Vissza a tartalomjegyzékre

TÖRTÉNELEM

KÖZTÖRTÉNET
TÁRSADALOM



KÖZTÖRTÉNET

A DUALISTA POLITIKAI RENDSZER KIALAKULÁSA

A dualista rendszer politikai struktúrája

1867-ben létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. A kiegyezés minden szempontból szorosabb kapcsolatot hozott létre Magyarország és az örökös tartományok (röviden Ausztria) között, mint egy perszonálunió, de sokkal "lazábbat", mint egy úgynevezett reálunió. A magyar tárgyaló félnek ugyanis sikerült elérnie, hogy nem vezettek be egységes birodalmi törvényhozást. Léteztek úgynevezett közös ügyek: a külügy, a hadügy, az ezekre vonatkozó közös pénzügy, melyeknek közös, birodalmi minisztériumai voltak.

Az 1867. évi XII. törvényben és ennek Lajtán túli megfelelőjében, az úgynevezett decemberi alkotmányban bizonyos ügyek nem voltak közvetlenül alárendelve sem a magyar, sem az örökös tartományok országgyűlésének. Ennek kettős oka volt: egyrészt az uralkodó bizonyos döntési jogköröket magának akart fenntartani, másrészt a kiegyezést létrehozó magyar politikusok, de ellenzékük is - hogy a magyar rész önállósága minél teljesebben megmaradjon - olyan közjogi (a két terület kapcsolatát meghatározó) rendszerre törekedett, amelynek nincs központi országgyűlése (azaz teljes birodalmi gyűlése). Így egy olyan intézményi rendszer jött létre, amely nem tartalmazott közös törvényhozói hatalmat, ugyanakkor valamiféle közös végrehajtói hatalommal rendelkezett.

Az elkülönült központi vagy közös végrehajtó hatalom létét mindenekelőtt a Monarchia közös védelmével indokolták, így ennek megfelelően a hadügyek és a külügyek s az ezekre vonatkozó pénzügyek közös irányítását jelentette. Ezek intézésére jött létre a közös - a Lajtán túli szóhasználatban hosszú ideig birodalminak nevezett - külügyminisztérium, hadügyminisztérium és pénzügyminisztérium. Különböző módon függtek az uralkodótól, eltérő felelősséggel tartoztak a két állam - Lajtán túli fogalommal: a két birodalomrész - országgyűlésének.

A két országgyűlés a közös hadügyről a kiegyezési törvény a következőképpen rendelkezett: Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, ami az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, Ő Felsége által intézendőnek ismertetik el. Ennek megfelelően a két országgyűlésnek csak a költségvetésen keresztül lehetett befolyásolása a Monarchia hadügyeire. Kiegészítette mindezt, hogy tízévente törvény született mindkét országgyűlésben a véderő létszámáról, a szolgálati időről, s az újoncok évenkénti behívását is az országgyűléseknek kellett elfogadniuk.

A közös pénzügyminiszter a költségvetésen keresztül gyakorolta kontrollját, később újabb feladatot is kapott: az 1878-ban okkupált Bosznia-Hercegovina polgári kormányzatának lett legfelsőbb szintű felelőse.

A közös külpolitikára vonatkozóan a kiegyezési törvény a következőképpen fogalmazott: A birodalom diplomaticai és kereskedelmi képviseltetése a külföld irányában és a nemzetközi szerződések tekintetében fölmerülhető intézkedések, mindkét fél minisztériumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett, a közös külügyminiszter teendői közé tartoznak. A nemzetközi szerződéseket mindenik minisztérium saját törvényhozásával közli. Tehát a két miniszterelnök egyetértése kellett a külpolitikai lépésekhez, s ők parlamenti ellenőrzés alatt álltak. A nemzetközi szerződéseket pedig mindkét törvényhozásnak be kellett cikkelyeznie; a parlamenti ellenőrzés itt is megvalósult.

A közös miniszterek kötelesek voltak tevékenységükről a delegációknak, tehát a parlamenti bizottságoknak beszámolni, amelyek "alkotmánysértés" esetén felelősségre is vonhatták őket. Ilyenre azonban soha nem került sor. Az egész politikai intézményrendszer arra épült, hogy a benne részt vevő intézmények (és személyek) érdekeltek a struktúra fenntartásában, s ezért a sikerre törekedve vesznek részt az alkufolyamatokban.

A két elkülönült országgyűlésnek, a magyarországinak és az örökös tartományokénak voltak közös intézményeik: a két országgyűlés által választott delegációk. A delegációk jogköre alapvetően a közös költségvetés elfogadására terjedt ki. Működési mechanizmusukat úgy alakították ki, hogy még csak ne is emlékeztessenek valamilyen birodalmi gyűlésre: külön tárgyalták meg ugyanazon kérdéseket; álláspontjaikat írásban közölték egymással, s ha nem tudtak közös nevezőre jutni, akkor ültek össze közös szavazásra (amikor már vitára nem kerülhetett sor). A két fél közjogi felfogásának különbözőségét jelzi, hogy a magyarok "delegációs döntésekről", a Lajtán túliak "delegációs törvényhozásról" beszélnek. Kétségtelen, hogy a delegáció döntése, azaz a közös költségvetés csak akkor emelkedett törvényerőre, ha a két fél a parlamentjében, a saját költségvetési törvényében elfogadta azt.

A közös ügyek mellett voltak az Osztrák-Magyar Monarchiának úgynevezett közösen kezelendő ügyei, mindenekelőtt a gazdaság területe: a bankügy, a vasutak egy része, a hitelügy, a vámügy. A közösen kezelendő ügyek nagy részét a tízévenként megkötött vám- és kereskedelmi szövetségben, az úgynevezett gazdasági kiegyezésben szabályozták.

A dualizmus több mint ötvenéves története során közjogi kérdésnek nevezték a politikai vitákban az uralkodóval és a másik országgal közösen kezelendő ügyeket. A dualizmus kori magyar politikai célkitűzések minimuma mindig a két országnak a tényleges politikai döntésekbe való azonos beleszólási lehetősége, a két ország érdekeinek a közös intézményrendszerekben, és azok működésében való azonos érvényesülése volt. A korszakban egy-egy intézmény "semlegességét" sokszor apparátusának nemzeti összetételén mérték le. Úgy vélték, hogy az egyik birodalomfélből jött politikus avagy hivatalnok szükségszerűen a saját országa érdekeit, álláspontját képviseli az adott intézményben. A közös külügy- és a közös pénzügyminiszter közül az egyik mindig magyar származású volt, de a közös hadügyminiszter sohasem lehetett magyar. Mindkét országban létezett egy-egy külön országgyűlés, s egy-egy ezeknek felelős kormány. Az országgyűlés mindkét országban kétkamarás volt, s mindkettőben a képviselőház vitte a politikailag meghatározó szerepet.

Magyarországon a képviselőház alapvetően az 1848-as szabályoknak megfelelően alakult meg, az 1848-as szabályozás alapján választották egészen 1874-ig, amikor a választási rendszert átalakították. A főrendiház is megfelelt 1848-as előképének, ezt azonban sokkal inkább az 1848 előtti főrendi táblához kell hasonlítanunk, mivel 1848-ban nem változtattak annak összetételén, s csak 1885-ben került sor e törvényhozó intézmény reformjára.

A képviselőház és a főrendiház közötti állandó alkufolyamat lehetőségét az biztosította, hogy az utóbbinak joga volt visszautasítani a választott politikusok által elfogadott törvényeket, s tulajdonképpen meg kellett egyeznie a két háznak ahhoz, hogy egy országgyűlési határozat (legyen az törvény, avagy más) megszülethessék. Kétségtelen, hogy a főrendiház nem túl gyakran élt ezzel a jogával.

A törvényhozás résztvevője volt bizonyos tekintetben maga az uralkodó is, elvégre a mindkét ház által elfogadott törvényjavaslatok csak az ő szentesítésével emelkedtek törvényerőre. Így a rendszerbe eleve beépült volna az uralkodóval az elfogadott törvényekről való rendszeres vita, alku. Ennek megakadályozására született meg osztrák példára az 1867. március 17-i minisztertanácson a határozat azon ügyletekről, melyek miniszteri ellenjegyzéssel ellátandó végelhatározás végett ő felségéhez terjesztendők, amelynek 12. paragrafusa volt az úgynevezett előszentesítési jog: Törvényjavaslatok, országgyűlési előterjesztések, országgyűlési bemutatásuk előtt, vagy ezeket pótló lényegesebb, ide vonatkozó rendelvények tervezetei. Ez mindenképpen erősítette a rendszer abszolutista elemeit, hiszen a kormány számára lehetetlenné tette, hogy olyan törvény-előterjesztésekkel éljen a törvényhozásban, amellyel az uralkodó nem értett egyet. Ugyanakkor az egyeztetést sem zárta ki. Ezzel a korábban nyílt alkufolyamat belsővé, "titkossá" vált: elvégre az, hogy az uralkodó szentesít-e egy törvényt avagy nem, az mindenki számára látható, az viszont kevésbé volt nyilvános, hogy a kormánnyal való tárgyalásokon engedélyezi-e egy törvény beterjesztését. Az előszentesítési rendszerből az is adódott, hogy az uralkodónak gyakorlatilag már nem volt lehetősége a szentesítés megtagadására. Még így is sor került azonban a szentesítéssel összekapcsolt alkufolyamatokra, például az egyházpolitikai törvények kapcsán, amikor az "előszentesítés" csak elvi engedély, és nem a törvényjavaslat konkrét szövegének jóváhagyása volt.

A parlamentnek felelős kormányrendszer is 1848-ban jött létre. Maga az uralkodó a végrehajtó hatalomhoz több szálon kapcsolódott, mindenekelőtt ő nevezte ki az országgyűlésnek felelős miniszterelnököt, s ő hagyta jóvá a minisztérium (azaz a minisztertanács) összetételét. 1867-ben a király az 1848-asnál valamivel nagyobb jogkört kapott a miniszter kinevezésében. Míg az 1848-as megfogalmazás szerint a miniszterelnök miniszterekre vonatkozó javaslatát csak megerősíti, addig 1867 után már ő nevezi ki a miniszterelnök előterjesztésére a minisztereket. Arról a jogszabályok nem rendelkeztek, hogy kit nevezhet ki miniszterelnökké, de az országgyűlésnek felelős kormány léte azt tette természetessé és praktikussá, hogy a képviselőház többségét kitevő politikai csoport egyik politikusa kapja ezt a feladatot, máskülönben lehetetlenné vált volna a végrehajtó hatalom normális működése.

A miniszterelnöknek tehát egyszerre kellett bírnia a "korona" s a "törvényhozás" bizalmát, nem maradhatott valaki miniszterelnök, ha az uralkodó már nem tartotta elfogadhatónak. A képviselőház, a többségi párt és az uralkodó "összecsapásában" általában az uralkodó volt az erősebb, bár néha a képviselőház, azaz a magyarországi politikai elit. Ugyanakkor az uralkodó továbbra sem volt felelős az országgyűlésnek, rendeletei, miniszterelnöki, miniszteri kinevezései mégis csak miniszteri ellenjegyzéssel voltak "alkotmányosak", tehát egy olyan személy láttamozásával, akit az országgyűlés politikailag is felelősségre vonhatott. A dualizmus kori magyar közéletben az országos szint alatt a megyék és törvényhatósági jogú városok politizáltak. Igen lényeges, hogy nem pusztán a helyi körülmények meghatározásának jogát tulajdonították az itteni képviseleti intézményeknek, hanem az országos politikába való beleszólási jogot is.

Ausztria és Magyarország külpolitikája az 1890-es évekig

A Monarchia első közös külügyminisztere, Beust alapvetően poroszellenes külpolitikát folytatott, s a Balkánra vonatkozóan Oroszországgal az érdekszférák elkülönítésére törekedett. Mivel a korábbi francia kísérletek ellenére nem jött létre valamilyen osztrák-francia szövetség, a francia-porosz háború kitörésekor az uralkodó Beust és a katonai körök revansista álláspontjával szemben a semlegességet választotta. A gyors francia vereség igazolta a döntés helyességét. A Német Császárság 1871-es létrejötte után még Beust is elismerte és elfogadta, hogy Ausztria végleg elveszítette németországi hatalmi befolyását.

Beust utóda, Andrássy Gyula, aki a magyar miniszterelnöki posztot a közös külügyminiszterivel váltotta fel, alapvetően a németekkel való szövetségre s Oroszország ellen, legalábbis az orosz befolyásnak a Balkánon való érvényesülése ellen építette ki külpolitikai koncepcióját. Ezen elképzeléshez a liberális elveket képviselő külügyminiszter nem talált nagyhatalmi szövetségest, így arra kényszerült, hogy a konzervatív szolidaritás alapján létrejövő három császár szövetségét fogadja el.

A balkáni hatalmi viszonyok megváltozását a különböző törökellenes felkelések, tehát a kis balkáni népek lépései váltották ki. Kezdetben a Monarchia Oroszországgal közösen, tulajdonképpen a konzervatív koncepciónak megfelelően pusztán Törökország modernizációjáért szállt síkra. Az 1876-os bolgár felkelés és a szerb háború nyilvánvalóvá tette, hogy a balkáni status quo nem tartható fenn. Így az osztrák-magyar külpolitika vezetője a nagyhatalmi osztozkodás stratégiájára tért át, ezzel meg akarta akadályozni, hogy a Balkán orosz befolyás alá kerüljön. A reichstadti egyezményben, majd az Oroszország katonai beavatkozását jóváhagyó budapesti titkos egyezményben kimondták, hogy a balkáni átalakulás esetén a Monarchia annektálhatja Bosznia-Hercegovinát, Oroszország pedig bekebelezheti Besszarábiát.

A török győzelmek után Oroszország mint az adott népek pártfogója hadat üzent Törökországnak, több hónapos háború után győzelmet aratott, és San Stefanóban olyan békét kötött, amely a korábbi megegyezéseket figyelmen kívül hagyta. A Monarchiában felmerült, hogy a balkáni status quo megváltozását esetleg fegyveres erővel akadályozzák meg, de inkább az Angliával és Németországgal közösen indított diplomáciai lépés mellett döntöttek. Ennek eredménye volt az 1878. június 13-án megnyíló berlini kongresszus, amely visszaszorította az orosz balkáni befolyást, ugyanakkor kimondta Románia, Szerbia és Montenegró jogi függetlenségét. Bulgária végül kisebb területtel alakult meg, mint ahogy az orosz-török háborút lezáró 1878-as San Stefanó-i béke meghatározta. Itt döntöttek Bosznia-Hercegovina sorsáról, a korábbi reichstadti egyezménnyel ellentétben a Monarchia nem annektálta, csak okkupálta az eddig Törökországhoz tartozó két tartományt. Az okkupáció fegyveres végrehajtása sokkal nehezebb volt, mint azt a Monarchia katonai vezetése elképzelte, s költsége komoly magyarországi belpolitikai problémákhoz vezetett.

A berlini kongresszust követte - részben az ottani német-osztrák-magyar együttműködés tapasztalataira építve - az a szerződés a Német Birodalom és a Monarchia között, amely azután kettős szövetségként vonult be a köztudatba, s amely az első világháború egyik hatalmi tömbjének, a központi hatalmaknak csírája lett. Ekkor egy olyan védelmi szövetség született, amely orosz támadás esetére mondta ki a fegyveres segítséget, más állam támadása esetére csak a semlegességet. A kettős szövetség mellett 1882-ben létrejött a német - osztrák-magyar - olasz hármasszövetség, mely alapvetően Olaszországot és Németországot biztosította egymás támogatásáról egy lehetséges francia támadás esetére. Más országok akciója esetén a casus foederis csak akkor lép életbe, ha valamely szerződő felet két nagyhatalom részéről ér támadás. Ennek a pontnak meghatározó jelentősége volt az első világháború kitörésekor, mert 1914-ben Olaszország és Románia (amely 1883-ban a Monarchiával kötött védelmi szövetséggel gyakorlatilag csatlakozott a hármas szövetséghez) akkor mondta ki semlegességét, amikor mind az Osztrák-Magyar Monarchia, mind Németország csak egy nagyhatalommal állt háborús viszonyban.

Az az osztrák-magyar célkitűzés, hogy a Balkánon ne jöhessen létre egy (oroszok támogatta) nagy szláv állam, a nyolcvanas években a szerb-bolgár konfliktus idején kényszerítette a Monarchiát külpolitikai aktivitásra. A Monarchia elérte, hogy a győztes Bulgária nem növekedett meg. Ugyanakkor a kilencvenes évek elejétől az addig az osztrák-magyar államhoz közel álló Szerbiában megerősödött az orosz befolyás. Tulajdonképpen ekkor változott meg az osztrák-magyar külpolitikai irányvonal, az eddigi egyezkedő politika helyét átvette az orosz lépésekre való felkészülés politikája. Ennek egyértelmű jele volt 1887-ben az úgynevezett keleti hármas szövetség aláírása, amelyben a Monarchia Olaszországgal és Angliával egyezett meg közös eljárásban arra az esetre, ha Oroszország egyoldalúan akarná megváltoztatni a balkáni helyzetet.

Az Andrássy-korszak

A dualista Magyarország első, gróf Andrássy Gyula által vezetett kormányának alapvető feladata a kialakuló Monarchia közös- és magyarországi alap-intézményrendszereinek létrehozása, az erre vonatkozó elképzeléseiknek elfogadtatása a másik ország kormányával, az uralkodóval és környezetével, valamint a politizáló magyarországi elittel. A közös intézményrendszerben meg kellett egyezni az osztrák féllel a közös költségekhez való hozzájárulás mértékében, a kvótában. Meg kellett kötni az első gazdasági kiegyezést. Talán a legnagyobb problémát a hadseregre vonatkozó megállapodás jelentette. Bár a kiegyezés megkötésének elsődleges racionalitása éppen a közös védelem volt, a magyarországi politizáló közönség az állami szuverenitás korlátozott voltát (részben az 1848-as tapasztalatok miatt) éppen az önálló magyar hadsereg hiányában látta. A kiegyezési törvényben szereplő magyar hadsereg kifejezés ugyanis pusztán egy elv volt, s nem valamiféle valóság. Andrássynak hosszas tárgyalások és alkudozások során sikerült 1868-ban elérnie, hogy a közös hadsereg mellett felállíthatott egy-egy kisebb önálló haderőt, Magyarország a honvédséget, Ausztria a Landwehrt. Ezek alapvetően nem a közös hadügyminiszternek, hanem a magyar kormány honvédelmi minisztereinek voltak alárendelve. A honvédség kezdetben még tüzérséggel sem rendelkezett, csak a századforduló után kapta meg a jogot önálló tüzérség kialakítására. Az önálló haderő felállítására az egyik érvet az jelentette, hogy mindkét országos kormánynak szüksége volt egy neki alárendelt fegyveres erőre az országokban felmerülő nagyobb rendzavarások esetére, mivel az abszolutizmus kori csendőrséget az ország területének legnagyobb részén megszüntették, és csak 1881-ben hozták létre az ország egész vidéki területén funkcionáló új csendőrséget. A tényleges karhatalmi feladatokra a magyar kormány, ha csak tehette, nem a honvédség, hanem a közös hadsereg egységeit vette igénybe.

A belső feladatok között elsődleges volt, részben az ország területi átalakulásával is összefüggésben, a nemzetiségi kérdés rendezése. A területi átalakulás azt jelentette, hogy 1848-hoz hasonlóan újra létrejött Magyarország és Erdély uniója, s rendezni kellett a viszonyt Horvát-Szlavón-Dalmátországgal is. Nem sikerült megegyezni Fiume kérdésében. A magyar kormány nem volt hajlandó egyedüli tengeri kikötőjét átengedni a horvátoknak, s 1870-ben létrejött az állandó "fiumei provizórium", amely Fiume megyét Horvátországhoz csatolta, de a város és a kikötő a magyar kormány közvetlen ellenőrzése alá került, s egy tengerparti kormányzó irányította.

A hagyományos magyar nemzetfelfogás nem fogadta el a nemzetiségek államalkotó nemzet voltát, nemzeti egyediségét; az "egy politikai nemzet" koncepciót vallotta. A politikusok egy része már 1848-ban túllépett ezen, 1849 után Kossuth is valamiféle kulturális autonómiáról gondolkodott. Ugyanakkor 1863-ban az erdélyi románoknak teljesült régi vágyuk, s a magyarok, szászok, székelyek mellett elnyerték nemzet voltuk elismerését. A kiegyezési tárgyalásokat folytató magyar politikusoknak mindezt figyelembe kellett venniük, amellett hogy úgy vélték, csak a politikai egység, a minél teljesebb körű támogatás felmutatásával képesek álláspontjukat Béccsel szemben érvényesíteni. Mindez tükröződött az 1866-ban felállított képviselőházi bizottság által megfogalmazott törvényjavaslatban. 1868-ban, a nemzetiségi törvény elfogadásakor már túl volt a magyar politikai elit a kiegyezési tárgyalásokon, s így a korábbi "nagylelkűsége" is csökkent.

Az új politikai igazgatási rendszer, röviden a polgári állam kiépítésének integráns részét képezte a népiskolai törvény elfogadása is. Eötvös József ekkori javaslatát az 1848-assal ellentétben nem a világi, hanem a ténylegesen létező egyházi iskolahálózatra építette.

Ugyancsak a polgári állam kiépítésének követelménye volt a közigazgatástól, azaz a mindennapi politikai befolyástól független igazságszolgáltatási intézményrendszer kialakítása, a bírói függetlenség biztosítása. Kialakították az ügyészségeket és a közjegyzői hálózatot is. Magyarországon, ellentétben Ausztriával, nem született külön törvény az állampolgárok jogegyenlőségéről, az ekkor elfogadott perrendtartás mégis kimondta a polgárok törvény előtti egyenlőségét. Civilizálták a büntetési módokat is, eltörölték a testi fenyítést és a bilincsbüntetést, bár a főrendiház e törvény elfogadását egy ideig késleltette.

Az állam igazgatási rendszerének átalakítását a törvényhatóságokról és a községekről szóló törvények rendezték. A törvényhatóságokról szóló törvényjavaslat vitájában csapott komolyan össze a korszakban először egy municipialista és centralista irányzat. A municipialista a központi kormányzattal és részben a központi parlamenttel (annak esetleges alkotmányellenességével) szemben a legfontosabb biztosítéknak a törvényhatóságok (ekkor még megyék, törvényhatósági jogú városok, kerületek és székek) politikai "önállóságát" és politikai cselekvőképességét tekinti. A másik - bár nem tagadja a fenti szempont fontosságát, a reformkort átélt és végigharcolt nemzedék ezt nem is tehetné - a törvényhatóságoknak kevesebb politikai súlyt akar biztosítani. A központi hatalomtól való függésüket azzal látja megalapozottnak, hogy azok a politikai szerep mellett (amely mindenekelőtt az egyes politikai kérdésekben való állásfoglalás és az általuk nehezményezett intézkedések elleni feliratok elkészítésének jogát jelenti) az állami közigazgatást is képviselik, emellett természetesen a helyi igazgatás meghatározói, jogszabályokat adhatnak ki. Az előbbi álláspontot mindenekelőtt az ellenzékiek, az utóbbit a kormánypártiak vallották, s ebből természetszerűleg következett, hogy a centralisták álláspontja győzött 1870-ben. Ezért a főispán (a központi hatalom helyi megbízottja) jogköre, mindenekelőtt a tisztviselői kar feletti ellenőrzési joga bővült. A másik, a politikai viták középpontjában álló kérdés a megyei közgyűlés (a törvényhatósági bizottság) összetételének problémája volt. A javaslat és a törvény szerint ugyanis a közgyűlések képviselőinek felét nem választják, hanem automatikusan az adott törvényhatóság, illetve község legnagyobb adófizetői, a virilisek teszik ki. A korszak felfogása szerint a gazdagabbak inkább a kormánypárt támogatói, így a virilizmus intézménye nem pusztán a liberális és demokrata elveknek mondott ellent, hanem a kormány befolyását növelte az adott bizottságokban. A nemzetiségi képviselők úgy vélték, hogy a virilizmussal a kormányzat egyben a magyar szupremáciát is biztosítani akarja, mivel a nemzetiségi megyékben a kisebbségben lévő magyarok általában a gazdagabbak.

A törvény elfogadását követő évek azt mutatják, hogy a kormány valóban törekszik a megyék ellenőrzésének átvételére, s minden eszközt felhasznál, hogy az új törvényhatósági bizottságokban hívei legyenek többségben. Az igazgatás átalakításához tartozik Budapest létrehozása Buda, Pest és Óbuda egyesítésével 1873-ban. A főváros igazgatási, politikai struktúrája a viták következtében eltér az átlagos törvényhatóságokétól. Nem főispánja van, hanem főpolgármestere, akit a kormányzat három jelöltjéből választanak. A budapesti virilizmus is más, itt az 1200 legnagyobb adófizetőből választják meg a választójogosultak a közgyűlés felét.

Egy sor, a korszakban meghozott jogszabály és intézkedés az általános állampolgári jogok biztosításához, a polgári államnak a katolikus egyházi befolyástól való függetlenedéséhez vezetett. Mindenekelőtt újra (1849-ben már sor került rá) megtörténik a zsidóság emancipációja: a zsidó vallásúak is teljes jogú állampolgárok lesznek. Az 1865-ös választásokon még nem rendelkezhettek választójoggal, ám 1869-ben ők is ugyanúgy szavazhatnak, mint a más felekezetekhez tartozók. A személyes emancipáció megtörténik, de csak az 1890-es évek közepén kerül sor az izraelita vallás egyenjogúsítására, azaz bevett vallássá tételére. Törvényben szabályozzák a vegyes házasságokból származó gyermekek vallását is (elkeresztelési rendelet).

A korszak egyházpolitikájához tartozott az úgynevezett katolikus autonómia mozgalom. A katolikus egyház ugyanis szerette volna saját kezelésébe venni a szerzetesrendektől II. József alatt elkobzott vagyonból létrehozott vallás- és tanulmányi alapokat. Az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a liberális katolikus Eötvös József messzemenőkig támogatott egy ilyen megoldást, de csak akkor, ha az adott szervezetben a hívő laikusoknak meghatározó szerepe lehet. Ezt viszont az egyháziak nem fogadták el. A kérdés a dualizmus története során még többször előkerült, de egyedül Erdélyben oldotta meg az úgynevezett Erdélyi Katolikus Státus.

A politikai pártok

A kialakuló új politikai rendszer képviselőházi pártjainak gyökerei visszanyúlnak az 1861-es országgyűlés Felirati és Határozati Pártjára. Ekkor még a nem magyar politikusok is alapvetően a magyar pártok képviselőházi padsoraiban foglaltak helyet. A Felirati Pártból jött létre a Deák-párt avagy a jobbpárt, azaz a kiegyezés létrehozói és támogatói. A Deák-párt a korszak kormánypártja. A felelős kormányzat kialakulása után továbbra is Deák Ferenc maradt a párt erkölcsi tekintélye, formális vezére, de egyre inkább megvalósult az a dualizmus egészére jellemző gyakorlat, hogy a párt tényleges vezetője a mindenkori miniszterelnök, ekkor Andrássy Gyula. A pártban együtt foglaltak helyet liberális és konzervatív politikusok, összekötőjük a dualista rendszer fenntartása, az ország - a kiegyezéssel létrejött - közjogi helyzetének védelmezése. A párt nem adott ki pártprogramot (ez különben a dualista Magyarország valamennyi kormánypártjára igaz). A párt célkitűzéseit a választások után a kormányzat által megfogalmazott trónbeszédekből, az ahhoz kapcsolódó válaszfeliratokból olvashatjuk ki. Ezek hangsúlyozottan nem elsősorban elvi kinyilatkoztatások, hanem a gyakorlati feladatok összefoglalói, mindig egy-egy országgyűlési ciklusra, azaz három évre vonatkozóan.

Például az ismerten Horváth Boldizsár által megfogalmazott 1869-es trónbeszéd mindenekelőtt leszögezi, hogy közjogi téren megszületett az évszázadok óta várt megoldás, s a nemzetnek most a belreformok terére kell lépnie, azaz részben folytatnia az 1867 óta folytatott törvényalkotási folyamatot. Általános irányelvként a trónbeszéd a korszerű haladás szellemének követését tűzi ki célul, hogy Magyarország elfoglalhassa az őt megillető helyet az európai államok sorában mint a nyugati kultúra őre és tényezője. A feladatok kiterjednek a polgári bírósági rendszer kiépítésére, az új típusú közigazgatási struktúra kialakítására, a választási törvény módosítására. A kétkamarás országgyűlés felsőházát is át kell szervezni, de ezen a téren a biztos és rögtönzés nélküli haladást tekinti irányadónak a program. Ugyancsak megoldandóak még a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság kérdései. Visszatér a trónbeszéd a hűbéri maradványok felszámolásának kérdésére, s itt is megfontoltságot - a tulajdon szentségének és a helyes közgazdasági elvek figyelembevételét - javasolja. Az egész "polgári állam" csomagból látszik, hogy az adott kormánypárt bár liberális, de tekintettel kell lennie arra, hogy politikusai között nagy számban találhatók konzervatívok. Elvileg is leszögezi a trónbeszéd, hogy meg kell találni a helyes egyensúlyt a régi és új, a ragaszkodás és rögtönzés között.

A válaszfelirat, amelyet a Deák-párt frakciója által megbízott kilenctagú bizottság fogalmaz meg gyakorlatilag csak jóváhagyja a trónbeszédet. Egyedül a határőrvidék polgárosodásának, polgárosításának követelménye jelenik meg új elemként. Tudjuk, hogy ebben a kérdésben nincs eltérés a Deák-párt és a kormányfő, Andrássy Gyula között, nyilvánvaló, hogy a területi kérdéseknek, a központi hatalom (hadsereg) ellenőrzése alóli területkivonásnak említése az ő tárgyalási, alkupozícióit erősíti az uralkodóval, a közös miniszterekkel és a közös apparátussal szemben.

Két ellenzéki párt működött a korszak képviselőházában, mindkettő valamiféleképpen a Határozati Pártból nőtt ki. Egy ideig nehezen elkülöníthetőek, legalábbis a választókerületekben: mindkettő a baloldal nevet viseli. Csak végleges szétválásuk után vette fel az egyik a balközép, a másik a szélsőbal nevet. A jobb- és balközép, szélsőbal kifejezések alapvetően a kiegyezéshez való viszonyt képezték le.

A Tisza Kálmán, Ghyczy Kálmán és Jókai Mór vezette balközép elfogadta a Habsburgok többi országával és tartományával való közös államot, de elutasította az adott politikai szerkezetet. Attól tartottak, hogy az adott szerkezeten belül a másik ország, másik birodalomfél felülkerekedik Magyarországon, s bekövetkezik az ország valamilyen elnémetesítése. A párt első, nem sokkal a koronázás után kiadott programja a közjogi kritikán kívül nem sokban tér el a kormánypárt célkitűzéseitől. A megyék politikai súlyának fenntartása, a sajtó-, az egyesületi szabályozás részleges különbözősége legalább annyira következik a párt ellenzéki jellegéből, mint abból, hogy Tiszáéknak, ellentétben a kormánypárt liberálisaival, nem kellett kompromisszumokat kötniük párton belüli konzervatívokkal. A párton belül eltért az elképzelése a Tisza és Ghyczy, továbbá a Jókai által vezetett csoportnak. Az utóbbiak közjogi radikalizmusa vezetett oda, hogy 1867-es alapprogramja után nem egészen egy évvel, 1868 áprilisában kiadták az úgynevezett Bihari pontokat - ez akár a szélsőbal párt programja is lehetett volna.

A Böszörményi László, Madarász József vezette szélsőbal nem fogadott el semmiféle közösséget, teljesen független állam megvalósítása volt a célkitűzése. Jól tükröződik ez Kossuth Lajos 1867 augusztusában a váci választóihoz írott levelében, ahol kimondta: Én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével s önállóságával incompatibilisnek hiszem. Ez az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat eszméjének hangsúlyozása. A nyílt levél megjelent a Magyar Ujságban, az ezt követő bírósági eljárás mutatta, hogy az adott jogrendszer mennyiben toleráns egy 1849-es állásponttal szemben. Mivel a szerző, Kossuth külföldön tartózkodott, s így nem lehetett felelősségre vonni, a lap szerkesztőjét állították bíróság elé, és ítélték el egyévi államfogházra.

A párt első programjában szinte kizárólag a közjogi kérdéssel foglalkozott, kiegészítve azt az arisztokratizmus elvetésével és a jogegyenlőség követelésével. Az "1848-as Párt" nevet felvett csoport kimondottan az 1848-hoz való visszatérést követelte 1868 áprilisában. Két évvel későbbi programjukban a közjogi követelések mellett a megyei jogok megtartása és az egyenlőség követelményének ismételt és hangsúlyozott kijelentése szerepelt. Ugyanez a program mondta ki, hogy szükség van a párt helyi szervezeteinek létrehozására, egyfajta demokratikus aktivista álláspontot képviselve. Eddig is az 1848-as Párt volt az, amely leginkább támaszkodott állandó helyi politikai körökre, akár az alföldi demokrata kör mozgalmára, akár a honvédegyleti mozgalomra.

A kialakult pártok első társadalmi megmérettetésére 1869-ben került sor, ennek legitimálnia kell a két éve létrejött közjogi, államjogi struktúrát. Ugyanakkor nem pusztán a kiegyezés, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia adott formájának megszavazásáról, hanem a kiegyezést elfogadók, a kiegyezést létrehozók elfogadásáról, a politikai hatalomban való megerősítéséről van szó. Ennek a választásnak kell eldöntenie, hogy a kiegyezést létrehozó Deák-párt a választók többségének akaratát fejezi ki, avagy jogos az ellenzék azon állítása, hogy itt pusztán egy politikai csoport érdekeinek és álláspontjának az országra, a nemzetre való ráerőltetéséről van szó.

A kiélezett helyzet ellenére jellemző a választásra, hogy viszonylag kevés jelölt indult. A választókerületek 84 százalékában indult kormánypárti, 53 százalékában balközépi és 16 százalékában szélsőbal, azaz 48-as párti jelölt. Így a választókerületek egyharmadában egyetlenegy jelölt került fel a szavazási listákra. A mandátumok több mint kétharmadát kormánypártiak nyerték, húsz százalékukat balközépiek, a többit szélsőbaloldaliak. A választókerületek több mint 60 százalékában két jelölt csapott össze, és csak hat százalékukban indult három politikus. Annak ellenére, hogy legalább három párt létezett képviselőházi szinten az országban, valójában a választókerületekben inkább kétpártrendszer működött. A politikai összecsapások is ezt mutatják, a szavazással eldöntött választások közel háromnegyedében a két közjogi tábor politikusai álltak egymással szemben. Tulajdonképpen fegyelmezettnek nevezhetjük mindkét tábort, csak 24 olyan kerület volt (6%), ahol több kiegyezésellenes politikus indult egymás ellen, s csak 21 (5%) olyan, ahol kormánypárti, azaz kiegyezést támogató színekben indult több jelölt. A választás a Deák-párt győzelmét hozta, bár a párt veszített súlyából, továbbra is megtartotta abszolút képviselőházi többségét a mandátumok 59 százalékát szerezve meg, a jelentősebb ellenzéki párt, a Balközép csak 27 százalékot szerzett. Hogy a választókat valóban érdekelte a szavazás, mutatja, hogy a jogosultak 73,37 százaléka szavazott.

A Lónyay-időszak

A következő években úgy tűnt, válságba került az a pártrendszer, amely korábban teljes mértékben stabilnak látszott. Az országgyűlésben működő pártok szinte valamennyien keresték helyüket, formájukat az új politikai rendszerben, már nem a lét vagy nemlét (az Osztrák-Magyar Monarchiáé, azaz a dualizmusé) múlt ezen a választáson. Új pártcsírák, pártkísérletek jelentek meg. A Balközépből kiváló politikusok Reformpárt néven új, a kiegyezést kevésbé elítélő programot adtak ki. Többen más jellegű programok köré csoportosultak; kísérlet történt egy iparospárt - tehát egy nem közjogi, hanem érdekképviseleti alapon szerveződő csoport - létrehozására. Szinte minden sajtótermék egy katolikus párt létrehozásáról cikkezik - ilyenre hivatkozva számtalan program jelenik meg. Az ötlet felmerülésében a konzervatív politikusok azon helyzetmegítélése is szerepet játszott, hogy a Deák-párt túlzottan liberális, a kormánypártnak a konzervatív elemektől való megszabadítása, azaz azok külön szervezkedése nem veszélyes. A konzervatív pártalakításra vonatkozó gondolatok ekkor, 1872-ben még csak csírájukban jelentkeztek, s maximum a kormánypártnak belülről való befolyásolására törekedtek, s a külön szervezkedésre csak a Balközép és a Deák-párt 1875-ös fúziója után kerül sor. Speciális helyzetet teremtett a kormánypárton belül, hogy a kormánypártok vezetője maga a miniszterelnök volt, s az 1872-es miniszterelnök, Lónyay Menyhért nem alaptalanul vélhette úgy, hogy elődje, a közös külügyminiszteri székbe került Andrássy Gyula nem engedi át teljesen neki a kormánybotot. Deák súlya és szereplése is korlátozta mozgásszabadságát. Ezért a választások idején arra törekedett, hogy felhasználva a lehetőségeket a párton belül, elsősorban hozzá közel álló politikusokat juttasson mandátumhoz. A kormánypárt egységét bontotta az is, hogy sokan éppen a külön konzervatív, egyházias szervezkedés ellensúlyozására úgy vélték, hogy erősíteni kell a párt liberális jellegét.

A Balközépben egyre gyakrabban jutott szóhoz az a Ghyczy Kálmán nevével fémjelezhető álláspont, hogy a pártnak inkább a Deák-párttal, legalábbis annak liberális elemeivel kell összefognia, s nem a szélsőballal. Nemcsak a Balközép és a Deák-párt élt át 1872-ben valamiféle válságot, hanem a dualizmust legélesebben elutasító 1848-as párt is. Itt a közjogilag radikálisabb, talán '49-esnek nevezhető Madarász József által vezetett frakció állt szemben az emigrációból visszajött politikusok, mindenekelőtt az Irányi Dániel által vezetett, a perszonáluniót is elfogadó csoporttal. A párt 1872. januári országos értekezlete nem tudta mozgósítani a párthíveket, s ugyanakkor Irányiéknak sikerült perszonáluniós álláspontjuk mellé a korszak legdemokratikusabb követeléseit, például az általános választójogot is pártprogramként elfogadtatniuk.

A különböző közjogi pártok szembenállását 1872-ben még növelte, hogy a kormánypárt 1870 óta, azaz a törvényhatósági törvény elfogadása óta mindent megtett, hogy a törvényhatóságok politikai vezetését kezébe vegye, nem utolsósorban azért, mert az országgyűlési választások lebonyolítása ezeknek feladata volt. Nem sokkal az 1872-es választás előtt a kormánypárt beterjesztett a képviselőházba egy új, az 1848-ast módosító választójogi és választási eljárási javaslatot. Ez részben az eddigi tapasztalatok alapján változtatta meg az 1848-as szabályozásokat (nem feledkezhetünk meg arról, hogy akkor külön szabályozták a szűkebb értelemben vett magyarországi és külön az erdélyi választásokat), részben modernizálta a cenzus rendszert, szinte teljesen adóalapra helyezve azt. Ugyanakkor az ellenzék, nem teljesen alaptalanul, úgy vélte, hogy a javaslat közvetlenül a választások előtti elfogadása, valamint az, hogy a tervezet a képviselőházi ciklusokat háromról öt évre emelné, a kormányon lévők hatalmát akarja stabilizálni. Ezért a korszakban először obstrukciót kezdett, s elérte, hogy az országgyűlés feloszlatásáig nem kerülhetett sor a törvény elfogadására. Ezzel bizonyította, hogy nem lehet a képviselőházban figyelmen kívül hagyni álláspontját.

A kormánypárt ugyan viszonylag sikeresen került ki a választásokból, de ez sem erősítette meg önbizalmát. Ráadásul még az év során a párton belüli ellentétek megbuktatták Lónyayt, s őt követően tulajdonképpen tényleges vezéri szerepre nem pályázó politikusok álltak a kormány élén. Lónyay hívei a párton belül frakciót alakítottak, ami gyengítette a kormány, illetve a kormánypárt akcióképességét. Ennek következtében a Balközép Ghyczy által vezetett csoportja kilépett a pártból, hogy Középpárt néven a legnagyobb ellenzéki párt és kormánypárt egyesülésének szükségességét hangsúlyozó frakciót alkossanak. Abban, hogy ez a gondolat végül többséget nyert mind a Deák-pártban, mind a Balközépben, s maga Tisza Kálmán is elfogadta azt, meghatározó szerepet játszott a hetvenes évek elejének gazdasági, pénzügyi válsága. Úgy vélték, hogy az állam pénzügyeinek rendbetételére egységes és erős kormánypártra van szükség. Így alakult meg a két párt többségéből 1875-ben a Szabadelvű Párt, amely azután 30 évig megkérdőjelezhetetlenül uralta a magyarországi pártpolitikai életet.

Még a fúzió előtt elfogadta az országgyűlés a választási törvényt. Ez az 1872-es javaslatra épült, fenntartotta az 1848-as választójogi kategóriákat, többségüket tulajdon-, illetve tevékenységi alapról adóalapra helyezte át. Megtartotta az új törvény az 1872-es javaslatnak azt a szabályozását is, hogy az adóhátralékosok nem rendelkeznek választójoggal. Mindenekelőtt ez vezetett ahhoz, hogy 1875-től csökkent a szavazójogosultak száma. Ezt a feltételt csak 1899-ben törölték el. Egységesítette a törvény a választási eljárást, a választásra jogosultak összeírásának módját és a választás lebonyolításának folyamatát. Egyértelműbbé tette, hogy nyílt választásról van szó, mivel az 1848-as megfogalmazás ebben a kérdésben félreérthető vagy legalábbis félremagyarázható volt. Megszületett az ellenzék által 1872-ben követelt összeférhetetlenségi törvény is, amely kizárta a képviselők sorából az állami és törvényhatósági hivatalnokokat. Nem teljesült az ellenzéknek az a kívánsága, hogy a választási visszaélések ellen szóló külön törvényt hozzanak meg, erre csak 1899-ben került sor. A képviselőházi ciklusok hossza viszont - az ellenzéki álláspontnak megfelelően - három év maradt, s az első ötéves parlamenti ciklusra csak az 1887-es választás után került sor. A Deák-párt konzervatívjai Sennyey Pál vezetésével Jobboldali Ellenzék néven alakítottak pártot. A Balközépnek az adott politikát el nem fogadó politikusai előbb Elvhű Balközép néven szervezkedtek, majd egyesültek az 1848-as Párt többségével, s felvették a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt nevet.

Az ausztriai rendszer kialakulása

Az 1867-es osztrák, úgynevezett decemberi törvények a kiegyezési határozatokon túl a bírósági rendszert, az országgyűlés két házának jogkörét és összetételét szabályozták, az állampolgári jogegyenlőségről, a vallási és felekezeti szabadságról, nemzetiségről, magántulajdonról, polgári házasságról s az uralkodó jogállásáról rendelkeztek.

A kiegyezés szentesítése után Karl Auersberg vezetésével megalakult liberális kormányt a miniszterelnök hercegi címe ellenére a legtöbb miniszter származása alapján polgárkormánynak nevezték. 1868 májusában három olyan törvény is született az ausztriai parlamentben, amely a liberálisok és konzervatívok kemény összecsapása után a liberálisok erejét mutatta. A házassági törvény a katolikusok házasságára vonatkozóan is a polgári törvénykönyvet mondta ki illetékesnek. A népiskolai törvény bevezette a felekezetektől független nyolcéves állami oktatást. Külön törvény született a felekezetek közötti viszony szabályozásáról. Ezek megsértették az 1855-ös konkordátumot, melyet végül 1870-ben Potocki konzervatív kormánya mondott fel.

Az osztrák parlamentben 1870-től fokozatosan visszaszorultak a liberálisok, és erőre kaptak a konzervatívok és a különböző szláv pártok. Ennek következtében 1871-ben Karl Sigmund von Hohenwart került kormányra, aki a csehekkel való kiegyezést tartotta legfőbb feladatának. A cseh parlament úgynevezett alapcikkelyében megfogalmazott követelése Csehország és Magyarország azonos jogállása és a Lajtán túli birodalomrész teljes föderalizálása volt. Más tartományok is síkraszálltak hasonló jogok megszerzéséért. Az adott követelésekkel szemben nem pusztán a német politikusok, de Andrássy Gyula magyar miniszterelnök is fellépett. Attól tartott, hogy egy trializmus vagy szélesebb körű föderáció Magyarországnak a Monarchián belüli súlyát fogja csökkenteni.

Hohenwart bukása után olyan választójogi törvény született Ausztriában, amely a központi parlamentnek a tartományoktól való függetlenedését szolgálta, tulajdonképpen az addigi föderatív jellegzetességeket csökkentette. Eddig ugyanis a tartományok gyűléseinek küldöttei alkották a parlament alsóházát, ezután közvetlenül választották őket, nem a Magyarországról is jól ismert választókerületi rendszerrel, hanem a nagybirtokosok, a városok, a kereskedelmi kamarák és községek kúriáin keresztül.

A Magyarországon Tisza-korszaknak nevezett stabil kormányzat Ausztriában 1879-ben gróf Eduard Taaffe miniszterelnöki kinevezésével vette kezdetét, aki Hohenwart feudális-konzervatív csoportjával, valamint a csehekkel és a lengyelekkel fogott össze. Taaffe az osztrák császárság polgárosítását, az ellentétek féken tartását kis lépésekkel igyekezett elérni. A csehek kibékítésére kiadott nyelvrendelete megengedte a cseh hivatali nyelvhasználatot a Szudéta-vidéken, s a prágai egyetem kettéválasztásával (német és cseh egyetemre) létrehozta a cseh nemzeti felsőoktatást. Szociálpolitikájában részben követte Bismarckot. Iparfelügyelőséget hozott létre, korlátozta a munkaidőt, s baleset- és betegbiztosításról fogadtatott el törvényeket. A választójogot is kiterjesztette: a minimális cenzust a felére szállította le. Bukásához az a választójogi kérdés járult hozzá, amikor olyan javaslatot terjesztett elő, amely szerint a városi és községi kúriában minden felnőtt férfi választójogot kapott volna.

Taaffe miniszterelnöksége alatt jöttek létre és erősödtek meg azon antiliberális pártok, amelyek azután a századforduló környékén meghatározó szerepet játszottak az ausztriai politikai életben. Mindenekelőtt a német nacionalisták Georg von Schönerer vezetésével, akik az ausztriai német területeket a Német Birodalomba akarták beolvasztani, és a Karl Lueger irányította keresztényszociálisok, akik katolikus-konzervatív szociálpolitikát és a németek Ausztriai hegemóniáját követeltek.

Tisza Kálmán korszaka

Magyarország történetének 1875 és 1890 közötti időszakát Tisza-korszaknak nevezték már a kortársak is, és a történetírásban is bevetté vált ez a kifejezés. Jellemezték többféleképpen. Egyesek szerint ez a mozdulatlanság korszaka, amelyben az 1867 után megindult, a polgári államot kiépítő reformok sorozata megtorpant. Mások, a későbbi problémák korszakából visszatekintve, boldog békeidőknek nevezik, hiszen kormányváltáshoz vezető politikai válság nem zajlott le ebben a másfél évtizedben. Van, aki Tisza Kálmánt a 19. századi értelemben vett centralizált állam és politika kiépítőjének tekinti.

Tisza a kiegyezéses rendszert kritizáló párt vezetőjéből vált a kiegyezéses rendszert védelmező párt és kormányzat megkérdőjelezhetetlen "generálisává". Útja egyáltalán nem volt töretlen. Az 1870-es évek második felében komoly viták folytak a Monarchián belül a gazdasági közösség formája és tartalma körül. Tisza és legtöbb párthíve úgy vélte, hogy a Monarchia jegybankja, az Osztrák Nemzeti Bank mellett létre kell hozni az önálló Magyar Nemzeti Bankot. Az osztrák fél, s maga az uralkodó is az egységes jegybanknak volt elkötelezett híve. A maximális eredmény, amelyet Tisza - az uralkodó által el nem fogadott lemondásaival - ki tudott csikarni, az az Osztrák Nemzeti Banknak Osztrák-Magyar Bankká való átalakítása volt. Ennek élén felváltva állt az uralkodó által kinevezett osztrák és magyar kormányzó, Bécsben és Budapesten egyenrangú igazgatóságot állítottak fel, és kétnyelvű bankjegyeket bocsátottak ki. A magyarországi hiteligénylők számára ettől fogva körülbelül ötvenmilliós állandó hitelállomány állt rendelkezésre.

A másik alapvető kérdésben, a gazdasági kiegyezésben Tisza még ennyit sem tudott elérni. Szinte kormányra lépése pillanatában felmondta a vám- és kereskedelmi szövetséget (erre a törvény jogot adott). A viták egy része abból adódott, hogy a fogyasztási adók a gyártó vagy a fogyasztó ország bevételét képezik-e. Magyarország számára hátrányos volt, hogy az Ausztriában gyártott, de Magyarországon értékesített szesz, sör, cukor fogyasztási adója az osztrák államkincstárba került. Egy másik vitakérdés a behozatali vámok mértéke körül zajlott. Az osztrák fél csökkenteni akarta a kávé, tea, déligyümölcs vámját, hogy állampolgárai - a fő fogyasztók - olcsóbban juthassanak hozzá. A magyarok pedig azért akarták növelni, mert a közös költségvetésben meghatározó szerepük volt. A hosszas, közel hároméves alkudozás után megkötött új gazdasági kiegyezés Ausztriának kedvezett. Növelték az osztrák ipart védelmező ipari vámtételeket, bár kétségtelen, hogy a magyarországi nagybirtokosok érdekeinek megfelelően a gabona, liszt és élőállat behozatali vámja, ha kisebb mértékben is, de emelkedett. A kávé vámjánál a magyar álláspont győzött, ugyanakkor a fogyasztási adók kérdésében el kellett fogadni Ausztria álláspontját.

A közjogi-gazdasági problémák megosztották a Szabadelvű Pártot, több csoportja a tárgyalások során, illetve az osztrák követelések elfogadása idején kilépett a kormánypártból, s 1878-ban az eddigi Jobboldali Ellenzékkel létrehozta az Egyesült Ellenzéket. Az új, Apponyi Albert által vezetett párt 1867-es alapon állott, s egyaránt voltak benne konzervatív és liberális politikusok. A kortársak nem éppen dicsérően "habarék" pártnak nevezték. Az Egyesült Ellenzék létrehozása miatt a Szabadelvű Párt képviselőházi többsége alig pár főre csökkent, az 1878-as választás során sikerült ezt 55 főre emelni.

1878 után kialakult az a pártrendszer, mely a dualista Magyarország egy hosszú szakaszára jellemző volt. Ezt hegemón többpártrendszernek nevezhetjük. Bár a választásokon több párt indult, csak egyetlenegynek volt esélye a mandátumok többségének megszerzésére. A többi párt nem indított a győzelemhez elégséges számú képviselőjelöltet. Mindebből következően nem jöhetett létre politikai váltógazdaság, azaz nem volt esély arra, hogy különböző felfogású pártok váltsák egymást a kormányzatban. Ennek is szerepe lehetett abban, hogy a kormányzó Szabadelvű Párt "elkényelmesedett", s nem folytatott következetesen liberális reformprogramot. A politikai pártrendszer dinamikáját így nem a pártok, hanem a politikusok pártállásának változása adhatta meg. A rendszerben mindig volt egy a kiegyezéses rendszert feltétel nélkül védelmező párt, a kormányon lévő Szabadelvű Párt; létezett egy vagy több, a kiegyezéses rendszer egészét elutasító párt, ezek a Függetlenségi vagy a '48-as, vagy a Függetlenségi és '48-as nevet viselték. A szélsőségesen 1867-es és az 1848-as tábor között létezett egy közjogi kritikát is gyakorló, de alapvetően 1867-es ellenzéki párt, amelyen keresztül a személyi vagy csoportos pártmozgások mindkét irányban lezajlottak. Az első ilyen "közvetítő" párt az Egyesült Ellenzék volt.

Tisza Kálmán nem pusztán a közjogi kérdésekkel kapcsolatosan képviselt más álláspontot, mint ellenzéki korában. Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetközi helyzete, Magyarország helye a dualista birodalmon belül, és saját pozíciójának átalakulása mind a változások irányába hatott. Mint láttuk, az úgynevezett Bihari pontokat "szögre akasztotta" a kormányra kerüléskor, sőt, erre kényszerült a kiegyezési és banktárgyalásokon is. A közigazgatásra vonatkozó elképzelései is megváltoztak a hatalom gyakorlása folyamán. Nem sokkal kormányának megalakulása után egységesen megyékbe szervezte a nem városi jogú törvényhatóságokat. A helyi erők ellenállása miatt nem került sor a történelmi megyerendszer teljes átalakítására, csak ott módosítottak az igazgatási egységek jellegén és határain, ahol azok nem megyékbe voltak szervezve. Mindenekelőtt Erdélyben történtek változások. Nem pusztán a Királyföld önállósága szűnt meg, de az eddigi szász és székely székekből is vármegyék alakultak, ugyanúgy, mint Magyarországon a Hajdú és Jász-Kun kerületből. Így az országban 63 megyei törvényhatóság jött létre. A korábbi 71 törvényhatósági jogú városból 24 maradt, s önálló egységet alkotott Fiume is.

A törvényhatóságok szerkezete is megváltozott. 1876-os reformjának lényegét a közigazgatási bizottságok felállítása jelentette, melyeket fele részben választott, fele részben kinevezett tagokból állítottak össze, hogy összehangolják az állami és a helyi igazgatást. A paritás a kétféle tagok között nem volt teljes, mert a bizottság felett állt a főispán, így valamennyi törvényhatósági közeg felett megvalósult a kormányellenőrzés. A szabályozás egyben kivonta a választott tisztviselők köréből az orvosokat, levéltárosokat és a számvevőket, őket ezentúl a főispán nevezte ki.

A megyék jogkörét csökkentette s egyben a szakigazgatást erősítette az, hogy 1881-ben létrehozták a csendőrséget, amely fegyelmi ügyekben a honvédelmi, szolgálati tekintetben a belügyminisztérium alá tartozott. A törvényhatóságok állami ellenőrzését és apparátusukban a szakmai színvonal emelését szolgálta az 1883-as hivatalnoki képesítési törvény s a törvényhatóságok jogkörét módosító 1886-os törvény, mely a megyei hivatalnokok (a választottak is) feletti fegyelmi jogkört a főispán kezébe adta.

A Tisza-korszakhoz szokás kötni a kormányzat megváltozott nemzetiségi politikáját, ám az átalakulások már korábban megkezdődtek. Az 1870-es évek közepén felszámolták a három szlovák gimnáziumot, és betiltották a Matica Slovenskát, a szlovákok központi kulturális-politikai szervezetét. Az 1875-ös egyleti szabályozás, melyet Tisza mint belügyminiszter adott ki, megtiltotta, hogy a nemzetiségek politikai szervezeteket alakítsanak, csak irodalmi és kulturális egyesületeik lehettek.

Az állami intézkedéseket kiegészítették az államilag támogatott társadalmi egyesületek, mint például az FMKE, az EMKE, melyek mindent elkövettek - bár nem túl nagy sikerrel - a nem magyar anyanyelvű lakosság elmagyarosításáért. Míg a nemzetiségi törvény alapvetően a magyar politikai nemzetet egy társadalomnak fogta fel, s többek közt ezért volt elfogadhatatlan, értelmezhetetlen számára a magukat nemzeti közösségként tételező nemzetiségek követeléscsomagja, addig a Tisza-korszakban, részben a nemzetiségek folyamatos szereplése, részben a Monarchián belüli lét frusztrációja következtében a magyar nemzetet is egyre inkább közösségként értelmezték.

E nemzetiségi politika eredményeként a nemzetiségi politikusok, nemzetiségi pártok egymás után vonultak vissza a képviselőházi politikai élettől. Az erdélyi román politikusok már az 1860-as évek végén kimondták a passzivitást, azaz a képviselőválasztásoktól való távolmaradást. 1875 után a magyarországi románok is ugyanerre az álláspontra helyezkedtek, hasonlóan a Szlovák Nemzeti Párthoz. A szerb pártok és politikusok tartottak ki legtovább, ők az 1890-es években mondták ki a passzivitást.

A dualizmus korszakában hosszú ideig csak a munkások alakítottak parlamenten kívüli pártot. Olyan társadalmi osztály pártjairól volt szó, amelynek tagjai nem rendelkeztek választójoggal, tehát a korszak pártjaitól eltérő jellegű szervezetet kellett létrehozniuk. 1868-ban szinte egy időben két egyesület alakult meg, ezek a magyarországi munkáspártok előképének tekinthetők: az alapvetően önsegélyre építő Buda-Pesti Munkásegylet és a programjában már politikai jogokat is követelő Általános Munkásegylet. Az utóbbi célkitűzései között szerepelt az általános választójog, és távolabbi célként a magántulajdonnak munkás termelő-társulásokkal való felcserélése.

Pár évig nem volt nagyobb feszültség a "hivatalosság" és a munkásszervezetek között, de mikor 1871-ben az Általános Munkásegylet a párizsi kommün áldozatainak emlékére gyászünnepséget rendezett, a tüntetés vezetőit letartóztatták. 1872-ben indították meg ellenük az úgynevezett hűtlenségi pert, s bár a bíróság felmentette a vádlottakat, a munkásmozgalom szervezetei jó egynéhány évre szétzilálódnak. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy az 1875-ös, az egyesületeket szabályozó belügyminiszteri rendelet különleges korlátokat állít a munkásszervezetek elé is. Az 1878-as év nemcsak a munkásszervezetek újjáéledésének, hanem megosztottságuknak is bizonyítéka. Ekkor alakul meg a Nemválasztók Pártja, s pár hónapra rá a Magyarországi Munkáspárt, amely a "túlzott" politizálást s a gazdasági harc elhanyagolását veti az előbbi szemére. Igen lényeges, hogy mindkét szervezet öndefinícióként már a párt kifejezést használja.

A két párt 1880-ban egyesül Általános Munkáspárt néven, már a németországi szocialista mozgalom célkitűzéseihez hasonló programmal és a marxi osztályharc- elmélet alapján. A párt tevékenysége az 1880-as években népgyűlések tartására és követeléseit összefoglaló petíciók elkészítésére szorult vissza. Megkezdődtek a nagyipari sztrájkok is, de a munkásság szervezettsége igen alacsony volt, s a Munkáspárt éppen a hatósági fellépésektől való félelmében inkább a politikai akciókat támogatta. A kormányzat nem engedélyezi a szociáldemokrata elnevezés használatát, ezért lett Munkáspárt a szervezet neve, ugyanúgy, mint két évvel korábban. A hatóság a korszakban még alapvetően rendészeti problémának tekintette a munkásmozgalmat, s mint ilyennel a belügyminisztérium, a csendőrség illetve a rendőrség foglalkozott. Az 1878-ban elfogadott magas színvonalú büntetőtörvénykönyv, az úgynevezett Csemegi-kódex "osztály elleni izgatás" kitétele lehetőséget adott a szocialisták bíróság elé állítására. Mind a munkások munkaviszonyát, mind engedélyezett akcióformáikat az 1884-es ipartörvény szabályozta. Ez a gyáriparban 10, illetve 12 éves kortól engedélyezte az alkalmazást napi 8 órában. A felnőttek számára a már rég nem alkalmazott napi 16 órás maximális munkaidőt határozta meg. A törvény tiltotta a sztrájkokat, de büntetési tételeket csak a sztrájktörők elleni fellépésekre szabott ki. Ugyanakkor elrendelte, hogy a munkaadók (mindenekelőtt iparosmesterek) és a munkavállalók közötti konfliktusok megoldására paritásos békéltető bizottságokat kell felállítani.

A Tisza-korszak kettős értékrendjét tükrözte az országgyűlés felsőházának 1885-ös reformja. Ennek lényege, hogy a régi hatalmi viszonyok és intézmények csak minimálisan változzanak, s ugyanakkor a politikai rendszer polgáriasuljon. Ennek az 1867 óta elmaradt lépésnek megtételére éppen Tisza Kálmán rendszerének tetőpontján került sor, nem sokkal azután hogy a főrendiház megakadályozta az úgynevezett kényszerbeni polgári házasságról szóló, a képviselőház által többszörösen elfogadott javaslat törvénnyé válását. Ennek az ellenállásnak tulajdonítják sokan, hogy 1885-ben megszületett a főrendiház reformja. A törvény-előkészítő folyamat azt mutatja, hogy itt nem Tisza Kálmán büntető akciójáról van szó, de valószínű, hogy a képviselők egy része éppen az ellenállás miatt szokatlan örömmel adta áldását a javaslatra. Az 1885-ös reform előtt és után is tagjai voltak a főrendiháznak az uralkodó család nagykorú főhercegei, és az úgynevezett országzászlósok. Megmaradtak a főrendiházban a római katolikus, a görög katolikus és az ortodox (azaz görögkeleti) egyháznagyok, kimaradtak a csak címzetes római katolikus püspökök, bekerültek viszont a protestáns egyházak vezetői. Ugyancsak kiestek a megyék élén álló, az államot (azaz kormányt) képviselő főispánok, ami azt a törekvést mutatta, hogy szétválasszák a végrehajtó és a törvényhozó hatalmat. Ugyanakkor, ha csak jelzésszerűen is, de megtörténik a bírói és a törvényhozói hatalom összekapcsolása azáltal, hogy a királyi Curia elnöke és másodelnöke, a budapesti királyi ítélőtábla elnöke és 1896-tól a magyar királyi közigazgatási bíróság elnöke, illetve másodelnöke is a főrendiház tagja lesz.

Az uralkodó, azaz a kormány jogot kap arra, hogy "érdemes személyeket" élethossziglan főrendiházi taggá nevezzen ki. Ez a beavatkozás a törvényhozás felsőházának életébe nem olyan radikális, mint amilyet a miniszterelnök, Tisza Kálmán szeretett volna. A leglényegesebb számszerű változást a szabályozásnak az a része hozta, amely szerint nem minden nagykorú arisztokrata lesz tagja 1885 után a főrendiháznak, csak azok, akik bizonyos (3000 forintos) földadó-cenzusnak megfelelnek. A kortársak és a történeti irodalom nagy része az arisztokrácia politikai hatalomvesztésének tekinti az adott reformot. Az új főrendiház továbbra is arisztokrata intézmény maradt, bizonyos kérdéseknél továbbra is a római katolikus egyház képviselői karakterisztikus álláspontja érvényesült, legalábbis bizonyos ideig (nem feledkezhetünk meg arról, hogy 32 katolikus mellett csak 10 görögkeleti és 13 protestáns egyháznagy ült az új főrendiházban).

Az 1880-as években a kormányzatnak egy addig nem tapasztalt jelenséggel is meg kellett küzdenie. A legtöbb európai államhoz hasonlóan kialakult Magyarországon is az antiszemita mozgalom. Támogatói mindenekelőtt azon személyek és rétegek voltak, akik a polgárosodás veszteseinek érezték magukat. A korábban is létezett, elszigetelt antiszemitizmust 1867-es és 1848-as politikusok egy csoportja a tiszaeszlári vérvádat felhasználva megpróbálta az országos politika színterére vinni. Az Istóczy Győző és Verhovay Gyula által vezetett Antiszemita Párt kimondottan zsidóellenes követeléseit a kistulajdonosok és részben a munkások szociális követeléseivel próbálta ötvözni. Pártjuk volt az első kísérlet arra, hogy közjogi kérdésben állást nem foglaló politikai szervezetet hozzanak létre.

Az Antiszemita Párt kimúlásában két momentum játszott meghatározó szerepet. Egyrészt a hagyományos politikai elit számára túlzottan radikalizálták tömegeiket, s olyan szintre vitték az antiszemitizmust, amely az alapvetően liberális magyarországi politikai kultúrában elfogadhatatlan volt. Másrészt közjogi semlegességük miatt a közjogi politizáláson iskolázott választójogosultak nem fogadták el őket a létező pártok alternatívájaként.

Az 1880-as évek vége felé az addig stabilnak tűnő kormányzaton belül repedések keletkeztek, ami a politikai tüntetések egyre gyakoribbá válásában is tükröződött. 1886-ban még a kormánypártot is nehezen lehetett lecsillapítani, mikor Janszky tábornok megkoszorúzta Hentzi tábornok síremlékét. Pár évvel később a véderőtörvény megújítása körül alakult ki politikai válság. Az 1888-ban beterjesztett új véderőtörvényben ugyanis nem pusztán létszám- és költségemelésről volt szó, hanem kimaradt belőle a véderőtörvény tízévenkénti kötelező megújítása. Ezt pedig a politizáló magyar közvélemény a dualista rendszer egyik meghatározó összetevőjének, a két ország és a központi apparátus (mindenekelőtt a hadsereg) közötti egyensúly biztosítékának tekintette. Ezért még maguk a kormánypárti képviselők, Tisza Kálmán generális "mamelukjai" sem fogadták el a javaslatot, mutatva, hogy ők is ragaszkodnak az egész rendszer alkufolyamatainak fenntartásához. Az ugyanekkor "közfelháborodást" keltő másik újdonság az egyéves önkéntesség intézményének megreformálása volt, annak kimondása, hogy azon érettségizettek, akik egyéves speciális szolgálatuk után nem felelnek meg a tiszti vizsgán, kötelesek még egy évet szolgálni. A leginkább érintett egyetemista korosztály felháborodása érthető: nem volt kedvük életükből még egy évet Mars oltárán feláldozni. Az egész vita azonban átment abba a részkérdésbe, hogy az adott tiszti vizsgát milyen nyelven tegyék le az "önkéntesek". Az osztrák-magyar probléma jelent itt meg. Ráadásul a hadsereg belszervezete Ferenc József kizárólagos jogkörébe tartozott, ezért az, hogy a magyar parlament a tiszti vizsga magyar nyelven való letételéről vitatkozott, az uralkodói jogok kétségbevonásának számított.

Ekkor jelent meg az Apponyi Albert vezette '67-es pártnál, mely ekkor a Mérsékelt Ellenzék nevet viselte, az a taktika, hogy a véderőtörvény elfogadását feltételekhez kötötték, mégpedig saját megfogalmazásuk szerint sem pusztán az alkotmányos jogok és biztosítékok védelméhez, hanem olyan reformokhoz a közös hadsereg intézményeiben, melyek Magyarország állami önállóságának és állami intézményeink nemzeti jellegének mellőzhetetlen elvi és gyakorlati következményei. Az ilyen jellegű követeléseknek is szerepe volt abban, hogy az addig császári-királyinak nevezett közös hadsereget ezentúl hivatalosan is császári és királyinak, azaz k. u. k.-nak nevezték.

A két paragrafus ellen az ellenzék a képviselőházban obstrukciót szervezett, az érintettek, a politikai tüntetésekben mindig aktív egyetemisták pedig birtokukba vették a főváros utcáit. Tisza részben visszakozni kényszerült. Bekerült a szövegbe a tízévenkénti megújítás kötelező volta, s ígéret született arra, hogy a tiszti vizsga nehezebb elméleti kérdéseire a magyar honos "önkéntesek" magyarul is válaszolhatnak. A "vereség" nyilvánvalóvá tette a politikai elit számára, hogy a miniszterelnök hatalma már nem a régi, nem elmozdíthatatlan posztjáról. Tisza azonban formailag nem a véderőtörvény körüli eseményekbe, hanem Kossuth Lajos magyar állampolgárságának kérdésébe bukott bele. Az 1879-es honossági törvény ugyanis kimondotta, hogy azok a külföldön élő magyar állampolgárok, akik tíz év alatt nem látogatnak haza, vagy a Monarchia valamely külképviseleténél nem jelentik be, hogy magyar állampolgárok kívánnak maradni, elveszítik állampolgárságukat. Senki számára sem volt kétséges, hogy a törvényt mindenekelőtt az 1849 óta emigrációban élő Kossuth Lajos ellen fogalmazták meg. Kossuth természetesen kijelentette, hogy nem hajlandó az állampolgársága fennmaradásához szükséges lépést megtenni. Ekkor Tisza közvetítő javaslatot tett, mely szerint az 1879-es törvényt úgy kellene módosítani, hogy mindazok, akik egy magyar város díszpolgárai, automatikusan magyar állampolgárok is. Kossuth ekkorra már számtalan magyarországi városnak és községnek volt díszpolgára. Ezt a közvetítő javaslatot még saját kormánya sem fogadta el, talán meg akartak szabadulni Tisza - úgy tűnik, kellemetlenné vált - "atyai hatalmától". A 15 évig kormányzó generális erre hivatkozva mondott le. Lezárult a dualizmus kori magyar történelem egy meghatározó, stabil korszaka.

A DUALIZMUS VÁLSÁGA

A stabilitás megbomlása

Az 1890-es évek elején három olyan európai politikus veszítette el vezető szerepét, aki eddig személyiségével, politikájával meghatározó volt a Monarchia életére. Eltűnik a politika színpadáról Otto von Bismarck, az Európa sorsát egyre erősebben meghatározó Német Birodalom megteremtője, a kettős, illetve a hármas szövetség létrehozója. Megbukik Ausztriában (azaz az örökös tartományokban) több mint tízéves kormányzás után gróf Eduard Taaffe miniszterelnök, 1890 márciusának elején Tisza Kálmán (a magyarországi dualizmus egy korszakának névadója) veszíti el kormányelnöki pozícióját. A stabilitás időszaka után a Lajtán innen és túl gyors egymásutániságban váltják egymást a kormányok, s ez is jelzi: az eddigi vélt vagy valóságos állandóságnak egyszer s mindenkorra vége szakadt. Elkezdődött azon időszak, amelyet teljes joggal nevezhetünk a dualizmus válságperiódusának.

A magyarországi és részben a monarchiabeli válság jellegzetessége az, hogy szinte valamennyi érdekkonfliktust, nézeteltérést előbb vagy utóbb a dualizmus problémájává transzponálnak. A kisebb konfliktusok, ezek halmozódása azért válik az egész államforma krízisévé, mert a rendszert fenntartó intézmények képtelenek az ellentétek meg-, illetve feloldására. Ezért pillérein, az intézményeken keresztül az egész dualista berendezkedés jut válságba. Az álláspontok két nézet, az 1848-as és az 1867-es tábor körül polarizálódtak. A több évtizedes merev rögződésnek megfelelően, amelyben az egyik álláspont szerint minden probléma megoldásának előfeltétele a dualista, azaz 1867-es közjogi rendszer fenntartása, a másik álláspont szerint viszont minden konfliktus megoldásának előfeltétele a kiegyezés tagadása vagy legalábbis megváltoztatása. A felmerülő nem közjogi problémákat is közjogivá fordítja le a mindennapi politika, s ezáltal a korszakban előforduló tényleges, de sokkal gyakrabban szimbolikus közjogi aktusok a felszínen valóban válságmegoldó vagy legalább válságelodázó jelleggel bírnak, s ezáltal akadályozzák a ténylegesen meglévő konfliktusok feloldását.

A külpolitikai helyzet változása

Az 1890-es évek közepén az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszteri posztjára Agenor Goluchowski került, aki a Monarchia erejét elődeinél jóval kisebbre becsülte, s ezért szerinte a külpolitika feladata a balkáni status quo fenntartása, s nem a Balkán érdekszférák szerinti megoszlása volt. Ezt többek között az Oroszországgal való, ismételt egyezkedés útján próbálta elérni. A századforduló után újfent a Balkán, a balkáni népek és országok jelentettek problémát a Monarchia számára. Aloys Lexa von Aehrenthal 1906-tól aktívabb külpolitikát folytatott. Először a szandzsák vasút tervét vetette fel, majd elfogadtatta Bosznia-Hercegovina bekebelezésének, annexiójának elképzelését is. Az annexióban szerepet játszott az a törekvés, hogy itt is választásokat akartak tartani, arra hivatkozva, hogy jogilag a két tartomány Törökország része.

Magát az annexiót Oroszország elvi beleegyezése mellett hajtották végre, bár kétségtelen, hogy a konkrét időpontról nem történt megegyezés az úgynevezett buchlaui találkozón. Ezért az orosz külügyminiszter német és francia támogatással a Monarchiát elítélő konferencia javaslatát vetette fel. Németország támogatta a Habsburgok lépését, s a német támogatás elégséges volt arra is, hogy Oroszország leszerelje az annexió miatt tiltakozó Szerbiát is. Az annexió végső mérlegeként leszögezhetjük, hogy egyszer s mindenkorra lezárult az Oroszországgal való egyezkedési politika lehetősége, s a délszláv államok is esküdt ellenségüknek tekintették ezután az Osztrák-Magyar Monarchiát.

A Monarchián belüli külpolitikai viták eredményeként ezután a feszültségek csökkentésére törekvő külpolitikai vonalvezetés került középpontba. Így, mikor 1911-ben kitört az olasz-török háború, a be nem avatkozás álláspontjára helyezkedtek, csak azt kötötték ki, hogy a háború nem terjedhet ki Törökország európai területeire. 1912 folyamán Szerbia, Bulgária, Montenegró és Görögország megalakították a Balkán-szövetséget, és októberben, egy a békére felhívó nagyhatalmi jegyzék ellenére megindították a hadműveleteket Törökország ellen. Az első Balkán-háború a várakozásokkal ellentétben Törökország gyors vereségével ért véget. Bár a Monarchia kívül akart maradni a konfliktuson, mégis azonnal megfogalmazták a Szerbiával szembeni azon feltételeket, amelyekhez a háború eredményeinek elfogadását kötötték. Ezek között meghatározó szerepet játszott az önálló Albánia létrehozása, amivel meg lehetett akadályozni, hogy Szerbia tengeri kikötőhöz jusson, s így az Osztrák-Magyar Monarchiától gazdaságilag függetlenedjék. A Balkán-háborút követő konfliktusból sikeresen került ki a Monarchia, megakadályozta, hogy Montenegró bekebelezze Szkutari kikötőjét, de ehhez szükség volt adriai flottájának felvonultatására és szárazföldi csapatainak a montenegrói határ irányába való elindítására. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált a Balkánon, hogy a Monarchiával ezután már nemigen lehet megegyezésre jutni.

A törököknek a Balkánról való kiűzése után az ottani államok saját határaik meghúzásával voltak elfoglalva. Ez viszont felbontotta a Balkán-szövetséget, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia figyelmeztetése ellenére Bulgária 1913 nyarán rátámadt Szerbiára és Görögországra. A háborúba rövidesen bekapcsolódott Románia, sőt a korábbi ellenség, Törökország is. A második Balkán-háborúban Bulgária egy hét alatt vereséget szenvedett, s a bukaresti békében elveszítette korábban szerzett területeit. A Monarchia politikusai közül sokan katonai segítséget akartak nyújtani Bulgáriának, de erre a német támogatás hiányában nem kerülhetett sor. Sikerült viszont diplomáciai úton, fenyegetéssel, egy Szerbiának küldött ultimátummal elérni, hogy az kiürítette újonnan szerzett területeit.

1913 végére, 1914 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a Habsburgoknak - Bulgáriát kivéve - csak ellenségeik vannak a Balkánon, az itteni kis államok az angol-orosz-francia antanthoz állnak közelebb. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a legfeljebb másodrendű nagyhatalomnak tekinthető Osztrák-Magyar Monarchia a saját érdekszférájának tekintett Balkán ügyeibe csak akkor avatkozhat be, ha igazi nagyhatalmi szövetségese, a Német Birodalom ezt támogatja. Erre 1914 nyarán került sor.

Tisza Kálmán bukása

1890 márciusában Tisza Kálmán bukása és gróf Szapáry Gyula miniszterelnöki kinevezése az egyik legfurcsább fordulat a dualizmus kori Magyarország történetében.

Látszólag semmi sem változott: A kormányzat jó helyzetben volt, hosszú évek után végre helyreállt az állami költségvetés egyensúlya, és a nyolcvanas évek vége felé új gazdasági konjunkturális periódus indult meg. Ugyanakkor a kortársak számára mindezeknél fontosabbnak tűnt Tisza Kálmánnak, a magyar kormányzat tizenöt éven át volt vezetőjének egyszerű párttaggá, képviselővé való degradálódása. A "nagy minisztérium" megmaradt ugyan, de a korábbi évek - utólag bizton megszépített - stabilitásának szimbóluma, a kormányzat vagy legalábbis a kormánypárti képviselők atyja és "generálisa", elvesztette pozícióját, s ez elbizonytalanodást okozott az évtizedek óta uralkodó politikai táborban. A paternalisztikus Ferenc József-kép a magyar belpolitikában is megtalálta a maga párhuzamát. A szeretett, félt vagy gyűlölt miniszterelnök éppen a társadalom tekintélyelvűsége következtében, még ellenfelei számára is valamilyen biztonságot sugárzott. Sokkal erősebb volt természetesen ez az összefogó, támasztékszerep a kormánypárt tagjai és követői számára, akik szinte iránytűjüket vesztették el a második nagy liberális nemzedék vezető alakjának visszaszorulásával. (A Mikszáth által oly szívesen terjesztett 'mameluk' és 'generális' ironikus kifejezések jelezték, hogy itt - szemben az uralkodó atyai figurájával - nem egy távoli védő tekintélyről, hanem egy közelálló autoritásról volt szó.)

Szapáry Gyula kormánya

Egy kortárs szerint a Tisza Kálmán által javasolt s őt követő miniszterelnök gróf Szapáry Gyula előkelő gavallér, minden tekintetben tiszteletre méltó férfiú volt, ki már mindenféle minőségben végigpróbálta a minisztermesterséget, de azért talán még igazi mester sem volt az állam kormányzásában, annál kevésbé művész. Sem elég tehetsége, sem elég szerencsés keze nem volt arra, hogy egy ilyen nagyeszű minisztérium élén (Csáky, Baross, Szilágyi, Wekerle) mint ezek vezetője hosszabb ideig megállhassa a helyét. Nem volt ő új ember tehát a magyarországi politikában, hanem a Szabadelvű Pártnak régóta tekintélyes, kormányzati és a miniszterelnökséghez ugyancsak szükséges parlamenti tapasztalatokkal rendelkező tagja.

A Szapáry-kormány látványosan új lépése volt a közigazgatás átszervezésének, az egységes állami igazgatás kiépítésének kísérlete. Ezen szervezet kis lépések politikájával való átalakítása már a megelőző másfél évtized alatt is folyt, s miniszterelnöksége utolsó éveiben maga Tisza Kálmán is hajlott a közigazgatás államosítására. A törvényjavaslat indoklása szerint az ország közigazgatása egységesítésre és nagyobb szakszerűségre szorul, legfontosabb gondolata az állam által kinevezett és szigorú hierarchiában működő tisztviselői kar bevezetése volt. Ennek keresztülviteléhez a javaslat élesen el akarta választani az úgynevezett politikai avagy kormányigazgatást és a helyi önkormányzatot. Az előterjesztés a rendszer kormányigazgatási oldalát dolgozta ki részletesen, s kevesebbet foglalkozott a Mérsékelt Ellenzék és az onnan az igazságügyi posztra került Szilágyi Dezső által lényegesnek tartott helyi önkormányzattal.

A törvényjavaslat 1891. május 29. és augusztus 4. közötti tárgyalása, az ellene indított ellenzéki obstrukció, az előterjesztés visszavonása és az úgynevezett kétszakaszossá változtatása - amely pusztán azt az elvet deklarálta, hogy a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez, de nem intézkedett az adott elv érvényesítéséről - mutatta, hogy az új miniszterelnök által vezetett kormánypárt már nem abszolút úr a képviselőházban.

Sikeresebb volt az új kormány a Tisza-korszakra visszanyúló ipartámogató törvényekkel. Bizonyos állami ipartámogatás nem mondott ellent a liberalizmus alapelveinek, és főleg a magyarországi liberalizmus gyakorlatának. A honi iparfejlődés megkésettsége, ágazati egyenlőtlensége és a közös vámterületből következő hatások miatt segítségre szorult. Az 1890-es törvények alapján 1899-ig évi közel félmillió koronát fordítottak ipari üzemek segélyezésére s több mint egymilliót szakoktatásra.

Szapáry kísérletet tett arra, hogy Tisza súlyát csökkentse a párton belül, és saját híveit jutassa be a képviselőházba. Kétségtelen, hogy az 1892-ben megválasztott szabadelvű képviselők közül ötvenhárom ekkor jutott be először a képviselőházba. Általában fiatalabbak voltak, s közülük kerültek ki a kor publicisztikájának szóhasználata szerint azok az "ifjú grófok", akik azután az egyházpolitikai viták idején Szapáryval együtt kiléptek a pártból. 1892-es képviselőségük azonban nem váltotta be a miniszterelnöknek ehhez fűzött reményeit. A képviselő párttagok többségét továbbra is a Tisza által kinevelt gárda vagy az ehhez csatlakozók tették ki, s Szapáry a kisebbségben maradás veszélye nélkül nem csatlakozhatott az új, saját bázisként létrehozott csoporthoz.

Szapáryt éppen ez a pártbeli ellentét buktatta meg. A konfliktus a liberális egyházpolitika pártolói és ellenzői között alakult ki, és nem maradt a kabinetpolitika keretei között, nem korlátozódott a püspöki kar, a hercegprímás és a kormány bizalmas tárgyalásainak szintjére, hanem a széles közvélemény elé került. A Szabadelvű Párt egyre inkább bizonyítani volt kénytelen: politikáját nem rendeli alá a klérus demonstratív akcióinak, a püspökök egyre hangosabb tiltakozásának. Ez vezetett Szapáry miniszterelnök bukásához is, saját pártja és kormánya ragaszkodott az egyházpolitikai programcsomagnak az országgyűlés elé terjesztéséhez s annak elfogadásához, míg maga a miniszterelnök ezt lelkiismeretével s politikai álláspontjával ellenkező lépésnek tekintette, s lemondott posztjáról.

A munkásmozgalom

A 19. század utolsó évtizede alapvető változást hozott a parlamenten kívüli politizálás színterén is. A magyarországi munkásság létszáma az 1890 előtti évtizedben csak 27 százalékkal növekedett, és a minőségi ugrás tulajdonképpen ezután következett be. Már a Szapáry-kormány kinevezésekor Magyarországon 144 000 nagyipari munkás volt, közel 30 százalékuk a bányászatban és kohászatban, 22 százalékuk a vas- és gépiparban, 18 százalékuk az élelmiszeriparban dolgozott. Koncentrálásuk is meglehetősen nagy: míg az összes munkásnak csak 17, addig a nagyipariaknak 26 százaléka dolgozott a fővárosban.

A szocialista munkásmozgalom fejlődésének fontos része volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890. december 7-8-án tartott alapító kongresszusa. Itt pártprogramnak tekinthető Elvi Nyilatkozatot fogadtak el, amely hét pontban foglalta össze a párt irányelveit és céljait. Ez leszögezte, hogy a tőkés társadalmi rendszernek szükségszerűen el kell pusztulnia, s a mozgalom végső céljaként a bérmunkarendszer megszüntetését, a termelőeszközök köztulajdonba vételét határozta meg. Kimondta, hogy ebben a folyamatban a "pártként szervezett proletárság"-nak történelmi hivatása van. Követelte a program az általános, titkos, egyenlő választójog, valamint a gyülekezési és egyesülési szabadság biztosítását. Egyszerre mondta ki a párt- és a szakmai szervezkedés fontosságát. Munkásvédő törvényeket követelt: többek közt nyolcórás munkaidőt, a tizennégy éven aluliak foglalkoztatásának eltiltását s a tizennyolc éven aluliak munkaidejének hat órára korlátozását. A mezőgazdasági munkások problémáinak megoldását a föld társadalmi tulajdonba vételétől és szövetkezetek alakításától várta. Hangsúlyozta a program a párt nemzetközi jellegét és a nemzetiségi munkások szervezésének szükségességét. Ez utóbbiak számára természetesen anyanyelvi agitációs és propagandaanyagokat kell biztosítani.

Az 1889-ben meginduló szocialista szervezkedés eredményeként 1891 decemberének végén megalakult a Magyarországi Szakszervezeti Tanács, a szakegyletek összefogó szervezete. Az egységes, az egész országra kiterjedő szakszervezeti mozgalom ekkor még csak kísérlet maradt, a Tanács a belső ellentétek következtében egy év múlva megszűnt, s csak a század végén éledt újjá.

A kormányzat első reakciója olyan törvényhozási lépések meghozatala volt, amelyek reményei szerint csökkenthetik a munkásmozgalom népszerűségét és radikalizmusát. Így került sor az ipari alkalmazottak betegbiztosításáról és a vasárnapi munkaszünetnek az iparban való bevezetéséről szóló törvények 1891-es megalkotására. Baross Gábornak Szapáryhoz (mint belügyminiszterhez) 1891 júniusában, egy sor szakegylet alapszabályáról intézett levele kitűnően szemlélteti, hogy a kormányzati lépések nem pusztán feszültségoldó, hanem a munkásmozgalmat visszaszorító céllal is születtek: most, midőn a betegsegélyezési ügynek a törvény alapján való szervezése úgyis küszöbön van, ... legkevésbé sem kívánatos olyan egyesületek létesítésének előmozdítása, melyek az illetőkre nézve újabb terheket fognak képezni, s amely utóbbi egyesületekből a munkások annál kevésbé vonhatják ki magukat, mert úgy látszik, hogy azoknak egyidejű és egyöntetű szervezése valamely rendszeres szervezkedésnek, illetve izgatásnak a műve.

A betegbiztosítási törvény a munkásmozgalmat, az Általános Munkás Betegsegélyező és Rokkantpénztár pozícióit is fenyegette. Ez is ebben az időszakban kezdett terjeszkedni; egymás után alakultak vidéki fiókjai. A belügyminiszter 1891. június 27-én meg is tiltotta ezek létrehozását. A "Krankenkasse"-nál tartott rendszeres vizsgálatokkal bizonyítani kívánták ennek szoros kapcsolatát az MSZDP-vel, a politikai munkásmozgalommal. A gyári és ipartestületi betegpénztáraknak az új törvény által való létesítése egyértelműen kísérlet is a munkásmozgalmi szervezetek talajának megszüntetésére.

A városi, az ipari munkásmozgalom kihívásához hasonlóan, részben azzal összekapcsolódva jelentkezett a kilencvenes években a mezőgazdasági munkások szervezkedése. 1870 és 1890 között az agrárnépességen belül 61,1 százalékról 68,3 százalékra nőtt a bérmunkások és alkalmazottak száma. Becslések szerint az adott időszak alatt körülbelül százezren hullottak ki a birtokosok közül, és kerültek az agrárproletárok közé. A mezőgazdasági munkások mozgalmaiban igen erős volt a messianizmus, a szocializmusnak üdvtanként való felfogása. Ez különösen élesen látszik a századforduló teljesen speciális földosztó mozgalmaiban, de a szocializmusnak vallásként való fölfogása már a kilencvenes évek elején is jellemzi az agrármozgalmakat.

Az agrármozgalmakra való kormányzati reakció sokkal keményebb volt, mint a városi munkásmozgalom esetében. Csak a legismertebb eseteket felsorolva: 1891. május 1-jén Orosházán a csendőrség belelőtt a munkásegylet bezárása ellen tüntetőkbe. Egy nappal később Békéscsabán alkalmazták a csendőrséget a munkásegylet sorsáról érdeklődő tömeggel szemben. A következő napokban hasonló összecsapásokról érkeztek hírek Gyuláról, Szőregről, Csorvásról. Nem a paternalizmus, hanem a hagyományos viszonyoknak az erő(szak) segítségével való fenntartása az egyedüli cél.

Hasonló helyzet a gyökere a korszak legismertebb mezőgazdasági "zendülésének". 1894 áprilisában a hódmezővásárhelyi rendőrség házkutatást tartott az egyik legaktívabb szocialista szervezet, az Általános Munkás Olvasóegylet épületében, és elkobozta ennek iratait és könyveit. Mikor a következő nap az egylet tagjai Szántó Kovács János vezetésével a városházán a könyvek és iratok visszaadását követelték, Szántó Kovácsot letartóztatták, s az ez ellen tiltakozó tömeg megtámadta a városházát. A csendőrség és katonaság kivonult, az összecsapásnak egy halálos és több sebesült áldozata volt, s 63 főt letartóztattak. A kormány azonnal elrendelte a kivételes állapotot az Alföldön, és a következő év márciusában Szántó Kovács Jánost hatóság elleni erőszak és izgatás vádjával ötévi, 25 társát pedig összesen 27 évi börtönbüntetésre ítélték.

A Wekerle-kormány

Szapáry Gyulát Wekerle Sándor váltotta fel a kormányelnöki poszton. Wekerle volt az, aki pénzügyminiszterként 1892-ben végrehajtotta a valutareformot, ezzel a Monarchia áttért az aranyalapú valutára, a koronára. Így nagyobb lehetőség nyílt a világgazdaságba való beilleszkedésre, amit az 1870-es évek vége óta leértékelődött, ingadozó értékű ezüstvaluta korlátozott; a Monarchia ugyanis egyike volt azon utolsó jelentős európai államoknak, mely későn tért át az ezüstről az aranyvalutára. Az új kormány elsődleges feladata az egyházpolitikai törvények megfogalmazása és keresztülvitele volt, melyeknek a kormánypárton belül is számos ellenzője akadt. Megindult az áradat: nemcsak a volt miniszterelnök, hanem további több mint harminc képviselő hagyta ott a szabadelvű Lloyd-klubot, azaz a pártját, és folytatta párton kívüli honatyaként politikusi pályáját.

Nemcsak a kormánypárton belül jelentkeztek problémák. A Negyvennyolcas Függetlenségi Párt bomlása 1890 októberében kezdődött meg, mikor Ugron Gábor úgynevezett erdélyi csoportja kilépett a pártból. 1893-ban a reform újabb szakadást okozott az "anyapártban". Eötvös Károly, az új pártelnök pártkérdéssé szerette volna tenni a liberális egyházpolitika támogatását, s mikor a többség nem értett vele egyet, mivel nem akarták egy a közjogi kérdéstől független problémával megosztani táborukat, Eötvös 17 társával kilépett.

Justh Gyula, az új pártelnök 1893 szeptemberében formailag újra egyesítette a párt nagy részét, szabad kezet adva a képviselőknek a megosztó kérdésben. Az egység, mint említettük, formális: Ugron csoportja 1894 novemberében külön, a párt liberális gazdaságpolitikájának ellentmondó, agrárius színezetű programot fogadott el, s mikor Ugron 1895 elején saját, konzervatívabb színezetű álláspontját próbálta rákényszeríteni a pártra, a többség Justh vezetésével kilépett abból. Megvalósult a kicsiny "anyapárt" és az óriási "gyermek". A mozgalom ilyen konzervatív-liberális megosztottsága fennmaradt azután is, hogy a nagyobb csoport vezetését Kossuth Lajos hazatért fia, Kossuth Ferenc vette át, s csak 1904 végén szűnt meg, a frakciók egyesülésével. 1894-ben a különböző közjogi álláspontú liberális pártok, frakciók együtt fogadták el a képviselőházban az egyházpolitikai törvényeket a polgári házasságról, az állami anyakönyvvezetésről, az izraelita vallás bevett vallássá tételéről, valamint a szabad vallásgyakorlatról.

A főrendiház azonban, ahol gróf Zichy Nándor és gróf Esterházy Miklós Móric a katolikus püspökök támogatásával egyházpolitikai ellenzéket szervezett, nem akarta elfogadni a reformot. A kormányzatnak szüksége volt az uralkodói támogatásra, amelyet Ferenc József csak nagy nehezen és magas áron adott meg. A főrendiház "befolyásolásáért" és az egyházpolitikai törvények szentesítéséért Wekerle Sándornak távoznia kellett a miniszterelnöki posztról.

A dualizmus képviselőházi pártstruktúráját alapvetően változtatta meg az egyházpolitikai törvények elleni tiltakozó mozgalomból kinőtt új párt, a Néppárt 1895. január végi megalakítása. A politikai katolicizmus új pártja elvi és szervezeti célkitűzéseiben kilépett a magyarországi liberális politizálás keretei közül. Egy szervezett társadalom létrehozásának szükségességét hirdette meg, elvetve a liberalizmus individualizmusát. Gazdasági programja azonos volt az ekkorra egyre jobban kijegecesedő agrárius mozgaloméval, s természetesen síkraszállt az egyházpolitikai törvények ellen. Községi szintekig lemenő állandó pártszervezeteket akart létrehozni, ezek nem pusztán a választások idején működtek volna, hanem részt követeltek maguknak a helyi és országos mindennapi politizálásban is. Az élesen antiliberális program, a liberalizmusnak ellentmondó szervezeti struktúrával együttesen jelezte, hogy ők már a tömegtársadalom igényeire kívántak reagálni.

Párton kívüli, úgynevezett pressure groupként 1896. január 19-én megalakult a Magyar Gazdaszövetség, amely összefogta az egész agrárius mozgalmat, vezette szervezeteit, irányította a törvényhozásra irányuló akcióit. Programja a földbirtokos és kisiparos érdekvédelmen keresztül jutott el az újfajta, szervezett és más "erkölcsi alapokon" nyugvó társadalom követeléséig. Nem véletlen, hogy éppen a választásokat közvetlenül megelőzően fogalmazták meg a Gazdaszövetség pártokon felül állását is: Válasszunk oly képviselőket, akik tartozzanak különben bármely politikai párthoz is, programunkat elfogadják.

Az új alakulás nem csak elméletben hirdette meg a társadalom megszervezését. Nem közvetlen szervezete, a gazdakör vált a meghatározóvá, az igazi befolyást részben az általa 1898-ban alapított Hangya fogyasztási szövetkezeti hálózaton, részben pedig az ugyanebben az évben államilag alapított Országos Központi Hitelszövetkezeten keresztül gyakorolta. A dualizmus időszakának végére a Hangyának 1276 fiókszervezetben 658 ezer, az OKH-nak 2462 fiókszervezetben 635 ezer tagja volt. A szövetkezeti tagság nem jelentett okvetlenül politikai elkötelezettséget, de a szövetkezeti mozgalom tagjai a politikai mozgalom potenciális, esetleg mozgósítható bázisát adták, s egyben a nagymérvű szervezettség, melyhez az 1918-ig különálló, de hasonló célkitűzésű Keresztény Szövetkezetek Központjának 344 tagszövetkezete is hozzájárult, előképét, előkészítését alkothatta az elképzelt szervezett társadalomnak.

A nemzetiségi kérdés

A nemzetiségi társadalmakat is erősen érintette az 1890 előtti modernizáció, s részben társadalmuk struktúrájának megváltozása, részben a magyar kormányok nemzetiségi politikai tevékenységet korlátozó gyakorlata következtében az 1890-es évek elején passzivitásban voltak, azaz nem vettek részt az országgyűlési választásokon, s így a képviselőház munkájában sem. Csak az évtized folyamán alakult ki egy új, radikális irányzat, amely a politikai akciók fölélesztéséhez és az országos politikában való részvétel követeléséhez, annak megkísérléséhez vezetett.

A például a Replica- és a memorandum-perben is megnyilvánuló magyar intolerancia segítette a magyarországi nemzetiségek összefogására törekvő irányzatokat. 1892-től vannak jelei ezen együttműködésnek, s 1893 januárjában már közös politikai konferenciát tartottak a magyarországi román, szlovák és szerb nemzetiségi vezetők Bécsben, majd 1895. augusztus 10-én összeült a budapesti nemzetiségi kongresszus. Az itt részt vevő román, szlovák és szerb politikusok leszögezték, hogy a nemzetiségek Magyarország lakosságának többségét képezik, s ennek alapján elutasították az ezt figyelmen kívül hagyó magyar nemzetfelfogást. Követelték az adott országhatárok között az államszervezet átalakítását a nyelvhatárokon nyugvó önrendelkezés bevezetésével. Ennek keretében mind a közigazgatásban, mind a bíróságokon valamennyi együtt élő nép nyelvének használatát engedélyezni kell. Követelték az általános választójog bevezetését, igazságosabb választókerületi határokkal, valamint a nemzetiségi egyházak és iskolák önkormányzatának tiszteletben tartását és egy tárca nélküli nemzetiségügyi miniszter kinevezését.

Bár a kongresszus magát egy hosszabb együttműködés első lépésének tekintette, a valóságban azonban tovább soha nem jutottak. Pár évig működött ugyan az itt választott tizenkét tagú bizottság, kiadtak tiltakozó felhívásokat, de érdemleges össznemzetiségi akciókra nem került sor.

Az 1890-es évek látványos konfliktusai

A magyarországi pártpolitikai életet megosztó látványos kérdésben, 1848 és 1867 vitájában a 19. század végén kettős tendenciát figyelhetünk meg. Egyrészt stabilizálódott az Ugron Gábor nevéhez fűződő, kevésbé intranzigens függetlenségi álláspont: Ugronék nem tartják negyvennyolcasságukkal összeegyeztethetetlennek egy jellegzetesen dualista intézményben, a delegációkban való részvételt, s lehetségesnek tartják a közös intézmények egy részének "nemzetiesítését".

A másik, ezzel éppen ellentétes irányú jelenségre az Apponyi vezette Mérsékelt Ellenzéknek Nemzeti Párttá válása a legszembetűnőbb példa. Az 1867-es álláspont egyre több politikusnál veszít merev, ortodox jellegéből, s így a kiegyezés talaján állva követelheti a Nemzeti Párt a hadseregen belül a magyar jelleg fokozását, sőt éppen a kiegyezés továbbfejlesztésének koncepciójára építik fel követelésrendszerüket, nemcsak a hadseregre, hanem az Ausztriával való gazdasági kapcsolatra vonatkozóan is. Láthatóan megindul egy fejlődés mindkét irányból, mely a századforduló utáni kormányzati válság pillanatában majd összetalálkozik.

Az évtized során több kimondottan közjogi "összecsapással" találkozhatunk a magyarországi politikai életben. Ilyen a budai Honvédemlék ügye, de a legélesebb közjogi összetűzéshez Kossuth temetésének kérdése vezetett. 1894-es halála igen nagy csapás a függetlenségi ellenzék számára, hiszen élete utolsó percéig ő volt az abszolút tekintély, autoritás megtestesítője, s ezáltal a biztonságé is. Talán nem minden függetlenségi politikus a politikai iránymutatót veszítette el benne, de valamennyien azt a függetlenségi álláspontot legitimáló etikai bázist, amely a kiegyezést következetesen elutasító magatartásából fakadt. A halálhír megérkezésekor, 1894 márciusának végén mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Kossuth Lajos a nemzet halottja, de az már kérdés, hogy a temetéssel kapcsolatosan milyen intézmény jelképezze a nemzetet. Kormányköltségen való eltemetése elképzelhetetlennek tűnt, sőt Ferenc József, kinek számára Kossuth haláláig az Antikrisztus maradt, a kormány tagjainak a temetéstől való távolmaradását kívánta. Természetesen a szabadelvű többségű képviselőház leszavazta mind Justh Gyula állami, mind Apponyi Albert képviselőházi temetésre vonatkozó javaslatát. Az uralkodó a társadalmi úton szervezett temetést pártolta volna. Wekerle miniszterelnöknek a kabinetirodához intézett levele, mely szerint amennyiben a kérdés társadalmi térre lesz utalva, elkerülhetetlen lesz, hogy a társadalmi úton történő adakozásban Őfelségének a végső esetre megadott engedélye alapján a kormány tagjai és magam is részt vegyek, mutatja ennek lehetetlenségét. Végül titkos kormánytámogatással Budapest rendezi a temetést, arra hivatkozva, hogy 1892 szeptembere óta Kossuth a főváros díszpolgára.

Mindenki értette, hogy a katolikus templomok az éppen zajló egyházpolitikai vitában elfoglalt kossuthi álláspont miatt nem harangoznak; azt is tudomásul vette a közvélemény, hogy a kormány tagjai Ferenc József iránti lojalitásuk kifejezéseként távolmaradtak. Az csak keveseket érdekelt, hogy gróf Szécsen Antal lemondott akadémiai tagságáról, tiltakozásul az ellen, hogy a Magyar Tudományos Akadémia képviseltette magát a temetésen, de hogy a képviselőház elnöke, báró Bánffy Dezső, a Honvédemlék egyik felavatója vidékre utazott, hogy ne kelljen állást foglalnia részvételével vagy távolmaradásával, az megbocsájthatatlan maradt.

Bánffy Dezső időszaka

1895 januárjában hosszas tárgyalások után egy tulajdonképpeni új ember, báró Bánffy Dezső alakított kormányt. Bánffy gúnynevét - a "dobokai basa" - korábbi, Erdélyben folytatott erőszakos, nemzetiségellenes magatartásáért kapta. Miniszterelnökként ezt a gyakorlatot az egész politikai életre átvitte, s emiatt - nem éppen dicsérően - Magyarország főispánjának nevezték.

Az uralkodó részletes utasítást dolgozott ki miniszterelnökének. A kapott irányelvek mindenek előtt és felett az 1867-es kiegyezés fenntartását hangsúlyozták, külön foglalkozva a hadsereg egységének, intézményeinek és nyelvének megváltoztathatatlanságával. Ferenc József természetesen ragaszkodott ahhoz is, hogy az 1893 elején elhatározott hadseregfejlesztést, mely 1894 és 1899 között hatvanmilliós kiadást jelentett, az új kormány fogadja el. A változtathatatlanságba beletartozott, hogy Bánffynak megtiltották, hogy az önálló magyar udvartartásra vonatkozó ígéreteket tegyen, mivel Wekerle az előző évek során gyakran operált e szimbolikus nemzeti-ellenzéki követelés kielégítésének lehetőségével. Végezetül az adott marsrutából egyértelműen kiderült, hogy Bánffynak meg kell szakítania minden együttműködést a Függetlenségi Párttal, és meg kell "semmisítenie" a Kossuth-kultusz minden megnyilvánulását.

Jelezte az adott irat azokat a konkrét feladatokat is, melyeknek elvégzését az uralkodó elvárta az új kormánytól: be kell vezetni a már szentesített egyházpolitikai törvényeket, állami anyakönyvvezetést, polgári házasságot, de hangsúlyozottan az egyes felekezetek érdekeinek és érzelmeinek megsértése nélkül. A fennmaradó két egyházpolitikai törvényt, az izraelita vallás egyenjogúsításáról és a vallás szabad gyakorlatáról szólót kompromisszumosan kell rendezni, azaz nem szabad tovább élezni a katolikus egyházzal úgyis megromlott viszonyt. Szerepel még a nemzetiségi kérdés "anomáliáinak" kiküszöbölése az "igazságos" és "méltányos" kívánságok teljesítésével, konkrétan a nemzetiségi hivatalnokok számának növelése és az iskolai nyelvhasználat biztosítása. Különös figyelmet kell fordítania a kormánynak az egyre veszélyesebbé váló munkásmozgalomra, különösen az agrármozgalmakra. Kérte az uralkodó a kormánytól a közigazgatási reform kidolgozását és bevezetését, javasolta az egyesülési és gyülekezési jog akár rendeleti, akár törvényben való szabályozását, és felhívta a figyelmet a sajtó "megrendszabályozásának" szükségességére. Egészében a javaslat- vagy utasításrendszer lényege: közjogilag semmi sem változhat; az országon belül lehetőleg meg kell szüntetni a feszültségeket és az uralkodó számára elfogadhatatlan jelenségeket.

A nemzetiségi megyéből jött új miniszterelnök - a számára legfontosabb kérdések megoldására - a miniszterelnökségen belül egy új szervet állított fel, a nemzetiségi és szocialista ügyosztályt. Ennek vezetője Jeszenszky Sándor lett, aki a Replika-per ügyésze volt, s egyben a kormány, kormánypárt választási előkészületeinek is a vezetőjévé vált. Az ügyosztály közvetlenül a kabinetelnök vezetése alatt működött, feladata az adott terület politikájának és intézkedéseinek centralizálása volt. A szakminisztériumoknak minden ilyen kérdésre vonatkozó ügyet intézkedés előtt fel kell terjeszteniük ide. A korábbi helyzethez képest a változás a nemzetiségi területen erősebb, mint a szocialista munkásmozgalomnál. Itt főleg az agrárszocialista akciók vonatkozásában eddig is összehangolt kormányzati lépésekkel találkozhattunk. A nemzetiségi területen ezen ügyosztály keretében történik meg a váltás: a rendszertelenül, csak kiugró esetekben akcióba lépő államgépezet helyébe nemzetiségellenes apparátus lép.

Bánffy a korábbi liberális gyakorlatnak ellentmondóan politikai hangulatjelentéseket kér a főispánoktól és a törvényhatósági bizottságoktól. Ezek forrása járási és városi beszámolók sorozata. A főszolgabírók pedig a rendszeresen kért községi jelentéseket használják fel. Így közel másfél évig a kormányzat egészen a községi szintig ismeri az ország politikai hangulatát, képes a legkisebb neki nem tetsző eseményre is a rendőrség, csendőrség bevonásával reagálni. A helyi erőszakszervezetek lépései néha még a miniszterelnök valóban nem toleráns elképzeléseit is meghaladják. 1895 és 1896 folyamán több olyan ügy kerül a belügyminiszter elé, ahol a helyi hatóságok "túlbuzgóságáról" van szó: törvényes alap nélkül betiltanak gyűléseket, elkoboznak politikai röpiratokat.

A millennium

1896. január 1-jén a katolikus templomok harangzúgással és hálaadó istentisztelettel köszöntötték a honfoglalás ezredik évfordulóját, a millenniumot. Az év eseményeinek, ünnepségeinek, bemutatóinak és attrakcióinak bizonyítania kellett, mint Jókai írta, hogy a magyar nemzet rátalált önmagára. Szíve egyetért a fejével. Harcias erényeit megtartva, kifejtve, mégis a béke őrét látja benne a világ. Mivelhogy hazáját, koronáját híven és önként szolgálja, nem fél a rabszolgaságtól többé. A millenniumnak dokumentálnia kellett, hogy itt, Európa végvidékén egy erős, egységes nemzeti állam vetette meg a lábát. Egyforma súllyal szerepel itt az összekötő Európa és a különállást, egyediséget jelző végvidék. Egyszerre van jelen a múlt és jelen. A legfontosabb, a minden mást háttérbe szorító azonban az egység és a nemzet. Ekkor, a gazdasági konjunktúra csúcspontján úgy akarják bemutatni az ország tényleges teljesítményeit, hogy közben a múlt valamennyi "nagyságát", "értékét", sőt értékrendjét is a jelenbe transzponálják. Látszik: a millennium rendezői nem teljesen elégedettek eredményeikkel, s teljesítményeik nem fedhetik el az egyre inkább új feszültségekkel terhelt társadalom tényleges értékrendjét, nem kompenzálhatják az eredményekkel természetes velejáróként jelentkező problémákat.

Mutatja mindezt a fényes millenáris kiállítás, amelyen nagyobb súlyt fektettek a "magyar múlt", mint a "magyar jelen" bemutatására. Az ünnepségsorozatra készült el a kontinens első földalatti vasútja, a várbeli Szent István-szobor, a Szépművészeti Múzeum, s természetesen a kiállítás történelmi részlege számára a múlt híres épületeinek részleteit ötvöző Vajdahunyad-vár. Ekkor határozták el a csak évtizedekkel később (1905-ben) elkészülő millenáris emlékmű felépítését és 400 új népiskola létesítését is. Az utóbbiak tervezett költségvetése ugyanakkor alacsonyabb volt, mint az emlékműé.

A világ hónapokon át valóban Budapestre figyelt, az ünnepségek pompája, a szak- és reprezentatív kongresszusok sorozata csakugyan ide vonzotta a figyelmet. A jó megfigyelők azonban nem pusztán a fényt és az egység hirdetését, hanem az események fonákját is észrevették. Olvasták a nemzetiségi szervezetek tiltakozásait. Látták, hallották, hogy a nemzetiségiek közül sokan nem csatlakoztak az ünnepi kivilágításokhoz, a nemzetiségi törvényhatósági tagok nem vettek részt a millenáris közgyűléseken és díszebédeken. Nemcsak a nemzetiségiek részéről találkozhatunk a millenniumi ideológiának ellentmondó hangokkal. A Szociáldemokrata Párt is mindent megtett, hogy az egység, a kiegyensúlyozottság hamis képzete ne váljon uralkodóvá a munkásosztály soraiban.

A Bánffy-rendszer

Bánffy a millenáris hangulat ellenére vaskézzel vitte véghez az uralkodói utasításokat. A millenáris év végén megrendezte a sokak szerint a legtöbb erőszakot és visszaélést hozó országgyűlési választásokat. Ha pusztán a választási eredményeket nézzük, akkor egyértelmű, hogy a miniszterelnök erőfeszítései nem vesztek kárba: a Szabadelvű Párt 290 mandátumot, a szavazatok 70 százalékát szerezte meg. A kabinetfő mégis elégedetlen volt, bár pártja 47-tel növelte mandátumainak számát.

A lehengerlő választási győzelem nem erősítette, hanem gyengítette a kormány képviselőházi pozícióit. A választásoknál alkalmazott, ez idáig soha nem látott, a valóságban ilyen méretekben, ilyen szervezettséggel soha nem alkalmazott módszerek elementáris Bánffy-ellenes gyűlöletet váltottak ki. Az eddig különálló, részben ellenséges, eltérő programú ellenzéki pártokat ideiglenesen összefogta a kormányelnökkel szembeni elutasítás. Az erőszakos választás elleni tiltakozásban és a miniszterelnök-buktatás iránti vágyban találkozik a liberális Kossuth Párt a konzervatív Nemzeti Párttal, a '48-as Ugron Párt a szigorúan '67-es Néppárttal. Az ellenzéki pártok támadásukat már 1896 végén, a válaszfelirati javaslatok megfogalmazásakor megkezdték, s a következő években is minden lehetőséget megragadtak, hogy együtt vagy külön-külön támadást intézzenek a kormányfő ellen. Bánffy számára a legfontosabb a nemzetiségi kérdés volt. A kormányzat lépései - a korábbi szabadelvű nemzetiségpolitikai lépésekkel ellentétben - offenzívak. Most nem a nemzetiségi mozgalmak megerősödésére reagálnak. Az alapvető célkitűzés, hogy az országnak magyarrá kell válnia.

Az uralkodói irányelveknek megfelelően megerősödött a szocialista mozgalmakkal szembeni fellépés is. Városi és vidéki munkásgyűléseket tiltottak be sorozatban, mint 1897. január 17-én a fővárosi munkanélküli szabómunkások összejövetelét. Egyre gyakoribb - és már nemcsak vidéken - a karhatalmi egységek fegyverhasználata, ha egy szocialista gyűlés feloszlatása nem megy másképp, azonnal eldördül a sortűz. A munkásszervezeteket sorozatosan betiltják, a még fennállókat állandó házkutatásokkal zavarják, sajtótermékeiket elkobozzák: az 1897. június 26-i házkutatás során a Népszava könyvkereskedésében például 9000 politikai tartalmú füzetet és röplapot foglalt le a rendőrség. Magára a munkásmozgalomra a "Bánffy-terror" kettős hatással volt. Az ipari mozgalomban, főleg annak vezetésében egy időre a mérsékelt szárny került túlsúlyba: úgy vélték, hogy a kevésbé radikális akciókkal mérsékelni tudják a kormány elnyomó intézkedéseit is.

A hatalom megpróbálta egyrészt állami sztrájktörő telepek létesítésével eleve kilátástalanná tenni a mezőgazdasági munkások bér- és munkakörülményeinek javítására vonatkozó követeléseit, másrészt törvényben szabályozni a mezőgazdasági munkások és a munkaadók közötti jogviszonyt.

Az 1898. évi II. törvénycikk, melyet korabeli kritikusai csak rabszolgatörvénynek neveztek, kimondta, hogy a mezőgazdasági munkásokat (a cselédek kivételével) munkásigazolvánnyal kell ellátni. A munkások szabadon köthetnek szerződést a munkaadókkal - ez a polgárosodás felé mutató lépés -, de nincs joguk a szerződést egyoldalúan felbontani vagy megszakítani. Nincs joguk sztrájkolni sem. Amennyiben egy munkás a munkaadó engedélye nélkül elhagyja a munkáját, vagy a munkaadó véleménye szerint szándékosan rosszul végzi feladatát, vele szemben karhatalmat lehet igénybe venni. A mezőgazdasági sztrájk szervezőire pedig másfél hónapos börtön és súlyos pénzbüntetés várt. A munkások szabadságjogait messzemenőkig korlátozó törvény, amelyet másfél évvel később kiterjesztettek a kubikosokra is, a szerződéskötés szabályainak szigorú megszabásával biztosította a korábbi kirívóan előnytelen, sokszor uzsoraformát is tartalmazó munkaadó-munkás viszony korlátozását.

Bánffy nem akarta élezni az ellenzékkel való amúgy is túlfeszített viszonyát. Míg a "terepen" kemény kézzel politizált, addig a képviselőházban, a hasonszőrűek között a kiegyezés taktikáját alkalmazta. A kiegyenlítődés vagy "kiengesztelés" érdekében egy sor olyan javaslattal lépett elő, amelyek látszólag az ellenzéki követeléseknek tett engedmények voltak.

Mindenekelőtt a Nemzeti Párt és az Ugron Párt irányába tett gesztusnak tekinthetjük a honvédtisztképzés 1897-es szabályozását, mely a Ludovikát katonai akadémia rangjára emelte: ezáltal lehetővé vált, hogy az itt végzett tisztek közvetlenül a közös hadseregbe kerüljenek. Kétértelmű gesztus volt 1848 emlékének 1898-as törvénybe iktatása. Kompromisszumos módon nem a "nemzeti ünnepet", március 15-ét, hanem az 1848-as törvények szentesítésének napját, április 11-ét tették meg ünneppé, így az emlékezésnek az uralkodóhoz való kötése jobban összefért az örökös tartományokban ugyanekkor ünnepelt ötvenéves császári jubileummal.

Nemcsak az úgynevezett "nemzeti" követeléseknek próbált Bánffy elébe menni. Kormányzatának egyik legfontosabb, s mint kiderült, általa megoldhatatlan problémája a gazdasági kiegyezés újabb tíz évre való megkötése volt. Az osztrák kormánnyal folytatott tárgyalásokon egyértelműen a magyar agráriusok álláspontját képviselte. Már 1896-ban, a Badenivel folytatott megbeszéléseken sikerült megegyezniük az agrárvámok felemelésében, de a kiegyezés végleges tető alá hozása a kvóta-vita s az osztrák miniszterelnök Reichsrat-beli problémái miatt nem következhetett be.

1898-ban újabb kormánymegegyezés jött létre Bánffy és Lajtán túli partnere, Franz Thun von Hohenstein gróf között. Ez is tartalmazta az agrárvámok felemelését, sőt az őrlési forgalom megszüntetését is: régi agrárius követelés volt, hogy ne lehessen az ország területére vámmentesen behozni olyan gabonát, amelyet őrlés után exportálnak, azaz ne teremtsenek konkurenciát a magyar búzatermelésnek és lisztkivitelnek. Tartalmazta a megállapodás azt a Magyarország számára előnyös előírást is, hogy ezentúl a fogyasztási adót nem a termelő, hanem a fogyasztó országnak utalják át. Az Osztrák-Magyar Bank vezetésében is áttértek az eddigi dualista rendszerről a paritásra, mely nagy előrelépés volt, ha nem is az önálló magyar bank függetlenségi, de a magyar jelleg fokozottabb kimutatását követelő nemzeti párti elképzelés irányában. A kiegyezést alapvetően nem a még tisztázatlan kérdések: kvóta, a gazdasági kiegyezések és külkereskedelmi szerződések határidejének összehangolása, hanem az ausztriai obstrukció miatt nem lehetett véglegesen megkötni, ezért a két kormány megegyezett, hogy az eddigi kiegyezést 1903 végéig, a külkereskedelmi szerződések lejártának határidejéig meghosszabbítják. A megegyezés záradéka kimondta, hogy ha 1903-ig sem sikerül az új kiegyezés megkötése, akkor a gazdasági közösség továbbra is fennmarad.

Ez az általában "ischli klauzúrának" nevezett pont megpecsételte Bánffy sorsát. A záradék ellentmondott a kiegyezési törvény azon pontjának, mely szerint a gazdasági közösséget tízévenként meg kell újítani. Ezen az alapon megindult a kormány ellen az obstrukció, melyben a régi sérelmek mellett Bánffy merkantil gazdaságpolitikája is szerepet játszott. A miniszterelnök ugyanis, míg a kiegyezési tárgyalások során néhány agrárius követelésnek teret adott, előkészítette az újabb ipartámogató törvényt, hiszen az 1890-es 1899-ben lejárt. A már csak Bánffy bukása után szentesített törvény minden előzményénél erősebben járult hozzá a magyar ipar struktúrájának átalakításához. Évente átlagosan 2,3 millió koronát fordítottak ipari üzemek segélyezésére és 2,4 milliót az ipari szakoktatásra. A kedvezményeket élvező új gyárak 23 százaléka textilipari, 19 százaléka vas- és gépipari, 17 százaléka vegyipari volt, az ipartámogatásokban korábban jellemző mezőgazdasági szeszfőzdék a támogatott üzemeknek már csak 14 százalékát tették ki.

A gazdasági kiegyezés megkötésének meghiúsulása s a réginek meghosszabbítása miatt az ellenzék a korábbinál is erősebben kritizálta a kormányelnököt, akinek pártja is megbomlott: ifjabb Andrássy Gyula vezetésével egy úgynevezett disszidens csoport kilépett, amikor támogatta az ellenzéki obstrukciót "kikerülni" akaró úgynevezett Lex Tiszát. Mindezek következtében 1899. január 1-jével bekövetkezett a dualizmus történetében még sohasem tapasztalt exlex, azaz költségvetés nélküli állapot. Ez végül lemondásra kényszeríti a miniszterelnököt.

Ausztria a századfordulón

A 19. század utolsó évtizedében a Monarchia Lajtán túli területein megszűnt a liberális-konzervatív politikai váltógazdálkodás lehetősége. Ennek meghatározó oka az volt, hogy a terület társadalmi szerkezetének átalakulása, a polgári fejlődés kibontakozása következtében túlsúlyra kerültek az antiliberális erők. Az eddigi ókonzervatívok mellé a liberalizmussal újkonzervatív és demokratikus alapról szembeszegülő csoportok zárkóztak fel. Az eddigi liberális-konzervatív ellentétek helyét az antiliberalizmuson belüli nemzeti feszültségek vették át. A törés a cseh pártoknál következett be: A kilencvenes években megerősödtek az ócsehekkel szemben az ifjúcsehek, akik már nem hajlandóak a taaffei klerikális konzervatív blokkal együtt politizálni. Az uralkodó pártcsoport szláv támogatóinak súlya a Monarchia másik legdinamikusabban fejlődő területén, Szlovéniában is megbomlott. Lezajlik az osztrák németség politikai irányváltása is. A birodalmi liberalizmus helyét az antiliberális német nemzeti mozgalom veszi át, melynek mindkét szárnya egyre szélesebb tömegtámogatásra tesz szert. Mind a Georg von Schönerer nevével fémjelezhető párt, amely Ausztriának a Német Birodalomba való betagozódását tűzte ki célul, mind a később a Deutschnationale Partei-ből Deutsche Volkspartei-jé váló csoport, mely csak a Vilmos-féle Németországgal való kapcsolat szorosabbá fűzését hirdette, egyaránt a "zsidó" tőke és a nemzetiségek visszaszorítását tűzte zászlajára.

Megjelentek az ausztriai politikai életben a nem nemzeti programokra építő, de a nemzeti kérdést is programjuk gerincébe állító tömegmozgalmak is. A keresztényszocialisták bázisukat a bécsi kispolgárságban és az alpesi tartományok parasztságában találták meg. Alapvető célkitűzésük a katolikus szociális tanítások szellemében fogant hivatásrendi állam létrehozása; konkrét követelésük: egy a kapitalizmust korlátozó gazdasági és szociálpolitikai rendszer. A kapitalizmus és a tőke náluk is azonosult a "zsidó" kapitalizmussal és a "zsidó" tőkével. Nem akarták a Monarchiát Németországba beolvasztani, sőt annak nem katolikus volta miatt nem túlzottan szimpatizálnak e világbirodalommá dinamizálódó országgal. A dualizmus is elfogadhatatlan számukra: egy az osztrák-német hegemóniát érvényesítő centralizált birodalmat szeretnének létrehozni, így szemben álltak az ilyen hegemóniát támadó szláv törekvésekkel. A keresztényszocialista mozgalom nemzeti ellenségképként azonban nem a szlávokat, hanem a "judeomagyarokat" állította a középpontba, s a Monarchia dualista szerkezete ellen szónokolt. A német nemzetiek és a keresztényszocialisták "magyargyűlöletének" okai a magyarországi politikai élet alapvetően liberális volta és a dualizmus erősítésére vagy hatalmi egyensúlyának a Lajtán inneni irányba való eltolására irányuló magyar törekvések voltak. A keresztényszocialista mozgalom megerősödése is jelzi, hogy Ausztriában is véget értek a boldog békeidők. 1895. május végén a bécsi községtanácsi választásokon ők szerzik meg a mandátumok 52 százalékát. Lueger a keresztényszocialisták vezére, 1896 tavaszán alpolgármester, egy évvel később polgármester lesz.

A másik nem nemzeti indíttatású tömegmozgalom, a Szociáldemokrata Párt is érezte a kilencvenes évek nemzeti kihívásait: az egységes szerkezetű pártból kiváltak és önállóan szervezkedtek a nemzeti csoportok. Erre a kihívásra válaszként jelent meg a párt 1899-es brünni kongresszusán az az elképzelés, mely Ausztriát demokratikus alapon álló soknemzetiségű államszövetséggé akarta átalakítani, mely a tartományi rendszer helyébe nemzetileg homogén önkormányzatú egységeket kívánt helyezni. E program nem vált általánosan elfogadottá, az ausztriai munkásmozgalomban az elkövetkező években felváltva keletkeztek internacionalista és nemzeti állásfoglalások.

Taaffe kormányfőnek a cseh válság kezelésére 1893 októberében előterjesztett választójogi tervezete több mint kétszeresére emelte volna a választásra jogosultak számát. Mivel az elképzelést a konzervatívok, a még meglevő osztrák-német liberálisok, de maga a császár is elutasította, Eduard Taaffe gróf tizennégy évi miniszterelnökség után 1893. november 11-én lemondott, s ezáltal ugyanúgy, mint Magyarországon Tisza Kálmán bukásával, az örökös tartományokban is lezárult egy korszak.

A Taaffét követő miniszterelnökök is kísérleteztek a politikai társadalom látszólagos vagy tényleges kiszélesítésével. Kasimir Badeni 1895 októberében készítette el törvényjavaslatát. Ő is a kuriális rendszert egészítette ki. Az ő ötödik kúriájában minden huszonnégy éven felüli, fél éve egy helyben lakó osztrák állampolgár szavazhatna. A tervet támogatták a keresztényszocialisták és a német nemzetiek, túl szűkmarkúnak és túl nagylelkűnek tartották az ifjúcsehek és a szociáldemokraták, s hatalmukra veszélyesnek a német és lengyel konzervatívok, ennek ellenére 1896 májusában a Reichsrat 234:19 arányban elfogadta. A szavazás azt mutatná, hogy a képviselőházban helyreállt a nyugalom, a kormány megnyugtató többséggel rendelkezik. A következő évek azonban azt bizonyítják: a politikai válság a választójogi reformmal nem oldódott meg.

Badeni kísérletet tett a csehekkel való megegyezésre, nyelvrendelete kimondja, hogy minden csehországi hivatalnoknak egyaránt kell tudnia németül és csehül. Ez a németek számára hozott változást, nekik kellett három éven belül megtanulniuk csehül, mivel a csehek már tudtak németül. A német pártok tiltakoztak, obstruáltak a birodalmi gyűlésben. A Reichsrat munkaképtelenné vált, ezért a kormány 1897. november 25-én puccsszerűen új házszabályokat fogadott el. Ennek alapján másnap rendőrök szállták meg a képviselőházat. Az erős kéz ilyetén alkalmazása csak növelte a kormányellenes felháborodást, s Badeni november 30-án lemondásra kényszerült. Távozása nem jelentette a politikai válság lezárulását. A következő két év során öt új kormány alakult, melyből az első négy valóban tiszavirág-életűnek bizonyult. A krízis megoldására valóságos remény először 1900 januárjában merül fel, mikor Ferenc József új, erős embert talált a miniszterelnöki posztra Ernest von Koerber személyében.

A Széll-korszak

Bánffy Dezsőt Széll Kálmán követi a miniszterelnöki poszton, aki programjának gerincébe a Bánffy-"bűnök" visszautasítását tette, minden eszközzel kiutat keresve az exlex helyzetből. Akciója sikeres volt: a disszidensek visszatérnek a kormánypártba, sőt március 2-án létrejön a Nemzeti Párt és a Szabadelvű Párt fúziója is. Látható: az érzelmek pusztán a volt miniszterelnök ellen irányultak, hiszen Széll kormányában csak három lényeges ponton történt változás. Formailag semmi sem változott, sőt a Nemzeti Párt éppen a gyűlölt Bánffy alatt a tisztképzésről hozott törvényre hivatkozva jelenti ki, hogy az ellentétek közte és a kormánypárt között megszűntek, a fúziónak nincs akadálya.

Az egyesüléssel a Szabadelvű Párt óriásira növekedett, 320 mandátumával a képviselőházi helyek több mint háromnegyedét birtokolta. Ugyanakkor megváltozott a párt arculata: többé-kevésbé zárt kört képeznek benne a volt nemzeti pártiak. Ugyanilyen frakciónak tekintették a kortársak a volt disszidenseket, a "kaszinópártot", az Andrássyak csoportját, s végül külön tömböt alkottak az úgynevezett ó-szabadelvűek, a Tiszáék csoportja, melynek ekkor már egyértelműen nem az agg generális, Tisza Kálmán, hanem fia, Tisza István gróf volt a vezére. Bánffy személyes hívei nagyrészt ehhez a csoporthoz csatlakoztak.

A párton belüli ellentétek két kérdés körül jelentkeztek. A hagyományos szabadelvűséggel szemben megerősödött a pártban mindig is jelen levő agrárizmus s a dualizmus ortodox felfogásával szemben annak bizonyos megváltoztatásáért, magyar jellegének kidomborításáért síkraszálló álláspont.

A kezdeti lépések egyértelműen Széll sikerét hozzák: meghosszabbította a gazdasági kiegyezés határidejét azzal az egyszerű formulával, hogy mivel az előző kiegyezés lejártáig nem jött létre új vám- és kereskedelmi szövetség, az önálló vámterület jogállapota állott elő, mely természetesen a vámközösség realitásán nem változtatott, de a függetlenségi fülekben jól hangzott. Ilyen támogatással megteheti, hogy engedve az osztrák követeléseknek elfogadja a kvóta 3 százalékos, 31,4-ről 34,4 százalékra való emelését, ami Bánffynak soha nem sikerült volna. Az ilyen kiegyensúlyozó, egyezkedő lépések következtében kapja Széll a "Magyarország vezérigazgatója" megtisztelő, de ugyanakkor ironikus címet.

A kiegyensúlyozásnak, az egyezkedésnek és egyeztetésnek része, hogy az új miniszterelnök megpróbálta az agráriusokat egyértelműen a kormánypárt, mindenekelőtt maga mögé állítani. Ennek része az összeférhetetlenségről szóló jogszabály. A kormánypárton belül mindenekelőtt a két Tisza, Kálmán és István küzdött a paragrafus ellen. István, hogy a vitában ne tekintsék érintettnek, lemond összes olyan pozíciójáról, amellyel esetleg összeférhetetlenné válna. Hiába léptek azonban fel a párt 1901. május 11-i értekezletén a javaslat ellen, a párt többsége nem értett velük egyet.

A Szabadelvű Párton belüli konzervativizmus megerősödésének egyértelmű jele, hogy 1901. február 26-án agrárius határozat született annak érdekében, hogy a fennálló keretek megbontása nélkül agitációt kezdjenek az agráreszmék terjesztésére. Augusztus elején készült el a program: a Magyar Gazdaszövetség vezetőjének, a korábban nemzeti párti gróf Károlyi Sándornak úgynevezett gönczi levele a kormánypárton belüli elvbarátai számára. Ennek leglényegesebb pontjai az agrár vámvédelem, a gabona határidős üzletének eltörlése, a szövetkezeti mozgalom támogatása. Az antiszemita kitételeket is tartalmazó felhívás követelte az adómentes létminimum meghatározását és bevezetését is.

A konzervativizmus más területen is aktivizálódik. 1901 márciusában megindul a budapesti egyetemen az úgynevezett kereszt mozgalom, amelynek tagjai követelik, hogy az előadótermekben a feszület mindenütt ott legyen a falon. Pikler Gyula és Somló Bódog egyetemi tanárokat azzal vádolják egyes hallgatói, hogy nemzetellenes tanokat hirdetnek, vallásellenes és hazafiatlan szemlélettel tanítanak. Wlassics Gyula, a kultuszminiszter - a tanszabadságra hivatkozva - mindkét esetben megvédi a megtámadott tanárokat, akik a század elején megindult polgári radikális mozgalom tagjai, de nyilvánvaló: a támadások sokasodása jelzi, hogy a társadalomban és a politikai életben még mindig hegemón liberalizmus egyre inkább veszélybe került.

Bár mindkét országrészben komoly politikai erők ellenezték, Széllnek 1902. december 31-én mégis sikerült megkötnie Koerber osztrák miniszterelnökkel a gazdasági kiegyezést.

1902 végén, 1903 elején Széll úgy vélte, hogy viszonylagos nyugalmi helyzetében a képviselőházban előterjesztheti egyrészt a katonai körök részéről régóta követelt hadsereg-fejlesztési törvényjavaslatot, másrészt az udvari költségvetés (a civillista) felemelésének javaslatát. Ez a két javaslat kiválóan alkalmas volt a csend megszüntetésére, az ellenzéki pártok összehangolt kormányellenes támadására. Az ellenzék érvrendszerének középpontjában az állt, hogy mind a katonai javaslat, mind az udvari költségvetés felemelése Bécset erősíti, s emiatt el kell vetni azokat. A kormánypárton belül is kifogásolták Fejérváry Géza honvédelmi miniszter előterjesztését, ezért módosítani kellett azt. Az adott pillanat pikantériája, hogy a katonai javaslatokat nem pusztán a magyar parlament ellenzéki pártjai akarták megakadályozni, hanem az ausztriai ellenzéki csoportok is elvetik azt költségkihatásai miatt.

A véderőjavaslat vitája során, az ekkor a képviselőház elnöki posztját betöltő Apponyi Albert tulajdonképpen az ellenzéki álláspontot támogatóan, de legalábbis erősítően azt kérte a Szabadelvű Párt vezetőségétől, hogy a katonai javaslatok elfogadásának ellentételezéseként követelje a hadsereg magyar jellegének hangsúlyozását, aminek a zászló, címer használatában, a szolgálati szabályzat megváltoztatásában és a hadseregen belüli magyar nyelvhasználat elterjesztésében kell megnyilvánulnia. A függetlenségiek ehhez még a magyar alkotmányra teendő esküt és magyar katonai iskolák felállítását is igényelték. Ez a kettős program lett azután az alapja 1906 áprilisáig (az ellenzéki koalíció kormányra kerüléséig) az elkövetkező évek katonai követelésrendszerének.

Az ellenzék újra obstruált, s olyan "sikeresen", hogy az ország május 1-jével költségvetés nélküli állapotba került, s ez Széll Kálmán miniszterelnök bukását jelenti. Megindul a kormánypárt bomlása is.

Éppen ezen bomlás következtében nem tudott kormányt alakítani gróf Tisza István, akiről köztudott, hogy az obstrukcióval való kemény leszámolás híve volt. Így gróf Khuen-Héderváry Károly lett a miniszterelnök, aki megállapodást kötött Kossuth Ferenccel, mely szerint a kormány visszavonja az újoncjavaslatot, a függetlenségiek pedig felhagynak az obstrukcióval.

A függetlenségi ellenzék nem tartotta be a Kossuth által kötött megállapodást, folytatta az obstrukciót a katonai követelések keresztülviteléért. Kossuth le is mondott pártelnöki posztjáról. A szituációt csak élezte, hogy kiderült: gróf Szapáry László fiumei kormányzó meg akart vesztegetni egy függetlenségi képviselőt, hogy az hagyjon fel az obstrukcióval. A kormány lemondott, ügyvivőként azonban a helyén maradt, tábora megbomlott: a Szabadelvű Párt egy sor vidéki szervezete az ellenzéki nemzeti-katonai követelésekkel egyetértő határozatot fogadott el.

Az egyre hisztérikusabb nemzeti (és mindenekelőtt a hadsereghez kapcsolódó) hangulatot, ha lehet, még fokozta Ferenc Józsefnek a chlopyi hadgyakorlat után kiadott hadparancsa. Közös és egységes maradjon hadseregem, mint amilyen most is; erős hatalom, hogy megvédhesse az Osztrák-Magyar Monarchiát minden ellenséggel szemben. Esküjéhez híven ... áthatva az egyetértés szellemétől, amely minden nemzeti sajátosságot tisztel, minden ellentétet megold és mindenik néptörzsnek különleges előnyeit a nagy egész javára fordítja. A hadparancs, de leginkább az, hogy a magyarokat az egyik néptörzsként említik, még a legortodoxabb kiegyezéspártiakat is megdöbbentette, annak ellenére, hogy az uralkodó pár nappal később egy újabb, a magyar miniszterelnökhöz intézett kéziratban enyhítette annak merevségét. Egyértelmű azonban: a hadsereg egységének kérdésében nem ismert kompromisszumot.

Éppen a belső csoportok ellentétei miatt sikertelenül próbálkozott a Szabadelvű Párt, hogy olyan katonai követeléscsomagot állítson össze, amely a császár számára is elfogadható. Az uralkodó végül mégis a kemény kéz emberét, Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnökké.

Tisza képviselőházi taktikájának lényege az összecsapás kiprovokálása és nem elkerülése volt. Ezért azonnal elővette a hadsereg-fejlesztési javaslatot, amire az ellenzék a várt obstrukcióval reagált. Ekkor meghosszabbította egy órával a képviselőházi üléseket, majd a kormánypártban elfogadtatta a párhuzamos (azaz délelőtt és délután is tartott) ülésrendet. Tiltakozásul Apponyiék kiléptek. A törés nem a liberális-konzervatív vonal mellett történt: több tekintélyes agrárius politikus a kormánypárt tagja maradt. Ennek ellenére az Apponyi-féle külön szervezkedéssel és Bánffy Dezső Új Pártjának 1903. november végi megalakításával egyre több lehetőség nyílt arra, hogy a kormánypolitikával elégedetlen kiegyezéspárti képviselők új politikai otthonra találjanak.

A párhuzamos ülések, az ellenük alkalmazott technikai obstrukció ellenére, részleges sikerrel jártak. 1904 januárjának közepére a képviselőház többsége már elfogadta a véderő-provizóriumot, és megkezdte az újoncjutalék tárgyalását. Tisza újabb, még szigorúbb házszabályokat terjesztetett elő 1904. március 5-én. Ezt újfent technikai obstrukció fogadta, de öt nap múlva felállt Thaly Kálmán, a Függetlenségi Pártnak huszonhat éve oszlopos tagja, s békét kínált: felhagynak az obstrukcióval, átengedik az újonctörvényt, ha Tisza visszavonja házszabály-revíziós javaslatát.

Új pártok a válság idején

1904 nyarára a magyarországi politikai színkép jelentős módon átalakult: újjáéledtek régi pártok, és teljesen új szervezetek, irányzatok tűntek fel. 1904. június 12-én annak a csoportnak a többsége, mely Apponyi Alberttal a kormánypártból előző év novemberében kivált, újjáalakította a Nemzeti Pártot, s ezáltal újra működött egy olyan köztes párt, mely egyik vagy másik közjogi táborhoz csatlakozva enyhíthette a váltógazdaság hiánya miatt merev pártrendszer feszültségeit.

Az 1899 eleje óta a politikai életen kívülre szorult Bánffy Dezső 1903 júniusában adott ki pártprogramot, s novemberben Új Párt néven meg is alakította szervezetét. A párt 1867-es alapon állva követelte a hadsereg nemzeti jellegének hangsúlyozását, önálló vámterület létrehozását, kísérletet tett az Apponyi-féle program nem agrárius, hanem merkantilista, liberális megfogalmazására. A magyar birodalmi gondolatot középpontba állító új szervezet olyan neves politikusokat vonzott magához, mint Eötvös Károly vagy Apáthy István, a kolozsvári egyetem híres természettudósa. Bánffyék a magyar nemzeti jelleg hangsúlyosabbá válását követelték: kifelé a közös intézmények részleges magyarítását, befelé pedig például a magyar nyelv ismeretének terjesztését. Bánffy közjogi programja változott, nemzetiségi koncepciója nem.

1900 augusztusában országos párttá vált az 1894 novemberében alakult Községi Demokrata Párt Vázsonyi Vilmos vezetésével. A Függetlenségi Párt színeiben indult politikus már korábban is a "tiszta nemzeti liberalizmust", az agrárius és a klerikális irányzatokkal való szembeszegülés jelszavát írta zászlajára. A Polgári Demokrata Párt programjában az általános választójogot, a virilizmus eltörlését, a monopóliumok, kartellek és hitbizományok megszüntetésének követelését fogalmazta meg. Az alapvetően városi polgárokból szerveződő párt a progresszív függetlenségi hagyományok folytatójának is tekintette magát: követelte az önálló vámterület megteremtését. Azonban éppen a szűk társadalmi bázisa miatt a Demokrata Párt nem tudott komolyan gyökeret verni a képviselőházban: 1901-ben csak vezetője jutott mandátumhoz.

Nem pártszerű, de politizáló szervezetek is létrejöttek. 1902 májusában alakult meg a GYOSZ, a Gyáriparosok Országos Szövetsége, Chorin Ferenc elnökletével. Ő 1871 óta volt képviselő. A Balközéptől kezdve a Független Szabadelvűeken és a Mérsékelt Ellenzéken keresztül egy sor politikai csoportot végigjárt. Az utolsó évtizedben a Szabadelvű Párt tagja volt, míg az összeférhetetlenségi törvény következtében nem kényszerült a parlamenti politika elhagyására. 1904 májusában alakult meg a másik, az újkonzervatív irányzattal szembeszegülni akaró pressure group, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés. Ennek élére Sándor Pál került, aki 1901 óta szabadelvű programmal képviselte az egyik budapesti választókerületet.

Ugyancsak az újkonzervativizmussal harcot felvenni akaró erők tömörülésének eredménye az 1901 januárjában megalakult Társadalomtudományi Társaság. Ez a Huszadik Század című folyóiratán keresztül tett kísérletet, Vázsonyiékhoz hasonlóan a liberalizmusnak a demokráciával ötvözött megújítására. Ellentétben a polgári demokratákkal ez a polgári radikális néven ismertté vált csoport nem politikai szervezetet, hanem szellemi, értelmiségi kört hozott létre, amely politikai hatását csak közvetetten, írásain s tagjainak a korszak egyes mozgalmain, például a választójogi mozgalmon belüli tevékenységén keresztül fejtette ki.

Munkásmozgalom a századfordulón

A századforduló után megerősödött a magyarországi munkásmozgalom is. Megújulásában a szakszervezeti mozgalom megélénkülése játszotta a meghatározó szerepet. A szakegyleti mozgalom rohamos fejlődését mutatja, hogy míg 1901 végén még csak 9999 tagot tartottak nyilván, addig 1904 végén már 53 169-et, s 1906 végére a szakszervezeti tagok száma 129 332-re szökött. Eközben hatalmas országos szervezetek alakultak, mint az 1902 júniusában létrejött Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége vagy az 1903 januárjában megszervezett Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége, a MÉMOSZ.

Az MSZDP 1903 áprilisában tartott X. kongresszusán átdolgozta pártprogramját, és új szervezeti szabályzatot fogadott el. A program radikális, kimondta, hogy a kizsákmányolás, elnyomás megszüntetésének egyedüli módja a termelőeszközök társadalmi tulajdona, ehhez, azaz a munkásosztály felszabadításához csak a munkásosztály harcán keresztül lehet eljutni.

A program konkrét követelései között az általános, titkos, egyenlő választójog mellett szerepelt a főrendiház eltörlése, a nemzetiségek egyenjogúsítása, az egyesülési és gyülekezési szabadság, az állandó hadsereg megszüntetése. A gazdasági célkitűzések között a nyolcórás munkanap, a biztosításnak a mezőgazdasági munkásokra való kiterjesztése mellett a progresszív adórendszer megteremtése és a kötött birtok megszüntetése is megjelent. A szociáldemokraták síkraszálltak az egyházi birtok köztulajdonba vételéért, s hogy ezeket a földeket az állami, megyei és községi birtokokkal együtt munkásszövetkezeteknek adják bérbe. Szerepelt még az Ausztriától való teljes gazdasági különválás és a magyar ipar fejlődésének támogatása.

A mozgalom hármas felépítésű volt. Létezett a párt mint politikai mozgalom, legálisan a maga kongresszusaival s lapjával: a Népszavával, mely 1905 áprilisában napilap lett. A Szociáldemokrata Párt a magyarországi egyleti szabályozás alapján nem rendelkezhetett fiókszervezetekkel, tehát alapvető tömegszervező, mozgósító munkáját nem tölthette be. Léteztek a szakszervezetek az érdekvédelmi munka elvégzésére, ezek viszont, ugyancsak az egyesülési jog szerint, nem foglalkozhattak sem politikával, sem gazdasági akciók, sztrájkok szervezésével. A szakszervezeti tagok egyben párttagok is voltak. A szabadszervezet volt az összekötő kapocs. Ez gyakorlatilag a szakszervezeti mozgalommal volt azonos, az üzemek élén álló bizalmiak fogták össze. Ez a harmadik szervezettípus, amely a mozgalom politikai és gazdasági céljaira pénzt gyűjtött, sztrájkot szervezett, csak de facto létezett, de jure nem. Nem volt alávetve az egyleti szabályozásnak, s mégsem tekinthetjük illegálisnak, hiszen létezéséről mindenki tudott: a párt- és szakszervezeti sajtó rendszeresen beszámolt a bizalmi testületek működéséről. A kormányzat tűrte ezt a szervezeti hármasságot.

A kormányzat az ipari mozgalmat csak korlátozni, nem pedig megsemmisíteni akarta, s ezért maga is fellépett néha a helyi hatóságok túl keménynek tekintett munkásmozgalom-ellenes akcióival szemben. Attól tartottak, hogy a jól szervezett mozgalom olyan cselekvésformákhoz folyamodik, mely ezt már közbiztonsági problémává teszi. Ha felmerült ennek a veszélye, akkor a kormány nem riadt vissza a legkeményebb eszközök alkalmazásától sem.

Az agrármozgalom részben külön utakon haladt. A mezőgazdasági munkások egy részét a Várkonyi-féle Független Szocialista Párt, majd az ezzel egyesülő Áchim L. András-féle Magyarországi Független Parasztpárt, valamint az MSZDP-ből 1900-ban kizárt és Újjászervezett Szociáldemokrata Párt néven erősen nemzeti jelszavakat hangoztató Mezőfi-féle mozgalom szervezte. Az MSZDP-n belüli szocialista földmunkásszervezeteket, részben az előző mozgalmakkal szemben, az 1906 januárjában létrehozott Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége fogta össze, melynek 1906 végére már 20 000 tagja volt.

Az agrármozgalmaknál a kormányzat nem korlátozta akcióit. 1904 márciusában belügyminiszteri rendelet jelent meg a szocialista agitáció megakadályozására. Itt nemcsak hogy megvédik, de szervezik a sztrájktörőket; a földművelésügyi miniszter 1905 májusában elrendeli, hogy a várt (és bekövetkezett) aratósztrájkra tekintettel hétezer tartalék kaszást vegyenek fel.

A Szabadelvű Párt bukása

Tisza István 1904. október 7-én ugrai választóihoz intézett nyílt levelében bejelentette: szükségesnek tartja a házszabályok olyan megváltoztatását, melyek lehetetlenné teszik a törvényhozás működését megakadályozó obstrukciót. A meghirdetett lépés szorosan illeszkedett a miniszterelnök politikai filozófiájába: csak botrányoktól mentes magyar képviselőházzal tolódhat el a Monarchián belüli hatalmi súly kelet felé, s ugyanakkor a bizonytalan magyar parlamenttel a Monarchia sem tarthatja fenn nagyhatalmi súlyát. A házszabály-módosítás keresztülvitelét remélte segíteni egy sor "nemzeti vívmány" megvalósításával: 1904 áprilisában Ferenc József beleegyezett II. Rákóczi Ferenc hamvai hazahozatalába és itthoni ünnepélyes eltemetésébe; a hadseregben bevezették a függetlenségi ellenzék által régóta követelt kétéves szolgálati időt, és létrehozták a honvédtüzérséget; Berzeviczy Albert olyan új népiskolai törvényjavaslatot terjesztett elő, melynek része az iskolai magyarosítás hatékonyabbá tétele.

Mindez nem volt elégséges: az ellenzék azonnal technikai obstrukcióba kezdett. Tisza azonban nem lankadt, s november 15-én a képviselőház elé terjesztette Daniel Gábor javaslatát, amely lehetetlenné tenné a Kossuth Ferenc által "fontos nemzeti jognak" nevezett obstrukciót. A menetrend a szokásos volt: jöttek a párhuzamos ülések, s végül 1904. november 18-án este 9 körül a miniszterelnök éles filippikába kezdett az ellenzék ellen. Szavait így zárta: Itt egy marad hátra: vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni a komédiának! Az ellenzék őrjöng, az elnök szavazásra teszi fel a kérdést, és állítólag zsebkendőjével jelez a kormánypártiaknak, akik ezt a hangzavarban nem hallhatják: most kell felállással szavazni. A kormánypárt feláll, s a határozat ilyetén elfogadása után felolvassák az ülésszakot berekesztő királyi kéziratot.

A "zsebkendőszavazás" igen nagy mértékben megrázta a magyar politikai közvéleményt. Kiderült, a puccs sokak szemében nagyobb bűn, mint a parlamentarizmust lehetetlenné tevő obstrukció. A Szabadelvű Párt azon tagjai, akik hibáztatták az ellenzéknek a képviselőház normális működését blokkoló magatartását, de ellene voltak Tisza erőszakos lépésének is, Andrássy Gyula gróf vezetésével november 18. után kiléptek a kormánypártból. Ezáltal megdőlt a Szabadelvű Pártnak leginkább bázist biztosító tétel, mely szerint minden kiegyezéspárti liberális a kormánypártban van, azt támogatja. A most kilépetteket nem lehetett azzal vádolni, hogy nem eléggé 1867-esek, vagy nem elég liberálisok.

Az ellenzéki pártok közös szervezetet hoztak létre, amelynek élére a múltat idéző vezérlőbizottságot állították. Egységes fellépésüket mutatta, ahogy a kormánypárt november 18-i erőszakára szimbolikus erőfitogtatással feleltek: december 13-án az ülésszak megnyitása előtt hadirendben bevonultak az alig két éve, 1902 októberében átadott új Országház képviselőházi termébe, s ripityára törték annak berendezését, s mint rombolásukkal elégedett gyermekek, győztesként fogadták a leforrázott kormánypártot. Ezzel "bebizonyították", hogy a kormány és pártja nem erős, csak erőszakos, s hogy új, szabályos erőpróbára, azaz országgyűlési választásra van szükség a politika tovább folytatásához.

A kormánypárt számára a választási kampányban komoly nehézséget jelentett, hogy a miniszteri posztot viselt politikusokat már nem nevezhette kormányképtelennek, mint azt 1875 óta valamennyi választáson megtehette. A másik problémát az ellenzék egységes fellépése okozta. Ellentétben a korábbi dualizmus kori választásokkal, a szabadelvűek nem több, egymással is küzdelmet folytató ellenféllel, hanem egy belsőleg a választásokra összeforrott ellenzéki koalícióval állottak szemben.

A koalíció létrejötte következtében megváltozott a Magyarországon 1875 óta fennálló hegemón többpártrendszer, amelyben eddig csak a kormánypártnak volt esélye a mandátumok többségének elnyerésére, mivel a többi párt nem tudott ezen cél eléréséhez elégséges jelöltet állítani. Most, 1905 januárjában egy látszólagos kétpártrendszer jött létre, a koalíció egységes, a győzelemre esélyes alternatív pártként lépett fel a Szabadelvű Párttal szemben.

A koalíciós pártok gyakorlatilag azonos számú kerületben állítottak jelöltet, mint a szokásosnál kevésbé aktív Szabadelvű Párt, s a két csoport összecsapásának több mint kétharmadát az ellenzék nyerte. A végső eredmény az eddigi kormánypárt súlyos vereségét mutatta: a 413 mandátumból csak 159-et szerzett meg. A koalíció 230 mandátummal uralta a Házat, a szabadelvűek 1901 óta közel 150 000 szavazót vesztettek, míg a függetlenségiek 120 000-et nyertek.

Ausztria a századforduló után

A Lajtán túli országrész politikai életét 1900 után is alapvetően a nemzeti és a választójogi kérdés határozta meg. Kapcsolódtak ezen problémák a hadsereghez, a hadseregfejlesztéshez is.

1899-től egyre több cseh rekruta jelentkezett nevének elhangzásakor a kötelező német hier (jelen) helyett csehül zde-vel, közvetve követelve a cseh nyelv bevezetését a hadseregben. A cseh képviselők megtagadták az újoncjutalék megszavazását is. Koerber miniszterelnök a nyelvi kérdés megoldására 1900. május 8-i rendeletében a Cseh Királyságot cseh, német és vegyes nyelvű kerületekre osztotta. A közvetítő nyelv, ugyanúgy, mint az egész Csehországra vonatkozó úgynevezett tartományi nyelv továbbra is a német maradt, s ezért az ifjúcseh párt obstrukciót indított a javaslat ellen, ami 1901. június 8-án a cseh és német képviselők parlamenti verekedéséhez és a képviselőház üléstermének összetöréséhez vezetett. Koerber nem tehetett mást: július 20-án visszavonta javaslatát.

Szeptember 4-én már az örökös tartományok egészére vonatkozó rendezési javaslatot terjesztett elő. Csomagtervének része a kuriális választási rendszer radikális átalakítása. Az új rendszer gyökeresen átalakította volna a birodalomrész politikai struktúráját: várható volt az új típusú tömegpártok, szociáldemokraták, keresztényszocialisták jelentős előretörése, és a nemzeti alapon szervezett pártok visszaszorulása. Tervezte Koerber a házszabályok olyan átalakítását is, ami lehetetlenné teszi az obstrukciót.

A csomagterv tartalmazta az örökös tartományok összességére vonatkozó nyelvhasználati javaslatot, mely pontosan meghatározta, hogy hol melyik a szokásos nyelv, és ezt tette volna hivatalos nyelvvé. A koronatanácson Széll Kálmán magyar miniszterelnök a javaslatok esetleges itthoni hatása és rendeleti bevezetési módjuk miatt nem támogatta a terveket, Goluchowski közös külügyminiszter pedig a lengyel földbirtokosi érdekek veszélyeztetése miatt utasította el azokat, így nem került sor megvalósításukra.

Hiába kísérletezett Koerber a következő években újabb és újabb nyelvi rendelkezésekkel, azok sorra csődöt mondtak, és a Reichsrat működésére az obstrukció és a cseh-német ökölharc nyomta rá a bélyegét. Látván, hogy képtelen a feszültségek feloldására, 1904 utolsó napján lemondott, helyét Paul Gautsch báró vette át.

Az új miniszterelnök számára a legfontosabb politikai problémává az általános választójog kérdése vált. Ezt nem pusztán a Reichsratban, de egyre inkább az utcán is követelték. Az Ausztria nagyvárosaiban tartott választójogi tüntetések sokszor öltöttek nemzeti jelleget, s vezettek nemzeti, mindenekelőtt cseh-német összecsapásokhoz.

1906. február 23-án került a Reichsrat elé az a javaslat, mely szerint a választójog általános és titkos volt ugyan, de nem volt egyenlő. A választókerületeknek nemzeti, valamint külön vidék és város szerinti kijelölése biztosította volna, hogy a német pártok csak minimálisan essenek vissza, s a radikális cseh képviselők aránya csak kevéssé növekedjék. A választókerületi beosztásról folytatott hosszú vita után 1906 decemberében 194:93 arányban elfogadták a reformot, amelyet a császár 1907. január 26-án szentesített.

A májusban, már az új törvény alapján tartott választásokon, mint várható volt, komolyan megerősödtek a szociáldemokraták és keresztényszocialisták, de továbbra is a nemzeti alapon szervezett pártok: németek, csehek, lengyelek, délszlávok, kárpátukránok és olaszok birtokolták a mandátumok többségét.

A darabontkorszak

1905 januárjában a magyarországi választásokon győzött az ellenzéki koalíció, de programja nem volt kormányképes. A Tisza-kormány ügyvivőként megmaradt, ám mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez csak ideiglenes megoldás: elfogadott költségvetés nélkül kisebbségi kormány hosszú távon nem vezetheti az ország ügyeit. Hiába indultak tárgyalások a koalíció és Ferenc József között, hiába a kétségtelenül 1867-es Andrássy Gyula az ellenzéki tárgyalópartner, megegyezésre nem kerül, nem kerülhet sor. A koalíció katonai programja ugyanis túlmegy a Szabadelvű Párt kilences bizottságának 1903 őszi javaslatán, így az uralkodó számára elfogadhatatlan.

1905 júniusában Ferenc József Fejérváry Gézát, darabonttestőrségének korábbi kapitányát nevezi ki egy hivatalnokkormány elnökének. A táborszernagy kormányát nem vezető politikusokból, hanem nagy tapasztalatokkal rendelkező, s így elsősorban idősebb szakemberekből állítja össze. Valamennyiüknek van miniszteriális vagy közigazgatási gyakorlata. A legfontosabb, a belügyminiszteri tisztséget Kristóffy József kapja. Ő volt törvényhatósági és miniszteriális tisztviselő, kormánypárti képviselő, a belügyi államtitkárság korábbi várományosa, s az utóbbi időben Szatmár vármegye főispánja. Kristóffy nemcsak személyiségéből, tehetségéből és elképzeléseiből, de feladataiból következően is meghatározta az 1905. június és 1906. április közötti kormánypolitikát.

A Fejérváry-kormány története a parlamenten kívüli kormányzás története. A kormány június 21-én mutatkozott be a képviselőházban, amelynek ellenzéki koalíciós többsége persze bizalmatlanságot szavazott neki.

A miniszterelnök felhasználta az uralkodótól éppen ilyen esetre kapott felhatalmazást, és elnapolta az üléseket. Még többször rákényszerült erre a lépésre egészen 1906. február 19-ig, amikor a Ház pusztán önmaga feloszlatására ült össze. Magyarországon, ellentétben az örökös tartományokkal, nem létezett olyan jogszabály, amely lehetővé tette volna a törvények nélküli, rendeleti kormányzást. Így a nem működő képviselőház az amúgy is költségvetés nélküli kormány mozgásszabadságát még jobban korlátozta.

Az ellenzéki koalíció a képviselőház működésének felfüggesztésével elesett attól a lehetőségtől, hogy "törvényes" határozatokat hozzon, s egyben elvesztette egyik szószékét is. Rendelkezésére állt ugyanakkor a sajtó, amelynek nagy része a koalíciós politizálást támogatta. Propagandalehetőség, toborzási módszer tehát akadt. Olyan eszköze azonban nem volt, amellyel a Fejérváry-kormányt megbuktathatta, s magát a hatalomra segíthette volna.

Már a június 21-i képviselőházi ülésen kimondta a többség, hogy a kormányt törvénytelennek, alkotmányellenesnek tekinti, s aki azt támogatja, az nem hazafi. A törvények azonban nem írták elő, hogy az uralkodónak a parlamenti többség soraiból kell minisztériumot kineveznie, így alkotmányjogilag a kijelentés alaptalan, de propagandisztikusan igen hatásos volt. A Szabadelvű Párt sem állt Fejérváryék mögé, nehogy növelje saját népszerűtlenségét, és lehetetlenné tegye a hatalomba való későbbi visszatérését.

A koalíció másik propagandisztikusan hatékony fegyvere az ügyvivő kormány ellen az lett volna, ha a törvényes szabályoknak megfelelően vád alá helyezi azt. Erre történt is javaslat a koalíciót irányító "vezérlőbizottság" részéről szeptember elején, de sohasem került sor rá, mert a szakítás túlzottan éles lett volna.

A koalíció a kormány intézkedéseinek megakadályozására a legtöbbet a törvényhatóságok szintjén tehette. A vezérlőbizottság fel is szólította a municípiumokat (megyéket és városokat) és azok tisztviselőit, hogy ne hajtsák végre a kormány törvény- és alkotmányellenes intézkedéseit.

A "törvénytelen" rendeletek, melyeket - mint számos municípium közgyűlése kimondta - nem volt szabad végrehajtani, mindenekelőtt az adószedésre és az újoncozásra vonatkoztak. A költségvetés és újonctörvény nélküli helyzetben a Fejérváry-kormány természetesen csak az önkéntesen befizetett adók összeszedésére és továbbítására, valamint az önként jelentkező újoncok jelentkezésének továbbítására adott utasítást. A "nemzeti ellenállás" gyakorlatilag e két rendelet végre nem hajtásából állt, s nem akadályozta lényegesen a kormány működését, mivel a törvényhatóságok feladatköre e funkciókban korlátozott és megkerülhető volt.

A megyei ellenállás kérdése szimbolikussá, presztízskérdéssé vált. A belügyminisztérium megsemmisítette a törvényhatóságok ellenállási határozatait. A koalíció ennek ellenére további ellenállásra buzdított, és szervezte is azt. Rontotta a kormány pozícióit, hogy miután október 30-án a Szabadelvű Párt kimondta, hogy nem értett egyet a Fejérváry-kormány két héttel korábban meghirdetett programjával, az eddigi főispánok is sorra otthagyták posztjaikat. Nem tudták elviselni, hogy a "társaság" darabont "hazaárulóknak" tartja őket. A főispánok lemondása után az ellenzéki taktika az újonnan kinevezett főispánok beiktatásának megakadályozására irányult.

A kormány válasza határozott és egyértelmű volt. Ahol nem sikerült a főispáni beiktatás, megjelentek a teljhatalmú kormánybiztosok. Így a megyék feletti formális kormányellenőrzés megmaradt.

A Fejérváry-kormány válságmegoldó eszközként kísérletezett a politikai társadalom kiszélesítésével is. 1905 nyarán nyilvánvaló, hogy a többségben lévő magyar választójogosultak nem támogatnak másfajta megoldást, másfajta kibontakozást, csak olyat, amely a koalíciós politikusok kormányalakításával jár. Az ország lakosságának azonban csak hat-hét, a húsz éven felüli férfiaknak pedig csak körülbelül 20 százaléka rendelkezett szavazati joggal. A kormány és főleg belügyminisztere, Kristóffy József feltételezte, hogy a választójoggal nem rendelkező rétegek körében - legyenek azok magyarok vagy nemzetiségiek - a koalíciós követelések és politikusok nem ilyen népszerűek. Úgy vélte, hogy az alsóbb társadalmi rétegeknél a szociális problémák a politikai álláspont meghatározói, így a választójog bővítésével, sőt az általános választójog bevezetésével sikeresen szembe lehet szegülni a koalíciós, nemzeti hangulattal. A tömegtámogatás megszerzésére a belügyminiszter tárgyalásokat folytatott a Szociáldemokrata Párttal is, megkötötte a Kristóffy-Garami-paktumot.

A Szabadelvű Párt elítélte Kristóffyt a szocialistákkal való együttműködéséért, a koalíció vezérlőbizottsága egyhangú határozatban mondta ki, hogy nem kívánja a választójog hatalmas mértékben való kiterjesztését, sőt a magyar nemzeti ideológia által erősen befolyásolt újjászervezettek is elítélték az akciót.

Fejérváryék sikerében meghatározó szerepet játszottak a magyarországi választójogi tüntetések - közülük a szeptember 15-i, az úgynevezett vörös pénteken tartott, a budapesti munkások általános sztrájkjával összekötött volt a legnagyobb -, valamint az örökös tartományokbeli demonstrációk.

A harmadik tér, ahol a kormány és annak támogatói összecsaptak a koalícióval, és ahol többé-kevésbé győztesek is maradtak, az utca volt. Az utca, ahol a szocialista tömegek átvették, átvehették a hatalmat. Egyre több összecsapás történt a koalíció tüntető hívei és a demonstráló szocialisták között, akiknek utcai megjelenését a belügyminiszter a korábbiaknál sokkal kevésbé akadályozta: így az utca mint koalíciós harctér megszűnt működni. Az összecsapások csúcspontja a budapesti általános hírlapszedő sztrájk volt 1905 decemberében, mikor a nyomdászok megtagadták azon lapok kiszedését, amelyek az általános választójog ellen foglaltak állást, és szidalmazták a Szociáldemokrata Pártot. A sztrájk tüntetésekbe és egyes koalíciós lapok szerkesztőségének összetörésébe torkollott.

Az ausztriai választójogi reformra és a budapesti szedősztrájkra reagálva a Függetlenségi Párt, ha nem is egyhangúlag, de mégis az általános választójog mellett nyilatkozott.

1906 elején a kormány egyre erőteljesebben lépett fel a koalíció ellen. A koalíció belső bomlása is megindult. A vezérlőbizottságból egymás után váltak ki a politikusok, egyesek túlzottan radikálisnak tartották a követeléseket, mások a vezérlőbizottság kompromisszumkészségét kritizálták.

1906 áprilisára megszületik a kompromisszum, melynek az az alapja, hogy a koalíció lemond követeléseiről, átmeneti kormányt alakít, amely majd megalkotja az általános választójogot. A vezérlőbizottság engedett, mert kifáradt a hatalmi várakozásban, kilátástalannak látta követelései győzelmét, mert sok helyen elfogyott a megyei tisztviselők fizetésére összegyűjtött pénz, mert megijedt a kormány és a szocialisták együttműködésétől, s félt hogy teljesen abszolutisztikus kormányzásra kerülhet sor. A koalíció elérte politikusainak kormányra jutását, s ezért rákényszerült programjának feladására. Az uralkodónak sikerült eddigi politikájának a magyar kormányban való további biztosítása, de ezért kénytelen volt eddigi politikusai feladására. Hangsúlyozni kell, hogy a győztesek és a vesztesek oldalán ugyanazon politikai elit két szárnya állt. E kettőt ekkor a közjogi kérdés osztotta meg, társadalmi programjukban nem volt lényeges különbség. Mindkét szárnyban voltak liberálisok és konzervatívok, az állagőrzés hívei, ott szerepeltek, ha kis számban is, egyfajta progresszív átalakulás támogatói és az újkonzervatív agrárius mozgalom tagjai is. Ez utóbbi csoportnak a 19. század utolsó éveiben megindult előretörése a koalíció kormányra kerülésével nemhogy nem tört meg, de valamennyire erősödött.

A koalíciós korszak

Az április 8-án megalakult kormány összetétele mutatta, hogy a vezérlőbizottság tartós regnálásban gondolkodik. A miniszterelnöki posztra Wekerle Sándor került, aki 1894-es bukása óta nem politizált. Ekkor nem tartozott egyik politikai párthoz sem, s mivel a kormányfői megbízatás "pártállást" is megkövetelt, természetesen az Alkotmánypárthoz csatlakozott: meggyőződéses 1867-esként nem léphetett be a Függetlenségi Pártba, meggyőződéses liberálisként pedig nem ölthetett néppárti színeket, a kormány pedig e három párt politikusaiból jött létre.

A kormány megalakítása igen sürgős volt, hiszen közeledett az időpont, ameddig a törvényes szabályozások szerint ki kellett írni az új választásokat, így a miniszterelnök pár napra, hétre, amíg nem találtak megfelelő személyt, elvállalta a honvédelmi és a horvát-szlavón-dalmát miniszteri posztokat is.

Az egyedüli erő, mely szembeszegülhetett volna a koalícióval, a Szabadelvű Párt. Ez viszont április 11-én feloszlatta magát, hivatkozva arra, hogy végre létrejött a megegyezés a "korona és a nemzet" között, s ezt a volt kormánypárt fennmaradása csak zavarná. A párt meghatározó személyiségei ideiglenesen visszavonultak a politizálástól, mások a választások előtt vagy mandátumszerzés után csatlakoztak az Alkotmánypárthoz.

Nem volt "veszélyes" ellenzék, kevésbé fontosak a választási megegyezések. A választás egyértelmű függetlenségi győzelemmel zárult: a mandátumok 61 százalékát ez a párt szerezte meg, az Alkotmánypárt követte 18 százalékkal, a Néppárt fennállásának legjobb eredményét érte el a képviselőházi helyek 8 százalékával. A többi kerületen nemzetiségi, demokrata, újjászervezett szocialista, parasztpárti és pártonkívüli politikusok osztoztak.

A koalíciónak nem volt kidolgozott kormányprogramja, s 1906-ban a törvényhozó tevékenység gyakorlatilag szinte kimerült az elmaradások behozásában: költségvetés, újoncozás, a rendeleti úton érvénybe léptetett kereskedelmi szerződések becikkelyezése, megkezdett, néha fel is épített helyi érdekű vasútvonalak engedélyezése.

Megkezdődtek a Horvátországgal és Ausztriával kötött gazdasági kiegyezések megújításának tárgyalásai is. Az utóbbinál komoly feszültségek alakultak ki az úgynevezett autonóm vámtarifa kérdésében. Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter egyetlen ponton változtatta meg az elátkozott Fejérváry-kormány által 1906. március 1-jén rendeletileg életbe léptetett szerződést: az eddigi osztrák-magyar vámszövetség tarifájából, a szöveg szerint "szerződéses" vámtarifa lett. Az osztrákok tiltakoztak, a miniszterelnök lemondott, az uralkodó azonban szentesített. Igaz, viszonzásul a magyar kormányzat vállalta, hogy újra kezdi a gazdasági kiegyezésre vonatkozó tárgyalásokat, figyelmen kívül hagyva a magyar országrész vezetői számára kedvező Széll-Koerber-megállapodást.

A koalíció és a munkásmozgalom

Az országon belül a koalíciós kormányzat számára az egyik legfontosabb kihívást a mezőgazdasági munkások szerveződése jelentette. A szociáldemokrata földmunkásmozgalom egyre gyorsabban növekedett, az Áchim L. András vezette Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt és a Várkonyi István-féle Független Szocialista Szövetség már március 25-én Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetség néven egyesült. 1906 nyarán még az előző évit is meghaladó mértékű, a Délvidékre és a Bánságra kiterjedő aratósztrájk zajlott.

Új taktikai módszerek is megjelentek: a büntetendő sztrájk helyett a munkások a szerződéskötés elhalasztását alkalmazták. Nem a szokásos módon, az év elején, hanem közvetlenül a betakarítás előtt kötöttek szerződést, mikor a 19. század végén létrehozott mezőgazdasági munkatartalék-telepek ellenére a birtokosok rákényszerültek a munkások által követelt szerződések megkötésére.

Magában a képviselőházban is megjelent a mezőgazdasági munkások képviselete: Áchim L. Andrást ugyan sikerült megfosztani mandátumától, de a tradicionális pártok szociális érdeklődésű honatyái mellett ott szerepelt Mezőfi Vilmos, az újjászervezett Szociáldemokrata Párt vezetője. Ő az, aki valamennyi, a mezőgazdasági dolgozókat érintő kérdésben felszólal, legyen az komoly kérdés, mint a földmunkásszövetség, egy esetleges sztrájktörvény problémája, vagy nevetséges javaslat, mint Wenckheim Dénes gróf elképzelése arról, hogy Kínából kellene sztrájktörőnek kulikat importálni.

1906. november 9-én megszületett Andrássy belügyminiszter híres-hírhedt 122 000 számú körrendelete, amely a helyi közigazgatási hatóságokra ruházta a földmunkásszervezetek engedélyezésének és ellenőrzésének jogát, s számos vonatkozásban korlátozta ezek működési lehetőségeit. A földmunkásszövetség taglétszáma ennek hatására 1906 és 1909 között folyamatosan csökkent: az 1906-os csúcsponttal szemben, mikor 24 000-en szerepeltek a listákon, 1909-ben már csak alig másfél ezren voltak.

A mezőgazdasági "munkásproblémák megoldására" tett koalíciós kísérlet csúcspontja az 1907. évi XLV. törvénycikk a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról, mely "derestörvény"-ként vonult be történeti tudatunkba. A törvény a gazda és a cseléd közötti kapcsolat szerződéses jellegét húzta alá, megszüntetve a gazda egy sor jogát (pénzbírság, fizetésmegvonás) és azt a lehetőségét, hogy fogyasztásában is magához kösse a cselédet. A törvény alapvető célja ugyanakkor a cselédmozgalom lehetetlenné tétele, a cselédsztrájkok megakadályozása volt. A szerződés, melynek hangsúlyozása kétségtelen előrelépés, sokkal kevesebb szabadságjogot hagyott a cselédeknek, mint a gazdáknak. A törvény a 12 és 18 év közötti cselédekre vonatkozóan kimondta, hogy velük szemben a gazda házi fegyelmi jogát (a verést) alkalmazhatja, és a csendőrség szerződésszegés esetén visszaviheti a munkáját elhagyó cselédet gazdájához.

A kormányzat számára az ipari munkásmozgalom talán még a mezőgazdaságinál is erősebb kihívást jelentett. Nem pusztán azért, mert ennek szervezettsége sokkal nagyobb: 1905-ben 71 000, 1907 végén már 120 000 szakszervezeti tag van Magyarországon, hanem mert ez kézzelfoghatóbban fogalmazta meg koalícióellenes álláspontját.

A koalíciós kormányzat egy sor korlátozó lépést alkalmazott: betiltanak, feloszlatnak szakegyleteket. A sztrájkolók ellen közigazgatásilag lépnek fel, mint például 1906 júliusában, mikor a salgótarjáni bányászsztrájk vezetői közül 68-at kitoloncolnak a városból. Ennek hatására 1908-tól csökken a szakszervezetek taglétszáma: 1908 végén már csak 85 000-en voltak. Ugyanakkor a sztrájkok száma növekedett: az 1905-ös 346-tal szemben 1906-ban 652 sztrájkot szerveztek, s a munkásság tiltakozó akciói miatt nem született meg az agrárius és merkantilista szervezetek által egyaránt követelt sztrájktörvény.

Az országon belüli szociális problémákra reagáló koalíciós lépések a szervezeti keretek megváltoztatásával kísérelték meg a munkásmozgalom visszaszorítását. Az 1907. évi XIX. törvénycikk az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegség és baleset esetére való biztosításáról intézkedett, ez növelte a biztosítottak körét, a segélyek összegét és kiterjesztette a biztosítást a balesetekre is, egyben állami felügyelet alá vonta a pénztárakat.

Gazdaságpolitika

A koalíciós és mindenekelőtt a függetlenségi politikai credo egyik meghatározó eleme a "vámelkülönítés", az önálló vámterület létrehozása volt. Ennek azonnali, azaz 1906-1907 körüli megalkotásáról szó sem lehetett, de egy sor gazdasági intézkedés abban a reményben született, hogy az előkészíti a koalíciós elképzelések szerint 1917-ben megvalósuló önálló vámterületet. Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter az általános függetlenségi és agrárius nyomásnak megfelelően e cél szolgálatába állította az 1907. évi III. törvénycikket, amely a Hazai ipar fejlesztéséről nevet viselte. Az új jogszabály gyakorlatilag szabad kezet adott a kormánynak annak eldöntésére, hogy mely iparágakat, mely iparvállalatokat akarja támogatni. A kereskedelmi kormányzat és az 1907-ben létrehozott Országos Ipartanács által kidolgozott ágazati támogatási rendszer fő célkitűzése is az önellátás és nem a modernizálás volt.

A dualista Magyarország modernizációjának a 20. század elején egyértelműen szüksége volt az egész adózási rendszer megreformálására. Erre tett kísérletet az az 1909 tavaszán uralkodói szentesítés alá kerülő törvénycsomag, amely Wekerle nevéhez fűződik.

Az egyik alapelv az egységesítés és egyenlőbb teherelosztás volt. Ennek szellemében a törvény elrendelte az aránytalanul alacsony adókategóriába besorolt földterületek új osztályba sorolását, s leszállította a földadó és a házadó kulcsát. Általános kereseti adót határozott meg 5 százalékban (értelmiségieknél 4 százalékban) s megszüntette a korábbi jövedelem-pótadót. A tőkekamat- és járadékadót is leszállította, megtartva ugyanakkor bizonyos jövedelmezőbb értékpapírok magasabb (10 százalékos) adókulcsát.

Bevezette a törvénycsomag a bármely forrásból származó bevétel után járó egységes, továbbá a 0,7% és 5% között mozgó progresszív jövedelemadót, évi nyolcszáz koronában, körülbelül egy vármegyei díjnok fizetésében határozva meg az adómentes létminimumot.

A törvénycsomag egésze kedvezett az úgynevezett kisegzisztenciáknak az adómentes létminimum megállapításával és a jövedelemadó kisarányú progresszivitásával. Agrárius hatásként tükröződött benne a hitelintézeteknek az iparvállalattól eltérő adóztatása, s a nagyfokú törvényhatósági betekintés lehetősége a hitelintézetek ügyeibe. Mindez mutatta, hogy a merkantilista Wekerle a koalíció egységének fenntartása érdekében modernizáló adórendszerét csak egy sor kompromisszummal alkothatta meg. A rendszerből 1910. január elsején csak a föld- és házadóra, valamint a kültelki puszták külön szabályozásának megszüntetésére vonatkozó rendelkezések léptek életbe.

A választójog

A koalíciós kormányzat nem kerülhette meg, hogy az 1906. áprilisi paktum alapján programjába felvett általános választójog megalkotására ne tegyen kísérletet. Hogy ne feledkezhessenek meg ígéretükről, arról a Szociáldemokrata Párt gondoskodott tüntetésekkel és nagygyűlésekkel. Az 1907-es választójogi akciósorozat csúcspontja az 1907. október 10-i általános politikai sztrájk és tüntetés volt, amelyen körülbelül 300 000 munkás vett részt (vérvörös csütörtök).

1908 elején a Népszava publikálja Andrássy még hivatalosan közzé nem tett választójogi tervezetét: kiderült, a javaslat a pluralitás elvére épül, azaz nem az egy ember, egy szavazat rendszerre. Az ez elleni tiltakozás átszőtte az egész évet: tüntetés tüntetést követ, a honi szocialista mozgalom nemzetközi támogatást is kap.

Ilyen előzmények után nyújtotta be a belügyminiszter november 11-én régóta várt törvényjavaslatát. Az előterjesztés anyagi és műveltségi cenzusra épült: egy szavazatot kap minden 24 éven felüli írni-olvasni tudó magyar állampolgár férfi. Két szavazatot azon 32 éven felüliek, akik legalább négy középiskolai osztállyal rendelkeznek és legalább három gyerekük van, vagy legalább évi 20 korona egyenes adót fizetnek, vagy legalább öt éve egy 16 éven felüli alkalmazottjuk van, vagy legalább öt éve ugyanannál a munkaadónál állnak alkalmazásban. Három szavazatot a középiskolai végzettséggel vagy legalább évi 100 korona egyenes adóval rendelkező nagykorú férfiak kapnak. Az írástudatlanok közvetve szavaztak volna. Őket nevezték ősválasztóknak. Tízen választanak egy megbízottat, aki azután a közvetlen szavazáson képviseli őket. A javaslat a nyílt szavazásra épült, s a lakosság 21,6 százaléka, nagyjából minden felnőtt férfi rendelkezett volna erősen különböző súlyú választójoggal.

A tervezet egyetlen politikai csoportnak sem felelt meg: volt, aki sokallta, aki számára az "egyenlőtlen" általánosság is sok volt, és sokak számára a pluralitás elve, a szavazás nyíltsága volt elfogadhatatlan. Ebben a politikai környezetben a javaslat a Képviselőházban gyakorlatilag elaludt.

Nemzetiségi politika

A dualista magyar nemzettudat két ellenfelet vagy ellenséget tartott számon: Ausztriát és a magyarországi nem magyar értelmiségi elitet. Az egész dualizmus kori magyar politizálásra rányomta bélyegét a nemzetiségiek önálló politizálásától való félelem. A koalíciós kormányzat idején a magyar politikai elitnek az a szárnya került hatalomra, amely az így értelmezett "nemzeti" gondolatnak legradikálisabb hordozója volt. A paktum következtében a nacionalizmus osztrákellenessége nem nyerhetett intézményes kifejezést: szó sem lehetett az önálló vámterület azonnali megvalósításáról, a hadsereg "magyarosításáról", ezért (pótlék gyanánt is) a nemzetiségellenes emóciók minden korábbinál erősebben jelentkeztek. Fokozta mindezt, hogy a századforduló után növekedett a nem magyar népek politikai öntudata és aktivitása. Az 1906-os választásokon a nemzetiségi pártok 81 kerületben állítottak képviselőjelöltet, és 25 mandátumot sikerült szerezniük, annak ellenére, hogy ekkor szinte kizárólag ők voltak az ellenzékiek, s a szokásos választási visszaélések szinte csak ellenük irányultak. A jelentős nemzetiségi frakció létrejötte a parlamenti döntéshozatal menetét ugyan nem változtatta meg, de minden eddiginél nagyobb lehetőséget nyújtott a nemzetiségi politikusoknak álláspontjuk országos terjesztésére.

A nemzetiségek politikai tevékenységével szembeni fellépés egyik legáltalánosabb formája eddig is a sajtóper volt, ez folytatódott, csak nagyobb számban, a Wekerle-kormány időszakában: 1906-ban 17 román és 11 szlovák, 1907-ben 12 román és 33 szlovák sajtóperre került sor.

Bizonyos alapvető szabadságjogokat is megsértettek. A nem magyar mozgalmak nagyobb ellenőrzési lehetősége érdekében a posta első alkalommal szolgáltatta ki a belügyminiszternek az úgynevezett "pánszláv" lapok terjesztési adatait.

A koalíciós nemzetiségpolitika leglátványosabb "alkotása" az Apponyi Albert kultuszminiszter nevéhez kötődő iskolatörvény-csomag volt az állami és nem állami népiskolákról, azok tanítóiról s ez utóbbiak fizetéséről. A törvény, amely sok szempontból a már említett Berzeviczy-féle javaslatra épült, azt a már korábban is egyedileg alkalmazott módszert akarta általánossá tenni, hogy a nem állami iskolák tanítóinak fizetésemelésével (ami régi és megalapozott követelés volt) rákényszeríti az iskolafenntartókat, az egyházakat és községeket, hogy államsegélyért folyamodjanak, s az államsegély megkapása magával hozta a magyar állam meghatározó szerepét ezen iskolák ügyeinek intézésében, tanrendjében, tankönyveiben. A törvény az első osztálytól kezdve kötelezővé tette a magyar nyelvoktatást, és a negyedik osztály végéig bizonyos szint elérését. Apponyi minderre minden korábbinál szigorúbb büntető szankciókat terjesztett elő.

A képviselőházban ülő nemzetiségi politikusok megpróbálták a régi ellenzéki módszerrel, az obstrukcióval megakadályozni a törvény elfogadását, de nem akadályozhatták meg a törvény megszületését, melyet az uralkodó 1907 júniusában szentesített. A világháború kitöréséig következetesebben hajtották végre a törvényt a kárpátukrán, szlovák és szerb iskolákban, mint a románokban.

A horvát kérdés a századfordulón

A politikai életet megosztó két alapvető frontvonal: a horvát-magyar és a horvát-szerb viszony az új szociális és demokratikus követelésekkel is rendelkező csoportok jelentkezése következtében átalakult, de a konfliktusok állandóan visszarendeződtek a közjogi kérdés mentén: a horvát nemzeti öntudat és a Monarchián kívül vagy belül megvalósítandó horvát, esetleg délszláv állam elképzelése vált meghatározóvá.

A horvátországi belpolitikai harcok tükröződtek a magyar politikában is. A horvát képviselők a magyar képviselőházban szinte mindig a kormánypártot támogatták. 1906 februárjában viszont az eddigi ellenzéki tömörülés, a horvát-szerb koalíció szerezte meg a sabor mandátumainak többségét, melynek egy része 1905 októberében az úgynevezett fiumei rezolúcióban támogatásáról biztosította a magyar koalíciót. A horvátok csalódnak az általuk támogatott magyar koalícióban. Az iparfejlesztő törvény és a horvát-magyar pénzügyi kiegyezés tárgyalásánál már kiderült, hogy az új magyar kormány horvát politikája nem tér el a korábbiaktól. Az 1907 elején Kossuth Ferenc által kidolgozott új vasúti pragmatika egy paragrafusa, azután magával hozza a meghasonlást. Maguk a törvények rendezni akarják a vasúti fizetéseket s az új, 20. századi feltételeknek megfelelővé tenni a vasúti rendtartást. Az úgynevezett horvát paragrafus, amely nem volt a szabályozás integráns része, kimondta: a magyar szolgálati nyelvet Horvátországra is kiterjesztik, azaz csak magyarul tudók lehetnek MÁV alkalmazottak. A horvát képviselők, a horvát bán és a horvát-szlavón-dalmát miniszter is tiltakoztak, de csak azt érték el, hogy a horvátországi vonalakra a horvát nyelvtudást is megkövetelték; az eredeti sérelem megmaradt. A horvát sabornak a magyar parlamentben ülő képviselői obstrukcióba kezdtek: ehhez felhasználták horvát nyelvhasználati jogukat, s elérték, hogy a képviselőház működésképtelenné vált.

Horvátország is forrongott, lemondott Pejacsevics horvát bán, de utóda, Rakodczay Sándor sem tudott gátat szabni a néha zászlóégetésig fajuló tüntetéseknek. A képviselőház úgynevezett egyszakaszosként fogadja el a törvényt, azaz nem végigtárgyalva, hanem felhatalmazva a kormányt, hogy a parlamentben meg nem vitatott pontokat rendeletileg léptesse életbe. Mindez olaj volt a tűzre: a horvát obstrukció folytatódott, s a Jogpárt egyik szárnya már a Magyarországtól való elszakadást, de a Monarchián belül maradást követeli. 1907 decemberében feloszlatták a sabort, s 1908 januárjában új bánt neveznek ki. A Pavao Rauch felügyelete alatt február végén lezajlott választások a horvát-szerb koalíció elsöprő győzelmét hozzák. Horvátország parlamentáris irányítása magyar szempontból lehetetlenné válik, ezért a sabort gyakorlatilag két évre elnapolták, és abszolutisztikus kormányzatot vezettek be.

A koalíció bukása

Az "új", mindent megváltó koalíciós kurzusból való kiábrándulás csak szakaszosan történt meg. Elsősorban a képviselőházon kívüli vagy oda szorult erők ébredtek rá, hogy ez a kormányzat sem képviseli jobban az ő érdekeiket, mint a korábbi. A mezőgazdasági mozgalmakkal szembeni fellépés az új parasztszervezeteket: az Alföldön mindenekelőtt Áchim L. Andrásét, a Dunántúlon a Szabó István vezetése alatt kialakuló és 1909 novemberében párttá váló Függetlenségi Országos Gazdapártot és a többi kisebb szervezetet szabadította meg esetleges illúzióitól. A "derestörvény", a biztosítási törvény, a választójog körüli huzavona a munkásmozgalomnak a kormányzattal vállalt bárminemű közösségét tette lehetetlenné. Tisztulási folyamat játszódott le a Társadalomtudományi Társaságban is. 1906 augusztusában éppen a koalíciót támogató, a mindennapi politikához közelebb álló tagok hagyták ott a szervezetet. Az eddigi elnök, gróf Andrássy Gyula helyére Pikler Gyula került, és egyértelművé vált a szocializmussal szimpatizáló neoliberalizmusra építő polgári radikális elképzelések hegemóniája.

A gazdasági kiegyezés megkötése bizonyította véglegesen, hogy a Wekerle-kormány nem követ, nem követhet semmi néven nevezendő 1848-as politikát. Igaz, az előző kormányokhoz hasonlóan visszautasította a kiegyezésnek több mint tíz évre való megkötését, és elérte, hogy a vámszövetséget vámszerződéssé kereszteljék át. Ugyanakkor kénytelen volt beleegyezni a kvóta két százalékkal való emelésébe.

1907 végén ugyan Ferenc József szentesítette az "alkotmánybiztosítékokat", azaz a közigazgatási bíróság megsemmisítheti a törvénytelen kormányoknak a törvényhatóságok önkormányzatát érintő intézkedéseit, de megmaradt az uralkodó joga ennek felülbírálására.

1908-ra nyilvánvalóvá válik, hogy a Függetlenségi Párt bomlásban van. Egyes politikusok 1907 októberében-novemberében kilépnek a pártból tiltakozásul a párt szerintük elégtelen szociális politikája, a nem eléggé 1848-as gazdaságpolitika és a kvótaemelés ellen. Mások a párton belül alkotnak ellenzéki csoportot, s 1908 januárjában az újonclétszám tárgyalásánál már megjelent a "régen látott" függetlenségi obstrukció is. 1908 áprilisában a kilépettek egy része Szappanos István és Nagy György vezetésével Függetlenségi és '48-as Balpárt néven egyesül. Az új párt a tradicionális függetlenségi politikához való visszatérést követeli, az általános választójog bevezetésével és az egyesülési és gyülekezési szabadság biztosításával együtt. Álláspontját ugyanakkor a kormányzatinál sokkal erősebb nemzetiségellenes szemlélet, szélsőséges nacionalizmus határozta meg.

Egyre gyakrabban tűntek fel a klasszikus függetlenségi jelszavak: a katonai követelések és az önálló bank létrehozásának kívánalma. Ezeket Ferenc József "természetesen" elutasította.

A Függetlenségi Párton belül nő az úgynevezett bankcsoport súlya. Ennek a Justh Gyula által vezetett szárnynak aktivizálódása vezetett a kormány lemondására 1909 szeptemberében. Bár Ferenc József kérésére helyükön maradtak, nyilvánvaló, hogy a koalíciós többség már nem létezik, hiszen az egyik többségi párt vezető politikusa, Justh Gyula jelentette ki október végén: ha nem jön létre az önálló bank, csoportja nem szavazza meg sem a költségvetést, sem az újoncjutalékot.

A Függetlenségi Párt szakadása november 11-én válik formálisan is befejezetté. A párt frakcióértekezletén szavazást provokáltak ki az önálló bank 1911. január 1-jével való bevezetésének kérdéséről: a jelenlevők több mint 60 százaléka a javaslat mögé sorakozott fel. Kossuth Ferenc híveivel kivonult az értekezletről, és új pártot alakított. Egyértelműen megszűnt a kormánytöbbség, új kormányra van szükség.

A régi szabadelvű gárda került előtérbe. Ennek meghatározó egyénisége, Tisza István, nem vállalja a kormányelnökséget, 1910. január 11-én az uralkodó régi emberét, Khuen-Héderváry Károlyt bízta meg kabinetalakítással. Ő nem egészen egy hét alatt össze is állította kisebbségi minisztériumát, s így január 17-én sor kerülhetett a hatalomátvételre.

Lassan visszaállt a koalíciós korszak előtti, közjogilag megosztott pártstruktúra, annak ellenére, hogy az újonnan vagy legalábbis élesebben felvetődő kérdéseknél nem a klasszikus politikai frontvonal, azaz 1848 és 1867 egysége határozta meg kizárólagosan az állásfoglalást és a szervezeti tagságot. A Bánffy vezette Választójog Országos Szövetségében vagy az Országos Reformklubban ugyanúgy együtt szerepeltek függetlenségi és kiegyezéspárti politikusok, mint a "radikális választójog" ellen szervezkedőknél, ahol Tisza István és - ekkor még - Károlyi Mihály vitte a vezető szerepet.

A Nemzeti Munkapárt

Az új kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt létrehozására február 19-én Tisza István vezetésével került sor. A párt nem fogadott el részletes programot, alapvető célkitűzéseire vezető politikusainak, Khuen-Hédervárynak és Tisza Istvánnak 1910. februári megnyilatkozásaiból következtethetünk. A párt elutasította a közjogi harcot, azaz egyértelműen a kiegyezéses alapra helyezkedett.

Ki kellett írni a választásokat. A legkülönbözőbb módszerekkel feltöltötték a párt választási kasszáját, és megszervezték a kormánypárt közigazgatási támogatását, a csendőrség, hadsereg mobilizálása is meghaladta a korábbi időszakokét. Mindezek ellenére a Munkapárt nem magabiztosan kezdett bele a választási küzdelembe, azzal számolt, hogy vereséget szenved, s akkor azonnal új választásokat kell majd kiírnia.

Az 1910. júniusi országgyűlési választás azonban valamennyi politikai csoport számára nagy meglepetéssel végződött. A kormánypárt a képviselőházi helyeknek közel kétharmadát (256 mandátumot) szerezte meg, s a széttagolt, egymás ellen is küzdő ellenzék még 150 mandátumhoz sem jutott. A volt koalíciós pártok nem kötöttek választási megegyezést, s még a '48-as közjogi tábor sem nyújtott tényleges alternatívát. A három függetlenségi csoport (a Kossuth- és a Justh-párt, és a később Károlyi Mihály köré tömörülő pártonkívüli '48-asok) ugyan több mint 260 kerületben állítottak jelöltet, de nem kis részben egymás ellen is harcoltak.

A választások után a kormány hozzálátott a "rend helyreállításához". Erre nyugodt lehetősége volt: pártja jelentős többséggel rendelkezett, az ellenzék lehangolt és meglehetősen széttagolt. Megszüntethető az exlex, azaz a költségvetésen kívüli állapot, de növelni kell az állami bevételeket, nem utolsósorban a koalíciótól örökölt ötvenmilliós költségvetési hiány miatt. Elfogadtattak a kereskedelmi szerződések is, amelyek közül csak a Szerbiával kötött hozott nagyobb vitát a mezőgazdasági import következtében. Az agrárius körök igen alacsonyan akarták tartani az élőállat-behozatalt, s ezért a korszakban nemzetközileg elterjedt szokás szerint az állat-egészségügyi feltételeket hangoztatták. A viták ellenére 1911. január végére életbe lépett ez a szerződés is, és megnyílt az áruforgalom számára a szerb határ.

Sikeresen oldotta meg a kormányzat az Osztrák-Magyar Bank szabadalmának megújítását. A két pénzügyminiszter, Lukács László és Richard Bienereth által 1910 novemberében kötött megegyezést a törvényhozások elfogadták, s így 1911 augusztusában életbe lépett a közös bank szabadalmának 1917-ig, a gazdasági kiegyezés lejártáig való meghosszabbítása.

A vitáktól nem mentes, de alapvetően békés politizálásnak véget vetett az új véderőtörvény 1911. május 23-i képviselőházi beterjesztése. Már az annexiós válságnál nyilvánvalóvá vált, hogy ha a Monarchia legalább részben meg akarja tartani nagyhatalmi státusát, kénytelen hadseregének modernizálására s haderejének növelésére. A Monarchia katonai vezetésében, nem utolsósorban Ferenc Ferdinánd trónörökös nagyobb befolyása következtében egyre nőtt az elhatározottság e kérdés mielőbbi végleges rendezésére. Ezzel szinte az egész magyar politizáló elit egyetértett, csak sokan még mindig a "valamit valamiért" elve alapján álltak, s a hadsereg magyar jellegének kidomborítása volt az ár, amit beleegyezésükért követeltek. Antimilitarizmus, az ország teherbíró képességének felmérése, a Monarchia külpolitikai alapelveinek kritikája szinte kizárólag a szocialistáknál és a polgári radikálisoknál jelent meg. A katonai terhek növelése ellen tiltakozó szociáldemokrata demonstrációkat összekötötték az általános választójog követelésével, tényleges közös akció csak a Justh-párttal alakulhatott ki, amely a nagy parlamenti pártok közül egyedül hirdette a radikális választójogi reform megalkotásának szükségességét.

A parlamenti ellenzék visszatért korábbi taktikájához, obstrukcióval akadályozta a törvény elfogadását, hogy kikényszerítse katonai követeléseinek teljesítését. Khuen-Héderváry nem tehetett mást, kormányával együtt 1912. április 17-én lemondott. Az új miniszterelnök, Lukács László az ellenzék megosztására törekszik: mivel a Justh-párt 1912. február közepén kijelentette, hogy az általános választójog bevezetése esetén elfogad egy ideiglenes véderőreformot, választójogi javaslattal állt elő, ami azonban elfogadhatatlanul szűk és bonyolult volt.

A "kemény kéz" politikája került előtérbe: Návay házelnök egymás után tagadta meg a szót a jelentkező ellenzéki honatyáktól. Május 23-án pedig Tisza Istvánt, az obstrukció legismertebb magyarországi ellenfelét választják meg a képviselőház elnöki posztjára. Hiába tiltakozott az ellenzék az üléstől való távolmaradással és a Szociáldemokrata Párt azzal a politikai sztrájkkal és tömegtüntetéssel, amely vérvörös csütörtök néven vonult be a történelembe.

1912. június 4-én Tisza István és a Nemzeti Munkapárt szinte lemásolta a nyolc évvel korábbi "zsebkendőszavazást". Az ellenzéki képviselők nem juthattak el a szónoki pulpitusra, s az elnök a jól megszervezett munkapártiakkal elfogadtatta a hadsereg-fejlesztési törvényjavaslatot. Ezzel a véderőviták magyarországi korszaka lezárul.

A hadsereg kérdésének rendezése mellett a munkapárti kormányok elkerülhetetlen feladata volt a választójogi reform végrehajtása is. Lukács László választójogi törvényjavaslat előterjesztésével kísérelte meg a parlamenti ellenzéki pártokkal való kiegyezést. Ebben részben átalakította volna a kerületi rendszert, s igen bonyolult módszerekkel úgy határozta volna meg a választásra jogosultakat, hogy minden írni-olvasni tudó férfi választójoghoz jutna ugyan, de csak egyes kerületekben lenne a szavazás titkos, s az egyes szavazók nem azonos súlyú szavazattal rendelkeznének. A javaslat szerint a választók száma megközelítőleg megduplázódna, körülbelül 2,3 millióra emelkedne. Lukács nem ragaszkodott elképzeléséhez: mikor az ellenzék és a szocialisták elutasították azt, új tervezettel állt elő, amelyben ötvözte a műveltségi és adócenzust.

A képviselőházi ellenzék közös ellentervezettel válaszolt, amely szintén nem tenné általánossá a választójogot, a 413 kerületből csak 308-ban. Elsősorban a vidéki és nemzetiségi területeken rendelkeznének továbbra is erősen korlátozott körűen ezen állampolgári joggal.

1912 végén Tisza elérkezettnek látta az időt, hogy ezt a feszültségforrást is a múltnak adja át. Az ekkor elkészített tervezet - amely a törvényjavaslat miniszteri indoklása szerint körülbelül 60-70, az 1914-es választói összeírás tapasztalatai szerint 10-20 százalékkal növeli a választójogosultak számát - nemcsak az ellenzéken, hanem magában a Munkapárton belül is ellenállást váltott ki.

Kiegészítette ezt az 1914 tavaszán tárgyalt és elfogadott választókerületi törvény, aminek értelmében a választásra jogosultak 66 városi tikos szavazású és 369 vidéki nyílt szavazású kerületben élhettek állampolgári jogaikkal. Csökkentek, de nem szűntek meg a nagy különbségek a választókerületek méreteiben.

A munkapárti kormányok számára az adott külpolitikai helyzetben szükségessé vált egy esetleges háborúra való felkészülés az ország belső kormányzatát illetően is. Olyan jogszabályok megalkotásáról volt szó, melyek katonai konfliktusok esetén csökkentik a képviselőház és egyéb testületek jogkörét, s amilyeneket egy sor európai államban már meghoztak. A korábbi, 1909 márciusában készült törvénytervezetet az uralkodó nem fogadta el, mivel a szerint a kormány intézkedési jogköre nem rendelődött alá a hadseregfőparancsnokságnak.

A Lukács-kormánynak a kivételes hatalomra vonatkozó törvényjavaslatai ugyan a kormány és a hadseregvezetés viszonyát tekintve nem tértek el az 1909-es elképzeléstől, de Ferenc József a feszült nemzetközi helyzet miatt hozzájárult azok parlamenti előterjesztéséhez. A munkapárti többségű képviselőház gyorsan elfogadta ezeket, és 1912 decemberében szentesítették a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről, illetve a hadiszolgáltatásokról rendelkező jogszabályokat.

Ezek lehetőséget biztosítottak arra, hogy az egyedül a kormányfőnek alárendelt kormánybiztosok vegyék át a közigazgatás irányítását, és a csendőrséget a városokban is felhasználhassa a kormány. Lehetőség nyílt az esküdtszékek kikapcsolására, gyorsított bűnvádi eljárás lefolytatására. Bevezethetővé vált az előzetes cenzúra is. A kormány korlátozhatta az egyesülési és gyülekezési jogot. Lehetővé vált egyes üzemek militarizálása, az igás állatok és gépjárművek katonai célú igénybevétele, az élelmiszer központi, katonai és civil célú elosztása.

E törvények ellentmondtak a liberális államról alkotott elképzeléseknek: a végrehajtó hatalomnak Magyarországon sohasem látott hatalmat biztosítottak. Ez azonban nem okozott tényleges értékkonfliktust, mivel a Monarchia nagyhatalmi státusának és ezen belül Magyarország súlyának fenntartása a magyarországi politikai elit számára meghatározó cél volt, így az adott törvényeket kizárólag praktikusan, nem pedig az elvekhez viszonyítva közelítették meg.

A "rendcsinálás" és a változó külpolitikai helyzethez való alkalmazkodás határozta meg a munkapárti kormányok nemzetiségpolitikai lépéseit. A magyarországi nemzetiségi mozgalmak vezetői többé-kevésbé valamennyien hittek abban, hogy az új kormányzat koalíciós elődjénél toleránsabb lesz. Voltak engedmények, bár e reményükben már az 1910-es választásokon csalódniuk kellett, ekkor az 1906-os 25-tel szemben csak 8 (5 román és 3 szlovák) nemzetiségi képviselő jutott be a parlamentbe. Hiába szerezték meg a nemzetiségi pártok a leadott szavazatok 5 százalékát, a mandátumoknak csak 2 százalékát kapták meg, miután jelöltjeik többségükben a munkapárti ellenfelektől szenvedtek vereséget.

A választások után folytatódott a nemzetiségi mozgalmakban már korábban megindult társadalmi-politikai polarizációs folyamat. A korszak magyar politikusainak többsége számára valamennyi nemzetiségi mozgalom egyértelmű veszélyként jelentkezett. Sokuk számára a legfenyegetőbb rémet az országon belüli szláv mozgalmaknak a szomszédos szláv államokhoz és Oroszországhoz való esetleges kapcsolódása, az úgynevezett "pánszlávizmus" jelentette. Ezért a szláv politizálással szembeni kormányzati fellépés mindig élesebb, mint a románokkal vagy a németekkel szemben.

A koalíciós kormányzat bukása a politikai pártok és csoportok sohasem látott burjánzását hozta magával. Az 1910-ben összeült képviselőházban a kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt mellett jelen volt a Kossuth Párt, a Justh-párt, a Nagyatádi Szabó István-féle '48-as Kisgazdapárt, a pártonkívüli '48-asok Károlyi Mihály vezette csoportja, a Néppárt, az Andrássy Gyula köré csoportosuló pártonkívüli '67-esek. A Demokrata Párt kettő, az új párt Bánffy Dezső személyében még mindig egy képviselővel rendelkezett. A korábban néppárti Giesswein Sándor a Keresztényszocialista Párt színeiben jutott be a parlamentbe. Ott ült a honatyák között Áchim L. András is és a nemzetiségek nyolc képviselője.

A parlamenten kívül az adott időszakban alapvetően három, nem azonos súlyú erő és irányzat működött. Mindenekelőtt a nemzetiségieké. Velük az 1910-es években sem lépett akcióegységre egyetlenegy magyar párt sem. A második ilyen csoport a szocialista munkásmozgalom. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt mindenekelőtt a Justh-párttal és elsősorban a választójog kérdésében működött együtt: a közös nagygyűlésekre a szocialisták biztosították a tömegeket.

"Nagypolitikán" kívüli erőt képeztek a Társadalomtudományi Társaság köré csoportosuló polgári radikálisok, akik a tízes években egyre aktívabban vettek részt a mindennapi politizálásban, annak ellenére, hogy ennek "törvényesen bevett színterén", a képviselőházban nem voltak jelen. Politizálódásukat, szűk értelmiségi hatókörükből való kilépésüket egyaránt jelezte a különböző választójogi szervezetekben való részvételük és közös szereplésük a Justh- (később Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas) párttal, valamint a szocialistákkal politikai nagygyűléseken. Nagy szerepet játszottak a munkásmozgalom elméleti színvonalának és a munkásoktatás nívójának emelésében. Részben az ő tanítványaikból, követőikből jött létre már 1908 novemberében a radikális és részben demokrata célokkal az egyetemistákat összefogó Galilei-kör, amelynek aktivitása 1910 után erősödött meg.

A polgári radikálisok 1914. június 6-án politikai szervezetté alakulnak. A Jászi Oszkár és Szende Pál vezette Polgári Radikális Párt programjában a közszabadságok és az egyéni szabadság megerősítését tartotta leglényegesebbnek, követelte az általános választójogot, a főrendiház megszüntetését, a sajtó-, egyesülési és gyülekezési szabadság törvénybe iktatását, a közigazgatási önkormányzat szélesítését, a sajtó- és politikai vétségek mindegyikére esküdtszéki tárgyalást. A gazdasági élet területén az egészségügy államosítása, gyökeres földreform és az ipari monopóliumok privilégiumai, valamint az agrárizmus kereskedelemellenes törekvéseivel szembeni küzdelem szerepelt a programban. A sztrájkjog minden területen való elismerése, valamint jelentős szociálpolitikai reform egészítette ki mindezt. Különösen fontos volt, hogy náluk a nemzetiségi tolerancia, az állam és az egyház teljes szétválasztása, valamint az iskolarendszer államosítása sorakozott még a neoliberális célkitűzések között. A csoport egyértelműen radikalizálódott a Társadalomtudományi Társaság 1900-as megalakítása óta. Ennek oka nem elveik, hanem társadalmi-politikai környezetük változása. Az 1910-es évekre egyértelművé vált ugyanis, hogy a magyarországi politikai életet s a kormánypártot uraló ószabadelvűség képtelen a megújulásra, állagőrző jellege minden mást elnyom, így egy tulajdonképpeni politikán kívüli csoport "kényszerül" a politikában megjelentetni a társadalmi változásokra reagáló neoliberalizmust.

A képviselőházi ellenzék politikai akcióinak többsége pusztán az ellenzékiség bizonyítására irányult, s ennek eszközei az obstrukció, majd később a botrány voltak. Ellenhatásként a Munkapárton belül megerősödött a Tisza István körüli, minden ellenzéki lépésre keményen reagáló csoport.

Gyakorlatilag ez lett az eredménye a Désy-Lukács-pernek is. Désy Zoltán függetlenségi képviselő, aki mint koalíciós pénzügyi államtitkár teljesen jól ismerte a párt- és az állami pénzügyek összefonódását, 1912. május 23-án, Tisza házelnökké választásának napján sikkasztással vádolta meg Lukács miniszterelnököt. Szeptemberben megismételte ezt, amikor Európa legnagyobb panamistájának nevezte Lukácsot. Rágalmazási per indult ellene, s végül 1913 májusában a törvényszék felmentette. Nyilvánvaló volt ugyan, hogy Lukács a Magyar Banktól az állami megrendelés honorálásaként felvett összeget nem saját zsebébe, hanem a pártkasszába tette, de a bíróság szerint ez is kimeríti a "panama" fogalmát. Bár Lukács egyéni becsületén nem esett folt, s nemcsak ő játszott szerepet a bíróilag panamának nevezett pénzgyűjtésben, a per mégis bukásához és Tisza István miniszterelnökségéhez vezetett.

Tisza alapvető célja volt az államot olyan biztosítékokkal felszerelni, amelyek lehetetlenné teszik, hogy az általa egyedül helyesnek tartott (munkapárti) politika veszélybe kerüljön. Törvényt fogadtatott el a köztársasági propaganda ellen, s ezzel lehetetlenné tette az 1912 szeptemberében alakult Országos Köztársasági Párt működését. Jogszabályokat készíttetett az esküdtszék előtti eljárásról, a sajtóról, amelyek mind szűkítették az eddigi politizálási szabadságot, nagyobb lehetőséget nyújtottak az államhatalomnak arra, hogy közigazgatási közegein keresztül ellenőrizzen, s ha kell, tiltson.

Elképzeléseit vasakarattal végigvitte: kidolgoztatta az új közigazgatási törvényt, mely a tisztviselők állami kinevezésére és önkormányzati ellenőrzésére épült, de ennek elfogadtatására már nem volt idő. Készült az új sztrájktörvény is, amely nemcsak a sztrájkolók, de a sztrájktörők jogait is tartalmazta.

A képviselőházban a kormánnyal szemben álló erők gyengék voltak, és nem rendelkeztek reális alternatív koncepcióval. 1913. június 14-én fuzionált ugyan a Justh- és a Kossuth-párt Egyesült Függetlenségi és '48-as Párt néven, s ez kiszorított a pártból néhány konzervatívabb politikust: gróf Bethlen István és Désy Zoltán csatlakoztak az 1913 szeptemberében Andrássy Gyula vezetésével újjáalakuló Alkotmánypárthoz.

1914 nyara így Magyarországon kettős tendenciát mutatott. Egyrészt stabilabbá vált a politikai konfliktusokat nem meg- és feloldani, hanem elnyomni akaró munkapárti rendszer, másrészt a különböző ellenzéki csoportok új összecsapásra készülődtek. Mindkét tábor terveit megszakította egy Szarajevóban leadott pisztolylövés, az, amellyel Gavrilo Princip diák megölte az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét.

A DUALIZMUS VÁLSÁGA

A szarajevói merénylet

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd egy kétnapos hadgyakorlatot követően látogatott el Szarajevóba, az Ausztria-Magyarország részét képező Bosznia székvárosába. A főherceg a Monarchia osztrák-német centralizálására és a Balkán-államokkal szembeni defenzív háborúra vonatkozó elképzelései miatt régóta az egyik leggyűlöltebb személy volt a balkáni nemzeti mozgalmak résztvevői szemében. A hadgyakorlat és a látogatás időpontja sem volt szerencsés. 1389. június 28-án a rigómezei csatában a szerb csapatok végzetes vereséget szenvedtek a törököktől, s ezért e nap a nemzeti függetlenség elvesztésének gyásznapjává vált a szerbek számára.

Boszniában már több éve működött Ifjú Bosznia néven egy elsősorban diákokat, fiatal értelmiségieket, városi polgárokat és polgárosodó parasztokat összefogó szervezet, amely egy nyugati típusú modernizálódási folyamatot akart elindítani a tartományban, s céljai között az önállóság kimondása és a Szerbiához csatlakozás is szerepelt. Az Ifjú Bosznia hívei kapcsolatban álltak a szerbiai Egyesülés vagy Halál, ismertebb nevén a Fekete Kéz nevű titkos szervezettel, amelynek élén a szerb titkosszolgálat vezetője, az 1903-as szerbiai királygyilkosságban is szereplő Dragutin Dimitrijevic, mozgalmi nevén Ápisz állt. A merényletet ez a két szervezet készítette elő. Hiába küldött figyelmeztetést a Monarchiába a szerb kormány a főhercegre leselkedő esetleges veszélyről, hiába vette rá Ápiszt az előkészületek leállítására: már késő volt: 1914. június 28-án Principnek és társainak sikerült végrehajtaniuk merényletüket Ferenc Ferdinánd trónörökös, a Monarchia hadseregének főfelügyelője ellen.

Az augusztusi válság

Conrad von Hötzendorf, az osztrák-magyar vezérkar főnöke úgy látta, hogy ha a merényletet Belgrád provokációjának tekintik, és azonnal háborút indítanak, le lehet rohanni és meg lehet semmisíteni Szerbiát. Berchtold gróf, közös külügyminiszter szintén a Szerbiával való "leszámolás" pártján állt, de úgy vélte, a nemzetközi feltételek a merénylet körülményeinek alapos kimutatását, a szerb "bűnösség" bizonyítását követelték meg. Véleménye szerint katonai konfliktusra csak a Német Birodalom feltétlen támogatása esetén kerülhet sor. A német segítséggel indított háborúnak az uralkodó, Ferenc József is híve volt.

A dualista állam vezető politikusai közül egyedül a magyar miniszterelnök, Tisza István ellenezte az 1914-es katonai akciót. Számára sem a célkitűzés, Szerbiának mint a délszláv önállósulási mozgalom bázisának megtörése volt ellenszenves, ő az időpontot nem találta megfelelőnek. Úgy vélte, hogy Ausztria-Magyarország pozíciói a Balkánon még német támogatás esetén sem elég erősek. A térségre vonatkozó elképzelései szerint a Monarchiának a szerbekkel és a románokkal szemben Bulgáriára kellene építenie. A háború elleni tiltakozásának az volt az oka, hogy a bolgár szövetség még nem épült ki, így Magyarország keleten, Erdélynél nyitott, egy esetleges román támadásra nem tud reagálni.

A német vezérkar főnöke, Helmuth Moltke már májusban úgy látta, hogy a nagy európai összecsapásra elérkezett az idő: Németország már felkészült, ellenfelei: Franciaország és Oroszország katonai felkészülése még nem fejeződött be. A németek reménykedtek abban, hogy Anglia kívül marad a háborún, és a már tíz éve kidolgozott Schliffen-tervet meg lehet valósítani. Eszerint Franciaországot gyorsan lerohanják, és az orosz csapatokkal való összecsapást ez utánra halasztják. Mindezek alapján a Monarchia megkapta a kért német támogatást sőt biztatást a háborúhoz.

Tisza végül beleegyezik a tervbe, hiszen balkáni koncepcióját elfogadják, a németek biztosítják, hogy Románia nem támadja meg a háború kitörése esetén Erdélyt. A július 19-i közös minisztertanácson már ő is hozzájárul egy Szerbiának szóló, eleve elfogadhatatlan ultimátum megfogalmazásához.

A magyarországi politikai életben, s mindenekelőtt a sajtóban a merénylet után megjelennek a "megtorlás", "leszámolás", "végre" és hasonló kifejezések. Az Oroszországgal való háborús állapot beállta után már a szocialista sajtó is arról ír, hogy a kultúrát a keleti barbárság ellen meg kell védeni. Így, az értékrendek összekeveredéséből következhet, hogy a Budapest utcáit elöntő "hazafias" tüntetések között van olyan, amelyik egyszerre élteti a Népszavát és a háborút. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, hasonlóan a francia, német pártokhoz és a szocialista tömegekhez, hosszú évek antimilitarista propagandája ellenére, ha csak időlegesen is, de a háborús hangulat befolyása alá került.

A következő napok, hetek a két háborús tábor kialakulásával, a konfliktus világméretű kiszélesedésével járnak. Az egyik oldalon álltak a központi hatalmak: a Monarchia és a Német Birodalom, a másikon az antant: Szerbia, Montenegró, Oroszország, Franciaország, Belgium és a központi hatalmak reményével ellentétben Anglia, majd Japán. Nem keltett túlzott meglepetést, hogy a hármas szövetség korábbi tagja, Olaszország és szövetségese, Románia semlegesnek nyilvánította magát. Még 1914-ben csatlakozott a központi hatalmakhoz Törökország is, de a Tisza által elképzelt harapófogó, az ellenséges balkáni államok bekerítése csak egy évvel később, 1915 őszén, Bulgária csatlakozásával válik majd teljessé.

A kezdeti katonai események

Az első év hadieseményei nem a kezdeményező és támadó központi hatalmak reményei, haditervei szerint alakultak. A nyugati fronton végrehajtott támadás ugyan sikeres volt; Belgiumon keresztül a német hadsereg betört Franciaországba, de nem sikerült az ország lerohanása. A támadások novemberben elakadtak, és a következő közel négy évre lényegében állóháború alakult ki, mely mindkét fél részéről hatalmas emberáldozatokat követelt, de a végső döntést nem tudták kicsikarni.

A keleti fronton az orosz hadsereg hamarább vonult fel, s részben a franciák kérésére hamarabb lendült támadásba, mint azt a német stratégák várták. A kárpáti csaták során az osztrák-magyar hadsereg erősen rászorult a német segítségre: az uzsoki szoroson bevonult, Máramarosszigetet elfoglaló orosz egységek kiszorításakor a Monarchia hadereje már alárendelődött a németekének.

A legsikertelenebb és a háborút kirobbantó eseményhez legszorosabban kapcsolódó front a délkeleti, a szerbiai volt. Itt az osztrák-magyar csapatok több támadást indítottak, ideiglenesen a "megbüntetendő" Belgrádot is elfoglalták, de végül visszaszorultak.

Az 1915-ös év sem hozott lényegi változást: mind a nyugati, mind a keleti fronton komoly összecsapások zajlottak, de nem sikerült egyik oldalnak sem ellenfelének annyi veszteséget okoznia, hogy az befolyásolhatta volna a háború kimenetelét. 1915 áprilisában csatlakozott az antanthatalmakhoz Olaszország is, így a központi hatalmak - mindenekelőtt a dualista monarchia - újabb fronton, a délnyugatin kényszerültek szembeszegülni az ellenséggel. Itt az 1915 júniusában meginduló "Isonzó-csaták" sorozata egy szinte megmerevedett vonal minimális hullámzását hozta magával.

1915-ben Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia végre egy kis sikert is elkönyvelhetett. Ez év őszén Bulgária szövetséget, majd katonai szerződést kötött a központi hatalmakkal, s csatlakozott a szeptemberben megindított balkáni offenzívához. Ennek során sikerült egész Szerbiát és Montenegrót megszállni, bár azt, hogy a szerb hadsereg nem jelentéktelen része, körülbelül 150 000 ember az antant ellenőrzése alatt álló Korfu szigetére meneküljön, nem tudták megakadályozni.

A magyarországi átalakulások

A háború alapvetően átalakította Magyarország belső életét is. Gyakorlatilag a mozgósítás elrendelésével egy időben életbe léptették az 1912-es kivételes törvényeket: a kormány elrendelte a postai forgalom ellenőrzését, a sajtócenzúra bevezetését, egyes nemzetiségi, mindenekelőtt szerbek és kárpátukránok lakta területeken korlátozta az egyesülési és gyülekezési szabadságot. Ennek kettős oka is volt: egyrészt valószínűnek tartották, hogy a magyarországi szerb lakosság egy része Szerbiával, nem pedig a Monarchiával szimpatizál, s hasonló volt a helyzet a kárpátukránok oroszbarátságával. Másrészt éppen a szerbek és kárpátukránok lakta területek váltak haditerületekké, amely nyilvánvalóan fokozott ellenőrzést hozott magával.

A háborús országban a termelés és lassan az elosztás egészének átalakítására is szükség volt. A munkaerő jelentős része a frontra került, s új, mindenekelőtt katonai szükségletek jelentek meg. A gazdaság egészében újfajta intézményrendszer alakult ki. Létrejöttek az úgynevezett központok, melyek alapvető feladata a háború első időszakában a feldolgozók egymás közti versenyének kizárása, s ezáltal a rohamos árfelhajtás megakadályozása volt. A későbbi években, amikor gyakorlatilag az összes nyersanyag zárolt volt, e központok elosztó intézményekké alakultak át. Hivatalos feladatuk az osztrák-magyar ipari verseny megakadályozása és az arányos foglalkoztatás biztosítása volt. Gyakorlatilag ezen központokon keresztül folyt a nyersanyagoknak az ipar egyes ágazataiba, sőt az egyes vállalatokhoz való elosztása, s részben a közszükségleti cikkek biztosítása is. A központok alapvetően részvénytársasági alapon szerveződtek: a részvénytőke egy része magánvállalatoktól, más része a legkülönbözőbb érdekvédelmi szervezetektől, harmadik része pedig az állami költségvetésből került ki. Nagy volt az érdeklődés a központok részvényei iránt. A központok működésével szemben - főleg a növekvő nyersanyaghiány időszakában - számos kifogás merült fel, sokan felvetették, hogy a Német Birodalomban a hasonló monopolszervezetek kizárólag állami tőkével alakultak, így ritkábban fordult elő a speciális lehetőségekkel való visszaélés. 1918 májusában a minisztertanács létre is hozza a Központokat és Bizottságokat Ellenőrző Hivatalt.

A gazdasági élet centralizálásában és az állami ellenőrzés fokozásában nem pusztán az említett központok játszottak szerepet: Hatósági munkakörök ellátására részben hatóságokból, részben az érdekeltekből bizottságokat hoztak létre, mint például a Lenipari Bizottság, Gépszíjelosztó Bizottság vagy Papírhulladék Bizottság. Az említett monopolszervezetek a különböző minisztériumok hatáskörébe tartoztak. Csak a nagyságrendek szemléltetésére: a kereskedelmi minisztériumnak például a 39 központ és 29 hatósági munkakört ellátó bizottság közül 18 központ és 15 bizottság volt alárendelve.

A világháború idején új hatóságok is létrejöttek, a Magyar Áruforgalmi Irodától kezdve egészen a Magyar Királyi Gyógyszerforgalmi Kirendeltségig. A központok, bizottságok és az új hatóságok - ha csak ideiglenesen, a háború idejére is - alapvetően megváltoztatták az egész magyar gazdaság szervezetét. Egy lényegében a monopolszervezetekre és az állami beavatkozásra épülő, többé kevésbé irányított gazdaság alakult ki, hasonlóan a többi hadviselő félhez, mindenekelőtt Németországhoz.

A háború pár hónapra felfüggesztette a képviselőházi pártok közötti ellentéteket. Utána azonban a pártpolitikai élet a szokásos menetéhez tért vissza. Nagy vitát váltott ki Rakovszky István néppárti képviselő 1915. április 29-i javaslata, mely szerint felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül mindazok a 20. életévüket betöltött férfiak, akik katonai szolgálatot teljesítettek a harctéren, kapjanak választójogot. A "hősök választójogá"-nak nevezett tervet sok ellenzéki képviselő támogatta, viszont a miniszterelnök, Tisza István egyértelműen elutasította.

1915-1916 fordulója azután már nemcsak a kormánypárt és az ellenzék éles összecsapását mutatta, de a Függetlenségi Párton belül kezdett körvonalazódni az a csoport, amely Károlyi Mihályt követte. A gróf a költségvetési vita folyamán felvetette, hogy itt az ideje a háború befejezésének, végre a békéről kellene beszélni. E kérdésben még pártjának többsége is szembefordult vele. Károlyi ugyanekkor az általános titkos választói jog bevezetését is követelte. E javaslatával nagyobb sikert ért el, támogatták közvetlen párthívein kívül Giesswein Sándor, Nagyatádi Szabó István, Vázsonyi Vilmos és a Függetlenségi Párt egésze, Apponyi Alberttal együtt. Ez utóbbiban a párt egységének és ellenzéki jellegének megtartási vágya és a minél nagyobb társadalmi támogatás igénye játszott szerepet.

Károlyi a kormány és az ellenzék együttműködése elleni tiltakozásként 25 társával együtt kilépett pártjából, s Függetlenségi és '48-as Párt néven új szervezetet alakított. A program alapján az új párt nem sok újat hozott a magyarországi politikai életbe: úgy tűnik, csak a régi, liberális függetlenségi tradíciókat összefoglaló rendszerben lehetett mindazokat a politikusokat egyesíteni, akik szembekerültek az egyre inkább Apponyi Albert ellenőrzése alá kerülő anyapárttal. Károlyi németellenessége nem jelenhetett meg a programban; ugyanakkor a béke, a választójog és a nemzetközi döntőbíráskodás felvetésében tükröződő antimilitarizmus lehetőséget nyújtott arra, hogy a párt szövetségeseit a szociáldemokratákban és a polgári radikálisokban keresse. A nemzetiségi kérdés mellőzése és a "magyar faj" érdekeinek több ponton való hangsúlyozása jelezte, hogy Károlyi pártja minden radikális vonása ellenére nagyjából megmaradt a hagyományos dualizmus kori politizálás keretei között.

A háború második szakasza

Az 1916-1917-es évek nem annyira a harci cselekmények sikerességében, mint a szövetségesi rendszerek kiteljesedésében, átalakulásában hoztak változásokat. A nyugati fronton mind az 1916 februárjában meginduló verduni, mind a június és november között zajló Somme menti csata képtelen volt az erőviszonyok döntő megváltoztatására. Ugyanígy 1917-ben sem az áprilisi arras-i antanttámadás, sem a szeptemberi yperni csata nem volt alkalmas arra, hogy közelebb hozza az Európában egyre inkább várt békét. Nyilvánvaló, hogy ebben az elhúzódó háborúban az erőforrások, az utánpótlások biztosítása játszotta a fő szerepet. Ezért indították meg a németek 1917 elején a korlátlan búvárhajó-háborút, hogy az antanthatalmakat megfosszák a tengeri utánpótlás lehetőségétől. Az Egyesült Államokból érkező támogatás azonban ettől nem csökkent, sőt a tengerentúli nagyhatalom 1917. április 6-án csatlakozott az antanthoz, bár 1917 folyamán csapatai még nem, csak fegyver- és élelmiszer-szállításai erősítik a franciákat és angolokat.

A délnyugati, azaz az olasz hadszíntéren ugyancsak a frontvonal hullámzásával találkozhatunk. Még az 1917 októberében meginduló caporettói osztrák-magyar támadás sem volt döntő jelentőségű, bár az olasz csapatokat egészen a Piave folyóig visszaszorította.

A keleti front hozta a legtöbb változást: Bruszilov tábornok csapatai 1916 júniusában áttörték az osztrák-magyar védővonalat, és elfoglalták Wolhiniát és Bukovinát, az első tíz napon több mint 200 000 hadifoglyot ejtve. Ez az előretörés is elakadt, mégis arra indította Romániát, hogy augusztus 17-én a bukaresti titkos egyezményben - mely neki ígérte Erdélyt, jobbára a Tisza vonaláig egész Kelet-Magyarországot - csatlakozzék az antanthoz. Augusztus 27-én hadat üzent a Monarchiának, s csapatai a Vöröstoronyi-szoroson keresztül betörtek Erdélybe. Szeptemberben elfoglalták Brassót, megszállták Csík megyét, megközelítették Marosvásárhelyt és Nagyszebent. A dualista Monarchia hadereje képtelen volt elégséges erővel szembeszegülni a román támadással, német segítségre szorult, amellyel szeptember közepétől kezdődően kiszorította a balkáni állam csapatait saját területéről, sőt az együttes támadás során betörtek Romániába, s a kárpáti orosz támadások ellenére december elején Bukarest is a központi hatalmak ellenőrzése alá került. A dualista állam hadserege e hadművelet során elveszítette eddigi önállóságát is, a háború későbbi időszakában gyakorlatilag alárendelődött a német vezérkarnak.

Nemcsak a román támadás és annak visszaverése változtatta meg a keleti front képét. 1917. március 10-én (a pravoszláv naptár szerint február 27-én) Szentpéterváron polgári demokratikus forradalom tört ki. A cári uralom után hatalomra kerülők ugyan a háború folytatása mellett álltak, de a csapatok már szervezetlenek, az ellátás rossz, így a június 29-én meginduló úgynevezett Kerenszkij-offenzívát a központi hatalmak csapatai feltartóztatták, sőt 1917. augusztus 19-én Tarnopolnál, Galíciában áttörték az orosz frontvonalat. Az újabb oroszországi belpolitikai fordulat, a november 7-i kommunista forradalom az elvi és gyakorlati békepártiakat segítette a hatalomra. Az új szovjet kormány elvi ellensége a háborúnak, s ugyanakkor látván, hogy az orosz hadsereg képtelen az ellenállásra, ezért 1917. december elején megkezdődtek a breszt-litovszki fegyverszüneti tárgyalások. Egy keleti fegyverszünet vagy béke a központi hatalmakat azzal a kilátással kecsegtette, hogy a következő év, azaz 1918 folyamán erőiket a nyugati frontra összpontosítva, a nagyobb amerikai segítség megérkezése előtt a saját javukra dönthetik el a háború sorsát.

Tisza István bukása

1916 szeptemberében a román támadás az ellenzék egésze számára szinte az 1910-es évek elejére jellemző kormányellenes támadásra adott lehetőséget. Az ellenzék Erdély "nyitottságát" és a külügyi szolgálat tehetetlenségét, információhiányát kritizálva támadta Tiszát, s a vele közismerten szoros kapcsolatot tartó közös külügyminisztert, Burián Istvánt. Úgy látták, megérett a lehetőség a miniszterelnök megbuktatására és ezáltal a kormányba, a kormányra kerülésre. Károlyi Mihály kifogásolta, hogy a magyar egységek alárendelődtek a németeknek. A többi ellenzéki vezető politikus, mindenekelőtt Apponyi és Andrássy számára ez nem okozott problémát, sőt ők kísérletet tettek arra is, hogy a németekkel és növekvő befolyásukkal sokszor szembeszegülő Tiszát éppen német segítséggel buktassák meg.

1916. november 21-én meghalt I. Ferenc József, aki Ausztriának hatvannyolc éve császára, Magyarországnak negyvenkilenc éve királya volt. Utódja IV. Károly magyar király (osztrák császárként I. Károly). Az új uralkodó olyan pillanatban lépett trónra, mikor a háborús kimerülés egyre sürgetőbbé tette a politikai váltást és a békekötést. Károly, hogy e követelményeknek megfelelhessen, a dualista állam politikai vezetőit cserélte le. A jelentősebb politikusok közül csak Tisza István maradt a helyén.

Ekkor szólítja fel IV. Károly Tiszát, akivel szemben mindig ellenérzésekkel viseltetett, hogy terjesszen elő javaslatokat a belpolitikai helyzet normalizálására: népjóléti intézkedésekre és a választójog kiterjesztésére. A miniszterelnök az elsőre hajlandó volt, választójogi reformra azonban nem. Ezért 1917. május 22-én az uralkodó lemondatta. Tisza bukása csak erősítette a választójogi mozgalmat.

A Tisza-kormányt június 15-én koalíciós kisebbségi kabinet követte, amelyben nem szerepelnek a továbbra is többségben levő Munkapárt politikusai. Élére Esterházy Móric gróf, Andrássy Alkotmánypártjának egyik vezetője került. A kabinet lassan megkezdte a felkészülést a háborúból a békére való átmenetre: átszervezése után már külön átmeneti gazdasági, választójogi és népjóléti-munkaügyi minisztere is volt. Normális működésére két lehetőség adódott: vagy megegyezik a Tisza István mögött felsorakozott parlamenti többséggel, vagy az egyértelműen a tömegek által is támogatott Választójogi Blokkra támaszkodik. A kormány egyik megoldást sem vállalta, s ezért nem egészen két hónapi regnálás után lemondott. Gyakorlatilag csak miniszterelnök-váltás zajlott: Esterházy posztját egy tapasztalt politikus, a kabinetelnöki feladatkört már jól ismerő, megöregedett Wekerle Sándor vette át.

A végjáték

A háború utolsó másfél esztendejének magyarországi "nagypolitikája" a választójogi vita jegyében zajlott. Az 1917. augusztus 20-án a bársonyszékbe került új miniszterelnök, aki a hazai politikusok közül a németbarátokhoz tartozott, mindent megtett, hogy az ország mind anyagilag, mind emberileg eleget tegyen a háború követelményeinek. Stabil kormánypártot akart létrehozni, s ezért 1918 elején megalakította a '48-as Alkotmánypártot. A '48-as '67-esnek csúfolt szervezet alapvetően az Alkotmánypártból, a Függetlenségi Pártból és néhány Károlyitól és Tiszától elszakadó politikusból jött létre. Csatlakozott hozzá a Néppártból és a Keresztényszocialista Pártból 1918. február 3-án létrehozott Keresztényszociális Néppárt, megtartva önálló szervezeti kereteit. Az új párttal Wekerle egyrészt Károlyi Mihályt akarja elszigetelni, másrészt lehetőséget akar biztosítani Tiszának vagy legalábbis a Munkapárt egy részének valamiféle kompromisszumos csatlakozásra. Ennek megfelelően programjában szerepelt egy sor szociális reform, a választójog kiterjesztése, s ugyanakkor - először a dualizmus kori kormánypártok történetében - az önálló magyar hadsereg (ha nem is azonnali) létrehozásának követelménye.

A '48-as Alkotmánypárt alapvetően a választójog kérdésén mondott csődöt. A Vázsonyi által előterjesztett javaslatot Tisza és a Munkapárt túl szélesnek tekintette, s követelte a műveltségi, azaz iskolázottsági cenzus emelését. A képviselőház által 1918. július 19-én elfogadott és IV. Károly által szeptember 11-én szentesített törvény vitája végérvényesen bebizonyította, hogy a január végén összeverbuvált '48-as Alkotmánypárt életképtelen.

IV. Károly felismerte, hogy birodalma képtelen tovább fokozni háborús erőfeszítéseit, s így a mielőbbi békekötés a Monarchia stabilitásának, sőt fennmaradásának legfontosabb feltételévé vált. Ebben a felismerésben szerepet játszott a hadi helyzet alakulásán és az ellátási nehézségeken kívül az, hogy a Monarchia egyes nemzetiségeinél egyre inkább jelentkeztek az elszakadásra mutató tendenciák. Az emigrációban már egyértelműen a Monarchiából kiváló önálló államok létrehozásáról vagy a környező kis államokhoz való csatlakozásról beszéltek.

A Károlyi-politika engedményekkel akarta enyhíteni a nemzetiségi feszültségeket: 1917. július 2-án amnesztiát hirdettek a nemzetiségi ügyekben elítéltek számára. Sem a katonai, sem a magyar kormányzat nem követte a példát. Októberben a magyar minisztertanács határozatot hozott arról, hogy a határ menti földbirtokokat, akár telepítéssel is, de magyar birtokosok kezére kell juttatni. Károly különbékére vonatkozó tapogatózásai is sikertelenek.

Az oroszországi forradalomnak nemcsak tehermentesítő hatása volt, hanem egyben mozgósította a háborúellenes erőket. A Monarchiában 1918 januárjában lezajló tömegsztrájk egyértelműen mutatta ezt.

Közben változtak az antant hadicéljai is. Wilson elnök híres, 1918. január 8-i kongresszusi üzenetében, az úgynevezett 14 pontban ugyan csak az autonóm fejlődés lehetőségét akarta biztosítani a Monarchia népei számára. Az antant államai hitet tettek a soknemzetiségű Monarchia végleges szétzúzása mellett.

Időközben az 1918. március 3-án Szovjet-Oroszországgal Breszt-Litovszkban kötött béke és a két nappal később Bukarestben Romániával kötött előzetes béke következtében felszabadult német csapatok sorra indították a nyugati fronton támadásaikat. Ám az amerikai haderővel megerősödött antant hadseregeivel szemben a márciustól egészen júliusig folyó támadássorozat nem tudott végső sikert kicsikarni, sőt 1918. július 18-án megindult az ellentámadás Soissonnál, s augusztus 8-án repülők és harckocsik tömeges bevetésével a Somme és az Oise között áttörték a német arcvonalat. Ez volt a német hadsereg fekete napja. A központi hatalmak helyzetét még az is rontotta, hogy június közepén az olasz csapatok a Piavénál súlyos vereséget mértek csapataikra.

Mindez szerepet játszott abban, hogy 1918 augusztusának közepén a Monarchia vezetői javasolták a Német Birodalom irányítóinak a béketárgyalások megkezdését. A kezdeti német vonakodás ellenére, Károly nyomására szeptember 14-én megszületett az 1918. áprilistól újra a külügyminiszteri poszton ülő Burián István békejegyzéke. Ez a békekötés feltételeire vonatkozóan konkrétumot nem tartalmazott, s még a wilsoni 14 pontra sem reagált. Az antant elutasította a felhívást.

A Burián-jegyzékre Wilson kijelenti, hogy a 14 pont már nem érvényes a Monarchiára, hiszen sok antantpolitikus már nem tekintette létező államnak a Monarchiát, csak utódaival akart tárgyalni.

Október 16-án megjelent az osztrák császár manifesztuma, amely az örökös tartományokat föderatív állammá alakította át, hogy meggátolja a Monarchia szétesését. Az átalakítás nem a hagyományos tartományi rendszert vette alapul, hogy például a Szudéta-vidéknek Csehországtól való különállását biztosítsa. A manifesztum nem elégítette ki a nemzetiségeket, Magyarországra pedig nem is terjedt ki, itt még ezzel a "kétségbeesett lépéssel " sem kísérleteztek.

A magyar szociáldemokrácia csak lassan ébredt fel a háború kitörésekor megkezdett politikájából. Szinte az 1917-es februári orosz forradalom kitöréséig befolyásolta a háborúhoz való viszonyát az az értékelés, hogy e világméretű összecsapásban a cári autokrácia elleni küzdelem a meghatározó. E hit 1915 tavaszától már kevésbé hangsúlyos, s egyre inkább a hazai életviszonyok, a magyarországi munkások helyzete determinálta a Szociáldemokrata Párt háború-, illetve békefelfogását.

A kivételes törvények alapján centralizáltan igazgatott országban a szakszervezetek úgy látták, hogy az egyedi bérharcoknál és munkásmegmozdulásoknál hatékonyabb és veszélytelenebb, ha a militarizált üzemek dolgozóinak igényei, követelései tárgyalásokon, megegyezéseken keresztül érvényesülnek. A kormányzat is helyeselte a konfliktusok tárgyalásos és nem összecsapásos rendezését, így 1916 januárjában, az állami munkaközvetítés bevezetése után létrehozták az úgynevezett panaszbizottságokat, melyekben a szakszervezetek küldöttei mellett az illetékes minisztériumok képviselői ültek.

A munkásmozgalmi akciók megjelenése és számuknak növekedése tükröződik a szervezettség fokozódásában. 1916-ban megáll a szakszervezeti tagok számának csökkenése, s 1917 végén 215 000 szervezett munkás van az országban, a háború előttieknek több mint kétszerese.

A hadügyi kormányzat már 1916-ban kérte a magyar kormányt arra, hogy a sztrájkmozgalmak miatt terjessze ki a statáriumot a hadiüzemi munkásokra, de az, bízva a panaszbizottságok hatékonyságában, visszautasította a kérést. 1917 októberében Wekerle miniszterelnök azonban már a munkások gyülekezési szabadságának korlátozását és a sztrájkok megakadályozását ígérte az egyre növekvő, s részben az orosz forradalom hatására radikalizálódó munkásakciók miatt. Megjelent a nemzetközi radikális háborúellenesség hatása is: 1917 őszén a Galilei-kör tagjainak egy része alakított antimilitarista csoportot, s felhívásait már a Zimmerwaldhoz csatlakozott magyarországi szocialisták aláírással jelentette meg.

A békekövetelés 1917-1918 fordulójára az egész Monarchiában általánossá vált. 1918 januárjában előbb egy bécsújhelyi sztrájk terjedt át egész Ausztriára és Csehországra, majd az 1918. január 18-án Budapesten kezdődő, annexió és hadisarc nélküli békét, a Vázsonyi-féle választójog életbe léptetését és a közélelmezés javítását követelő sztrájk terjedt szét egész Magyarországra. Wekerle ígéretet tesz a követelések teljesítésére, s a Szociáldemokrata Párt a sztrájk befejezésére szólítja fel tagjait.

Az 1918. januári sztrájkhullámnak szinte záróakkordja a február első napjaiban Cattaró hadikikötőjében zajló matrózlázadás, ahol civilek és katonák együtt követelték a nemzetek önrendelkezési jogát, az azonnali békekötést, az ország demokratizálását és a hadseregen belül a bizalmi rendszer megteremtését. A lázadást a flotta más kikötőiből érkező egységei leverik, és a megtorlás során négy matrózt halálra ítélnek.

Júniusban szinte megismétlődnek a januári események: 18-án Bécsben békét követelő általános sztrájk tör ki, 20-án pedig Magyarország ipari centrumaiban tagadják meg a munkát tiltakozásul az ellen, hogy az üzemi katonai parancsnok a MÁV Gépgyár béremelést követelő munkásaira lövetett. A Szociáldemokrata Párt és a Szaktanács vezetőiből megalakul a Budapesti Munkástanács, s mivel a belügyminiszter halálbüntetéssel fenyegeti a sztrájkolókat, egy hét után lefújja az akciót.

Az őszirózsás forradalom

1918. október végére teljessé vált a Monarchia bomlási folyamata. A hónap elején Zágrábban megalakult a Szerbek-Horvátok-Szlovének Nemzeti Tanácsa, amely ideiglenes alkotmányt fogadott el, 22-én horvát csapatok szállják meg Fiumét, s 29-én Zágrábban a sabor kimondta Horvátország függetlenségét és csatlakozását a Szerb-Horvát-Szlovén államhoz. Krakkóban lengyel, Lembergben ukrán nemzeti tanács alakult. Csehországban általános sztrájk zajlott, majd 28-án a Csehszlovák Nemzeti Tanács a csehszlovák állam kormányának nyilvánította magát, elnöke Tomáš Garrigue Masarýk lett. A magyarországi és erdélyi román nemzeti párt önrendelkezést követelő határozatot fogadott el, és kijelentette, hogy a budapesti parlamentet és kormányt nem ismeri el a román nemzet képviselőjének. Hasonló döntés született a Szlovák Nemzeti Pártban is, melynek megalapítója Andrej Hlinka volt. Október 21-én a Reichsrat német képviselői jelentették ki, hogy önálló német-osztrák államot hoznak létre.

A bomlást fokozta, hogy október 24-én megindult a Piavénál az olasz hadsereg újabb támadása, amely négy nap alatt áttörte az osztrák-magyar csapatok frontját, s szabaddá tette az utat a Monarchia belsejébe.

Az október 23-áról 24-ére virradó éjjel a budapesti Károlyi-palotában a Károlyi-párt, a Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Károlyi Mihály vezetése alatt megalakítja a Magyar Nemzeti Tanácsot. A Nemzeti Tanács proklamációja, részben követve a Szociáldemokrata Párt október 8-i, a demokratikus átalakulásra vonatkozó kiáltványát, síkraszállt a német szövetség azonnali felbontása és a békekötés mellett. Átalakulási programot hirdetett: hangsúlyozta, hogy a béketárgyalásokra nem kompromittált, demokratikus politikusokat kell küldeni, tehát fel kell oszlatni a képviselőházat, és új kormányra van szükség. A kiáltvány követelte az általános választójogot, a gyülekezési és egyesülési szabadság biztosítását, a cenzúra eltörlését, valamint az alapvető birtok- és szociálpolitikai reformokat. Megjelent a szövegben a nemzetek önrendelkezési joga, de az ország területi integritásának fenntartása is. Ez utóbbit nem erővel, hanem demokratikus politikával a kölcsönös előnyökre építve lehet a fogalmazók szerint elérni. Egyértelmű, a Nemzeti Tanács politikusai hittek a januárban hirdetett wilsoni elvek nemzetközi érvényesülésében, miközben az antant vezetői már megtagadták azt.

A Nemzeti Tanács megalakulását követte a Katona- és a Diáktanács létrejötte, ezek a fennálló rend kereteibe nem voltak beilleszthetőek. IV. Károly azonban továbbra is a régi rend átmentésével kísérletezett. Új külügyminisztere, Andrássy Gyula Wilson elnökhöz intézett október 27-i, különbékét kérő jegyzékében elismerte ugyan a csehszlovákok és a délszláv népek önrendelkezési jogát, s bejelentette a Németországgal kötött katonai szerződés felbontását, de még mindig nem jutott el az egyedül reális, feltétel nélküli fegyverszünet kéréséhez. Az uralkodó a magyarországi helyzet normalizálására József főherceget homo regiusszá nevezi ki. Október 28-án a tüntetők a Lánchídon keresztül éppen a homo regiushoz akartak feljutni a várba, mikor a rendőrség fegyveres erővel állította meg őket: 50-60 ember megsebesült, öten meghaltak. Úgy tűnik, még a sortüzet leadó rendőrség is reálisabban értékelte a helyzetet, mint a főherceg: az előbbiek október 29-én csatlakoztak a Nemzeti Tanácshoz, az utóbbi viszont Hadik János grófot, a korábbi kormánypárt egyik ismert politikusát bízta meg a kabinetalakítással, miközben az ország Károlyi Mihály kinevezését várta.

Október 30-án a fővárosban állandó tüntetésben lévő forradalmi tömeg megakadályozta egy menetszázad frontra indítását. Ezt követően a már felkelőknek tekinthető tüntetők, akik között sok, a frontról fegyverrel visszatért katona is volt, kiszabadította a politikai foglyokat, elfoglalta a hadtestparancsnokságot és a fontosabb középületeket. A katonák sapkarózsáikat őszirózsára cserélve felesküdtek a Nemzeti Tanácsra, és október 30-áról 31-ére virradó éjjel megszállták Budapest összes stratégiailag fontos pontját, ezáltal gyakorlatilag az ő, s csak rajtuk keresztül a Nemzeti Tanács kezébe került Budapest ellenőrzése.

Az adott pillanatban két elem kapcsolódott össze: a nemzetiségi vezetők törekvése az önálló állam megvalósítására, illetve a saját anyaországhoz való csatlakozásra - és a háborús vereséggel, az antanthatalmak hadicéljaival és a háború következtében növekedett szociális feszültségek. Összekapcsolódott a háború befejezésének tömeges vágya a politikai szervezetek politikai programjával. Összekapcsolódott egy spontán tömegmozgalom a politikai szervezetek, mindenekelőtt a Szociáldemokrata Párt mozgósításával. A változás iránti tömegigény a szervezetek által megfogalmazott célkitűzésekkel. Az állam gyakorlatilag összeomlott, s mikor a katonai vezetés fegyverszünetet kért az antanttól, az Osztrák-Magyar Monarchia már nem létezett, ugyanúgy, ahogy a régi Magyarország sem.

Az újkori magyar társadalom történetének határköve 1848 volt; de a 18. század végén kezdődött nagy átalakulási folyamat, amelyet összefoglalóan polgárosodásnak nevezünk, igazából a dualizmus évtizedeiben teljesedett ki. Az átalakulás felgyorsult, jelenségei pedig most már valóban a népesség egészét érintették. Noha a végeredmény több ponton eltért a klasszikusnak tekintett nyugat-európai előképtől, kijelenthetjük, hogy Magyarország társadalma a korszak végére alapvetően polgári jellegűvé vált.

TÁRSADALOM

NÉPESEDÉSI VISZONYOK

A demográfiai átmenet

Azok a változások, amelyeket a modernizáció fogalma foglal össze - a gazdaság, a tudomány és a technika forradalmi fejlődése, valamint a polgári társadalom intézményrendszerének kiépülése - az ember biológiai létét minden korábbinál biztonságosabbá tették. Ennek egyik legszembetűnőbb eredménye az utóbbi századok gyors népességnövekedése lett.

A föld népessége az újkor előtt csak lassan gyarapodott. Európa lakóinak száma az időszámításunk kezdete körüli 35 millióról 1650-ig csak 100 millióra növekedett (miközben a nagy járványok és éhínségek vagy a hosszú háborúk miatt időnként jelentősen csökkent a népesség). A következő évszázadokban azután a gyarapodás addig elképzelhetetlen üteműre gyorsult: 1750-ben már 140 millióan lakták a kontinenst, utána pedig körülbelül évszázadonként megduplázódott a lakosság. 1850-ben 266 millió, 1950-ben 535 millió európait írtak össze, pedig időközben még más földrészeket is benépesítettek, és elszenvedtek két világháborút!

A soha nem látott népességnövekedés három, egymással összefüggő tényezőre vezethető vissza. Először: a tőkés gazdasági rend uralomra jutásával a termelőerők hatalmas növekedésnek indultak, aminek következtében a lakott területek több embert tudtak eltartani. Másodszor: az infrastruktúra, mindenekelőtt a közlekedés forradalma lehetővé tette újabb területek meghódítását, s ezzel a népesség egyenletesebb eloszlását. Harmadszor: az orvostudomány és az intézményrendszer fejlődése következtében jelentősen javultak az egészségügyi viszonyok, ami a halandóság látványos csökkenését eredményezte.

A népességszám változása és a modernizációs folyamat előrehaladása között szoros kapcsolat állt fenn. Ennek megfelelően elsőként a tőkés gazdaságfejlődés élén járó országokban kezdődött meg a népesedési folyamatok megváltozása. A modellváltás különböző időben, de többé-kevésbé azonos törvényszerűségek szerint ment végbe mindenütt.

Az iparosodás előtti társadalmakat magas születési és halálozási arányszámok jellemezték. Ezer lakosra évente 37-40 vagy még több (Magyarországon az 1840-es években 45) születés, és ennél valamivel kevesebb, 35-40 halálozás jutott. A népesedési átmenet korszakában (Angliában a 18. század második felében, Nyugat-Európa más országaiban a 19. század első felében) a halálozások száma erőteljesen csökkenni kezdett. A születési arányszám azonban még egy ideig változatlan maradt, így ezekben az évtizedekben valóságos népességrobbanás játszódott le. A demográfiai átmenet második szakaszában azután - a tovább süllyedő halálozási ráta mellett - a születések száma is csökkenni kezdett, mígnem beállt a modern ipari társadalmakra jellemző alacsony, 10 ezrelék körüli születési és halálozási arány.

Népességszám és népesedési mutatók

Magyarországon a belső forrásokból táplálkozó gyors népességnövekedés Nyugat-Európához képest körülbelül egy évszázados késéssel, a dualizmus évtizedeiben kezdődött meg. A korszakot jellemző lendületes fejlődés kifejeződött a népesedési viszonyokban is: az ország lakossága, különösen 1880 és a világháború között, olyan gyorsan gyarapodott, mint korábban még soha. A magyar korona országaiban a Monarchia utolsó népszámlálása alkalmával, 1910-ben 20,9 millió lakost írtak össze. Ez a szám a 19. század közepi 13,2 millióhoz képest csaknem 60 százalékos emelkedést jelent. Az évi 7,7 ezrelékes növekedés európai viszonylatban ugyan nem számított magasnak, de az 1848 előtti évtizedek 5 ezrelékes rátájához viszonyítva jelzi az életfeltételek kedvezőbbé válását.

Az alábbi táblázat összefoglalja, hogyan alakult a magyar korona országainak népessége (Horvátország beszámításával) 1850 és 1910 között.

Mint az a táblázatból látható, Magyarországon csak 1880 után gyorsult fel a népességnövekedés, ami egybeesett az ipari forradalom hazai kibontakozásával. (Az 1870-es évek kirívóan alacsony növekedésének magyarázatáról a következő fejezetben szólunk.) A halálozási arányszám a kiegyezéstől a világháborúig tartó évtizedekben 35-ről 23 ezrelékre esett vissza, a születéseké pedig 43-ról 34 ezrelékre. A halálozások csökkenését nálunk túlságosan hamar követte a születéseké, így igazi "népesedési robbanás" Magyarországon nem következett be. Az utolsó három évtized 9,6 ezrelékes tényleges gyarapodása európai összehasonlításban csak közepes üteműnek mondható. A gyorsabb növekedési szakasz ráadásul túl rövid ideig tartott: a kinyíló "demográfiai ollót" már három évtized után összezárta a világháború.

A korszak folyamán az emberi élet kétségtelenül biztonságosabbá vált, és az életkilátások lényegesen javultak. A nyugat-európai viszonyokhoz képest azonban alig mérséklődött a lemaradás. A halálozási arányszám ugyanúgy másfélszerese volt az ottaninak, mint a század közepén. A viszonylag magas halandóság fő oka változatlanul a nagy csecsemő- és gyermekhalandóságban rejlett: a halottak 45 százaléka a 20. század elején is ötévesnél fiatalabb volt. 1840-ben 1000 újszülöttből 288 meghalt egyéves kora előtt, s 1910-ben ez a szám még mindig 206 volt. A reformkorban születettek 47 százaléka, a háború előtti generációból pedig a fiúk 62, a lányok 66 százaléka érte meg a 10. születésnapját. Ennél rosszabb mutatói Európában csak Oroszországnak voltak. A népességfogyasztó tényezők okaként a kortárs szakemberek még mindig a nem kielégítő táplálkozást, a rossz lakásviszonyokat és a hiányos egészségügyi szervezetet nevezték meg.

Statisztikailag is kimutatható mértékben lassította a népességszám növekedését a születéskorlátozás, amely nálunk a gazdasági-társadalmi fejlettség szintjéhez képest korán kezdődött. A Dunántúl délkeleti részén, valamint az erdélyi szászoknál már a század első felében felfigyeltek az "egykézésre". Hazánkban - miként az egész Monarchiában is - európai viszonylatban igen magas volt a házasságon kívül született gyermekek aránya.

Az öngyilkosságok számát tekintve az európai lista első helyén állt az ország. A háború előtt már csaknem minden századik elhalálozott önkezével vetett véget életének. A szintén az egész Monarchiát érintő "öngyilkossági járványra" már a kortársak is felfigyeltek, de okaira kielégítő magyarázat máig nem született.

Az életkilátások javulásának megbízható bizonyítéka volt a születéskor várható élettartam emelkedése: a forradalom előtt született generáció átlagosan 24, a kiegyezés nemzedéke 30, az 1910-es években született pedig már közel 40 évre számíthatott. A lényeges javulás ellenére nyugat- és észak-európai nemzedéktársaik így is átlagosan legalább tíz évvel tovább éltek.

A még mindig magas születési és halálozási arányszámok eredményeképpen a népesség - a fejlődő országokra jellemzően - nagyon fiatal volt: az átlagéletkor a 20. század elején 27 év körül mozgott. A lakosság 37 százaléka 14 évesnél fiatalabb volt, az öregek (60 év fölöttiek) viszont mindössze 7 százalékot tettek ki.

Eltűnő járványok, új veszélyek

A korábbi évszázadokban a népesség normális gyarapodását rendszeresen veszteségbe fordította egy-egy súlyos demográfiai katasztrófa. A gyors és folyamatos újkori növekedésben döntő szerepet játszott a nagy járványok visszaszorítása és az éhínségek megszűnése. A magyarországi népesség gyarapodását azonban a dualizmus fél évszázada során még megakasztotta két nagyobb népesedési katasztrófa (járvány, illetve háború), amelyek a lélekszám-emelkedést egy-két évtizeddel visszavetették.

Az utolsó "középkori típusú" nagy demográfiai válság 1872-1874 között sújtotta az országot. A kolera - amelyet éveken át tartó rossz termés és egyes vidékeken éhínség kísért - három év alatt mintegy félmillió áldozatot ragadott el. A higiéniai viszonyok (főleg a szennyvízkezelés) javulásának köszönhetően a kolera veszélye a korszak végére megszűnt. A kolera megelőzésében főleg a városok csatornázása játszott kulcsszerepet.

A védőoltás általánossá válásával sikerült felszámolni egy másik, a népességet kevésbé drasztikusan, de gyakrabban fogyasztó járványt, a himlőt. Az 1870-es években már az újszülöttek háromnegyedét beoltották ellene, majd a nyolcvanas években az újraoltást is kötelezővé tették. A megelőzés eredményeképpen a himlő 1913-ban már egyáltalán nem szerepelt a halálokok között. Nem tudott ilyen sikert felmutatni az egészségügyi szervezet a többi járványos gyermekbetegséggel szemben: a diftéria, kanyaró, vörheny, szamárköhögés csökkenő arányban fordult ugyan elő a halálozási statisztikában, de még mindig nagy számban szedték kis áldozataikat.

Az ármentesítések és a mocsarak lecsapolása következtében az Alföld levegője egészségesebbé vált, s ezzel megszűnt a korábban egyes vidékeken tömegesen előforduló malária.

A legyőzött járványok helyett ugyanakkor ezekben az évtizedekben vált népbetegséggé, minden nyolcadik (évente 40-50 ezer) haláleset okává a tuberkulózis (tbc, gümőkór, leggyakrabban tüdőgümőkór). A korabeli Európában nálunk volt a legmagasabb a tbc-ben elhunytak arányszáma, ezért méltán érdemelte ki a morbus hungaricus nevet. A felgyorsult térbeli és társadalmi mobilitás, valamint a városiasodással együtt terjedő prostitúció szolgáltatott kedvező hátteret a nemi betegségek tömeges elterjedésének. Az 1918 őszén dühöngő influenzajárvány, a spanyolnátha a háborús nélkülözéstől legyengült népességben szedett sok áldozatot.

A háborús veszteség

A nagy kolerajárványnál is súlyosabb vérveszteséget okozott a társadalomnak az első világháború. 1914 és 1918 között a magyar korona országai - hivatalos adatok szerint - 661 ezer katonát veszítettek el. A polgári lakosságot a nélkülözések miatti többlethalálozás fogyasztotta, és még nagyobb volt az a veszteség, amely az elmaradt születések révén érte a társadalmat: körülbelül egy és egynegyed millióval kevesebben születtek, mint az rendes körülmények között várható lett volna.

Az egészségügyi szervezet kiépülése

A halandóság csökkenésének közvetlen hátterében az egészségügyi és táplálkozási viszonyok javulása állt. Az egészségügy a dualizmus évtizedei alatt jelentős fejlődésen ment keresztül. Az 1876-ban megalkotott első közegészségügyi törvény (amely európai viszonylatban is úttörőnek számított) megszabta az állam, a megyék és a községek teendőit e téren. A jogszabály meghatározta a lakások, munkahelyek, iskolák, közintézmények "egészségügyi minimumát", előírta a járványok megelőzésével és leküzdésével kapcsolatos teendőket. A városokat és a hatezer főnél népesebb falvakat orvos tartására kötelezte, akiknek a szegény betegeket ingyen kellett gyógyítaniuk. A kisebb községeknek közösen kellett körorvost fogadniuk. Noha a törvény előírásainak csak lassan tudtak érvényt szerezni, az eredmények kétségbevonhatatlanok.

Az orvosok és a gyógyszertárak száma megduplázódott, a kórházi ágyak száma 4-5-szörösére emelkedett. Ezekben az évtizedekben épültek ki a nagy klinikák, és az orvosképzés színvonala felzárkózott a bécsi mellé. Megszülettek a környezet egészségügyi viszonyait ellenőrző intézmények, mint például a Székesfővárosi Bakteriológiai és Közegészségügyi Intézet, vagy a szintén budapesti Pasteur Intézet. 1883-ban kezdte meg működését a Budapesti Önkéntes Mentőtársulat.

Az egészségügy fejlődését bemutató átlagértékek (például az egy orvosra jutó 3300 lakos) mögött azonban Magyarország másik "dualizmusa" rejtőzik. A javulás (ipari munkások betegsegélyző hálózata, magánorvosok, klinikák) hasznát ugyanis szinte csak a városok lakói élvezhették. Városon működött az orvosok közel fele, ezzel szemben a hatósági orvosi intézmény felállítása ellenére is csak 6 falura jutott egy körorvos. Nagyok voltak a regionális különbségek is az ellátásban: a Duna-Tisza közén háromszor annyi orvos jutott százezer lakosra, mint Erdélyben, és ötször annyi, mint Horvátországban. A szegényebb vidékek falvainak ezreibe egyáltalán nem jutott el az egészségügyi civilizáció. Csak lassan változott a hagyományos társadalom felfogása is egészségről és betegségről. A jó gazda előbb hívott "lódoktort" az állataihoz, mint orvost a beteg családtaghoz. A paraszti világban a népi gyógyítás és kuruzslás alig-alig veszített jelentőségéből.

A táplálkozási viszonyok javulása

Általában javultak a táplálkozási viszonyok is. Az 1860-1870-es években egy-egy rossz termés következtében még egész vidékeket sújtottak súlyos éhínségek. Az egyoldalú táplálkozás következtében gyakori volt a skorbut, Erdélyben pedig a pellagra. A mezőgazdasági termelés gyors növekedése azonban a nyolcvanas évektől jelentős javulást eredményezett. A magyar lakosság táplálkozása az 1880-as években készült első élelmezési statisztika szerint nem maradt el a nyugat-európai átlagtól. Húsból ugyanannyit, zsiradékból és kenyérből, tésztából többet, tejből és tejtermékből kevesebbet fogyasztott a magyar átlagember, mint nyugati kortársa. Jelentős különbségek voltak ugyanakkor a város és a falu, illetve az egyes régiók táplálkozási színvonala között. A városlakók, illetve a Duna-Tisza közén, valamint a két nagy folyó mentén élők általában több és értékesebb élelmiszerhez jutottak. A kenyérfélék alapanyaga tekintetében megmaradt a táji változatosság: búzából sütötték az Alföldön, rozsból a Dunántúlon és a Felvidék középső részén, de a lakosság negyven százaléka továbbra is főleg árpát, zabot és kukoricát fogyasztott kenyérgabonaként. A szegényparasztság táplálkozása, különösen fehérjefogyasztása a századforduló táján, a munkaalkalmak fogyatkozása következtében még romlott is. A negatív tényezők között kell megemlíteni a nemzetközi viszonylatban igen magasnak számító pálinkafogyasztást is.

A MOZGÁSBA JÖTT TÁRSADALOM

A társadalmi mobilitás kiszélesedése

A gazdasági modernizáció, a mezőgazdaság tőkés átalakulása és az iparosodás milliókat mozdított ki lakóhelyéről, hagyományos életkeretei közül. A vándormozgalom nagyobb része az ország határain belül zajlott le, és eredményeképpen 1880-ban már minden negyedik, 1910-ben pedig minden harmadik ember máshol élt, mint ahol született. A költözés célpontja általában a közeli város vagy Budapest volt, de az egyes országrészek között is élénk mozgás figyelhető meg: még tartott a vándorlás északról délre, és a peremvidékekről az ország közepe felé. Nagy, sőt egyre növekvő méretű tömeg áramlott szinte akadálytalanul az ország határain keresztül is, mindkét irányban.

A külső migráció

A korszak nagy népesedési válságtünete a kivándorlás volt. Ez a kiegyezés utáni első évtizedekben még többnyire a szomszédos országokba irányult. A dualizmus fél évszázada alatt mintegy 2,2 millióan fogtak vándorbotot a kezükbe. 6/7 részük Amerika felé vette útját, a többiek a Monarchia másik felében, Németországban vagy Romániában keresték a boldogulást. A valóságban az ország embervesztesége kisebb volt ennél (1869 és 1913 között 1,3 millió fő), mivel a kivándorlók negyede később hazatért. Különösen a nem magyar nemzetiségűek keltek útra nagy számban. A felvidéki szlovákok és rutének népességük negyedét veszítették el. A lakosság többségét kitevő magyarság csak a harmadát adta a kivándorlóknak, vesztesége pedig mintegy 6-7 százalékra becsülhető. Elsősorban a mezőgazdasági népesség legszegényebbjei (föld és munkaalkalom nélkül tengődő szegényparasztok, cselédek, napszámosok) kényszerültek hazájuk elhagyására.

A bevándorlás, bár meg sem közelítette a kivándorlás vagy a 18. századi telepítések nagyságrendjét, még mindig számottevő volt: a fél évszázad során legalább 300 ezer-400 ezer idegen választotta Magyarországot új hazájának. A bevándorlók mintegy háromnegyede a birodalom másik feléből érkezett. Az újonnan érkezők jellemző csoportját alkották azok a szakemberek, akik a gazdaság modern, ipari és forgalmi szektorainak kiépítésében játszottak kulcsszerepet.

Átrendeződés az országon belül

Jelentős arányeltolódás következett be a lakosságmegoszlásban a lakóhelyek típusa szerint is. A településhálózat változásában két ellentétes irányú tendenciát figyelhetünk meg: a városiasodást és a tanyásodást. Az Alföld képét máig meghatározó tanyarendszer a 19. század második felében alakult ki. A gabonakonjunktúra kiaknázása érdekében kiosztották és feltörték az alföldi helységek hatalmas határain a legelőket. A lakosság jelentős része kitelepült a saját parcelláján épült tanyára, mert távoli földjeit csak így tudta művelni. 1910-ben már legalább 700 ezren éltek tanyákon, a civilizációs vívmányoktól elzárva, primitív anyagi, egészségügyi és kulturális viszonyok között. Mezőgazdasági bérmunkások, cselédek százezrei ("a puszták népe") éltek hasonló elzártságban a földesúri majorságokban, a nagybirtok munkaszervezetének katonás fegyelme alatt.

A tanyásodással éppen ellenkező folyamatként, nagy lendületet vett az urbanizáció. A városok lakossága háromszor gyorsabban növekedett, mint az országos átlag. 1869-ben még csak minden hetedik, 1910-ben már minden negyedik ember városban lakott. A városlakók között erőteljesen emelkedett az iparból, kereskedelemből és szolgáltatásokból élők aránya. Budapest valódi világvárossá, az ország tényleges központjává vált, politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt. Lakossága a korszak folyamán megháromszorozódott, s a háború előtt már a hatodik legnagyobb város volt a kontinensen. A főváros népessége 1913-ra az elővárosokkal együtt elérte az 1,1 milliót, miközben a város meg is magyarosodott: a 18. század végén az 50 ezer lakos alig egyötöde, a 20. század elején a milliós város 86 százaléka volt magyar anyanyelvű.

A társadalmi átrétegződés

Magyarország társadalma a dualizmus korában nemcsak földrajzi értelemben jött mozgásba. A legnagyobb átrendeződést a jobbágyfelszabadítás végrehajtása és a polgári jogegyenlőség megalapozása jelentette. Ám ezek a változások nem alakították át közvetlenül a foglalkozási szerkezetet, és csak kismértékben módosították az egyes rétegek pozícióját. A század végéig csaknem csorbítatlanul fennmaradt az arisztokrácia és a birtokos nemesség hegemóniája, a gazdagodó polgárság továbbra is alig rendelkezett társadalmi-politikai súllyal, a parasztságnak pedig még a legvagyonosabb rétegét sem fogadta be a középosztály.

A század utolsó negyedében milliók változtattak lakóhelyet és ezzel együtt foglalkozást, réteget és életmódot is: felerősödött a társadalmi mobilitás folyamata. Ennek egyik leglátványosabb jeleként lényeges arányeltolódás ment végbe a foglalkozási struktúrán belül. A kiegyezés idején még a lakosság 80 százaléka élt mezőgazdaságból. Ez az arány 1910-re 62 százalékra csökkent, miközben 12-ről 26 százalékra nőtt az iparból és forgalomból élők aránya. 1869 óta megduplázódott, 4 százalékra emelkedett az értelmiségiek és tisztviselők aránya. (A fennmaradó 8 százalékot az "egyéb" csoportba sorolták.)

Bár a korabeli népszámlálások kategóriái nem igazán alkalmasak a társadalmi átrétegződés folyamatának bemutatására, közvetve azért képet adnak annak arányairól. Kiderül belőlük, hogy a legnagyobb természetes szaporulatot produkáló szegényparasztság és a napszámos rétegek létszáma gyarapodott a legkevésbé, tehát hatalmas tömegek fordítottak hátat az agrárvilágnak. Az ötezer lakosnál kisebb falvakból mintegy kétmillióan vándoroltak be a városokba; valószínű, hogy zömük lakóhelyével együtt foglalkozást, réteget és életmódot is váltott.

Messzemenő társadalmi következményekkel járt, hogy a munkaszervezet meghatározó elemévé vált a munkaadó-munkavállaló viszony. A korszak végén a lakosság több mint kétötöde volt ipari vagy mezőgazdasági bérmunkás, s az egyéb alkalmazásban állókkal együtt már a lakosság felét tették ki a fizetésért dolgozók. Az önálló egzisztenciák zöme a birtokos parasztsághoz tartozott (az összlakosság 38 százaléka), de jelentős tömeget alkottak még a kisiparosok és a kiskereskedők is.

Szembetűnő eltéréseket figyelhetünk meg az egyes nemzetiségek társadalmi szerkezetében. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a magyar társadalom jutott legmesszebb a polgári átalakulásban. A magyarságban nagyobb (48 százalékos) volt már a munkásság aránya, míg a birtokos parasztságé csak 28 százalékos. A magyarok 46 százaléka kereste megélhetését a mezőgazdaságon kívül (az országos átlag 38 százalékával szemben). A földbirtokosok és a tőkések kétharmada, a szellemi foglalkozásúak négyötöde, a kispolgári rétegek és a munkások háromötöde vallotta magát magyar anyanyelvűnek.

A társadalom szerkezetének átalakulása: a rendi struktúra felbomlása, a polgári elemek térnyerése sokkal lassabban zajlott, mint a politikai intézményrendszer átépítése vagy az új jogrend megteremtése, sőt elmaradt még a tőkés gazdasági rend térhódításához képest is. A magyar társadalom tagozódását még a 19. század második felében is sajátos kettősség jellemezte: minden szinten megfigyelhető a feudális eredetű régi és az újonnan keletkezett elemek tartós egymás mellett élése. (Ez egyébként nem kizárólag hazai sajátosság: hasonló súlyt őriztek meg a régi osztályok Kelet-Közép-Európa többi társadalmában is, sőt Nyugat-Európában sem tűntek el nyomtalanul a rendi struktúra elemei.)

A TÁRSADALOMSZERKEZET

Nagybirtokosok és arisztokraták

A piramis csúcsán a nagybirtokos arisztokrácia és a nagypolgárság testesítette meg a "társadalmi dualizmust". Az államhatalom kulcspozícióit, a legnagyobb társadalmi presztízst és befolyást még mindig az arisztokrácia birtokolta. Egy részük bekapcsolódott a gazdaság modern szektorainak tevékenységébe is: a bankok és iparvállalatok igazgatóságában számos történelmi név viselőjével találkozhatunk.

Az "arisztokrata" és a "nagybirtokos" fogalma ebben a korszakban sem feleltethető meg egymásnak maradéktalanul. Ezer holdon felüli birtokkal mintegy kétezren rendelkeztek, s ők együttesen a mezőgazdaságilag hasznosított terület egynegyedét birtokolták. A nagybirtokosság elitjét alkotó főnemesség létszáma a korszak folyamán a természetes szaporodásnak és a rangemeléseknek köszönhetően megduplázódott, mintegy 1200 családra gyarapodott. Összekötötte ugyan őket valamiféle kiváltságtudat, de erős határvonalak is tagolták e réteget. Körülbelül az arisztokraták fele számított egyúttal nagybirtokosnak is, s közülük is mintegy kétszázan rendelkeztek tízezer holdnál nagyobb latifundiummal. A három rangfokozat (hercegi, grófi és bárói cím) is kifejezett némi tagozódást, de a vallás, a régió, a dinasztiához vagy a nemzeti önállósághoz való viszony sokkal erősebb rendező elvként érvényesült. A legelőkelőbb családok egy része nem is a magyar, hanem a "nemzetek feletti" birodalmi arisztokrácia részének tekintette magát, míg az Andrássyak, Károlyiak, Batthyányak, Széchenyiek és Zichyek a magyar társadalom vezetésére való elhivatottságukat hangsúlyozták. Az utóbbiak közül kerültek ki a korszak legjelentősebb arisztokrata politikusai. A hagyományos polarizálódás (protestáns, nemzeti-függetlenségi beállítottságú kelet-magyarországi főurak, illetve katolikus, udvarhű dunántúli arisztokraták) azonban a dualizmus politikai viszonyai között nagyrészt értelmét vesztette, s egyre inkább a vagyon és a jövedelem, illetve a modernizálódó társadalomban birtokolt funkció s azzal járó befolyás szerint tagolódott ez a réteg.

18. századi elődeit követte az uralkodó, amikor a főnemességet az államhivatalokban és a hadseregben érdemeket szerzettek bárósításával gyarapította. Ferenc József gyakran tüntette ki hű minisztereit a grófi rangnál is értékesebbnek tekintett valóságos titkos belső tanácsosi vagy a szerényebb, udvari tanácsosi, kamarási címmel. A birodalom másik felében már régebben alkalmazott gyakorlatot terjesztett ki Magyarországra, amikor - gyakrabban - nemességet vagy - sokkal ritkábban - bárói címet adományozott a gazdasági kulcspozíciót betöltő vállalkozóknak, netán kiemelkedő tudósoknak.

Az arisztokrácia messzemenően megőrizte politikai befolyását a polgári parlamentáris rendszerben is. A felsőházban - annak reformja után is - a mágnások foglalták el a helyek négyötödét. Az új viszonyokhoz való sikeres alkalmazkodást mutatja, hogy a képviselők hetede, a miniszterek és főispánok harmada közülük került ki. A diplomáciai szolgálat továbbra is vonzó életpályának számított körükben, ezzel szemben a katonai vagy egyházi karrier veszített vonzerejéből.

Az arisztokrácia hatalma megtestesült a tőle függő rétegek feletti uralomban is. Ha a modernizálódó politikai és üzleti életben kénytelen volt is elvegyülni, a társas életben és életmódjában erősen őrizte elzárkózását. Magánéletét a külvilágtól kerítéssel elzárt, parkkal körülvett vidéki kastélyaiban vagy városi palotáiban rendezte be.

A nem arisztokrata nagybirtokosok zömét az egykori középbirtokos nemesség legvagyonosabb része alkotta. Az "ezerholdas" nemesség jelentette az összekötő kapcsot a dzsentrihez, s ők testesítették meg a "nemzeti földbirtokos" ideáltípusát a politikai szóhasználatban, s közülük került ki az agrárius irányzat híveinek derékhada is.

A nagybirtokosok közel ötödét tették ki a földbirtokot szerzett gazdag polgárok. Ők a gazdálkodást általában csak mellékfoglalkozásnak, a birtokot státusszimbólumnak tekintették, s tevékenységük súlypontja továbbra is a polgársághoz kapcsolta őket. Egyik oldalról az arisztokrácia gazdasági szerepvállalása, másik oldalról a kulcspozíciókat birtokló nagypolgárok földbirtokszerzése, valamint nemesítése és bárósítása teremtett kapcsolatot a hagyományos és a modern elitek között.

A nagypolgárság

A magyarországi nagyburzsoázia legjellegzetesebb képviselői a terménykereskedelemből indultak, itt szerzett tőkéjüket forgatták meg az infrastruktúrát megalapozó vállalkozásokban és a pénzügyletekben. Nagyon kis részük került ki a régi városi polgárság leszármazottai közül, többségük a zsidó agrártermék-kereskedők örököse volt. Ők a 19. század elején ki voltak zárva a földbirtoklásból, a hivatalviselésből, számos értelmiségi pályáról és a céhpolgárság soraiból, így kényszerűen fordultak a kereskedelem, a hitelügy és néhány szabad értelmiségi pálya felé. Az ezeken a területeken szerzett készségeik és vagyonuk révén elsőkként tudtak bekapcsolódni a polgári forradalom után felívelő tőkés konjunktúrába. A hatvanas évektől kezdve a kereskedelemben felhalmozott tőkéjükkel központi szerepet játszottak a gyáripar (először az eredeti területükhöz közel álló élelmiszeripar) és a modern hitelszervezet megteremtésében is. Ennek a pályának a jellegzetes képviselője volt például a hatvani Deutsch és a csepeli Weiss család.

Ha kisebb számban is, de emelkedtek más úton is a nagyburzsoáziába. Néhány ipari vállalkozónak sikerült kis- vagy középüzemét felfejlesztve bekerülnie a leggazdagabbak közé (Röck, Láng, Goldberger család). A régi városi patríciusok egy töredékének - elsősorban értékes ingatlanai révén - sikerült megőrizni pozícióit. Számarányát messze meghaladó befolyással rendelkezett az a csoport, amely szakmai karriert befutó bankárokból állt. A modern menedzserek előfutárai közül a legnagyobb nevet Lánczy Leó, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és Kornfeld Zsigmond, a Magyar Általános Hitelbank elnöke szerezte (mindketten egyszerű tisztviselőként kezdték pályájukat). Egyes értelmiségi foglalkozások vállalkozó típusú képviselői is bekerülhettek a nagypolgárságba. Leggyakrabban sikeres ügyvédek vagy jogtanácsosok érték el a nagypolgári nívót, de lehetett erre esélye kiadóvá előlépő lapszerkesztőnek, divatos építésznek vagy gazdasági érdeklődésű politikusnak is.

A mintegy 800-1000 családból álló nagypolgárság elitjét 100-150 nagyiparos-nagykereskedő-bankár család alkotta. A nagyburzsoázia zöme (legalább kétharmada) Budapesten összpontosult. Többségük zsidó származású volt, a keresztény kisebbség nagyobb részét pedig a külföldről betelepült, illetve hazai asszimilált német polgárok tették ki. Az eredet is közrejátszott abban, hogy a nagypolgárság társadalmi presztízse - különösen az izraelita vallásúak esetében - alatta maradt annak a státusnak, amellyel a gazdasági életben rendelkeztek. E diszharmónia tüneti kezelésére is szolgált kiemelkedő személyiségeinek nemesítése, bárósítása. A korszak folyamán mintegy 350 zsidó polgárcsalád szerzett nemességet, sőt közülük 28-an bárói címet is kaptak.

A nagypolgárság mentalitását és életmódját sajátos kettősség jellemezte. Magánéletében és vállalkozóként a klasszikus polgári értékeket ápolta (takarékosság, szorgalom, hagyományos családi élet), ugyanakkor a reprezentációban alkalmazkodott az arisztokrácia által teremtett mintákhoz: megépítette városi palotáját, népes cselédséggel vette körül magát, és követte a főnemességet elzárkózásában is. A politizálásban szinte fenntartás nélkül átvette a nemesség eszményeit: hangzatos nacionalizmusát és lassan-lassan kiüresedő liberalizmusát.

A középosztály

A középosztály a polgári társadalomfejlődésben általában fontos funkciókkal rendelkezik: nyitottságával lehetővé teszi a társadalmi mobilitást, nagy szerepe van a civilizációs vívmányok közvetítésében és a demokratikus eszmények terjesztésében. A magyar társadalomfejlődés, illetve társadalomtörténet máig legtöbbet vitatott problémája középosztályunk megítélése. Tagjait egyes történeti ábrázolások a modernizáció letéteményeseként mutatják be, mások meg felfelé alkalmazkodó, lefelé rangtartó úriemberként bélyegzik meg, rendies elzárkózással vádolják, s az úri középosztályban a társadalmi mobilitás útjának torlaszát láttatják. E réteg heterogén összetétele folytán mindkét ítélet bőségesen alátámasztható példákkal.

Kik tartoztak egyáltalán a középosztályba? A korabeli szóhasználat nálunk a jómódú földbirtokosokat és a vagyonos, jórészt asszimilált polgárságot, valamint a tisztviselők és értelmiségiek tekintélyes rétegeit sorolta ide. Tagjait nem a társadalmi munkamegosztásban betöltött azonos szerep kapcsolta tehát egymáshoz, hiszen minden gazdasági szférában találkozhatunk képviselőivel. A középosztályba az életszínvonal és a műveltség meghatározott szintjének elérésével, illetve az életforma alapján lehetett "bekerülni".

A magyar társadalomfejlődés jellemző sajátosságaként (mondhatjuk: terheként) a középosztály gerincének a birtokos nemesség hanyatló nemzedékét, a dzsentrit, a "történelmi középosztályt" tekintették. E réteg gazdagabb és tehetségesebb része birtokát korszerűsítve, racionális gazdálkodással megőrizte társadalmi súlyát és politikai befolyását, sikerrel valósítva meg a nemesi polgárosodás reformkori programját. A birtokos nemesség többsége azonban elakadt ezen az úton, illetve szegénysége miatt már eleve nem volt esélye a célba érésre. A hagyományos úri életmód kiadásaihoz nem tudta hozzáigazítani birtokai jövedelmét. A nemesi középbirtok szétaprózódása, eladósodása, végül elidegenítése következtében a kiegyezés után egyre nagyobb számban szorult kenyérkereső foglalkozásra, amelyet leginkább az állami szolgálatban talált meg. Az eredetileg úri földbirtokost jelentő dzsentri elnevezés a századforduló táján már az anyagilag lesüllyedt, de presztízséhez, úri eszményeihez mindenáron ragaszkodó réteget jelölte.

A birtokos nemesség fele már a polgári forradalom és a kiegyezés között elveszítette birtokait, s a folyamat a dualizmus évtizedeiben is folytatódott. A korszak végén mintegy hétezer család alkotta a nemesi eredetű középbirtokos osztályt. Közben még számarányuknál is nagyobb mértékben megfogyatkozott birtokállományuk. Társadalmi súlyukat azonban változatlan helyi befolyásuk, az arisztokráciához fűződő kapcsolataik, hagyományos politikai aktivitásuk aránytalanul megnövelte. A korszak minisztereinek és parlamenti képviselőinek fele, az egyes minisztériumok tisztviselőinek 20-70 százaléka, a főispánok háromötöde, az alispánok és a szolgabírók négyötöde került ki a tényleges és a volt birtokos nemesek köréből.

E réteg süllyedése, pusztulása, a "dzsentrikérdés" a politizáló közvélemény szemében a fontos probléma rangjára emelkedett. A birtokát vesztett többség - érthetően - nem akart belenyugodni társadalmi pozíciójának elvesztésébe. Különállását, egykori presztízsét őrizte akkor is, ha kenyérkereső foglalkozásra szorult. Ez a tekintélyőrzés olyan jól sikerült a dzsentrinek, hogy életformája, mentalitása (a sírva vigadás, a virtuskodás, a származás hangsúlyozott számontartása és a "nemzetfenntartó" öntudat) a középosztály azon rétegei számára is mintává vált, amelyeknek eredendően semmi köze nem volt a birtokos nemességhez. (Akár még a nemzetiségi vagy zsidó családból származó értelmiségi, illetve tisztviselő is magyar dzsentrinek akart látszani.)

A heterogén középosztály másik eleme, a középpolgárság önmagában is vegyes képződmény volt funkcióját, származását, nemzetiségét, asszimilációjának fokát és társadalmi elhelyezkedését illetően is. A néhány ezer családra becsült vagyonos középburzsoázia (középüzemek, kereskedőcégek és hitelintézetek, bérházak tulajdonosai) mellett ide tartoztak a szerényebb vagyonú üzemtulajdonosok, kereskedők, háziurak tízezrei is, sőt ide sorolhatjuk a vezető állást betöltő magántisztviselők és szabad foglalkozású értelmiségiek több tízezres tömegét is. Jelentős részben idegen eredete állt politikai erőtlensége, önállótlansága mögött. A "polgári" középosztály általában fenntartás nélkül elfogadta a dzsentri elsőségét a politikai porondon és a társadalmi érintkezésben is.

A középrétegek dinamikusan növekvő rétegét alkották a közszolgálatban álló hivatalnokok és értelmiségiek: a kiegyezés körüli 30 ezerről a korszak végére 96 ezerre emelkedett a számuk. A polgári államapparátus terebélyesedése, az urbanizáció, az oktatási és egészségügyi intézményrendszer mennyiségi és minőségi értelemben is növekvő igényeket támasztott szakemberekre. A köztisztviselő megbecsültségének alapját hatalmi pozíciója és egzisztenciális biztonsága jelentette (az utóbbinak fontos eleme volt a nyugdíjjogosultság). A belső tagolódást a fizetési osztályok hierarchiája intézményesítette.

A kispolgárok

A társadalmi piramis csúcsáról lefelé tartva először a kispolgárságnál találkozunk milliós tömegekkel. A háború előtti utolsó, 1910-es népszámlálás szerint közel 900 ezer kereső (családtagokkal együtt 2,3 millió fő, az ország népességének egynyolcada) sorolható a kispolgári rétegekbe. Ez a tömeg foglalkozási, vagyoni-jövedelmi és műveltségi tekintetben is igen változatos volt.

A kispolgárság többségét, mintegy kétharmadát az ipar és a forgalom terén tevékenykedő önálló egzisztenciák: kisüzemek tulajdonosai, kisiparosok, boltosok, vendéglősök, bérkocsisok, házuk egy részének bérbeadásából élő "magánzók" alkották. E csoport felét tették ki a kisiparosok, akiknek zöme egyedül, esetleg egy segéddel dolgozott. Többségük jövedelem vagy életszínvonal tekintetében alig különbözött egy jobban fizetett gyári szakmunkástól, szinte csak az önálló munkavégzés különböztette meg tőle. Szegényes viszonyaikat jellemzi, hogy közülük minden harmadik a választójoghoz szükséges jövedelemmel, illetve vagyonnal sem rendelkezett. A kisiparosok főleg a ruházati iparban (szabók, cipészek, csizmadiák), az építőiparban (kőművesek, ácsok), a személyi szolgáltatásokban (fodrászok) és az élelmezési iparban (mészárosok, pékek, cukrászok) tudták megőrizni szerepüket a kapitalista nagyipar viszonyai között is. Sőt az ipari forradalom által teremtett új feltételek között sem tűnt kihalásra ítéltnek ez a réteg, hiszen a technikai fejlődéshez alkalmazkodva újabb szakmák kínáltak perspektívát az önállóságra (víz-, gáz- és villanyszerelők, műszerészek).

A kisiparosoknál jóval kisebb számú, de általában tehetősebb réteget alkottak a kiskereskedők. Ezekben az évtizedekben nyíltak meg az első állandó üzletek, a szatócsboltok a falvak többségében, de a megtelepült boltos, kocsmáros és felvásárló mellett még mindig tízezrek élték a piaci árusok, kofák és házalók kötetlen, de bizonytalan s gyakran szegényes életét. Új foglalkozásnak számított viszont az egy-egy kereskedőházat vagy gyárat képviselő ügynököké. A kereskedők nemcsak anyagi viszonyaikban múlták felül az iparosátlagot (például közöttük ritkaságszámba ment az olyan, aki nem érte el a választójogi cenzust). Mentalitásuk, életmódjuk is polgárosultabb volt; ezt igazolják például a nemzedékek közti mobilitás adatai vagy nagyobb közéleti, egyesületi aktivitásuk.

A kispolgárság harmada alkalmazottként kereste kenyerét. Ide sorolhatók mindenekelőtt a közszolgálatban álló kistisztviselők és altisztek, akik az állami és városi hivatalok, a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség alacsonyabb szintű, végrehajtó-jellegű feladatait végezték. A közlekedés és a hírközlés forradalmi fejlődése is tízezrekkel gyarapította a kispolgárságot (vasúti és postai altisztekkel). Élethelyzetük hasonlósága alapján közéjük sorolhatók a gyárak művezetői, az uradalmak ispánjai és a nagy bérházak házmesterei is. Az altiszti rétegbe tehát egymástól igen távol álló foglalkozások képviselői tartoztak, de számos közös jellemzővel rendelkeztek: többnyire egyenruhát viseltek, munkavégzésüket, magatartásukat aprólékosan meghatározták a szabályzatok. A havi fix fizetés, a szolgálati lakás vagy lakbérpótlék, és főként a majdani nyugdíj elkülönítette s egyben irigyeltté tette a szegényebb kisiparosok vagy a parasztok szemében, akik közül többségük származott. Az alattuk állóktól elidegenítette mentalitásuk meghatározó vonása is: a feltétlen tekintélytisztelet felfelé és a fegyelemtartás lefelé.

A kispolgárság, ez a köztes helyzetű tömeg nem vált a polgárosodás igazi forrásává: gazdasági erőtlensége, társadalmi megosztottsága és igen különböző léthelyzete miatt szervetlen képződmény maradt. A kispolgárság leginkább polgáriasult rétegét a kereskedők alkották, míg az ellenpólust a rendies mentalitást legmakacsabbul őrző és érvényesítő altisztek tömege testesítette meg.

A birtokos parasztság

A társadalom széles derékhadát változatlanul a birtokos parasztság alkotta. 1910-ben még mindig minden negyedik kereső (családtagokkal együtt az összlakosság 38 százaléka) élt önálló mezőgazdasági kistermelésből. (Eredete, lakóhelye, megélhetésének forrása, s nagyrészt életmódja és mentalitása alapján tulajdonképpen a mezőgazdasági munkásságot is parasztnak nevezhetjük, de e helyütt csak a birtokos parasztsággal foglalkozunk.)

Az 1 millió 600 ezer családból álló parasztságot (családtagokkal együtt 7 millió fő) nemcsak a birtoktalanoktól választotta el széles szakadék, de a kívülálló szemében többé-kevésbé egységes osztályt belülről is mély árkok szabdalták. A legfontosabb rendező elv a birtoknagyság volt, de az állatállomány nagysága, a béres- vagy cselédtartás ténye, a gazdálkodás módja, az örökösödés rendje, a nemzetiség és a vallás szintén választóvonalakat húzott. Az eltérő természeti adottságok és a piacra jutás különböző lehetőségei is hatalmas különbségeket eredményeztek. Egész más gazdasági kultúrát képviselt a belterjesen gazdálkodó nyugat-dunántúli nagygazda, aki birtokán tejgazdaságot rendezett be, vetőgéppel vetett, földjét műtrágyázta, saját járgányos gépével csépelte ki a gabonáját, mint az alföldi vagy bánsági "parasztnábob", akinek egyre gyarapodó tábláin csak búza- és kukoricatengert ringatott a szél, vagy a piacgazdaságtól, modernizációtól alig érintett, nagyapjától tanult módon gazdálkodó hegyvidéki földműves.

A következőkben - eltekintve a sokféle fontos választóvonaltól - egyet, az érintettek által is legfontosabbnak tartottat emelünk ki. A birtoknagyság szerint haladva próbálunk meg néhány általánosan jellemző vonást rögzíteni a társadalom legnépesebb osztályáról.

A gazdag, 50-100 hold közötti, esetleg még nagyobb birtokkal rendelkező parasztság az Alföldön és a Bánságban, illetve a Nyugat-Dunántúlon volt a legerősebb. (Országosan a birtokos parasztság 4-5 százalékát tették ki.) Ez a réteg használta ki legsikeresebben a századközép gabonakonjunktúráját. A jobbágyfelszabadítást követő birtokrendezésből megerősödve került ki; korán és aktívan bekapcsolódott a tőkés árutermelésbe. A paraszti életmóddal ugyanakkor nem szakított, céljai nem terjedtek túl a paraszti szintű jólét elérésén. Legfőbb törekvését birtokának gyarapítása képezte. Falujában valóságos hatalom volt, állandó cselédeket és alkalmi napszámosokat alkalmazott. "Státusszimbóluma" a hat ökör, utóbb a gőzcséplőgép volt. Párválasztásban, társas érintkezésben rátartian elzárkózott a szegényebb paraszti rétegektől. Noha gyerekeit már gyakran taníttatta, maga még nem lépett ki teljesen a paraszti közösségből, és nem szakadt el a termelőmunkától sem.

20-50 hold közötti közepes birtokkal rendelkezett a parasztok körülbelül 15 százaléka. A középparaszti gazdaság határozta meg legerősebben az egyes tájegységek gazdálkodásának arculatát. Általában ez a gazdaság sem nélkülözhette a külső munkaerőt (egy-két cselédet, napszámost), s ez fontos megkülönböztető jegy volt a kisparasztsággal szemben. A középparaszt falujában a tekintélyek közé tartozott, választójogosultsága miatt még az "urak" is bizonyos respektussal viszonyultak hozzá.

A legnépesebb rétegbe (5-15 hold közötti birtokkal rendelkezők) tartozott a parasztok 40 százaléka. A peremvidékek társadalmi arculatát ők határozták meg, s a nemzetiségi lakosság legnépesebb rétegét adták. A magyarok között kisebb arányt képviseltek, s az Alföldön vagy a Dunántúlon a kisparaszti lét nem feltétlenül jelentett egyet a szegénységgel: ebbe a birtokkategóriába tartozott például a zöldségkertészek többsége.

A kisbirtokos parasztság személyi összetétele szinte folyamatosan változott. Életszínvonala, tartalékok híján, a jó és rossz termések függvénye volt. A kisparaszt maga művelte földjét, sőt családjának egyik-másik tagja már kénytelen volt napszámosmunkát vagy cselédkedést vállalni, hogy a szűkös megélhetést biztosítsa, esetleg megpróbáljon még pár száz négyszögölre valót összekuporgatni. A föld ugyanis szemükben szinte szakrális jelentőséggel bírt (ez egyébként az egész parasztságra is igaz), a földtulajdon, s hogy a maga uraként élt és dolgozott, volt öntudatának forrása, s a legfontosabb választóvonal "lefelé". (Korabeli becslés szerint egyébként egy átlagos 10 holdas parasztcsalád jövedelme egy szinten állott a városi szakmunkáséval.)

A jobbágyfelszabadítás a törpebirtokosok, az 1-5 holdas nyomorparcellán tengődők rétegét duzzasztotta fel a legjobban (a parasztság 35 százalékát tették ki). Jó részük föld nélküli zsellérként érte meg a jobbágyfelszabadítást, s ebben a minőségében kapott a közlegelőből néhány hold úgynevezett zsellérilletményt, amelyet aztán gyorsan feltört, s szántófölddé változtatott. Ők már képtelenek voltak önálló gazdálkodásra, de apró "birtokuk", a tulajdonosi lét illúziója a faluhoz kötötte őket, a nagybirtok olcsó munkaerő-tartalékát képezve. A törpebirtokosoknál gyakran csak a feleség művelte a földet a gyerekekkel, a családfő napszámmal, aratással, favágással vagy pásztorkodással teremtette elő a létfenntartási költségek nagyobbik felét. Akadtak azonban köztük olyanok is, akik szakértelmet, intenzív művelést kívánó növények termelésével foglalkozva ki tudtak törni a kilátástalan szegénységből.

A parasztság 5 százalékát kitevő, 1 holdnál kevesebb földdel rendelkező szegénységnek valójában már nem sok köze volt a birtokosokhoz; róluk az agrárproletariátussal együtt fogunk szólni.

A mezőgazdasági bérmunkások

Az 1910-es népszámlálás a birtoktalan agrárproletárok (kubikosok, napszámosok, cselédek, béresek) között csaknem négy és fél millió embert vett számba. Az ország teljes lakosságának egynegyede tartozott a társadalom legalsó, leginkább kiszolgáltatott és legelesettebb rétegébe. A törpebirtokos parasztság és a mezőgazdasági bérmunkásság között állandó volt a fel- és leáramlás, 300 ezer-400 ezer család a birtokos és a proletár léthelyzet között egyensúlyozva küzdött a mindennapi betevőért. Mivel a földművelés kétkezi munkásainak nem volt szükségük különös szakképesítésre, így az egyes foglalkozási csoportok (napszámosok, summások, béresek, cselédek, kubikosok) között is állandó volt a mozgás, attól függően, hol kínálkozott valamivel kedvezőbb lehetőség a megélhetésre.

A mezőgazdasági bérmunkásság legstabilabb elemét alkotta az uradalmak cselédsége. Életviszonyaiban a személyes alávetettség számos feudális eleme élt tovább még a 20. században is, s ezt az államhatalom is szentesítette. Az 1876. évi 13. törvénycikk, a "cselédtörvény" a cselédet gazdai hatalom alá rendelte, megengedte testi fenyítését, gyakorlatilag lehetetlenné tette számára a munkaviszony felmondását az éves szegődés lejártáig, s lehetőséget adott a robotra emlékeztető ingyenmunka követelésére. Az 1907. évi 44. törvénycikk, az úgynevezett derestörvény orvosolta ugyan a polgári jogegyenlőség legsúlyosabb sérelmeit, de továbbra is korlátozta a cseléd személyes szabadságát: csak gazdája engedélyével hagyhatta el a majort, kaphatott útlevelet, fogadhatott vendéget.

A mezőgazdasági munkásság folyton változó nagyságú és összetételű rétegét alkották a mezőgazdasági idénymunkások, akiknek a megnevezésére - a végzett munka vagy az alkalmazás, illetve a bérfizetés jellege szerint - számos kifejezést használtak. A mezőgazdasági bérmunkások háromnegyedét csak idényszerűen, többnyire napszámban alkalmazták, s mindössze egynegyedük volt éves szerződés alapján szegődött cseléd. Az 1890-es években tűntek fel az uradalmakban a summások. Őket tavasztól őszig alkalmazták kapálásra, kaszálásra, gyakran távoli vidékekről (főleg a Felvidékről) érkeztek az alföldi és dunántúli nagybirtokra, csoportokban szerződtek, és az előre kialkudott bért - pénzben és természetben - a munka végeztével, egy összegben, "summában" kapták meg (innen ered az elnevezésük).

Az aratást és a cséplést többnyire az uradalom környékén toborzott arató- és cséplőbanda végezte. Az ő fizetségük általában a learatott termény bizonyos hányada (eleinte tizede, később gyakran már csak 1/12 része) volt.

A valódi munkásléthez legközelebb a kubikosok álltak, de a nagy infrastrukturális munkák, a folyószabályozások és vasútépítések lezárulta után csak kisebb részük választotta végleg az ipari munkássorsot, például városi építkezéseken. Többségük soha nem szakadt el teljesen a mezőgazdaságtól, gyakran vállalt földet részesművelésre vagy részes aratást. Problémájuk főleg az 1890-es évektől jelentkezett hatalmas feszítő erővel, amikor a nagy vízrendezési munkák lezárultával a kubikosok tízezrei veszítették el munkájukat, s kerestek újra megélhetést a mezőgazdaságban.

Az ipari proletárok

Az ipari munkásság számban, szakszerűségben és szervezettségben egyaránt lendületesen gyarapodott, a korszak végén már 1,2 millió keresőt foglalt magába (a családtagokkal együtt 2 és fél millió fő a társadalom egynyolcadát tette ki). A munkások négyötöde az iparban talált megélhetést, a többieket a kereskedelemben és a közlekedésben alkalmazták.

A szakmunkástörzs egy része, főleg a korszak első felében külföldről, Ausztriából, Csehországból és Németországból érkezett, de a többség a kisipar hanyatló ágainak mestereiből és legényeiből, később pedig a gépmunkások szakmát tanult fiaiból verbuválódott. A századfordulótól kezdve a paraszti sorból kihullók egyre nagyobb tömegeit olvasztotta magába a proletariátus.

Az 1880-as évek óta lezajlott iparfejlődés eredményeként a háború előtt már a munkások 60 százaléka nagyüzemekben dolgozott. A legtöbb munkásnak a bányászat, a vas- és gépipar, valamint az élelmiszeripar adott kenyeret. A gazdaság koncentrációjának megfelelően a proletariátus egyharmada a fővárosban és környékén tömörült.

A női és gyermekmunka alkalmazása - a textilipar fejletlensége miatt - európai viszonylatban alacsonynak számított, de emelkedő tendenciát mutatott. A századforduló táján kezdődött drágulás hatására egyre több családban kellett a feleségnek vagy a nagyobb gyereknek munkába állnia, hogy az addigi életszínvonalat megőrizhessék.

A munkásság keresete szerint erősen differenciálódott. Az évi 900 koronás átlagkereset nagy különbségeket takart. A legalsó ötöd ennek a felét se kereste, a legjobban fizetett 6 százalék viszont a kétszeresénél is többet vitt haza. A fővárosi munkások egyharmaddal több bért kaptak ugyanazért a munkáért, mint a vidékiek. A szakmunkások körülbelül kétszer annyit kerestek, mint a szakképzetlenek.

A munkásság zöme még óra- vagy napszámbérben dolgozott, de a századfordulótól - a munkásság ellenkezése dacára - teret nyert a teljesítmény szerinti bérezés. A munkás és munkaadó közti konfliktusok jelentős része ezekben az évtizedekben a munkaidő körül zajlott: a munkaadó ennek maradéktalan kiaknázására törekedett, a munkások pedig védelmezték a hagyományos társadalomból megőrzött autonómiájuk maradványait (a szüneteket, a munkaszüneti napokat, sőt a késés jogát), később aztán a munkaidő rövidítését is követelték. Ez a törekvés a korszak végéig csak szerény eredményeket hozott. Az ipari munkásság 70 százaléka az 1910-es években is napi 10 óránál többet dolgozott. A kezdeteknél járt még a munkavédelem és a szociális gondoskodás.


Vissza az oldal elejére