MINDENNAPI ÉLET
Családtípusok
Az ország etnikai, vallási, jogi viszonyainak sokszínűsége, az életformák egymásmellettisége miatt a családról egységes, az egész országra jellemző képet adni nem lehet, országosan csak a változások bizonyos irányait lehet felvázolni.
Háztartásnak a történeti demográfia az együtt, egy fedél alatt élő, s többnyire fogyasztási közösséget alkotó csoportot tekinti; a család pedig a vérrokonság által összetartott kötelék, melyhez az egység magját alkotó férfi és nő leszármazottai tartoznak. A két fogalom - mint majd látni fogjuk - az 1867 és 1918 közti korszakban nem fedte egymást; a háztartás nem rokon elemekkel bővülhetett ki, viszont számos család tagjai kényszerültek ideiglenesen olykor hosszabban is külön élni egymástól.
A család feladatai közül ki kell emelnünk - mint mindenkor ható, de a korszakban különleges hatást kifejtő tényezőt - a társadalom biológiai reprodukcióját, a gyermeknemzést, azután az egyéni társadalmi helyzet átörökítését, tehát a szociális reprodukciót, valamint a családnak mint a munkamegosztásnak a keretét. Leginkább a nemek és generációk közti viszonyok vizsgálatakor mutatkozik meg látványosan, hogy a család ugyanakkor uralmi keret, az emberek egymás közti viszonyait sajátos módon elrendező szervezet is.
A családnak több szerkezeti típusa ismeretes. Az egy házaspár és vele élő nem családos gyermekeikből álló elemi kiscsalád a nyugati polgárosodottabb országokban igen elterjedt, azért ott a családforma egyszerűbb, és a családra kevés ember jut. Az ellenkező típus az úgynevezett nagycsalád, amelyben az egy szülőpártól leszármazott már családos gyermekek együtt maradnak, így olykor rendkívül bonyolult szerkezetű, három-négy generációt együtt tartó, több tucat emberből álló csoport keletkezik. Ez a forma Kelet- és Délkelet-Európára jellemző. A harmadik az úgynevezett kiterjesztett család: ilyenkor a kiscsalád rokonokkal bővül, de nem tömörít egységbe több önálló, saját gyermekeket nevelő családot: ilyen például az egyik házas gyermek családjából és a hozzájuk költöző szülőpárral vagy megözvegyült nagyszülővel, esetleg egyedülálló testvérrel bővülő kiscsalád.
Régebben uralkodott az a felfogás, amely a nagycsaládot ősi, általános formának tekintette, és a kiscsaládot a modern kori fejlődés termékének tartotta. Valójában azonban a modern kor előtti család és háztartás sem volt változatlan, s inkább tűnik úgy, hogy a család méretei Magyarországon csak a 18-19. században növekedtek meg, hogy azután a 20. században valóban a nyugati polgári világban szokásos kiscsalád hódítson (újra) tért.
A családszerkezet a 19. század utolsó harmadában
Magyarország a családok nagysága és belső felépítése szerint is az említett keleti és nyugati típus határvonalán feküdt. De nemcsak a számszerű mutatók miatt nem lehet egyértelműen akár egyikhez, akár a másikhoz sorolni. Az ország területén belül ugyanis már a 19. század elején keverten helyezkedtek el olyan területek, amelyekre inkább az egyik vagy másik típusjegyei jellemzőek. A Kisalföldön és tágabb környékén, a Tiszántúl északkeleti részein s a kapcsolódó Kárpátalján, a Szepességben például a kis létszámú egyszerű kiscsaládok voltak jellemzőek. A Délvidék egésze és a Felvidék középső része viszont inkább nagycsaládos terület volt. Az ország egészén leginkább a kiscsalád az uralkodó, de folytonosan jelen van, s a század vége felé haladva növekszik a köztes típus, a kiterjesztett családok részesedése.
Kétségtelen, hogy korszakunk első felében, körülbelül 1867-től a századfordulóig a családok és háztartások mérete és összetettsége még növekszik; egyes kiscsaládos régiók a családi keretek kiterjesztése felé mozdulnak el, s kitolódik a nagycsaládos vidékek határvonala is. A fejlődés tehát eleinte nem a nyugati polgárosodottabb modell felé mutat, hanem előbb egy kitérőt tesz a keleti és a köztes modell irányába. Az összetettebb, sőt nagycsaládi forma tehát nem ősi, hanem történeti okok folytán átmenetileg megerősödött együttélési keret.
E jelenségnek több oka is van. Az egyik legfontosabb (a biológiai reprodukcióval kapcsolatos), hogy javultak a halandósági mutatók. Azzal, hogy csökkent a gyermekhalandóság, természetszerűleg nőtt az egy háztartásban élők száma is. Ahogyan emelkedett az életkor, gyakrabban fordult elő, hogy a szülők megérték unokáik születését. De tényleges társadalmi változást is takarnak a számok: ha a növekvő számú utódnak különköltözésére valamilyen okból nem kerülhetett sor, otthon maradva és saját családot alapítva eredeti családjuk szerkezetét bonyolultabbá tették, összetettségét növelték.
Aktuálisan ható társadalmi okokra utal az a tény is, hogy a nagycsaládok többnyire vagy szegény és túlnépesedett vidéken, vagy az extenzív földművelés területén terjedtek el. Az elmaradottabb Felvidék mezőgazdasága például nem tudta munkával ellátni és eltartani a megnövekedett létszámot, s az ipar fejletlensége folytán más munkalehetőség sem igen akadt. Az egész ország iparának és közlekedésének kellően sűrű és intenzív kiépülése-működése nélkül az elvándorlás sem kínált csábítóbb lehetőséget. A lecsúszás elkerülésére - a társadalmi helyzet átörökítésére - egyes vidékek családjaiban egyetlen mód maradt: a paraszti generációk a szegényedés elkerülése érdekében nem önállósodtak, hanem feltorlódtak az atyai házban, amely így nagycsaláddá alakult. A Délvidéken viszont, úgy tűnik, a kiterjedt földek művelésének nagyobb munkaerőigényét oldották meg a fiatalabbaknak a családban tartásával, szemben más vidékekkel, ahol inkább több család együttműködése, illetve állandóbb vagy alkalmi bérmunka a jellemző.
Számolni kell az etnikai tényezőkkel is. A Délvidéken például a délszláv lakosság szokásaival, akiknek a Határőrvidéken élő nyelvtestvéreik részben balkáni eredetű, részben a katonai közigazgatás által mesterségesen fenntartott házközösségei szolgáltathattak mintát a bonyolultabb családszerkezetre. Ezzel szemben a kiscsaládos Nyugat-Magyarországon és a Szepességben a németek szokásai hathattak. A magyarlakta vidékek leginkább a köztes típushoz sorolhatók, bár nyugaton a kiscsalád, a palócságnál pedig a nagycsalád jellemző.
E sajátosságok - mint majd látjuk - nem függetlenek a családon belüli hatalmi viszonyoktól, a családot körülvevő jogi környezettől sem. A kiscsaládokban, különösen a németeknél, gyakori, hogy a családfő bizonyos kort elérve átengedte a vezető szerepet fiának. A nagycsaládokban viszont az apa haláláig őrizte a teljes rendelkezést a vagyon (többnyire a föld) felett, s akadályozva fiai önállósodását, a bonyolultabb családszerkezet fennmaradását segítette elő. A németeknél törzsöröklés volt divatban: az egyik fiú örökölte a vagyont, a többiek - akiket, ha volt rá mód, iskoláztattak, mesterségre taníttattak - távoztak a háztartásból. A magyar családokban leginkább a fiági egyenlő örökösödés jellemző, ami a vagyon aprózódására vezet. Az ebből eredő gondokon átmenetileg lehetett azzal segíteni, ha a házas gyermekek egy része nem lépett ki az apa családjából; az örökrészt nem adták ki, s a vagyont az apa munkaképes kora végéig egyben tartotta.
A családszerkezet változása a századfordulótól
A 20. századhoz közeledve azonban a folyamatok iránya megfordul, és ismét az egyszerűbb szerkezetű, bár nem feltétlenül kisebb létszámú háztartások javára alakulnak az arányok. A kapitalizmus fejlődése és az iparosodásnak és a tőkés modernizációnak a társadalom egészére gyakorolt hatása, a jogi szokások és társadalmi kapcsolatok átalakulását is magával hozó lendülete a családok szerkezetét is a polgárosult nyugati minták felé közelítette.
Az utódnemzés és gyermeknevelés természetesen továbbra is elsősorban a család feladata marad, viszont a századelőtől kezdődően a népességfejlődés korábbi lendülete lassul. Rövidebb idő alatt, mint nyugaton, a halálozások csökkenését hamar követni kezdi a születésszám csökkenése, s így a gyermeknevelés nem növeli tovább a családok méretét. A születésszabályozás bizonyos formáinak terjedése s a házasodási szokások ezzel is magyarázható változása, közelebbről a házasságkötési életkor későbbre tolódása szintén hasonló tendenciát erősített.
A társadalmi helyzetek átörökítésére, állandósítására vagy a helyzetnek lecsúszás nélküli megváltoztatására ekkor már a nagycsaládon kívül más lehetőségek is nyíltak. A gyermekek egy részének taníttatása és cserébe a vagyon más kézben történő egységes örökítése (gyakori például a hazai németeknél), vagy az ügyes házasságkötési stratégia mellett a gazdaság fellendülése számos kereseti lehetőséget ígért. Ilyen volt az uradalmak munkaerő-szükséglete, a mezőgazdasági, idényjellegű vándormunka, a fejlődő nagyvárosokba telepedés, a betanított, például építőmunkások seregének gyarapítása, és többnyire a teli zsebbel hazatérés terve és reménye vezette az Újvilágba kivándorlókat is.
A piacosodás és az ország nagy szabad munkaerő-kapacitása miatt a középrétegeknél terjedt a külső munkaerő alkalmazása, ami ismét csak a családi együttműködés kényszerét oldotta. A parasztgazdaságok javuló eszközellátása miatt a mezőgazdaság sem igényelt többé nagyobb, bonyolultabb családi szerkezetet. Számos, korábban csaknem kizárólag a családra terhelődő szociális feladatra is kialakulóban voltak közösségi megoldások (például szegényházak, árva- és aggmenhelyek, kisdedóvás). A polgári jogviszonyok (az öröklésjog szabályozása), magatartásminták és igények szintén a családok elkülönülésére sarkalltak. Mindennek következtében országosan terjed s lassan uralkodóvá kezd válni az egyszerű kiscsaládi szerkezet.
A elmondottak ellenére azonban látnunk kell, hogy igen gyakoriak maradnak a kiterjesztéses kiscsaládformák. A megnövekedett életkor mellett - a családok minden önállósodási törekvései ellenére is - az élet legtermészetesebb törvényszerűségei, az életciklusok alakulása ebbe az irányba hatottak. Az örökségre vágyó házas gyermekek, elaggott nagyszülők, férjhez nem ment nővérek-sógornők színesíthetik egyes családok csoportképét. Az életviszonyoknak a gazdagságát, a családszerkezeti-együttélési megoldásoknak - az egyéni életkor előrehaladtával állandóan átalakuló, a családtagok egyéni érzelmi viszonyai által is nagyban befolyásolt - változatosságát a legrugalmasabb és legárnyaltabb demográfiai tipizálás sem lehet képes visszaadni. Ennél részletesebb képet csak az egyes rétegek életformája rajzánál adhatunk.
A nemek viszonya
A korszak elején megváltozott a két nemnek a korábbi évtizedekre (valószínűleg évszázadokra) jellemző aránya. A 19. század elején a katonaságot is beleszámítva enyhe férfitöbblet mutatkozott, a század végére viszont ez kiegyenlítődött, sőt megfordult. 1910-ben ezer férfira már 1007, majd a világháború következtében 1920-ban már 1020 nő jutott. A két nem korösszetételét tekintve hasonló változást lehet tapasztalni. 1870-ben még a férfilakosság átlagéletkora meghaladta a nőkét, a századfordulón azonban már nem volt lényeges különbség a két nem között. A kedvezőbb demográfiai mutatók elsősorban annak tulajdoníthatók, hogy az egészségügyi infrastruktúra fejlődésével és a higiénés viszonyok lassú javulásával visszaszorultak a szülés körüli halálesetek, s hosszabb távon már érvényesült a nők hosszabb élettartama.
Az életesélyek mutatóinak javulása azonban a nők társadalmi helyzetének lényeges változásával nem járt. Az élet számos területén továbbra is érvényesült a két nem egymáshoz való viszonyában a korábban is fennállt egyenlőtlenség, a férfiak dominanciája. A mégoly felvilágosult gondolkodású, jogegyenlőséget hirdető liberálisok is úgy vélték, hogy elveik csak a férfitársadalmon belül érvényesíthetők. A közvélekedés ("mióta a világ világ, mindig is így volt") a férfiakat tekintette a társadalom önállóan cselekvő tagjainak, a nő csak a férfi családjának tagjaként kapott elfogadott helyet a társadalomban. Hatottak a vallásos világképnek az elrendeltetett helyzet elfogadását sugalló elemei, a nők társadalmi struktúrában elfoglalt helyét ez is sokban meghatározta. Minthogy a férfiak szabad emelkedését is csak nemrég fogadta el a jogrendszer, annál kevésbé merülhetett fel megvalósítható gondolatként a nők helyzetének módosítása. Az élethelyzeteket megváltoztathatatlan ténynek tekintő szemlélet a jogi és szokásbeli korlátoknál is fontosabbnak tekintette a - jóval több reális alappal bíró - biológiai törvényszerűségeket. E szemléletnek a korban voltak természetes indokai is: a születés szabályozásának korlátozott eszköztára, illetve hiánya, valamint a javuló egészségügyi-higiénés viszonyok következtében az asszonyok házasságuk ideje alatt sokszor számíthattak fogamzásra és szülésre, ami a folyamatos munkavégzést és a családnak a társadalom felé történő állandó képviseltetését részükről valóban megnehezíthette.
A polgári átalakulás egyelőre kevéssé oldhatott ezeken a kötöttségeken, sőt a modern polgári társadalom kialakuló intézményrendszere még el is mélyíthette a különbséget: az oktatási-nevelési gépezet évtizedekig még további induló helyzeti előnyöket is kínált a férfiaknak, a formalizáltabb keretek közt működő gazdasági és jogélet szintén az ő szerepüket ismerte el. Mindezek a tényezők tartósították sőt növelhették a társadalomban és a családban a férfiak uralkodó pozícióját, amely az élet számos területén megmutatkozott.
A munkavégzésben például elkülönült és társadalmilag értékesebbnek ismertetett el a férfimunka még a parasztságnál is, ahol pedig egyre gyakrabban vonták be az asszonyokat például a kapásnövények, kerti vetemények termelésébe. Az asszonyok fő munkája mégis a háztartás vezetése volt, a gyermekek és a férfiak ellátása eledellel, ruhával. Magyarázat erre is van: a férfiaknak a döntő mezőgazdasági ágazatban, a gabonatermelésben jutott fő szerep, s leggyakrabban az otthontól távolabb, mezei munkában dolgoztak, míg az asszonyt a gyermekek felügyelete amúgy is a ház közelében tartotta.
Az iparban - a kispolgárság és a munkásság színterén - csak bizonyos ágazatokban tudtak nőket nagyobb számban alkalmazni. A textilipar egyes részterületein, a vendéglátásban mindig jelentős maradt a női munka, de a korban az adott technikai szint mellett másutt a munka fizikai erőszükségletei, s a még élő hosszú munkaidő a szülőképes korú és gyermekeket nevelő asszonyok munkába állását nehezítette. Egyes altiszti és értelmiségi munkakörökben már inkább nyíltak munkavállalási, sőt önállósodási esélyek, de például a tanítónősködés vagy postai irodai munka nem tartozott éppen a társadalom megbecsültebb középosztályi munkakörei közé. Egyébként is, a középosztálybeli urak olyan helyzetre, állásra, jövedelemre igyekeztek szert tenni, amelyből a családot el tudják tartani, az asszony munkába állása a család helyzetének megingását jelezte volna.
Ilyen módon a férfiak lényegében "kisajátították" a munkavégzést és a vele járó társadalmi helyet az elismert munkakörökben, kizárólagosan tartották kezükben a jövedelmet és az anyagiakkal való rendelkezést. Ennek a család belső hatalmi hierarchiájában és döntési helyzetekben is megvolt a jelentősége. Kifejezte ezt például a vagyonjogi viszonyok alakulása is. A magyar jogban régi hagyománya volt annak, hogy az öröklésnél a fiúknak kedvezőbb a helyzete. A nemesi öröklésrend szerint a leánynak nem birtok, hanem pénzben kifizetett negyedrész járt. A parasztságnál többnyire szintén csak hozomány, kiházasítás jutott a leánynak. A polgári jogviszonyoknak a hivatalos jogszabályokban meghatározott rendje ellenére - amely a két nembeli gyermekek egyenlő részesedését írta elő - a régi szokások fennmaradtak. A végrendelkezés szabadsága amúgy is lehetővé tette, hogy az apák továbbra is fiaiknak kedvezzenek. Így a németeknél a törzsöröklés, a magyaroknál s az ország nagy részében a fiági egyenlő örökösödés maradt az uralkodó - a leányoknak csak kelengye járt, de gyakran azt is maguknak kellett megszerezniük. Hasonló egyoldalúságot tapasztalhatunk az idősek körében. Az apa a magyar vidékeken és az ország nagy részében önálló háztartását elvesztve is élete alkonyáig a család feje marad. Az anya viszont megözvegyülve fia házában is csak együtt lakó rokonnak minősül, a fiú lép hatalmi szempontból apja helyére. Az anyának, ha van is hatalmi szerepe, az nem jogi, hanem érzelmi alapokon nyugszik, s nem fia, hanem legfeljebb menye felé érvényesül.
Mindebből következik a családban mint uralmi keretben az apa kiemelt helye és szerepe. Ő képviseli a mikroközösséget a világ felé. Az anya egyedül, vagyon híján csak olyan munkához juthat, amely mások szolgálatára kényszeríti, s ezzel társadalmilag presztízsveszteséget okoz. Az apa egyedül dönt a pénzügyekben, még csak beszámolni sem köteles lépéseiről (legfeljebb, ha az asszony mögött egy gazdag após és örökség reménye áll). Jó példa erre az egyenlőtlen viszonyra a szegedi középpolgár, Kováts István esete, aki a család anyagi bázisát veszélyeztető vállalkozása előtt (egy egész téglagyárat vett meg távol Szegedtől, Komárom mellett) meg sem kérdezte feleségét, sőt be sem számolt neki terveiről, utazásáról, a hitel utáni szaladgálás alatt nem is gondolt otthonára. A család már újsághirdetésben kerestette a hetekre elveszett apát, aki induláskor ugyan egy odavetett megjegyzéssel utalt tervezett útjára, de úgy, hogy azt csak környékbeli ügyintézésre lehetett érteni. A családfői hatalmat persze nem biztos hogy zsarnoki módon, visszaélve használta. Az érzelmi kapcsok, az emberi megbecsülés és - például az egyházak és a közvélemény elvárásai által is sugallt - felelősségérzet tompíthatta a széles családfői hatalom következményeit, de léte tény maradt.
A nőknek a szerelemben is kevesebbet engedett, bocsátott meg a közvélemény. Az apáktól a család anyagi helyzetének biztosítását követelte meg, s ha ezt teljesítette, sokat elnézett neki más téren (még ha elítélte is). A nőktől viszont a családi tűzhely ápolását, a család érzelmi és szexuális alapjainak biztosítását várta el, s e téren a botlásokat szigorúan megtorolta.
A nők nehezebb helyzetét az iskolarendszer is tartósította, hiszen 1895-ig nem tehettek érettségi vizsgát, s az ambiciózusabb anyák azután is csak bizonyos (bölcsész és orvosi) egyetemi szakokra írathatták be leányaikat. A női középiskolai hálózat messze nem is volt olyan kiépült, mint másik nembeli kortársaiké. A közvélemény szerint a nőknek nem kell sok tanulás, elég, ha a műveltség alapelemeit megszerezve a háztartás irányítására készül, így is méltó társa lesz férjének.
Házasodási szokások
A nők helyzete, a családszerkezet változása szorosan összefügg a házasodási szokások alakulásával. A családtípusokhoz hasonlóan ebben is jellegzetes különbség van Európa nyugati és északi, valamint keleti és déli vidékei közt. A polgárosodottabb vidéken az emberek ekkoriban később házasodtak, és sokan életük végéig házastárs nélkül maradtak. Ezzel szemben Magyarországtól délre és keletre a társadalom igen nagy része és már jóval fiatalabb korban házasságra lépett.
Magyarország ebben a tekintetben is középen helyezkedett el, és a két szokásrendet követő csoportok és vidékek egyaránt megtalálhatók a területén. A kiscsaládos nyugati területeken ennek a polgárosultabb társadalmakra jellemző gyakorlatnak megfelelően idősebb, a keleti országrészekben ifjabb korban alapítottak családot. 1875-1920-ig a 20 éves kor alatti nők közt a hajadonok száma 50-ről 66 százalékra, a 20-25 éves korosztályban 23-ról 30 százalékra nőtt. Az egyedülálló nők száma csekély változást mutatott a 20-25 éves korosztályban, és némileg csökkent a 30-40 köztieknél. (Utóbbi azt jelenti, hogy a felsőbb korcsoportban a megözvegyülések csökkentek, és e korban is nagyobb esélye nyílt a nőknek családalapításra, mint korábban.) Az egyedülállóknak a fiatalabbak között tapasztalt növekedése viszont egyértelműen a házasságkötési kor későbbre tolódását, tehát a polgárosodottabb nyugati országok gyakorlata felé való elmozdulást jelzi.
A későbbi házasodás egyik indítéka a születésszabályozás; más eszköz híján a társadalom egy része ily módon csökkenti a házasság szülőképes éveit. De ugyanilyen fontos az is, hogy több a kereseti lehetőség, tehát az egyedülállók tovább tudják - ha akarják - megtartani önállóságukat. Minden bizonnyal mégsem ez a jellemző, hanem az a törekvés, hogy a leányok férjhez menve s gyermekszüléssel kívánják megszerezni és állandósítani helyüket a felnőttek világában.
A házasodás továbbra is társadalmi elvárás marad. Többnyire nem is a szándék, hanem a kellő anyagiak hiánya akadályozza a családalapítást. A parasztság soraiban drasztikus eszközökkel (vénlánycsúfolók) késztetik, kényszerítik a fiatalságot a házasélet vállalására, s a legénynek maradt férfiember sem foglalhat el méltó helyet a falu társadalmában. A polgárság soraiban is a házasember örvend közmegbecsülésnek, a családos életet tekintik továbbra is a természetes életformának. Szabad legényélet, rendezetlen családi viszonyok - ha saját rossz híre nem zavarja - a művészember, a színészvilág vagy a gazdag arszlán kétesnek tekintett (bár bizonyára sokak által titkon vágyott) kiváltsága, ami persze nem jelenti azt, hogy a szabályos házasságok minden tekintetben megfelelnek a vallás által meghatározott köznapi erkölcsi elvárásoknak.
Hasonló irányokban tapasztalható elmozdulás a válások tekintetében is. Az 1870-1880-as években még csak 0,07 válás jutott ezer lakosra, 1890-re már 0,09. Pedig ekkor még a házasságjog nagyban felekezeti ellenőrzés alatt áll, de jogi feltételek nélkül is a polgári társadalom szabadabb mozgástere és az emberi kapcsolatokat újrarendező szerepe enyhén megemeli a válások számát. A polgári házasság és a polgári válás intézményét az 1894. évi XXXIII. törvénycikk vezette be; 1895. október 1-jétől megindult a polgári anyakönyvezés, s a válások száma ekkortól nekilendül. 1910-1911-ben ezer lakosra már 1,9 válás jut, 1920-ra pedig 3,8. Igaz, utóbbi esetben már nemcsak arról van szó, hogy a tőkés gazdaság körülményei által kiváltott nagyobb térbeli és társadalmi mozgások szétzilálják a családot, hanem már a háború rakott elviselhetetlen terheket az emberi kapcsolatokra.
Életciklus
A korszakban a népesség korösszetétele az előző korszakokéhoz képest kiegyenlítettebb lett, az életkor megnőtt, az idősebb korosztályok aránylag népesebbek lettek. S bár a kedvezőbb gyermekhalandósági mutatók miatt a gyermekkorúak száma tovább nőtt, arányában a fiatalkorúak részesedése a népességből - bár még mindig az egyharmad felett maradt - valamelyest csökkent (37-ről 35,6 százalékra).
A korábban említett széles körű atyai hatalom nemcsak a nők, hanem a család minden tagja, főként a gyermekek, sőt bizonyos helyzetekben az idősebb korosztály felé is érvényesült. Itt azonban ismét fontosak a családszerkezetben tapasztalt különbségek. A németeknél az apa hamarabb visszavonul, s a fiú lesz a családfő a szülők eltartásának kötelezettsége mellett. De országosan inkább jellemző, hogy az apa legalábbis a munkaképessége határáig megtartja családfői mivoltát. A leghosszabb ideig, lényegében haláláig a nagycsaládos vidékeken ragaszkodik az apa hatalmához. A tulajdonlás ellensúlyozza valamelyest, hogy ugyanakkor ereje fogytával a munkában fokozatosan elveszti meghatározó, irányító szerepét.
Az idősebbekről többnyire a család gondoskodik szeretetből, felelősségérzetből és az örökség reményében egyaránt. Az öregek visszavonulásuk után igyekeznek nem beleszólni már a dolgok menetébe, a könnyebb kerti munkák, az unokák körüli teendők, tanítgatás, mesélgetés mellett marad nekik az emlékezés (nem ritkák a korból és egyszerűbb emberek kezétől származó paraszti, kispolgári feljegyzések, emlékiratok), meg az imádság. A korban ható vallásos szellem még segítette a halálra készülőt abban, hogy sorsát méltósággal igyekezzen elviselni. De a civilizációs vívmányok hátulütőjeképp, a kórház, a halottkémlés bevezetése és a halottasházak építésének kezdete óta (bár ezek létesítése egészségügyi szempontból nagyon is kívánatos volt) ekkor kezdődik (egyelőre inkább csak a nagyobb városokban) az a folyamat, amely a halált eltávolítja, személytelenné teszi.
Az emberélet másik pólusán is vannak változások. A gyermekkor a kötelező iskoláztatás bevezetésével intézményes keretet kap. Az iskola nem engedi, korlátozza a 10 éves kor alatti munkába kényszerítést, s a gyermekmunkát az ipartörvény is visszaszorítja. Utóbbi inkább csak a városban érvényesül, a parasztgyerek életét a családi munkamegosztás és az apai hatalom határozza meg.
A nevelésben továbbra is uralkodik az apai tekintély és szigor, a nevelés célja a társadalmi helyzet újratermelése. A gyermekek sorsa így hamar elválik a más társadalmi réteghez tartozókétól. A középosztályi szülők nem veszik szívesen a polgárgyerek közösködését a "közönségesek" nagyobb szabadsággal élő, de kevesebb szellemi-viselkedési útravalóval ellátott gyermekeivel; ennek jeleit a viselkedésben (például fütty, zsebredugott kéz) rendre nyesegetik. Az utak az iskola negyedik osztálya után végképp elválnak egymástól; gyermekének természetesen ki-ki vagy a maga életformája szabályait adja tovább, vagy a vágyainak megfelelő helyzet feltételeit kívánja biztosítani. A parasztságnál az önálló gazda-lét, a föld és a munka becsülete áll a nevelés középpontjában, a kispolgárság mesterségre taníttatja fiát vagy további iskolai tanulmányok felé tereli, hogy a kétkezi munkától szabadulva a kistisztviselők sorába léphessen. A középosztály és az elit fiai viszont gimnáziumi tanulmányokkal készülnek arra, hogy apjuk helyzetét maguknak is biztosítsák.
Új jelenség és a későbbi házasságkötéssel függ össze, hogy az ifjúság, a fiatal felnőtt kor önálló szakaszként iktatódik a gyermek és a felnőttkor közé. A nőknél belejátszhatnak ebbe születésszabályozási, de főként gazdasági, anyagi okok: sokan nem kapnak már elegendő hozományt, s az önálló életre való anyagi felkészülést önerőből kell megoldaniuk. A cselédség például jellegzetesen életkorhoz és élethelyzethez kötött foglalkozás, rövidebb-hosszabb idő után a cselédlányok visszatérnek a faluba és keresményük segítségével férjhez mennek. Az alsóbb néposztályok fiai esetében a későbbi nősülés irányába hatott, hogy a közvélemény elvárta a sorkatonai szolgálat letöltését házasodás előtt, nehogy a hosszú távollét a frissen alapított családot szétzilálja. A középosztályban viszont a tanulmányok tolták ki az egzisztencia megteremtését, ami nélkül a társadalom felelőtlenségnek tartotta volna a házasodást. De előfordulhatott mindkét nem esetében az is, hogy a szélesebb kereseti lehetőségek adta önállóság lehetőségéről akar valaki később lemondani.
Mentalitás, időfelfogás
A korszak a modern időfelfogás szélesebb körben történő térhódításának ideje is. Az óraorientált modern gondolkodásmód terjedése a városokban kezdődött, s az 1850-1860-as években elérte a parasztság egyes csoportjait is. Mégis a parasztság életét mindvégig elsősorban a munkájának ritmusát meghatározó természeti idő, az évszakok és napszakok váltakozása befolyásolta. A mezőgazdaság nem órához, hanem az idényhez és a feladatokhoz szabta a paraszti élet menetét. A gazdasági holtidényben esetleg vállalt háziipari jellegű munka mellett legfeljebb a nem saját földön dolgozó mezőgazdasági vándor-bérmunkásság alkudhatott órára a munkanap meghatározásában. A szoros terhelésű munkaidény után a természet adta holtidő és az ünnepek kínáltak valamelyest enyhülést, de az előzőt a mellékkeresetre törekvés, az utóbbit az egyházak szerepének, a hatalom és az egyház szoros összefonódottságának valamelyes csökkenése korlátozta.
A többi társadalmi réteg, csoport életformáját azonban már sokkal inkább meghatározta az óra. Az iparban - eltekintve néhány ágazattól, mint például az építőipar vagy az élelmiszeripar - messze nem volt olyan nagy szerepe az évszakok változásának, mint a szabadban végzett mezőgazdasági munkánál, annál inkább az adott nap múlásának s az órának. Ahogyan nőtt a közvetlen mezőgazdasági munkától elszakadók aránya a társadalomban, úgy terjeszkedett az óraorientált időfelfogás.
A kisiparban még volt nyoma egy természetesebb időbeosztásnak és kényelmesebb munkatempónak. De gyakran már a mester is órához szabta az inas és a segéd munkaidejét, még inkább a gyáros a munkásét, a hivatali főnök a beosztottakét. Az órához igazodás mindkét részre előnyöket kínált. Mivel a parttalan, korlátozatlan (a munka dandárján virradattól sötétedésig végzett) paraszti vagy kubikos jellegű fizikai munkát nem lehet folyamatosan azonosan nagy erőkifejtéssel végezni, e foglalkozásokban egy kívülről olykor lassúnak, "tempósnak" tűnő munkaritmus alakult ki. Az órában meghatározott, szabályos időközökben pihenőkkel megszakított munkaidő láthatóvá tette a napi feladat végét és menet közbeni felüdülést tett lehetővé, a fennmaradó munkaidőben viszont a munkaadó nagyobb intenzitást várt el. A munkanap szabályos ütem szerint évszaktól csaknem függetlenül mindig ugyanúgy, kiszámíthatóan, ugyanakkor bizonyos monotóniával telt. A teljesítményt ezután már órában mérve lehetett fokozni, illetve csökkenteni; a korai munkásmozgalmak követelései között nem véletlenül szerepelt a szabott, maximált munkaidő s a szabadnap biztosítása. Az órahasználat által kialakított feszített munkafegyelmet a munkásnak nehéz volt megszokni, viszont a vállalkozó vagy a maga munkaidejét meghatározó értelmiségi könnyen az időben mért teljesítmény fokozásának csapdájába eshetett.
Az óraorientált időfelfogás térhódításában szerepe volt az iskolának is. A nem természeti munkafajtáknál kialakult időszemléletet az iskola révén kívánták a paraszti többségű és mentalitású társadalomra kényszeríteni. Nem eredménytelenül: éppen e korszakban lassacskán felnőttek az első olyan nemzedékek, amelyeket az iskola már ilyen keretek közt irányított: reggel szabott időben fogadott, a tanítást is órákhoz igazodva ütemezte. A parasztság időbeosztása valóban megváltozott, a századfordulón az önkizsákmányolásig eljutó szorgalom sok helyütt jellemző magatartásforma lett. Ez azonban talán nem annyira a nevelésnek, mint inkább a tőkés piaci gazdaság külső kényszerének tulajdonítható. A gabonaválság, a földínség szorította, a piaci lehetőség pedig csábította a parasztság egy részét nagyobb teljesítményre.
Az óra szerepének növekedéséhez a tőkés gazdaság intenzívebb forgalmi viszonyai is hozzájárultak. Az ügyletek határidői, a váltók lejárata, a vásárlások, kifizetések és főleg a szállítások szabott időhöz kötött akciók. A vasút kiépült hálózata, főként a nagyobb méretű személyszállítás fellendülése óta szükségessé tette a járatok időbeli összehangolását, pontos menetrend összeállítását, a menetrend általános érvényessége pedig a helyi idők helyett a zónaidő bevezetését. Az üzletek sikerében nagy szerepet kapott a gyorsaság; a vasútnak éppen ez volt az egyik fő előnye az olcsóbb vízi szállítással szemben. A gyorsaság kényszere viszont átalakította magát az utazást: a korábbi kényelmes, rokonlátogatással egybekötött ügyintézés helyett egyre inkább a gyorsan lebonyolított munkával összefüggő és üzleti utak tették ki a mozgások tekintélyes részét. Ezek során az utazás említett érzelmi, személyes vonatkozásai másfajta élményekkel cserélődnek-egészülnek ki.
Az átalakulás azonban még folyamatában van a 19. század végén: órát vesz már a parasztság is, de nem biztos, hogy ahhoz igazítja munkarendjét, közép-európai idő szerint jár a vasút, bár a hétköznapi életben gyakran a helyi időhöz igazodnak.
A napi cikluson kívül - a városokban az évszakok hétköznapi jelentőségének bizonyos térvesztése mellett - elsősorban a hét leforgása biztosította az idő múlásának változatosságát. A paraszti és a céhes viszonyokból kinövő kispolgári világban a vallási hagyományok biztosították a vasárnap szentségét, a születő munkásságnak az 1891-es ipartörvény biztosította a heti szabadnapot.
A szabadidő felhasználásának jellegét már a társadalmi helyzet határozta meg. A paraszti világban az ünnepnap az evés, a semmittevés, a templomozás és köztéri beszélgetés közben telt, a hétköznapokban viszont - főként a csoportos jellegű munka során (például fonó) - a dolog és a szórakozás alkalmai gyakran összemosódtak. Az arisztokrácia őrizhette meg egyedül a régi nemesi munkafelfogást, amelyben ismét csak egymásba folytak a politikai-hivatalos tevékenység és a magánélet cselekvései. A baráti-rokoni kapcsolatok ápolása, a társasági élet egyben a politika informális terepe volt, a munka és más tevékenységek (sport, vadászat egyfelől, politika, utazás, esetleg könyvírás másfelől) egyaránt az úri passzió fogalmával írhatók le. A birtokos rétegnek - hacsak nagybirtokos nem volt - már jóval több saját elfoglaltságot adott a mezőgazdasági üzem vezetése s az üzleti élet, hogysem ugyanilyen módon élhessen, ezért náluk inkább a polgári időfelfogás uralkodott. A hivatalnokrétegnél a szabott hivatali idő és munkarend szintén a polgár időbeosztását honosította meg. A polgárság, a középosztály törekedett leginkább a munka és a szabadidő elválasztására, s az utóbbinak "tartalmas eltöltésére". Önműveléssel, családi és társas együttlétekkel egybekötött szórakozásra is a polgárság fejlesztett ki jellegzetes tevékenységeket és intézményeket (kaszinó, sport, üdülés, séta, színház). A munkásság és a kispolgárság soraiban szintén az utóbbi időtöltési forma uralkodott, de a csekélyebb műveltségi szint és anyagi erő folytán redukálódott formában és eltérő sorrendiséggel. A művelődési, olvasó- és dalkörök mellett sokaknak egyelőre a kocsma jut, a sport - főként annak olcsóbb, jellegzetesen kevésbé arisztokratikus ágai - jobbára csak a századforduló után hódítják meg a városi tömegeket, közülük is inkább csak a szervezett munkásságot és az egyletekbe tömörülő kispolgárságot. A városi tömegeknek azonban mindvégig fontos kikapcsolódása volt a közparkok látogatása és a kirándulás a szabadba. Különösen népszerűek voltak a régi vásári mulattatásra emlékeztető szórakozási alkalmak (például angolpark, mutatványosok).
Háztartás, család és lakás az egyes rétegeknél
A családtörténeti folyamatok általános képe után vessünk pillantást az egyes rétegek sajátos viszonyaira. Csak a parasztság egyes csoportjainál beszélhetünk nagycsaládról, de annak bomlása a századfordulón már érzékelhető. A paraszti gazdálkodásban mindinkább a kiscsaládnak és esetleg ideiglenes vagy állandóbb cselédeinek, béreseinek jut döntő szerep, a nagy csoportos munkaalkalmak nem családi alapon szerveződnek. A szélesebb rokonságra inkább csak a nagyobb vállalkozások (például házépítés) vagy a családi katasztrófák esetén számítanak. A belső kapcsolatokat meghatározza, hogy a család egyben termelőegység is, a tagok viszonyait a munkamegosztás és a folyamatos paraszti munka kíméletlen törvényszerűsége befolyásolja. A feladatok súlya erősen megterheli a családot mint érzelmi közösséget, nem csoda, ha ilyen körülmények között az alkalmazottak (béres, cseléd) jelenléte a közös háztartásban nemritkán további nehézségeket támaszt. Amiként a dolog- és szabadidő elválasztására a paraszti életmódnál kevés a lehetőség, ugyanúgy ritkán valósulhatott meg (talán csak a tanyás mezővárosokban) a munkahely és a lakhely elkülönítése.
Ez a törekvés inkább a másik alapvető életformaminta, a polgárság sajátja. Azon belül is főként a mintaadó középosztály térhasználatát jellemzi, az iparos-kereskedő kispolgárság műhelye-boltja és lakása csak a nagyobb városok emeletes házaiban vált el egymástól. A magántér elkülönítése a munkavégzés helyétől és a köztértől azonban világos tendencia, és összefügg a polgári család jellegzetességeivel. A polgárságnál és az értelmiségnél régebbi hagyomány a kiscsaládos szervezet, de a polgári életforma igénye, az idő eltöltésének, a kapcsolatok elrendezésének, a konfliktusok kezelésének civilizált módjai is az elkülönülés felé hatnak: ily módon lehet kitérni az együttlakás súrlódásai elől. A polgári intimitás követelménye tehát a városban a kiscsaládnál nagyobb életközösségek felszámolását segíti elő, s ez hat a birtokos rétegek, kispolgárok gondolkodásmódjára is.
A családszerkezetnek a polgári világ viszonyai felé haladó fejlődése, egyszerűsödése, a lakhely és a munkahely elválasztása mégsem járhatott mindig együtt a háztartás egyszerűsödésével is. A társadalomnak éppen a polgárosodás élén járó elemeiben igen gyakori az idegenek állandó jelenléte a háztartásban. A tehetősebb és vállalkozó parasztság gazdasági cselédekkel, a szerény jövedelmű kispolgárság az albérlőkkel, ágybérlőkkel, az iparos inasával lakott gyakran egy fedél alatt. A középosztály családjainak a háztartási cselédséggel kellett osztoznia lakása használatán, ami az utóbbiak esetében a vágyott polgári intimitás lehetőségét is kérdésessé teszi.
A középosztály tagjai városokban legalább három-, a gyermekek születése után inkább többszobás lakásban, kisebb városokban pedig családi házban laktak. A nagyvárosi polgárlakás a telket körülölelő gangos-belsőudvaros bérház utcafrontjának néha első, de inkább második-harmadik emeletén helyezkedett el. Miként a munka- és lakhely, úgy a lakáson belül is - ha volt rá mód - az egyes helyiségek külön funkciót kaptak: a reprezentáció és a külső kapcsolatok ápolásának helyszíne a nappali vagy a szalon, a család közös életének színtere az ebédlő, a személyes elkülönülésé a hálók voltak. Ha volt rá mód, az apának - kiemelt helyzetéhez igazodva - esetleg dolgozószoba járt. A háló egyben a tisztálkodás helye is; külön fürdőszobát csak a csatornázás és a vezetékes víz megjelenése után, inkább a századfordulótól kezdenek néhol építeni, addig maradt a mosdótál a kancsóval, a folyosói árnyékszék és a kübli. A kényelmet csökkentette a palotákéhoz hasonló házhomlokzatok magas emeletbeosztása; a néha négy-négy és fél méter belmagasságú szobák kifűtése nem volt egyszerű, a huzat ellen használt nehéz függönyök viszont a természetes megvilágítást nehezítették. A fűtést többnyire öntöttvas- vagy cserépkályhák, a világítást petróleum-, illetve gázlámpák biztosították. A polgári lakás berendezését, bútorzatát a kényelem és a célszerűség jellemezte, a reprezentáció inkább bizonyos tárgytípusokban (képek, tükrök díszes kerettel, vitrinben elhelyezett dísztárgyak, étkezésnél használt edények), de főként magában a nagy - csak alkalmazott segítségével működtethető - lakásban, és a cselédtartásban jelentkezett. A cseléd a konyhában vagy a mellette elhelyezett cselédszobában aludt, és a ház főlépcsője helyett a hátsó, udvari cselédlépcsőn közlekedett, miként az udvari lakások kispolgári lakói is.
A nagypolgárság sok vonatkozásban ugyanezt a polgári mintát követte, de anyagi lehetőségeit kihasználva a benne rejlő elvet - az elkülönülést és elkülönítést - következetesebben érvényesíthette, s nagyobb mértékben adózhatott kényelmének. A nagypolgár társadalmi kapcsolatai, rangja ugyanakkor szükségessé tette, hogy az arisztokrácia életformájának számos eszközével reprezentálja helyzetét.
Városi palotában vagy annak első emeleti utcai frontjának egészét elfoglaló, olykor hat-nyolc szobás lakásban élt, amelyben a családot ebédlő, nappali, szülői és gyermekhálók, öltöző-mosdószoba, gardrób, dolgozószoba (úriszoba), a kapcsolatok ápolását külön hall, szalon szolgálta. Itt már a berendezésben is megmutatkozott a vagyon, a bútorzat díszesebb, értékesebb, minőségi anyagokból készült, a lakás díszei műkincs értékűek voltak. A nagy lakáshoz nagy személyzet is tartozott. Egy cseléd helyett külön szakácsnőt, takarítónőt, olykor inast, a gyermekekhez nevelőnőt foglalkoztattak. Az igazi különbség azonban a középosztályhoz képest abban mutatkozott, hogy a nagypolgárnak volt módja a városi élet előnyeit úgy élvezni, hogy közben a természethez való közelségről sem feltétlenül kellett lemondania. Anyagi lehetőségei megengedték, hogy kertes villát építtessen magának; a korszak elején a Svábhegy, a Sugárút építése után a Városliget környéki villanegyed biztosította, hogy a nagyvárosi nyüzsgés tőszomszédságában is aránylag csendes, elegáns zöld környezetbe meneküljön a nyári forróság elől. Hasonló negyedek kiépülése a legnagyobb vidéki városokban is megkezdődött.
Városi és várostól távolabbi, igazi vidéki lakhely párhuzamos fenntartására csak a nagyobb birtokosoknak, arisztokratáknak volt módja. Az ősök által épített örökölt, s most inkább csak korszerűsített (vízvezeték, mellékhelyiség, fürdőszoba, gázvilágítás), esetleg stílusában a kor historizáló ízléséhez alakított kastély birtoklása mentesíti őket az építés kiadásai alól. Új kastélyt csak keveset emelnek (ilyen a Wenckheim-kastély Kígyóson, Békéscsaba mellett). A kastély szinte mindig a településen kívül, fallal vagy kerítéssel elzárt kisebb-nagyobb parkban áll. Méretei különböznek, de a nagypolgári lakásnak mindenképpen megfelelnek. A kastélyhoz istálló tartozik, amely a kocsizást, kilovaglást biztosítja a lakóknak. A kastélyok jó része az év nagy részében üresen áll, csak a személyzet őrzi, mert a lakók csak néhány nyári héten üdítik magukat benne, ha a fülledt, poros városi nyár elől nem valamely elegáns üdülőhelyre, fürdővárosba vagy tengerparti, európai utazásra vonulnak vissza. A saját kastély vagy a rangbéli társak vendéglátása többnyire éppen a lovaglás és a vadászat gyönyöreivel, a saját park bebarangolásával, esetleg magánfogadások és estélyek-vendégségek rendezésére alkalmas nagyobb termekkel nyújt többet, mint a nagyvárosi villanegyedek. A tulajdonos azonban a telet biztosan Pesten tölti, ahol saját palotájában lakhat. Az országgyűlés székhelye, a Nemzeti Múzeum és a Képviselőház szomszédságában, valamint a Lánchíd környékén egész mágnásnegyed épül ki. Hasonlóképpen reneszánsz vagy kora barokk stílusban emelt paloták találhatók a Sugárút mentén, a villanegyed közelében, ahol az arisztokrácia tagjai is megtelepednek.
A kispolgárság a kisebb városokban és külvárosokban vagy saját házban lakott, vagy egyemeletes-földszintes épületben bérelt általában egyszoba- (ritkábban kétszoba-) konyhás lakást; a nagyvárosok belső részein pedig a bérházak udvari, második-negyedik emeleti lakásában élt. A korszak kezdetén Pesten a lakások harmada, a századfordulón csaknem fele egyszobás, melyekben a népesség fele, illetve 43 százaléka lakott. A két helyiségben a tevékenységeket természetesen nem nagyon lehetett funkcionálisan elkülöníteni, sőt az albérlők jelenléte még az étkezés, a nappali tartózkodás és az alvás helyszíneit is összevonta. A berendezés egyszerű, olykor paraszti vonásokat, berendezési tárgyakat is őriz, de többnyire a polgári bútorzat egyszerűbb, silányabb anyagból készült változata. A szobában a szülőknek támlás ágyak, a ruházatnak szekrény, az ágyak lábánál terítővel fedett asztal néhány székkel. Éjszakára a nagyobb gyermekeknek összecsukható vaságyat állítanak fel (ilyenen alusznak a konyhában az albérlők, ágybérlők is), a kisebbek gyakran szüleikkel alusznak egy ágyban. A konyha fő berendezési tárgya az öntöttvas tűzhely, a főzés, étkezés eszközkészletét kredenc őrzi, az asztalt viaszosvászon fedi, a sarokban hokedli áll lavórral, kannákkal mosogatáshoz és néha mosdáshoz. Mellékhelyiség nincsen; a folyosó végi árnyékszéket használják, s vizet is többnyire az udvari kútról hoznak. A vezetékes víz csak a századfordulón kezdi elérni az egyes lakásokat.
A születőben lévő munkásság, ha tehette, kispolgári mintákat követett, erre azonban inkább a legfelső szakmunkás rétegnek nyílt lehetősége. A munkásság lakásviszonyait meghatározta, hogy önálló műhely híján a lakhelye és munkahelye térben elkülönült, viszont szegénysége folytán ritkán élvezhette ennek előnyeit. Nagyvárosokban (a munkásság harmada Budapesten és környékén élt) a lakáshiány miatt nemigen volt önálló lakásuk; vagy albérletben háltak, vagy maguk fogadtak albérlőket, hiszen így a magas lakbér terheit másokkal megoszthatták, másokra átháríthatták. A munkásság egy része a kisvárosokban és elővárosokban a földszintes házak mélyen a telekre hátranyúló szárnyaiban élt, Budapesten pedig a bérkaszárnyákat lakta. A lakásínségre jellemző, hogy az 1880-as években még a lakásbérlők negyede pincelakó; a pesti építkezési hullámra viszont az, hogy a századelőre már a lakásoknak csak egy százaléka van a föld szintje alatt. A javulás ellenére a lakáshiány olyan nagy szociális, kriminalisztikai és egészségügyi gondokat eredményezett, hogy a hatóságok - a főváros és az állam - nagyobb lakásépítésre határozta el magát. Az 1908-1910 között létesült Százados utcai földszintes munkástelepen kívül így épülhetett meg az 1910-es években a kispesti Állami Munkás- és Tisztviselőtelep (a "Wekerle"), amely kislakásos, de kertes házaiban emberibb körülményeket teremtett. Egyes gyárak, üzemek maguk is lakással csábították-kötötték magukhoz munkásaikat; az óbudai gázgyári vagy az ózdi Velence-telep, illetve a MÁV telepei valóban a vágyott kispolgári körülményeket biztosították. Megindult a főváros szervezésében a nagyobb városi bérházépítés is, de ennek kiteljesedését a háború megakasztotta.
A lakásviszonyok szempontjából a mezőgazdasági bérmunkások álltak legrosszabbul. Az idénymunkások többsége barakkszerű épületekben húzta meg magát, a cselédeknek hosszú földszintes házakat emeltek, amelyeket kívülről nemigen lehetett az istállótól megkülönböztetni. A házakhoz esetleg kis konyhakertek is tartoztak. A viszonyokat jellemzi, hogy 1910-ben intézkedni kellett arról, hogy - nyilván az addigi gyakorlattal szemben - egy felnőttnek legalább 10 m2-t, minden családnak külön-külön szobát és kamrát kell biztosítani. Egy-egy közös konyhára olykor négy család is jutott. E kései előírások azonban a világháborúig már nem teljesülhettek.
Társadalmi fegyelmezés
A dualista Magyarországot stabil közbiztonság jellemezte. A börtönök lakóinak száma a korszak első felében körülbelül egyharmadával növekedett, a második negyedszázadban viszont jelentősen csökkent. Míg 1890-ben 36, 1913-ban csak 24 bebörtönzött jutott 100 000 lakosra. Változott a kriminalitás jellege is: az erőszakos bűncselekmények, köztük a gyilkosságok száma és aránya visszaesett az összes bűncselekményen belül. A kiegyezés utáni években kemény kézzel felszámolták az előző korszakra jellemző betyárbűnözést. Helyette megjelentek viszont a modern viszonyokhoz alkalmazkodó "intellektuális" bűnözők és a gazdasági bűncselekmények. A polgári jogegyenlőség adta önérzet és a rendies eredetű becsületfogalom egymás mellett élése eredményezhette, hogy a bíróság elé került ügyek egyharmadának tárgya becsületsértés vagy rágalmazás volt.
A korszak jellemzője, hogy amilyen mértékben kiépül és hatékonyabbá válik az államszervezet, úgy szorul vissza azoknak az elvárásoknak az érvénye, amelyeket a társadalom egyes csoportjainak saját jogérzéke sugalmazott. Az emberi magatartást a hagyományos, helyi, népi jogszokás és az egyéni jogérzék által meghatározott normák rovására egyre inkább a hatósági állami jogszabályok irányítják. Ez azonban csak a jog által elérhető területekre érvényes. A társadalmi fegyelmezésnek azonban messzebb ható eszközei is voltak, amelyek nemcsak a büntetőjogi eseteket szorították vissza, hanem a viselkedést jóval kiterjedtebben, a jogilag nem szabályozott területeken is meghatározták, sőt olykor a hivatalos jogrendszerrel szemben is a társadalmi viszonyok által diktált normát tartatták be.
Az uradalmi cselédség kiszolgáltatottsága az engedelmesség és az alázatosság olyan fokát kényszerítette ki, amely ellenkezett a liberális társadalmi berendezkedéssel. Ezt nemcsak a gazdatisztek és a nekik törvényben biztosított jogkörök, hanem a rendszerbe beletört cselédtömegek kollektív elvárása is hamar tudatosította a cselédben. Hasonlóképpen a parasztságnál a mobilitás minden felszabadító mozzanata sem tudta a falu közösségének kollektív erkölcsi ítéletét jelentékteleníteni. A munka, a föld, a családi önálló gazdaság kiemelt helye az értékrendben továbbra is olyan kötött viselkedési előírásrendszert kényszerített a parasztságra, amelynek az írott jogban csak a töredéke foglaltatott. De megvoltak a maga normái a kispolgári és a munkásmiliőnek is. A középosztály azután már a viselkedésnek a közvélemény ítélete által szankcionált egész sor szabálya segítségével biztosította, hogy a jó társaság tagjait öltözék, testtartás, mozdulatok, szóhasználat, gesztusok tegyék felismerhetővé, s egyben válasszák el a közönséges tömegektől. Még határozottabban érvényesítette viselkedésében az elhatárolódást az arisztokrácia. Fent a rangszerű, vagy a másik végleten, a cselédségnél a "rendes" viselkedés szabályait az egész környezet, a szülők, a rokonság, az iskola, a társaság, a felettesek sugallták-diktálták az egyénnek, s egyben nyesegették a normarendszerrel össze nem egyeztethető gesztusokat.
Térhasználat
A társadalom szervezetének bonyolultabb irányba fejlődésével, a magánélet és a munka elkülönülésével együtt a közterek használata is megváltozott. Az egyes tevékenységek és megnyilvánulások egy része térben eddig is elkülönült: a szakrális térnek fenntartott templom, a városházi főtér, valamint a piac eddig is hordozott sajátos jelleget, a térhasználat differenciálódása azonban a polgári korban és főként a városokban vesz határozottabb lendületet.
A munkafolyamatok elkülönülése a köztértől befejeződik: hatósági rendszabályok parancsolják fedél alá, városrendezési tervek és intézkedések bontatják le az utcai bódékat-pultokat. A hatóságok a bűzös, zajos, tűzveszélyes, szeméttel járó ipart a lakónegyedeken kívülre utasítják. Az árus boltba, piacra, majd a század legvégén vásárcsarnokba kényszerül, az alkalmi árus vagy a házaló tevékenységét csak a rendőr vagy a házmester jóindulata tűri meg az utcán. A város különböző részeihez más-más tevékenység és viselkedési norma tartozik, amelyet az épületek is sugallnak. Más viselkedés illik az igazgatási negyed méltóságteljes épületekkel körülvett tereihez, más a piac vagy a bevásárlóutcák forgatagához, ismét más a templomok és iskolák környékéhez, s több engedhető meg a sétányokon, parkokban, korzón. A céltól eltérő használat rendhagyó állapotnak minősül: a munkástüntetés, választási gyűlés megzavarhatja, de huzamos ideig érdemben nem befolyásolhatja például az igazgatási "negyed" hétköznapjait, s egy katolikus körmenet is csak alkalomszerűen változtat a piactér vagy a lakónegyed utcáinak hangulatán.
A magánélet és a köztér kapcsolatát számos szabály határozza meg. A közterületen a személyes viselkedés normái szigorúbbak, a gesztusok visszafogottabbak, kimértebbek lesznek, egy hevesebb baráti üdvözlés már csak bohém kisértelmiségi, diák- vagy újságíró körben elfogadott, a hitvesi csók végképp a lakásra tartozik. A köztér típusainak funkcionális elkülönülésével a használatának jellege is megváltozik. Kevés olyan hely marad, ahol tartózkodni szokás: ilyenek a parkok, a sétányok, korzók; másutt, utcán-téren csoportosulni, a mozgást akadályozni nem illik, sőt egyenesen gyanús dolog. Az utca a haladás helyszíne, oda az ember azért megy, mert tart valahová. A találkozás, a mások látványa, a saját személy (hölgyeknél új ruha, uraknál tekintély) megmutatása, a megbámultatás és a mások szemlélése, a felületesebb, de nagyon is szükséges emberi kapcsolatok alkalmai fogynak. Ugyanakkor a lakásnak a polgári intimitás szentélyévé avatásával a társadalmi kapcsolatoknak a saját fedél alatt is csak illem által (uzsonnaidőre, teára, vasárnapi formális vizitre) korlátozott alkalmai adódnak.
A hiányt éppen az e célra kiépített közterek fogják pótolni. A kötetlenebb baráti érintkezés helyszíne férfitársaságban a kaszinó, a klub vagy még inkább a kávéház. Ennek területe, asztalai-székei ponyvatető alatt nyáron az utcára is kiterjeszkednek, alkalmat adva az utcai forgatag szemlélésére. A hölgyeknek, gyermekeknek hasonlót nyújt a cukrászda, s mindkét nemnek a séta a ligetben, sétányon, parkban. Az elegáns ruha, a szépség és esetleg az ékszerek felvonultatásának színhelye a színház, az Opera, a bál. A séta és a hosszabb szabadban tartózkodás céljára a városok igyekeznek kiépíteni a maguk korzóját, sétányát. Nagyobb parkot, közkertet nem mindenütt telepítenek, de ahogyan a napi szükségletek beszerzése a boltba, csarnokba szorul, úgy kezdik a vidéki városi hatóságok a korábbi piactereket, főteret fával beültetni, sétatérré alakítani.
A társadalom tagoltságának azonban itt is érvényesülnie kell, ahogyan a tevékenységek, úgy azok színterei is társadalmi rétegekhez, csoportokhoz köthetők. Így válik szükségessé Budapesten a Nemzeti Színház és az Opera mellett a Népszínház építése, a Margitsziget és a Városliget mellett a Népliget telepítése. Az arisztokrata hölgyek-urak a századfordulón sétáik, kocsikázás alkalmával már nem a belvárosi korzót keresik fel - az a cselédek, katonák, kispolgárok köztere lesz -, hanem a Stefánián kocsiznak végig. Arról, hogy az alsóbb társadalmi rétegek a középosztályt és az elitet ne zaklassák a tér használatában, a hatóságok is gondoskodni fognak.
Társadalomszerveződés
"Azon tényező közt, melyek az alkotmányos államban a nyilvános életre kiváló befolyást gyakorolnak, alig létezik hatályosabb, mint az egyesülés, mely a közélet ébresztése és fejlesztése által azt nagymértékben mozdítja elő" - szögezte le bevezetőjében az egyesületek nyilvántartásáról szóló belügyminiszteri rendelet 1873-ban.
A polgáriasodás folyamatában valóban nagy szerepet játszottak az egyesületek. Bár törvény nem szabályozta alakításukat és működésüket, a századfordulón már 1100 helységben közel 4000 - egy másik rendelet kategóriáival jellemezve - politikai, humanisztikus, közművelődési, gazdászati és "nyerészkedési" egyesületet tartottak nyilván.
A legelterjedtebb típus az igényes szórakozás kereteit biztosító olvasó-, illetve társaskör volt (az utóbbiak közé tartoztak a kaszinók, polgári körök is). Gyakoriak voltak a felekezeti alapon elkülönülő vagy egy-egy foglalkozáshoz kötődő egyletek, társaskörök is. Általánosnak tekinthető a nemek szerinti különválás is. Bár a kifejezetten politikai célú egyesületek száma csekély volt, a többiek is tevékenyen részt vettek a helyi közélet alakításában. A nemzetiségek központi kulturális egyesületei szintén fontos keretet teremtettek a politikai tevékenység számára.
Az egyesületek, főként a kaszinók a reformkorban abból a célból létesültek, hogy a rendi különbségeket áthidalva a társadalom minden rétegének közös szerveződését elősegítsék, a kaszinók viselkedési normája a polgári minták felé mutatott. A század második felében azonban kiderült, hogy az egységes, polgári jellegű társadalom megteremtése zökkenőkkel halad, a társadalmi különbségeket nem lehet olyan könnyen megszüntetni, mint remélték. Az egyesületi forma azonban rendkívül népszerű lett, a legkülönbözőbb társadalmi csoportok használták ki a civil szerveződés adta lehetőségeket, előnyöket. A szervezetek alakulása gyorsabban haladt, mint az egységesedés folyamata, ilyen módon az egyesületek egy része természetesen a társadalom rétegződéséhez, csoportszerkezetéhez igazodott, azt képezte le, sőt bizonyos esetekben egyenesen a régi rendi elkülönülés újfajta eszköze lett. A század második felében sorra alakultak a bizonyos szakmákhoz, élethelyzetekhez, sőt társadalmi rétegekhez, olykor felekezetekhez köthető egyletek. Az önszerveződés természetes és hasznos volt a tagok és a képviselt egység, s végső soron a polgárosodás folyamata szempontjából, ugyanakkor egyes jelenségek tagadhatatlanul az elhatárolódás, a társadalmi választóvonalak fennmaradását jelezték, sőt segíthették. A gondolkodás és a mentalitás gyökeres átalakulása, az egyenlőség eszméjének elfogadtatása, gyakorlatba ültetése a csak jogilag egységesedő, valójában nagyon is tagolt társadalomban nem mehetett végbe. Ezt jelezte a Nemzeti Kaszinónak mágnáskaszinóvá alakulása, amelytől külön szerveződött a dzsentri, s megint más szervezetbe tömörült a nagypolgárság. A polgárság kerületenként is létrehozta társasköreit, s a századfordulón már a munkásságnak is kialakultak a társadalmi szervezetei. Az elkülönülés tény, de az is, hogy a munkásegyletek jelentős szerepet játszottak nemcsak az önképzésben, a művelődési javak terjesztésében, hanem egy jellegzetes munkás-szubkultúra kialakulásában is, melynek a kórusszerű éneklés, a kirándulás, a sportélet - megannyi polgári eredetű szórakozás - fontos részét képezte.
A paraszti életmód mindennapjai
A parasztság tárgyi környezetének bemutatása előtt szót kell ejtenünk a társadalmi környezetről is, amelyben az egyén mindennapjait élte. Az egyén a családja alkotta háztartáson keresztül tagozódott bele a tágabb társadalmi közegbe, a rokonságba, a falu egészébe. Magyarországon a 18. század végétől megfigyelhető volt az a tendencia, hogy növekedett a több - rendszerint le- és felmenő vérrokon - családból álló háztartások száma, és így az egy-egy háztartásban élők létszáma is. Ezt a több családból álló háztartást a néprajzi kutatás nagycsaládnak nevezte. A háztartások növekedésének folyamata a 19. század végére befejeződött, a 20. század fordulójától már egyre szélesebb jellemzővé vált az egy szülői házaspárból és gyermekeiből álló kiscsalád vagy elemi család.
A 19. század egyik legnagyobb településformáló tényezője a vasút volt. A vasúthálózat kiépülése közvetlenül hatással volt a magyarországi települések legtöbbjére. Egyik igen fontos következménye a településhierarchia átrendeződése. Azok a települések, amelyek egy kis forgalmú szárnyvonal végállomásaként tagolódtak be a hálózatba (mint például a nagy múltú mezőváros, érseki székhely, iskolaváros: Kalocsa), vagy amelyeket elkerült a vasút, a fejlődésben megrekedtek. Ezzel szemben korábban jelentéktelen falvakban robbanásszerű fejlődés zajlott, ha a település forgalmi csomóponttá vált (például Salgótarján).
Magyarország paraszti építkezésében a 18. század során kisebb térbeli egységek elhatárolódása volt megfigyelhető. A 19. század pedig a sokszor csak néhány falura kiterjedő kistáji típusok virágkorának nevezhető. E század utolsó két évtizedében kezdődött egy új folyamat, amelynek lényege: a falusi építészet egyre gyorsuló ütemű egységesülése, a táji jellegzetességek elhalványulása. A lakóházak és gazdasági épületek között újabbak már nem alakultak ki, a meglévő típusok azonban minőségileg fejlődtek. A minőségi fejlődés egyik lényeges eleme, hogy az épületek különféle szerkezeti elemeit, a falaktól kezdve a tetőszerkezeten át a nyílászárókig nagy gyakorlattal rendelkező specialisták vagy tanult kisiparosok készítik.
A fal építőanyagában lényeges változás állt be. A boronaépítkezés Zala és Vas megye nyugati felére, valamint a Székelyföldre szorult vissza. Az ország egész területén nőtt a földfalak (vályog- és tömésfal vagy vertfal) jelentősége. A téglafal a 19. század második felében terjedt. A tetőszerkezet egyik tartóelemét, a hosszúágast egyre nagyobb területen kezdte felváltani a teherhordó falon álló ollóágas. A 20. század fordulóján már országosan elterjedt volt a szarufás tetőszerkezet. Az 1880-as évektől jelent meg az építkezésben az úgynevezett székes tetőszerkezet, amelynek a lényege az, hogy a szarufákat alátámasztó állványt építettek a padlástérbe. Ez az épületek nagyobb szélességét is lehetővé tette.
A cseréptető csak az 19. század utolsó évtizedeiben terjed, elsősorban a mezővárosokban és a piacra termelő tájakon. Terjedését a gyakori tűzvészek segítik. 1900-ban a lakóházak 23 százalékát már cseréptető (valamint pala és bádog) fedte, 1910-re pedig 50% alá csökken a zsúppal és náddal fedett falusi házak aránya. Még ennél is jobban visszaszorult az Északkelet-Magyarországon szokásos taposott szalmatető.
Alaprajzi változást a lakóházakban az oldaltornácok új fajtáinak elterjedése eredményezett, és ez az egész nyelvterületen lezajlott a 19. század folyamán. Ezzel a tornác a magyar paraszti építészet jellegzetességévé, a szomszédos tájaktól elkülönítő jegyévé vált. Ezzel együtt az egysoros építkezés volt az általános, így az alaprajzi különbségek nem voltak számottevőek. Az alaprajzban változást hozott a városi építkezés hatására megjelent L alakú épülettípus, amellyel a mezővárosokban, a piaci termelésbe bekapcsolódott falvakban találkozhatunk leginkább. Ennél az utcára néző rövidebb részen nyert elhelyezést a két lakószoba, míg az udvarra néző hosszabb részen a konyha, a kamra és az egyéb helyiségek. A deszkapadló a módosabb paraszti rétegek használatában a század vége felé terjedt el.
A lakóház megjelenésében a tetőforma lényeges módosulása is változást hozott, a 20. század fordulóján már nem építettek kontyos és csonkakontyos tetőt. Az utcai homlokzatok kialakításában esztétikai törekvések is megjelentek. Erre utalnak az ekkor épült házakon az oromcsúcs díszei, a deszkaoromzat áttört faragása, egyes tájakon a barokkos, klasszicista, majd a 20. század elején az eklektikus kiképzésű homlokzatok. Az újonnan épült házak jelentős része vakolatborítást kapott, az épületek megjelenésében, kivitelezésében egyre növekvő szerephez jutottak a presztízsszempontok.
Az erősödő polgárosodás jeleként nőtt az igény a gerendázat nélküli, sima mennyezet iránt. Ennek következtében jelent meg a nádszövettel borított deszkafödém, amelyet lehetett vakolni, stukatúros födémet készíteni.
A 19. században a szabadkémény az Alföldről és a Kisalföldről terjed a környező tájakra. Meghonosodása a peremvidékeken, főleg a folyóvölgyekben - a Sajó, a Hernád, a Szamos és a Maros mentén - zajlott erőteljesen. A zárt füstelvezetést eredményező kéményeknek még csak a széles változata, a mászókémény jelent meg. A századfordulón már megkezdődött a cilinderkémények építése is. A délnyugat-dunántúli füstöskonyha és az északi házterület kürtőskemencés házai még nem tűntek el teljesen, de százalékarányuk az épületállományban igen alacsonyra csökkent.
A lakóház bútorzata újabb elemekkel már nem bővült. A színes, virágos bútorok ekkor már főleg a falusi, illetve a kevésbé tehetős vevőkör számára készültek. A mezővárosok parasztpolgársága már a városi polgárság műbútorainak mintájára készült egyszínűre mázolt, esetleg erezett bútorokat igényelte.
Az 1880-1910 közötti években egyre gyorsuló ütemben terjedt a vaslapos takaréktűzhely, a rakott sparhelt, és az ország nagy részén megszüntette a nyílt tűzön történő főzést. Ebben az időben még a vályogból, földből rakott és öntöttvas lappal fedett változatait ismerték. A zárt füstelvezetés és a takaréktűzhely a lakásbelső egységesülését eredményezte. A vaslapos takaréktűzhelyek gyors terjedése következtében nagyobbrészt kiszorultak a használatból a szabad tűzön és kemencében történő főzésnél használatos tűzálló cserépedények, helyettük teret nyertek a fém főzőedények.
Ez időben nem került új élelmiszer az asztalra, sőt számos, korábban termesztett növényféle (az árpa, a hajdina, a köles, valamint - Erdély kivételével - a kukoricakása és -liszt) kiszorult az emberi táplálkozásból. Az újkori magyar parasztkultúra régies vonása az év megosztása: a téli félévben napi két, a nyári félévben napi három étkezéssel. A kétszeri étkezéssel járó téli félév november elején, a tavaszi félév pedig a tavaszi szántásokkor kezdődött. A kávé a reggeliben az 1880-as évek elején jelent meg, de terjedése lassú volt. Eleinte leves módjára, tálból kanalazott ételként fogyasztották, a férfiak azonban többre becsülték a szalonnát vagy a túrót.
A parasztkonyhán főzött ételek közül számos étel készítése kiment a szokásból, cserébe viszont számos újdonságot vezettek be. Ezek a polgári középosztály táplálkozáskultúrájából érkeztek. Az újítások rendszerint az ünnepi étrendben - főleg a lakodalmi menüsorban - kaptak helyet. A lakodalmi étrend 1880 táján még régies - kivéve az Alföldet, ahol a pörkölt már nélkülözhetetlen elem, de lassan elterjed országszerte. A több hullámban érkező további újítások: paradicsommártás, torta, valamint a grillázs lakodalmi torta.
