rokokó

A 18. század első felében Franciaországban a barokk kései stílusirányzat jelent meg. A francia rokokó virágkora XV. Lajos uralkodásának idejére tehető, ezért XV. Lajos-stílusnak is nevezik. Kialakulása az arisztokrácia új szokásaival, a reprezentatív ceremóniákat háttérbe szorító, szűk körű, szabadabb társasági életforma elterjedésével függ össze. Az építészet változásai XIV. Lajos uralkodásának utolsó szakaszában figyelhetők meg: a kastélyépítészetben a kényelmi igényeket kiszolgáló maison de plaisance-ok alapvető sajátosságai már ekkor kialakultak. E kastélyok általában egyszintesek, kötetlen alaprajzúak, egyszerűen és finoman alakított, könnyed, súlytalan hatású homlokzatok jellemzik. A belsőkben gazdag, játékos dekorativitás uralkodik: oldott, hajlékony körvonalú tagolóelemek, szeszélyes ornamensek, egzotikus motívumok. A festészetben az előző évszázad akadémikus művészetének emelkedett témái, rajzra épülő, szigorú formanyelve derűs, idilli, gyakran erotikus jeleneteknek, könnyed festőiségnek adják át a helyüket. A szobrászatban a formák festői fellazítása, a redők dús játéka, a tetszetős kivitel uralkodik. Az irodalmi rokokó fogalmát a képzőművészetben megjelenő rokokó korstílus adaptációjaként értelmezi az irodalomtudomány. A szó a francia rocaille, azaz kagyló továbbképzéséből alakult, utalva a stílus tekervényességére. Általában a könnyed, elegáns, tartalmilag felelületesnek ható, ám formailag kifinomult, játékos, gyakran erotikus, tréfás alkotások tartoznak a rokokó irodalom fogalomkörébe. A rokokó stílus határfogalom, sokszor érintkezik a barokkal, a szentimentalizmussal és a klasszicizmussal.

JKJ-ÁP-SzJú