barokk

Európa művészetének a 16. század végén kialakult, s a 17-18. század folyamán uralkodó korstílusa. Elterjedése szorosan összefügg a katolikus restauráció tridenti zsinat utáni kibontakozásával és a fejedelmi abszolutizmussal. A barokk építészet alapvető jellemzői a gondosan szervezett, hatásos épületegyüttesekben, a homlokzatok és a belsők egy-egy főmotívumnak alárendelt, hierarchikus szerkesztésében, valamint a társművészetek egyesítésében, a formagazdag, dekoratív alakításban mutatkoznak. A déli népek barokk építészetét eleven, mozgalmas, olykor szertelen formavilág jellemzi, míg Franciaország vagy Anglia józan, visszafogott épületei klasszikus mintaképekhez való igazodást mutatnak. A barokk képzőművészetet is sokféle irányzat egymásmellettisége, a helyi iskolák sokasága jellemzi. Bernini vagy Rubens művein az anyagot meghazudtoló, virtuóz formálás, szemkápráztatóan mozgalmas alakítás, Caravaggio, Rembrandt és Velázquez festészetében elmélyült realizmus, a fény és árnyék ellentétének drámai kiaknázása jelentkezik, míg Poussin és az akadémikus festők az érzelmi megnyilvánulások tudós elemzésével kötik le a néző figyelmét. A műalkotás retorikus jellege, tehát a mondanivaló hatásos, érzelmeket megmozgató tolmácsolása a barokk képzőművészet alapvető sajátossága. A barokk nyelvezete egyszerre közérthető, hiszen a bibliai, mitológiai és történelmi témákat erényekben felmagasztosult hősök vagy éppen esendő, köznapi emberek cselekedeteiként, de mindenképpen könnyen átélhető formában adja elő. Másrészt bonyolult allegóriáival, a szimbólumoknak és az emblémáknak csak a beavatottak előtt feltáruló, összetett jelentésrétegeivel a művelt rétegek igényeit is kielégíti.

JKJ