POLITIKA ÉS HADÜGY
TÁRSADALOM

POLITIKA ÉS HADÜGY

Bécs elérkezettnek látta az időt a minél teljesebb vallási egység kialakítására is, ami a hatékonyabb kormányzás egyik fontos feltétele volt. 1701-ben az újszerzeményi terület egészén tilalmazták a nyilvános protestáns vallásgyakorlatot, s jezsuita segítséggel kierőszakolták a görögkeleti (ortodox) románok és rutének (másképpen ruszinok vagy kárpátukránok) egy részének unióját a római katolikus egyházzal. Így jött létre a görög katolikus vagy unitus egyház.

1695-ben a Magyar Kamarát hivatalosan is az Udvari Kamara fennhatósága alá helyezték. Még 1690-ben átszervezték a Magyar Kancelláriát, s mellőzték véleményét a hazai birtokadományozásoknál is. Így történhetett meg, hogy a középkor óta királyi birtoknak számító, a nádor jogi és katonai igazgatása alá tartozó, kiterjedt önkormányzattal rendelkező Jászságot és Kunságot mint újszerzeményi területet 1702-ben elzálogosították a Német Lovagrendnek, ami földesúri joghatóság alá helyezést jelentett. A kormányzat igyekezett felszámolni a hajdúkiváltságokat arra hivatkozva, hogy adományozásuk a török elleni harchoz kötődött. Így az addig hajdúszabadságnak örvendő jobbágyok visszakényszerültek a robotoltató gazdaság, a földesúri fennhatóság keretei közé. Ha mindezekhez hozzávesszük a feleslegessé vált, számos felrobbantott várból elbocsátott, létalapját veszített katonaságot, valamint a jobbágyokat országszerte sújtó, katonai beszállásolással kapcsolatos élelmezési terheket (porció), nem meglepő, hogy több hasonló jellegű előzmény után paraszti elégedetlenség indította útjára 1703-ban a Rákóczi-szabadságharcot is.

A Rákóczi-szabadságharc

A mozgalom tömegbázisát, közkatonáit a hajdúk, a végvárakból elbocsátottak, egykori thökölyánusok és a súlyos adóval megterhelt jobbágyság tette ki, de a politikai s katonai vezetés nemesi kézben volt. A szabadságharcot a végvárakból elbocsátott katonák, a kiváltságaikat vesztett hajdúk, a bujdosók indították meg, melyhez Rákóczi hazatérte után nagy számban csatlakoztak jobbágyok és kisnemesek. Az egyes falvak, vidékek lakossága egy-egy kuruc szervező működése nyomán fogott fegyvert. Belőlük, továbbá a Bercsényi Miklós gróf főgenerális által francia segélypénzen felfogadott zsoldosokból jött létre a kuruc sereg magva. A kezdetben a katonák által választott parancsnokokat hamarosan Rákóczitól kiküldött hadfogadó tisztek, kinevezett ezredeskapitányok váltották fel. Annak arányában, ahogy mind nagyobb területek kerültek a felkelők ellenőrzése alá, egyre nagyobb számban csatlakozott a köznemesség, a vármegyei vezető réteg s a kelet-magyarországi arisztokrácia is.

1703 szeptemberében Rákóczi a reguláris hadseregszervezés érdekében Edictum Militare címmel fegyelmi hadbírói utasítást és tábori rendtartást adott ki, majd 1704 augusztusában kibocsátotta a vetési pátenst, amelyben a fegyvert ragadott jobbágyoknak és közvetlen családtagjaiknak felmentést ígért a földesúr számára teljesítendő kötelezettségek alól. Az ónodi országgyűlés (1707) cikkelyezte be a kuruc hadsereg egységes hadiszabályzatát, a Regulamentum Universalét, amely az első ilyen jellegű szabályozás volt a hazai katonaság történetében.

Kifejezetten reguláris hadak szervezésére a fejedelem 1705 elején adott utasítást. Ettől kezdve a kuruc sereget irreguláris és reguláris hadak alkották. Az előbbiek zömét az ún. mezei hadak tették ki. Ezekben szolgált a szegényebb nemesség is. Az irreguláris hadak fegyveresei nem részesültek rendszeres kiképzésben, fegyverzetük, felszerelésük a katonák tulajdona volt, s többnyire zsákmányszerzésből tartották fenn magukat. A folyamatos és tervszerű kiképzésben részesülő reguláris hadakat a legjobb mezei ezredek regularizálása vagy toborzás útján hozták létre. Ezekbe sorozták be az egyes vármegyék által pontszám szerint kiállított hajdúkat, az ún. portális katonaságot is. A reguláris hadak közül kiemelkedtek Rákóczi udvari ezredei, melyeket a fejedelem állandóan maga körül tartott. Egy tervezett, de meg nem valósult katonai akadémia magvaként hozta létre 1707-ben a nemesifjak társaságát, melynek maga lett az ezredese.

A felszerelés, a ruházat előteremtése, valamint az élelmezés és a rendszeres zsoldfizetés biztosítására Bercsényi sógora, Csáky István gróf irányítása alatt hadbiztosságot hoztak létre, amely a roppant nehézségek miatt nem tudott maradéktalanul megfelelni az elvárásoknak. A hősi halált halt katonák özvegyét többnyire háromhavi zsolddal vagy egyévi adómentességgel igyekeztek kárpótolni. A kuruc hadsereg, mely a szabadságharc első szakaszában mintegy 70 000, a hanyatlás idején pedig 30 000 főből állhatott, gyalogságra, lovasságra és tüzérségre tagolódott. A hazai katonai hagyományok a lovasságot tették a fő fegyvernemmé. 1705 végén 52 lovas és 31 gyalogosezrede volt Rákóczinak, a tüzérség azonban mindössze 6 századból állt. A portyázó kuruc harcmodort a meglepetésszerű rajtaütés és a széles, laza hadrendben való támadás jellemezte. A császári sereg viszont zömmel gyalogosokból állt, s hadviselésében nagy szerepet szántak az erődítményeknek, melyekkel szemben csak a gyalogságnak lehetett esélye. A kisszámú kuruc mezei és vártüzérséget francia tisztek irányították. A felkelés 1705-ben Szécsénybe összehívott országgyűlésén az abszolutizmus ellentétét képező rendi szövetséget, ún. konföderációt hoztak létre, s II. Rákóczi Ferencet a magyarországi konföderált rendek vezérlő fejedelmévé választották. Ugyanott megfogalmazták az uralkodóval való megegyezés feltételeit is: külföldi hatalmak garanciája mellett követelték az alkotmány megerősítését s az 1687. évi országgyűlésen feladott szabad ellenállási és királyválasztási joguk visszaállítását.

I. József király 1706-ban csupán időnyerés céljából volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni, így azok eredménytelenül szakadtak meg. A fejedelem hiába reménykedett hatékonyabb külföldi katonai segítségben is. Legrégibb és a császár hátában kirobbant diverzióban legközvetlenebbül érdekelt szövetségese, XIV. Lajos francia király, valamint az őt támogató bajor választófejedelem együttes katonai veresége nyomán már korábban füstbe ment Bécsnek a kurucok közreműködésével való körülzárási terve. Minthogy pedig Rákóczit a szövetségesei is vonakodtak szuverén fejedelemnek elismerni, e körülmény rontotta esélyeit diplomáciai tekintetben is. A mind nyomasztóbbá váló anyagi nehézségek miatt Rákóczi kénytelen volt az 1707-ben Ónodon tartott kuruc országgyűlésen a nemességet is rászorítani az adófizetésre, meglehetősen drámai előzményeket követően. Az uralkodóval megegyezni kész Turóc megyei követek ugyanis ott nyíltan kifejezésre juttatták az alkudozások megszakítása miatti elégedetlenségüket, ezért lekaszabolták őket. Ezt követően immáron elfogadtathatta Rákóczi a Habsburg-ház trónfosztását és a szabadságharc idejére szóló nemzeti adózást. Csakhogy az 1708-ban Trencsénnél a kurucokat ért katonai vereség után a szabadságharc hanyatlása megállíthatatlannak bizonyult, s Rákóczi nemesi ellenzéke is mind tömegesebbé vált a szabadságharc táborán belül. A katonának állt jobbágy szolgálati idejére személyre szóló mentességet kapott a földesúri terhek alól, amit a birtokosok eleve nem néztek jó szemmel. Pedig a jobbágyság ennél többre, a hajdúszabadságra vágyott, amit a korábbi ígéretek ellenére sem kapott meg, s emiatt mindinkább vonakodott részt venni a harcokban. A kuruc seregben megindult bomlás hozzájárult a hanyatláshoz, amit a fejedelem 1708-ban a sárospataki országgyűlésen a mindvégig harcoló jobbágyok számára megígért hajdúszabadság megcsillantásával igyekezett megállítani. Csakhogy ez már későn jött ahhoz, hogy megállíthassa a megindult folyamatot. Ráadásul a birtokos nemesség nem igyekezett kihirdetni a megyékben a saját érdekével ellenkező törvényt. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a felkelők táborán belül felszínre kerülő társadalmi ellentétek feloldhatatlansága miatt a szabadságharcnak hosszabb távon még a Rákóczi számára kedvező külpolitikai helyzetben sem lehetett esélye.

1710 telén-1711 tavaszán a magyarországi császári hadak főparancsnoka, Pálffy János gróf tárgyalásokat folytatott a mind kisebb területre szoruló felkelők megbízottjával, Károlyi Sándor kuruc generálissal, mígnem sikerült a körülményeket tekintve meglehetősen kedvező feltételekben megállapodniuk. Hűségeskü fejében valamennyi felkelőnek kegyelmet ígértek. Nemcsak az esküt tevő nemesek szerezhették vissza a szabadságharc alatt elkobzott birtokaikat, hanem az elesettek özvegye, illetve árvái is. A háború során Rákóczi seregében tiszti rangra emelt parasztok kiváltságait továbbra is biztosították. A kormányzat ígéretet tett a rendi intézmények törvényes működtetésére.

Károlyi Sándornak Rákóczi csak tárgyalásra adott megbízást, megállapodásra azonban nem. A fejedelem külpolitikai szövetségesei közbenjárásától a fentieknél több eredményt remélt. Csakhogy ügyének sem leghatalmasabb pártfogója, a francia király, sem legközelebbi fejedelmi jóakarója, az orosz cár nem nyújthatott segítséget, mert maguk is háborút viseltek (Oroszországot éppen ekkor török haderő támadta meg). Rákóczi árulónak tartotta Károlyit, amiért a Szatmár megyei majtényi mezőn a megadás jeleként földbe szúratta a kuruc zászlókat. Pedig ennél kedvezőbb feltételeket a kuruc hadsereg szorongatott állapotában és az adott külpolitikai helyzetben aligha lehetett remélni, míg a kapituláció elmaradása esetén a bécsi udvar részéről komoly realitása volt a katonai leszámolásnak.

A szatmári megállapodás értékelése

A szabadságharc a szatmári megállapodással elérte a legtöbbet, amire függő helyzetében s az adott nemzetközi erőviszonyok közepette a korabeli Magyarországnak lehetősége volt: a török kiűzése után a Habsburg Birodalomba való alárendelt helyzetű beillesztésének módosítását. Mindezt úgy, hogy a dinasztia is elérte célját: korábbi, ellenállást kiváltó próbálkozásai után végre sikerült Magyarországot politikai tekintetben birodalma szerves részévé tenni. Ily módon, mivel mindkét fél legfőbb törekvése megvalósulhatott, maradandóvá válhatott e kompromisszum, mely hosszú távon is életképesnek bizonyult.

Az ország politikai beillesztése a Habsburg Birodalomba

A szatmári megállapodás évében trónra lépő III. Károly (1711-1740) megtartotta az egyezményben foglaltakat. Erre az elhúzódó spanyol örökösödési háború is rákényszerítette, mely továbbra is lekötötte hadereje jelentős részét. Az ezt 1713-ban lezáró utrechti béke végül jelentős kiterjedésű területekkel gyarapította birodalmát: többek között Dél-Németalföldet és Lombardiát szerezte meg, a csak átmenetileg birtokolt területeket nem is számítva.

Szétszórtan elterülő országaiban a kormányzati hatékonyságot biztosító központosítást éppen ezért úgy kellett az uralkodónak végrehajtania, hogy viszonylag kevés ok legyen a tiltakozásra. Magyarországon több alkalommal összehívta az országgyűlést, amely ha királyt többé nem is, nádort viszont többnyire választhatott e tisztség megüresedése esetén, akinek elnöklete alatt működött az 1724-ben megszervezett Helytartótanács. 1715-ben az udvar előterjesztésére született ugyan törvény állandó hadsereg fenntartására szolgáló adóról, de a rendek elérték, hogy a nemesi felkelés továbbra se szűnjön meg, hiszen adómentességük jogi alapját ez biztosította. Az 1740-ben szervezett három magyar, egy horvátországi és egy erdélyi főhadparancsnokságot persze az összbirodalmi Udvari Haditanács alá rendelték.

1711 után nem beszélhetünk önálló hazai hadügyről. A magyar katonákat a császári hadseregbe tagolták be. A Habsburg Birodalomnak már a harmincéves háború (1618-1648) óta volt állandó hadserege. Az ezredeket 3-4 zászlóaljba osztották, mely utóbbiak egyenként 3-3 osztályból álltak, századossal az élükön. A százados alá egy hadnagyot vagy zászlóst és egy strázsamestert (később őrmestert) rendeltek. A császári gyalogságnál 1710-ben gyöngyszürke egyenruhát vezettek be, amiből később a fehér színű alakult ki. A katonák hosszú haját copfba fonatták. A gyalogság háromszögletű kalapot hordott, kivéve a gránátosokat, akik hegyes medvebőr süveget viseltek. S mivel ezt szalutáláskor körülményes volt levenni, általánossá kezdett válni a fejfedőhöz emelt kézzel való üdvözlés, a tisztelgés. A császári hadseregben a lovasság a gyalogságnak csupán mintegy harmadát tette ki, s nehéz- és könnyűlovasságból állt. Az előbbieknek csatalovassági, az utóbbiaknak felderítői, biztosító szerepet szántak. A nehézlovasságot alkotó vérteseket a mellükön és hátukon viselt páncélról nevezték el. Fejükön sisakot hordtak, fegyverzetük karabélyból, két pisztolyból s hosszú, egyenes pallosból állt. A könnyűlovasságot sokáig kizárólag a huszárság, e magyar eredetű fegyvernem alkotta, s csak a század második felében bővült német eredetű svalizsérekkel (az elnevezés a könnyű fegyverzetű lovat jelentő francia szóból ered), 1784-től kezdve pedig lengyel eredetű ulánusokkal. A huszárok magyar viseletet, dolmányt, mentét, szűk nadrágot, csizmát, kucsmát hordtak. Fegyverük a görbe kard, továbbá a karabély és a pisztoly volt.

A század második felében pénzügyi okokból az állandó hadsereg létszámát 108 ezerben maximálták. A gyalogezredek létszámát kétezer, a huszárezredekét 610 főben szabták meg, az utóbbiaknál 361 lóval. Mivel a toborzás nem hozta meg a kívánt eredményt, fokozatosan áttértek a sorozásra: vármegyénként meghatározott újonclétszámot állapítottak meg, amit azoknak kellett kiállítaniuk. Az 1750-es évektől kezdve bevezették a német vezényleti nyelvet. 1752-től fogva valamennyi, legalább tíz éve elöljárója megelégedésére szolgáló tisztet nemesnek kellett tekinteni. 1770-ben a szolgálatban elhunyt tisztek özvegyeinek nyugdíjat, árváinak ellátást rendeltek. Anton Erhard Martinelli császári építőmester tervei alapján 1738-ra katonai kórház, az ún. Invalidus-palota épült Pesten. Hasonló létesítményekben Birodalom-szerte összesen mintegy 6.000 hadirokkant elhelyezésére volt lehetőség a 18. században. 1752-ben kadétiskolát állítottak fel Bécsújhelyt, amely 1769-től fogva Terézia Katonai Akadémia néven, hároméves képzési idővel működött.

A véderő másik alkotóelemét az állandó hadseregtől független magyar nemesi felkelés, az inszurrekció képezte, melynek törvény szerinti főparancsnoki tisztét a nádor töltötte be. A nemesi felkelői szervezet azonban a reguláris ellenséggel szemben ekkor már nagyon is idejétmúltnak számított: ezredeik tisztikara is javarészt a katonai szolgálatot nem ismerő nemesekből került ki, akik között csak néhány idősebb főtiszt volt hivatásos katona. Az 1741. évi pozsonyi országgyűlésen a porosz támadás hatására a rendek megajánlották Mária Teréziának az inszurrekciót. A nemesség azonban többnyire másokat kívánt felfogadni maga helyett. A megyék pedig zömmel rongyos és fegyelmezetlen népséget szedtek össze (a Pest megyeieket pl. megfelelő ruházat híján nem is merték a királynő elé engedni). Az elindított csapatokból pedig útközben sorra elszöktek a katonák. E hirtelenjében összetoborzott, csak felületesen gyakorlatoztatott és silányan felfegyverzett inszurgenseknek alkalmatlanságuk miatt csak az osztrák örökösödési háború első éveinek hadműveleteiben juttattak szerepet. Legközelebbi hadba hívásukra csak a napóleoni háborúk idején került sor.

Mivel III. Károlynak felnőttkort megért fia nem volt, gondoskodni kellett birodalma leányági örökítéséről. Ezért a dinasztia 1713-ból származó házi törvényét, a Pragmatica Sanctiót el kellett fogadtatni országaiban és tartományaiban, s tiszteletben tartását célszerűnek látszott külső hatalmakkal is garantáltatni. E törvény értelmében a fiúág kihaltával a leányágat illette meg a trónutódlás joga, mégpedig a legutóbb uralkodott családapától számított rokonsági fok sorrendjében. Az 1721. évi erdélyi országgyűlés után 1722-ben a magyar is a hazai törvények sorába iktatta a Pragmatica Sanctiót. Az ország biztonságát a török felől garantáló, a kiváltságosak anyagi alapját jelentő jobbágyi intézményt szilárdan fenntartó, a rendi jogokat és intézményeket figyelembe vevő, a protestantizmust megtűrő, a szatmári megállapodást tiszteletben tartó uralmat szívesen elfogadta a hazai rendiség. Folytonos harcban eltelt két évszázad után egy nagyhatalom által biztosított béke, az abban rejlő gazdasági és kulturális fejlődési lehetőség megért nekik némi engedményt rendi önállóságuk egy részében. E keretet olyannyira megfelelőnek találták, hogy nem is kívánták kockáztatni elvesztését. Ezért a Pragmatica Sanctio elfogadását tartalmazó cikkelybe maguk vetették át a házi törvényből azt, hogy Magyarország a jövőben nemcsak Erdéllyel és Horvátországgal, hanem a Habsburg Birodalom többi örökös tartományával együtt, azoktól "feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul" kormányzandó.

Mária Terézia a politika színterén

III. Károly császár és király 1740. október 20-án bekövetkezett váratlan halála máris szükségessé tette a leányági örökösödést és a Birodalom oszthatatlanságát kimondó Pragmatica Sanctio előírásainak alkalmazását. A fiú utód nélkül elhalt uralkodó trónját idősebb leánya, Mária Terézia örökölte (1740-1780), akivel tehetséges és céltudatos egyéniség került a monarchia trónjára. Képességei megfeleltek határozottságának, céltudatossága családtagjainak irányítását éppen úgy meghatározta, mint államáét. Munkabírása már a kortársakban is csodálatot váltott ki. Keveset aludt, órákat töltött íróasztala mellett; öltözködés, fésülködés, gyakran még étkezés közben is iratokat tanulmányozott. Sűrűn tanácskozott minisztereivel, alattvalóit, a külföldi követeket nyilvános kihallgatásokon fogadta, gyakran keresett fel egy-egy zárdát, iskolát, kórházat. Meggyőződéssel hitt a fennálló társadalmi és politikai rend jogosságában, a születéssel szerzett előjogokban, így a maga uralkodói elhivatottságában. Mély vallásosságában a föltétlen odaadás és a célszerűség megnyilvánulásai keveredtek. A vallás által kirótt kötelezettségeket, a szigorú erkölcsi elveket környezetétől is elvárta, uralkodói hatalmát azonban az egyházzal szemben is kész volt érvényesíteni. Vállalta a családanya szerepet is: 16 gyermeket szült, akik közül 10 élte meg a felnőtt-, vagy legalább a nagyobbacska gyermekkort. Hite segítette át gyermekei, férje, húga, két menye halálának elviselésében. Mindemellett rendkívüli hatást tudott gyakorolni környezetére, állama vezető politikusai nem félelemből vagy közömbösségből, hanem meggyőződéssel és bizalommal követték irányítását. Számos híve akadt Magyarországon is mind a hagyományosan lojális főúri családok (Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak), mind az újonnan az arisztokrácia soraiba emelt tisztségviselők (Grassalkovichok) között.

Uralkodásának első lépéseit persze nem annyira saját szándékai s távlati céljai, mint inkább a közel évtizedig elhúzódó háborúskodás határozta meg. A Pragmatica Sanctio elfogadása ellenére ugyanis a Habsburg-ház ellenfelei különféle indokokkal támadást indítottak a monarchia ellen. A bajor választófejedelem, Károly Albert - mentségére szolgáljon, hogy ő korábban sem fogadta el a Pragmatica Sanctiót - a császári trónt és a teljes Habsburg Birodalmat szerette volna megszerezni. A franciák úgy vélték, hogy európai hegemóniára törekvő szándékaikat kevésbé akadályozná, ha a Habsburg Monarchiát megosztanák a két leánytestvér, Mária Terézia és húga, Mária Anna között. II. Frigyes porosz király a Cseh Királysághoz tartozó iparilag rendkívül fejlett Sziléziát szerette volna elragadni. 1740. december 16-án az ő támadásával meg is kezdődött az osztrák örökösödési háború (1740-1780). A porosz seregek gyorsan elfoglalták a kiszemelt tartományt, majd Csehországra törtek. Győzelmeik felbátorították Mária Terézia többi ellenfelét is, 1741 nyarán Felső-Ausztriát bajor és francia seregek kezdték hódoltatni. A Habsburg-kormányzat ugyanakkor nem számíthatott külföldi támogatóra: Angliában, Franciaország korabeli fő ellenségében békepárti kormányzat jutott uralomra; Oroszországot pedig Anna Ivanovna cárnő halála után belső államcsínyek akadályozták meg a segítségnyújtásban. Az udvarnak már-már a főváros, Bécs védelmére kellett felkészülnie.

A Monarchia és uralkodója szorult helyzetében felértékelődött Magyarország szerepe. Pálffy János országbíró már 1741 januárjában fegyverbe szólította az ország népét, s a frissen toborzott seregek Szilézia felé indultak. Május közepén Pozsonyban összeült az országgyűlés, amelyen nagy pompával megkoronázták a királynőt, de hamarosan késhegyig menő küzdelem kezdődött Mária Terézia és a rendek között. A királynőnek létérdeke volt, hogy segítséget kapjon, ugyanakkor szerette volna elkerülni azt, hogy kötelező ígéretet tegyen a rendi kiváltságok megtartására. A nemesi követek ezzel szemben érinthetetlennek nyilvánították a rendi alkotmányt, s az uralkodótól kikényszerítették további adómentességük ígéretét, hogy - ennek birtokában - szeptember 11-én "életüket és vérüket" ajánlják a Birodalom megmentésére. Abban, hogy a magyar rendek harminc évvel a Rákóczi-szabadságharc lezárása után egyértelműen kiálltak a Habsburg-hatalom mellett, több tényező is szerepet játszott. A csinos, 23 éves királynő hatásos segítségkérését befolyásos hazai főúri politikusok támogatták (köztük Pálffy János, akit az országgyűlésen nádorrá választottak). De a rendek bizonyára jobban féltették kiváltságaikat a Bajorországban 1726 óta uralkodó ambiciózus Károly Alberttől, mint az erőtlennek ígérkező Mária Teréziától.

A háborús politika negyedszázada (1740-1765)

A Monarchia sorsa a következő években az örökösödési háború harcterein dőlt el. Az udvar kilátásait rontotta, hogy 1742 januárjában - Mária Terézia férjét, Lotharingiai Ferencet mellőzve - Károly Albert bajor választófejedelmet választották német-római császárrá (VII. Károly, 1742-1745). 1742 nyarán, Szilézia birtokbavétele után azonban II. Frigyes kész volt békét kötni a bécsi udvarral. A következő évben így a Habsburg-seregek hódoltathatták Bajorországot, majd a Rajnán átkelve Franciaországot veszélyeztették. Végső győzelmüket csak a poroszok ismételt beavatkozása tudta meggátolni, amire 1744-ben került sor. Károly Albert 1745-ben bekövetkezett halála után a bécsi udvarnak mégis sikerült elérnie, hogy Mária Terézia férjét válasszák császárrá (I. Lotharingiai Ferenc, 1745-1765). Az osztrák örökösödési háborút lezáró 1748-as aacheni békében Mária Teréziának le kellett mondania Sziléziáról Poroszország, az itáliai Párma és Piacenza fejedelemségekről Spanyolország javára, de sikerült megvédenie birodalma egységét. A háborúban végül számos magyar katonai egység vett részt, s megjelenésük mindenképpen elősegítette Mária Terézia trónjának s országainak megvédését. 1742 elején főleg magyar egységek űzték ki a bajorokat és franciákat Felső-Ausztriából, majd ők foglalták el Münchent. A hadisikerek, az ellenségtől visszafoglalt Csehország és Felső-Ausztria adóinak újbóli bevétele azonban paradox módon már az első sikeres évektől kezdve csökkentette Magyarország jelentőségét a Monarchián belül. A segítőkészség azonban mindenképpen felkeltette a királynő rokonszenvét. Az ötvenes évek elején készített Emlékirataiban úgy vélte, hogy a magyarok több beleszólási jogot érdemelnének a monarchia ügyeibe.

A királynő trónralépésével szinte egy időben kirobbant háború költségei miatt az udvar katasztrofális pénzügyi helyzetbe került. Ez Mária Teréziától azonnali intézkedéseket követelt. Sikerült bizonyos kiadásokat mérsékelnie, s ebben férje, a takarékosságra hajló Lotharingiai Ferenc is segített. Még az örökösödési háború idején került sor az államigazgatás hatékonyságának növelését szolgáló első intézkedésekre is, a komolyabb reformokkal azonban megvárták a háború végét. Az 1749-ben létrehozott Directorium in publicis et cameralibusszal olyan központi kormányszerv jött létre, amelyben egyesült a közigazgatás és a pénzügyi irányítás. A Friedrich Wilhelm Haugwitz grófról elnevezett reform jelentőségét növeli, hogy végrehajtása az örökös tartományokban a nemesség megadóztatásával járt együtt. Haugwitz gróf egyébként nem az első olyan politikus, akitől a királynő késznek mutatkozott támogatást elfogadni. Segítői kiválasztásában jó emberismerete, tehetsége segítette. Trónralépésekor apjától, sőt részben nagyapjától örökölt, idős vezető politikusi gárda vette körül, amelynek tagjai minden változtatástól betegesen irtóztak. (Starhemberg gróf, az udvari kamara elnöke 77 éves, Sinzendorf gróf, osztrák főkancellár 69 éves, Königsegg gróf, főudvarmester ugyancsak 69 éves, Harrach gróf, az udvari haditanács elnöke 62 éves volt.) Mária Terézia velük szemben - különösen pénzügyi-gazdasági kérdésekben - erősen támaszkodott a politikától távol maradó férje, Lotharingiai Ferenc segítségére. A férj 1740 előtt kétszer is bizonyította gazdasági érzékét. Először örökölt tartománya, Lotharingia pénzügyeit hozta rendbe, majd - miután e tartományról le kellett mondania - az itáliai Toscanában teremtett rendet. Házasságkötése után apósa, III. Károly Magyarország helytartójává nevezte ki, politikai szereplése azonban nem hozott sikert.

Az ifjú királynő politikai kérdésekben uralkodása első éveiben leginkább Johann Christian Bartensteinnek, a titkos konferencia jegyzőkönyvvezetőjének tanácsait fogadta el. A polgári származású, protestánsból katolizált Bartenstein soha nem tudott tehetségéhez méltó magas pozícióba jutni, de mind III. Károly, mind Mária Terézia alatt komoly befolyást gyakorolt, főleg a külpolitikára. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jutott egyre nagyobb befolyáshoz Wenzel Anton Kaunitz gróf, 1753-tól államkancellár, tehát a külpolitika legfőbb irányítója. A királynő tapasztalatainak gyarapodásával azonban az újonnan felemelkedő politikusok már csak az állami élet egy-egy szűkebb területén tudtak érvényesülni (oktatás, egészségügy).

A magyar rendekkel szemben a királynő uralkodása első tíz évében meglehetősen óvatosan viseltetett. Eltekintett mind a Directorium hatáskörének magyarországi kiterjesztésétől, mind a nemesség megadóztatásától. Az 1751-ben összehívott magyar országgyűléstől mégis olyan nagyságú adóemelést kért (1 millió forintnyi növelést az addigi 2,5 milliós adó felett), amelyről azt hitte, hogy csakis a nemesség áldozatvállalásával lesz kifizethető. A nemesi adózás lehetősége azonban az országgyűlési tárgyalások során fel sem merült, sőt a rendek - az adómegajánlás fejében - sérelmeik megoldását várták el a királynőtől. Hosszú alkudozások után 700 ezer forint adóemelést szavaztak meg (az évi kontribúció ezzel 3,2 millió forintra emelkedett), a királynő viszont lemondott az ingyenes katonai fuvar és a szénaadó-szolgáltatásról (ami fontos lépésnek számított a sok vitát kiváltó természetbeni katonai szolgáltatások - köztük a hírhedt forspont és a porció - felszámolása terén), továbbá ígéretet tett a vám- és kereskedelmi sérelmek orvoslására. Az országgyűlés után azonban - Emlékirataiban kifejtett rokonszenve ellenére - hamar bebizonyította, nem akar lemondani arról, hogy Magyarországot betagolja birodalmába. Az 1754-ben életbe léptetett új vámszabályozás Magyarországot elválasztotta a Birodalom örökös tartományától. Az új vámrendszer, amely a birodalom köré vont hatékony vámsorompóval igyekezett megvédeni a belső piacot a külföldi áruk versenyétől, a Monarchián belül általában szabad értékesítési lehetőséget biztosított a magyar mezőgazdaság árucikkeinek. Ami a hazai cikkek számára károsnak bizonyult, azt inkább a szomszédos országok (Poroszország, Lengyelország) ellenintézkedései jelentették, amelyek miatt termékeink előtt bezárultak a hagyományos külső piacok (mint pl. Szilézia a magyar bor előtt). A korábbinál nehezebben jutottak el az örökös tartományok piacaira a magyar ipar termékei is.

Az ötvenes évek közepén új nemzetközi konfliktus bontakozott ki. Mária Terézia az osztrák örökösödési háború lezárulása óta Szilézia visszaszerzésére készült. Az előző háborúban kudarchoz vezető angol szövetséget Kaunitz államkancellár Franciaországgal kötött szövetséggel cserélte fel. Számítani lehetett Oroszország támogatására is. Az új, ún. hétéves háborúban (1756-1763) a kezdeményezés azonban ismét II. Frigyesé lett. Miután többször tönkreverte a császári sereget, 1757 tavaszára sikerült elfoglalnia Csehország jelentős részét. A hétéves háború erőpróbái azonban a következőkben mégsem annyira egyoldalúan alakultak, mint a korábbi osztrák örökösödési háború csatái. 1757. június 18-án II. Frigyes Prága közelében váratlan vereséget szenvedett, október folyamán pedig Hadik András altábornagy huszárai - a porosz seregek hátába kerülve - a védtelenül maradt Berlint sarcolták meg. A brandenburgi-porosz állam legjelentősebb városának elfoglalása a magyar fegyverek diadalát jelentette, s ezúttal a kor háborúiban szokásos fosztogatás sem hozott szégyent eleinkre, akik betartották parancsnokuk tilalmát. 1758-ban az orosz csapatok is Brandenburg területére értek, s 1759 augusztusában mértek súlyos vereséget a poroszokra. II. Frigyes végső vereségét egy váratlan uralkodóváltás akadályozta meg. 1762. január 5-én meghalt Erzsébet orosz cárnő, s a helyére lépő III. Péter cár (1762) azonnal beszüntette a Poroszország elleni háborút. A porosz sereg így teljes erejével az osztrákok ellen fordulhatott, s visszafoglalta Sziléziát. Az 1763. február 15-én, a Habsburg-állam, Poroszország és Szászország között megkötött béke területi változtatás nélkül zárta a háborút.

Az elhúzódó háború a Habsburgok számára újabb súlyos erőpróbát jelentett. Kaunitz államkancellár új igazgatási reformmal igyekezett a meglévő gépezet akadozásait kiküszöbölni. Az 1761. január 26-án megalakult államtanács (Staatsrat) olyan legfelső szintű tanácsadó testületet jelentett, amely szakértő állásfoglalásaival át tudja hidalni az egyes kormányszervek között támadt egyenetlenségeket. Az államtanács egészen 1848-ig maradt a Habsburg monarchia legfelső szintű szervezete. A Directoriumot feloszlatták, Haugwitz öröksége a nemesség adófizetésében élt tovább.

A magyarok részvétele a hétéves háborúban szerényebb mértékű volt, mint az osztrák örökösödési háborúban. A királynő, okulva az 1751. évi diéta tapasztalataiból, nem hívott össze országgyűlést. Ezúttal az országos főméltóságok, főúri családok állítottak ki csapategységeket, az egyház rendkívüli hozzájárulást ajánlott. A felajánlások azonban messze elmaradtak a királynő várakozásától. A nemesség véráldozata, amivel a rendek adómentességüket indokolták, e háborúban illúzióvá vált. A háború idején természetesen a királynő nem kívánt konfliktust kirobbantani a magyar nemességgel. Éppen ellenkezőleg, voltaképpen ekkor bontakozott ki a magyar arisztokrácia megnyerését célzó politikája. Szívesen adományozott arisztokrata címeket híveinek, szívesen fogadta, ha a leghatalmasabb családok tagjai Bécsben is tartottak fenn palotát, s az év jelentős részét a Birodalom fővárosában töltötték. 1764-ben alapította a királynő a Szent István-rendet a diplomáciai és polgári érdemek jutalmazására, amellyel a következő években számos magyar arisztokratát tüntetett ki. A magyar köznemesség megnyerését szolgálta az 1760-ban alapított magyar testőrség, amelynek 120 tagját a megyék és az erdélyi szász székek által küldött nemesifjak adták. A szolgálat a tanulást is megkövetelte a testőröktől. Ugyanakkor arra is alkalmuk adódott, hogy a főváros kulturális életébe bepillantsanak.

A hétéves háború befejeződésekor Mária Terézia új országgyűlésen szándékozott helyreállítani az abszolutizmus megcsorbult tekintélyét. Az 1764-1765. évi országgyűlésen újabb egymillió forintos adóemelést, továbbá a megbízhatatlannak bizonyult nemesi felkelés szabályozását kérte a rendektől. Az országgyűlés megnyitásának idején jelent meg Bécsben az udvar támogatásával Kollár Ádámnak, a bécsi udvari könyvtár igazgatójának a Magyarország apostoli királyai törvényhozó hatalmának eredetéről és folyamatos gyakorlásáról című munkája, amely ugyancsak az egyház és a nemesség tehervállalásának gondolatát pártolta. A felháborodott rendeknek sikerült elérniük, hogy a királynő betiltotta Kollár könyvének magyarországi terjesztését, majd ezúttal is lealkudtak 300 ezer forintot a királynő által kért adóösszegből. (Az évi adó összege a 700 ezer forintos emeléssel 3,9 millió forintra növekedett.) Kudarcba fulladt Mária Terézia azon kísérlete is, hogy a fokozódó állami és földesúri kötelezettségek miatt egyre súlyosabb helyzetbe kerülő jobbágyokat földesurukkal szemben törvényes védelem alá vegye.

A hatvanas években változott az önállóan igazgatott Erdélyi Fejedelemség jogállása is, de nem abban az irányban, amelyben a magyar rendek szerették volna. Az országgyűlések a 18. század közepén továbbra is Erdély egyesítését szorgalmazták az anyaországgal. Ez a törekvésük azonban nem feltétlenül találkozott egyetértéssel a Királyhágón túl. A Fejedelemség önállóságának másfél évszázada alatt az erdélyiekben gyökeret vert különállásuk tudata, a transzilvanizmus. Az ország megosztása érdekében a Habsburg kormányzat is nagy gondot fordított arra, hogy a fejedelemséget politikailag mind teljesebben elkülönítse az anyaországtól. Külön igazgatási szerveket állított fel kormányzására, amiben az anyaországinál jóval szegényebb és súlytalanabb nemesség nem tudta visszatartani. A megyék, valamint a székely és szász székek választott tisztségviselői csak uralkodói megerősítéssel foglalhatták el hivatalukat. Az 1754-es adóreform az adószedést - kivéve a megyei tisztviselők kezéből - királyi adótárnokokra ruházta. Korlátozták a megyék és székek igazságszolgáltatási jogkörét is. 1761 után Mária Terézia nem hívta össze az erdélyi országgyűlést, 1762 után nem töltötték be a főkormányzói (gubernátori) tisztséget, s a polgári irányítás is a katonai főparancsnok kezébe került.

Az élet minden területét befolyásolni akaró abszolutizmus nyílt terjeszkedése nem az autonómiájukban korlátozott megyékben és székekben, hanem a társadalom alsóbb rétegeiben váltott ki ellenkezést. 1759-1761 között Dél-Erdélyben az ortodox (görögkeleti) román parasztok a római katolikus egyházzal való egységgel (unióval) szemben léptek fel. A mozgalom során azután összekapcsolták a görög katolikus egyház elleni fellépést a földesúri terhek csökkentésének követelésével. 1763-ban az újonnan szervezett naszódi román határőrezredben robbant ki elégedetlenség, amit csak a hangadók kivégzésével lehetett leverni. A határőrség szervezése váltotta ki a madéfalvi mészárlást is a székelyek között. A határőrfeladat - a kedvezményekben reménykedő románsággal ellentétben - a székelyek számára régi katonai kiváltságaik korlátozását jelentette, így sokuk menekült előle Moldvába, mások kérvényekkel, tömeggyűlésekkel próbálták meghátrálásra kényszeríteni a hatóságokat. Az 1763-1764. évek fordulóján Madéfalván gyülekező csíki székelyekre 1764. január 7-én a hajnali órákban katonaság támadt. A körülvett s ágyúkkal lövetett faluban legalább négyszázan veszítették életüket. A madéfalvi vérengzés, a siculicidium (székelyek mészárlása) nyomán újra felszökött a Moldvába igyekvő székelyek száma. A határőrség 1766-os új szabályzata elejét vette az újabb mozgalmaknak. Mária Terézia 1765-ben a tartományt nagyfejedelemség rangjára emelte, ezzel éppen nem az anyaországhoz való közelítést, hanem Erdély különállását próbálta demonstrálni.

Társuralkodás II. Józseffel (1765-1780)

Az 1764-1765. évi országgyűlés kudarca után Mária Terézia többé nem hívta össze a magyar diétát, hanem áttért a rendeleti kormányzásra. A kormányzásban alkalmazott új módszerek ugyanakkor komoly tartalmi változásokkal kapcsolódtak össze. Alig 5 hónappal az országgyűlés bezárása után, 1765. augusztus 18-án ugyanis meghalt a királynő férje, Lotharingiai Ferenc. A császári cím a megelőző évben Frankfurtban római királlyá koronázott II. Józsefre szállt, aki viszont jelentősebb szerepet kívánt betölteni a politikai életben, mint visszahúzódó apja. Véleményével, javaslataival a bécsi felvilágosult körök (a németalföldi származású orvos, Gerard van Swieten, a jogász professzor Karl Martini, a gazdasági és politikai író Joseph Sonnenfels és maga Kaunitz) eddig is jelen lévő befolyása erősödött meg az államvezetésben. A történetírás II. József társuralmától számítja a Habsburg Monarchiában a felvilágosult abszolutizmus kezdetét.

Pedig a társuralommal nem járt tényleges hatalom. A királynő óvatosságát kettőjük eltérő felfogása indokolta. Az 1741-ben született trónörököst eddigi tapasztalatai az alapos változtatások szükségességéről győzték meg, amire beadványokkal, tervezetekkel igyekezett anyja figyelmét felhívni, mindhiába. Az élesedő ellentéteket gyakori utazásokkal kívánta tompítani, amelyek során többször látogatta meg Magyarországot is (a legnevezetesebbek közülük az 1768-as, az 1770-es és az 1773-as útjai). Utazásain mutatott egyszerűsége, a panaszosok iránt tanúsított együttérzése rendkívül népszerűvé tette a lakosság körében. Országjárásaira népmesékbe illő anekdotákkal emlékeztek. Régebbi történelemkönyveink szívesen emlegetik azt az esetet, amikor a személyét titokban tartó, kíséretét megelőző József egy kunsági paraszttól mindenáron meg akarta venni lovát, amit azonban az nem adott, hiszen ajándékul a császárnak szánta. A kíséret megérkezése persze leleplezte az uralkodót, aki természetesen megjutalmazta az ajándékozót. Ha ezen történet hitelességét nem is kell komolyan vennünk, az biztos, hogy II. József országjárásain mellőzte a pompát, egyszerű körülmények között, gyakran rangrejtve (Falkenstein gróf néven) utazott. Bécs lakosainak rokonszenvét az addig zárt vadászterületnek, illetve parknak számító Prater és az Augarten megnyitásával vívta ki.

Bekapcsolódása a politikába mégsem maradt teljesen hatástalan. Ha nem is személye, de az általa bátorított felvilágosult politikusok hatása érződik Mária Terézia oktatási reformjain. A lakosság műveltségi szintjének emelése mindenképpen szerepelt a felvilágosult filozófia célkitűzései között, hiszen a filozófusok a társadalom átalakítása előtt álló akadályok elhárításában fontos szerepet tulajdonítottak a tudásnak, a leküzdendő visszásságok felismerésének. A felvilágosult abszolutisztikus kormányzatok célja inkább az volt, hogy az iskolák képzett hivatalnokokat, katonatiszteket, a gazdaságban használható szakembereket biztosítsanak, a parasztokat pedig a gazdálkodás alapelemeire tanítsák meg. Mária Terézia tanügyi reformjai közvetlenül az osztrák örökösödési háború befejeződése után indultak meg. 1749-ben alapította Bécsben a Theresianum nevű hivatalnokiskolát, 1751-ben pedig Bécsújhelyen új, felső szintű tisztiiskolát létesített. A két intézmény tanulói között számos magyar nemesifjút is találhatunk. (1772-ben egyszerre volt hallgatója Széchényi Ferenc és Festetics György.) Számos szakiskolát alapítottak, sorukban az elsők közé tartozott az 1763-ban felállított selmecbányai bányászati akadémia.

A fentieken túl a Habsburg-abszolutizmus az állami élet olyan területeire is behatolt, amelyek eddig érintetlenek voltak az állami befolyástól, s amelyekkel a hazai rendek továbbra sem törődtek. Az állami egészségvédelem eddig az embert s állatot pusztító járványok (pestis, marhavész) passzív távoltartására és lokalizálására szorítkozott a vesztegzárak felállításával. Mária Terézia minden megye és város számára előírta diplomás orvos alkalmazását, járásonként diplomás bábaasszony foglalkoztatását.

Az eseményeket illetően Mária Terézia uralkodásának utolsó másfél évtizede mind a bel-, mind a külpolitikát tekintve meglehetősen egyhangúnak bizonyult. Az úrbérrendezés nem titkolt ellenérzést váltott ki a nemességben, a rendeletet megelőző parasztfelkelés és az udvar késlekedése az ellene való fellépésben azonban óvatosságra intette a birtokosokat. A rendelet érvényre juttatását a megyék vonakodása így legfeljebb lassítani tudta, de megakadályozni nem. Barkóczy érsek váratlan halála után az egyházi vezetők is meghajoltak a királynő akarata előtt. A kedélyek lecsillapodása után a királynő vállalkozott néhány, az országgyűlések által már régen követelt közigazgatási változtatásra. 1776-ban Magyarországhoz csatolta Fiume kikötőjét, s a várost Triesztéhez hasonló kiváltságokkal ruházta fel. 1778-ban visszaállította a Temesköz polgári igazgatását, három megyét szervezve a területen. A bécsi udvarnak a külpolitikában is szerencséje volt. A hétéves háború lezárása után nem bonyolódott többé zajos háborúba. A Lengyelország első felosztása (1772) során a Habsburg- államnak juttatott terület (Galícia) elfoglalása békés úton ment végbe. Az 1774-ben véget ért orosz-török háborút követően az osztrák csapatok Bukovinába is bevonultak. A hetvenes évek végén azonban Mária Terézia mégis háborúra kényszerült. Rokoni kapcsolatok révén igényt tartott az 1777-ben kihalt bajor választófejedelmi család örökségére. Amikor azonban az osztrák csapatok Bajorországba vonultak, a Habsburgok erősödésétől tartó II. Frigyes ismét Csehországra támadt. Az 1778-ban kirobbant bajor örökösödési háborúnak azonban nem volt nagyobb csatája. Az idős porosz király nem mert kezdeményezni. A II. József parancsnoksága alatt álló osztrák seregnek végül sikerült kimanővereznie a poroszokat Csehországból.

Élete utolsó éveiben a királynő aktivitása természetesen csökkent. Idős korában bosszulta meg magát az a feszített munkatempó, amelyet egész életében folytatott: az az önmagával nem törődő életmód, amely betegségekhez s természetellenes elhízásához vezetett. Utolsó éveiben a lépcsőkön hordszéken vitték, s mikor halála előtt utoljára látogatott el a sírboltba, ahol férje nyugodott, a szűk lépcsőn alig tudták felhozni. 1780 őszén köhögése sem akadályozta meg abban, hogy részt vegyen egy fácánvadászaton. Megfázása azonban fokozódott, s 1780. november 29-én este elhunyt.

II. József egyeduralma (1780-1790)

II. József 39 éves volt, amikor anyja halála után végre valóságos hatalomhoz jutott. Érett kora azzal az előnnyel járt, hogy kormányzati elveit jó előre kidolgozhatta. Képességei nem maradtak el anyjáétól. Örökölte Mária Terézia rendkívüli aktivitását, ugyanakkor viszont meg tudott szabadulni annak mélyen gyökerező konzervativizmusától. A feudális elemekkel átszőtt rendi-hierarchikus társadalom alapvető megváltoztatására ő sem vállalkozott, a fennálló társadalmi viszonyokba mégis jócskán beavatkozott, tervei pedig a vállalt lépéseknél is messzebb mutattak. Szándék és megvalósulás ugyanis II. József esetében nem feltétlenül fedte egymást. A hosszú várakozás, tervezeteinek addigi elutasítása ugyanis a császárt egyre türelmetlenebbé tette. Míg anyja politikáját egy támogatói csoport megnyerésére, a társadalom vezető rétegeinek szolgálatba állítására tett sorozatos erőfeszítések jellemezték, addig a fiú úgy gondolta, hogy a felvilágosult politikai gyakorlat képes lesz meggyőzni az alattvalók azon rétegeit, amelyek érdekében intézkedéseit hozta. Uralkodói gyakorlatában nem kívánta figyelembe venni a hagyományokat, a lakosság gondolkodását meghatározó beidegződéseket, így sokszor ütközött ellenállásba. Közismert, hogy Magyarországra vonatkozó rendeleteit (három kivételével) halálos ágyán vissza kellett vonnia.

Trónralépésekor nem hívott össze országgyűlést, nem koronáztatta meg magát, s nem tett esküt a törvényekre. Uralkodói időszakából különben is hiányoztak azok a fényes ünnepségek, amelyek Mária Terézia számára részben hatalmának kifejezésére, részben az udvari hívek megnyerésére szolgáltak. Szórakozásaiban a szűk társasági beszélgetés vagy zenélés került előtérbe. Jobb érzéke volt az igazi művészi értékek felfedezésére is, mint Mária Teréziának. Támogatója lett Mozartnak, aki egyik utolsó operáját, a Cosi fan tuttét az ő megrendelésére írta. Ugyanakkor anyjához hasonlóan, önmagát nem kímélve vetette bele magát a munkába. Rendkívül korán kelt, s mind délelőtt, mind délután több órát szentelt az államügyeknek. Némiképp megváltoztatta az uralkodás gyakorlatát, mivel munkájában jobban támaszkodott titkáraira. Ha Bécsben tartózkodott, a dolgozószobája előtti folyosón napjában többször is fogadta a kérvényezőket, hogy átvegye kérvényeiket. Puritán magatartásán túl a koronázás elmaradásának persze súlyos politikai oka is volt. József szerette volna elkerülni azt a csapdát, amibe anyja esett, amikor 1741-ben - az örökösödési háborúban remélt segítség fejében - eleve elkötelezte magát a rendeknek. Még a koronázási eskü letételével sem kívánta magát elkötelezni a rendi kiváltságok tiszteletben tartására. A koronát - egyszerű ékszerként - Bécsbe, a kincstárba vitette. Társuralma idején szerzett népszerűsége azonban egyelőre semlegesíteni látszott a koronázás és az országgyűlés elmaradását.

Legfőbb célkitűzése monarchiája mind teljesebb egységének (Gesammtmonarchie - összbirodalom) megteremtése volt. Intézkedései az állami élet szinte valamennyi területére kiterjedtek. Első éveiben leginkább az egyház és állam viszonyának rendezése, a közigazgatás ésszerűsítése, a parasztság sorsának javítása kötötte le. Később alapvető célkitűzéseiben újabb gazdasági szabályozások, valamint a nemesség háttérbe szorítása, politikai szerepének csökkentése és megadóztatásának kiterjesztése került előtérbe. Idővel persze a rendeletek köre még inkább kiterjedt, az állampolitika meghatározó területei mellé az igazságszolgáltatás, az iskolaügy, az egészségügy is felzárkózott. Kivette a cenzúrát az egyház kezéből, s a Bécsben működő, világiak által vezetett könyvvizsgáló bizottság hatáskörébe utalta. 1781. október 25-én kibocsátott türelmi rendelete biztosította az evangélikusoknak, a reformátusoknak s a görögkeletieknek (ortodoxok) vallásgyakorlatuk nagyfokú szabadságát, ha nem is a teljes egyenlőséget. A türelmi politika eredményességét mutatja, hogy míg az 1781. évi rendeletet a hazai protestánsok kitörő lelkesedéssel fogadták, addig a nyolcvanas évek közepétől a még mindig megkülönböztető vallási türelem helyett a teljes egyenjogúságot kezdték követelni. Az országos főhatóságokba bekerült protestánsok közül többeket 1790-ben már a nemesi mozgalom táborában találjuk.

Ugyancsak meglehetősen hamar, 1782-1783-ban hozzáfogott a császár a közigazgatás átszervezéséhez. Az államtanács fennmaradt, politikai súlya azonban mérséklődött. A korábbi befolyásos tagokat felvilágosult, de kevésbé tapasztalt politikusok váltották fel. Izdenczy József, a magyar kancellária korábbi előadója személyében ekkor került a testületbe először magyarországi politikus. A magyar államigazgatás legfelső szintjén egyesítették a köz- és pénzügyigazgatást, az udvari kamara ügyeinek zömét azonban ezúttal a magyar kancellária alá rendelték. Ez utóbbiba beolvasztották az erdélyi kancelláriát és a horvát báni hivatalt is. Az összevont főhatóság továbbra is Bécsben működött. A helytartótanácsot - amelyet kezdeményező szerepétől megfosztva a rendeletek közvetítőjévé süllyesztettek - 1783-ban a Bécshez közel fekvő, de az ország szempontjából periferikus helyzetű Pozsonyból a központi fekvésű Budára helyezték. A helytartótanács belső reformja során az addigi bizottsági rendszert a szakosított ügyintézés ügyosztályok (departamentum) szerinti rendszere váltotta ki.

Hiába avatkozott be azonban az udvar mind erőteljesebben a kancellária és a helytartótanács ügyintézésébe, a felső szervek törekvései rendre megtörtek a megyei nemesség ellenállásán. Ahhoz, hogy az uralkodó politikájától érdemleges eredményt várhasson el, a nemesi ellenállás fő fészkét kellett felszámolni. A közigazgatási reformok második, 1785-1786. évi hullámában megszüntette a főispáni tisztséget, az eddig a megyei nemesség által választott alispánokat pedig kinevezett állami hivatalnokokká tette. A megyét végrehajtó szervvé fokozta le, megfosztotta törvényhozó és igazságszolgáltató jogkörétől, s elvette tanácskozási jogát. A nagy átszervezés felszámolta az ország kiváltságolt egységeinek különállását is. Megszűnt az erdélyi szász és székely székek, a jász- és kunkerület, valamint a hajdúvárosok önkormányzata, de a szabad királyi városok autonómiája is. Közigazgatási reformjaival Józsefnek mindenesetre sikerült elérnie, hogy a politizálás színterétől (ország- és megyegyűlés) megfosztott rendek megfelelő fórum hiányában csak kevéssé tudták akadályozni az uralkodói akarat érvényesülését.

Türelmi pátense mellett II. Józsefnek talán legismertebb intézkedése jobbágyrendelete, holott ez is csak egyetlen láncszeme volt parasztvédelmi politikájának. Kibocsátására az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés nyomán, 1785. augusztus 22-én került sor. A jobbágyság érdekét szolgálta egy sor más intézkedés, így a földesúri elővásárlás jogának, az italmérés és a malomfenntartás földesúri monopóliumának felszámolása, a terményjáradék beszedésének sürgetése (a kilencedet és a tizedet az aratástól számított 24 órán belül be kellett szedni), a botbüntetés tilalma. A jozefinus társadalompolitika ellenkező oldalán olyan általános földadó terve szerepelt, amelyet birtokos és paraszt egyaránt fizetett volna. Magyarországra az adót előkészítő rendeleteket a császár nem terjesztette ki. A földmérés elrendelése 1786-ban, amely először vette számításba a földesúri allódiumokat is, mégis bevezetésének szándékáról tanúskodott.

Mária Terézia korához képest viszonylag kevés újítást találunk József gazdaságpolitikájában. Az új uralkodó továbbra is ragaszkodott a merkantilista elvek érvényre juttatásához, amit a Habsburg Monarchia viszonylagos gazdasági gyengesége indokolt. A kereskedelem szabályozása során megerősítették az eddigi védővámokat, ami újra csak Magyarországnak okozott károkat. Annál jelentősebb változtatásokat vezettek be az igazságszolgáltatás terén. A cél a véget érni nem akaró, évszázados perek gyakorlatának megszüntetése, a folyamatban lévő ügyeknek az új birodalmi kódex alapján való rendezése. Kimondták a törvény előtti egyenlőség elvét. A nemest, ha vétkes volt, származása nem mentesíthette a következmények alól. 1787-től fogva az osztrák büntetőkódex paragrafusai szerint ítélkeztek. A halálbüntetést eltörölték, az elrettentést végtelen hosszúságú börtönbüntetés (ismerünk 100 évre szóló ítéletet is) vagy kényszermunka (pl. hajóvontatás) szolgálta. Megszüntették azt a gyakorlatot, hogy a földesúr peres ügyeit saját bírósága (az úriszék) előtt folytathassa le. A birtokos ettől fogva csak a nem nemesek egymás közötti pereiben ítélkezhetett, a megyei bíróságok is csak a nemesek kisebb ügyeivel foglalkoztak, míg a jelentősebb ügyeknél az eddig csak fellebbviteli ügyeket tárgyaló, ún. kerületi táblák lettek az elsőfokú ítélethozatal fórumai. Fellebbezni a királyi táblához, innen a hétszemélyes táblához lehetett. A perek elhúzódásának megakadályozása érdekében megszabták, hogy minden per csak három fórumon mehet át, több fellebbezésnek nem adtak helyet.

II. József kísérletet tett arra is, hogy a 6-12 éves korú gyermekek számára iskolakötelezettséget írjon elő. A népiskolákban - nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül - azonos tankönyveket kellett használni, de a császár egyébként is támogatta a felekezetek közötti vegyes iskolák létrehozását. Az iskolai oktatást az 1785-ben felállított 5 tankerületi tanulmányi igazgatóság szolgálta. A hagyományokkal, szokásokkal való szembefordulását tükrözheti a zarándoklatok és búcsúk felfüggesztése, az ereklyék tiszteletének valamint a nekik tett adományozásoknak a tilalma, az új temetkezési eljárás (amely fakoporsó helyett egyszerű zsákot rendelt a holtaknak), a női divat cifraságainak betiltása.

Elsősorban az államigazgatás érdekeit szolgálta volna József nyelvrendelete. Az uralkodó tulajdonképpen az ügyintézés (közigazgatás, igazságszolgáltatás) nyelvét szerette volna egységesíteni, amihez persze az oktatásnak is csatlakoznia kellett volna. Az 1784-ben kelt rendelet előírta a hatóságok számára a német nyelvű ügyintézést. Az iskolákban csak németül tudó pedagógusok kaphattak volna állást. A császár úgy vélte, hogy nem okozhat gondot a holt, a lakosság túlnyomó többsége által nem értett latin nyelv felváltása egy élő nyelvvel. A hivatalnokok, tanárok, bírák várt vonakodása mellett azonban onnan is jelentkezett ellenállás, ahonnan a császár a legkevésbé számított rá: a megyékből. A latin nyelv ismerete ugyanis társadalmi rangot jelentett a nemesség számára, a nem nemesektől való elkülönülésének egyik fontos tényezőjét. Az uralkodó érveléséből a holt latin nyelv bírálatát ezúttal ők is elfogadni kényszerültek, a némettel tehát előbb-utóbb a magyar nyelvet állították szembe. Míg Ausztriában a nyelvrendelet, addig Magyarországon az ellene való tiltakozás szolgált alapul a modern, polgárias nemzeti öntudat formálódásához.

A jozefinus politika súlyos konfliktusokat váltott ki a monarchia országaiban, de legfőképpen Magyarországon. Ennek legfőbb okát abban kell keresnünk, hogy a császár a reformok olyan nagy tömegét kívánta volna végrehajtani, amely másutt több uralkodói generáció feladatát jelentette. Ezt a több rétegű politikát ráadásul az uralkodó meglehetősen átgondolatlanul, türelmetlenül próbálta megvalósítani. Kétségtelen, hogy politikájához sikerült megnyernie a politikusok, értelmiségiek viszonylag szűk csoportját (őket nevezik jozefinistáknak), a társadalom zöme azonban ellenfelei táborába sodródott. Vélt vagy valóságos sérelmek miatt találhattak egymásra hazánkban a jogaikban valóban megrövidített nemesek, a nyelvrendelet miatt állásukat vesztő értelmiségiek és a hagyományaikban, szokásaikban korlátozott parasztok.

II. József uralkodásának utolsó éveit kedvezőtlen külpolitikai események zavarták meg. 1787-ben Oroszország törökellenes háborút kezdett, amihez 1788-ban sikerült Ausztria támogatását is megnyerni. A háborús előkészületek mozgósítással és a katonai célú adók megnövelésével jártak. Ehhez az uralkodó nem kérte ki a rendek hozzájárulását, nem hívta össze az országgyűlést, hanem a rendek közreműködése nélkül toboroztatta az újoncokat, gyűjtette be a gabonát a hadsereg céljaira. A jobbágyoktól szedett gabonát az adóba számították be, de József igényt tartott a nemesség feleslegére is. A birtokosok hozzájárulásáért kezdetben fizettek, később azonban a kincstár hitelkötvényekkel váltotta fel a készpénzfizetést. A nemesség tehát elkerülte azt, hogy adóval járuljon hozzá a háború terheihez, gabonafeleslegét mégis bizonytalan értékű kötvényekért kellett odaadnia az államnak. Nem javított a közhangulaton a háború első éveinek eredménytelensége sem, a tétovázó, ütközetekbe nem bocsátkozó sereget elharapódzó ragályok pusztították. Nem segített az uralkodó jelenléte sem, 1788 őszén betegen kellett elhagynia a hadszínteret, s egészségét többé nem is tudta visszanyerni.

1789 nyarán a nehézségeket fokozták a francia forradalom eseményeinek hírei: az alkotmányozó nemzetgyűlés megalakulása, a Bastille lerombolása. Hatására Osztrák Németalföld (Belgium) elégedetlenkedő rendjei kimondják függetlenségüket a Habsburg Monarchiától. Már az sem segített, hogy az osztrák seregek 1789-ben sikereket értek el a törökkel szemben a délvidéki fronton: elfoglalták Belgrádot és Szendrőt. Belgium elszakadása szemmel láthatóan megzavarta az uralkodót. December elején felfüggesztette a földmérést és a házösszeírást, a hónap közepén ígéretet tett az országgyűlés összehívására. Az elégedetlenség zajló áradatát azonban már ez sem csillapíthatta, úgy látszott, hogy az 1790. januári megyegyűléseket csakis a józsefi rendszer maradéktalan felszámolása elégítheti ki. József ezért 1790. január 26-án három kivétellel - a türelmi és a jobbágyrendelet mellett egy a lelkészek ellátására vonatkozó kevésbé jelentős intézkedést tartva érdemesnek a megmaradásra - visszavonta rendeleteit. Közel egy hónapig élt még, a politikába azonban már alig avatkozott bele. A kimerítő munka, a délvidéki hadszíntéren szerzett betegségei (többek között a malária) következtében 1790. február 20-án hunyt el. 49 éves volt.

A jozefinus politika hazánkban a rendeletek visszavonásával látszólag dicstelen véget ért. Ezt erősíthette, hogy visszanyerték befolyásukat a rendi érdekeket képviselő hivatali szervek, számos előjogukat szerezték vissza a földbirtokosok. Pozitív tényt jelenthetett ezzel szemben, hogy visszaállt hazánk különleges, alkotmányos különállásként jellemzett jogállása a Habsburg Monarchián belül. A nyelvrendelet hatálytalanítása a nemzeti fejlődés elől hárított el komoly akadályt. A rendeletek visszavonása ellenére többé nem szerezhette vissza korábbi hatalmát Magyarországon az egyház. Nem törhette meg a rendeletek visszavonása a gazdaság és a szellemi élet előrelépését sem. A hazai magyar ajkú polgárság gyengesége miatt a polgári-nemzeti fejlődés nem nélkülözhette a birtokos nemesség műveltebb, Nyugattal kapcsolatot tartó rétegének s a nagyrészt belőlük sarjadt megyei-városi értelmiségnek a közreműködését, ösztönző erejét. A jozefinizmus rendszerének veresége - az örökös tartományokhoz hasonlóan - Magyarországon sem vezetett a nyolcvanas évek fejlődésének megsemmisüléséhez, de maga a Habsburg-abszolutizmus sem lehetett képes a magyar nemzetté válás folyamatát megakadályozni.

TÁRSADALOM

A 18. századi magyar társadalom felépítését elsődlegesen még mindig a feudális jellegű kiváltságok határozták meg. Kiváltságokon alapult a társadalom felső rétegét alkotó nemesség politikai hatalma, gazdasági vezető szerepe, előjoga a közhivatalok betöltésére, kedvező helyzete a műveltség megszerzésére. E kiváltságok öröklődtek, a nemes tehát születésétől fogva rendelkezett velük, s természetesen igyekezett a kiváltságoltak körét mind szűkebben tartani. Az, hogy a hazai nemesség mégsem vált szigorúan (kasztszerűen) zárt osztállyá, 18. századi uralkodóink politikájának volt köszönhető. Mind III. Károly, mind Mária Terézia szívesen adományozott nemességet a folyamodó hivatalnokoknak, udvari szállítóknak, meggazdagodott városi polgároknak. Mária Terézia arisztokrata címek (báró, gróf, ritkán herceg) osztogatásával igyekezett minél több támogatót szerezni törekvéseinek. A lakosság túlnyomó többségét alkotó parasztság kevés kivétellel továbbra is jobbágyi függésben élt. Tagjait nemcsak a munkája után fizetendő állami adók és egyházi, valamint földesúri járadékok sújtották, hanem jogi alávetettsége is: kiszolgáltatottsága a nemesi kézen lévő megyei hatóságoknak, a földesúri bíróságnak. Jelentős részük röghöz kötött volt, földesurát, faluját engedély nélkül nem hagyhatta el; vétségei felett az úriszéken ugyancsak földesura ítélkezett. A városi polgároknak ugyan voltak kiváltságaik, amelyek révén a jobbágyok fölé emelkedhettek, gazdasági gyarapodásukat azonban nem tudták a politika színterére átvinni. Súlytalanságuk miatt a 18. század történetében csekély szerepet játszottak.

Birtokosok, nemesek

Bár a kiváltságok többsége minden nemest megilletett, a magyar nemesség a 18. századra meglehetősen differenciált, érdekeiben sokszor egymással szembenálló rétegekre oszlott. A nemesi társadalom csúcsán egy számban meglehetősen szűk körű arisztokrácia állt. Csoportjukat főúri címük választotta el a köznemességtől. Mária Terézia adományozásai következtében uralkodásának végére a hazai eredetű főnemesi családok száma nagyjából másfélszáz volt: 155 család, a családtagokat is számítva legfeljebb ezer fő, nem számítva viszont a kétszázat is meghaladó indigena (honosított) családokat, amelyek sohasem költöztek Magyarországra. A hagyományos arisztokrácia tekintélyes földbirtokkal rendelkezett, ezen családok jövedelme százezrekre rúgott. Továbbra is a magyar arisztokrácia legkiemelkedőbb családjainak jutottak az országos méltóságok (nádor, országbíró, horvát bán, az udvari hivatalok - kancellária, kamara - vezető állásai), egyre jobban kisajátították a katolikus egyház vezetői tisztségeit, de jelentős szerepet kaptak a középszintű igazgatás irányításában is (pl. egyes megyék örökös főispánjaként).

A török kiűzése után az arisztokrácia mégis veszített korábbi befolyásából. Az ország védelmét az 1715. évi országgyűlés állandó katonaságra bízta, aminek következtében az arisztokraták elveszítették katonai vezető szerepüket. A magasabb tiszti állások betöltéséhez már nem volt elegendő az előkelő születés, hanem megfelelő képzettségre is szükség volt. Hasonló változások mentek végbe a politikai életben. A 18. században megújuló államigazgatásban számítottak részvételükre, alkalmazásuknak azonban felsőbb szinten egyre inkább szakmai feltételei alakultak ki, míg középszinten a megyéket egyre jobban kezébe kaparintó köznemesség mögött szorultak háttérbe. Csökkent e réteg gazdaságirányító és társadalomszervező szerepe is. A birtokok irányítása fizetett alkalmazottak kezébe került.

A korszak arisztokratája sorsának romlását főleg azzal próbálta meg ellensúlyozni, hogy a kormányzati központokba (Pozsonyba, később Budára, de mindenekelőtt Bécsbe) költözve részt kért az új típusú feladatokból. Mária Terézia címekkel, rangokkal, kitüntetésekkel igyekezett e réteget megnyerni politikájának. Az udvarhoz kapcsolódó arisztokraták magyarországi birtokaikon is hasonlóan fényes környezetet igyekeztek kiépíteni maguk köré, mint amilyent a császárvárosban tapasztalhattak. Mária Terézia uralkodása idején Magyarországon közel 200 kastély épült, a városok nagyszerű palotákkal gazdagodtak. A vidéki kastélyok a barokk főúri élet minden pompáját magukon hordták.

A magyar arisztokrácia a 18. században tehát - pozícióvesztése ellenére - megőrizte kiemelkedő helyét a társadalomban. A megváltozott körülmények, az udvarhoz való közeledése persze azzal járt, hogy mind politikai gyakorlatában, mind életmódjában eltávolodott a köznemesség széles rétegeitől. Elidegenedése mégsem jelentett teljes szakítást a hazai érdekekkel. Az arisztokrácia a 18. században - eltérően a korábbi évszázadoktól - ugyan nem állt a rendi függetlenségi törekvések élére, birtoka sem vált a polgári gazdálkodás bevezetésének mintaképévé. Mégis, most szerzett tapasztalatainak, műveltségének volt köszönhető, hogy a 19. század elején tevékenykedő új generációjában ki tudta nevelni Széchenyi István grófot s néhány más, hozzá hasonló, az ország sorsáért őszintén aggódó arisztokratát.

A köznemesség helyzetét, vagyoni állapotát az arisztokráciánál kevésbé ismerjük. Hazánkban ugyanis a birtokos nemesség - kiváltságainak korlátozásától, mindenekelőtt megadóztatásától félve - maga akadályozta meg, hogy vagyonáról (birtokáról, jövedelmeiről) felmérés készüljön. A hazai nemesség első hitelesnek tekinthető összeírására a II. József-féle népszámlálás keretében került sor. 1787-ben az ország 8,5 millió összeírt férfi lakosából 197 ezer fő volt nemes, százalékosan 4,6%. A források alapján 700-800 családot sorolhatunk a jómódú birtokosok (bene possessionatus), míg néhány ezer családot a középbirtokosok (possessionatus) közé. A hazai nemesség túlnyomó többsége (kb. 70 ezer család, mintegy 350 ezer fővel, a nemesség több mint 90%-a) a kisbirtokosok-földtelenek kategóriájába tartozott. Sorsukban közös volt, hogy a törvények s még inkább a vármegyei szabályzatok adót (taksát) róttak ki rájuk. Összefoglaló nevük így gyakran taksás nemes lett.

Birtokos nemesnek azokat tekintették, akiknek nemcsak földjük, de rajta jobbágyuk is volt. Az ide tartozóknak egy-négy - igaerővel is bíró - jobbággyal vagy nagyobb számú zsellérrel kellett rendelkezniük. A taksás nemesek maguk gazdálkodtak. A legszegényebb nemesi rétegbe tartoztak azok az armalisták, akiknek már csak nemesi levelük volt. Nemességükkel nem járt együtt az általuk művelt föld mentesítése a szolgáltatások alól. Ha volt telkük, azt általában megváltották a földesúri szolgáltatások alól, az állami adókat azonban továbbra is fizetniük kellett. A 18. században az armalisták sorait gyarapították azok, akik nem tudták visszaszerezni az egykori hódoltsági területen fekvő birtokaikat. Az ilyen jobbágytelken ülő nemesek gazdálkodását vagy életmódját semmi nem különböztette meg a parasztokétól.

Az eltérő vagyoni helyzet eltérő társadalmi és politikai szerepet tett lehetővé. Az egyazon nemesség elve korábban azt jelentette, hogy bármely nemes eljuthatott az országgyűlésre, betölthetett országos főméltóságot. Az országos tisztségek ennek ellenére csak kivételképpen jutottak köznemesi kézre, ugyanakkor a birtokos nemességre hárult a megyei tisztségek betöltése. (A törvények és a megyei szabályrendeletek értelmében megyei tisztviselők csak birtokosok lehettek.) A taksás nemesek politikai szerepe az évente többször összehívott megyei közgyűlésen való részvételre korlátozódott. Mivel mind tájékozottságuk, mind műveltségük alacsony volt, véleményüket könnyen lehetett befolyásolni. A jobbágyságtól elhatároló kiváltságaikat féltve ezen elszegényedett nemesek mindenkor a társadalmi változások s az uralkodói reformpolitika leghangosabb ellenzői voltak.

Jobbágyok, parasztok

Magyarország mezőgazdasággal foglalkozó népességének túlnyomó többsége (mintegy 90-95%-a, az összes népesség 85-90%-a) jobbágyi sorban élt. Szám szerint ez 8,5-8,9 millió embert jelentett. Sorsukat évszázadok óta az a nagy kelet- és kelet-közép-európai törekvés határozta meg, amely a 16. századtól kezdődően a jobbágyok röghöz kötésére és a majorságok kiépítésére irányult. A parasztság jogilag jobbágynak számító széles tömegeit csak az ország felszabadulását követő népességmozgás segítette időlegesen jogi és társadalmi helyzetének kedvezőbbre fordításában. A paraszt lakosság mindenekelőtt a költözés lehetőségének bővítésére és szolgáltatásainak mérséklésére törekedett. Bár törvényben továbbra sem szentesítették a jobbágyi költözés szabadságát, a hatalmas belső migráció során sokan szereztek maguknak erre jogot. A birtokosok persze ismét urukhoz és földjükhöz kötött jobbágyokká szerették volna őket süllyeszteni. A költözés joga a szolgáltatások mérséklésére is kihatott. Az alföldi településeken egyelőre nem is gondolhattak a volt királyi Magyarországon megkövetelt súlyos terhek, mindenekelőtt a kemény robot bevezetésére. A munkaerő elvesztésétől való félelem bizonyos fokig visszahatott a korábban súlyos járadékokkal megterhelt vidékekre is, ahol átmenetileg szintén mérséklődhettek a szolgáltatások.

A 18. század magyar parasztjait tehát egyrészt költözési joguk megléte vagy hiánya, másrészt földjük (telkiállományuk) nagysága alapján különböztették meg. Eszerint állapították meg állami adójukat, valamint az egyháznak és a földesúrnak járó szolgáltatásokat. Az állami adót az ún. portaszámok szerint osztották fel először a megyék között, majd az egyes megyéken belül. A megyei portaszámot a jobbágy vagyontárgyainak alapján összeállított jegyzékek szerint állapították meg. Valamennyi jobbágyot sújtotta az egyháznak járó tized (decima, dézsma), amelyet a gabona, a bor, a juhok és a méhek után kellett leróni. A földesúri kilenced (nona, néha ugyancsak dézsmának nevezik) minden termék után járt. A természetbeni járadékok különféle háztartási szükségletekkel, konyhai ajándékokkal, tűzifával egészülhettek ki. A szabadmenetelűek egy része szinte kizárólag pénzjáradékot (taksát) fizetett, amelynek összege évi 1 forinttól 10-12 forintig terjedhetett. A nem költöző, "örökös" jobbágyok munkakötelezettsége ugyanakkor szinte sehol nem maradt meg a törvényben előírt évi 52 napnál. A robotot ugyanis nem feltétlenül a napok száma szerint tartották nyilván, hanem az elvégzett munka formája és mennyisége szerint (követelmény lehetett pl. meghatározott szántóterület felszántása, bevetése, learatása vagy bizonyos nagyságú szőlőbirtok leszüretelése). A kötelezettségek közül legsúlyosabbnak a pénzjáradék számított, mivel a paraszt nehezen tudta azt előteremteni. Legáltalánosabb formája a census volt, amely egész telekre akár 3-6 forintot is kitehetett.

Az ország lakosságának növekedése, a föld és művelői arányának lassú helyreállása szabad utat nyitott a birtokosok törekvései előtt. A jobb értékesítési lehetőségekkel rendelkező nyugat- és észak-magyarországi területeken az 1740-1760-as évektől újra növekedésnek indultak a szolgáltatások. Mai szemléletünkkel szinte elképzelhetetlen az az önkény, amivel a birtokosok vagy gazdatisztjeik a szokásokat és hagyományokat megsértve raktak újabb és újabb terheket parasztjaik vállára. A jobbágyok egyre szaporodó beadványai a szántóföldi munka korlátlanságát panaszolták, de nehezményezték a hosszú fuvarozást, az uraság visszaéléseit elővételi jogával, a faluközösség által bírt haszonvételek (legeltetés, erdőhasználat) korlátozását. Hiába bízták az országgyűlési törvények a jobbágyok védelmét a megyei hatóságokra, hiába írták elő "megfelelő módon előkészített urbáriumok" készítését, a paraszti szolgáltatások nagyságát egyre inkább a földesúri akarat határozta meg. A 18. század közepén-második harmadának végén Magyarországon minden jel arra mutatott, hogy a parasztság - a török kiűzését követő kedvező tendenciákon túljutva - a cseh, lengyel vagy orosz jobbágyok szinte rabszolgai értelmű jogfosztottsága felé tart.

A birtokosok és a megyék közömbössége miatt a parasztok panaszaikkal egyre gyakrabban fordultak közvetlenül az udvarhoz. A királynő 1755-ben e panaszok kivizsgálásával és orvoslásával a helytartótanácsot bízta meg, azzal a további feltétellel, hogy a határozatot neki kell felterjeszteni. Ugyanezen évben Horvátország katonai igazgatás alatt álló megyéiben (Kőrös, Zágráb) paraszt- és határőrfelkelés robbant ki, amely egyaránt irányult az állami terhek és a földesúri szolgáltatások ellen. Bár e felkelést gyorsan leverték, Mária Terézia 1756. március 5-én úrbéri rendeletet bocsátott ki három, ugyancsak Horvátországhoz tartozó, de polgári igazgatás alatt álló megyére (Pozsega, Szerém, Verőce), amelyben megszabták a földesúr által megkövetelhető szolgáltatások felső határát és megállapították a jobbágytelkek minimális nagyságát.

Sem a hatóságok, sem a nemesség nem tudott olyan törekvést felmutatni Magyarországon, amely a bécsi udvart megnyugtathatta volna a parasztság helyzetét illetően. Az udvar részéről mind időszerűbbnek látszott a közvetlen beavatkozás a magyar társadalom legfontosabb adóalanyának, a parasztságnak a védelmére, adózóképességének megőrzésére. Mivel a királynőnek nem sikerült elérnie, hogy az 1764-1765. évi országgyűlés törvényben rendezze a paraszti szolgáltatások ügyét, Mária Terézia a magyarországi úrbéri viszonyokat is rendeleti úton szabályozta. Lépését elősegítette, hogy ezúttal Nyugat-Dunántúl megyéiben bontakozott ki parasztmozgalom. Ez a mozgalom távol állt a középkor nagy parasztháborúitól, s inkább jó szándékú demonstráció volt az uralkodó vélt szándékai mellett, mint valódi felkelés. A parasztok alig tettek többet annál, mint hogy gyűléseket tartottak, megtagadták a robotmunkát, földet, legelőt foglaltak vissza. Helyenként a gazdatiszteket is elverték, vagy kiszabadították elfogott társaikat. Valódi kezdeményezést az udvartól vártak. Felkelésük hatására születhetett meg az 1767. január 23-án kibocsátott úrbéri rendelet. A rendezésnek három alapvető törekvése volt: megállapítani a paraszti telkiállomány nagyságát és a vele járó haszonvételeket, a már meghatározott telkiállományt megvédeni a földesúri kisajátítástól, végül szabályozni a telek után járó szolgáltatásokat. A járadékok alapjául szolgáló telek nagyságát - az ország tájainak eltérő sajátosságai, valamint a talaj minőségétől függően - 16-40 kataszteri holdban és 6-22 kaszás rétben állapították meg, amihez 3/4 kataszteri hold belső telek járult. (Akinek használatában a megállapítottnál kevesebb föld volt, töredék - 3/4, 1/2, 1/4 - telkesnek nyilvánították.) A járadékok zömét a termény (kilenced, ajándékok) és a munka (heti egy nap igás vagy két nap gyalogrobot, fuvar) tették ki. Pénzt a földesúr az 1 forintos füstpénzen kívül csak különleges alkalmakkor követelhetett (pl. országgyűlési segélyként). Töredék telek esetén a járadékok mérséklődtek.

Az úrbérrendezés végrehajtása során számos ellentmondással találkozunk. Az a szolgáltatásmérséklés, amely a dunántúli és felvidéki megyékben jelentősen enyhített a jobbágyság helyzetén, az alföldi településeken - ahol a robotnak egyáltalán nem vagy csak alig volt hagyománya - inkább súlyosbított helyzetükön, semmint könnyített volna. Nem sikerült a teleknagyság országos szintű kiegyenlítése, bár ez éppen a szolgáltatások terén rosszabbul járt Alföldön vezetett nagyobb telkek kialakulásához. A rendelet kedvező következményei azonban mindenképpen meghaladják negatívumait. Az egész országot érintette a telkiállomány rögzítésének kimondása. Az úrbérrendezéssel megszűnt a jobbágyok úrbéres földjeinek földesúri kisajátítása. Az úrbérrendezést követően Mária Terézia alig néhány, a parasztságot érintő intézkedést hozott. A birtokosok elővásárlási jogának 1774-es korlátozását parasztjaik terményeire az ugarvetemények 1774-ben elrendelt kilenced- és tizedmentessége követte. Komoly változásokat azonban ezek a rendeletek a magyar parasztság helyzetében már nem eredményeztek.

Igazából nem hozott alapvető változást hazánkban II. József 1785. augusztus 22-i jobbágyrendelete sem, amely a röghöz kötött jobbágyok számára megadta a költözés, a tanulás, a munkavállalás és a mesterségek elsajátításának jogát. A rendelet ugyanakkor érvényben hagyta a feudális szolgáltatások rendszerét. A paraszttársadalom fő problémája ekkor már nem annyira a föld elhagyása, hanem az egyre osztódó telkiállomány megőrzése volt. A jobbágyrendelet javára írhatjuk, hogy megnövelte a jobbágyságból való kitörés (tanulás, mesterségválasztás) lehetőségét.

A 18. századi Habsburg-jobbágypolitika a szolgáltatások korlátozásával valamint a paraszti földek kisajátításának tilalmával a paraszti állapotot valamiféle örökbérlői státus felé közelítette, amelyben a járadék nagyságát immáron a föld relatív kiterjedéséhez (telekhányad) igazították. Ez a tény szakítást jelentett azzal a szokásos egyenlősdivel, amelynek alapján korábban minden jobbágyot azonos szolgáltatásra köteleztek, s elfogadta a parasztságon belüli differenciálódást, amely feltétlenül szükséges volt a gazdagparaszti, vállalkozói réteg megerősödéséhez. II. József azon kísérletét, hogy a parasztok a robotot kötelezően pénzjáradékkal válthassák meg, elsodorta a rendeletek visszavonása, akárcsak néhány más, a jobbágyok érdekében hozott intézkedését. Az említett jobbágypolitika mégis tudomásul vette a függőségek kölcsönössé válását földesúr és jobbágy között, ami nemcsak a birtokos számára tette kétségbevonhatatlanná jogát a járadékok behajtására, hanem a jobbágy számára is elismerte a szabad földhasználatot.

Városlakók, polgárok

Az agrártermelés nyomasztó túlsúlya miatt a városok és a polgárság jelentősége a 18. századi Magyarországon meglehetősen szerény maradt. A gazdaságilag és politikailag egyaránt súlytalan hazai polgárság így nem tudott kitörni azon jogi korlátozások közül, amelyekben a városi állapot nem a gazdasági fejlettséget vagy a kiemelkedő népességszámot tükrözte, hanem a feudális rendi kiváltságok függvényeként jelent meg. Privilégiumok alapján tudott elkülönülni az ún. szabad királyi városok meglehetősen szűk csoportja, míg szerényebb kiváltságok birtoklásával emelkedtek a falvak fölé az ún. mezővárosok.

A II. József-féle népszámlálás az országban (Horvátországot, valamint Erdélyt is beleértve) több mint 600 várost talált, több mint 1,6 millió lakossal. (Mivel ez a szám a népszámlálás 8,5 milliós korabeli végeredményében szerepel, a lakosság 18,8%-át jelenti.) E városok egytizede, szám szerint 61, tartozott a szabad királyi városok közé, 485 ezer lakossal (5,6%), a mezővárosok száma 548 volt, nagyjából 1,2 millió lakossal (14%). A 18. század a városok jelentős számbeli növekedését hozta. A szabad királyi városok száma 12-vel, a mezővárosoké több mint százzal növekedett, többnyire a volt hódoltsági területeken található települések jogainak gyarapodásával. A szabad királyi városi rangot uralkodói adomány és országgyűlési törvénybeiktatás biztosította. A közvetlen uralkodói fennhatóság magas fokú önkormányzatot, fellebbviteli ügyekben külön bírói fórumot, valamint országgyűlési képviseletet jelentett. A magánföldesúri függés alól való mentesülés megszüntette a jobbágyi szolgáltatásokat is. Lakosaik között mégis kisebbségben maradtak a kézművesek, iparosok. Az 1787. évi népszámlálás a szabad királyi városokban mindössze 31 ezer "polgárt" talált (a férfilakosság 14%-a, akik közé azonban a kézműveseken kívül a háztulajdonosokat is besorolták), de éltek ott nemesek (5,2 ezer férfi, 3,5%), hivatalnokok (2 ezer, 0,9%) is. A lakosság zömét velük szemben a paraszt és zsellér kategóriába sorolt földművesek, kézműveslegények, napszámosok, alkalmi munkások adták, akik azonban nem részesültek a kiváltságokat jelentő polgárjogokból. Az ország néhány valóban városi jellegű települését a Felvidéken és Erdélyben a bányászat, a hegyvidéki és alföldi jellegű tájak találkozásánál a kereskedelem hozta létre.

A hazai városok többségét az ún. mezővárosok tették ki. Megkülönböztetésük alapja a magánföldesúri (egyházi, világi, esetleg kamarai) függés volt. A városiasodás szintjét tekintve néhányuk elérte, talán meg is haladhatta az újonnan kiváltságoltakat. Sokuk lakosságának száma is magasabb volt, mint az átlagos szabad királyi városoké. A mezővárosok többségében azonban - elnevezésüknek megfelelően - a lakosság nagy része nem tudott szakítani a mezőgazdasági foglalatossággal, iparuk zömében pedig az adott vidék mezőgazdasági termékeinek feldolgozására korlátozódott. Kézműveseik között többségben voltak a csizmadiák, takácsok, szűrszabók, szíjgyártók. Autonómiájuk szerényebb volt a szabad királyi városokénál, falusias jellegüket fokozhatta, hogy településüket nem vehették körül fallal. A legnagyobb mezővárosok - a török korban elpusztult falvak földjeinek bekebelezése révén - az Alföldön alakultak ki, számbelileg a legtöbbjüket ezzel szemben a sík vidéket övező hatalmas félkörívben találjuk, a Dunántúl nyugati szegélyétől a Felvidék nyugati részéig.

A városi lakosság sem vagyoni, sem jogi szempontból nem volt egységes. A polgárjoggal rendelkezők meglehetősen zárt tömbben igyekeztek óvni kiváltságaikat és elhatárolódni a társadalom más rétegeitől. Próbálkozásuk azonban csak részsikerrel járt. A vezető patríciuscsaládok szívesen utánozták a nemesi életformát, vagyonukat - a helyi tőkebefektetési lehetőségek alól kivonva - előszeretettel fektették földbirtok (pl. szőlő) vásárlásába, gyakran folyamodtak nemesi címért. Felhígította őket a városba költöző nemesek nagy száma is. A hazai polgárságtól így végül távol állt bármiféle társadalmi változtatás gondolata. A modern értelemben vett polgári gondolkodás inkább legfeljebb egy szűk nem nemesi értelmiségi-hivatalnoki (tisztviselők, jogászok, tanítók, szabadfoglalkozású értelmiségiek, köztük orvosok) rétegben (honoráciorok) alakulhatott ki, amely - mivel a hasonló helyzetű birtokos nemesekkel szemben tényleges fizetésére volt utalva - fogékonyabbnak bizonyult a kor új szellemi mozgalmai iránt, beleértve a felvilágosodást is.