára tették, akarták lehetővé tenni a tanulást. Kornis Gyula így írt Tessedik Sámuelről:
"Tudatosan és világosan megragadja a Nagy Magyar Alföld népének gazdasági és művelődési problémáit."[95]
Az 1779-ben Tessedik Sámuel által megindított első mezőgazdasági szakoktatási intézmény Szarvason a fenti elvek alapján nevelte tanulóit. Ennek mintájára 1797-ben létesült a keszthelyi Georgikon, majd 1799-ben a nagyszentmiklósi Állami földmíves-iskola (Torontál v. m.). 1818-ban létesült a magyaróvári mezőgazdasági tanintézet. (Csak a legismertebbeket soroltam fel.)[96] Az ipar szempontjából kiemelkedő volt a szarvasi "szorgalmatossági iskola" szemlélete, mivel itt háziipari tevékenységre is oktattak. Ezen iskola gazdag tapasztalatait nem csak a többi mezőgazdasági jellegű intézet vette át, hanem néhány év múltán az iparoktatással foglalkozó intézeteink is.
Ehhez először létre kellett hozni a műszaki felsőoktatást, majd a faipari műszaki felsőoktatást, amelynek - mint azt láttuk - komoly előzményei voltak.
Az I. Ratio Educationis kibocsátásakor a szempci (szenci) iskola már megszűnt, de a selmeci iskolára utaló adatot sem találhatunk, mert ez utóbbit közvetlenül Bécsből irányították. A Ratio folyományaként a felsőoktatásban is döntő változások történtek.
A műszaki felsőoktatás Pest-Budán - az 1782. augusztus 20-án a budai egyetem bölcseleti fakultása mellett - uralkodói akarattal létrehozott kitűnő Mérnökképző Intézettel (Institutum Geometriko-Hydrotechniko Practicum) vette kezdetét.
"Elsősorban földmérőket és vízügyi szakembereket képeztek itt az ország feltérképezéséhez, útépítésekhez, folyószabályozásokhoz."[97]
Az intézet 1782. november 1-én nyílt meg.
Az Institutum Geometricum megindítása tizenkét évvel korábbi, mint az 1794-ben megnyitott francia école polytechnique, és ennek megindításától számítva nálunk a főiskolai mérnökképzésnek száznegyven éves múltja van.[98] Zelovich Kornél adata a mai dátum szerint kettőszáztizenhét évet tesz ki.
A Ratio Educationis szellemének megfelelően előtérbe kerültek a Mérnöki Intézetben a reális tudományok, a mezőgazdaságtan, az alkalmazott mathézis, a gyakorlati geometria, a geodézia, stb. A kötelező tananyagon túl természetrajzból, mezei gazdaságtanból, felsőbb matematikából, kísérleti fizikából, mechanikából és csillagászatból is tartottak előadásokat. Csakis felvételi vizsga alapján lehetett bekerülni, még gyakorlati előképzettség, vagy a filozófiai és a jogi kurzus elvégzése után is. A bölcsészeti kar tanulmányi ideje ekkor két évig tartott, a mérnöki, hydrotechnikai pedig három évig. 1806-tól ez is kétéves képzésre zsugorodott. A vizsgák elméleti és műszerekkel végzett gyakorlatokból álltak. A tanítás nyelve német volt. A szigorlatokon vezetett matricula 1853-ban tett utolsó jegyzeteivel együtt 1512 nevet tartalmaz. Ezeregyszáznegyvenegy oklevelet adtak ki, amelynek évi átlaga tizenhét. 1848 augusztusától 1849 augusztusáig nincs bejegyzés. Az intézet 1782-től 1850-ig, tehát hatvankilenc évig működött, de mint azt láttuk, még 1853-ban is adtak ki pótszigorlat után mérnöki okleveleket. Az itt végzettek közül a két legismertebb személyiség Vásárhelyi Pál és Stoczek József. A legnevesebb tanárok többek között Dugonics András és Jedlik Ányos voltak.
Az intézmény minden eredménye ellenére kétségtelen tény, hogy az oktatás folyamatosan gyengült. A II. Ratio Educationis után négy évtizeden át két éves volt a képzés ideje. A forradalom és szabadságharc idején a tudományegyetemhez csatolt Institutum Geometricum is csak tengődött. Igen nagy eredménye volt azonban az intézetnek, hogy a legszükségesebb gyakorlati feladatokhoz adott szakembereket és sikeres volt a szemlélet megváltoztatásában, amely döntőnek bizonyult.
A technikai tudományok elismerésének és elismertségének kérdése sokat foglalkoztatta a magyar oktatás irányítóit, mert tudták: a technikai felsőoktatás a következő legfontosabb lépés hazánk fejlődése szempontjából. Az országban a hatalmas műszaki feladatok megoldásához a felmerült problémákat csak tudományos alapon lehetett megoldani. Egyetemre volt szükség. Az 1830-as évek elejétől kezdtek foglalkozni ezzel a kérdéssel. Széchenyi Istvánt is foglalkoztatta ez a lehetőség.
1832-ben a pozsonyi országgyűlés is megtárgyalta a "Mű-Egyetemi Intézet" fölállításának kérdését. Az indítvány megtételére Zemplén vármegye utasította követeit. Az indítványt Lónyay Gábor tette meg. A Karok és a Rendek 1836. április 9-én elfogadták azt. Néhány nap múlva a Főrendek hozzájárultak az alsóház határozatához, sőt még egy előkészítő reáliskola tervével is megtoldották az elképzeléseket. Ezt királyi jóváhagyásra fölterjesztették. A királyi elutasító válasz lesújtotta a diétán megjelenteket. Zelovich Kornél, miután idézte az eredeti latin szöveget, így fogalmazott:
"E válasz értelmében Ő Felsége királyi tiszténél fogva gondoskodni fog, hogy a felterjesztésben említett intézetek, amennyiben a körülmények megengedik, felállíttassanak, éppen ezért ebben a tárgyban törvényjavaslat szüksége nem forog fenn."[99]
Hiába jelentek meg kiváló tanulmányok, hiába volt Széchenyinek kész terve a műegyetemre vonatkozólag. Hat esztendővel az ominózus királyi válasz után hiába volt báró Mednyánszky Alajos - már ismertetett - tervezete és az általa vezetett tanulmányi bizottságban az intézet kész terve. A helytartótanács nem polytechnikum, hanem ipariskola szervezetét dolgozta ki. A műegyetem eszméjét tehát már elvetették.
1844. június 12-én a király a magyar műegyetem helyett az ipartanoda felállítását rendelte el, mely nem volt más, mint a fentebb már ismertetett József ipartanoda.
Az iparoktatás kialakulása és fejlődése folyamatában minden ismert iskolatípust végigkövettünk az 1848-as évig. Ahol szükséges volt, néhány évvel még ezen is túlléptem. Láthattuk azt az igyekezetet, amelyet a 18. század végén és a 19. század első évtizedeiben a tanulni vágyók érdekében kifejtettek az ország felkészült vezetői, és láttuk azt az igyekezetet is, amelyet az egyszerű emberek tettek sorsuk jobbra fordítása érdekében. Lássuk azonban azt is, hogy milyen idegen érdekek gátolták a magyar fejlődést.
Nemcsak társadalmi, politikai, gazdasági megoldásokat és ismereteket vettek át az országok egymástól, hanem határokat nem ismerve terjedtek forradalmi eszmék is Európában. A forradalmat nem lehetett megállítani. A király 1848. április 7-én nevezte ki az első független magyar kormány minisztereit. Báró Eötvös József, a politikai élet színpadán akkor már ismert, mélyen vallásos férfiú lett a vallás- és közoktatásügyi miniszter.
Szívem szerint teljesen részletesen kidolgoznám a magyar inasok, céhlegények, mesterek, gyártulajdonosok - különös tekintettel az asztalosokra - forradalmi tevékenységét, harci cselekedeteit és a világosi fegyverletétel utáni rájuk is zúduló megtorlás részleteit, azaz hősi helytállásukat, de ez nem tárgya ennek a könyvnek.
Azt azonban hangsúlyozni kívánom, hogy a korabeli forradalmi Magyarországon mindenki egyénileg döntött szerepvállalását illetően. Ebből következően az egyes emberek különböző módon reagáltak az eseményekre. Akik nem a radikális megoldások hívei voltak, távoztak az országból. Így tett báró Eötvös József és Trefort Ágoston is, amikor Lamberget Pesten megölték, és néhány nap múlva Bécsben Latourt fölakasztották. Ők például külföldre mentek és tanultak. Trefort ezt írta a szabadságharc kitörésekor:
"Nekem nem volt semmi kedvem az ilyen tűntetésekhez, ezért távol tartottam magam tőlük. Annak azonban örültem, hogy a reformkérdések egycsapásra tisztázódtak."[100]
Gyakorlatilag állást foglalt a változtatások mellett. Báró Eötvös József szeptemberben lemondott. A harcok pedig nem kedveztek az oktatás fejlődésének. A Honvédelmi Bizottmány Szász Károlyra bízta a minisztérium vezetését. A kormány Debrecenben 1849. május 2-án Horváth Mihály csanádi püspököt, történetírót nevezte ki miniszterré. Ő a szabadságharc bukásáig irányította a minisztériumot.[101] Az eredményeit nem a felkészültsége, hanem a lehetőségei határozták meg.
A szabadságharc alatt és után sok változás történt az ipar, az iparoktatás területén. Az 1848. június 9-én kiadott Klauzál Gábor-féle 1530. sz. ideiglenes "A czéhszabályokat módosító rendelet" szerint:
"A mesterek tanulóikat, ha és amennyiben lakhelyeiken vasárnapi és rajziskolák léteznek, ezekbe szorgalmatosan eljáratni tartoznak."[102]
Klauzál Gábor rendelete 107 szakaszból állott és az 1-9. paragrafusai az iparos tanulók viszonyait szabályozták. A 10. paragrafustól a segédek jogait írta le. A mester és segédje viszonya szabad egyezkedés tárgya volt ezentúl. Innen számítva segéd nélküli önálló ipari tevékenységet bárki folytathatott. Eltörölte az inas szolgát jelentő nevét. Korhatárt állapított meg és munkakört írt le. Céhmentő reformokat is tartalmazott ez a rendelet.[103] Kompromisszum volt. Fenntartotta a céheket, de ezen kívül engedte a munkavállalás szabadságát is. Sajnos, ezeket a változtatásokat a szabadságharc alatt sem lehetett bevezetni.
A forradalom és szabadságharc alatt természetesen az Iparegyesület sem működött, és 1850. november 30-án politikai biztos jelenlétében megtartotta feloszlató közgyűlését. Ebben az évben további kiemelkedő jelentőségű változtatásokra került sor az oktatás szervezésének munkálataiban is. Az elemi oktatásnak erről az időszakáról szinte semmit nem tudunk. Ilyenkor a stagnálás is lemaradás. Az osztrákok érezték és tudták, hogy a középfokú intézetek kérdése döntő fontosságú. Újabb óriási fejlődést jelentett az 1849-ben kelt és már 1850-ben Magyarországra behozott osztrák gimnáziumokra és reáliskolákra vonatkozó előírás és tanterv, az "Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oestereich"[104] Az ezeken az alapokon kialakított magyar reáliskola, klasszikus nyelvek nélkül, a műszaki pályákra készített elő. A heti óraszámokat tartalmazó táblázat jól mutatja a rajziskolához, a vasárnapi iskolához sőt az ipartanodához képest is megemelt óraszámot és az ezzel együtt járó - legalábbis feltételezhető - magasabb kultúrát és elmélyültebb szakmai tudást. (10. sz. melléklet) Az oktatási rendszerben bekövetkezett változásokat is bemutatom. (11. sz. melléklet) Az alapfokú oktatásban is igazodni kellett ezekhez a változásokhoz. 1858-tól egy harmadik típus - az alsó és felső elemi mellett - is belépett a rendszerbe. Ez volt a reáliskolával összekapcsolt fő-tanoda.[105]
1850-ben került sor a már több éve várt egyesítésre. Ekkor kapcsolták össze a József-ipartanodát és az Institutum Geometricumot. Ez a fúzió nem csak az időelhúzódás miatt volt gond. A József-ipartanodában 1850-től hét éven át minden csak ideiglenes volt. Ebben az évben a két éves előkészítő osztályt megszüntették és helyette a hároméves főreáliskolát állították föl, amely eddig egyedül csak Pozsonyban működött. 1857-ben a József-ipartanoda utóda technikai intézetté emelkedett. Szigorlatokat nem tartottak, és okleveleket sem adtak ki. Ez volt a német tannyelvűként önállósodott K. K. Josef - Politechnikum. Az intézet "gyakorlati mértan és mechanika tanszéket" is kapott és nyitott, és Kruspér István vezette.
Klauzál Gábor céhekről szóló módosító rendeletét az abszolút kormány nem volt hajlandó érvényesíteni. Új elképzelés látott napvilágot, amely szerint 1851. február 6-án kiadott "Ideiglenes Utasítás"-ban (Geringer-féle utasítás) szabályozták a kereskedés és az ipar gyakorlását, és ezen keresztül a céheket is. Az iparűzési szabadság volt az utasítás alapelve. Ennek előírt általános feltételei között iskolai végzettségre vonatkozót nem találunk, ezek egyébként a következők voltak:
- nagykorúság;
- jó erkölcs;
- feddhetetlen előélet;
- és bizonyos gyakorlati jártasság.
Ez utóbbit, tehát a gyakorlati jártasságot, tanoncbizonyítvánnyal és legalább 6 évi segédi működéssel kellett igazolni. Aki a feltételeknek megfelelt, az elnyerhette az iparűzési jogosítványt és tanulókat szegődtethetett és segédeket alkalmazhatott, sőt még nyersanyagokhoz is csak így juthatott hozzá. A
"...céhek immár inkább csak jótékony- és vallásos célokból s általános rendészeti okokból tartattak fenn; régebbi ipari közigazgatási hatáskörüktől azonban majdnem teljesen megfosztattak..."[106]
A kiváltságos jogok megszűntek. Ez a helyzet a rendelet szerint: "Bis zum Erscheinen einer neuen allgemeinen Gewerbeordnung."[107] - volt érvényben. Az utasítás, azaz a Kaiserliches Patent, amelyet 1859. december 20-án bocsátottak ki, az eredeti tervtől eltérően 1860. május 1-én nem lépett érvénybe, és így az iparszabadságot sem léptethette életbe. Ez a látszat-"törvény" a gyakorlati képesítés elvét általában elvetette. Szabad és engedélyhez kötött iparokat különböztetett meg. A szabad iparokat bejelentés révén lehetett gyakorolni. Az ellenőrzést igénylő iparok egy részénél szükséges volt bizonyos képesítés is. A céheket természetesen megszüntette, de kötelezte őket arra, hogy alapszabályaik megváltoztatásával ipartársulatokká alakuljanak. Mint a legtöbb osztrák rendelkezés, ez is ellenállásba ütközött. Az átalakulás igen lassú ütemű volt. Az abszolút uralom megszűntével a császári nyílt parancsot félretették és a Klauzál-féle rendeletet tették használatba.
Magyarország ismét ott tartott, hogy az ország ügyét kellett rendbe tenni. A politikai csődhelyzet, a gazdasági problémák, a fegyverletétel után és ellenére vezetőink jól látták meg, nincs más lehetőség csak a kiegyezés. Eötvös József is az osztrákokkal való kiegyezés mellett volt, mert a pánszlávizmus veszélyét nagyobbnak tudta és érezte.