Vissza a tartalomjegyzékre

ÉLETMÓD

GAZDASÁG ÉS GAZDÁLKODÁS
TECHNIKATÖRTÉNET
ISKOLA- ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNET
MINDENNAPI ÉLET



GAZDASÁG ÉS GAZDÁLKODÁS

A gazdasági modernizáció

A kapitalista gazdasági rend térhódítása Magyarországon a 18-19. század fordulóján vette kezdetét, Nyugat-Európa élen járó területeihez képest két-három évszázados késéssel. A 1848-as polgári forradalom elhárította ugyan a tőkés fejlődés útjából a legnagyobb akadályokat, a szabad piaci verseny feltételeit biztosító intézményrendszer pedig részben kiépült az önkényuralom két évtizede alatt, ám a kiegyezéskor a gazdaság modern szektorai szerény fejlettségi szinten álltak. A lakosság 75-80 százaléka mezőgazdaságból élt, és ez az ágazat adta a nemzeti össztermék kétharmadát. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem a németországinak a felét, az angliainak pedig az ötödét sem érte el.

Konjunktúrák és válságok

A kiegyezés körüli éveket gazdasági tekintetben határtalan derűlátás jellemezte. Gorove István, az Andrássy-kormány minisztere magabiztosan jövendölte, hogy "a nemzet azokban, a mikben elmaradt, nem nyugszik addig, míg szomszédait utol nem éri". A kiegyezést követő néhány évben igazolódni látszott a gyors felzárkózást várók optimizmusa: "a nemzet gazdasági erői felébredtek, és mohó sietséggel akarják helyrepótolni a százados mulasztásokat" - írta az Országos Iparegyesület igazgatója 1868 végén.

A kiegyezés körüli években igen kedvező külső feltételek között vágott bele az ország a felzárkózási kísérletbe. Az egész Európát magával ragadó, 1850-től 1873-ig tartó konjunktúra éppen 1866-1867-ben érte el tetőpontját. A kontinensen kibontakozó iparosodás ugrásszerűen megnövelte az élelmiszer- és nyersanyagszükségletet, s ez ösztönzően hatott a magyar mezőgazdaság fejlődésére. A század középső évtizedeiben túlnyomórészt a szabad piac elvei érvényesültek a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, így vámok és tilalmak sem nehezítették a kereskedelmet. Megépültek már a legfontosabb vasútvonalak, a Dunán gőzhajók jártak, így technikailag is lehetővé vált a megnövekedett kereslet kiaknázása. A hatvanas évek végén Magyarország ötször annyi gabonát exportált, mint a forradalom előtt egy átlagos esztendőben. A kedvező külső hatásokat fokozta az a szerencsés körülmény is, hogy 1867-1868-ban rekordtermést takarítottak be. Rövid távon kedvező hatással járt az 1866-os porosz-osztrák háborút kísérő pénzszaporítás, a nagy tömegű államjegy- és bankjegykibocsátás is.

A korlátlannak tűnő kereslet kielégítésére sorra alakultak a részvénytársaságok. 1867 és 1873 között nyolcszáz-kilencszáz millió forintot fektettek be a magyar gazdaságba, hatszor annyit, mint az előző hét évben. Hét év alatt 4000 kilométer vasút épült, kétszer annyi, mint előtte 21 év alatt! 1867-1873 között 552 hitelintézetet és 170 ipari vállalatot alapítottak részvénytársasági formában.

Az alapítások nagy része mögött azonban semmilyen valós gazdasági tevékenység nem állt, egyetlen céljuk a részvényekkel elérhető árfolyamnyereség volt. Világjelenség ez a Gründerzeit éveiben. A bankok szinte szórták a hiteleket a részvények megvásárlására. A fantomvállalkozások között különösen nagy arányt képviseltek a pénzintézetek.

1873-ban azután egy csapásra véget ért a szilárd alapokat nélkülöző "alapítások kora". Ebben az évben a túltermelés tüneteit mutatta az európai ipar, s beköszöntött az első világháború előtti korszak legsúlyosabb gazdasági válsága. Május 9-ének "fekete péntekjén" a bécsi tőzsdén megbénult az értékpapír-forgalom, az árfolyamok zuhanni kezdtek, a részvények jó részéből értéktelen papírdarab vált. A Bécsben kitört pánik átterjedt a pesti tőzsdére is, és a gazdaság minden ágát megbénító válsággá mélyült. A külföldi tőke visszavonult, 50 bank csődöt jelentett, minden harmadik ipari részvénytársaság megszűnt létezni, és visszaestek a vasútépítkezések. Az államháztartás a csőd szélén állt, így minimálisra csökkentek az állami és városi beruházások. Ráadásul a kedvezőtlen időjárás miatt igen gyenge termést takarítottak be, és az évszázad legtöbb áldozatot szedő kolerajárványa is ebben az évben pusztította a lakosságot.

Az 1873-as válság új korszakot nyitott a tőkés gazdaság történetében. Véget ért a klasszikus szabad verseny kora. Az állam, illetve a születő monopolszervezetek (kartellek, trösztök, szindikátusok) a piac szabályozására, a verseny korlátozására törekedtek. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a szabad kereskedelem helyére a nemzeti piacok védelme lépett, magasabb vámokkal, kvótákkal és tilalmakkal. Az elzárkózás tendenciája csak a század végén kezdett oldódni, amikor az európai országok sorra kétoldalú kereskedelmi szerződéseket kötöttek, s ezekben a viszonosság elve alapján adtak egymásnak kedvezményeket.

A válság utáni depresszió a mezőgazdaságban már a hetvenes évek közepén oldódott, s a fejlődés a kilencvenes évekig töretlenül folytatódott (évente átlagosan három százalékkal bővült a termelés). Ugyan az elzárkózási tendenciák erősödése és az olcsó amerikai gabona miatt a magyar export elvesztette távolabbi piacait, de a Lajtán túli országok keresletére bizton számíthatott. Szintén a birodalmi méretű piacnak köszönhette iparunk akkori vezető ágazata, a malomipar, hogy viszonylag kevéssé érezte meg a válság következményeit.

Az ipar többi ágában 1879-ben köszöntött be a konjunktúra. A nyolcvanas években ismét megindult a külföldi tőke áramlása Magyarország felé. Az ipar és a hitelszervezet újra fejlődésnek indult, nem olyan viharosan ugyan, mint a kiegyezés utáni években, de szilárdabb alapokon. 1887-től megkezdődött a magyar kapitalizmus történetének leghosszabb és legeredményesebb fellendülési korszaka, amely 1898-ig tartott. A beruházások értéke és a bankok tőkeállománya háromszorosára, a szénbányászat és a vasipar teljesítménye duplájára emelkedett, s újra nekilendült a vasútépítés. A konjunktúrát erősítették a millenniumi ünnepségekkel kapcsolatos nagyszabású építkezések is. A fellendülés épp a honfoglalás ezredik évfordulójának ünneplésekor, 1896-ban érte el csúcspontját.

A századvégen azonban ismét beborult a gazdaság horizontja. A mezőgazdaságot sertésvész sújtotta. 1898-tól csökkenni kezdtek az ipari beruházások, hitelválság rázta meg a bankszektort, leálltak a vasútépítések. Az új század túltermelési válsággal, a beruházások megszűnésével, vállalati csődökkel és tömeges munkanélküliséggel köszöntött be. Az egész kontinenst sújtó válságot Magyarországon felerősítette az évekig tartó belpolitikai bizonytalanság, sőt zűrzavar, amely időnként még az állami intézmények működését is megbénította.

A történelmi Magyarország 1906 és 1913 között élvezhette a boldog békeidők utolsó felfelé ívelő periódusát. A fellendülés 1909-1912 között érte el csúcspontját, amikor ismét hatalmasra nőtt a beruházási tevékenység a gazdaság minden ágában, bár az 1890-es évek aranykorát nem sikerült megismételni. Az általános fellendülés az utolsó békeévben elakadt ugyan, de a nehézipart már mozgásban tartotta a háborús fegyverkezés.

A Monarchia közös piaca

1867-ben Magyarország - elvileg - gazdasági szempontból is önálló állammá vált, azonban a kiegyezési alku során egyes vonatkozásokban lemondott szuverenitásának gyakorlásáról. A politikai kiegyezés által érintett gazdasági kérdéseket három csoportba sorolhatjuk.

Az első a közös költségekhez való hozzájárulás, illetve azok felosztási arányának, a kvótának a megállapítása volt. A közös intézmények - a hadsereg, a külképviseletek és az udvartartás - finanszírozására ugyan elsősorban a vámbevételeket rendelte a törvény, de ez soha nem fedezte a költségeket. A hiányzó összeget a két birodalomfél, gazdasági teherbírása arányában teremtette elő. A kvótát tízévenként állapították meg a két országgyűlés által kiküldött delegációk. Magyarország eleinte 30 százalékkal járult hozzá a közös intézmények fenntartásához. Ahogy csökkent az ország gazdasági lemaradása, úgy emelkedett a magyar hozzájárulás: a korszak végén már 36,4 százalékot tett ki.

A második elem az úgynevezett gazdasági kiegyezés volt. Ide sorolták azokat a "nagy fontosságú közügyeket", melyeket nem tekintettek a kiegyezés részének, "de a melyek, részint ... politikai tekintetből, részint a két fél érdekeinek találkozásánál fogva; célszerűbben intéztethetnek el közös egyetértéssel, mint szorosan elkülönözve". Hogy a közös ügyektől megkülönböztessék, a gazdasági kiegyezésből eredő kapcsokat a későbbiekben közös érdekű ügyeknek nevezték.

Az 1848-ban történtekből okulva - az abszolutisztikus kormányok által felhalmozott adósságok ügye akkor fontos szerepet játszott Bécs és Budapest konfliktusának kirobbanásában - Magyarország részt vállalt a régi államadósságok fizetéséből, bár hangsúlyozottan csak "méltányosság alapján, politikai tekintetekből". A régi államadósságok kamatai az első években még az állami kiadások tekintélyes részét tették ki, aránya azonban később összezsugorodott, s eltörpült az újonnan keletkezett, saját, "alkotmányos" államadósságok terhei mellett.

Az "érdekek találkozásánál fogva" a magyar állam egységes vámterületet alkotott Ausztriával, amelyet közös vámvonal vett körül. A Monarchián belüli áruforgalom teljesen szabad volt, azt vám vagy illeték nem terhelte. A két ország közös vám- és kereskedelempolitikát folytatott a külfölddel szemben, amely a két kormány és a két törvényhozás hatáskörébe tartozott. A kereskedelmi szerződéseket a közös külügyminiszter kötötte a két kormány szakminisztereinek instrukciói alapján, s a parlamentek jóváhagyásának kötelezettségével.

A gazdasági kiegyezést tízévenként meg kellett újítani. Az ezt megelőző tárgyalások általában súlyos, néha évekig tartó megrázkódtatással jártak a politikai és gazdasági stabilitásra nézve, ugyanakkor ezek biztosították szinte az egyetlen kiigazítási lehetőséget a dualista rendszer számára. A két eltérő gazdasági szerkezetű és fejlettségű ország külgazdasági érdekeinek összehangolása nem volt egyszerű feladat. Az egységes vámterület ellenzői mindkét országban tekintélyes táborral rendelkeztek, a gazdasági közösség mégis lényegében változatlan formában maradt fenn a Monarchia felbomlásáig.

A kiegyezéssel kapcsolatos gazdasági mozzanatok harmadik csoportjába tartozó intézkedések azt szolgálták, hogy az egységes vámterületen zavartalan legyen az áruk, a tőke és a munkaerő áramlása. Fennmaradt a közös pénzrendszer, illetve a közös jegybank. A Monarchia pénzét az Osztrák Nemzeti Bank (1878-tól Osztrák-Magyar Bank) bocsátotta ki; ez a kiegyezés idején az ezüstforint volt. 1892-től - az európai tendenciához igazodva - az arany értékéhez kötött pénzt vezettek be, a koronát. (Egy régi forint két koronát ért.) A korona állandó értékviszonyt teremtett a többi valutával szemben, s azt Európában bárhol szívesen elfogadták. A szilárd pénz a gazdasági stabilitás fontos elemét képezte.

A birodalmi méretű belső piac zavartalan működése érdekében azonos módon szabályozták a fogyasztási adókat, a jövedékeket, ugyanolyan szabályzatokat alkalmaztak a két állam postái és távírdái, vasútjai és hajózási vállalatai. Az egységesítés jegyében tértek át a modern mértékrendszerre az 1870-es években. (Magyarországon 1876. január 1-jén váltotta fel hivatalosan a méter, a kilogramm és a liter a helyi mértékegységek zűrzavarát.) A két ország vállalatai, iparosai és kereskedői szabadon telepedhettek meg a Monarchia határain belül bárhol, miként a munkát keresőt sem akadályozta a belső határ.

Akkoriban is, utólag is rengeteg vita folyt arról, hogy Magyarország számára inkább előnyökkel vagy hátrányokkal járt-e a birodalom gazdasági közösségébe való tartozása. Egyetlen szóval aligha lehetne megválaszolni a kérdést. A birodalom közös piacán szabadon áramlott az áru, a tőke és a munkaerő. A közép-európai térség eltérő adottságú és különböző fejlettségű régiói jól kiegészítették egymást. Ausztria-Magyarország az európai piac szerves részét alkotta, élénk külkereskedelmet folytatott és nagy mennyiségű külföldi tőkét fogadott, miközben maga is vitt ki, főleg a Balkánra. A Habsburg-országokat egységes közlekedési hálózat és fejlett bankrendszer fogta össze. A gazdasági közösség fenntartása, illetve feltételeinek meghatározása már nem a központi kormányzat akaratán, hanem a két ország megegyezésén múlott.

Ugyanakkor a közös vámterület elfogadásával Magyarország lemondott az önálló vámpolitikáról, a gazdaságfejlesztés egyik leghatékonyabb eszközéről. A közös vámterület bizonyos mértékig konzerválta a birodalom két fele közötti évszázados munkamegosztást: a mezőgazdaság termékei számára hatalmas, védett piacot biztosított, ugyanakkor hátráltatta az ipar egyes ágazatainak - elsősorban a textiliparnak - a kifejlődését. Még a mezőgazdaságra nézve sem volt egyértelmű a védett birodalmi piac jótékony hatása, hiszen így kevésbé kényszerült rá a termelés belterjesebbé alakítására, modernizálására.

Állam és gazdaság

A felzárkózni akaró országokban - így hazánkban is - az állami intézmények igen fontos szerepet játszottak a gazdasági fejlődés előfeltételeinek megteremtésében, kereteinek kialakításában és a fejlődés ösztönzésében. "Államférfiaink, kik érezték, hogy századok mulasztásait kell rövid idő alatt pótolnunk, kezdettől fogva tisztában voltak vele, hogy erre a társadalom egymagában nem képes, s hogy nálunk az államra sokkal nagyobb szerep vár, mint oly államokban, melyek fejlődése normálisan folyt" - írta a korszak banktörténetében Vargha Gyula.

Először is megteremtették azokat az intézményeket, amelyek az államhatalom és a gazdaság közötti kommunikációt szolgálták. A gazdaság ügyeivel három minisztérium foglalkozott: a pénzügy-, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, valamint a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium. 1889-ben a földművelésügy önálló tárcává vált, helyette a közlekedésügyet kapcsolták össze az iparral és kereskedelemmel. A gazdaságpolitika alakításában fontos szerepet játszottak a parlament pénzügyi és gazdasági bizottságai, de a gazdaságot érintő jogszabályok előkészítése során kikérték az érdekelt szakmai szervezetek és érdekképviseletek véleményét is. Ilyenek voltak a helyi kereskedő és ipartársulatok, illetve testületek, a regionális kereskedelmi és iparkamarák, országos szinten az Országos Iparegyesület, később a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) is. Az agrárérdekeket az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE), valamint a századvégen alapított Magyar Gazdaszövetség képviselte.

A korszak egészét jellemző liberális magyar gazdaságpolitika fő feladatának azt tekintette, hogy biztosítsa a magánvállalkozás szabad kifejlődésének feltételeit, mindenekelőtt a gazdasági tevékenység jogi kereteit. A dualizmus évtizedeiben született törvények tekintélyes hányada szolgálta a kapitalizmus gazdasági jogrendjének megteremtését.

A kiegyezés utáni években eltörölték az utolsó feudális eredetű járadékokat (például szőlődézsma) és földesúri előjogokat (pálinkafőzés, bolt-, kocsma- és mészárszéknyitás). A volt jobbágyok 1871-től végre "teljes tulajdoni és rendelkezési joggal bírtak" földjeiken, s kialakultak a végleges polgári földbirtokviszonyok. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak munkajogi viszonyait az úgynevezett cselédtörvény szabályozta. A földtulajdonviszonyok rendezettségét biztosították a telekkönyvezésről, a kisajátításról és az örökösödés rendjéről szóló törvények. A természeti kincsek körültekintő kiaknázását az erdőtörvény, a halászati és vízjogi törvény garantálta, de kiterjedt a törvényhozók figyelme az állategészségügyre, az ár- és belvíz elleni védekezésre, valamint a talajjavításra is.

A tőkés hitelviszonyok és a kereskedelem fejlődése megkövetelte a jogszabályok állandó korszerűsítését. A forgalmi szféra zavartalan működését szolgálta az új váltótörvény, a csődtörvény, az egységes mértékrendszer bevezetése, az értékpapír-forgalom, a zálogüzletek, a földhitelintézetek vagy éppen a védjegyoltalom törvényi szabályozása.

Az iparűzés feltételeit és az iparban dolgozók munkaviszonyait több törvény is szabályozta. Foglalkozott a törvényhozás a munkahelyek egészségügyi normáival, a vasárnapi munkaszünettel, a munkások betegsegélyezésével és balesetvédelmével is.

A jogszabályalkotás mellett a másik fontos gazdaságpolitikai eszköz a külgazdasági kapcsolatok befolyásolása, a külkereskedelem és a vámrendszer szabályozása lehetett. Bár ennek az eszköznek az önálló alkalmazásáról Magyarország a gazdasági kiegyezésben lemondott, de a kormány és a törvényhozás befolyásolhatta azok alakulását. A közös vám- és kereskedelempolitikában elsősorban a magyar mezőgazdaság és az osztrák ipar érdekeit kellett közös nevezőre hozni.

A magyar politikai elit maga is megosztott volt a gazdaságpolitika távlati céljait illetően. A dualista korszak egészén végighúzódott az agrárius és a merkantil tábor vitája. Abban még egyetértés mutatkozott, hogy "Magyarország nem lehet többé [kizárólag] mezőgazdasági állam ... csak ha egyúttal áttérünk az iparra, fogunk gazdaságilag is, államilag is, culturailag is megállhatni mint nemzet Európában". Ám abban már élesen különböztek a vélemények, milyen mértékű és milyen ütemű iparosodásra van szükség, s hogy ezért milyen áldozatot kell hoznia a társadalomnak. A merkantil tábor szerint az iparfejlesztés érdekeinek kell alárendelni az egész gazdaságpolitikát, s ezt kell a kereskedelmi és vámpolitika középpontjába állítani. Ebből a szempontból persze a közös vámterület egyértelműen akadálynak, hátránynak számított. A legelfogultabb agráriusok ezzel szemben csak a mezőgazdaság érdekeinek alárendelt, annak nyersanyagait feldolgozó szerény iparosodást tartottak kívánatosnak.

Az 1870-es évek végére azután egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy az államnak elsősorban a kiegyensúlyozott fejlődést kell elősegítenie a maga eszközeivel - sem erőltetett iparosítás, sem az agrárérdekek egyoldalú érvényesítése nem lehet elfogadható. Ennek a célnak a jegyében az állam főleg azokat a hatalmas tőkéket igénylő, de csak lassan megtérülő infrastrukturális beruházásokat vállalta magára, amelyek a magánvállalkozások erejét meghaladták (folyószabályozások, utak, vasutak és hidak építése, a fiumei kikötő fejlesztése). Az állam építette ki a gazdaság számára fontos háttérintézmények hálózatát is (például Meteorológiai Intézet, Földtani Intézet, kultúrmérnöki hálózat, állat-egészségügyi hatóság, minőségvizsgáló intézetek).

Az állam egyes kiemelt célok érdekében közvetlenül is részt vett a hitelezésben, például a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetén vagy a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bankon keresztül. Az 1880-as évek elejétől megkezdődött a magánvállalkozások, mindenekelőtt a gyáripar és egyes mezőgazdasági ágak támogatása. Hosszú távú (15 éves) adókedvezményeket, sőt adómentességet biztosítottak egyes iparágak új üzemeinek. 1890-től kölcsönökkel, sőt a századforduló után vissza nem térítendő segélyekkel, szubvenciókkal is segítette az állam az iparfejlődést. A kedvezményeket és támogatásokat azok az iparágak kapták, amelyek a belső piac számára fontos cikkeket állítottak elő (mezőgazdasági gépgyártás), vagy amelyek átmenetileg válságba kerültek (szeszgyártás), illetve amelyek a Monarchia közös vámterületén csak támogatással tudtak megerősödni a fejlettebb osztrák-cseh ipar versenyével szemben (textilipar).

Az ipartámogatás másik eszközét az állami megrendelések jelentették. Nemcsak az állam közvetlen szükségleteit (például a honvédség, csendőrség, rendőrség fegyverzetét és ruházatát) kellett hazai forrásból beszerezni, hanem az állami vállalatokét is. A századvégen például a legnagyobb vállalat, a MÁV összes vásárlásainak 90 százaléka hazai forrásból származott. A századfordulótól kezdve a közös hadsereg is köteles volt beszerzéseit a kvóta arányában Magyarországon intézni.

A gazdaságfejlesztés hatékony eszközének bizonyult a Baross Gábor minisztersége alatt bevezetett vasúti díjszabási rendszer. Kiemelt kedvezményeket kaptak például az exportszállítmányok, egyes iparcikkek vagy a műtrágya-behozatal.

Végül, de nem utolsósorban jelen volt az állam a gazdaságban befektetőként és vállalkozóként is. Nemcsak a már említett infrastrukturális beruházások finanszírozójaként, hanem földbirtokok, erdők, bányák és gyártelepek tulajdonosaként is. A meglévő állami vasműveket korszerűsítették (például Vajdahunyadon), újakat építettek (Diósgyőrben), és felépült az államvasutak budapesti gépgyára. Az 1868-ban alapított Magyar Államvasutak pedig a vasutak államosítása révén húsz év alatt az ország legnagyobb vállalatává hízott.

A korszak végén állami tulajdonban volt az állótőke-állomány egynegyede. Az állami vagyon 70 százalékát a közlekedési és hírközlési berendezések tették ki. Az állami üzemekben dolgozott minden kilencedik ipari munkás, s az ipari termelés egynyolcadát az állami szén-, érc- és sóbányák, vasművek, gépgyárak, dohánygyárak és nyomdák állították elő.

Az államháztartás

Az önálló államháztartás és önálló pénzügyigazgatás megteremtésére a kiegyezés után került sor. A kiegyezéskor hivatalba lépett pénzügyminiszter, Lónyay Menyhért helyzete sem volt sokkal könnyebb, mint 1848-as elődjéé, Kossuth Lajosé. "Az 1867-ik év elején ... üresek voltak a pénztárak ... Az adók az első hetek alatt csaknem egészen megszűntek befolyni, minthogy a nép nem volt hozzászokva az önkéntes fizetéshez." (Az önkényuralom évei alatt megszokta, hogy adót nem fizetni nemzeti erény.) Az alkotmányos korszak első két évében azonban még úgy-ahogy sikerült egyensúlyban tartani a kiadásokat és bevételeket. 1869-től kezdve azonban megkezdődött az állam eladósodása, s 1889-ig minden zárszámadás jelentős hiányt mutatott.

Mire költötte a dualista állam a pénzét, s miből fedezte kiadásait? A modern állammal szemben polgárai egyre szélesebb körű igényeket támasztottak, s az állam egyre több feladat ellátását vállalta magára. Természetesen ehhez egyre több pénzre volt szüksége, amelyet elsősorban polgáraitól szerezhetett. A polgári állam ezért a társadalom által előállított értéknek lényegesen nagyobb hányadát vonta saját hatókörébe, s osztotta újra, mint elődei.

A kiadások - s vele együtt az adók - ugrásszerű növekedése már az önkényuralom éveiben megkezdődött, s folytatódott a kiegyezés után is. Magyarországon - mint általában a kapitalista fejlődés útján késéssel indult országokban - a közkiadások céljára a nemzeti jövedelemnek nagyobb hányadát vették igénybe, mint az egykorú nyugat-európai országokban: a korszak végén mintegy egynegyedét (a közüzemeket is figyelembe véve egyharmadát). A kiadások gyors növekedése szükségszerűen következett abból a türelmetlenségből, amellyel pótolni akarták a "századok mulasztásait".

Először is ki kellett építeni az önálló államigazgatás apparátusát. Az állami alkalmazottak száma az első hat év alatt több mint kétszeresére, 11 ezerről 23 ezerre emelkedett. A nagy nemzeti vívmány, a honvédség felállítása is sokba került, de a kormány tekintélyes tagja, Eötvös József is jelentős összegeket harcolt ki az oktatásügy fejlesztésére. (A korszak egészét tekintve az oktatási és kulturális kiadások növekedtek a legdinamikusabban. Nemcsak összegük sokszorozódott meg - 1890 és 1913 között például kilencszeresére -, hanem a költségvetésen belüli arányuk is: míg a korszak elején az állami kiadások alig 2 százalékát, a végén már 10 százalékát fordították a közműveltség emelésére.)

Az első években az összes állami kiadás egyötödét költötték az igazgatásra, igazságszolgáltatásra, honvédségre és oktatásra. Állandó kiadási tételt jelentett a közös ügyek költségeinek fedezésére átutalt összeg, valamint a birodalom átvállalt adósságainak kamata és törlesztőrészletei (a költségvetés minden negyedik forintját erre fizették ki). Még évtizedeken át törlesztették a jobbágyfelszabadítás árát (az úgynevezett földtehermentesítést) az egykori földesuraknak, a veszteséges vasútépítő cégeknek pedig a kamatbiztosítást (ez a két kötelezettség emésztette fel a költségvetés egynyolcadát). A kiadások több mint egyharmadát fordították az állami üzemekre és beruházásokra.

A kiadások robbanásszerű növekedésével sokáig nem tudtak lépést tartani a bevételek, hiszen a közterheket nem lehetett korlátlanul emelni. A költségvetés növekvő deficitjét hosszú lejáratú külföldi államkölcsönökből fedezték. 1873-ig csak törvényekben meghatározott beruházásokra (vasútépítésre, fővárosi építkezésekre) vettek fel kölcsönöket, a nagy válság évében azonban már a napi kiadásokat sem tudták fedezni kisebb-nagyobb bécsi hitelek nélkül. A súlyos feltételekkel felvett hitelekkel azután a költségvetés lyukait tömögették, illetve a korábbi tartozásokat törlesztgették. Az államháztartás helyzete az 1880-as években javult lényegesen. Az európai pénzbőség következtében alacsonyabbak lettek a kamatok. A magyar gazdaságot magával ragadó konjunktúra idején javult az állam hitelképessége, így régebbi, kedvezőtlen feltételekkel felvett kölcsöneit is alacsonyabb kamatozásúakra konvertálhatta (6-7 százalékosról 4-re).

Az államháztartás bevételi és kiadási oldalát az 1880-as évek végén, Wekerle Sándor pénzügyminisztersége alatt sikerült egyensúlyba hozni. A következő két évtizedben már csak hosszú távon megtérülő beruházásokra vettek fel hiteleket, mint például a Vaskapu-szoros szabályozására, út- és vasútépítésre. Nagyobb összegű államkölcsön felvételére majd a háború előtti években került sor, az erőteljesebb hadseregfejlesztés idején.

Magyarország közepesen eladósodott államnak számított a korabeli Európában. 1873 válságos évét leszámítva nem került csődközelbe, fizetési kötelezettségeit pontosan teljesítette. A dualizmus korában felvett hitelek túlnyomó részét jövedelmezően használták fel. Így - noha az adósság összege folyamatosan emelkedett - az adósságteher egyre kevésbé nyomasztotta az államháztartást. Míg a nyolcvanas évek közepén még az állami kiadások 45 százalékát, az 1910-es években alig egynegyedét kellett a hitelezőknek kifizetni.

1867 és 1914 között az állami bevételek és kiadások 7-8-szorosukra emelkedtek, és átrendeződött a kiadások szerkezete. Viszonylag kisebb terhet jelentettek már (noha összegük nőtt közben) a közös költségek és az adósságszolgálat, növekedett viszont a közigazgatásra és igazságszolgáltatásra, egészségügyre és oktatásra, valamint beruházásokra fordított kiadások aránya.

Miből fedezte az állam egyre növekvő kiadásait? Szóltunk már a rendszeressé vált államkölcsönökről. A bevételi oldal legnagyobb tételét azonban természetesen a "normális" állami jövedelmek: az adójellegű bevételek, illetve az állami üzemek nyeresége képezte. A kiegyezés után lényegében érvényben maradt a neoabszolutizmus korában bevezetett adórendszer. Ebben közel azonos súlyt képviseltek az egyenes és a közvetett adók. Az előbbieket a föld- és háztulajdon, illetve a jövedelem után fizették az adózók, az utóbbiakat pedig bizonyos árucikkek megvásárlásakor a fogyasztók. Fogyasztási adó terhelte a szeszes italokat, a húst és a cukrot. A sokkal magasabb jövedéki adóval a dohány és a só vásárlói, valamint a lottózók gyarapították az államkincstárt.

Az adórendszert folyamatosan igazították a gazdasági fejlődéshez. A modern szektorok megjelenésével és erősödésével új adónemeket vezettek be ezek megadóztatására, s e szektorok gyors fejlődésével adójuk egyre nagyobb jelentőséget nyert. A földadó ezzel szemben elveszítette meghatározó jelentőségét: míg a kiegyezés után még az adóbevételek 30, 1913-ban már csak 6 százaléka származott belőle! 1909-ben törvény született az adórendszer gyökeres reformjáról (bevezették a progresszív adózást és az adómentes létminimum fogalmát), de ennek rendelkezéseit a világháborúig nem ültették át a gyakorlatba.

Az adórendszer változásának másik jellemzője volt, hogy a vagyon és a jövedelem helyett egyre inkább a fogyasztást igyekezett megadóztatni. A kiegyezéskor az egyenes és közvetlen adók aránya még közel azonos volt, 1913-ban viszont már az adóbevételek több mint kétharmada a fogyasztáshoz kapcsolódott.

Az adózók nemcsak az állami terheket viselték. Fizettek a megyének, a városnak vagy községnek és egyházuknak is, sőt ezek a terhek nagyobb mértékben növekedtek, mint az állami adók. A korszak végén a közkiadások háromnegyedét az állam, egynegyedét pedig a megyék és a települések használták fel.

Tőke és munkaerő

A kiegyezéskor remélt gyors gazdasági felzárkózás két legnagyobb akadályát a kortársak és a gazdaságtörténészek egyaránt a tőkeszegénységben és a szakemberhiányban látták. "A nemzet nem bírja a közgazdaság minden terén szükséges nagyobb intézményeket nemzeti erővel létrehozni. Összes vasútjaink, összes nagyobb hitelintézeteink idegen tőkepénzeseknek képezik tulajdonát, s természetes ezután, hogy a nevezetesebb iparvállalatokat is csak a külföldiek hozhatják létre"- írta egy gazdasági folyóirat 1871-ben.

A 19. század második felében a fejlett országokban bőségesen képződött elhelyezésre váró tőke, s áramlása nem ütközött jogi akadályokba. 1855-ben 5 milliárd, 1890-ben már 40 milliárd, 1914-ben pedig már 112,5 milliárd forintnyi külföldi befektetéssel rendelkeztek a legfejlettebb országok. Ebből a hatalmas pénzfolyamból Magyarország is részesedett: a kiegyezéstől 1890-ig 2 milliárd forint érkezett hazánkba, ami azt jelentette, hogy ekkor a gazdaságba fektetett minden második forint külföldi eredetű volt. A kiegyezés utáni "Gründerzeit" éveiben még ennél is nagyobb, 60 százalék fölötti volt a külföldi tőke aránya. A gazdaság fejlődésével azután növekedett a belső felhalmozás, így a századforduló és a világháború között már csak a beruházások összértékének egynegyedéig vettek igénybe külföldi forrásokat. Igaz, ezekben az évtizedekben a külföldi tőke érdeklődése is csökkent e régió iránt, s inkább Dél-Amerikában, Oroszországban és a gyarmatokon kereste a gyümölcsöző kihelyezés lehetőségét.

A beáramló tőke fő forrása az 1890-es évek elejéig Ausztria volt, körülbelül a befektetések fele onnan származott. Mellette a francia és német pénzpiac elégítette ki leginkább a magyar gazdaság tőkeigényét, de nem volt jelentéktelen az angol, belga, holland vagy svájci jelenlét sem. A századforduló felé az osztrák részesedés rohamosan csökkent, ezzel szemben a német tőke érdeklődése fokozódott, s megőrizte szerepét Franciaország is.

A külföldi tőke nagy része államkölcsönök formájában került a gazdaság vérkeringésébe. A tőkeimport kisebbik része közvetlenül a magánszektorba került: nagybankok kötvényeket bocsátottak ki külföldön, vagy magyar iparvállalatok, pénzintézetek részvényeiket a külföldi tőzsdéken dobták piacra. A tőkeimport ezen formáihoz képest viszonylag kevés pénzt fektettek be úgy, hogy a külföldi tőkés Magyarországon maga alapított vállalatot.

Az első évtizedekben a tőkehiányhoz hasonló akadályt jelentett a szakemberhiány. A beáramló új gépek és termelőeszközök alkalmazásához hiányzott a megfelelő szaktudással rendelkező munkaerő. A lakosság többsége írástudatlan volt, s az agrártársadalomból kiváltak nehezen szoktak az ipari munka által megkövetelt fegyelemhez. "A munkások betanítása a legnagyobb nehézségekbe ütközik, miután azok a műveltség igen alacsony fokán állnak, a gépekkel való bánást csak nehezen sajátítják el, és egy szabályozott iparvállalatnál okvetlenül megkívánt pontosság és rendszeretetnek majdnem teljes hiányán vannak, igen gyakran a munkától elmaradnak és másokkal pótlandók, kikkel a betanítás procedúráját ismét elölről kell kezdeni"- panaszolta egy külföldi vállalkozó.

Az ipari és forgalmi szektorban még évtizedekig kulcsszerepet játszottak a külföldi szakemberek. (A hetvenes években minden negyedik budapesti ipari munkás külföldön született!) Az ipar és a nagy infrastrukturális beruházások jobbára az iskolázatlan és szakképzetlen, a mezőgazdaság és az ipar között ingázó napszámos tömegekre számíthattak. A gazdaság szinte állandó munkaerőhiányban szenvedett: szakmunkásokból és betanított gépmunkásokból kevés volt. A század végére azonban lassan beértek az oktatásra fordított beruházások gyümölcsei. Az aktív népesség zöme ekkor már tudott legalább írni-olvasni. Az 1880-as, 1890-es években kiépült az ipari szakoktatás intézményrendszere. Többszörösére nőtt a pesti és a külföldi műegyetemek, valamint a gazdasági főiskolák hallgatóinak létszáma. Noha a nyugatról érkező mérnökökre, technikusokra és szakmunkásokra még mindig szükség volt, számuk - és főleg arányuk - folyamatosan csökkent.

A mezőgazdaság átalakulása

A jobbágyfelszabadítástól a világháborúig eltelt évtizedekben gyökeres változáson ment át a mezőgazdaság. Ebben az időszakban alakult ki a máig létező termelésszerkezet, s ekkor lett az ország Európa jelentős gabonaexportőrévé. Ekkor vált árutermelővé az egész mezőgazdaság: a birtokos parasztság s az úri birtokosok a nagyobb jövedelem érdekében, a kis- és szegényparasztság pedig jórészt kényszerből (hiszen legalább az adó fizetéséhez pénzre volt szüksége).

Az agrárágazat sokat veszített súlyából a korszak folyamán. A kiegyezés idején még Magyarország teljes nemzeti jövedelmének 60 százalékát, az anyagi szektorokénak (ipar, szállítás, mezőgazdaság) háromnegyedét a mezőgazdaság állította elő. Részesedése az első világháború előtti évekre 44 százalékra csökkent, igaz, még így is a nemzetgazdaság legjelentősebb tényezője maradt. A korszak elején a lakosság 75, a végén 62 százaléka élt a mezőgazdaságból. Az egész időszakot tekintve a mezőgazdasági termelés növekedése lassult: az első évtizedek évi 3-4 százalékos bővülése a 20. századra 1,7 százalékra csökkent, miközben az ipar és a szolgáltatások évente 4-5 százalékkal növelték termelési értéküket.

A jobbágyfelszabadítás után egészségtelen birtokszerkezet jött létre. A termőterület felét birtokló 100 hold alatti, túlnyomórészt paraszti gazdaságok 35 százaléka 5 holdnál kisebb, így fejlődésképtelen volt, sőt birtokosának még a létfenntartást sem biztosította. Ugyanakkor a mezőgazdaságilag hasznos terület egyharmadát az 1000 hold feletti nagybirtokok foglalták el, nagyrészt a szabad birtokforgalomból kizárt hitbizományok formájában.

A mezőgazdasági termelés sajátosságai tájegységek és birtoktípus szerint is változtak. A Tiszántúlon például a nagybirtokot éppúgy az egyoldalú gabonatermelés uralta, mint a paraszti parcellákat, a nyugat-magyarországi földbirtokosokat és parasztokat viszont a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztése, illetve a takarmánytermesztés foglalkoztatta elsősorban. A munkaigényes kapásnövények esetében a birtoktípus a választóvonal: ezeket (a cukorrépa kivételével) a parasztgazdaságok termelték. A legtöbb gondozást igénylő zöldségféléket pedig főleg a kis- és törpebirtokosok vitték ki a konyhakertből a szántóföldre.

A technikai-technológiai fejlődést elősegítette a szakoktatási hálózat bővülése, a magyar nyelvű szakirodalom gyarapodása, színvonalának emelkedése. Kiépült a mezőgazdaság szakmai érdekképviseletének rendszere. A legrégebbi, legnagyobb befolyással rendelkező szervezet a nagybirtokos érdekeket képviselő Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) volt. Az 1896-ban alapított Magyar Gazdaszövetség a birtokos paraszti rétegeket is képviselte. A szövetség támogatásával indult el a szövetkezeti mozgalom: a falusi hitel-, fogyasztási és értékesítési szövetkezetek a háború előtt már milliós tagsággal rendelkeztek. Közülük a legismertebb a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezete, közismert nevén a Hangya volt. A szövetkezetek azonban nálunk nem váltak a gazdaság olyan fontos tényezőjévé, mint például Skandináviában.

A mezőgazdaság versenyképességének biztosítása érdekében megfogalmazódott az állami támogatás igénye. Az ágazat érdekeit képviselő politikai erő, az agrárius mozgalom sürgette a mezőgazdasági védvámok bevezetését, az agrárhitelezés állami támogatását. A szociális feszültségeket telepítésekkel kívánták enyhíteni. Noha az agráriusok a kormánypolitika befolyásolásában is értek el sikereket (a nyolcvanas évek közepétől kezdve bevezetett védővámokkal legalább a Monarchia piacától sikerült távol tartani a konkurenciát, s gyakorlatilag monopolizálni azt), a mezőgazdaság fejlődése elsősorban nem az állami beavatkozásnak, hanem a piaci kihívásokhoz való alkalmazkodásnak volt köszönhető.

A ipar fejlődése

Magyarország ipara a kiegyezés idején - egy-két iparágat leszámítva - még alacsony szinten állt. A kibontakozó iparosodás szűk és elmaradott kézműipari alapokra támaszkodhatott. (A céhrendszert is csak 1872-ben számolták fel teljesen.) Az aktív népességnek mindössze egytizede élt iparból vagy bányászatból. Az ipar növekedési üteme azonban a dualizmus korában lényegesen meghaladta a mezőgazdaságét, aminek eredményeként a háború előtt már ez a szektor adta a nemzeti jövedelem harmadát. Az iparból élők száma ugyan folyamatosan növekedett, de a foglalkozásszerkezetben áttörést még nem hozott: 1913-ban is alig minden ötödik kereső talált megélhetést az iparban.

A gazdaság adottságai meghatározták a fejlődés irányát: az agrárországban a modern iparosodás vezető ágazatává az élelmiszeripar lett. Malomiparunk már az 1860-1870-es években a világ élvonalába került, Budapest pedig az 1890-es évekig a Föld legnagyobb malomipari központja volt (ekkor előzte meg Minneapolis). A magyar malomipar nagy mennyiségű balkáni importgabonát is feldolgozott. Ezekben az évtizedekben rakták le a nagyipari húsfeldolgozás alapjait is, többek között olyan üzemek, mint a Herz és Pick szalámigyárak. A cukorgyártás főleg az állami iparpártolásnak (az adómentesség biztosításának) köszönhette felvirágzását az 1890-es években. A nemzetközi mércével mérve is jelentősnek mondható szesz-, dohány- és fafeldolgozó-ipar aknázta ki a mezőgazdaság nyersanyagbázisát.

A nagyipari fejlődés - az élelmiszeriparon kívül - a gépiparban, a téglagyártásban, a papír- és nyomdaiparban bontakozott ki legkorábban. A többi iparágat az 1880-as évekig még a hagyományos kisüzemek és technikák jellemezték, a termelés még a hazai fogyasztásnak is csak kis részét fedezte.

Magyarországon az ipari forradalom kezdetét az 1880-as évekre tehetjük. A gazdaság ekkor jutott el a rendszeres növekedés szakaszába, azaz teljesítménye ettől kezdve évről évre gyorsabban emelkedett, mint ahogy a népesség gyarapodott. Ebben az évtizedben kezdődött meg a bőr- és üvegipar korszerűsítése, ekkor vetették meg több, élvonalbelinek számító iparág alapjait (cellulózgyártás, olajfinomítás, műtrágyagyártás, elektrotechnikai ipar), s a meglevő iparágak többsége is új lendülettel terjeszkedett (téglagyártás, kohászat, gépgyártás, söripar; a cukoripar pedig ekkor vált képessé az önellátásra, majd exportra).

Az iparszerkezet azonban féloldalas maradt: a fejlettebb osztrák-cseh versenytársak árnyékában a magyar textilipar lassan fejlődött, csak a század elején gyorsult fel növekedése az állami ipartámogatás segítségével.

A nehézipar vezető ágazatává a gépgyártás vált. A gépi munka térhódítása, a vasúthálózat kiépülése, a hajóforgalom fejlődése állandó ösztönzést jelentett a gépiparnak. A Budapesten összpontosuló iparág vezető vállalatai közül a Ganz-gyár elsősorban saját találmányainak köszönhette fejlődését. A Láng-gépgyár a kor fő energiaforrásának, a gőzgépnek a gyártására rendezkedett be. A mezőgazdaság - még a gépesítés lassú üteme mellett is - egyre növekvő keresletet biztosított a mezőgazdasági gépgyártás számára.

A 20. század elején, részben a közös hadsereg fejlesztéséből adódó lehetőségek, részben az exportlehetőségek megteremtették és megerősítették a hadiipart. A hadiszállításoknak köszönhetően nőtt az ország egyik legnagyobb ipari komplexumává a csepeli Weiss Manfréd-konszern, a Monarchia legnagyobb ágyúgyárát pedig Győrött rendezték be 1913-ban.

A szénbányászat növekedése is felgyorsult. Ebben a vasúti közlekedés és a gőzhajózás fejlődése, a szén szélesedő ipari felhasználása és háztartási tüzelőanyagként való elterjedése egyaránt szerepet játszott.

Az építőiparban foglalkoztatottak száma, a hatalmas városépítési tevékenységnek köszönhetően, ötszörösére emelkedett a korszak folyamán. A nagy emeletes bérházak, középületek építése kedvezett a nagyobb vállalkozások kifejlődésének. Igaz, az építőiparban még alig kezdődött meg a gépesítés, így a munka jellege ezeknél alig különbözött a kisiparitól.

A gyáripar termelési értéke 1898 és 1913 között megduplázódott. A nehézipar három nagy körzetben koncentrálódott: a Felvidéken a Gömör-Szepesi-érchegységben, délkeleten Hunyad és Krassó-Szörény megyében, illetve Budapesten és környékén. Gyorsan nőtt a nagyvállalatok száma: 1890-ben még csak 11, húsz évvel később már 36 gyár foglalkoztatott ezernél több munkást. Ezek többsége a vas- és gépgyártás területén jött létre, és zömük részvénytársasági, illetve állami tulajdonban volt. A háború előtt közel ötezer gyár dolgozott az országban, s ezek szolgáltatták a feldolgozóipar termelésének kétharmadát (egyharmadát a több százezer kisüzem, illetve önálló iparos állította elő).

A fejlődés persze nem volt egyenletes a dualizmus fél évszázada folyamán. A kiegyezés utáni gründolási lázat az 1873-as bécsi tőzsdekrach hűtötte le. Ezután a legtöbb iparág számára a hosszabb-rövidebb pangás időszaka következett. A válság bénító hatása csak a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek első felében kezdett oldódni. Az új vállalkozások száma 1885-től mutatott erősebb emelkedést, de a nagy fellendülést csak az 1890-es évek hozták meg. Az iparfejlődés meggyorsulásában az 1881-es és 1890-es ipartámogató törvények hatása is érvényesült (egyes iparágak új gyárai 15 évi adómentességet kaptak). Az 1890-es évekre a gyáripar fejlődőképes üzemei részvénytársasággá alakultak, a nagyipar új alapításai pedig eleve így jöttek létre. A technikai fejlődés által igényelt, egyre növekvő tőkét ugyanis már csak ilyen formában lehetett előteremteni. A 19. század végétől az iparfejlődés a nagy monopóliumok kialakulása irányába tartott. Előrehaladt az ipari vállalatok és a bankok összefonódása is.

A gyáripar megteremtése és növekedése nem vezetett a kisipar eltűnéséhez. A gyárak ugyan az 1880-as évek végén már több embernek adtak megélhetést, mint a hagyományos kisipar, azért az az első világháborúig dinamikusan fejlődött. Legnagyobb létszámú ágazatai a lakosságot látták el közszükségleti cikkekkel. Az iparosok többsége a ruházat készítésével és javításával foglalkozott. Meghatározó szerepet töltött be a kisipar az élelmiszer-ellátásban (pékek, cukrászok, mészárosok). A vas- és fémipar legnépesebb szakmája a kovácsoké volt, akiknek főleg a lófogatú járművek biztosítottak munkát.

A közlekedés forradalma

Az infrastruktúra fejlesztése a gazdasági modernizáció szempontjából központi jelentőséggel rendelkezett. A dualizmus korában a beruházások több mint felét fordították ennek két területére: a vízépítésre és a vasúthálózat kiépítésére. A hatalmas méretű munka a század végére gyökeresen átalakította az ország természeti arculatát: az alföldi folyókat kiegyenesítették, gátak közé szorították, a belvizeket és mocsarakat csatornákba vezették, az országot behálózták a vasúti töltések és a távíróvezetékek.

A kiegyezés idején az ország 2160 km hosszú vasúthálózattal rendelkezett. A következő 7 év alatt ennek közel kétszeresét, 4100 kilométernyi sínpárt fektettek le. A vasutak ugyan magántőkéből épültek, de az állam garantálta a befektetőknek az 5-6 százalékos kamatot. A kamatbiztosítási rendszer bombabiztos üzletté tette a vasútépítést, s az a panamák melegágyává vált. A zajos botrányok a vasútépítés állandó kísérőivé váltak; a részvényeket kibocsátó bankok és vállalkozók, az engedélyeket kijáró politikusok hatalmas összegeket vágtak zsebre, miközben az állam állta a felelőtlen gazdálkodás számláját.

Az 1873-as gazdasági válság közel egy évtizedre erősen lelassította a vasúthálózat növekedését. 1882-től azután ismét gyors tempóban épültek az új vonalak: 1890-ben a vasutak hossza meghaladta a 11 ezer kilométert. Az állam ekkor már építtetőként is nagyobb szerepet vállalt a beruházásokban. A kamatbiztosítás körüli visszaélések miatt 1880 és 1891 között csaknem az összes fővonalat állami tulajdonba (az Államvasutak kezelésébe) vették. A "vasminiszter", Baross Gábor irányítása alatt a vasúthálózat a gazdaságélénkítés egyik legfontosabb eszközévé, a MÁV pedig hatalmas és jól jövedelmező közüzemmé vált. Az általa bevezetett vasúti tarifarendszer hatékonyan segítette az egységes belső piac kialakulását. Az úgynevezett zónarendszer olcsóbbá tette a nagy távolságokon mind az áru-, mind a személyszállítást.

A vasútépítés a korszak végéig a növekedés egyik fő ösztönzője maradt. 1914-ig kiépült a teljes vasúthálózat: a kiegyezés kori 2160 km megtízszereződött, 21 800 kilométerre nőtt. Vasútsűrűség tekintetében Magyarország megközelítette Nyugat-Európát. A vasútépítés ösztönözte a nehézipar és az építőipar, a szénbányászat, valamint a mezőgazdasági árutermelés fejlődését.

A vasútépítés mögött háttérbe szorult a közutak fejlesztése. Az utak fenntartása változatlanul megoszlott az állam, a megyék és a helységek között, ami nem kedvezett az egységes, jó minőségű úthálózat kiépítésének. A korszak végén 74 ezer kilométernyi út hálózta be az országot, s ebből 11 ezer kilométer számított állami főútnak. Még ezeknek a legfontosabb utaknak a zöme is csak úgynevezett makadám (zúzott kővel, kaviccsal borított, hegyvidéken esetleg terméskő alapra épült) út volt, s mindössze 200 (!) kilométer volt aszfaltozva vagy kövezve.

A világháború előtti évtizedekben rakták le a korszerű városi közlekedés alapjait is. Budapest után tíz vidéki városban indult meg a villamosközlekedés, 1896-ban pedig a fővárosban megépült a kontinens első földalatti vasútja is.

Mind a vasúti, mind a közúti közlekedés számára nélkülözhetetlenek voltak a hidak. A nagy folyóinkat átívelő hidak többségét a dualizmus évtizedeiben építették. Korszakunkban a Lánchíd mellé még három Duna-híd épült Budapesten: a Margit híd, a Ferenc József (ma Szabadság) híd és az Erzsébet híd.

A folyami hajózás a vasutak korában is dinamikusan fejlődött. A Dunát csaknem az egész 19. században az osztrák Első Duna-Gőzhajózási Társaság uralta. Számottevő versenytársa csak 1895-ben jelent meg, amikor a MÁV hajózási vállalatából megalakult a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt., amely elsősorban a Balkán felé irányuló vízi szállításra rendezkedett be. A vízi szállítás ugyanakkor egyre inkább néhány árucikkre korlátozódott: elsősorban a gabonára és az építőanyagokra. A személyszállítás volumene sem csökkent, ám annak inkább csak regionális szerepe maradt: az utasok többsége a közeli piacra járt az úgynevezett "kofahajók" valamelyikén. A Vaskapu újabb szabályozásával kibővült al-dunai kapcsolat is jótékonyan hatott a vízi szállításra. A világháború előestéjén Budapest a Duna legnagyobb forgalmú kikötővárosa volt, megelőzve Brailát és Bécset is.

A fiumei vasút megnyitása (1873) megteremtette az önálló magyar tengeri kereskedelem lehetőségét. A fiumei kikötőre a magyar kormány óriási összegeket költött, hogy alkalmassá tegye a nagy gőzhajók befogadására is. Az erőfeszítések s a magyar gazdasági fejlődés eredményeképpen Fiume 1914-re Európa tizedik legforgalmasabb kikötőjévé vált, ahonnan több magyar tengerhajózási vállalat tartott kapcsolatot az egész világgal.

Még a közlekedésénél is gyorsabb volt a postaszolgálat és a hírközlés fejlődése. A levél- és táviratforgalom 1867-1890 között meghétszereződött. 1881-ben megkezdődött a budapesti telefonhálózat kiépítése, majd hamarosan a nagyobb vidéki városok is követték a példát. Baross Gábor 1887-ben egyetlen nagy állami vállalatban egyesítette a posta-, távíró- és távbeszélő-hálózatot. A kilencvenes években kiépültek a belföldi távolsági telefonvonalak, s a nemzetközi összeköttetés is megvalósult Béccsel és Berlinnel.

A kereskedelem

A magyar gazdaság egyre több szállal kapcsolódott a világgazdasághoz. A kiegyezés körüli években a nemzeti jövedelem 30 százalékát tette ki a kivitel, a világháború előtt pedig 45 százalékát az egész külkereskedelmi forgalom. Ennek 75-80 százalékát a Monarchia Lajtán túli területeivel bonyolította le hazánk.

Magyarország legfontosabb vámkülföldi kereskedelmi partnere Németország, a balkáni országok és Anglia volt, de számottevő piacnak számított még Olaszország, Franciaország, Svájc, az USA és India is.

Az 1840-es években még az export 90 százalékát tették ki mezőgazdasági termények, a kiegyezéskor kétharmadát, míg a világháború előtt már csak 51 százalékát. Első helyen a gabona, illetve a liszt állt, de jelentős értéket képviselt a sertés, a bor, a gyapjú és a fa is. A kilencvenes évektől lendült fel a szarvasmarha és a cukor exportja.

Budapest az élőállat-kereskedelemben európai vezető pozíciót vívott ki. Állatvásárain cserélt gazdát az ország eladásra, illetve kivitelre szánt állatainak nagy része. A magyar főváros a román és a szerb élőállat-exportban is fontos közvetítő szerepet játszott. A gabonakereskedelemben olyan jelentősnek számított, hogy árutőzsdéjének búzaárfolyamai képesek voltak befolyásolni Európa árainak alakulását.

A mezőgazdasági kivitel arányának csökkenését iparunk izmosodása okozta. 1870 körül a kivitel 36 százalékát, 1913-ban 49 százalékát már az ipar adta. Első helyen mindvégig az élelmiszeripar termékei, főleg a liszt és a cukor álltak, de a századforduló körül már a gépipar termelési értékének 16 százaléka is kivitelre került. Elsősorban ennek az ágazatnak (a mezőgazdasági gépgyártásnak, a hajóépítésnek) sikerült piacokat szereznie a balkáni államokban. A technikailag élenjáró iparágaknak - az elektromos gépek és berendezések, vasúti járművek gyártása - Európa más részeire is sikerült betörnie.

A korszakot a cserearányok javulása jellemezte, így a behozatal gyorsabb növekedése mellett is egyensúlyban volt a kereskedelmi mérleg. A behozatal 80 százalékát tették ki az ipari termékek, de ennek szerkezete is tükrözte a lezajlott fejlődést. A korszak elején az import háromnegyede, a végén már csak fele állt fogyasztási cikkekből, ezzel szemben emelkedett a beruházási javak, a nyers- és fűtőanyagok, félgyártmányok részesedése.

A vásárok és piacok elvesztették fontosságukat a nemzetközi, illetve a távolsági kereskedelemben, ám a belső áruforgalomban még mindig jelentős szerepet játszottak, s a mindennapi igények kielégítése jelentős részben itt zajlott. Ezeken nagyrészt a kistermelők (parasztok és kézművesek) maguk árulták termékeiket, de többszörösére nőtt a hivatásos vásári és piaci kereskedők száma is. Megfogyatkoztak viszont a házalók és vándorkereskedők.

Kiépültek a korszak folyamán az árucsere modern intézményei is. Az áruk és a tőke áramlásában központi szerepet játszott a budapesti Áru- és Értéktőzsde. A kiskereskedelmi forgalom egyre nagyobb része helyeződött át az állandó üzletekbe. A falvakban a vegyeskereskedések megjelenése jelentette a haladást, miközben a városokban már előrehaladt a boltok szakosodása. A századforduló táján - párizsi mintára - megjelentek az első nagyáruházak a fővárosban. (A korszak igazi nagyáruháza, a Párisi Áruház 1911-ben nyílt meg az Andrássy úton.)

Széles bolthálózatot építettek ki az üzleti célokat és szociális meggondolásokat kombináló fogyasztási szövetkezetek is. Az 1898-ban alakult Hangya a falvak lakóit igyekezett olcsón ellátni, az Általános Fogyasztási Szövetkezet pedig a fővárosi munkásságnak biztosította ugyanezt a lehetőséget.

A higiéniai és egészségügyi szempontok érvényesítése, valamint az urbanizáció előrehaladása hívta életre a vásárcsarnokokat (a főváros 1895-1897 között öt ilyet épített). A nagyobb városokban az élelmiszer-kereskedelem jelentős része a korszak végén már szakosodott üzletekben (pékségekben, hentesüzletekben, mészárszékekben és élelmiszerboltokban) zajlott.

A modernizáció motorja, a hitelszervezet

A tőkés gazdaság kifejlődésének egyik legfontosabb előfeltétele volt a korszerű hitelszervezet kialakulása, s a magyar gazdaság felzárkózása éppen e területen mondható legsikeresebbnek a dualizmus évtizedeiben.

1867-ben még mindössze négy bank, egy földhitelintézet és 79 takarékpénztár, illetve hitelszövetkezet foglalkozott pénzügyletekkel. A kiegyezés által megteremtett politikai stabilitás, valamint az 1866-1867-ben kibontakozó európai konjunktúra talaján valóságos bankalapítási láz tört ki, hét év alatt 564 új hitelintézet létesült. Ezekben az években honosodott meg nálunk is az új típusú "forgalmi" bank típusa, amely már nemcsak a szokásos bankügyletekkel foglalkozott, hanem maga is ipari és kereskedelmi vállalatokat alapított, vasútépítésbe kezdett, ingatlanokat adott és vett. Legjelentősebb képviselője, a Magyar Általános Hitelbank elsősorban a vasútépítésbe fektette tőkéjét, de alapított gázgyárat és gépgyárat is. Kiváló nemzetközi háttere miatt állambankári feladatokat is ellátott.

Ennek a szédületes fellendülésnek az 1873. májusában bekövetkezett bécsi, majd pesti tőzsdekrach vetett véget. Az újonnan alapított nagybankok közül egyedül a Hitelbank élte túl a megrázkódtatást. (A takarékpénztárakat kevésbé rázta meg a válság.)

A csapást csak a nyolcvanas években heverte ki a gazdaság. A pénzpiac felélénkülése főleg az idegen (elsősorban francia és német) tőke megjelenésével függött össze. A tőkeexport ezúttal nem bankok alapításával kezdődött: a külföldi bankok a nagyobb múltú, ismertebb pénzintézetek közvetítésével kerestek kihelyezési lehetőséget tőkéjüknek. Az 1880-as éveket óvatos fejlődés jellemezte.

1890-től azután újra rohamos gyorsasággal indult meg az új bankok és főleg a takarékpénztárak alapítása. Szaporodtak a hitelszövetkezetek is, amelyek a kisemberek apró hiteligényeinek kielégítésére jöttek létre. Az új alapítások részben az időközben végbement hazai tőkefelhalmozásnak köszönhették létüket, részben a külföldi - most már elsősorban német - tőke alapított új pénzintézeteket kihelyezéseinek lebonyolítására. A pénzügyletek számának és volumenének megnövekedésével az új bankok egy része már csak egyes üzletágakra, nagyméretű vagy különleges teendőket igénylő ügyletek lebonyolítására specializálódott.

A hitelszervezet erősen Budapesten koncentrálódott: a magyarországi pénzintézetek részvénytőkéjének kétharmada esett a fővárosi bankokra, amelyek a takarékbetéteknek 35 százalékát kezelték és a jelzálogkölcsönök 56 százalékát folyósították. A 15 legnagyobb hazai pénzintézet mindegyike fővárosi volt. A vidéki bankok nagy részét vagy eleve a fővárosi pénzintézetek alapították, vagy a függőség különböző szálaival befolyásuk alatt tartották.

A megnövekedett tőkeerő lehetővé tette, hogy a nagy bankok az ipar területén is fokozzák tevékenységüket. A technikai fejlődés ugyanis az ipari vállalkozások tőkeigényét olyan óriásira növelte, hogy azt már nemcsak a családi vállalatok, de még a hagyományos részvénytársaságok sem tudták biztosítani. Az 1873-as válság előtt megjelent forgalmi bankok még csak megalapították az ipari részvénytársaságokat, majd amikor a részvények árfolyama megemelkedett, azokat eladták, és a vállalatot sorsára hagyták. Ezzel szemben a századfordulón a bankok már a vállalatok hosszú távú birtoklására és működtetésére rendezkedtek be.

Az öt legnagyobb budapesti bankcsoport ipari érdekeltségeinek száma 1900 és 1913 között 44-ről 225-re, ezek tőkéje 120 millió koronáról 700 millióra nőtt. Részesedésük a hazai részvényes iparvállalatok alaptőkéjéből 17 százalékról 47 százalékra emelkedett. Az iparvállalatok mellett a nagybankok más, például közlekedési vállatokban is jelentős részesedéssel rendelkeztek. Becslések szerint Budapest nagybankjai az első világháború előestéjén már a hazai részvénytársaságok mintegy kétharmadát tartották ellenőrzésük alatt.

A hazai hitelügy megerősödött és függetlenedett az osztrák hitelszervezettől. A századelőn a magyar nagybankok már közvetlenül építettek ki kapcsolatokat a nagy nyugat-európai - francia, belga, svájci, holland - pénzpiacokkal. Ezeket a kapcsolatokat a magyar gazdaság balkáni behatolásának elősegítésére is felhasználták. A Kereskedelmi Bank például görög, román és szerb bankok és iparvállalatok alapításában vett részt, a Magyar Bank Bulgáriában és Szerbiában tette ugyanezt.

A pénzintézetek száma 1867 és 1890 között 85-ről 1225-re, 1913-ra 5033-ra, az általuk közvetített tőkék összege 85 millióról 1,2 milliárd, illetve 6,6 milliárd forintra növekedett. A hitelszervezet a gazdaság leggyorsabban növekvő, és nemzetközi viszonylatban a legmagasabb fejlettségi szintet elért ágazatává vált.

Budapest - a gazdaság fővárosa

Budapest különleges, az ország életét meghatározó módon befolyásoló súlya a termelőtevékenység hatalmas koncentrációjából fakad, s gyökerei az előző századba nyúlnak vissza.

Pest-Buda már a 19. század első felében Magyarország gazdasági, és ezzel párhuzamosan kulturális központjává vált, majd a polgári forradalom győzelme után teljesen megszerezte az államhatalmi központ funkcióját is.

Az 1873-tól egységes Budapest egyre gyorsabb ütemben teljesítette be, sőt szárnyalta túl a fejlődéséről szőtt reformkori álmokat. A magyar kormányok kiemelt célként kezelték, hogy Budapestet Béccsel egyenrangú nagyvárossá fejlesszék. A főváros kiépítése nemzeti üggyé, az önrendelkezés szimbólumává vált. A város természet- és társadalomföldrajzi előnyeit tudatos politikai, gazdaságpolitikai beavatkozás fokozta tovább.

A koncentráció irányába hatott a század második felében kiépült vasúthálózat szerkezete. A fővonalak Budapesten futottak össze, ezáltal az áruforgalom itt összpontosult. A nógrádi és dorogi szénmedencék közelsége lehetővé tette az energiaigényes iparágak gazdaságos telepítését. A közeli Alföld az élelmiszeripar kimeríthetetlen nyersanyagbázisául kínálkozott. A nagyarányú városépítkezés és a közművek kiépítése óriási keresletet támasztott építőanyagokból.

Budapest kisebb helyi adókkal terhelte meg az ipart, mint a vidéki városok, kedvezményes áron juttatott telket a gyáralapításokhoz, az állam pedig kedvezőbb vasúti tarifát biztosított a fővárosi üzemek szállítmányainak.

1910-ben a történelmi Magyarország lakosságának 5 százaléka élt Budapesten, viszont itt működött a nagyipari vállalatok 32 százaléka, itt dolgozott a munkásság 31 százaléka, itt volt bekapcsolva a távbeszélő-állomások fele, itt jelent meg minden második újság, folyóirat és könyv. A főváros nagyarányú (sok kortárs szerint egészségtelen) gazdasági és kulturális fölénye tehát már a történelmi országhatárok között is megnyilvánult.

A mérleg

A kiegyezés azáltal, hogy rendezett politikai viszonyokat és stabilitást teremtett a birodalomban, illetve biztosította a (korlátozott) állami önrendelkezést, meggyorsította a tőkés gazdaság fejlődését. A dualizmus idején az ország megkezdte gazdasági felzárkózását: a nemzeti össztermék évente átlagosan 2,5-3 százalékkal, az egy főre jutó nemzeti jövedelem pedig 2 százalékkal növekedett. Ennél gyorsabb növekedést Európában csak Svédország, Dánia és Németország tudott felmutatni. 1913-ban egy lakos kétszer akkora értéket állított elő évente, mint a korszak elején. Ezt egyrészt a gépesítés, a korszerű technika alkalmazása tette lehetővé, másrészt az uralkodóvá vált tőkés munkaszervezet racionalitása.

A századfordulóra hazánk elmaradott mezőgazdasági területek konglomerátumából fejlett élelmiszeriparral, jelentős exporttal rendelkező agrár-ipari országgá fejlődött, s kilépett a hagyományos gazdálkodás fokán stagnáló országok közül. A mezőgazdaság már csak a nemzeti jövedelem kisebbik felét, 44 százalékát adta, míg az ipar és bányászat 25, a szolgáltató ágazatok 31 százalékát állították elő.

A 19. század második felében megállt, majd csökkenni kezdett a 16. század óta növekvő gazdasági szintkülönbség Magyarország, valamint Nyugat- és Közép-Európa iparosodó országai között.

A kétségtelen fejlődés és egyes látványos eredmények mellett sem szabad azt hinnünk, hogy a dualizmus korában Magyarország belépett volna a gazdagok klubjába. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében megelőzte ugyan Oroszországot és a balkáni államokat, valamint Spanyolországot és Portugáliát, de lemaradt Olaszország és Skandinávia mögött, nem is beszélve Franciaországról, Németországról és Angliáról. Valamelyest lefaragott a Habsburg Birodalom nyugati tartományaival szembeni hátrányából is, de utol nem érte azokat. "Évszázadok mulasztásait" nem lehetett az alatt a néhány évtized alatt bepótolni, amely még a történelmi Magyarország rendelkezésére állt.

A paraszti gazdálkodás

A paraszti életmód bemutatása előtt tisztáznunk kell, hogy a dualizmus korában a magyarországi társadalom mely rétegeit számíthatjuk a parasztsághoz. Ez azért szükséges, mert a társadalom alapvető megosztottságát jelző, 1848 előtti éles rendi határvonal, a nemesek és nem nemesek, jobbágyok megkülönböztetése - legalábbis formálisan - megszűnt, ugyanakkor a nemesség igen jelentős hányadát kitevő kuriális, valamint birtoktalan nemes a kiváltságai elvesztésével a parasztság felső rétegébe tagozódott bele.

A parasztot végül is olyan személyként határozhatjuk meg, aki elsősorban - de nem kizárólag - önálló mezőgazdasági termelésből él. A paraszti földbirtok felső határát rendszerint a 100 katasztrális holdnál húzzák meg. Az ennél nagyobb földbirtokkal rendelkezőket már a nemesi eredetű úri birtokosok közé számítják. 1910-ben mintegy 11 millióra tehetjük a fenti értelemben vett paraszti népesség lélekszámát, amely ekkor az ország népességének 62 százalékát tette ki. Az 5-20 kh közötti, családi méretű földbirtokkal rendelkezők a 31 százalékát, a 20 kh-nál nagyobb birtokú tehetős, jómódú parasztok mintegy 9 százalékát tették ki a paraszti népességnek. Ez utóbbiak szolgáltatták a követendő - bár a többség számára rendszerint elérhetetlen - életmódmintát a szűkebb közösségük számára. A parasztság mintegy 60 százalékának nem volt földje vagy csak olyan kevés, hogy abból nem tudta eltartani családját, így létfenntartásához másoknál vállalt bérmunka volt szükséges. Az agrártársadalom kutatói Magyarországon a parasztság körébe számítják ez utóbbi paraszti származású, de földtulajdonnal nem rendelkező mezőgazdasági bérmunkás rétegeket is.

A kiegyezés utáni évtizedekben a parlament meghozta azokat a törvényeket, amelyek az 1848-as jobbágyfelszabadítás során, illetve az 1853-as úrbéri pátens után még rendezetlenül maradt kérdéseket szabályozták. 1868-ban megválthatóvá vált a bordézsma, 1871-ben az irtványok és legelők ügyét szabályozták, valamint felszabadították az addig meglévő földesúri regáléjogok egy részét, a pálinkafőzés, boltnyitás, tégla- és mészégetés, mészárszéktartás jogát. 1871-ig a belsőtelek (a lakóház és a körülötte lévő gazdasági udvar), valamint határbeli tartozékai (szántók, kaszálók) csak együtt, egyszerre voltak eladhatók, illetve megvásárolhatók. Ebben az évben engedélyezte csak a törvény a volt jobbágytelkek tartozékainak külön-külön történő eladását, és tette szabaddá a volt földesurak számára a korábbi úrbéres telkek felvásárlását. Legtovább húzódott a majorsági zsellérek ügye, számukra csak a millennium esztendejében, 1896-ban vált lehetővé, hogy a használatukban lévő földek után teljesített szolgálmányaikat megváltsák.

A folyószabályozások és a vasút kiépülése jelentős változásokat hozott a parasztság életében. A lecsapolt terület mintegy 2,5 millió kh-at tett ki, a vízmentesítés a szántóterület nagyarányú kiterjesztését eredményezte. A folyók szabályozására az állam 380 millió koronát fordított a 19. század utolsó negyedében, míg a magánszemélyekből szerveződött vízmentesítő társulatok hozzájárulása mintegy 900 millió koronát tett ki. A vasút, amely 1867-ben mintegy 2300 km hosszúságú volt, az első világháború előtti évekre majd tízszeresére, 21 ezer kilométerre nőtt. Ez európai összehasonlításban is kedvező képet mutat. Kiépülése megkönnyítette a mezőgazdasági termékek belső és külső piacra jutását, nem egy esetben speciális agrártevékenység - például az iparszerű sertéshizlalás - felvirágzását.

A tagosítás és a határhasználat

Az úrbéri birtokrendezési eljárások és az ezekhez rendszerint kapcsolódó tagosítások az 1870-es években - Erdély, illetve a Felvidék egyes területeinek kivételével - befejeződtek. A volt jobbágyi és a földesúri földek elkülönözésével együtt lefolytatott tagosításnak három - a talajviszonyok által döntően befolyásolt - változatát különböztethetjük meg: a dűlős tagosítás során egy-egy gazdaságnak ugyanazon dűlőben lévő parcelláit vonták csak össze egy darabba, míg a fordulós tagosítás esetén az ugyanazon fordulóban (nyomásban) lévőket. A tagosításnak ezen változatai csak kevéssé csökkentették a parasztbirtok korábbi szétszórtságát, és nem jártak szükségszerűen együtt a nyomásrendszer és az ugartartás megszűnésével. Míg az uradalmak a korszerűbb vetésforgókat, például a norfolki négyest már alkalmazni kezdték, a paraszti gazdálkodásban a háromnyomásos rendszer az 1880-as évek végéig uralkodó maradt. Ezt az is jelzi, hogy ekkor a szántóföldként használt földterületek egyötöde még ugar volt, és 1900-ban is még ugar volt a szántók egytizede. A határhasználat és az ezzel összefüggő kérdések vonatkozásában igen nagy táji különbségek figyelhetők meg: a Nyugat-Dunántúlon számolták fel a legkorábban a nyomásos gazdálkodást, itt tértek át szántóföldi takarmánytermesztésre, míg az ország keleti felében, Erdélyben még az első világháború előtt is szinte túlsúlyban volt a nyomásos határhasználati rend.

Csak a szántóparcellákat, kaszálórétet és esetenként a legelőilletményt is egy darabban kimérő "egytagos tagosítás" tette lehetővé a nyomásos határhasználati rend gyakorlatában nélkülözhetetlen, az ugarra és a tarlóra is kiterjedő közös legeltetés megszüntetését, a "szabad" gazdálkodás bevezetését. Egytagos tagosítást többnyire az alföldi települések határában hajtottak végre, amelynek eredményeként itt rendszerint tanyás gazdálkodást vezettek be. A kortársak hamar felismerték a tagosítás első hullámának viszonylagos eredménytelenségét, és azt is, hogy a parasztbirtok szétszórt állapota hátráltatja a mezőgazdaság fejlődését, a belterjesedés előrehaladását, gátolja a kis- és középparaszti gazdaságok megerősödését. Az összetett problémakör hosszú ideig tartó vitája után 1908-ban született meg az új tagosítási törvény.

A tanyás gazdálkodás kiterjedése

A tanyás gazdálkodás gyökerei a 16-17. századba nyúlnak vissza. A török hódoltság területén és időszaka alatt a nagy határú mezővárosok távoli határrészein az állatok teleltetését szolgáló telephelyek jöttek létre, amelyek szerepe a 18. század folyamán megváltozott: területükön megnövekedett a szántóföldek kiterjedése, egyre több gazdasági épület létesült, amely később a parasztcsalád időszakos - nyári - lakhelyeként szolgáló épületrésszel is kibővült. Az 1840-es évek végén az ilyen időszakosan lakott, tartozék tanyákat használó tanyás gazdálkodás területe hét megyére (Bács-Bodrog, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Pest-Pilis-Solt, Szabolcs), és két szabad kerületre (Jászkunság, Hajdúság), összesen mintegy 14 500 km2-re terjedt ki, amelynek népességét 55 ezer lélekre becsülhetjük. 1910-re a tanyás rendszer uralkodóvá vált a Nagyalföldön, valamint a Kelet-Dunántúlon lévő 15 megyében található 225 település határában. A mintegy 31 000 km2 kiterjedésű területen élő, több mint 2,2 milliós népesség negyedrésze már állandóan tanyán lakott. Ez azt jelentette, hogy már nem minden gazda rendelkezett lakóházzal a település (falu, város) belsőségén, sőt voltak olyan tanyatelepülések - elsősorban a Duna-Tisza közi homokhátságon -, amelyeknek zárt belsőségük sem volt. Ez az állapot jelentősen eltért a megelőző korszak gyakorlatától, amikor az országos és helyi hatóságok egyenesen tiltották az állandó tanyai lakást, és a tanya csak a településhatár egy távoli pontjára kihelyezett gazdasági udvar volt. A 19. század utolsó évtizedeiben tömegesen megjelenő "farmtanyák" a legelők feltörésének és a parcellázásoknak köszönhették létüket. Az ott élő parasztság munkájának eredményeként a hasznot korábban alig hozó futóhomokos területeken intenzív szőlő- és gyümölcstermesztés honosodott meg, a kiskunsági borvidéken ma is jeles borokat állítanak elő.

Eszközváltások a szántóföldi termelésben és a szemnyerésben

Vidats István 1842-ben a pesti Újvilág utcában nyitotta meg "ekegyárát". Az itt előállított fagerendelyes, de vas kormánylemezzel ellátott talajművelő eszköznek az 1850-es évek második felétől azonban komoly versenytársaivá váltak a Gubicz András és Röck István üzemeiben gyártott hasonló, félvas ekék. Az 1870-es években a szászországi parasztról, majd ekegyárosról, Sack Rudolfról elnevezett vasekék lettek Magyarországon is a legnépszerűbbek.

Az 1870-es évek elején készült összeírás szerint a Magyarországon ekkor használatban volt több mint egymillió ekéből majd hatszázezer (48%) még faeke volt, azaz a talajt hasító csoroszlyán és ekevason kívül a főbb szerkezeti elemei fából készültek. Az 52 százalékot kitevő vasekék elterjedésében nagy területi aránytalanságok voltak megfigyelhetők: Erdélyben és az ország hegyvidéki jellegű peremterületein még a faeke volt a legelterjedtebb, egyes dunántúli megyékben pedig már 10% alá csökkent az arányuk. Negyedszázaddal később azonban már az országos mezőgazdasági statisztika nem tartotta említésre méltónak a faekék számát, így arra gondolhatunk, hogy ekkorra már az ország legszegényebb, az értékesítési lehetőségektől legtávolabbi területein is lezajlott a faeke-vaseke eszközváltás.

A többi talajművelő eszköz korszerűsödése lassabban haladt előre. A helyben található olcsó nyersanyagból készült, az elvetett magok betakarására szolgáló vesszőboronát például nem volt szükséges mással helyettesíteni. A szántás utáni további talajporhanyításra használatos fogasboronát is megfelelő minőségben, de a gyári vasboronánál jóval olcsóbban állították elő a helyi kovácsok, bognárok. Az egyéb talajművelő eszközök közül is csak a helyileg szintén előállítható henger paraszti használatának terjedése figyelhető meg. Új eszközként jelentek meg, majd a századfordulóra egyre gyakoribbá váltak a parasztok gazdaságaiban is a részben talajművelésre, részben gyomtalanításra, vetésgondozásra használatos töltögető ekék, valamint ekekapák. A vetés gépesítése - részben az eszközök technikai fogyatékosságai miatt - lassabban haladt, azonban az 1895-ben összeszámlált mintegy negyvenezer sorvetőgépnek a felét a 100 hold alatti gazdaságokban üzemeltették.

A szántóföldi gabonatermesztés munkacsúcsát a termés betakarítása idejére tehetjük. Az aratás munkaeszköze a neolitikum óta a sarló volt. A sarlót a kora újkorban termelékenyebb eszközökkel próbálták felváltani Európa gyorsan növekvő népességű tájain. Magyarországon a 16. század elején az Alföld egyes térségeiben az aratás munkáját a kasza használatával tették termelékenyebbé. A sarló-kasza eszközváltás azonban hosszan elhúzódó folyamat volt, amely éppen korszakunkban gyorsult fel, és terjedt ki az ország területének majdnem egészére, kivéve Erdélyt és a Felföld magasabb régiókban elhelyezkedő tájait. A sarló-kasza eszközváltás az aratás munkaszervezetében is változást eredményezett. A sarlóval a nők vágták a gabonát, és a hat-nyolc nő által learatott gabonát egy férfi kötötte kévébe. A kasza viszont kizárólag a férfiak aratóeszköze volt. A jóval termelékenyebb eszköz kialakította az aratópárok - a férfi levágja, a nő felszedi és kévébe rakja a gabonát - együttműködésére építő munkaszervezetet. A kétféle eszköz és a hozzájuk kapcsolódó munkaszervezet teljesítménykülönbségét éppen korszakunkban figyelték meg. Míg sarlóval nyolc-kilenc ember aratott le egy nap alatt egy magyar holdat, ezt a munkát ugyanennyi idő alatt elvégezte egy kaszás aratópár is. Az aratás a mezőgazdasági bérmunkások számára az egész esztendei kenyérgabona biztosításának lehetőségét jelentette. Az alföldi nagy uradalmakban az aratóbandák rendkívüli intenzitású munkatempót alakítottak ki. Ennek egyik jellemző példája, hogy itt nemegyszer 110-120 cm pengehosszúságú kaszával arattak, míg az ország más tájain a 90-100 centiméteres kasza volt az általános.

A 19. század első felében Magyarországon a szemnyerés két módja volt elterjedt. Az ország rozstermelő, illetve csapadékosabb, domb- és hegyvidéki tájain a szemnyerés emberi erővel, kézicséppel történt. Az ország alföldi jellegű tájain (Kis- és Nagyalföld, a Dunántúl keleti pereme) azonban a szabad ég alatti, állati erővel végzett nyomtatás során nyerték ki a szemet a gabonafélék kalászaiból. A század utolsó harmadában a gabonatermelés további növelésének már-már gátjává váltak az emberi erőn alapuló, illetve az időjárástól függő szemnyerési eljárások. Ez az egyik magyarázata a cséplésben alkalmazott gépi berendezések gyors terjedésének.

A 18. század végén feltalált, a szemnyerés gépesítését jelentő cséplődobot eleinte emberi vagy állati erővel hajtották meg. A fogaskerekekből álló erőátviteli szerkezetet járgánynak nevezték. A termelékenységet tovább növelte a gőzgép alkalmazása a cséplődob meghajtásában. Az ilyen cséplőgépek sorozatgyártását Angliában kezdték az 1840-es években.

Magyarországon a gőzerővel működő cséplőgépek száma az 1860-as évektől gyorsan növekedett. Az ország gabonatermelő jellegének megfelelően a cséplés gépesítésének növekedési üteme gyorsabb volt, mint a Monarchia másik felében, Ausztriában. A gőzcséplők eleinte szinte kizárólag az uradalmakban terjedtek, magas áruk és a parasztbirtok igényét messze meghaladó termelékenységük miatt. Az 1860-as években a gazdag paraszti rétegek tagjai még lóhajtású járgányos cséplőszekrényeket szereztek be. Az 1895. évi mezőgazdasági statisztikában összeírt mintegy 9 ezer gőzcséplőnek 30 százaléka, míg majd 47 ezer járgányos cséplőnek 94 százaléka működött a paraszti gazdaságokban. A bércséplés és a cséplőgép-társulások csak a 19. század utolsó negyedében alakultak ki a parasztság körében. A gőzhajtású cséplőgép elterjedése a munkaszervezetben is jelentős változásokat eredményezett. A 18-24 főből álló cséplőbandák a gyáripari munkához hasonló munkamegosztással és munkatempóban dolgoztak.

Az első világháború előtti években azonban még nem szorította mindenütt ki a gép az emberi, illetve állati erő alkalmazását. A kézi cséplés fentmaradt azokon a vidékeken, ahol az épületeket rozsszalmából készült zsúppal fedték. A rossz utak miatt az esztendő nagy részében alig megközelíthető alföldi tanyákon pedig a nyomtatás volt továbbra is a szemnyerés leggyakoribb eljárása.

A talajerő visszapótlása: trágyázás-műtrágyázás

A 19. század első felében a gazdálkodásnak a mezőgazdasági szakírók által rendszeresen kritizált hibája a trágyázás elhanyagolása volt. Ennek okát a túlnyomórészt legeltetésre alapozott állattartásban és a nyomásos határhasználati rendben kereshetjük. A nyomáskényszer megszűnésével, a legelők területének csökkenésével, a termesztett takarmányok mennyiségének növekedésével egyre inkább terjedt az istállózás, és egyes uradalmak jó példája nyomán a trágyázás. Az 1880-as években már az egész országban általánosan elterjedtnek mondhatjuk a szántóföldek rendszeres trágyázását. Ez alól csak az Alföld volt a kivétel.

A műtrágya magyarországi alkalmazása az 1870-es években kezdődött egyes cukorgyárak répaföldjein, valamint a mosonmagyaróvári akadémia kísérleti területén. Használatának bevezetését sok vita kísérte. A paraszti birtokokon legkorábban az Őrségben és Vas megyében kezdték el használni az 1880-as évek végén. További adataink vannak a műtrágyázásra a nagy mennyiségű cukorrépát termelő Pozsony és Nyitra megyékből az 1890-es évekből. Az ország többi táján még az 1910-es években is jóformán ismeretlen.

A szántóterület és a termésátlagok növekedése

A kiegyezés utáni évtizedek a szántóföldek kiterjedésének nagyarányú növekedését hozták. A korszak elején a magyarországi szántóföldek területe több mint 16,5 millió kh volt, az első világháború előtti utolsó békeévben, 1913-ban pedig a 22 millió holdat is meghaladta. A szántók növekedése az 1870-es, 1880-as években, az úrbéri birtokrendezési eljárások lezárulását követően volt igen gyors, a 20. század fordulója körüli évtizedekben azonban már lelassult. Ugyanezekben az évtizedekben a többi művelési ág területének csökkenését is megfigyelhetjük, azaz a szántó a rétek, legelők feltörésének, a nádasok visszaszorításának, az erdők irtásának eredményeként gyarapodott. Legnagyobb a csökkenés a rétek és legelők kiterjedésében, a kortársak ezzel magyarázták az állattenyésztés, különösen a juhászat hanyatlását.

A területnövekedés a termésmennyiség növekedését is eredményezte. A búza termésmennyisége 1900 és 1910 között 250 százalékkal, a kukoricáé 100 százalékkal, míg a többi szántóföldi gabonáé 50-80 százalékkal nőtt. Nemcsak a szántóföldek területe és a termésmennyiség növekedett, hanem nőttek a termésátlagok is: a búzáé például az 1870-es években 416 kg volt katasztrális holdanként, s ez a 20. század első évtizedére 693 kg-ra növekedett.

Szőlő- és bortermelés

A kiegyezés évében a magyarországi szőlők területe 550 ezer kh volt. A szőlőterület nagyobbik része a nagy történelmi múltú, kötött talajú hegy- és dombvidékeken volt található. A 19. század eleje óta azonban a homoki szőlők területe is növekedett a futóhomok megkötése céljából ültetett szőlőkkel. A közlegelők elkülönözését követően sok helyen - elsősorban a Duna-Tisza közén - szőlővel telepítették be az egyénileg kimért legelőilletményeket. Az 1860-1870-es évek termésátlaga alapján egy holdnyi szőlőről mintegy 9-10 akónyi bort várhattak.

1875-ben Pancsován észlelték először a szőlő-gyökértetű (filoxéra) jelenlétét. A rovar addigra már végigpusztította Nyugat- és Dél-Európa legjelentősebb bortermelő országait. Magyarországon a 625 ezer kh-ra tehető szőlőkből 10 év alatt mintegy 350 ezer kh-at pusztított el, elsősorban a kötött talajú történelmi borvidékeken. Ekkor pusztultak el Nógrád, Somogy, Zala jó minőségű asztali bort termő szőlői. A filoxéra irtására többféle eljárással kísérleteztek. A szénkénegezéssel a talajban próbálták elpusztítani az élősködőt - nem túl eredményesen. Az elpusztított területeken a gyökértetűnek ellenálló amerikai eredetű alanyokkal telepítették újjá a szőlőket. A magyarországi szőlőtermesztés megmentésében nagy szerepe volt a homokos talajú területeken végzett korábbi és újabb telepítéseknek, az ilyen talajban ugyanis nem él meg e kártevő. A 20. század fordulója táján már 150 ezer kh-ra tehető az immúnis homoktalajon ültetett szőlők területe. Az első világháború előtti esztendőkben már a homoki szőlők tették ki az összes szőlőterület kétötöd részét.

A 19. század utolsó évtizedeiben nagyobb figyelmet fordítottak a szőlő gondozására és a bor kezelésére. Az újratelepítésben általánosan elterjedt gyakorlattá vált a teljes talajforgatás-rigolírozás. Az újonnan telepített szőlőket már sorban, a korábbinál nagyobb sor- és tőtávolságra ültették, ami lehetővé tette a kapáló eke és töltögető eke szőlőbeni használatát. Terjedt az oltás gyakorlata, ismertté váltak a különféle növényvédelmi eljárások, elsősorban a permetezés. Az ország bortermő tájain használt különböző típusú metszőkéseket kezdte kiszorítani a metszőolló, amelynek használatával a metszés gyakorlata is megváltozott. Az alföldi szőlőkben is terjedni kezdett a préseléssel történő mustnyerés a ritka szövésű zsákban folytatott taposás helyett, amely a korábbi évszázadok gyakorlata volt. A bort egyre több településen tárolták föld alatti pincékben, amelyek egyenletes hőmérséklete növelte a bor eltarthatóságát.

Állattenyésztés

Az állatállomány mennyiségi változásának tendenciáit az alábbi táblázat számadataival lehet követni. A táblázatból a szarvasmarhák és a sertések számának jelentős, illetve a lovak számának szerény mértékű növekedése figyelhető meg. Ugyancsak szembetűnően jelentkezik a juhállomány igen nagy mértékű visszaesése.

A nyers számadatok mögött az agrártevékenység átalakulásának számos összetevője húzódik meg. Mindenekelőtt azt mondhatjuk, hogy az állattenyésztés fejlődése felgyorsult, az ágazat jelentős helyet foglalt el a nemzeti jövedelem termelésében. A magyarországi állattenyésztés döntően a paraszti birtokokon nyugodott. Az 1911-es állatszámlálás szerint a 100 kh alatti gazdaságokban tartották az ország szarvasmarha-állományának 80 százalékát, a sertésállomány 85 százalékát, a lóállomány 87 százalékát. A közép- és nagybirtok egyedül a juhtenyésztésben előzte meg a parasztságot, a 100 kh-nál nagyobb birtokon írták össze a juhállomány 61,5 százalékát.

A szarvasmarhák mennyisége az 1860-as években többször pusztító keleti marhavész megfékezése után indult növekedésnek. A számbeli gyarapodáson kívül fajtaváltás is zajlott a vizsgált évtizedekben. A lóállomány számbeli növekedése összefügg az ekék korszerűsödésével - a vasekék vontatásához kisebb vonóerő is elegendő volt - és a szarvasmarha-fajtaváltással, a kiváló igavonó magyar szürke marha visszaszorulásával. A sertéstenyésztés fellendülésének alapja a szántóföldeken megtermelt takarmánygabona (árpa, kukorica) volt. A sertéshús piacát pedig a 19. század utolsó harmadában rohamosan növekvő városi népesség jelentette. A folyószabályozás, a közös legelők elkülönítése, majd kiosztása és feltörése jelentős szerepet játszott a juhok számának csökkenésében. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk a világpiac - az ausztrál gyapjú tömegtermelése - hatását sem.

Az állomány növekedésének és minőségi javulásának előmozdításában jelentős szerepe volt az államnak. A törvényhozás először 1874-ben írta elő a keleti marhavész elleni védekezésben követendő szabályokat. 1888-ban átfogó állat-egészségügyi törvényt fogadtak el, amely a legelők karbantartásától kezdve a legeltetési társulatok kötelező megalakításán át számos részletes előírást tartalmazott. A kormány kedvezményes árral és részletfizetési lehetőséggel, valamint vasúti szállítási kedvezménnyel támogatta külföldi tenyészállatok behozatalát. Az állami birtokokon létesített tenyészállat-telepekkel a minőségi fajták terjedését igyekeztek elősegíteni. A lónevelés fejlesztése érdekében a korábban már létező székesfehérvári, sepsiszentgyörgyi és nagykőrösi méntelepek mellett Debrecenben újabb méntelepet létesítettek, és szaporították a fedeztető állomások számát is. Az állományjavítás közvetett eszköze volt a - katonaság számára, szigorú minőségi előírás szerint folytatott - állami felvásárlás, amely fontos jövedelemforrása volt a parasztgazdaságoknak.

Már a 19. század közepén egyértelmű volt a szakemberek számára, hogy a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztéséhez a takarmányt jobban értékesítő, elsősorban jobban tejelő fajták szükségesek. Ezen fajták terjedésének azonban gátja volt a takarmánytermesztés alacsony színvonala (csak a természetes rétek fűhozamával lehetett számolni, szántóföldön termesztett takarmányról alig beszélhetünk) és a legeltetésre alapozott állattartás. Az 1870-es évek elején lényegében a teljes állomány a több évszázados múltra visszatekintő magyar szürke fajta volt. 1884-ben már csak az állatok 80 százaléka tartozott ehhez a fajtához, amelynek számaránya a 33 százalékot sem érte el 1911-re.

A fentebb már említett állami támogatással az 1880-as években elsősorban színes, nyugati fajtákat importáltak. A behozatal eredményeként az évtized közepén végzett országos összesítés szerint az ország marhaállományának mintegy 20 százaléka már ezekhez a fajtákhoz tartozott. A fajtaváltásban a paraszti birtokosok az úri birtokosoknál intenzívebben vettek részt, ugyanis a paraszti birtokosok kezén volt a nyugati fajtájú marhák 80 százaléka. Ennek részben az a magyarázata, hogy az uradalmak földjeinek megművelésében továbbra is fontos szerep jutott a kiváló igavonóként ismert magyar szürke marháknak. A közép- és nagybirtokok állományában ugyanis az igásökrök aránya jóval magasabb, míg a tehenek aránya jelentősen alacsonyabb volt, mint a parasztbirtokon. A szarvasmarha-fajtaváltás folyamatának vizsgálatában is megfigyelhetjük a nagy regionális különbségeket. Néhány északnyugat-dunántúli megyében (Nyitra, Pozsony, Sopron, Vas) a színes fajták aránya meghaladta a 60 százalékot, Erdélyben és az alföldi megyékben ezzel szemben csak 5% körül mozgott ezen fajták aránya.

Az importáltak mellett az 1880-as évekre kialakulóban voltak hazai színes tájfajták is. A jó tejelőképesség mellett közös jellemzőjükként a takarmány iránti viszonylagos igénytelenségüket említhetjük. A kialakuló hazai tájfajták közül fontosak a bonyhádi, a pinkavölgyi, a Sopron, a Pozsony és Nyitra, valamint a Nógrád-Hont megyei, amelyek közül a bonyhádi volt a legismertebb. Ez a fajta valószínűleg helyi tenyésztés eredménye. A Tolna megyei német községekben igen korán kialakult a tejgazdaság, amelynek termékeit - a tejfölt és a vajat - a szekszárdi piacon értékesítették, a századforduló táján már Budapestre is szállítottak. Ezen a tájon alakultak meg az országban az első olyan tejszövetkezetek, amelyek tagsága a parasztság köréből verbuválódott.

Moson megye volt a másik központ, ahol a parasztgazdák által alapított tejszövetkezetek már a 20. század fordulója előtt megjelentek, habár itt a paraszti tejtermelés kezdeteit megelőzően a mosonmagyaróvári uradalomban jelentős volt a tejgazdaság. Az uradalom tehenészetének jövedelme az 1880-as években rendszerint meghaladta a 400 ezer forintot. A kis- és középbirtokos parasztok által szervezett mosonmagyaróvári marhatenyésztő egyesület 1896-ban alakult meg. Az egyesület céljai közé tartozott a tenyészbika-nevelés is. Az első tejszövetkezet 1901-ben Ilmicen alakult, korábban rendszeres tejfelvásárlás nem volt. A mosoni tejszövetkezetek 1904-től kezdtek áttérni a sajtkészítésre. Termékeiket Budapesten óvári, Bécsben Altenburger Frauen Käse néven értékesítették. A tejhasznú marhatartás eredményeként a paraszti gazdálkodás teljesen átalakult ezen a tájon: a szántókon takarmánynövényeket termesztettek, az istállón tartott tehénállomány megnövekedett, amely lehetővé tette az intenzívebb trágyázást. A tejgazdaság hasznából korszerű, nagy istállókat építettek, az állattartás egyéb ágazatai teljesen háttérbe szorultak, így például a házi szükségletre évente levágott sertéseket is távolabbi vidékekről szerezték be. A mosoni példa az egész Kisalföld érdeklődését felkeltette.

A 19. század utolsó harmadában a sertésállomány növekedése meghaladta a szarvasmarha-létszám növekedését. Ez a számszerűen jelentkező tény annak jele, hogy a sertéstartás a többi állattartási ágazattal egyenrangú tevékenységgé fejlődött. A korszakban két jelenségről beszélhetünk: folytatódott a hagyományos tájfajták (bakonyi, szalontai) háttérbe szorulása, és országosan elterjedt a göndör fehér szőrű zsírsertés, a mangalica. A 20. század elején azonban megjelentek az angol hússertések is. A sertésállomány többsége (70 százaléka) is a parasztgazdaságokban volt található. A saját felhasználást célzó paraszti tartásban is növekedett a kezes (ólas) tartás súlya. Ennek jeleként széles körben terjedt egy speciális épület, a hidas vagy hidasól, a hizlalásban a makkoltatás szerepét átvette a termesztett takarmány, a kukorica. Az állattartás ágazatai közül először a sertéseknél valósult meg az iparszerű tartás, amelynek hátterét a vasúthálózat kiépülése biztosította. A sertéskereskedők az ország délkeleti peremein és az ezekkel határos külföldi térségeken felvásárolták a sovány süldő sertéseket, majd az állatokat vasúton elszállították lakóhelyükre, ahol a helyben termelt szemestakarmányon meghatározott hizlalási ciklusban (mintegy 6 hónap) felhizlalták, majd a nagyvárosok, főleg Budapest piacain értékesítették. Az ország legnagyobb sertéshizlaló telepe 1869-ben alakult meg Kőbányán, de számos vidéki városban is számottevő gazdasági tevékenységgé, valósággal "húzóágazattá" vált a sertéshizlalás. A tevékenység hátterét a takarmánygabona tömegtermelése mellett a malomipar nagyarányú fejlődése is biztosította.

A 19. század utolsó harmadában a lovak száma mintegy százezerrel nőtt. A növekedésben szerepet játszó tényezők közül már említettük a talajművelő eszközökben lezajlott eszközváltást - a vaseke terjedését, amely a magyar szürke fajtájú ökrök igázásban betöltött szerepének csökkenését is eredményezte, és az igavonásra nem használt tejhasznú szarvasmarhák növekvő arányát a parasztgazdaságokban. A lóállomány növekedésében szerepet játszhatott továbbá a földesúri- és megyei terhek (hosszúfuvar és előfogat-állítás) eltörlése, csakúgy, mint az 1860-as években a keleti marhavész ismételt megjelenése, amely az igásjószág elvesztésével fenyegette a gazdákat. Az Alföldön pedig a tanyás gazdálkodás területének kiterjedése és az állandóan lakott tanyák számának növekedése igényelte a kis teherrel végzett gyors közlekedést. A fuvarozás korábban is fontos kereseti lehetőséget jelentett a zsellérek számára, jelentősége a vasúthálózat kiépülésével sem csökkent. Az ország nagy részén a kis testű, de élénk, edzett és gyorsjárású magyar lovakat tenyésztették. A korábban már említett állami intézkedések ezen fajta javítását célozták, mert a hadsereg igényeinek ez a fajta jobban megfelelt, mint a nagy testű, nehézkes, úgynevezett hidegvérű ló. Ez utóbbi - muraközinek nevezett, a paraszti tenyésztésben kialakult - fajta egyedül az ország nyugati részein, a Monarchia osztrák tartományaival szomszédos tájakon volt használatos. A szarvasmarhához és a sertéshez hasonlóan a lóállomány túlnyomó részét is a paraszti gazdaságokban nevelték. Az Alföldön (89%) még az országos átlagot is (85%) meghaladta a paraszti kézen levő lóállomány aránya.

A paraszti gazdaságokban tartott baromfi mennyiségéről az 1884. évi állatszámlálásból kaphatunk először képet. Ebben az esztendőben a tyúkok száma meghaladta a 21 milliót, a ludaké az 5,6 milliót, a kacsáké a 2,6 milliót, a pulykáké a félmilliót. A szárnyasok 85 százaléka a paraszti gazdaságokban nevelkedett és az 1880-as években regisztrált évi 17 millió forintos exportbevétel a paraszti termelés eredménye. A Dunántúl nyugati részének tojás- és baromfiexportja ekkor már legalább egy évszázados múltra tekintett vissza. Sopron megyei és burgenlandi kereskedők egészen Somogyig, Baranyáig bejárták a falvakat, nagy tételben vásárolták fel az élő baromfit, tojást és tollat. A ludak mennyisége elsősorban víz közelében lévő falvakban volt jelentős, míg pulykát túlnyomórészt az alföldi tanyákon tenyésztettek.

TECHNIKATÖRTÉNET

A mezőgazdasági technika

Az új mezőgazdaság eszközei

Az 1848-as jobbágyfelszabadítás idején a magyar mezőgazdaságban még túlnyomó részben az évszázadokon át megszokott munkaeszközöket használták, legfeljebb tökéletesített változatban. A 19. században azonban az agrártechnika Nyugat-Európában és Észak-Amerikában - az ipari forradalom által megnyílt lehetőségek talaján - rohamos fejlődésnek indult, s ennek eredményei viszonylag gyorsan megjelentek Magyarországon is. A korszerűsítésnek "csak" a birtokosok tőkeszegénysége szabott határt. A gépek terjedését lassította az is, hogy az olcsó munkaerő nagy tömegben állt rendelkezésre a nagybirtok számára. Így elsősorban azok a gépek terjedtek el gyorsan, amelyek az emberi teljesítményt sokszorosan múlták felül és minőségi fölényük is vitathatatlan volt, tehát a viszonylag jelentős beruházás ellenére csökkentették a termelési költségeket. Ilyen volt mindenekelőtt a cséplőgép, amely ebben korszakban a "gazdasági gépészet koronája" volt. Az aratógép ezzel szemben nálunk nem tudott elterjedni, mert technikailag még nem volt tökéletes: gyakran meghibásodott, drága volt a javíttatása, nagy szemveszteséggel dolgozott, ráadásul puha talajon vagy dőlt gabonában nem lehetett használni, tehát úgysem sikerült vele teljesen kiküszöbölni a kézi aratást.

A jobb munkaeszközök és a gépek elterjesztésében a nagybirtok járt az élen. A parasztok először a szomszédos nagybirtokon láttak gyári vasekét és vasboronát, magtisztítót, szecskavágót vagy vetőgépet, s az ott látottak győzték meg előnyeiről, kezdték ki mélyen gyökerező idegenkedését minden újtól. (Még az 1870-es években is komolyan állították egyes gazdák, hogy a gabonarozsda a vasekék használata miatt terjedt el, s ezért vissza is tértek a faekéhez.) A parasztgazdaságok technikai fejlődése némi fáziskéséssel követte a nagybirtokét - már ahol ez megtörtént egyáltalán a nagy- és középbirtok esetében is.

A mezőgazdaság technikai fejlődése főleg a növénytermesztést érintette. Az állattenyésztés - egyébként mélyreható - változásai inkább technológiai jellegűek voltak, mint technikaiak, azaz a tartás módja változott meg. A gépek alkalmazására egyedül a takarmány elkészítésében került sor: elterjedtek a szecskavágók, darálók, amelyeket túlnyomórészt kézzel, esetleg állati erővel, a nagyobb gazdaságokban gőzgéppel hajtottak.

A talajművelés eszközeinek fejlődése

Az eke a 19. században többet tökéletesedett, mint az előző évezredekben együttvéve - büszkélkedtek a század végi szakírók. A talajművelés legfontosabb eszközének tökéletesedése a magyar mezőgazdaság fejlődésében is központi szerepet játszott.

A vaseke használata - ebbe a fagerendelyű vasekét is beleértették - az 1850-es években vált általánossá előbb a nagy- és középbirtokon, majd az árutermelő parasztgazdaságokban. Kezdetben a hohenheimi és a Zugmayer-féle ekék magyar utánzatai, a Vidats-ekék voltak a legnépszerűbbek. Ezek tökéletesen megfeleltek a döntően gabonatermelésre berendezkedett gazdaságok igényeinek, mert ehhez elegendő volt a 16-18 cm-es szántásmélység, amire ez a típus képes volt (a faekéhez képest ez másfélszer-kétszer mélyebb). Ráadásul a mélységet egyszerűen, a gerendely farát és az eketestet összekötő csavarral lehetett szabályozni. Az évtized második felében a Gubicz-ekék támasztottak komoly versenyt, amelyek a kormánylemez hajlatának módosítása révén különösen a közepesen kötött talajon voltak előnyösek. Az 1850-1860-as években Vidats és Gubicz üzemei mellett több mezőgazdasági gépgyár is alakult, amelyek átvették a falusi kovács- és bognárműhelyek korábbi szerepét az ekék készítésében. Említésre méltó közülük a nagycenki Bokor-féle gyár, ahol német és angol minták ötvözésével fejlesztették ki a nagycenki eke néven forgalmazott típust.

Ezek az eketípusok azonban a kapás- és a takarmánynövények által megkívánt mélyebb talajművelésre alkalmatlanok voltak. Ezt az igényt a szász parasztból "ekekirállyá" vált Rudolf Sack ekéi elégítették ki. A Sack-féle ekéken a gerendely közepére erősített vonólánc biztosította, hogy az eke mindig a talpán járjon, illetve a vonóerő iránya ne törjön meg, akármilyen mélyre állítják is. Ezek a típusok már 20-25 cm mélyen forgatták meg a talajt. A Sack-ekék, illetve számos változatban gyártott utánzatai az 1870-es években kezdtek elterjedni.

A faeke-vaseke eszközváltás a hetvenes évek elején körülbelül félúton járhatott. A nyugat-dunántúli megyékben már szinte kizárólag vasekével szántottak, Erdélyben viszont még alig kezdtek elterjedni. Brassó megyében (amely pedig a legfejlettebb erdélyi régiók közé tartozott) még a nyolcvanas évek közepén is fából készült az ekék háromnegyed része. Az eszközváltás az ország nyugati és középső részén a nyolcvanas évek végére lezárult, a hegyes peremvidékeken pedig nagyjából a századforduló táján fejeződött be.

A talajművelés másik eszközénél, a boronánál sokkal lassabban szorultak ki a faeszközök. Még mindig használták a kökény és galagonya ágaiból font tövisboronákat (még uradalmakban is). A leggyakoribb típus a fakeretre erősített vasfogú borona volt, amelyet a falusi mesterek, bognárok és kovácsok készítettek; a vastestű, vasfogú boronából a századvégen csak nyolcadannyit vettek számba.

Az intenzívebben gazdálkodó uradalmakban jelentek meg először az újabb talajművelő eszközök is: altalajporhanyítók, extirpátorok, hengerek, különböző típusú kultivátorok és a töltögető ekék. Az ekekapákat és a töltögetőekéket a nyolcvanas években már a módosabb parasztgazdaságokban is használták, s a századforduló táján kezdtek tömegesen elterjedni. A fahengereket - főleg az uradalmakban - vashengerek, majd a még jobb talajaprítást végző fogashengerek kezdték felváltani. A 19. századi feltalálók egyébként valósággal ontották a talajművelési eszközök újabb és újabb típusait (amelyeknek jó része azután a gyakorlatban hasznavehetetlennek bizonyult).

Az erőgépek a szántóföldön

Új korszak kezdetét jelezte a mezőgazdaságban a gépi erőforrások megjelenése a szántóföldeken, bár használatuk korszakunkban még viszonylag szűk körre korlátozódott. Az első gőzekét már 1861-ben, néhány évvel angliai feltalálása után üzembe állították a bánáti Dentán. Meghonosításában a magyaróvári és béllyei főhercegi uradalom járt élen. Korai megjelenését azonban nem követte gyors elterjedés. 1895-ben is csak 159 gőzekét írtak össze az országban. A századforduló után megszaporodtak ezek a gépek a kevésbé tőkeerős nagy- és középbirtokon is, sőt néhány nyugati megyében gőzeke-szövetkezetek alakultak, amelyek tagjaik számára igen kedvezményesen vállaltak szántást.

A gőzekéknek két fő típusa terjedt el. Az olcsóbb, de körülményesebb egymozdonyos megoldásnál a tábla egyik szélén a lokomotív gőzgépe állt, a túloldalon pedig egy úgynevezett horgonykocsi. A két eszközre szerelt kötéldobok között oda-vissza tekert drótkötél mozgatta a több ekével felszerelt ekekeretet. Az ekekeretben két sorban, egymással szemközt helyezték el az ekéket, így azok felváltva dolgoztak az oda-vissza úton. A lokomotív, illetve a horgonykocsi minden "kör" után előrehaladt a felszántott sáv szélességével.

A Magyarországon üzembe állított gőzekék többsége a drágább, de egyszerűbben alkalmazható, üzembiztosabb és gyorsabb kétlokomotívos rendszerű volt. Ennél a tábla két egymással szembeni szélén két egyforma lokomotív állt, amelyek a kötéldobjaik között kifeszített sodronyon vontatták oda-vissza az eketestet, majd a kör végén előrehaladtak.

A gőzekék elterjedését akadályozta a beszerzés és az üzemeltetés magas költsége. Egykorú számítások szerint gőzgéppel szántani másfélszer-háromszor drágább volt, mint ökörrel. A többletköltségek egy része ugyan megtérült a mélyebb szántás révén elért terméshozam-növekedéssel, de ez a gabonaféléknél nem volt olyan mértékű, amely gazdaságossá tette volna az üzemeltetést. Főleg a cukorrépa-, kukorica- és takarmánytermelő gazdaságokban bizonyult kifizetődőnek a gőzeke beszerzése.

A szántóföldi munkákban a gőzgépek végső soron nem eredményeztek áttörést. Első generációjuk, a lokomobilok önerőből nem voltak képesek helyváltoztatásra, igásállatokkal kellett a munkavégzés (cséplés, esetleg szántás) helyére vontatni. A század vége felé jelentek meg az önjáró lokomotívok, a "közúti mozdonyok". Ezek után már megpróbáltak ekét, boronát, vetőgépet vagy hengert akasztani. Nagy súlyuk, nehézkes kezelésük, alacsony hatásfokuk és drágaságuk miatt a "gőztraktorok" - a mezőgazdaságban alkalmazott gőzgépek fejlődésének utolsó állomásai - nem terjedtek el széles körben.

A nagy váltást a robbanómotorok megjelenése indította el. Már a kilencvenes évek elején megjelentek az első petróleum- és benzinmotoros lokomobilok, amelyeket eleinte ugyanazokra a célokra használtak, mint a gőzgépeket, azaz stabil gépek meghajtására. A világháborút megelőző években került előtérbe a robbanómotoros erőgépek új típusú alkalmazása, a szántóföldi eszközök (elsősorban az eke) vontatása, az Egyesült Államokból érkezett nehéztraktorokkal. Tömeges elterjedésükre azonban a korszakban még nem került sor.

A vetőgépek

A vetőgépek az ötvenes évek végétől kezdtek elterjedni, de 1871-ben még csak 6300 darabot írtak össze az egész országban. A lassú terjedés oka elsősorban a technikai tökéletlenség volt. A sorvető gépekkel kevesebbet lehetett bevetni, mint kézzel, egyenetlen földön nem lehetett használni, domboldalakon nem adagolta egyenletesen a magot. Ezeket a problémákat az 1870-1880-as években küszöbölte ki a gépgyártás. Az egyik minőségi csúcsot egy magyar termék, a Kühne-gyár "Hungária Drill" nevű gépe képviselte, amely az 1878-as párizsi világkiállításon kategóriájában elnyerte a nagydíjat, de dombos vidéken még ennek a használata is körülményes volt. Az 1880-as évek közepén jelentek meg Magyarországon is a hegyi vetőgépeknek nevezett német szerkezetek, amelyek bordás hengerekkel működő tolórendszerei megoldották a magok egyenletes adagolását a vetőláda dőlésétől függetlenül. Tömeges elterjedésük csak ezután kezdődött: 1895-ben már több mint 6000 szórva- (ezzel elsősorban az aprómagvakat vetették) és 38 ezer sorvetőgépet írtak össze (utóbbiak közel felét a parasztgazdaságokban használták).

A nagybirtokon már kiszorulóban volt a kézi vetés, de a parasztság szinte változatlanul ragaszkodott hozzá (nem utolsósorban a vetéshez kapcsolódó hiedelmek, kultikus szokások miatt). A vetőgép egyébként nemigen tette gyorsabbá a vetést, viszont vetőmag-megtakarítást eredményezett, s az egyenletes vetésmélységgel növelte a terméshozamot.

Az aratás eszközei

Az aratásban az 1850-1860-as évek gabonakonjunktúrája, a vetésterület nagyarányú kiterjesztése idején a nagy gabonatermő vidékeken (az Alföldön és a Dunántúlon) gyakorlatilag befejeződött a sarló-kasza eszközváltás. Erdélyben és az ország peremvidékein viszont, ahol szűkösebb volt a termőterület, még a 20. század elején is ragaszkodtak a kisebb szemveszteséggel járó sarlóhoz. Korabeli számítások szerint egy magyar hold gabonát egy kaszás és egy marokszedő egy nap alatt learatott, míg sarlóval ehhez 8-9 ember munkájára volt szükség.

A hagyományos munkaeszközök mellett az ötvenes években megjelent a lóvontatású aratógép is, marokrakó és kévekötő változatban. Meghonosodása azonban lassú volt: 1871-ben csak 1761 darabot írtak össze. Elterjedését technikai tökéletlensége és drága üzemeltetése gátolta (dőlt gabonában, puha talajon nem lehetett használni, könnyen elromlott). Még ahol megvásárolták is, sokszor csak a magasabb bért követelő aratómunkások "ijesztgetésére" használták. Beszerzésük a századforduló táján kapott nagyobb lendületet, amikor az aratósztrájkok gyakorivá váltak, de az aratás továbbra is alapvetően kézi erővel végzett munka maradt.

A cséplés

A mezőgazdaság munkafolyamataiban a legjelentősebb változás a cséplés technikájában ment végbe. A cséplőgépek az 1850-es években érték el azt a fejlődési szintet, hogy minden tekintetben felülmúlják a szemnyerés hagyományos formáit, a kézi cséplést, illetve az állatokkal történő nyomtatást. Ebben az évtizedben kezdődött meg a gőzcséplőgépek sorozatgyártása is.

Az első cséplőgépet 1853-ban állították üzembe a Torontál megyei Óbecsén. A gép a cséplőmunkás teljesítményét a nyomtatáshoz képest négyszeresére, a kézi csépléshez képest 8-10-szeresére növelte. A teljesítménynövekedés, így a csépléshez szükséges idő megrövidülése, végső soron a gyorsabb piacra jutás jelentette a fő ösztönzést a beszerzésére. Az 1860-as években hazánk Ausztriát is megelőzte a cséplőgépek számának gyarapodási ütemében. Technikailag is továbbfejlesztették a gépeket: a szalma- és törekzúzók, a magtisztítást végző rosták és ventilátorok mellé 1865-től már osztályozó hengereket is szereltek beléjük, amelyek a magokat nagyság szerint is szétválasztották, azaz a leggondosabb kézi cséplés minőségét is felülmúlták. A nagyobb teljesítmény és a jobb minőség mellett ráadásul a költségek is alacsonyabbak voltak, mint a hagyományos szemnyerésnél. A gőzcséplőgépek jelentősen csökkentették a munkaerőigényt, azaz, a másik oldalról nézve, a munkalehetőségek számát. Emiatti elkeseredésének a falusi szegénység néha "géprombolással", a cséplőgépek felgyújtásával adott kifejezést.

A cséplőgépek meghajtására a gőzgép mellett sokáig lovakat is alkalmaztak. Sőt az első többé-kevésbé megbízható felmérés alkalmával, 1872-ben ezekből az úgynevezett járgányos cséplőszekrényekből volt több: 3100 a 2400 gőzcséplőgéppel szemben. (Ugyanakkor egész Erdélyben mindössze 131, illetve 28 szerkezetet találtak!)

A következő években a cséplőgépek beszerzése meggyorsult, mind az uradalmaknál, mind a paraszti gazdaságoknál, bár az utóbbi e téren is csak lemaradással követte a nagy- és középbirtokot. A cséplőgépek elterjedésének igazi mutatója nem is a parasztok által megvásárolt gépek száma (annak határt szabott a viszonylag nagy tőke- és szakismeretigény), hanem az, hogy a gabonának mekkora hányadát csépelték géppel. Az uradalmak gépei ugyanis bércséplést is vállaltak, ha az uraságnál végeztek. Hamar megjelentek azok a "kisvállalkozók" is (falusi kovácsok, uradalmi géplakatosok), akik gőzcséplőgépet vásároltak, s azzal vállaltak bérmunkát a környék falvaiban. Az egyszerűbb és olcsóbb járgányos cséplőgép azonban a nagyobb parasztgazdaságokban is általánossá vált. 1895-ben már közel 9000 gőzcséplőgép és 46 000 lóval vagy kézi erővel hajtott cséplőszekrény volt a gazdaságok tulajdonában (az előbbiek 70 százaléka a nagybirtokon, az utóbbiak csaknem teljesen a parasztgazdaságokban). A gépellátottság azonban a valóságban ennél is jobb volt, mert ebben a statisztikában nem szerepeltek a fentebb említett, elsődlegesen nem mezőgazdaságból élő kisvállalkozók. A fejlődés töretlenül folytatódott: a következő két évtizedben a gépek száma további 40 százalékkal gyarapodott, s a növekedést már szinte kizárólag a gőzgéppel, illetve az időközben megjelent robbanómotorral hajtott cséplőgépek számának emelkedése adta. 1915-ben gépi erővel csépelték már az ország gabonatermésének 7/8 részét, a több tízezer járgányos géppel mindössze 3-4 százalékát, a maradék 10 százalékot pedig a hagyományos módon. (Főleg a tetőfedéshez szükséges zsúpszalma nyerése miatt ragaszkodtak a gabona szárát megkímélő kézi csépléshez.)

Az infrastruktúra forradalma

A vasút műszaki fejlődése

A vasúti közlekedés technikai fejlődésének fő kérdése ezekben az évtizedekben a mozdonyok teljesítményének és hatásfokának növelése volt. A MÁV Gépgyárában, magyar tervek alapján, de a mozdonytechnika legújabb külföldi vívmányait alkalmazva készült mozdonyok nemzetközi viszonylatban is a legjobbak közé tartoztak. 1900-ban már 100 km/óra sebességgel robogó mozdonyt épített a gyár, 1914-ben pedig 2350 lóerős mozdonyt helyeztek forgalomba; ez korának egyik legnagyobb teljesítményű gépe volt. Az 1890-es években kezdték meg a hatásfok javítására kompaund gépek építését, az 1910-es években pedig a túlhevített gőz használatát.

A gőzmozdonyok korszakunkban még távolról sem érték el fejlődési lehetőségeik határait: teljesítménynövekedésük egészen az 1930-as évek végéig tartott. Ugyanakkor bizonyos hátrányait a fejlesztések sem tudták kiküszöbölni. Ilyen volt a pazarlóan alacsony hatásfok (az elégetett szén energiájának mindössze öt-hat százalékát használta a vonat továbbítására), a teljesítménynövekedés korlátai, az üzemeltetés nehézkessége, a fűtő szükségessége, a robbanásveszély és a környezetkárosítás (füst, korom, szikraszórás, zaj). Ezek miatt már a 19. század vége felé keresték a más energiaforrások: a robbanómotorok és az elektromosság vasúti alkalmazásának lehetőségeit.

A villamosság nagyvasúti felhasználását a transzformátor feltalálása tette lehetővé, ugyanis ez oldotta meg a nagyfeszültségű váltakozó áram nagy távolságra való szállításának problémáját. A vasút villamosításának úttörője volt Kandó Kálmán, aki 1895-ben kezdett dolgozni villanymozdonyának tervezésén. Néhány rövidebb, egyenáramra berendezett vasútvonal megnyitása után magyar cég, a Ganz-gyár építette meg Kandó tervei alapján az első, háromfázisú váltakozó árammal működő vasútvonalat, az észak-olaszországi Valtelina Vasutat. A gyár készítette hozzá a mozdonyokat és a motorkocsikat is. A Kandó-rendszer sikerének alapja az volt, hogy közvetlenül csatlakozhatott a születőben lévő országos energiahálózatokhoz, így nem volt szükség külön vasúti erőművek építésére.

A MÁV már a világháború előtti években tervbe vette négy fővonal villamosítását, de erre a közbejött háború miatt csak később került sor. Az egyetlen gyakorlati eredmény ezen a téren a Rákospalota-Veresegyház-Vác-Gödöllő helyiérdekű villamos vasút megnyitása volt 1911-ben.

Úgynevezett gőzmotorok és belső égésű motorok alkalmazásával is kísérleteztek a századvégen, főleg a külön mozdony nélküli, kevesebb utast szállító motorkocsiknál. Gőzmotoros kocsikat Magyarországon először 1901-ben alkalmaztak a Dél-Alföldön (a húszas évekig közlekedtek). Az első benzinmotorkocsikat egy évvel később helyezték üzembe. A vasúti vontatásban sikeresebbnek bizonyult dízelmotorok csak a háború után jelentek meg Magyarországon.

A mozdonyokkal párhuzamosan fejlődtek a vasúti kocsik is. A nagyobb sebesség követelményeihez alkalmazkodva a korábbi 2-3 tengelyes kocsikat a fővonalakon 4 tengelyű kocsikra cserélték. Nőtt a vagonok mérete és sokat javult a komfortjuk is. Az üvegablakos kocsikat gázzal világították meg, s az 1870-es évektől télen gőzzel fűtötték. A befogadóképesség növelésére emeletes kocsikat is üzembe helyeztek, de azok szélesebb körben nem terjedtek el. A csomagokat eleinte a kocsik tetejére kötözték, majd hamarosan külön poggyászkocsikat állítottak be. Az 1860-as években kezdték mellékhelyiségekkel ellátni a vonatokat. A vasúthálózat, s vele az utazások hosszabbodásával felmerült az igény a háló- és étkezőkocsik alkalmazására. Magyarországra 1883-ban az Orient-expresszel jutottak el először, de 1889-től már a belföldi gyorsvonatokon is megindult rendszeres forgalmuk. A járműpark különleges darabjai voltak az udvari vonatok, amelyek fényűző kivitelben készültek, s a maximális kényelmet biztosították fenséges utasaiknak.

Fejlődtek a teherszállítás eszközei is: a vagonok raksúlya egyre nagyobb lett, s a szállítandó áruk fajtája szerint speciális típusokat építettek (például hűtőkocsikat).

Az 1880-as évek végére kicserélték a vasúti síneket is: a néhány év alatt elhasználódó, gyakran törő öntöttvas síneket felváltották az acélsínek. A vasút elterjedése az építészetben is hozott újdonságot. Egy-egy vonal mentén típustervek alapján azonos vagy csaknem azonos állomásépületet emeltek a kisebb településeken.

A vasutak szinte megszületésük pillanatától alkalmazták a hírközlés újonnan született találmányait, a távírót és a telefont, az elektromosságot pedig felhasználták a jelzőberendezések működtetésében és megvilágításában. Kifejezetten a vasúti közlekedés igényeinek kielégítésére fejlesztették ki az állomási biztosítóberendezéseket. Ezeket eleinte mechanikus módszerrel kezelték, de már az 1870-es évektől terjedtek az elektromechanikus biztosítóberendezések is.

A városi tömegközlekedés születése

A városok kiterjedésének és népességének növekedése hívta életre a városon belüli tömegközlekedés iránti igényt. Ennek megteremtésére először természetesen a legnagyobb és legvárosiasabb településen, Budapesten került sor.

A valódi tömegközlekedés kezdetét a közúti vasutak megjelenésétől számíthatjuk. Az első lóvasutakat egy magántársaság helyezte üzembe: 1866. augusztus 1-jén indult el az első kocsi a Széna (ma Kálvin) térről Újpestre. (Ekkor még csak négy európai város: Párizs, Koppenhága, Berlin és Bécs rendelkezett ezzel az akkor modernnek számító tömegközlekedési eszközzel.) A vállalkozás olyan sikeresnek bizonyult, hogy szinte azonnal nekiláttak újabb és újabb vonalak kiépítésének. Közülük az 1874-ben átadott margitszigeti lóvasút lett a leghosszabb életű: 1928-ig szállított utasokat. A lóvasút kocsijai egy- és kétszintesek lehettek, rajtuk akár három osztállyal is, s egy vagy két ló vontatta őket.

A kiépülő tömegközlekedési hálózat különleges színfoltját képezte az 1870-ben átadott budavári Sikló, és az 1874-ben elkészült Sváb-hegyi Fogaskerekű Vasút. Mindkét eszközt gőzüzemre rendezték be építésekor, s mindkettő világviszonylatban is az elsők közé tartozott a maga nemében. Gőzmozdonyok álltak az elővárosi közlekedés szolgálatában is a HÉV-vonalakon.

1887. november 29-én indult el a német Siemens-Halske cég új találmánya, a villamoskocsi a Nagykörúton a Nyugati pályaudvartól a Király utcáig. Az első villamosok egyenáramot használtak, amelyet az egyik sín alatt lefektetett alsóvezetékben vezettek. (Eleinte városesztétikai okok miatt nem engedtek felsővezetéket építeni.) A próbát sikeresnek találták, s Budapest közlekedése ettől kezdve már a villamos vasút jegyében fejlődött. A villamos vontatás fölénye olyan nyilvánvaló volt, hogy egy évtized alatt eltűntek a lovak által vontatott vasúti kocsik Budapest utcáiról (a Margitsziget kivételével).

A millenniumi évben valósult meg egy újabb úttörő vállalkozás: az Andrássy út alatt húzódó villamos vasút. (A reprezentatív sugárút szépségének megőrzése miatt nem engedélyezték, hogy a Városligetbe vezető ló- vagy villamos vasutat építsenek.) A 3,75 km hosszú pálya építése 1894 augusztusában kezdődött meg, és 1896. május 2-án átadták a közforgalomnak a Ferenc Józsefről elnevezett földalatti vasutat, amely az első volt a kontinensen.

A modern tömegközlekedési eszközök korában sem tűntek el azonban a városi utakról - sőt virágkorukat élték - a lófogatú bérkocsik, az egylovas konflisok és a kétlovas fiákerek. Még modernizálták is őket: a gumirádlis kerék a nagyobb kényelmet és az útburkolat kímélését, a kötelezővé tett dörzsfék a biztonságot szolgálta, az 1911-ben bevezetett taxaméter pedig a viteldíjfizetést akarta rendezetté tenni. Ugyancsak sokáig (egészen 1929-ig) közlekedtek a lóvontatású társaskocsik, az omnibuszok azokon az útvonalakon, amelyeken nem lehetett síneket lefektetni. Az emeletes omnibuszok (amelyeken "éjjel, a tetején" is lehetett utazni) a század elején jelentek meg. A majdan helyükbe lépő autóbuszok közül az első 1915-ben indult el az Andrássy úton.

A nagyobb vidéki városokban szintén a dualizmus évtizedeiben épült ki a helyi közlekedés hálózata. 1908-ban 45 városban jártak omnibuszok. Temesvár és Arad utcáin csaknem a pestivel egy időben, 1869-ben indultak el a lóvasút kocsijai. Nagyváradon épült meg az első gőzvontatásra berendezett városi vasút (összesen hét városban alkalmaztak gőzmozdonyokat a helyi közlekedésben). A vidéki városok közül elsőként Pozsonyban indult meg a villamosközlekedés 1895-ben, s a világháború kitörésekor már 17 városban csilingeltek a modern járművek.

A közúti közlekedés forradalma: az automobil

A 19. század sikergépével, a gőzgéppel folytatott kísérletek nem sok eredményt hoztak a közúti közlekedés fejlődése szempontjából. A batárszerű gőzkocsik, amelyekkel a század első felében Angliában próbálkoztak, nehézkesek és veszélyesek voltak, az utasokat füst és korom borította be fülsiketítő zaj közepette.

Az áttörést a belső égésű motorok hozták meg (Otto 1877-es szabadalmazott benzinmotorját más német feltalálók, Benz és Daimler tették a gyakorlatban alkalmazhatóvá).

Az első Benz-gyártmányú gépkocsi 1895-ben jelent meg Budapest utcáin. A tehetős magánvásárlók mellett a posta járt élen az új technika meghonosításában. Az első autóbuszokat Aradon helyezték forgalomba 1909-ben, az első taxikat Budapesten 1913-ban. Magyarországon a háború kitörésekor még csak mintegy 2900 személygépkocsit, 300 teherautót és száznál több motorkerékpárt tartottak nyilván. Közlekedésüket az 1910-ben kiadott "Szabályzat a gépjárművek közúti forgalmáról" (a KRESZ őse) szabályozta.

Az urbanizáció vívmányai

A gyors urbanizáció, amely a dualizmus korának egyik leglátványosabb jelensége volt, számos technikai újdonságot tett a mindennapi élet magától értetődő részévé. A modern infrastruktúra elemeinek: az úthálózatnak, a vízellátásnak és a szennyvízelvezetésnek, a gáz-, majd az áramszolgáltatásnak, illetve a tömegközlekedésnek a kiépítését részint a nagyobb kényelem iránti igények, részint a magasabb egészségügyi követelmények, illetve a gazdasági érdekek ösztönözték. A főváros fejlődésén lehet a legjobban követni az infrastruktúra modern elemeinek megjelenését. A nagyobb, gazdagabb vidéki városok általában néhány éves lemaradással honosították meg az új vívmányokat, bár néha előfordult, hogy egyik-másik szolgáltatásban valamelyikük megelőzte a fővárost.

A városi élet kényelme és a szállítás érdekei tették szükségessé például a városi úthálózat rendezését, jó minőségű kiépítését. A hegyvidék kivételével a városokban, így Budapesten is, nagyobb méretekben csak a kiegyezés körüli években indul meg az utak burkolása. Többféle burkolóanyaggal kísérleteztek. A Lánchidat és a mai Clark Ádám teret például kátránnyal telített fenyőfakockákkal burkolták. A fővárosban 1871-ben épült az első, zúzott kavics alapozású és efölött kockakővel kirakott út a mai Arany János utcában. Ugyanebben az évben készült el az első aszfaltburkolat is, a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában. 1879-ben próbálták ki először a keramitburkolatot a Stáció (ma Baross) utcában. A legsikeresebbnek bizonyult burkolat, a hengerelt aszfalt 1906-ban, a kiskockakő 1907-ben jelent meg.

Elsősorban egészségügyi megfontolások motiválták a vízvezeték-hálózatok kiépítését. Az egészséges ivóvizet ugyanis a városokban a lakosság számának növekedésével már egyre nehezebben lehetett biztosítani a hagyományos módon. A csatornázás hiánya miatt a városokban ásott kutak vize egyre nitrátosabb lett. Pesten 1867-ben építették az első ideiglenesnek szánt vízművet a mai Országház helyén, a víztároló medencéket Kőbányán, illetve a hozzá vezető fővezetéket (egy angol mérnök, W. Lindley tervei alapján). Ez a víz azonban rossz minőségű volt, mivel szűretlen, nyers Duna-vizet is tartalmazott, és gyakran fordult elő üzemzavar is.

Buda ellátására Újlakon 1881-1882-ben elkészült a Duna-parti vízmű, parti szűrésű kutakkal, szivattyútelepekkel és csőhálózattal együtt. A következő évtizedekben, a hegyvidék beépülését követve, újabb átemelőtelepek és víztornyok épültek, amelyeket úgy helyeztek el, hogy azokból a legmagasabban fekvő városrészeket is el lehessen látni.

A pesti vízellátásra a végleges megoldást a káposztásmegyeri vízmű megépítése jelentette. 1893-ban kezdték el a természetes (parti) szűrésű kutak fúrását, illetve a fővezeték építését az Újpesti-szigeten, majd Dunakeszi határában, illetve a Szentendrei-szigeten. (Az iparfejlődés eredményeként az egész káposztásmegyeri vízműkomplexum felszerelését a budapesti gyárak állították elő!) A századforduló után megépült a Gellérthegyi víztároló, a kőbányai vízműtelep és víztorony, amelyek lehetővé tették a magasabban fekvő pesti városrészek kiegyensúlyozott ellátását. A vízműtelepek kiépülésével párhuzamosan fejlődött a csőhálózat is, hossza 1915-ig 870 km-re nőtt. Az elhasznált víz mennyiségének mérését csak a világháború idején vezették be.

Az egységes csatornahálózat kiépítése csak 1891-ben kezdődött meg Budapesten. A csatornarendszer fő szerkezeti elemei (öt főgyűjtőcsatornával és a soroksári szivattyúteleppel) 1906-ra készültek el.

A gázszolgáltatás Pest-Budán a közvilágítás szolgálatában kezdődött meg 1856-ban. A városegyesítés idején már 50 ezer gázláng világított esténként. A fejlődés a következő évtizedekben töretlenül folytatódott: 1896-ban már 214 ezer a fogyasztóhelyek száma. A kilencvenes években, a gáz tökéletes elégetésére alkalmas készülékek kidolgozásával, új funkciót is nyert a gáz: ekkor kezdték el főzésre használni. A fogyasztás rohamosan nőtt, a nagyvárosban a gázvilágítás és a gáztűzhely már hozzátartozott a legszélesebb néprétegek mindennapjaihoz.

Az elektromosság felhasználása már a városegyesítés körüli években megkezdődött, de még sokáig alkalmi jellegű maradt, vagy egy-egy reprezentatív épület megvilágítására szolgált (Nemzeti Színház, Keleti pályaudvar, városligeti korcsolyapálya, Munkácsy-kiállítás). Az ezek világítását szolgáló kis áramfejlesztők után az első, egy egész várost ellátó villanytelepet Temesváron építették fel 1884-ben. Az elektromosság hasznosításának lehetőségét a fővárosban a nyolcvanas évek végén megjelenő villamoskocsik tették széles körben ismertté. Az áramszállítás és -elosztás technikai feltételeinek megoldása után 1893-ban két magánvállalat indította meg az áramszolgáltatást a közvilágítás céljaira, illetve magán- és ipari fogyasztók számára. A villannyal világító fogyasztók száma három év alatt elérte a gázfogyasztók számának ötödét. A világháborúig az elektromosság egyre több területet hódított meg: a közlekedés után a világítást, majd az ipari gépek motorjait. A háztartásokban megjelentek a villannyal működő vasalók, vízforralók, kávéfőzők, tűzhelyek és fűtőtestek. 1914-ben már 49 ezer fogyasztó jutott áramhoz; 810 ezer izzólámpa világított, a gyárakban 7400 motort tartott mozgásban az áram. 1909-ben jelent meg a fővárosi közvilágításban is az elektromosság. Elsőként a Rákóczi útnak a két körút közé eső szakaszán állították fel az ívlámpákat, majd a következő két évben a Kis- és Nagykörúton, a Kossuth Lajos utcában és az Eskü (ma: Szabadsajtó) utcában is az elektromosság váltotta fel a gázlámpák imbolygó fényét.

A század végén kigyulladt a villanyfény már számos vidéki városban is. A világháborúig az áramfejlesztő telepek száma 200-ra, összteljesítményük 216 millió kilowattra nőtt, s ezek 300-nál több várost és községet láttak el árammal. Kisebb települések villamosítása is megtörtént egy-egy vállalkozó kedvű malomtulajdonos jóvoltából.

A modern távközlés kezdetei

Távíró és telefon

Az első távíróvonal Magyarországon 1847 karácsonyának másnapján Bécs és Pozsony között nyílt meg. 1850-ben már Pestet is összekötötték a birodalmi fővárossal. Eleinte csak hivatalos táviratokat továbbítottak a távírdák, de hamarosan megnyitották őket a magánforgalom előtt is.

A kiegyezéskor a magyar kormány 8100 km hosszú vonalhálózatot vett át, 181 táviratfelvevő állomással. A következő években végrehajtott fejlesztések arra irányultak, hogy a vármegyék székhelyét bekapcsolják a forgalomba, illetve bővítsék a nemzetközi összeköttetéseket.

A távírdákban főleg Morse-gépeket alkalmaztak. Az adókészülékek billentyűjén leadott jeleket (minden betűnek hosszú és rövid jelek kombinációja felel meg) a vevőkészülék láthatóvá tette: a benne egyenletesen haladó papírszalagot pont, vonás alakjában behorpasztotta. Később - a távírászok szemének kímélése érdekében - a horpadások helyett kék festékpontokat és vonalakat adott a vevőkészülék. Magyarországon 1873-tól kezdve alkalmazták ezt az úgynevezett kékíró-gépet. A századelőn Európában - követve az amerikai mintát - áttértek az úgynevezett kopogó gépekre, azaz a hallás útján való jelvételre. (Magyarországon 1912-ben vezették be.) Ez a papírszalagos Morse-gép óránkénti 400 szavas teljesítményét 600-ra növelte.

Sokkal nagyobb adatátvitelre volt képes az úgynevezett Hughes-gép, amely betűket nyomott a vevőkészülékbe helyezett papírra (a telexgép őse). Magyarországon 1867 óta alkalmazták az óránként 3600 szó átvitelére képes szerkezetet a legnagyobb forgalmú vonalakon.

A telefon megjelenése s a hálózat gyors növekedése még jó ideig nem vezetett a távíró elsorvadásához. A kilencvenes években is bővült még a vonalhálózat, de új vonalak inkább csak a nemzetközi forgalom lebonyolítására épültek. 1914-ben csaknem 3000 távíróhivatalban s 2400 vasútállomáson lehetett táviratot feladni.

A Morse-gépek helyett egyre több Hughes-gépet állítottak forgalomba, 1899-től pedig már telefonon is továbbítottak táviratokat. 1901-től kezdték az elemek helyett áramfejlesztő berendezésekkel (dinamókkal) és akkumulátorokkal biztosítani az elektromos áramot. A fővárosi hálózatot 1890-től javarészt föld alatti kábelekbe fektették, a háztetőkön éktelenkedő sok drót ugyanis nemcsak a városképet csúfította el, de karbantartása is sokba került. A vidéki városokban is követték a példát, sőt a fővonalakat is elkezdték a föld alá helyezni 1904-től, hadászati meggondolásokból (elsőként Budapest és Hatvan között).

Korszakunkban született meg a hírközlési technika újabb generációja, a telefon. Bell 1876-ban bemutatott találmányát szédületes gyorsasággal tökéletesítették, s szinte azonnal megkezdődött gyakorlati alkalmazása is. Puskás Tivadar ötlete nyomán már 1877-ben megépült Bostonban az első telefonközpont, amely az addig csak párosával összekötött telefonkészülékek helyett lehetővé tette a kapcsolatot az összes előfizető között.

Az első hazai telefontársaságot Puskás Tivadar öccse, Ferenc alapította Budapesten, működését 1881. május 1-jén (Bécset megelőzve) kezdte meg 50 előfizetővel. 1887-ben, amikor az állam megváltotta, már tíz városban működött telefonhálózat. 1889-től ezeket is államosították, s elkezdték az összekötő távolsági (interurbán) vezetékhálózat kiépítését. Már 1890-ben három kettős vezeték kötötte össze a Monarchia két fővárosát. A forgalom olyan élénk volt, hogy 1893-ban még egy második vonalat is építettek. Sorra bekapcsolták a vidéki nagyvárosokat: Győrt, Szegedet, Aradot, Temesvárt, Pozsonyt. A század végén már 22 városból lehetett telefonálni. 1897-ben adták át a Budapest-Berlin vonalat, amely a maga 900 km-es hosszával a legelső volt az akkori Európában.

A századelőn felépült az első nagy telefonközpont a fővárosban a Nagymező utcában, majd a hatalmas növekedés miatt még egy, az 1917-ben átadott József központ.

Mind több városban létesült helyi hálózat, amelyet aztán fokozatosan bekapcsoltak az országos hálózatba is. A vonalak lassan kinyújtóztak a falvak felé: egyrészt a város környéki településeket bekapcsolták a városi hálózatba, másrészt a közigazgatás érdekeinek szolgálatában kiépítették a nagyobb községeket a szolgabírói székhellyel összekötő vonalakat. 1914-ben már mintegy 2000 telefonközpont kötött össze csaknem 90 ezer telefonkészüléket.

A hálózat növekedése mellett számos újítás is jelezte a szolgáltatás fejlődését. 1901-ben vezették be a telefonszámokat (addig az előfizetők neve alapján kapcsoltak a központos kisasszonyok). 1907-ig az előfizetőnél volt elhelyezve az áramforrás (elem), ekkortól kezdtek áttérni a központban elhelyezett közös telepre. A kisebb központokban már a háború előtt megjelentek az automata kapcsolóberendezések.

Az olasz Marconinak 1896-ban sikerült először a távírójeleket vezetékes összeköttetés nélkül, azaz rádióhullámok útján továbbítani. A rendszeres távíróforgalom 1913 elején indult meg, elsőnek London és New York között, s a következő évben sorra teremtették meg az európai nagyvárosok a "szikratávírós" összeköttetést. Magyarországon a háború idején, 1914-ben állították fel a Csepel-szigeten az első magyar rádióadó-állomást, amely Bulgáriával és Törökországgal, később Spanyolországgal és Svédországgal biztosította a háború miatt megszakadt távirati összeköttetést. (A vevőkészüléket a Gyáli úton, a postai kísérleti állomás tetején helyezték el.)

A távközlés fejlődését több magyar találmány, műszaki újdonság is segítette. A Bécs-Budapest telefonvonalat vezették először a vasút mellett, azaz közös oszlopokon a távíróval. (A csavarmentes szerelési móddal kiküszöbölték a távíró zavaró hatását.) Budapesten használtak először dinamót a távírónál áramforrásként. A telefonközpontok kapcsolószekrényeinek tökéletesítésében több magyar szabadalom született. A távközlés újdonságainak figyelemmel kísérése és kipróbálása, a készülékek bevizsgálása céljából 1892-ben a posta kísérleti állomást szervezett. 1899-ben Budapest és Berlin között próbálták ki Pollák Antal és Virág József gyorstávíróját, ami percenként ötezer jelet továbbított.

Budapest hírszolgálati különlegessége volt a telefonhírmondó, amelyet Puskás Tivadar 1893-ban indított be. Az általa szabadalmaztatott kapcsolási módozattal egy központból telefonon közvetítették a bemondók által felolvasott híreket, a pontos időt az előfizetőknek.

A posta

A postaszolgálat modernizálódása elsősorban a közlekedési eszközök fejlődésével függött össze. A vasutakat azok építésével egyidejűleg elkezdték a postai küldemények szállítására használni. A posta különvagonjait, a mozgópostakocsikat ingyen voltak kötelesek továbbítani a vasúttársaságok. A vasúthálózat sűrűsödésével párhuzamosan tűntek el a 19. századi utak kívülről romantikus, belülről testet és türelmet próbáló járművei, a lovas postakocsik.

Ugyanígy a rendszeres dunai gőzhajójáratok is megindulásuktól kezdve hozták-vitték Bécs és Pest, majd 1850-től Pest és Orsova között a küldeményeket. 1914-ben már közel napi 2000 vonat és 39 gőzhajójárat bonyolította le a postaforgalmat. 1893-ban indult el utoljára postakocsi utasokkal (az erdélyi Besztercéről, illetve a horvátországi Ogulin-Gospic között járt), de a küldemények továbbításában a vasúttal nem rendelkező vidékeken, illetve a városokon belül a korszak végéig megőrizték szerepüket a lóvontatta postakocsik. (1914-ben még közel négyezer ló szolgálta a postát.)

A vasút megjelenéséhez hasonló léptékű változást indított el a századforduló táján a közúti közlekedés fejlődése, illetve gépesítése. 1896-ban kezdték el a kerékpár felhasználását a táviratok kézbesítésénél. 1897-ben a postaládák tartalmának begyűjtésére motoros tricikliket állítottak forgalomba Budapesten, megelőzve ezzel az összes európai postát! 1903-ban helyezték üzembe a nagyobb budapesti postahivatalok és pályaudvarok közti levélszállítás meggyorsítására az első automobilokat, s számukat évről évre növelték. 1910-ben már tíz vidéki városban is gépkocsikkal bonyolították le a helyi forgalmat, sőt a levélgyűjtést és az expresszküldemények kézbesítését is.

Ebben az évben kezdték el az automobilokat használni a vasút által nem érintett helységek postájának szállítására (ennek főleg a Kárpátokban s a horvát hegyvidéken volt nagy jelentősége). A modern közlekedési eszközökkel a posta újraélesztette a korábban megszüntetett személyszállítást is.

Az ipari technika fejlődése

Korszakváltás az ipari technikában

Magyarországon a 19. század utolsó két évtizedében bontakozott ki a röviden ipari forradalomnak nevezett összetett folyamat, amely gyökeresen átalakította az ipari termelés szervezeti kereteit és technikai feltételeit, s amely mélyreható következményekkel járt mind a gazdaság más ágai (mezőgazdaság és infrastruktúra), mind a társadalom számára. Az ipari termékek döntő részét tőkés nagyüzemi keretekben állították elő, erő- és munkagépek alkalmazásával. A liberális piacgazdaság elveinek érvényesülése (mindenekelőtt a verseny szabadsága) hatalmas szellemi és anyagi erőket hozott mozgásba. A technika fejlődése korábban elképzelhetetlen módon felgyorsult. Ipar és elméleti tudomány kapcsolata sokkal szorosabbá vált: az ipari szakemberek keresték az új tudományos felismerések gyakorlati alkalmazásának lehetőségeit, illetve a megoldatlan műszaki problémák tudományos kutatási kérdéssé váltak. (A magyar ipar- és technikatörténetben kitűnő példa erre a pécsi porcelángyáros Zsolnay Vilmos, aki saját elmélyült fizikai és kémiai tanulmányai után teljesen megújította a termelést. A kilencvenes években Wartha Vince műegyetemi tanárral közösen fejlesztette ki a tüzes zománcot, az eozint, amely nemzetközi rangot adott gyárának.)

Az ipar és a technika fejlődése két vonatkozásban is vizsgálható. Egyrészt szólnunk kell az ipari termelés technikai eszközeinek, az alkalmazott gépeknek és szerszámoknak a fejlődéséről, másrészt arról, amit az ipar előállított. Hiszen a gazdaság és a mindennapi élet egészét érintő gyökeres változások technikai alapjait az ipar teremtette elő. A gyárakból kerültek ki azok a gépek, szerszámok és hétköznapi használati tárgyak, amelyek az emberek életét ezekben az évtizedekben alapjaiban megváltoztatták: a vasekék és a cséplőgépek, a mozdonyok és a távíróvezetékek, a vízcsapok és a gázlámpák, a kerékpárok és az írógépek - vég nélkül sorolhatnánk a korszak újdonságait.

A magyar gazdasági-technikai felzárkózás szempontjából szerencsés kor volt ez. Az európai és észak-amerikai országok közötti kapcsolatokban alig léteztek korlátok, a tőke, az áruk és a szellemi javak szabadon és az előző korokhoz képest hihetetlen sebességgel áramlottak. A korszakot fémjelző nagy találmányok, mint például a telefon, a robbanómotor, a rádió, a villamosság különböző alkalmazásai vagy a repülőgép már aligha köthetők egyetlen feltalálóhoz, sőt egyetlen országhoz sem. Valaki nyilvánosságra hoz egy ötletet, bemutat egy kezdetleges szerkezetet, s a fejlett országokban szakemberek és amatőrök tucatjai látnak neki azonnal tökéletesítésének, gyakran egészen különböző utakon érve el eredményt (s közben persze az irányok többsége zsákutcának bizonyul, a kísérletező pedig mosolyt fakasztó különcnek). A kezdetleges szerkezetből pár év alatt gyakorlatilag alkalmazható gép, berendezés lesz, s szinte azonnal vállalkozások születnek hasznosítására, gyártására, elterjesztésére. A "civilizált világhoz" tartozó országok között legfeljebb néhány év a különbség az alkalmazásban.

Magyarország a kettős monarchia részeként szervesen betagolódott ebbe a "civilizált világba". A rendezett politikai és jogi viszonyok, a gyorsan fejlődő anyagi és szellemi infrastruktúra alkalmassá tették előbb a technika új vívmányainak befogadására, majd - a korábbi lemaradáshoz képest meglepő gyorsasággal - maga is hozzájárult a további fejlődéshez, egyes területeken kiemelkedő eredményességgel.

A dualizmus idején a technikai fejlődés szempontjából sikerült előnnyé változtatni azt a hátrányt, amit a megkésett fejlődés jelentett. Az évszázados lemaradással kialakuló magyar gyáripar egyből korának élenjáró technikáját vehette át, a termelés eszközeit és termékeit tekintve egyaránt, s ez meglepően gyorsan és viszonylag kevés zökkenővel sikerült. Az újonnan alapított gyárak vagy a korszerű nagyüzemmé váló régebbiek a legmodernebb külföldi gépek és eljárások átvételére törekedtek. A vezető hazai vállalatok vásároltak külföldi szabadalmakat, utánoztak sikeres importtermékeket (gyakran módosított, a hazai keresletnek jobban megfelelő változatban), kisebb részben önálló fejlesztésekkel igyekeztek a külföldi árukkal versenyképes termékeket előállítani.

Nagy szerepet játszottak a modern technika meghonosításában a külföldről érkező szakemberek, mivel a "technikai transzfer" ebben a korban még nem annyira az információk írásos áramlásának formájában valósult meg, hanem az ismereteket, tapasztalatokat birtoklóik személyükben vitték magukkal. A technikai modernizáció szempontjából előnnyé vált a külföldi tőke nagyarányú beáramlása is. Noha ennek viszonylag kis része érkezett "működő tőkeként", de ahol közvetlen külföldi beruházás valósult meg (tehát a külföldi tőkés maga épített gyárat, vagy korszerűsített egy megvásárolt üzemet), ott a hazai technikát honosította meg Magyarországon. Hasonlóan volt pozitív hozadéka az egyik legsúlyosabb társadalmi válságtünetnek, a kivándorlásnak is. Az Amerikából hazatérők nemcsak magasabb technikai kultúrát hoztak magukkal, hanem némelyikük kifejezetten valamilyen műszaki újdonság meghonosításának tervével tért vissza az óhazába.

A felgyorsuló technikai fejlődés számos új lehetőséget nyitott meg a magyar ipar előtt is. Az éppen csak születőben lévő iparágakban és az új termékeknél kevésbé érvényesült a nagyobb ipari múlttal rendelkező régiók előnye. Jó példa erre az elektrotechnikai ipar, amely ebben a korszakban született, s amelyben egyes magyar cégek világviszonylatban is az élvonalba tartoztak.

A magyar ipar összes ágának technikai fejlődését számba venni természetesen nincs módunk. Az alábbiakban csak azokról az iparágakról adunk áttekintést, amelyek technikailag leginkább átalakultak vagy különösen fontos szerepet játszottak a korabeli gazdaságban, illetve amelyek nemzetközi viszonylatban is tekintélyt vívtak ki a műszaki modernizációban elért eredményeikkel.

A géperő győzelme

Az ipari forradalom egyik legfontosabb mozzanatát az új energiaforrások alkalmazásának tömeges elterjedése képezte. Korábban a gazdaság döntően az emberi és állati erőt, illetve egyes speciális célokra a természetben "készen található" vízi és szélenergiát használta a termelésben. A gőzgép elterjedése korszakhatárt jelentett: megsokszorozta a korábban elérhető teljesítményeket, és függetlenítette a termelést helytől és természeti tényezőktől.

Magyarországon ugyan már a század első felében munkába állították az első gőzgépeket, de számuk és összteljesítményük a kiegyezés körül is messze elmaradt még a birodalom másik feléhez képest.

A gőzgépek térhódítása nem vezetett azonnal a hagyományos erőforrások eltűnéséhez. Az 1884-es statisztika szerint az országban közel 16 ezer "vállalat" alkalmazott valamilyen erőforrást. Döntő többségük ekkor még a vizet és szelet fogta munkára, kevés kivétellel malmok hajtására. Viszont a több mint 13 ezer vízikerék már kisebb teljesítményre (59 ezer lóerő) volt képes, mint az 1800 üzemben alkalmazott gőzgépek (64 ezer lóerő). A természeti energiát használó üzemek száma még növekedett: a századelőn 18 000 vízi- és szélmalom őrölt gabonát, fűrészelt fát, tört kendert. Egy részük még korszerűsödött is. Az egyszerű vízikerekek helyett megjelentek a sokkal gazdaságosabb turbinák, egyes vállalkozó kedvű malomtulajdonosok az ősi szerkezeteket elkezdték hasznosítani áramtermelésre is. (A termés zömét azonban a 2760 gőz-, illetve motoros malom, sőt azon belül is a 300 nagymalom őrölte meg.)

A gőzgépek térhódítása különösen az 1880-as években kibontakozó nagyüzemi fejlődés sodrában gyorsult fel. 1884 és 1913 között a magyar iparban alkalmazott gőzgépek összteljesítménye 64 ezerről 576 ezer lóerőre emelkedett (1863-hoz képest százszoros volt a növekedés).

A gőzgép feltalálása után a következő mérföldkövet a villanymotor és a robbanómotor jelentette az erőforrások történetében. Az 1890-es évekig a gépi hajtóerőt - ami addig gyakorlatilag egyet jelentett a gőzgéppel - csak a nagyüzemek tudták használni gazdaságosan. Ebből a tényből a kisműhelyek elsorvadását jósolták. Az új erőgépekkel az energia kisebb részekre oszthatóvá, szállíthatóvá, egyszerűen hozzáférhetővé vált. A kis teljesítmény leadására is alkalmas, különös szakértelmet nem igénylő villanymotorok versenyképessé tettek egy sor kisüzemet, amelyek kis sorozatú, különleges termékeket állítottak elő.

A kohászat és a gépgyártás

Magyarországon a vaskohászatban már a 19. század első felében is viszonylag hamar átvették a nyugat-európai ipari forradalom vívmányait: a kavarást és hengerlést, valamint a gőzgépek alkalmazását (például kalapácsok, hengerművek működtetésére). A technikai modernizáció folytatódott a század második felében is. Alig egy évtizeddel szabadalmaztatása után, 1868-ban megépült az első Bessemer-, 1876-ban pedig az első Martin-kemence, amelyek lehetővé tették az olcsó acél nagy tömegű előállítását. Mindkét újdonság bevezetésére a bánáti vasművekben került sor, amelyet egy francia tőkéscsoport az 1850-es évek közepétől korszerű technikával felszerelt nehézipari komplexummá fejlesztett.

Az ipar és a mezőgazdaság, valamint a közlekedés fejlődése óriási igényt támasztott gépekre. A gépipar - technikai szempontból is - élenjáró ága a közlekedési gépgyártás volt. A dunai hajópark megépítésén túl a világháború előtt a Ganz-Danubius - az ország legnagyobb gépgyártó vállalata - a tengeri flotta építésébe is bekapcsolódott: torpedórombolókat, torpedónaszádokat és tengeralattjárókat gyártott. A vasúti járműgyártás volt a másik kiemelkedő terület. 1873-ban készült el az első hazai gyártású mozdony. A MÁVAG 1500. mozdonyával az 1900-as párizsi világkiállítás nagydíját nyerte.

Az új találmányokban rejlő lehetőségek gyors felismerését illusztrálja, hogy a jelentősebb gépgyárak már a századelőn sorra bekapcsolódtak az autógyártásba és a repülőgépgyártásba. 1913-ban Budapesten jött létre a Monarchia legnagyobb repülőgép-építő üzeme.

Fejlettnek nevezhetjük a mezőgazdasági gépgyártást is, amely 1913-ban - a korabeli szakemberek értékelése szerint - "minőség, szerkezet, s a gépek kiállításának csínja és kivitele tekintetében" sem vallott szégyent a külföldi konkurenciával szemben. A technikai fejlődés általában az új külföldi gépek másolásával kezdődött, ám ezeket rengeteg módosítással próbálták a gyárak a magyar gazdák körülményeihez, igényeihez, szokásaihoz alkalmazni, egyik-másik szerkezetnél túl is szárnyalva tökéletességében az eredetit. A századforduló táján nemcsak a termelés volumene, hanem a technikai innováció tekintetében is vezető helyet vívott ki magának a kispesti Hofherr-gyár, nemcsak itthon és a Monarchiában, de a tágabb délkelet-európai régióban is. Így például idejekorán felismerték, hogy a mezőgazdaságban a jövő a belső égésű motorokkal hajtott traktoroké lesz.

Az általános ipari gépek (gőzgépek, gőzturbinák, hidraulikus gépek, daruk) gyártásában is lépést tartottak gyáraink a kor technikai fejlődésével. A belső égésű motorokat a Ganz-gyár már 1888-ban elkezdte gyártani. (Dízelmotorokat 1910-től kezdtek készíteni.) A gyár főmérnöke Bánki Donát volt, aki Csonka Jánossal közösen kifejlesztett találmányával, a porlasztóval jelentős mértékben járult hozzá a robbanómotorok technikai tökéletesedéséhez. Ugyancsak sikeres fejlesztés fűződik Bánki nevéhez a vízgépek történetében is: az általa megalkotott turbinatípusból Francia- és Németországban is több százat szereltek fel. A gőzgépekre szakosodott Láng-gyárban a nyolcvanas években ezer lóerő feletti gőzgépeket, az 1910-es években pedig 10 ezer lóerős gőzturbinákat készítettek.

A munkagépek gyártása terén kevesebb kiemelkedő eredmény született, de feltétlenül meg kell emlékeznünk Mechwart András kéregöntési eljárással készült hengerszékéről, amelynek nem kis része volt abban, hogy a malomipari gépek terén gépgyártásunk vezető pozíciót vívott ki a világban.

A világ élvonalában: az elektrotechnikai ipar

A gépiparnak a 19. században kialakult új ágába, az elektrotechnikai iparba a magyar ipar születésétől bekapcsolódott, sőt egy ideig a fejlődés élvonalában járt.

Még alig kezdődött meg a világban az erősáram iparszerű alkalmazása, amikor 1878-ban a budapesti Ganz-gyár megalapította villamos részlegét. A gyár Zipernowsky Károly vezetése alatt a váltakozó áramú elektrotechnika úttörőjévé vált. A számtalan találmány (új rendszerű áramfejlesztő gépek, ívlámpák, izzók) közül igazán világhírűvé Zipernowsky Károly, Bláthy Ottó és Déri Miksa 1885-ben szabadalmaztatott találmánya, a transzformátor lett. Ez a szerkezet tette lehetővé, hogy a villamos energiát a termelés helyétől nagy távolságra is elvezessék. Ugyanebben az évben mutatta be a Ganz-gyár az országos kiállításon a váltakozó áram átalakítására szolgáló berendezését és az ezen alapuló elosztó berendezést. Az energiafogyasztást kezdettől fogva mérték; a váltakozó áram mennyiségének mérését szintén a Ganz-gyár oldotta meg, Bláthy Ottó 1889-ben forgalomba hozott indukciós wattórájával.

A Ganz-gyár ettől kezdve az elektromos ipar nemzetközi élvonalába tartozott, hatalmas, nagy teljesítményű gépeket szállított a világ számos országába. Ez a gyár szerelte fel transzformátorokkal és áramelosztó rendszerével az akkori Európa legnagyobb vízerőművét Róma mellett. Berendezéseik a következő években, évtizedekben minden európai országba eljutottak, sőt érkeztek megrendelések Dél-Amerikából, Afrikából és Ausztráliából is. A Kandó Kálmán által szerkesztett villanymozdony lehetővé tette a villamosság alkalmazását a vasúti közlekedésben is: a Ganz-gyár építette ki a világ első villamosított vasútvonalát a századvégen, a "Valtelina" 106 kilométeres vonalát Olaszországban.

A Ganz sikerét egy helyes stratégiai döntés alapozta meg. A gyár kezdettől főleg váltakozó áramú berendezésekkel foglalkozott, pedig a 19. században nem dőlt még el, hogy az egyenáramé vagy a váltakozó áramé lesz-e a jövő. Olyan tekintélyek is az egyenáramban látták a jövő energiáját, mint például Edison. A váltóáram ellen a megbízhatatlanságot hozták fel fő érvként: az áramtermelő berendezés meghibásodása esetén az egész rendszer "meghal", hiszen azt nem lehet elemekben és akkumulátorokban tárolni, mint az egyenáramot. Az eleinte alkalmazott egyenáramot viszont a nagy vezetékveszteség miatt 1-1,5 km-nél messzebbre nem volt érdemes szállítani. Az első villanytelepek a fogyasztókhoz közel - a városok centrumában vagy a gyártelepek szomszédságában épültek. A Ganz sikere nemcsak a korszakalkotó találmányban, a transzformátorban rejlett, hanem gyártmányaik minőségében is: termékeik olyan megbízhatóak voltak, hogy nem volt szükség az energiatárolók adta tartaléklehetőségre.

Egy másik budapesti gyár, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. (a máig jó nevű Tungsram Rt. elődje) izzóival tett szert világhírnévre már a századfordulón. 1905-ben kezdték el gyártani saját találmányukat, a volfrámszálas izzólámpát. A korábban használt szénszálas izzólámpák jól világítottak ugyan, viszont pazarlóan sok energiát használtak el. Az Egyesült Izzó volfrámszálas izzóinak hatásfoka négyszer jobb volt, mint a szénszálasoké, s ezek folytonos tökéletesítésén külföldi és magyar vegyészek, mérnökök dolgoztak laboratóriumaiban.

Az új iparág egyébként további ágazatok technikai fejlesztésére is ösztönzően hatott: például az elektromosipar "mellékvizein" keletkezett az üveggyártásban egy új termékcsoport, az izzólámpák üvegeinek gyártása, a porcelángyártásnak pedig a szigetelők fejlesztésére adott "megrendelést".

Az építészet új kihívásai

Az építőipar - technikai és szervezeti szempontból - nem sokat változott az évszázadok folyamán. A 19. század második felében azonban az ipar és a közlekedés fejlődése, az urbanizáció új kihívásokat teremtett az építészetnek, amelyet az új műszaki megoldásokkal és új anyagok alkalmazásával válaszolt meg. A nagy forgalmat lebonyolító épületek (gyárcsarnokok, pályaudvarok) hatalmas egybefüggő terek áthidalását követelték meg. A nagy tereket acélszerkezetek által tartott üvegtáblákkal fedték be. Ennek egyik legszebb hazai példája a korszak egyik mérnöki csúcsteljesítménye, a Nyugati pályaudvar, amelyet a francia Eiffel-cég tervei alapján 1874-1877 között építettek fel.

Technikai csúcsteljesítmények sora született a nagyobb folyóink felett átívelő hidak építésekor. Ezek élén említhető - az esztétikai szempontok alapján is - a millennium évében megnyílt Ferenc József híd, amely egyben a műszaki kultúra hazai fejlődéséről is tanúskodik. Ez volt ugyanis az első budapesti Duna-híd, amely már hazai tervek, Feketeházy Jánosnak a tervei alapján épült. (Ő tervezte a szegedi közúti Tisza-hidat, valamint a Déli összekötő vasúti hidat is.) 1903-ban adták át a főváros negyedik Duna-hídját, az Erzsébet hidat, amely eredetileg lánchídként épült, s mint ilyen, 1926-ig a világ leghosszabbja volt. A tervezést és a kivitelezés irányítását szintén magyar mérnökök végezték már.

A századfordulón nagy változások kezdődtek az épületek anyagában is. Alkalmazni kezdték a vasbetont. Az új anyagot, illetve eljárást francia minták nyomán nálunk Zielinski Szilárd honosította meg. Az első (a szó szoros értelmében is) kiemelkedő vasbeton szerkezet a 40 méter magas szegedi víztorony volt, majd 1910-ben a margitszigeti víztorony is ezzel a technológiával készült. A korszak legnagyobb vasbeton alkotása a Zala megyei hosszúvölgyi vasúti viadukt volt (180 méter hosszúságú).

A hadviselés gépesítése

A magyar gazdaság s benne a technika dualizmus kori fejlődése sok szálon fonódott össze a Monarchia másik államáéval. A haditechnika átalakulása esetében már nem is összefonódásról van szó, hanem azonosságról, hiszen annak fő alkalmazója a birodalom közös hadserege volt. (A magyar honvédség ugyanazoknak a fegyvereknek a szűkebb arzenálját használta.)

A nagyhatalmi szerep megőrzése érdekében a katonai és politikai vezetés a gazdasági lehetőségeken belül mindent elkövetett, hogy lépést tartson a haditechnika általános haladásával. A fejlődés alapját a Monarchia korszerűsödő ipara képezte. A világháború előtti évtizedben végrehajtott nagyszabású korszerűsítések ellenére azonban az osztrák-magyar hadsereg nem vált egyenrangúvá az elsőrendű nagyhatalmakéval. Ausztria-Magyarország azokhoz képest összegében is, egy főre vetítve is kevesebbet költött fegyverkezésre. Noha rendszerbe állították a legkorszerűbb fegyvereket is, azok mennyiségi tekintetben (főleg az ágyúk esetében) jóval elmaradtak a riválisok mögött.

Már a 19. század utolsó harmadában teljesen kicserélődtek a gyalogsági és tüzérségi fegyverek. A kiegyezés utáni években az 1866-os háborúban használt Lorenz-puskát felváltotta a huzagolt csövű, hátultöltő puska, s a következő évtizedekben ennek többször korszerűsített változatait (az úgynevezett Mannlicher-puskákat) használta a gyalogság. A tiszti fegyverek között megjelentek a forgótáras pisztolyok. Ezzel egyidejűleg rendszeresítették a gyalogsági ásót, amellyel a puskatűz elleni fedezéket készíthettek a katonák. Az 1880-as évek végén kezdték meg az acélburkolatú lövedék, majd a füst nélküli lőpor használatát. A puskák lőtávolsága 1000-ről 2500 méterre növekedett. A tűzerő fokozásában a legnagyobb változást a géppuskák rendszerbe állítása jelentette: erre 1907-től került sor.

A lőtávolság növekedésével függött össze a ruházat változása is: a hóban távolról is jól látható fekete nadrág meg a csillogó jelvények, fényes szalagok helyett 1908-tól egyszerű szabású, kényelmesebb anyagból készült, a terephez jobban alkalmazkodó csukaszürke egyenruhába bújtatták Ferenc József katonáit, majd az acél rohamsisak egészítette ki a felszerelést.

Sokat fejlődtek a tüzérségi fegyverek is. 1875-től cserélték le az elöltöltős ágyúkat acélbronz csövű hátultöltős ágyúkra. A Monarchia hadseregének ágyúi zömmel a csehországi Škoda Művek gyártmányai voltak. (Ez a vállalat részt vett 1913-ban a birodalom legnagyobb, győri ágyúgyárának alapításában is.) A fejlődés a nagyobb tűzgyorsaságban és a hosszabb lőtávolságban mutatkozott meg. A korszerű tüzérségi fegyverek a hátrasikló csövű gyorstüzelő ágyúk voltak. Egymással versenyezve fejlődött a fedezékek és a rombolófegyverek technikája: a beton és vasbeton alkalmazására a mozsárágyúk és a nehézlövegek tűzerejének növekedése válaszolt.

A hadviselésben mindig is nagy jelentősége volt a csapatok gyors mozgásának. A hadseregek azonnal elkezdték hát kutatni az új közlekedési eszközök katonai alkalmazásának lehetőségeit. A kiépülő vasúthálózatnak a gyors mozgósítás és a csapatok felvonulása szempontjából döntő szerepet szántak, ezért az irányok kijelölésénél, a fontossági sorrend megállapításánál vagy a teherbíró képesség meghatározásánál a hadvezetés gyakran érvényesítette a maga szempontjait.

A közúti közlekedés új eszközei közül elsőként a kerékpár jelent meg a gyalogság új felszerelési tárgyaként a századforduló után. Nagyobb változást jelentett azonban ennél a gépjárművek, a motorkerékpár, a személy- és tehergépkocsi terjedése (a Monarchiában először 1901-ben alkalmazták gyakorlaton). A század első évtizedében Európa-szerte lázasan keresték a gépjárművek hadi alkalmazásának lehetőségeit. 1906-ban egy hadgyakorlaton például már páncélozott, géppuskával felszerelt gépjárműveket is kipróbált a császári és királyi hadsereg. A motoros járműveket hamarosan elkezdték az ágyúk vontatására is használni.

Ugyancsak születésétől fogva felhasználta a hadsereg a hírközlés modern eszközeit, a távírót és a telefont, majd a rádiót. A rohamosan fejlődő híradószolgálat, a műszaki és közlekedési különleges csapatok fontossága a világháború folyamán hamar nyilvánvalóvá vált.

Közvetlenül a háború előtti években léghajók hadrendbe állítására is sor került, felderítési célokra használták őket. Ugyancsak a felderítésben szántak szerepet annak a 79 repülőnek, amellyel 1914-ben rendelkezett a k. u. k. hadsereg.

A haditengerészet legfontosabb új fegyvere az 1866-ban feltalált torpedó volt, amelyet Fiuméban gyártottak először. A 20. század elején nagy tűzerejű óriáshajók megjelenése jelentett minőségi változást a tengeri hadviselésben.

A világháború éveiben a haditechnika fejlődése még inkább felgyorsult. Az immár sorozatban gyártott repülőket gépfegyverekkel alkalmassá tették a légiharcra és a bombázásra is. A lövészárok-háborúban bevetettek harci gázokat, igaz, ez önveszélyes fegyvernek bizonyult. A háború közepén az antant oldalán megjelentek a tankok is. A nyugati tengereken fontos szerepet kaptak a tengeralattjárók.

Az első világháború addig példátlan méretű pusztulást eredményezett, s teljesen megváltoztatta a hadviselés módszereit. Ebben döntő szerepe volt a haditechnika ugrásszerű fejlődésének, a fegyverek tökéletesedésének, illetve gyökeresen új típusainak.

ISKOLA- ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNET

Az oktatási rendszer szintjei

A magyar oktatáspolitikára, amely 1867 után végre kézbe vehette az iskolaügy irányítását, minden szinten hatalmas feladatok vártak. A kiegyezés körül a hat év feletti férfiak alig több mint 40, a nők 25 százaléka tudott csak írni-olvasni, hiányzott az alap- és középfokú szakképzés. Az ország egyetlen egyeteme nem tudott elégséges helyet adni a felsőfokú képzésnek és a tudományos műhelyeknek. Az egymást követő liberális kultuszminiszterek és a törvényhozás vezetésével a magyar iskolaügy nagy lépéseket tett előre. Teljes szélességében és minden szinten kiépült és működött az oktatás intézményrendszere és infrastruktúrája, növekedett az ágazatban dolgozók száma, felkészültsége, s ha az oktatás belső arányai és tartalma a korszak végén némely tekintetben el is maradt a nyugat-európai vagy a hazai elvárt színvonaltól, a továbblépés igénye már egy magasabb szint elérését jelzi.

Az állami tanügyi igazgatást - amelynek hatásköre Horvátországra nem terjedt ki - szabadelvűség jellemezte. Mind felekezetek, mind társadalmi szervezetek, mind magánszemélyek állíthattak iskolát, amelynek tanrendjét, nyelvét, tankönyvét maguk határozhatták meg, és a tanszemélyzet kiválasztása is joguk volt. Viszont az oktatásügy minden területén határozottan érvényesítették a liberális szellemű állami szakmai felügyeletet, s amennyire lehetett, igyekeztek a tanerők képzését és a követelményeket egységesíteni.

Az elemi iskolák

A népoktatást 1868-ban törvénnyel (XXXVIII.) rendezték. A törvény - ellentétben az 1848-as elképzeléssel - a felekezetek kezén hagyta a nagyrészt egyházi községi iskolákat, viszont gondoskodott arról, hogy lehetőleg minden gyermeknek legyen módja a közelben iskolát találni. Ezért minden olyan helységben, ahol felekezeti iskola nem volt, s legalább 30 iskoláskorú gyermek élt, előírta községi iskola létesítését, s az állam maga is állított fel elemi népiskolákat. Az iskolahálózat kiépülésével az állami és községi iskolák száma növekedett, a kilencvenes években az iskoláknak kevesebb, mint tizedét, a világháború idején már mintegy 30 százalékát az állam vagy a község tartotta fenn. Lehetővé vált a felekezeti iskolák községi kézbe vétele is, amire a századfordulótól néhol - például Budapesten - sor is került.

Az elemi iskolák célja az volt, hogy hatéves kortól minden évjárat egészét négy-hat éven át kötelező jelleggel nevelje, elemi ismeretekre oktassa, és ezzel az analfabetizmust felszámolja. Az eredmények e téren figyelemre méltóak, bár nem teljes a siker: 1910-re a népesség 68 százaléka tud olvasni és írni, mégis az iskolakötelesek (mintegy 2,4 millió fő) körülbelül hatoda még az 1910-es években sem volt iskolába íratva, és menet közben is sokan maradoztak el. A tantárgyak az elemi iskolákban az írás-olvasás, számolás, hit- és erkölcstan, a liberálisok humanista eszményeinek megfelelően - a teljes emberi személyiség fejlődésének elősegítésére - éneklés és testgyakorlás, végül természetrajz, (főként hazai) történelem és földrajz, valamint gyakorlati ismeretek voltak.

Az oktatás anyanyelven folyt, az iskoláknak nem egészen fele magyar, több mint harmada nemzetiségi, a többi vegyes tannyelvű volt. A századfordulóra a nemzetiségi tannyelvűek aránya 29 százalékra, a korszak végére 21 százalékra csökkent. A magyar államnyelvet a nemzetiségi iskolákban még tantárgyként (s nem tannyelvként) is csak 1879-ben írta elő a törvény. Az intézkedés sikere érdekében a tanítóképzőkben bevezették a magyar nyelv oktatását és magyar nyelvű képesítő vizsgát. Ennek eredményeképpen, a magyarul is tudó nem magyar anyanyelvűek - leginkább németek, horvátok és szlovákok - aránya az összlakosságon belül több mint egyötödre nőtt. Határozottabb törekvést arra, hogy az elemi iskolákat a nemzeti politika szolgálatába állítsák, csak a századfordulótól tapasztalhatunk. Ekkor a Lex Apponyi néven emlegetett törvények (1907 és 1908) a szükséges korszerűsítést a magyar nyelv elsajátíttatásának fokozottabb szándékával kötötték össze. Kötelezővé tették a magyar tannyelvet, ha a magyar tanulók aránya az 50 százalékot meghaladta, a nem magyar iskolában a magyar tannyelvet is be kellett vezetni 20% esetén vagy ha 20 magyar kisdiák is látogatta az intézményt. A tanítói fizetéseket megemelték, de az ennek terhét egyedül már nem bíró iskolafenntartók csak bizonyos feltételekkel juthattak államsegélyhez (például az oktatás anyanyelven folyt ugyan, de minisztérium által engedélyezett tanterv és taneszközök segítségével). Ekkor vált viszont ingyenessé a népoktatás.

A népiskolák hálózatának kiépültségét mutatja, hogy számuk a kiegyezés utáni 13 788-ról már az 1890-es évekre 16 ezer fölé emelkedett, s bennük az 1869-es 17 ezer helyett több mint 26 ezer tanító oktatott, akiknek képzettsége is jelentősen nőtt. 1881 óta csak az egységesen szabályozott 1+3 éves állami és egyházi tanítóképzőkben szerzett oklevéllel volt szabad oktatni, a képzetlen, 'laikus' tanítók a század végére már a kicsiny, eldugott tanyasi iskolákból is kiszorulóban voltak.

Bár a törvény a 6-12 éves korosztály egészének kötelező elemi iskoláztatását írta elő, valójában az elemi iskola lényegében csak négyosztályossá fejlődött, a 6-10 éves gyermekek látogatták. Ezután néhányan már más iskolatípusba léptek, s a tovább tanulni nem tudó vagy nem akaró, munkaképes korhoz közeledő gyermekek többsége is elhagyta a népiskolát, hogy a paraszti gazdaságban dolgozzon vagy iparosmesternél inaskodjon. Az 5-6. osztály 55 iskola kivételével mindenütt elsorvadt.

Az 1868-as törvény törekvései a 12-15 éves korosztály oktatására vonatkozóan nem valósultak meg. A számukra a falvakban tervezett ismétlőiskolákból a gyerekek szintén elmaradoztak, a nagyobb helységekben felállítani tervezett felső népiskolák legtöbb helyen meg sem szerveződtek, mivel a megcélzott - többnyire kétkezi munkából élő - rétegnek nem nyújtottak használható ismereteket.

Ezt felismerve a kormányzat megkísérelt megoldást találni: az 1872-es ipartörvény a mestereket felelőssé tette inasaik elemi és ismétlőoktatásáért, majd az 1884. évi XVII. törvénycikk hároméves tanonciskola felállítását írta elő minden helységben, ahol félszáz iparos- vagy kereskedőinas dolgozott. Ez csak részben felelt meg a mai szakmunkásképzőnek, hiszen nem modern szakismereteket nyújtott, hanem elsősorban azt akarta meggátolni, hogy a korán munkába állók idő előtt kiszakadjanak az oktatásból. A kilencvenes évekig ugyan meg is szerveződött mintegy 310 iparos- és 85 kereskedőtanonc iskola, de a mezőgazdaságban dolgozó és a kisebb helységekben inaskodó tizenévesek rendszeres oktatásáról ez a törvény sem gondoskodhatott. A néhány helyen felállított földművesiskola helyett a parasztság leginkább vándoroktatással bővíthette ismereteit.

Az elemiből kilépő, kétkezi munkásnak induló gyermekek további képzésére, az alapfokú szakképzésre a kilencvenes években körvonalazódó terv nagyobb előrelépést ígért. A kormányzat - Wlassics Gyula kultuszminiszter - kezdeményezése nyomán a felső népiskolához egyéves mezőgazdasági vagy ipari képzést kapcsolt, miáltal ez az iskolatípus értelmet kapott: az alapszintű szakképzés, főként a gyakorlati mezőgazdasági és ipari ismeretszerzés egyik színhelyévé lépett elő.

Az elemi iskola így az alsófokú oktatás tervezett intézményei közül a legszilárdabb pont és az egyetlen valóban országosan kiépült hálózatú iskolatípus volt, amelyet a gyermekek nagy többsége ténylegesen látogatott is. Ez alkotta tehát az iskolarendszer egyik fő pillérét.

A középfokú oktatás céljai és intézményei

A középfokú oktatás lényegében két alfokozatú kettős rendszert képezett, amelyben négy intézménytípus tanulói helyezkedtek el: a hatosztályosra tervezett polgári iskolák, a nyolcosztályos gimnáziumok, a hat-, majd nyolcosztályos reáliskolák és a középfokú szakoktatás intézményei. Az egyik fokozatnak a gimnáziumok és a polgári iskolák első négy évfolyamát tekinthetjük. Mivel a polgári iskolák négy évfolyamosság felé fejlődtek, s a gimnáziumokban tanulók egy része sem tanult tovább az első négy évet követően, a négy polgári és a négy első gimnáziumi osztály lényegében azonos végzettséget és sokban hasonló képzést - a tudományszakok szerint tantárgyakba rendezett általános műveltséget - nyújtott. Az érettségit és egyéves önkéntességi jogot (a középosztályhoz tartozás külső feltételeit) megadó második szintet a gimnáziumok négy felső osztálya, s később a kiépülő állami középfokú szakképzés intézményei, utóbbiak közt is elsősorban a felső kereskedelmi iskola alkották. A gimnáziumok mellett az általános műveltség a középosztályi-úriemberi viselkedés normáinak elsajátítását, kifejezetten az egyetemi tanulmányok előkészítését szolgálták.

A polgári iskola

A magasabb szintű népoktatás lehetőségét az alsóbb társadalmi rétegekben a törekvőbb szülők gyermekei részére a polgári iskolák nyújtották. A törvény ennek az iskolatípusnak a felállítását kellő anyagi erő megléte esetén az ötezer lakosnál nagyobb helységekben tette lehetővé, de - ellentétben a felső népiskolával - nem kötelezővé. Mégis - amazokkal ellentétben - a polgári iskolák nagy népszerűségnek örvendtek, mert széles társadalmi igényt elégítettek ki. Mint nevük is mutatja, a megélhetésüket utóbb polgári tevékenységekből szerzőknek adtak középfokú ismereteket, de az érettségivel jelzett teljes körű, az egyetemi tanulmányokat is lehetővé tevő középfokú végzettséget nem. Jogilag tehát inkább a népoktatásba lennének sorolhatók, funkciójuk és fejlődésük iránya szerint azonban a középszintű iskoláztatás fontos intézményei lettek, annál is inkább, mert bizonyos állásokra az itt eltöltött tanulóévek is képesítettek. A polgári iskola módot adott arra, hogy a kispolgárság és a parasztság gyermekei kilépjenek a kétkezi munkások közül, és az állami alkalmazottak biztosított helyzetébe jussanak.

A hatéves képzési idejű polgári iskolák első négy évének tananyaga csak a latin nyelvoktatás hiányában nyújtott kevesebbet, mint a reálgimnáziumoké, s különbözeti vizsgával át is lehetett lépni belőle a gimnáziumba. Az iskolatípus azonban az oktatás során, s főként az 5-6. tanévben - amikor tömörítve nyújtotta a gimnáziumi anyagot - inkább az ismeretek praktikus használhatóságára, a gyakorlati életre készítette fel a tanulókat. A polgári iskolák - és a velük összekapcsolt szakképző, képesítő tanfolyamok - elvégzésével sokan meg is elégedtek. Hosszú távon azonban mindez csak az első négy osztály nagyobb látogatottságát eredményezte, mert 1883-tól a törvény már érettségit írt elő fontosabb tisztviselői állásokra. Az I-IV. osztály említett módon amúgy is biztosította a továbblépést a gimnáziumokba és a felső kereskedelmi iskolákba, valamint különbözeti vizsga nélkül tanítóképzőkbe, ezért az ide járók többsége ennél többet nem is akart itt eltölteni. E szintre érkeztek egyébként a négy alsó gimnáziumi évet elvégzők is.

A századfordulóra már megszilárdult "polgári" négy osztályát elvégzők többsége ekkoriban felső kereskedelmi iskolában vagy tanítóképzőben tanult tovább, más részük alsó fokú hivatalnoki állásokban helyezkedett el, s csak a többiek maradtak a felső két osztályban. A polgárit nagyobb arányban látogatták a leányok, akiknek csak a századfordulón nyílt módjuk egyetemi tanulmányokra, így szüleik szükségét sem érezték magasabb, gimnáziumi iskoláztatásuknak. Szemben az elemivel, a polgári iskolákat főként az állam és a községek tartották fenn; számuk a hetvenes évek derekán működő 60-ról, majd az 1890. évi 164-ről az 1910-es évekig félezerre emelkedett, s ekkoriban mintegy százezer diák látogatta őket.

A gimnáziumok

A középfokú oktatás legtipikusabb, minta- és mértékadó intézményei a gimnáziumok voltak. Itt szerezték meg a középosztály tagjai a társadalmi helyzetüket biztosító érettségit, s ha otthon nem, itt kapták a polgári, "úriemberi" viselkedés magatartásmintáit is. Nagy szerepet játszottak a középosztály magyar nemzeti jellegének kialakításában, erősítésében, a magyarosodás egyik fő színterének bizonyultak, amit nemzetismereti tárgyak oktatása is erősített.

A gimnáziumok törvényi rendezésére csak 1883-ban került sor. Az önkényuralomtól a magyar oktatási rendszer nyolcosztályos (humán jellegű) gimnáziumot és hatosztályos reáliskolát örökölt. Ez a rendszer fennmaradt egészen 1878-ig, amikor Trefort Ágoston kultuszminiszter kezdeményezésére az utóbbiakból szintén nyolcosztályos reálgimnáziumokat alakítottak, amelyek immár érettségi bizonyítványt is adtak. 1883-ban a rangemelést a törvény is elismerte, kimondva, hogy mindkét gimnáziumnak a felső fokú, egyetemi szintű, tudományos képzés előkészítése a feladata. Míg azonban a humán végzettséggel minden egyetemre be lehetett iratkozni, addig a reálgimnáziumi érettségi csak a Műegyetemre, a természettudományi szakokra, valamint a gazdasági és műszaki főiskolákra biztosított bekerülést. Nem volt elzárva ugyan a reálosok útja sem a bölcsész-jogász pályákra, de ilyen irányú egyetemi tanulmányokhoz különbözeti vizsgával át kellett lépniük a humán gimnázium követelményrendszerének feltételei közé.

A két iskolatípus tananyaga csak a századfordulón közeledett egymáshoz. Alsó négy osztályuk ugyan egységes volt, de a felsőbb évfolyamokon kidomborodtak a különbségek. A reálgimnáziumok nagyobb súlyt fektettek a természettudományos ismeretekre, a modern nyelvek taníttatására és a praktikus ismeretekre, míg a humán gimnáziumok a klasszikus műveltségeszményt sugározták, aminek jele és eszköze a latin és görög nyelv kiemelt oktatása volt. A deákos magyar művelődési hagyományok, az államigazgatásban és a politikai életben elvárt humán és jogászi készségek erejét mutatja, hogy a gimnáziumok száma, látogatottsága korszakunkban mindvégig messze meghaladta a reáliskolákét. Míg a reálgimnáziumokba 1867-ben 2661, 1890-ben 7303 diák járt, addig a humán gimnáziumokban ugyanekkor 34 ezer, illetve 36 ezer diák tanult. A humán intézmények száma 143-ról (1867) 155-re (1895), a reáliskoláké 21-ről 33-ra nőtt ezekben az években. Az arányok később sem módosultak jelentősen, bár az utóbbiak befogadóképességét, korszerűségét jelentős építkezések növelték. A századelő több mint 60 ezer, az 1910-es évek 80-90 ezer gimnazistájának mintegy ötöde-negyede járt reálgimnáziumba.

A reáliskolák lassabb fejlődését nemcsak a magyar műveltség szerkezete, hanem az iskolapolitika egyes lépései is lassították. Amikor például a biztató kezdetek után a reáliskolákat gimnáziummá bővítették, azok pár éven belül elveszítették hallgatóik egy részét, mert sokan a rövidebb képzési idejű kereskedelmi iskolákba iratkoztak át. Miután azonban ezeket is nyolcosztályossá emelték, ez a tendencia megállt.

A kétfajta gimnázium közelítése azonban egyre erőteljesebben érvényesült. Mint már láttuk, a kulturális kormányzat (például a reáliskolák átalakításával és tantervi változtatásokkal) igyekezett a középfokú oktatást egységesíteni. A reálban is tanulható lett a latin (1887), míg a humán gimnáziumokban eltörölték a görög nyelvtanulás kötelező jellegét (1890). 1873-tól egységesítik a tanárképzést is; a bölcsészkarok mellett létesítenek tanárképző intézeteket mindhárom érettségit adó középiskola tanári utánpótlása számára, s ezek feladata lesz a követelmények meghatározása, számonkérése és a tanári oklevelek kiadása. A századfordulón aztán a tantervben tovább érvényesítették a közeledést, valamelyest oldották a humán tárgyaknak mindvégig érvényesülő túlsúlyát. A középiskolai képzés kétszintű jellege a gimnáziumokban is jól érzékelhető. A tanulók jelentős része a polgárival azonos végzettséget adó első négy osztály után nem folytatta gimnáziumi tanulmányait, az V. évfolyamtól kezdve a gimnáziumok a korábbi legalább két párhuzamos osztály helyett már csak egyet indítottak.

A gimnáziumi iskolatípusban erős maradt az egyháziak súlya; 1905-1906-ban a gimnáziumok közt 118 felekezeti jellegű volt, 38 állami, a többi magán- és társadalmi kézben működött. Az állam és az önkormányzatok a reáliskolák létesítésében és fenntartásában különösen kiemelt szerepet játszottak. Az általuk emelt korszerű épületek nagyobb befogadóképességét, számukhoz képest nagyobb látogatottságát jelzi, hogy az összes gimnázium mintegy negyedét kitevő állami-községi intézményekbe a diákságnak több mint harmada járt.

Az ismeretek tantárgyakba rendezett oktatásával a gimnáziumok az általános műveltség elemeinek elsajátíttatása, a tananyag átadása, megtanultatása mellett segítették a diákjaikat abban, hogy a módszeres gondolkodásuk kialakuljon. A rendszeresség igénye az ismeretek használhatóságának követelménye elé lépett, a humán tárgyak oktatása kiemelt szerepet kapott. A régi magyar iskolai hagyományok öröksége volt az is, hogy a memoriter elterjedt, gyakran használt módszer maradt. A magolás ugyan terhelte az emlékezetet, viszont egyrészt felkészítette azt a munka közben fontos ismeretek folyamatos elsajátítására, készségszintű használatára, másrészt pedig munkafegyelemre, megbízhatóságra szoktatott. Az átadott esztétikai értékrend is humanista és klasszikus hagyományokra vezethető vissza: az antik, reneszánsz és klasszicista harmónia-kultusz, a rend és az eszményi szépség a hazai polgári műveltségeszmény fontos eleme lett. A modern, civilizált, polgári Magyarország alkotásának lázában ez a konfliktusoktól és disszonanciától mentes világkép alkalmasnak tűnhetett az értelmiség munkájának hatékony ösztönzésére. A századelő kulturális életében azonban nem véletlenül jelentkezett szinte minden téren a művészetek megújításának elemi erejű igénye, szüksége.

A középfokú szakoktatás, a felső kereskedelmi és ipariskolák

A középfokú szakiskolák azáltal zárkóztak fel részlegesen a gimnáziumok mellé, hogy a nyolcvanas évekre ezek is olyan végzettséggel bocsátották útjukra diákjaikat, amely a középosztályba tartozást és elismert értelmiségi foglalkozást biztosította számukra.

Ebben az iskolatípusban a legnagyobb súlyt a felső kereskedelmi iskolák képezték, és ennek az iskolának a fejlődése-bővülése volt a leglátványosabb is. A kiegyezés után még csak kettő létezett belőle, tíz év múlva már kilenc, a század utolsó évtizedére 27, 1908-ban pedig már 37. Képzési ideje eredetileg - az első négy, gimnáziumban vagy polgáriban elvégzett középiskolai osztály után - további három esztendő volt. Utóbb azonban (1885) ugyanezzel az alapozással és összevonva a polgári V-VI. osztályaival lényegében nyolcosztályos középiskolává, illetve annak négy felső osztályává, a polgári iskolák továbbképző tagozatává fejlődött, amely érettségit adott. Az egyetemekre azonban ezzel nem lehetett beiratkozni. Bár az 1883-as képesítési törvény szerint elvégzése lehetővé tette egyes alsóbb hivatalnoki állások betöltését, az adminisztratív ismereteket nagy súllyal oktató felső kereskedelmi iskolák elsősorban magánalkalmazottakat, magánhivatalnokokat képeztek. Ennek megfelelően negyedük volt magánintézmény, csak kettő felekezeti, míg a legtöbbnek a fenntartója az állam és a városok voltak.

Az ipariskola hasonló - négy középiskolai év után háromosztályos - képzést és érettségivel záruló végzettséget adott. Az elsőt 1872-ben Kassán, a másodikat és harmadikat Budapesten állították fel, együttvéve pár száz tanulóval. E néhány kezdeménytől eltekintve a tanonciskolák szintjét meghaladó, középfokú ipariskolák megszervezésére csak a századforduló után került sor. Némiképp különbözött a mezőgazdasági szakképzés rendszere. Ide ugyanis csak 16 évet már betöltött, és négy helyett hat középiskolát elvégzettek kerülhettek be, hogy két elméleti és egy gyakorlati évfolyam látogatása után többnyire az uradalmak agrárszakemberei legyenek. Végzettségük ugyancsak az értelmiség soraiba, a középosztály alsó peremére helyezte el őket. Az újjáélesztett keszthelyi iskola mellett a kormányzat Debrecenben, Kassán és Kolozsvár külvárosában, Kolozsmonostoron állított fel ilyen gazdászati középiskolát.

Tudományegyetemek

Az országnak a korszak kezdetén egyetlen egyeteme, a pesti Tudományegyetem nem elégíthette ki egymagában az egyetemi szintű képzés igényét. A magyar országgyűlés ezért az 1872. évi XIX. törvénycikk alapján Kolozsvárt - kihasználva az ottani előzményeket, a jogakadémia és az orvossebészeti intézet hagyományait - új tudományegyetemet alapított, bölcsészeti, jogi, orvosi és természettudományi fakultással. A magyartól független horvát oktatáspolitika 1874-ben - hasonlóképpen a zágrábi akadémiára támaszkodva, azt továbbfejlesztve - alapította meg a zágrábi egyetemet. A Magyar Királyságban csaknem a korszak végéig e három intézmény minősült teljes rangú, hagyományos karokkal rendelkező tudományegyetemnek. Az igények azonban e kereteket is kinőtték, ezért 1912-ben két újabb alapításra került sor Debrecenben, illetve Pozsonyban.

Az egyetem mindinkább levetkőzte hagyományos középkorias szerkezetét. Jelentősen csökkent az egykor döntő szerepet játszott teológia súlya az egyetemeken. Kolozsvárott és Pozsonyban meg sem szervezték, Debrecenben pedig a református főiskola hagyományaira támaszkodva református teológiai kart alakítottak. A hittudomány művelésében, a katolikus egyházi elit képzésében ugyan a pesti egyetem e karának nagy szerep jutott, de a lelkészképzés országos méretekben már a felekezeti főiskolákra maradt. A bölcsészkar már az előző korszakban elindult azon az úton, hogy a régi egyetemek általános bölcseleti tanfolyamából a szaktudományok művelésének és oktatásának fellegvára legyen. Miután az egyetemi tanulmányokat előkészítő humán képzést a Thun-féle reform az 1850-es években már levitte a gimnáziumokba, mód nyílt arra, hogy az egyes tudományágak mind több külön tanszéket kapva szakterületenként önállóan szerveződjenek meg.

A legmagasabb rangú felsőoktatási intézmények, a tudományegyetemek olyan képzést nyújtottak, amely a szűkebb szakismereteket az adott terület szélesebb tudományos ismereteivel, módszertanával együtt mutatta be. Nem egyszerűen szakembert, hanem olyan tudóst kellett kibocsátaniuk falaik közül, aki nemcsak az ismeretek pusztán gyakorlati jellegű alkalmazására képes, hanem - legalábbis a célkitűzés szerint - továbbgondolásukra, elméleti kutatásokra is. Valójában természetesen ez inkább csak a kisebbségükre vonatkozhatott, de a többiek is szélesebb szakmai műveltséggel indultak pályájukon. Ezzel is függött össze, hogy a hallgatók nem mereven előírt tananyag formájában vették fel az ismereteket; a szakemberképzés jobban körülírható tanrendjének feszesebb iránymutatása helyett a bölcsészkarokon a tanszabadság elve érvényesült. A professzorok is tetszésük szerint választották előadásaik tárgyát, azzal a kikötéssel, hogy azoknak átfogó jellegűeknek kellett lenniük, a diákság pedig szintén nagy önállósággal, érdeklődését szabadon követve választott tanárok és előadások között. Az egyetemek legmagasabb rangját és a tudományos életben elfoglalt kimagasló helyét jelzi, hogy az egyetemen való oktatás jogát megadó magántanári képesítés és a tudományos fokozatok (doktorátus) odaítélése az egyetemek kezében volt.

A pesti bölcsészkar - amely ekkor még felölelte a természettudományos ismeretek művelését is - a hetvenes években ezért számos új, a tudományok rendszeréhez illeszkedő tanszékkel, természettudományi intézettel, laboratóriummal gyarapodott. De differenciálódtak a régebben önállósult, mai értelemben vett bölcsésztudományok is: ennek megfelelően egyre-másra választják több részre, például a történettudományon, a nyelvészet- és irodalomtudományon, illetve filozófián belül a már fennálló tanszékeket. A kart egyébként 1911-ben, a Műegyetem kiköltözése után teljes egészében a Múzeum körúti épületben helyezték el, ahol egyes természettudományos intézetek korábban is helyet kaptak. A kolozsvári egyetemen a bölcsész- és természettudományos tanszékeket eleve két külön, önálló karba szervezték.

A bölcsészkar azonban szakembereket is képzett: a tanárok kinevelését e fakultástól várta a közvélemény és az oktatáspolitika. E célból szervezték meg a tanárképző intézetet. A tudós elit és a tanárgárda képzése mégis egybefolyt, ami - számos előny mellett - nehézségeket is okozott. Ezen volt hivatva segíteni az 1895-ben alapított Eötvös József Kollégium: feladata volt, hogy kitűnő könyvtárra támaszkodva, kiemelkedő tanárok mellett folytatott rendszeres képzéssel kiváló középiskolai tanárokat bocsásson ki a gimnáziumokban oktatott minden területen. Az intézmény azonban nagyszerű teljesítményével - céljaitól részben eltérve - legalább ennyire az elitképzést is szolgálta: a falai közt végzettek tekintélyes része nem tanárként, hanem kiemelkedő tudósként futott be emlékezetes pályát.

Hasonlóan a bölcsészkarhoz, az 1870-1880-as években szaporodott a jogi és az orvosi kar tudományágakhoz, szakterületekhez igazodó tanszékeinek száma. Az orvosi karon a gyógyszerészet kivételével megszűnt az alacsonyabb szintű képzés, az egyetem csak orvosdoktoroknak adott oklevelet. Utóbbi fakultás számára új épületeket emeltek az Üllői úton, ahol az elméleti és gyakorlati képzésnek egyaránt nagyobb helye nyílt. Az orvosi kar szigorlati rendjének követelményeit a század első felében jelentősen megemelték, így a képzés színvonala is emelkedett. Az egyetem a gyakorló orvosok kinevelése mellett az orvostudomány művelésének legfontosabb színhelye volt. A jogtudomány jeles hazai eredményei, új kezdeményezései szintén elsősorban az egyetemek jogi karaihoz kapcsolódtak.

A Műegyetem

Bár elsősorban a szakemberképzésre hívták életre, és azt tekintette fő feladatának, a Műegyetemet is a tudományegyetemekhez hasonították az intézmény szellemének egyes vonásai, valamint a tanulmányi rend bizonyos jellegzetességei. Nem elsősorban a régi bölcseleti képzésre némiképp emlékeztető - de a gimnázium adta általános műveltség mellett sok haszonnal nem járó - egyéves "egyetemes" kurzusról van szó, hiszen azt hamarosan meg is szüntették. A képzés során azonban nemcsak a gyakorlati munkára készítették fel a hallgatókat, hanem az alkalmazott, mérnöki tudás háttereként alapos elméleti matematikai és természettudományos műveltséget oktattak és követeltek meg. A műszaki főiskolát, a Politechnicumot 1871-ben törvénnyel alakították egyetemmé, majd 1873-ban a teljes tanszabadság megszorításával a mérnöki oklevél megszerzésének feltételeként meghatározott tananyagot és vizsgarendet írtak elő. Egyidejűleg megszüntették az alapozó tanfolyamot, a felső két évet pedig négyre emelték. A szakági differenciálódás is elindult, mérnöki, építész, gépész és vegyész irányokkal. Az egyetem rangját jelzi, hogy 1899-től - a korban szokatlan módon - bevezették a műegyetemi doktorátust, amivel elismerték az intézményhez kapcsolódó tudományos munka azonos rangját a tudományegyetemekével. A Műegyetem számára a nyolcvanas években a Múzeum körúton emeltek épületeket, amelyeket az intézmény hamar kinőtt, s az 1909-1910-ben felépített lágymányosi épületbe költözve a tudományegyetem bölcsészkarára hagyott. A gazdaság növekvő szakemberigényét a századelőn már a Műegyetem sem tudta kielégíteni. A kormányzat tervbe vette önálló közgazdasági egyetem kialakítása mellett - Temesvár és Kassa székhellyel - újabb két műszaki egyetem megnyitását, ezt azonban a háború megakadályozta.

A felsőfokú szakemberképzés

A jogakadémiák sorsa jól illusztrálja a magyar társadalom szakemberigényének arányait és annak változását a fejlődés előrehaladtával. 1874-ben még tizenhárom működött e nagy múltú és az egyetemhálózat hiánya következtében keletkezett intézményből. Belőlük négyet az állam, a többit felekezetek tartották fenn, a katolikusok és az evangélikusok kettőt-kettőt, a reformátusok ötöt. Ekkor képzési idejüket háromról négy évre emelték, tananyagukat s az általuk nyújtott képesítést azonosították az egyetem jogi karáéval. Az egyetem csak a doktoráltatás és a habilitáltatás jogához ragaszkodott. Mivel azonban mind több munkakörhöz várták el a jogi oklevél mellé a doktorátust is, a jogakadémiák népszerűsége csökkent. Az állam ennél magasabb, a társadalom és a gazdaság viszont más irányú képesítést várt el alkalmazottaitól, tisztviselőitől. Az 1890-es évekre ezért hallgatóságuk kevesebb mint felére fogyott, legtöbbjük csak néhány tucatnyit oktatott. Végül többet (Pápa, Győr, Nagyszeben) meg is szüntettek, a debreceni és a pozsonyi pedig az ott kiépülő egyetem jogi karába olvadt.

A lelkészképzésről, amelyben - bár lassan csökkenő részaránnyal - szintén jelentős számú hallgató vett részt, mint láttuk, elsősorban a felekezetek gondoskodtak. A bevett felekezetek korábban kiépült főiskolai hálózata (44) mellett új intézményt az izraeliták hoztak létre; 1877-ben szervezték meg főiskolai rabbiképzőjüket.

A gazdasági élet igényeit a Műegyetem és a jogászképzés mellett számos régi intézmény színvonalának, ellátottságának javítása, valamint újak alapítása segítette. Nem is lassan, csaknem minden területen megalakultak a felsőfokú szakképzés intézményei. A selmeci bányászati akadémián bevezették a magyar tannyelvet. A magyaróvári mezőgazdasági főiskolát állami kézbe vették, majd akadémiai rangra emelték, s először két-, majd kizárólag magyar tannyelvűvé tették (1869, 1874, 1884), ahova érettségivel lehetett bekerülni és egy gyakorlati + két elméleti évfolyam elvégzése után főiskolai diplomát szerezni. A felsőfokú gazdászképzést a századfordulón szintén akadémiai rangra emelt debreceni, kassai, keszthelyi, kolozsvári iskolák segítették. Talán csak az egyetemi szintű közgazdasági képzés teljes önállósulásának elmaradása hiányolható. Az ilyen irányú szakemberigényt a századforduló éveiben alapított három, s az 1912-es negyedik Kereskedelmi Akadémia pótolta valamelyest. Ezzel szemben a pesti állatorvosi tanintézetbe már hat középiskolai osztályt elvégezve lehetett beiratkozni. Utóbbi intézményt - melyet a nyolcvanas években a Városliget közelében új épületbe költöztettek - 1899-ben emelték a főiskolák közé. 1872-ben a Ludovika Akadémia megnyitásával valósult meg a magyar katonai tisztképzés hét évtizedes terve.

A művészeti képzés megindításának reformkori terve is ekkoriban vált valóra. 1875-ben nyílt meg az Országos Zeneakadémia Liszt és Erkel vezetésével, s összekapcsolása a színészeti tanodával (1888) a színművészet oktatását is akadémiai rangra emelte. A Mintarajziskola és a Rajztanárképző azonban csak festészeti mesteriskola alapításával vált Benczúr Gyula vezetésével főiskolává. A művészeti képzésben a külföldi tanulmányutak is nagyon fontos szerepet kaptak.

A felsőoktatás belső arányai

Az egyetemi és főiskolai intézményrendszer kiépülését és fejlődését mutatja, hogy a hallgatók összlétszáma a kiegyezés kori néhány ezerről a kilencvenes évekre 8200-ra, majd a világháború előtt 17 777-re nőtt. Ebben persze szerepet játszott számos intézmény rangemelése is. A hallgatók közt legnagyobb (körülbelül egyharmados) arányt és számot mindvégig a jogászok tették ki. Ennek oka nemcsak a magyar politikai élet jogászos hagyománya volt, hanem a modern közigazgatás és jogszolgáltatás szervezetének kiépülése, valamint a gazdaság fejlődése és piacosodása által gerjesztett szakemberigény is. A korszak végére a harmadik helyről a másodikra került az orvostanhallgatók száma, a világháború előtt már az összesnek ötödét tették ki. Számban lényegében szinten maradt, arányaiban azonban csökkent a teológushallgatók részesedése (20 százalékról 10-15 százalékra). A felsőoktatásnak az a része, amely az egyházi szervezetek személyi utánpótlását biztosította, nem szorult fejlesztésre. A bölcsészkarok említett fejlődését hallgatói számának háromszorozódása jelezte. A legdinamikusabb növekedést - a társadalom és a gazdaság szakemberigényének megfelelően - a mérnökképzés mutatta, hallgatóinak száma nem egészen nyolcszázról csaknem 2900-ra emelkedett. A Budapesti Műszaki Egyetem a világ harmadik legnagyobb ilyen intézményévé vált.

A nőoktatás

A kor közvélekedése szerint a nőknek nincs szükségük magasabb szintű oktatásra, ezért az elemi iskola elvégzése után középfokú tanulmányokra s azok hivatalos elismertetésére kevés lehetőségük volt. Félreszorított helyzetüket jelzi, hogy a nem túl rangos polgári iskolák növendékei közt is nagyobb (csaknem 60%) volt a leányok száma. Leánygimnáziumok hálózata hiányában más lehetőségük a továbbtanulásra nem nyílott. Ezt egyébként nem is sokuk családja igényelte-támogatta, így a polgári négy első - tehát a középiskola négy alsó - osztálya után a leányok többsége befejezte tanulmányait vagy tanítóképzőbe iratkozott. A nők érettségi vizsgáztatását és egyetemi tanulmányait (először a bölcsész- és orvosképzésben való részvételüket) Wlassics Gyula miniszter idejében tették lehetővé 1895-ben. A korszak azonban csak elemi szinten ismerte a koedukációt, ezért a leányok magántanulóként szerezhettek ilyen minősítést. Az első teljes, nyolcosztályos középiskola leányok számára 1896-ban nyitott kaput, amikor az Országos Nőképző Egyesület polgári iskoláját és tanítóképzőjét gimnáziummá fejlesztette. A leányok többségének szüleit a századfordulótól ösztökélte az oktatáspolitika hosszabb iskoláztatásra; így a felsőbb leányiskolák száma állami támogatással erőteljesen megnőtt.

Tudományos és kulturális intézményrendszer

Az említett intézmények közül a tudományegyetemek és a Műegyetem, valamint részben az Állatorvosi Intézet nemcsak az oktatás, hanem egyben a tudományok művelésének is a legfontosabb színhelyei közé tartoztak. Laboratóriumaik, katedráik, intézeteik, könyvtáraik, szemináriumaik kiemelkedő tudósoknak, professzoroknak és diákjaik szorgalmas aprómunkájának is helyet adtak. A korszak európai szintű eredményeinek tekintélyes része az egyetemek falai közt született. Rajtuk kívül ebben a nagyobb közgyűjtemények és az állam által fizetett intézetek jeleskedtek.

A Magyar Tudományos Akadémia ekkoriban inkább a tudományos élet elitjének testülete és fóruma volt, saját kutatóhelyekkel nem rendelkezett. Az Akadémia 1869-es alapszabálya ugyan célul tűzte a tudományok művelését, valójában azonban erőforrásai a tagok rendszeres dotációját sem fedezték. Így a tudományok művelését a testület inkább azzal orientálta, hogy a kiemelkedő teljesítményeket tagsággal honorálta, s ezzel példaként állította a terület tudósai elé. A testületnek három (nyelv- és széptudományi, bölcseleti-társadalom- és történettudományi, valamint matematikai és természettudományi) szakosztályában 24 tiszteleti, 60 rendes és 152 levelező tagja lehetett, a tagság természetesen nagy tekintélyt és társadalmi súlyt biztosított viselőjének. Az Akadémia kiadványai leginkább a humán tudományok és az irodalom számára biztosítottak nyilvánosságot.

A közgyűjtemények sorában tudományos jelentősége szempontjából első helyen az Országos Széchényi Könyvtár áll, amely kötelespéldány-jogára is támaszkodva a korszakra már félmillió kötettel, valamint nagy értékű kéziratokkal rendelkezett. Mellette a pesti egyetem új palotában elhelyezett könyvtára, valamint az Akadémia gyűjteménye volt nélkülözhetetlen színtere a kutatásoknak. Az 1874-ben újjászervezett Országos Levéltár megkapva az egykori bécsi kormányszékek iratanyagát, a történeti források őrzésének és kutatásának egyik legfontosabb fellegvárává vált, de megnövekedett anyagát csak a tízes években helyezték új épületbe. A múzeumok szakirányban képzett dolgozóik révén kapcsolódtak be a munkába. A Magyar Nemzeti Múzeum 1872-ben alakult Néprajzi Tára őrizte az eredet- és nyelvrokonság-kutatás (Reguly Antal, Xantus János) által életre hívott magyar etnológia teljesítményei nyomán született gyűjteményeket. Ásványgyűjteménye és természetrajzi tára a hazai természettudományos kutatás, az 1871-ben az Esterházy-gyűjtemény megvásárlásával megalapozott Országos Képtár pedig a műtörténet fejlődését segítette.

Az állam elsősorban közvetlen gyakorlati célból állított fel tudományos intézeteket, az alkalmazott kutatásokat támogatta. Az agrártermelést és a bányászatot volt hivatva segíteni az 1869-ben alapított Földtani és a Meteorológiai Intézet (1870), majd a Vetőmagvizsgáló Állomás (1887), a bortermelés segítése és a filoxéra miatt volt szükség a később Országos Chémiai és Vegykísérleti Állomássá fejlődött Borvizsgáló Állomás (1881), valamint az Országos Filoxéra Kísérleti Állomás (1880) felállítására (utóbbi 1890-ben Állami Rovartani Állomássá alakult).

A kiegyezés után a régi szakmai egyletek (Orvosegylet, Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlése, Erdélyi Múzeum Egyesület, Természettudományi Társulat) mellé egyre-másra alakultak meg az egyes szaktudományok országos szintű szervezetei: a Történelmi Társulat (1867), a Magyar Földrajzi Társaság (1873), a Magyar Jogászegylet (1879). Az egyletek és társulatok gyűléseikkel, előadásaikkal, szakfolyóirataikkal, közlönyeikkel összefogták az egy tudomány iránt érdeklődő közönséget és tudományos szintű művelőit, országos szintű kapcsolatokat hoztak létre a tudósok közt is. Segítettek az ismeretterjesztésben és abban, hogy a vidéki elszigeteltségben dolgozó, esetleg alacsonyabb képzettségű értelmiségiek a szakma követelményeivel, módszereivel, kutatási irányaival ismerkedjenek.

Ez annál is szükségesebb volt, mivel a vidéki kulturális intézményhálózat messze nem volt olyan fejlett, mint a nagy lendülettel létrehozott országos intézmények színvonala. Hiába létesült 1885-ig több mint 1200 (iskolai, társulati és önkormányzati) közkönyvtár együttesen négymillió kötettel, s hiába alapítottak több tucat helyi múzeumot, gyűjteményt, ezek nem szolgálhatták kellő hatékonysággal sem a közművelődést, sem a tudományos életet. A régi iskolai könyvtárak állománya ugyanis jelentős részben elavult volt az igényekhez képest (nagy számban latin nyelvű és teológiai, valamint antik szerzők munkáit gyűjtötték), a kaszinók inkább a szépirodalmat részesítették előnyben. Csak néhány értelmiségi gyűjtő hagyatékára támaszkodó könyvtáralapítás volt sikeres (Szeged, Komárom), de a könyvanyag szakszerű rendezése gyakran kívánnivalót hagyott maga után.

Mégis, ha a kutatás szempontjából nem is, a közművelődésre nézve jelentősnek ígérkezett az intézményrendszer bővülése. A nagyszámú és széles hatású vidéki olvasókörök eleve nem is tudományos, hanem közművelődési céllal jöttek létre. Az önkormányzati levéltárak ekkor váltak a közigazgatás és a helyi politika nélkülözhetetlen intézményei mellett, sőt helyett egyre inkább történeti forrásőrző intézményekké, még ha a bennük folyó, sokszor amatőr színvonalú helytörténeti és családtörténeti munka minősége nem is érhette el a szakma elitje által elvárt szintet. Ugyancsak magánszemélyek és a helyhatóságok, néha egyesületek kezdeményezték a helyi múzeumok alakítását.

A nagy hatású kaszinók és olvasókörök mellett helyi és regionális egyesületek sora fogta össze vagy egy-egy szakma, vagy egy-egy vidék képviselőit, értelmiségét, irodalomkedvelő, nemzeti s kulturális értékeket ápoló embereit. A nyelv ápolása és a nyelvterjesztés különösen a nemzeti lakóterület szélein és szigeteiben jelentős. A legsikeresebbek a regionális helytörténeti célú múzeumegyesületek voltak, amelyek történeti forrásanyag feltárásával, feldolgozásával, közlésével kísérelték meg a történeti tudat nemzeti szempontú alakítását. Az ismeretterjesztést szolgáló "népnevelési" vagy közművelődési egyesületek tevékenysége azonban sok helyen a magyarosítás támogatására szorítkozott, a nemzetiségek kulturális előretörésének megállítására irányult. A társulati intézmények alapításának fénykora az 1870-es évek. Utóbb a szélesebb kulturális aktivitás kimerült, s csak a szakmai országos egyesületek virágzottak. A millenniumra történő felkészülés is csak időleges fellendülést hozott.

A humán- és társadalomtudományok

A századfordulóig a magyar tudományosság a tudománnyá szerveződés folyamatában volt. Számos területen ekkoriban sajátítják el a szakok művelői területük speciális ismereteit. E folyamat végeredményét tükrözik a századfordulón megfigyelhető fejlemények; a szaktudományos módszerekkel felvértezett, ekkorra kinevelődött generációk több területen is hozzálátnak az előző nemzedék alkotta termést, szemléletet reprezentatív kiadványsorozatokban összefoglalni, illetve továbbfejleszteni. A századforduló így a tudományok területén is pezsgést idézett elő. Az új irányzatok, módszerek sokszor a hivatalos intézményekben háttérbe szorítva, vagy azok keretén kívül jelentkeztek.

Addig ugyanis a hazai humán tudományosság fő irányvonala a historizmus volt. E szemléletmód egyrészt a nemzeti középosztály identitásának erősítésére használta a tudományt, s ennek érdekében egyik fő feladatának a nemzeti karakter leírását tartotta. Másrészt a historizmus a jelen problémáit múltból vett példákkal kísérelte meg magyarázni és feloldani. Ehhez társult - mélyebb filozófiai alapjainak érvényesülése nélkül - a pozitivizmus a maga ténytiszteletével, adatgyűjtő szenvedélyével. A korábbi forrásfeltáró és -kiadó munkát jelző kiadványsorozatok alapvetésén építkezve jelentek meg az első mérvadó összefoglalások.

A történettudomány eredményeit a Szilágyi Sándor szerkesztette tízkötetes millenniumi A magyar nemzet története című sorozat foglalta össze, amelynek vezérfonala a politikatörténet és az állami intézmények múltja lett. Legszínvonalasabb kötetei Marczali Henrik munkái, amelyek sokban meg is haladták szerzőtársai teljesítményét. Thaly Kálmán a historizáló Rákóczi-kultusz fő képviselője, akit az utókor a forrásközlés folyamán ejtett hamisításokon ért. Említést érdemel a Történelmi Társulatot vezető Fraknói Vilmos és az Árpád-kor pozitivista kutatója, Pauler Gyula is. A bécsi Staatsarchivban dolgozó tudósok (Thallóczy Lajos, Fejérpataky László, Károlyi Árpád) a forrásanyaggal közvetlenül érintkezve az állami intézmények fejlődését kutatták, s munkájuk során a forráskezelés és forráskiadás magas színvonalának követelményét állították kollégáik elé. A korszak leghevesebb történeti vitája talán Szekfű Gyulának a közjogi historizálással való leszámolást célzó A száműzött Rákóczi című könyve kapcsán robbant ki. Acsády Ignác, az újságíróból lett társadalomtörténész érdeklődését az újkonzervatív szociális szemlélet fordította a társadalom A magyar nemzet története című sorozat és a parasztság története felé. A Gazdaságtörténeti Szemle köré csoportosuló történészek és a művelődéstörténet képviselői viszont új társadalomtörténeti tematika és látásmód felé törték az utat.

Az irodalomtudományban Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes és Horváth János volt a nemzeti historizmus fő képviselője. Gyulai Aranyt, Horváth a népi-nemzeti irodalmat helyezte a magyar irodalom fejlődésrajzának középpontjába, de konzervatív, liberális nacionalista átértelmezésben. Eltérő tartalmú szemléletet Arany László, Asbóth János, Péterfy Jenő kívánt érvényesíteni, de korlátozott hatással. A századforduló körüli váltást az irodalomtudományban Négyesy László stilisztikai szemináriuma jelentette. A kritika megújulását a Nyugatban meghonosított újfajta kritika mellett a Lukács György által képviselt filozófiai alapú esztétika segítette.

A nyelvészetben a kiegyezés körüli években fogadták el a magyar eredetkutatás és az összehasonlító nyelvészet több évtizedes munkájának eredményeképpen a magyar nyelv finnugor voltának, rokonságának elméletét. Ebben a "törökös" Vámbéry Árminnal folytatott vita, valamint Budenz József, Hunfalvy Pál, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József és Munkácsi Bernát munkássága játszott szerepet. A századforduló hatalmas szótárkiadványokkal zárta le a tudományos alapvetés szakaszát (nyelvtörténeti-, táj- és oklevél-szótárak). E munkában Szily Kálmán, Szarvas Gábor, Szinnyei és Simonyi vállalt nagy részt. Az etimológiai szótár készítésének kezdetei a Melich János és Gombocz Zoltán nevével fémjelzett nyelvtörténet felívelésére utalnak. Az ugor vagy török származásról folytatott vitában vereséget szenvedett Vámbéry azonban a magyar orientalisztikának Goldziher Ignác mellett egyik első nagy alakja lett.

A néprajz Herman Ottó és Jankó János alapozó munkássága nyomán lépett ki a hagyományos országleíró irodalomból (amelynek egyik utolsó képviselője Orbán Balázs volt), és a század utolsó évtizedében szerveződött tudománnyá. Az érdeklődés központjában a folklór áll, amelynek kutatásában Bartalus István és Vikár Béla népdalgyűjtése, Sebestyén Gyula és Katona Lajos népmesekutatása emelendő ki.

A filozófiában Alexander Bernát tolmácsolásában Kant nézetei uralkodnak. A századelő két legjelentősebb magyar gondolkodója Bőhm Károly és Pauler Ákos volt. Rajtuk kívül a századforduló után Lukács György és Mannheim Károly neve érdemel mindenképpen említést. A jogtudományban a historizmust a múlt században Timon Ákos képviselte, s jelentős szerepe volt a liberalizmus konzervatív átformálásában Concha Győzőnek. Az újat itt Pulszky Ágost pozitivista jogbölcselete, valamint a századfordulón Pikler Gyula szociológiai szemlélete és Somló Bódog munkássága képviselte. A jogtudomány burkában született meg magas rangú államhivatalnokok, banktisztviselők és szakértők tollán a magyar közgazdaságtan (Láng Lajos, Matlekovics Sándor) és szociológia (Somló Bódog). A nacionalizmus és a historizmus által terhelt tudományos életben a liberális, polgári reformok továbbvitelének gondolatát a Társadalomtudományi Társaság köré csoportosulók vallották.

Az alkalmazott és természettudományok

A természettudományok ágainak megfelelő egyetemi intézményrendszer kiépülése, az abban elhelyezkedő, de a részben még külföldön képzett értelmiség jelenléte biztosította a nemzetközi tudományosság eredményeinek gyors hazai megismertetését, sőt alkotó továbbfejlesztését is. A gazdaság igényei azután valóban kimagasló új eredmények megszületését is kikényszerítették. A dualizmus kori második tudós- és mérnökgeneráció által elért új eredmények tekintélyes része jellemző módon gyakran nem is az egyetem berkeiben, hanem az ipari kutatóbázisokon születtek.

A matematikában Kőnig Gyula, Kürschák József, Fejér Lipót és Riesz Frigyes nemzetközi szinten is elismert eredményeket ért el. A fizikában közismert Eötvös Loránd jelentősége: a felületi feszültséget leíró képlete mellett a föld alatti ásványkincsek feltérképezését segítő torziós ingája gyakorlati hasznot is hozó találmány. A csillagászatban Konkoly Thege Miklós saját ógyallai csillagvizsgálója képezett hidat a századvég tudományossága felé. A földrajztudomány fejlődését segítette a Hunfalvy János által megalapozott tanszék a bölcsészkaron, s Magyarország reformkorban kezdődött "felfedezését" folytatta a Balaton-kutató Lóczy Lajos. A geológia, a botanika és a zoológia hasonló eredményei mellett új irányok is kialakultak. Margó Tivadar zoológus és iskolája a szövettan területén alapozott meg leíró és alkalmazott kutatásokon túlnyúló jelentőségű elméleti kutatási irányt (Lenhossék Mihály, Jendrassik Ernő, Apáthy István). Az orvostudományban Korányi Frigyes nemcsak a belgyógyászati klinika kiépítésével, gyakorló orvosi tevékenységével, hanem a mellkasi betegségek diagnosztikájában is jelentőset alkotott. Hőgyes Endre tökéletesítette és vezette be Magyarországon a Pasteur-oltást.

A leginkább ismert hazai eredmények azonban a műszaki tudományokban születtek. A kiváló hídépítő mérnökök mellett - akik technikai kuriózumokként ismert létesítmények (az Erzsébet híd például a világ két évtizeden át legnagyobb nyílású lánchídja) alkotásával tűntek ki - az árvízmentesítést irányító Kvassay Jenő vízmérnök szerepe is közismert. Ennél is gyakrabban érezzük máig a mindennapokban Déri Miksa, Bláthy Ottó és Zipernowsky Károly, valamint Bánki Donát és Csonka János ipari mérnöki munkásságának hatását, ahogy azt a technikatörténetben megismerhettük.

MINDENNAPI ÉLET

Családtípusok

Az ország etnikai, vallási, jogi viszonyainak sokszínűsége, az életformák egymásmellettisége miatt a családról egységes, az egész országra jellemző képet adni nem lehet, országosan csak a változások bizonyos irányait lehet felvázolni.

Háztartásnak a történeti demográfia az együtt, egy fedél alatt élő, s többnyire fogyasztási közösséget alkotó csoportot tekinti; a család pedig a vérrokonság által összetartott kötelék, melyhez az egység magját alkotó férfi és nő leszármazottai tartoznak. A két fogalom - mint majd látni fogjuk - az 1867 és 1918 közti korszakban nem fedte egymást; a háztartás nem rokon elemekkel bővülhetett ki, viszont számos család tagjai kényszerültek ideiglenesen olykor hosszabban is külön élni egymástól.

A család feladatai közül ki kell emelnünk - mint mindenkor ható, de a korszakban különleges hatást kifejtő tényezőt - a társadalom biológiai reprodukcióját, a gyermeknemzést, azután az egyéni társadalmi helyzet átörökítését, tehát a szociális reprodukciót, valamint a családnak mint a munkamegosztásnak a keretét. Leginkább a nemek és generációk közti viszonyok vizsgálatakor mutatkozik meg látványosan, hogy a család ugyanakkor uralmi keret, az emberek egymás közti viszonyait sajátos módon elrendező szervezet is.

A családnak több szerkezeti típusa ismeretes. Az egy házaspár és vele élő nem családos gyermekeikből álló elemi kiscsalád a nyugati polgárosodottabb országokban igen elterjedt, azért ott a családforma egyszerűbb, és a családra kevés ember jut. Az ellenkező típus az úgynevezett nagycsalád, amelyben az egy szülőpártól leszármazott már családos gyermekek együtt maradnak, így olykor rendkívül bonyolult szerkezetű, három-négy generációt együtt tartó, több tucat emberből álló csoport keletkezik. Ez a forma Kelet- és Délkelet-Európára jellemző. A harmadik az úgynevezett kiterjesztett család: ilyenkor a kiscsalád rokonokkal bővül, de nem tömörít egységbe több önálló, saját gyermekeket nevelő családot: ilyen például az egyik házas gyermek családjából és a hozzájuk költöző szülőpárral vagy megözvegyült nagyszülővel, esetleg egyedülálló testvérrel bővülő kiscsalád.

Régebben uralkodott az a felfogás, amely a nagycsaládot ősi, általános formának tekintette, és a kiscsaládot a modern kori fejlődés termékének tartotta. Valójában azonban a modern kor előtti család és háztartás sem volt változatlan, s inkább tűnik úgy, hogy a család méretei Magyarországon csak a 18-19. században növekedtek meg, hogy azután a 20. században valóban a nyugati polgári világban szokásos kiscsalád hódítson (újra) tért.

A családszerkezet a 19. század utolsó harmadában

Magyarország a családok nagysága és belső felépítése szerint is az említett keleti és nyugati típus határvonalán feküdt. De nemcsak a számszerű mutatók miatt nem lehet egyértelműen akár egyikhez, akár a másikhoz sorolni. Az ország területén belül ugyanis már a 19. század elején keverten helyezkedtek el olyan területek, amelyekre inkább az egyik vagy másik típusjegyei jellemzőek. A Kisalföldön és tágabb környékén, a Tiszántúl északkeleti részein s a kapcsolódó Kárpátalján, a Szepességben például a kis létszámú egyszerű kiscsaládok voltak jellemzőek. A Délvidék egésze és a Felvidék középső része viszont inkább nagycsaládos terület volt. Az ország egészén leginkább a kiscsalád az uralkodó, de folytonosan jelen van, s a század vége felé haladva növekszik a köztes típus, a kiterjesztett családok részesedése.

Kétségtelen, hogy korszakunk első felében, körülbelül 1867-től a századfordulóig a családok és háztartások mérete és összetettsége még növekszik; egyes kiscsaládos régiók a családi keretek kiterjesztése felé mozdulnak el, s kitolódik a nagycsaládos vidékek határvonala is. A fejlődés tehát eleinte nem a nyugati polgárosodottabb modell felé mutat, hanem előbb egy kitérőt tesz a keleti és a köztes modell irányába. Az összetettebb, sőt nagycsaládi forma tehát nem ősi, hanem történeti okok folytán átmenetileg megerősödött együttélési keret.

E jelenségnek több oka is van. Az egyik legfontosabb (a biológiai reprodukcióval kapcsolatos), hogy javultak a halandósági mutatók. Azzal, hogy csökkent a gyermekhalandóság, természetszerűleg nőtt az egy háztartásban élők száma is. Ahogyan emelkedett az életkor, gyakrabban fordult elő, hogy a szülők megérték unokáik születését. De tényleges társadalmi változást is takarnak a számok: ha a növekvő számú utódnak különköltözésére valamilyen okból nem kerülhetett sor, otthon maradva és saját családot alapítva eredeti családjuk szerkezetét bonyolultabbá tették, összetettségét növelték.

Aktuálisan ható társadalmi okokra utal az a tény is, hogy a nagycsaládok többnyire vagy szegény és túlnépesedett vidéken, vagy az extenzív földművelés területén terjedtek el. Az elmaradottabb Felvidék mezőgazdasága például nem tudta munkával ellátni és eltartani a megnövekedett létszámot, s az ipar fejletlensége folytán más munkalehetőség sem igen akadt. Az egész ország iparának és közlekedésének kellően sűrű és intenzív kiépülése-működése nélkül az elvándorlás sem kínált csábítóbb lehetőséget. A lecsúszás elkerülésére - a társadalmi helyzet átörökítésére - egyes vidékek családjaiban egyetlen mód maradt: a paraszti generációk a szegényedés elkerülése érdekében nem önállósodtak, hanem feltorlódtak az atyai házban, amely így nagycsaláddá alakult. A Délvidéken viszont, úgy tűnik, a kiterjedt földek művelésének nagyobb munkaerőigényét oldották meg a fiatalabbaknak a családban tartásával, szemben más vidékekkel, ahol inkább több család együttműködése, illetve állandóbb vagy alkalmi bérmunka a jellemző.

Számolni kell az etnikai tényezőkkel is. A Délvidéken például a délszláv lakosság szokásaival, akiknek a Határőrvidéken élő nyelvtestvéreik részben balkáni eredetű, részben a katonai közigazgatás által mesterségesen fenntartott házközösségei szolgáltathattak mintát a bonyolultabb családszerkezetre. Ezzel szemben a kiscsaládos Nyugat-Magyarországon és a Szepességben a németek szokásai hathattak. A magyarlakta vidékek leginkább a köztes típushoz sorolhatók, bár nyugaton a kiscsalád, a palócságnál pedig a nagycsalád jellemző.

E sajátosságok - mint majd látjuk - nem függetlenek a családon belüli hatalmi viszonyoktól, a családot körülvevő jogi környezettől sem. A kiscsaládokban, különösen a németeknél, gyakori, hogy a családfő bizonyos kort elérve átengedte a vezető szerepet fiának. A nagycsaládokban viszont az apa haláláig őrizte a teljes rendelkezést a vagyon (többnyire a föld) felett, s akadályozva fiai önállósodását, a bonyolultabb családszerkezet fennmaradását segítette elő. A németeknél törzsöröklés volt divatban: az egyik fiú örökölte a vagyont, a többiek - akiket, ha volt rá mód, iskoláztattak, mesterségre taníttattak - távoztak a háztartásból. A magyar családokban leginkább a fiági egyenlő örökösödés jellemző, ami a vagyon aprózódására vezet. Az ebből eredő gondokon átmenetileg lehetett azzal segíteni, ha a házas gyermekek egy része nem lépett ki az apa családjából; az örökrészt nem adták ki, s a vagyont az apa munkaképes kora végéig egyben tartotta.

A családszerkezet változása a századfordulótól

A 20. századhoz közeledve azonban a folyamatok iránya megfordul, és ismét az egyszerűbb szerkezetű, bár nem feltétlenül kisebb létszámú háztartások javára alakulnak az arányok. A kapitalizmus fejlődése és az iparosodásnak és a tőkés modernizációnak a társadalom egészére gyakorolt hatása, a jogi szokások és társadalmi kapcsolatok átalakulását is magával hozó lendülete a családok szerkezetét is a polgárosult nyugati minták felé közelítette.

Az utódnemzés és gyermeknevelés természetesen továbbra is elsősorban a család feladata marad, viszont a századelőtől kezdődően a népességfejlődés korábbi lendülete lassul. Rövidebb idő alatt, mint nyugaton, a halálozások csökkenését hamar követni kezdi a születésszám csökkenése, s így a gyermeknevelés nem növeli tovább a családok méretét. A születésszabályozás bizonyos formáinak terjedése s a házasodási szokások ezzel is magyarázható változása, közelebbről a házasságkötési életkor későbbre tolódása szintén hasonló tendenciát erősített.

A társadalmi helyzetek átörökítésére, állandósítására vagy a helyzetnek lecsúszás nélküli megváltoztatására ekkor már a nagycsaládon kívül más lehetőségek is nyíltak. A gyermekek egy részének taníttatása és cserébe a vagyon más kézben történő egységes örökítése (gyakori például a hazai németeknél), vagy az ügyes házasságkötési stratégia mellett a gazdaság fellendülése számos kereseti lehetőséget ígért. Ilyen volt az uradalmak munkaerő-szükséglete, a mezőgazdasági, idényjellegű vándormunka, a fejlődő nagyvárosokba telepedés, a betanított, például építőmunkások seregének gyarapítása, és többnyire a teli zsebbel hazatérés terve és reménye vezette az Újvilágba kivándorlókat is.

A piacosodás és az ország nagy szabad munkaerő-kapacitása miatt a középrétegeknél terjedt a külső munkaerő alkalmazása, ami ismét csak a családi együttműködés kényszerét oldotta. A parasztgazdaságok javuló eszközellátása miatt a mezőgazdaság sem igényelt többé nagyobb, bonyolultabb családi szerkezetet. Számos, korábban csaknem kizárólag a családra terhelődő szociális feladatra is kialakulóban voltak közösségi megoldások (például szegényházak, árva- és aggmenhelyek, kisdedóvás). A polgári jogviszonyok (az öröklésjog szabályozása), magatartásminták és igények szintén a családok elkülönülésére sarkalltak. Mindennek következtében országosan terjed s lassan uralkodóvá kezd válni az egyszerű kiscsaládi szerkezet.

A elmondottak ellenére azonban látnunk kell, hogy igen gyakoriak maradnak a kiterjesztéses kiscsaládformák. A megnövekedett életkor mellett - a családok minden önállósodási törekvései ellenére is - az élet legtermészetesebb törvényszerűségei, az életciklusok alakulása ebbe az irányba hatottak. Az örökségre vágyó házas gyermekek, elaggott nagyszülők, férjhez nem ment nővérek-sógornők színesíthetik egyes családok csoportképét. Az életviszonyoknak a gazdagságát, a családszerkezeti-együttélési megoldásoknak - az egyéni életkor előrehaladtával állandóan átalakuló, a családtagok egyéni érzelmi viszonyai által is nagyban befolyásolt - változatosságát a legrugalmasabb és legárnyaltabb demográfiai tipizálás sem lehet képes visszaadni. Ennél részletesebb képet csak az egyes rétegek életformája rajzánál adhatunk.

A nemek viszonya

A korszak elején megváltozott a két nemnek a korábbi évtizedekre (valószínűleg évszázadokra) jellemző aránya. A 19. század elején a katonaságot is beleszámítva enyhe férfitöbblet mutatkozott, a század végére viszont ez kiegyenlítődött, sőt megfordult. 1910-ben ezer férfira már 1007, majd a világháború következtében 1920-ban már 1020 nő jutott. A két nem korösszetételét tekintve hasonló változást lehet tapasztalni. 1870-ben még a férfilakosság átlagéletkora meghaladta a nőkét, a századfordulón azonban már nem volt lényeges különbség a két nem között. A kedvezőbb demográfiai mutatók elsősorban annak tulajdoníthatók, hogy az egészségügyi infrastruktúra fejlődésével és a higiénés viszonyok lassú javulásával visszaszorultak a szülés körüli halálesetek, s hosszabb távon már érvényesült a nők hosszabb élettartama.

Az életesélyek mutatóinak javulása azonban a nők társadalmi helyzetének lényeges változásával nem járt. Az élet számos területén továbbra is érvényesült a két nem egymáshoz való viszonyában a korábban is fennállt egyenlőtlenség, a férfiak dominanciája. A mégoly felvilágosult gondolkodású, jogegyenlőséget hirdető liberálisok is úgy vélték, hogy elveik csak a férfitársadalmon belül érvényesíthetők. A közvélekedés ("mióta a világ világ, mindig is így volt") a férfiakat tekintette a társadalom önállóan cselekvő tagjainak, a nő csak a férfi családjának tagjaként kapott elfogadott helyet a társadalomban. Hatottak a vallásos világképnek az elrendeltetett helyzet elfogadását sugalló elemei, a nők társadalmi struktúrában elfoglalt helyét ez is sokban meghatározta. Minthogy a férfiak szabad emelkedését is csak nemrég fogadta el a jogrendszer, annál kevésbé merülhetett fel megvalósítható gondolatként a nők helyzetének módosítása. Az élethelyzeteket megváltoztathatatlan ténynek tekintő szemlélet a jogi és szokásbeli korlátoknál is fontosabbnak tekintette a - jóval több reális alappal bíró - biológiai törvényszerűségeket. E szemléletnek a korban voltak természetes indokai is: a születés szabályozásának korlátozott eszköztára, illetve hiánya, valamint a javuló egészségügyi-higiénés viszonyok következtében az asszonyok házasságuk ideje alatt sokszor számíthattak fogamzásra és szülésre, ami a folyamatos munkavégzést és a családnak a társadalom felé történő állandó képviseltetését részükről valóban megnehezíthette.

A polgári átalakulás egyelőre kevéssé oldhatott ezeken a kötöttségeken, sőt a modern polgári társadalom kialakuló intézményrendszere még el is mélyíthette a különbséget: az oktatási-nevelési gépezet évtizedekig még további induló helyzeti előnyöket is kínált a férfiaknak, a formalizáltabb keretek közt működő gazdasági és jogélet szintén az ő szerepüket ismerte el. Mindezek a tényezők tartósították sőt növelhették a társadalomban és a családban a férfiak uralkodó pozícióját, amely az élet számos területén megmutatkozott.

A munkavégzésben például elkülönült és társadalmilag értékesebbnek ismertetett el a férfimunka még a parasztságnál is, ahol pedig egyre gyakrabban vonták be az asszonyokat például a kapásnövények, kerti vetemények termelésébe. Az asszonyok fő munkája mégis a háztartás vezetése volt, a gyermekek és a férfiak ellátása eledellel, ruhával. Magyarázat erre is van: a férfiaknak a döntő mezőgazdasági ágazatban, a gabonatermelésben jutott fő szerep, s leggyakrabban az otthontól távolabb, mezei munkában dolgoztak, míg az asszonyt a gyermekek felügyelete amúgy is a ház közelében tartotta.

Az iparban - a kispolgárság és a munkásság színterén - csak bizonyos ágazatokban tudtak nőket nagyobb számban alkalmazni. A textilipar egyes részterületein, a vendéglátásban mindig jelentős maradt a női munka, de a korban az adott technikai szint mellett másutt a munka fizikai erőszükségletei, s a még élő hosszú munkaidő a szülőképes korú és gyermekeket nevelő asszonyok munkába állását nehezítette. Egyes altiszti és értelmiségi munkakörökben már inkább nyíltak munkavállalási, sőt önállósodási esélyek, de például a tanítónősködés vagy postai irodai munka nem tartozott éppen a társadalom megbecsültebb középosztályi munkakörei közé. Egyébként is, a középosztálybeli urak olyan helyzetre, állásra, jövedelemre igyekeztek szert tenni, amelyből a családot el tudják tartani, az asszony munkába állása a család helyzetének megingását jelezte volna.

Ilyen módon a férfiak lényegében "kisajátították" a munkavégzést és a vele járó társadalmi helyet az elismert munkakörökben, kizárólagosan tartották kezükben a jövedelmet és az anyagiakkal való rendelkezést. Ennek a család belső hatalmi hierarchiájában és döntési helyzetekben is megvolt a jelentősége. Kifejezte ezt például a vagyonjogi viszonyok alakulása is. A magyar jogban régi hagyománya volt annak, hogy az öröklésnél a fiúknak kedvezőbb a helyzete. A nemesi öröklésrend szerint a leánynak nem birtok, hanem pénzben kifizetett negyedrész járt. A parasztságnál többnyire szintén csak hozomány, kiházasítás jutott a leánynak. A polgári jogviszonyoknak a hivatalos jogszabályokban meghatározott rendje ellenére - amely a két nembeli gyermekek egyenlő részesedését írta elő - a régi szokások fennmaradtak. A végrendelkezés szabadsága amúgy is lehetővé tette, hogy az apák továbbra is fiaiknak kedvezzenek. Így a németeknél a törzsöröklés, a magyaroknál s az ország nagy részében a fiági egyenlő örökösödés maradt az uralkodó - a leányoknak csak kelengye járt, de gyakran azt is maguknak kellett megszerezniük. Hasonló egyoldalúságot tapasztalhatunk az idősek körében. Az apa a magyar vidékeken és az ország nagy részében önálló háztartását elvesztve is élete alkonyáig a család feje marad. Az anya viszont megözvegyülve fia házában is csak együtt lakó rokonnak minősül, a fiú lép hatalmi szempontból apja helyére. Az anyának, ha van is hatalmi szerepe, az nem jogi, hanem érzelmi alapokon nyugszik, s nem fia, hanem legfeljebb menye felé érvényesül.

Mindebből következik a családban mint uralmi keretben az apa kiemelt helye és szerepe. Ő képviseli a mikroközösséget a világ felé. Az anya egyedül, vagyon híján csak olyan munkához juthat, amely mások szolgálatára kényszeríti, s ezzel társadalmilag presztízsveszteséget okoz. Az apa egyedül dönt a pénzügyekben, még csak beszámolni sem köteles lépéseiről (legfeljebb, ha az asszony mögött egy gazdag após és örökség reménye áll). Jó példa erre az egyenlőtlen viszonyra a szegedi középpolgár, Kováts István esete, aki a család anyagi bázisát veszélyeztető vállalkozása előtt (egy egész téglagyárat vett meg távol Szegedtől, Komárom mellett) meg sem kérdezte feleségét, sőt be sem számolt neki terveiről, utazásáról, a hitel utáni szaladgálás alatt nem is gondolt otthonára. A család már újsághirdetésben kerestette a hetekre elveszett apát, aki induláskor ugyan egy odavetett megjegyzéssel utalt tervezett útjára, de úgy, hogy azt csak környékbeli ügyintézésre lehetett érteni. A családfői hatalmat persze nem biztos hogy zsarnoki módon, visszaélve használta. Az érzelmi kapcsok, az emberi megbecsülés és - például az egyházak és a közvélemény elvárásai által is sugallt - felelősségérzet tompíthatta a széles családfői hatalom következményeit, de léte tény maradt.

A nőknek a szerelemben is kevesebbet engedett, bocsátott meg a közvélemény. Az apáktól a család anyagi helyzetének biztosítását követelte meg, s ha ezt teljesítette, sokat elnézett neki más téren (még ha elítélte is). A nőktől viszont a családi tűzhely ápolását, a család érzelmi és szexuális alapjainak biztosítását várta el, s e téren a botlásokat szigorúan megtorolta.

A nők nehezebb helyzetét az iskolarendszer is tartósította, hiszen 1895-ig nem tehettek érettségi vizsgát, s az ambiciózusabb anyák azután is csak bizonyos (bölcsész és orvosi) egyetemi szakokra írathatták be leányaikat. A női középiskolai hálózat messze nem is volt olyan kiépült, mint másik nembeli kortársaiké. A közvélemény szerint a nőknek nem kell sok tanulás, elég, ha a műveltség alapelemeit megszerezve a háztartás irányítására készül, így is méltó társa lesz férjének.

Házasodási szokások

A nők helyzete, a családszerkezet változása szorosan összefügg a házasodási szokások alakulásával. A családtípusokhoz hasonlóan ebben is jellegzetes különbség van Európa nyugati és északi, valamint keleti és déli vidékei közt. A polgárosodottabb vidéken az emberek ekkoriban később házasodtak, és sokan életük végéig házastárs nélkül maradtak. Ezzel szemben Magyarországtól délre és keletre a társadalom igen nagy része és már jóval fiatalabb korban házasságra lépett.

Magyarország ebben a tekintetben is középen helyezkedett el, és a két szokásrendet követő csoportok és vidékek egyaránt megtalálhatók a területén. A kiscsaládos nyugati területeken ennek a polgárosultabb társadalmakra jellemző gyakorlatnak megfelelően idősebb, a keleti országrészekben ifjabb korban alapítottak családot. 1875-1920-ig a 20 éves kor alatti nők közt a hajadonok száma 50-ről 66 százalékra, a 20-25 éves korosztályban 23-ról 30 százalékra nőtt. Az egyedülálló nők száma csekély változást mutatott a 20-25 éves korosztályban, és némileg csökkent a 30-40 köztieknél. (Utóbbi azt jelenti, hogy a felsőbb korcsoportban a megözvegyülések csökkentek, és e korban is nagyobb esélye nyílt a nőknek családalapításra, mint korábban.) Az egyedülállóknak a fiatalabbak között tapasztalt növekedése viszont egyértelműen a házasságkötési kor későbbre tolódását, tehát a polgárosodottabb nyugati országok gyakorlata felé való elmozdulást jelzi.

A későbbi házasodás egyik indítéka a születésszabályozás; más eszköz híján a társadalom egy része ily módon csökkenti a házasság szülőképes éveit. De ugyanilyen fontos az is, hogy több a kereseti lehetőség, tehát az egyedülállók tovább tudják - ha akarják - megtartani önállóságukat. Minden bizonnyal mégsem ez a jellemző, hanem az a törekvés, hogy a leányok férjhez menve s gyermekszüléssel kívánják megszerezni és állandósítani helyüket a felnőttek világában.

A házasodás továbbra is társadalmi elvárás marad. Többnyire nem is a szándék, hanem a kellő anyagiak hiánya akadályozza a családalapítást. A parasztság soraiban drasztikus eszközökkel (vénlánycsúfolók) késztetik, kényszerítik a fiatalságot a házasélet vállalására, s a legénynek maradt férfiember sem foglalhat el méltó helyet a falu társadalmában. A polgárság soraiban is a házasember örvend közmegbecsülésnek, a családos életet tekintik továbbra is a természetes életformának. Szabad legényélet, rendezetlen családi viszonyok - ha saját rossz híre nem zavarja - a művészember, a színészvilág vagy a gazdag arszlán kétesnek tekintett (bár bizonyára sokak által titkon vágyott) kiváltsága, ami persze nem jelenti azt, hogy a szabályos házasságok minden tekintetben megfelelnek a vallás által meghatározott köznapi erkölcsi elvárásoknak.

Hasonló irányokban tapasztalható elmozdulás a válások tekintetében is. Az 1870-1880-as években még csak 0,07 válás jutott ezer lakosra, 1890-re már 0,09. Pedig ekkor még a házasságjog nagyban felekezeti ellenőrzés alatt áll, de jogi feltételek nélkül is a polgári társadalom szabadabb mozgástere és az emberi kapcsolatokat újrarendező szerepe enyhén megemeli a válások számát. A polgári házasság és a polgári válás intézményét az 1894. évi XXXIII. törvénycikk vezette be; 1895. október 1-jétől megindult a polgári anyakönyvezés, s a válások száma ekkortól nekilendül. 1910-1911-ben ezer lakosra már 1,9 válás jut, 1920-ra pedig 3,8. Igaz, utóbbi esetben már nemcsak arról van szó, hogy a tőkés gazdaság körülményei által kiváltott nagyobb térbeli és társadalmi mozgások szétzilálják a családot, hanem már a háború rakott elviselhetetlen terheket az emberi kapcsolatokra.

Életciklus

A korszakban a népesség korösszetétele az előző korszakokéhoz képest kiegyenlítettebb lett, az életkor megnőtt, az idősebb korosztályok aránylag népesebbek lettek. S bár a kedvezőbb gyermekhalandósági mutatók miatt a gyermekkorúak száma tovább nőtt, arányában a fiatalkorúak részesedése a népességből - bár még mindig az egyharmad felett maradt - valamelyest csökkent (37-ről 35,6 százalékra).

A korábban említett széles körű atyai hatalom nemcsak a nők, hanem a család minden tagja, főként a gyermekek, sőt bizonyos helyzetekben az idősebb korosztály felé is érvényesült. Itt azonban ismét fontosak a családszerkezetben tapasztalt különbségek. A németeknél az apa hamarabb visszavonul, s a fiú lesz a családfő a szülők eltartásának kötelezettsége mellett. De országosan inkább jellemző, hogy az apa legalábbis a munkaképessége határáig megtartja családfői mivoltát. A leghosszabb ideig, lényegében haláláig a nagycsaládos vidékeken ragaszkodik az apa hatalmához. A tulajdonlás ellensúlyozza valamelyest, hogy ugyanakkor ereje fogytával a munkában fokozatosan elveszti meghatározó, irányító szerepét.

Az idősebbekről többnyire a család gondoskodik szeretetből, felelősségérzetből és az örökség reményében egyaránt. Az öregek visszavonulásuk után igyekeznek nem beleszólni már a dolgok menetébe, a könnyebb kerti munkák, az unokák körüli teendők, tanítgatás, mesélgetés mellett marad nekik az emlékezés (nem ritkák a korból és egyszerűbb emberek kezétől származó paraszti, kispolgári feljegyzések, emlékiratok), meg az imádság. A korban ható vallásos szellem még segítette a halálra készülőt abban, hogy sorsát méltósággal igyekezzen elviselni. De a civilizációs vívmányok hátulütőjeképp, a kórház, a halottkémlés bevezetése és a halottasházak építésének kezdete óta (bár ezek létesítése egészségügyi szempontból nagyon is kívánatos volt) ekkor kezdődik (egyelőre inkább csak a nagyobb városokban) az a folyamat, amely a halált eltávolítja, személytelenné teszi.

Az emberélet másik pólusán is vannak változások. A gyermekkor a kötelező iskoláztatás bevezetésével intézményes keretet kap. Az iskola nem engedi, korlátozza a 10 éves kor alatti munkába kényszerítést, s a gyermekmunkát az ipartörvény is visszaszorítja. Utóbbi inkább csak a városban érvényesül, a parasztgyerek életét a családi munkamegosztás és az apai hatalom határozza meg.

A nevelésben továbbra is uralkodik az apai tekintély és szigor, a nevelés célja a társadalmi helyzet újratermelése. A gyermekek sorsa így hamar elválik a más társadalmi réteghez tartozókétól. A középosztályi szülők nem veszik szívesen a polgárgyerek közösködését a "közönségesek" nagyobb szabadsággal élő, de kevesebb szellemi-viselkedési útravalóval ellátott gyermekeivel; ennek jeleit a viselkedésben (például fütty, zsebredugott kéz) rendre nyesegetik. Az utak az iskola negyedik osztálya után végképp elválnak egymástól; gyermekének természetesen ki-ki vagy a maga életformája szabályait adja tovább, vagy a vágyainak megfelelő helyzet feltételeit kívánja biztosítani. A parasztságnál az önálló gazda-lét, a föld és a munka becsülete áll a nevelés középpontjában, a kispolgárság mesterségre taníttatja fiát vagy további iskolai tanulmányok felé tereli, hogy a kétkezi munkától szabadulva a kistisztviselők sorába léphessen. A középosztály és az elit fiai viszont gimnáziumi tanulmányokkal készülnek arra, hogy apjuk helyzetét maguknak is biztosítsák.

Új jelenség és a későbbi házasságkötéssel függ össze, hogy az ifjúság, a fiatal felnőtt kor önálló szakaszként iktatódik a gyermek és a felnőttkor közé. A nőknél belejátszhatnak ebbe születésszabályozási, de főként gazdasági, anyagi okok: sokan nem kapnak már elegendő hozományt, s az önálló életre való anyagi felkészülést önerőből kell megoldaniuk. A cselédség például jellegzetesen életkorhoz és élethelyzethez kötött foglalkozás, rövidebb-hosszabb idő után a cselédlányok visszatérnek a faluba és keresményük segítségével férjhez mennek. Az alsóbb néposztályok fiai esetében a későbbi nősülés irányába hatott, hogy a közvélemény elvárta a sorkatonai szolgálat letöltését házasodás előtt, nehogy a hosszú távollét a frissen alapított családot szétzilálja. A középosztályban viszont a tanulmányok tolták ki az egzisztencia megteremtését, ami nélkül a társadalom felelőtlenségnek tartotta volna a házasodást. De előfordulhatott mindkét nem esetében az is, hogy a szélesebb kereseti lehetőségek adta önállóság lehetőségéről akar valaki később lemondani.

Mentalitás, időfelfogás

A korszak a modern időfelfogás szélesebb körben történő térhódításának ideje is. Az óraorientált modern gondolkodásmód terjedése a városokban kezdődött, s az 1850-1860-as években elérte a parasztság egyes csoportjait is. Mégis a parasztság életét mindvégig elsősorban a munkájának ritmusát meghatározó természeti idő, az évszakok és napszakok váltakozása befolyásolta. A mezőgazdaság nem órához, hanem az idényhez és a feladatokhoz szabta a paraszti élet menetét. A gazdasági holtidényben esetleg vállalt háziipari jellegű munka mellett legfeljebb a nem saját földön dolgozó mezőgazdasági vándor-bérmunkásság alkudhatott órára a munkanap meghatározásában. A szoros terhelésű munkaidény után a természet adta holtidő és az ünnepek kínáltak valamelyest enyhülést, de az előzőt a mellékkeresetre törekvés, az utóbbit az egyházak szerepének, a hatalom és az egyház szoros összefonódottságának valamelyes csökkenése korlátozta.

A többi társadalmi réteg, csoport életformáját azonban már sokkal inkább meghatározta az óra. Az iparban - eltekintve néhány ágazattól, mint például az építőipar vagy az élelmiszeripar - messze nem volt olyan nagy szerepe az évszakok változásának, mint a szabadban végzett mezőgazdasági munkánál, annál inkább az adott nap múlásának s az órának. Ahogyan nőtt a közvetlen mezőgazdasági munkától elszakadók aránya a társadalomban, úgy terjeszkedett az óraorientált időfelfogás.

A kisiparban még volt nyoma egy természetesebb időbeosztásnak és kényelmesebb munkatempónak. De gyakran már a mester is órához szabta az inas és a segéd munkaidejét, még inkább a gyáros a munkásét, a hivatali főnök a beosztottakét. Az órához igazodás mindkét részre előnyöket kínált. Mivel a parttalan, korlátozatlan (a munka dandárján virradattól sötétedésig végzett) paraszti vagy kubikos jellegű fizikai munkát nem lehet folyamatosan azonosan nagy erőkifejtéssel végezni, e foglalkozásokban egy kívülről olykor lassúnak, "tempósnak" tűnő munkaritmus alakult ki. Az órában meghatározott, szabályos időközökben pihenőkkel megszakított munkaidő láthatóvá tette a napi feladat végét és menet közbeni felüdülést tett lehetővé, a fennmaradó munkaidőben viszont a munkaadó nagyobb intenzitást várt el. A munkanap szabályos ütem szerint évszaktól csaknem függetlenül mindig ugyanúgy, kiszámíthatóan, ugyanakkor bizonyos monotóniával telt. A teljesítményt ezután már órában mérve lehetett fokozni, illetve csökkenteni; a korai munkásmozgalmak követelései között nem véletlenül szerepelt a szabott, maximált munkaidő s a szabadnap biztosítása. Az órahasználat által kialakított feszített munkafegyelmet a munkásnak nehéz volt megszokni, viszont a vállalkozó vagy a maga munkaidejét meghatározó értelmiségi könnyen az időben mért teljesítmény fokozásának csapdájába eshetett.

Az óraorientált időfelfogás térhódításában szerepe volt az iskolának is. A nem természeti munkafajtáknál kialakult időszemléletet az iskola révén kívánták a paraszti többségű és mentalitású társadalomra kényszeríteni. Nem eredménytelenül: éppen e korszakban lassacskán felnőttek az első olyan nemzedékek, amelyeket az iskola már ilyen keretek közt irányított: reggel szabott időben fogadott, a tanítást is órákhoz igazodva ütemezte. A parasztság időbeosztása valóban megváltozott, a századfordulón az önkizsákmányolásig eljutó szorgalom sok helyütt jellemző magatartásforma lett. Ez azonban talán nem annyira a nevelésnek, mint inkább a tőkés piaci gazdaság külső kényszerének tulajdonítható. A gabonaválság, a földínség szorította, a piaci lehetőség pedig csábította a parasztság egy részét nagyobb teljesítményre.

Az óra szerepének növekedéséhez a tőkés gazdaság intenzívebb forgalmi viszonyai is hozzájárultak. Az ügyletek határidői, a váltók lejárata, a vásárlások, kifizetések és főleg a szállítások szabott időhöz kötött akciók. A vasút kiépült hálózata, főként a nagyobb méretű személyszállítás fellendülése óta szükségessé tette a járatok időbeli összehangolását, pontos menetrend összeállítását, a menetrend általános érvényessége pedig a helyi idők helyett a zónaidő bevezetését. Az üzletek sikerében nagy szerepet kapott a gyorsaság; a vasútnak éppen ez volt az egyik fő előnye az olcsóbb vízi szállítással szemben. A gyorsaság kényszere viszont átalakította magát az utazást: a korábbi kényelmes, rokonlátogatással egybekötött ügyintézés helyett egyre inkább a gyorsan lebonyolított munkával összefüggő és üzleti utak tették ki a mozgások tekintélyes részét. Ezek során az utazás említett érzelmi, személyes vonatkozásai másfajta élményekkel cserélődnek-egészülnek ki.

Az átalakulás azonban még folyamatában van a 19. század végén: órát vesz már a parasztság is, de nem biztos, hogy ahhoz igazítja munkarendjét, közép-európai idő szerint jár a vasút, bár a hétköznapi életben gyakran a helyi időhöz igazodnak.

A napi cikluson kívül - a városokban az évszakok hétköznapi jelentőségének bizonyos térvesztése mellett - elsősorban a hét leforgása biztosította az idő múlásának változatosságát. A paraszti és a céhes viszonyokból kinövő kispolgári világban a vallási hagyományok biztosították a vasárnap szentségét, a születő munkásságnak az 1891-es ipartörvény biztosította a heti szabadnapot.

A szabadidő felhasználásának jellegét már a társadalmi helyzet határozta meg. A paraszti világban az ünnepnap az evés, a semmittevés, a templomozás és köztéri beszélgetés közben telt, a hétköznapokban viszont - főként a csoportos jellegű munka során (például fonó) - a dolog és a szórakozás alkalmai gyakran összemosódtak. Az arisztokrácia őrizhette meg egyedül a régi nemesi munkafelfogást, amelyben ismét csak egymásba folytak a politikai-hivatalos tevékenység és a magánélet cselekvései. A baráti-rokoni kapcsolatok ápolása, a társasági élet egyben a politika informális terepe volt, a munka és más tevékenységek (sport, vadászat egyfelől, politika, utazás, esetleg könyvírás másfelől) egyaránt az úri passzió fogalmával írhatók le. A birtokos rétegnek - hacsak nagybirtokos nem volt - már jóval több saját elfoglaltságot adott a mezőgazdasági üzem vezetése s az üzleti élet, hogysem ugyanilyen módon élhessen, ezért náluk inkább a polgári időfelfogás uralkodott. A hivatalnokrétegnél a szabott hivatali idő és munkarend szintén a polgár időbeosztását honosította meg. A polgárság, a középosztály törekedett leginkább a munka és a szabadidő elválasztására, s az utóbbinak "tartalmas eltöltésére". Önműveléssel, családi és társas együttlétekkel egybekötött szórakozásra is a polgárság fejlesztett ki jellegzetes tevékenységeket és intézményeket (kaszinó, sport, üdülés, séta, színház). A munkásság és a kispolgárság soraiban szintén az utóbbi időtöltési forma uralkodott, de a csekélyebb műveltségi szint és anyagi erő folytán redukálódott formában és eltérő sorrendiséggel. A művelődési, olvasó- és dalkörök mellett sokaknak egyelőre a kocsma jut, a sport - főként annak olcsóbb, jellegzetesen kevésbé arisztokratikus ágai - jobbára csak a századforduló után hódítják meg a városi tömegeket, közülük is inkább csak a szervezett munkásságot és az egyletekbe tömörülő kispolgárságot. A városi tömegeknek azonban mindvégig fontos kikapcsolódása volt a közparkok látogatása és a kirándulás a szabadba. Különösen népszerűek voltak a régi vásári mulattatásra emlékeztető szórakozási alkalmak (például angolpark, mutatványosok).

Háztartás, család és lakás az egyes rétegeknél

A családtörténeti folyamatok általános képe után vessünk pillantást az egyes rétegek sajátos viszonyaira. Csak a parasztság egyes csoportjainál beszélhetünk nagycsaládról, de annak bomlása a századfordulón már érzékelhető. A paraszti gazdálkodásban mindinkább a kiscsaládnak és esetleg ideiglenes vagy állandóbb cselédeinek, béreseinek jut döntő szerep, a nagy csoportos munkaalkalmak nem családi alapon szerveződnek. A szélesebb rokonságra inkább csak a nagyobb vállalkozások (például házépítés) vagy a családi katasztrófák esetén számítanak. A belső kapcsolatokat meghatározza, hogy a család egyben termelőegység is, a tagok viszonyait a munkamegosztás és a folyamatos paraszti munka kíméletlen törvényszerűsége befolyásolja. A feladatok súlya erősen megterheli a családot mint érzelmi közösséget, nem csoda, ha ilyen körülmények között az alkalmazottak (béres, cseléd) jelenléte a közös háztartásban nemritkán további nehézségeket támaszt. Amiként a dolog- és szabadidő elválasztására a paraszti életmódnál kevés a lehetőség, ugyanúgy ritkán valósulhatott meg (talán csak a tanyás mezővárosokban) a munkahely és a lakhely elkülönítése.

Ez a törekvés inkább a másik alapvető életformaminta, a polgárság sajátja. Azon belül is főként a mintaadó középosztály térhasználatát jellemzi, az iparos-kereskedő kispolgárság műhelye-boltja és lakása csak a nagyobb városok emeletes házaiban vált el egymástól. A magántér elkülönítése a munkavégzés helyétől és a köztértől azonban világos tendencia, és összefügg a polgári család jellegzetességeivel. A polgárságnál és az értelmiségnél régebbi hagyomány a kiscsaládos szervezet, de a polgári életforma igénye, az idő eltöltésének, a kapcsolatok elrendezésének, a konfliktusok kezelésének civilizált módjai is az elkülönülés felé hatnak: ily módon lehet kitérni az együttlakás súrlódásai elől. A polgári intimitás követelménye tehát a városban a kiscsaládnál nagyobb életközösségek felszámolását segíti elő, s ez hat a birtokos rétegek, kispolgárok gondolkodásmódjára is.

A családszerkezetnek a polgári világ viszonyai felé haladó fejlődése, egyszerűsödése, a lakhely és a munkahely elválasztása mégsem járhatott mindig együtt a háztartás egyszerűsödésével is. A társadalomnak éppen a polgárosodás élén járó elemeiben igen gyakori az idegenek állandó jelenléte a háztartásban. A tehetősebb és vállalkozó parasztság gazdasági cselédekkel, a szerény jövedelmű kispolgárság az albérlőkkel, ágybérlőkkel, az iparos inasával lakott gyakran egy fedél alatt. A középosztály családjainak a háztartási cselédséggel kellett osztoznia lakása használatán, ami az utóbbiak esetében a vágyott polgári intimitás lehetőségét is kérdésessé teszi.

A középosztály tagjai városokban legalább három-, a gyermekek születése után inkább többszobás lakásban, kisebb városokban pedig családi házban laktak. A nagyvárosi polgárlakás a telket körülölelő gangos-belsőudvaros bérház utcafrontjának néha első, de inkább második-harmadik emeletén helyezkedett el. Miként a munka- és lakhely, úgy a lakáson belül is - ha volt rá mód - az egyes helyiségek külön funkciót kaptak: a reprezentáció és a külső kapcsolatok ápolásának helyszíne a nappali vagy a szalon, a család közös életének színtere az ebédlő, a személyes elkülönülésé a hálók voltak. Ha volt rá mód, az apának - kiemelt helyzetéhez igazodva - esetleg dolgozószoba járt. A háló egyben a tisztálkodás helye is; külön fürdőszobát csak a csatornázás és a vezetékes víz megjelenése után, inkább a századfordulótól kezdenek néhol építeni, addig maradt a mosdótál a kancsóval, a folyosói árnyékszék és a kübli. A kényelmet csökkentette a palotákéhoz hasonló házhomlokzatok magas emeletbeosztása; a néha négy-négy és fél méter belmagasságú szobák kifűtése nem volt egyszerű, a huzat ellen használt nehéz függönyök viszont a természetes megvilágítást nehezítették. A fűtést többnyire öntöttvas- vagy cserépkályhák, a világítást petróleum-, illetve gázlámpák biztosították. A polgári lakás berendezését, bútorzatát a kényelem és a célszerűség jellemezte, a reprezentáció inkább bizonyos tárgytípusokban (képek, tükrök díszes kerettel, vitrinben elhelyezett dísztárgyak, étkezésnél használt edények), de főként magában a nagy - csak alkalmazott segítségével működtethető - lakásban, és a cselédtartásban jelentkezett. A cseléd a konyhában vagy a mellette elhelyezett cselédszobában aludt, és a ház főlépcsője helyett a hátsó, udvari cselédlépcsőn közlekedett, miként az udvari lakások kispolgári lakói is.

A nagypolgárság sok vonatkozásban ugyanezt a polgári mintát követte, de anyagi lehetőségeit kihasználva a benne rejlő elvet - az elkülönülést és elkülönítést - következetesebben érvényesíthette, s nagyobb mértékben adózhatott kényelmének. A nagypolgár társadalmi kapcsolatai, rangja ugyanakkor szükségessé tette, hogy az arisztokrácia életformájának számos eszközével reprezentálja helyzetét.

Városi palotában vagy annak első emeleti utcai frontjának egészét elfoglaló, olykor hat-nyolc szobás lakásban élt, amelyben a családot ebédlő, nappali, szülői és gyermekhálók, öltöző-mosdószoba, gardrób, dolgozószoba (úriszoba), a kapcsolatok ápolását külön hall, szalon szolgálta. Itt már a berendezésben is megmutatkozott a vagyon, a bútorzat díszesebb, értékesebb, minőségi anyagokból készült, a lakás díszei műkincs értékűek voltak. A nagy lakáshoz nagy személyzet is tartozott. Egy cseléd helyett külön szakácsnőt, takarítónőt, olykor inast, a gyermekekhez nevelőnőt foglalkoztattak. Az igazi különbség azonban a középosztályhoz képest abban mutatkozott, hogy a nagypolgárnak volt módja a városi élet előnyeit úgy élvezni, hogy közben a természethez való közelségről sem feltétlenül kellett lemondania. Anyagi lehetőségei megengedték, hogy kertes villát építtessen magának; a korszak elején a Svábhegy, a Sugárút építése után a Városliget környéki villanegyed biztosította, hogy a nagyvárosi nyüzsgés tőszomszédságában is aránylag csendes, elegáns zöld környezetbe meneküljön a nyári forróság elől. Hasonló negyedek kiépülése a legnagyobb vidéki városokban is megkezdődött.

Városi és várostól távolabbi, igazi vidéki lakhely párhuzamos fenntartására csak a nagyobb birtokosoknak, arisztokratáknak volt módja. Az ősök által épített örökölt, s most inkább csak korszerűsített (vízvezeték, mellékhelyiség, fürdőszoba, gázvilágítás), esetleg stílusában a kor historizáló ízléséhez alakított kastély birtoklása mentesíti őket az építés kiadásai alól. Új kastélyt csak keveset emelnek (ilyen a Wenckheim-kastély Kígyóson, Békéscsaba mellett). A kastély szinte mindig a településen kívül, fallal vagy kerítéssel elzárt kisebb-nagyobb parkban áll. Méretei különböznek, de a nagypolgári lakásnak mindenképpen megfelelnek. A kastélyhoz istálló tartozik, amely a kocsizást, kilovaglást biztosítja a lakóknak. A kastélyok jó része az év nagy részében üresen áll, csak a személyzet őrzi, mert a lakók csak néhány nyári héten üdítik magukat benne, ha a fülledt, poros városi nyár elől nem valamely elegáns üdülőhelyre, fürdővárosba vagy tengerparti, európai utazásra vonulnak vissza. A saját kastély vagy a rangbéli társak vendéglátása többnyire éppen a lovaglás és a vadászat gyönyöreivel, a saját park bebarangolásával, esetleg magánfogadások és estélyek-vendégségek rendezésére alkalmas nagyobb termekkel nyújt többet, mint a nagyvárosi villanegyedek. A tulajdonos azonban a telet biztosan Pesten tölti, ahol saját palotájában lakhat. Az országgyűlés székhelye, a Nemzeti Múzeum és a Képviselőház szomszédságában, valamint a Lánchíd környékén egész mágnásnegyed épül ki. Hasonlóképpen reneszánsz vagy kora barokk stílusban emelt paloták találhatók a Sugárút mentén, a villanegyed közelében, ahol az arisztokrácia tagjai is megtelepednek.

A kispolgárság a kisebb városokban és külvárosokban vagy saját házban lakott, vagy egyemeletes-földszintes épületben bérelt általában egyszoba- (ritkábban kétszoba-) konyhás lakást; a nagyvárosok belső részein pedig a bérházak udvari, második-negyedik emeleti lakásában élt. A korszak kezdetén Pesten a lakások harmada, a századfordulón csaknem fele egyszobás, melyekben a népesség fele, illetve 43 százaléka lakott. A két helyiségben a tevékenységeket természetesen nem nagyon lehetett funkcionálisan elkülöníteni, sőt az albérlők jelenléte még az étkezés, a nappali tartózkodás és az alvás helyszíneit is összevonta. A berendezés egyszerű, olykor paraszti vonásokat, berendezési tárgyakat is őriz, de többnyire a polgári bútorzat egyszerűbb, silányabb anyagból készült változata. A szobában a szülőknek támlás ágyak, a ruházatnak szekrény, az ágyak lábánál terítővel fedett asztal néhány székkel. Éjszakára a nagyobb gyermekeknek összecsukható vaságyat állítanak fel (ilyenen alusznak a konyhában az albérlők, ágybérlők is), a kisebbek gyakran szüleikkel alusznak egy ágyban. A konyha fő berendezési tárgya az öntöttvas tűzhely, a főzés, étkezés eszközkészletét kredenc őrzi, az asztalt viaszosvászon fedi, a sarokban hokedli áll lavórral, kannákkal mosogatáshoz és néha mosdáshoz. Mellékhelyiség nincsen; a folyosó végi árnyékszéket használják, s vizet is többnyire az udvari kútról hoznak. A vezetékes víz csak a századfordulón kezdi elérni az egyes lakásokat.

A születőben lévő munkásság, ha tehette, kispolgári mintákat követett, erre azonban inkább a legfelső szakmunkás rétegnek nyílt lehetősége. A munkásság lakásviszonyait meghatározta, hogy önálló műhely híján a lakhelye és munkahelye térben elkülönült, viszont szegénysége folytán ritkán élvezhette ennek előnyeit. Nagyvárosokban (a munkásság harmada Budapesten és környékén élt) a lakáshiány miatt nemigen volt önálló lakásuk; vagy albérletben háltak, vagy maguk fogadtak albérlőket, hiszen így a magas lakbér terheit másokkal megoszthatták, másokra átháríthatták. A munkásság egy része a kisvárosokban és elővárosokban a földszintes házak mélyen a telekre hátranyúló szárnyaiban élt, Budapesten pedig a bérkaszárnyákat lakta. A lakásínségre jellemző, hogy az 1880-as években még a lakásbérlők negyede pincelakó; a pesti építkezési hullámra viszont az, hogy a századelőre már a lakásoknak csak egy százaléka van a föld szintje alatt. A javulás ellenére a lakáshiány olyan nagy szociális, kriminalisztikai és egészségügyi gondokat eredményezett, hogy a hatóságok - a főváros és az állam - nagyobb lakásépítésre határozta el magát. Az 1908-1910 között létesült Százados utcai földszintes munkástelepen kívül így épülhetett meg az 1910-es években a kispesti Állami Munkás- és Tisztviselőtelep (a "Wekerle"), amely kislakásos, de kertes házaiban emberibb körülményeket teremtett. Egyes gyárak, üzemek maguk is lakással csábították-kötötték magukhoz munkásaikat; az óbudai gázgyári vagy az ózdi Velence-telep, illetve a MÁV telepei valóban a vágyott kispolgári körülményeket biztosították. Megindult a főváros szervezésében a nagyobb városi bérházépítés is, de ennek kiteljesedését a háború megakasztotta.

A lakásviszonyok szempontjából a mezőgazdasági bérmunkások álltak legrosszabbul. Az idénymunkások többsége barakkszerű épületekben húzta meg magát, a cselédeknek hosszú földszintes házakat emeltek, amelyeket kívülről nemigen lehetett az istállótól megkülönböztetni. A házakhoz esetleg kis konyhakertek is tartoztak. A viszonyokat jellemzi, hogy 1910-ben intézkedni kellett arról, hogy - nyilván az addigi gyakorlattal szemben - egy felnőttnek legalább 10 m2-t, minden családnak külön-külön szobát és kamrát kell biztosítani. Egy-egy közös konyhára olykor négy család is jutott. E kései előírások azonban a világháborúig már nem teljesülhettek.

Társadalmi fegyelmezés

A dualista Magyarországot stabil közbiztonság jellemezte. A börtönök lakóinak száma a korszak első felében körülbelül egyharmadával növekedett, a második negyedszázadban viszont jelentősen csökkent. Míg 1890-ben 36, 1913-ban csak 24 bebörtönzött jutott 100 000 lakosra. Változott a kriminalitás jellege is: az erőszakos bűncselekmények, köztük a gyilkosságok száma és aránya visszaesett az összes bűncselekményen belül. A kiegyezés utáni években kemény kézzel felszámolták az előző korszakra jellemző betyárbűnözést. Helyette megjelentek viszont a modern viszonyokhoz alkalmazkodó "intellektuális" bűnözők és a gazdasági bűncselekmények. A polgári jogegyenlőség adta önérzet és a rendies eredetű becsületfogalom egymás mellett élése eredményezhette, hogy a bíróság elé került ügyek egyharmadának tárgya becsületsértés vagy rágalmazás volt.

A korszak jellemzője, hogy amilyen mértékben kiépül és hatékonyabbá válik az államszervezet, úgy szorul vissza azoknak az elvárásoknak az érvénye, amelyeket a társadalom egyes csoportjainak saját jogérzéke sugalmazott. Az emberi magatartást a hagyományos, helyi, népi jogszokás és az egyéni jogérzék által meghatározott normák rovására egyre inkább a hatósági állami jogszabályok irányítják. Ez azonban csak a jog által elérhető területekre érvényes. A társadalmi fegyelmezésnek azonban messzebb ható eszközei is voltak, amelyek nemcsak a büntetőjogi eseteket szorították vissza, hanem a viselkedést jóval kiterjedtebben, a jogilag nem szabályozott területeken is meghatározták, sőt olykor a hivatalos jogrendszerrel szemben is a társadalmi viszonyok által diktált normát tartatták be.

Az uradalmi cselédség kiszolgáltatottsága az engedelmesség és az alázatosság olyan fokát kényszerítette ki, amely ellenkezett a liberális társadalmi berendezkedéssel. Ezt nemcsak a gazdatisztek és a nekik törvényben biztosított jogkörök, hanem a rendszerbe beletört cselédtömegek kollektív elvárása is hamar tudatosította a cselédben. Hasonlóképpen a parasztságnál a mobilitás minden felszabadító mozzanata sem tudta a falu közösségének kollektív erkölcsi ítéletét jelentékteleníteni. A munka, a föld, a családi önálló gazdaság kiemelt helye az értékrendben továbbra is olyan kötött viselkedési előírásrendszert kényszerített a parasztságra, amelynek az írott jogban csak a töredéke foglaltatott. De megvoltak a maga normái a kispolgári és a munkásmiliőnek is. A középosztály azután már a viselkedésnek a közvélemény ítélete által szankcionált egész sor szabálya segítségével biztosította, hogy a jó társaság tagjait öltözék, testtartás, mozdulatok, szóhasználat, gesztusok tegyék felismerhetővé, s egyben válasszák el a közönséges tömegektől. Még határozottabban érvényesítette viselkedésében az elhatárolódást az arisztokrácia. Fent a rangszerű, vagy a másik végleten, a cselédségnél a "rendes" viselkedés szabályait az egész környezet, a szülők, a rokonság, az iskola, a társaság, a felettesek sugallták-diktálták az egyénnek, s egyben nyesegették a normarendszerrel össze nem egyeztethető gesztusokat.

Térhasználat

A társadalom szervezetének bonyolultabb irányba fejlődésével, a magánélet és a munka elkülönülésével együtt a közterek használata is megváltozott. Az egyes tevékenységek és megnyilvánulások egy része térben eddig is elkülönült: a szakrális térnek fenntartott templom, a városházi főtér, valamint a piac eddig is hordozott sajátos jelleget, a térhasználat differenciálódása azonban a polgári korban és főként a városokban vesz határozottabb lendületet.

A munkafolyamatok elkülönülése a köztértől befejeződik: hatósági rendszabályok parancsolják fedél alá, városrendezési tervek és intézkedések bontatják le az utcai bódékat-pultokat. A hatóságok a bűzös, zajos, tűzveszélyes, szeméttel járó ipart a lakónegyedeken kívülre utasítják. Az árus boltba, piacra, majd a század legvégén vásárcsarnokba kényszerül, az alkalmi árus vagy a házaló tevékenységét csak a rendőr vagy a házmester jóindulata tűri meg az utcán. A város különböző részeihez más-más tevékenység és viselkedési norma tartozik, amelyet az épületek is sugallnak. Más viselkedés illik az igazgatási negyed méltóságteljes épületekkel körülvett tereihez, más a piac vagy a bevásárlóutcák forgatagához, ismét más a templomok és iskolák környékéhez, s több engedhető meg a sétányokon, parkokban, korzón. A céltól eltérő használat rendhagyó állapotnak minősül: a munkástüntetés, választási gyűlés megzavarhatja, de huzamos ideig érdemben nem befolyásolhatja például az igazgatási "negyed" hétköznapjait, s egy katolikus körmenet is csak alkalomszerűen változtat a piactér vagy a lakónegyed utcáinak hangulatán.

A magánélet és a köztér kapcsolatát számos szabály határozza meg. A közterületen a személyes viselkedés normái szigorúbbak, a gesztusok visszafogottabbak, kimértebbek lesznek, egy hevesebb baráti üdvözlés már csak bohém kisértelmiségi, diák- vagy újságíró körben elfogadott, a hitvesi csók végképp a lakásra tartozik. A köztér típusainak funkcionális elkülönülésével a használatának jellege is megváltozik. Kevés olyan hely marad, ahol tartózkodni szokás: ilyenek a parkok, a sétányok, korzók; másutt, utcán-téren csoportosulni, a mozgást akadályozni nem illik, sőt egyenesen gyanús dolog. Az utca a haladás helyszíne, oda az ember azért megy, mert tart valahová. A találkozás, a mások látványa, a saját személy (hölgyeknél új ruha, uraknál tekintély) megmutatása, a megbámultatás és a mások szemlélése, a felületesebb, de nagyon is szükséges emberi kapcsolatok alkalmai fogynak. Ugyanakkor a lakásnak a polgári intimitás szentélyévé avatásával a társadalmi kapcsolatoknak a saját fedél alatt is csak illem által (uzsonnaidőre, teára, vasárnapi formális vizitre) korlátozott alkalmai adódnak.

A hiányt éppen az e célra kiépített közterek fogják pótolni. A kötetlenebb baráti érintkezés helyszíne férfitársaságban a kaszinó, a klub vagy még inkább a kávéház. Ennek területe, asztalai-székei ponyvatető alatt nyáron az utcára is kiterjeszkednek, alkalmat adva az utcai forgatag szemlélésére. A hölgyeknek, gyermekeknek hasonlót nyújt a cukrászda, s mindkét nemnek a séta a ligetben, sétányon, parkban. Az elegáns ruha, a szépség és esetleg az ékszerek felvonultatásának színhelye a színház, az Opera, a bál. A séta és a hosszabb szabadban tartózkodás céljára a városok igyekeznek kiépíteni a maguk korzóját, sétányát. Nagyobb parkot, közkertet nem mindenütt telepítenek, de ahogyan a napi szükségletek beszerzése a boltba, csarnokba szorul, úgy kezdik a vidéki városi hatóságok a korábbi piactereket, főteret fával beültetni, sétatérré alakítani.

A társadalom tagoltságának azonban itt is érvényesülnie kell, ahogyan a tevékenységek, úgy azok színterei is társadalmi rétegekhez, csoportokhoz köthetők. Így válik szükségessé Budapesten a Nemzeti Színház és az Opera mellett a Népszínház építése, a Margitsziget és a Városliget mellett a Népliget telepítése. Az arisztokrata hölgyek-urak a századfordulón sétáik, kocsikázás alkalmával már nem a belvárosi korzót keresik fel - az a cselédek, katonák, kispolgárok köztere lesz -, hanem a Stefánián kocsiznak végig. Arról, hogy az alsóbb társadalmi rétegek a középosztályt és az elitet ne zaklassák a tér használatában, a hatóságok is gondoskodni fognak.

Társadalomszerveződés

"Azon tényező közt, melyek az alkotmányos államban a nyilvános életre kiváló befolyást gyakorolnak, alig létezik hatályosabb, mint az egyesülés, mely a közélet ébresztése és fejlesztése által azt nagymértékben mozdítja elő" - szögezte le bevezetőjében az egyesületek nyilvántartásáról szóló belügyminiszteri rendelet 1873-ban.

A polgáriasodás folyamatában valóban nagy szerepet játszottak az egyesületek. Bár törvény nem szabályozta alakításukat és működésüket, a századfordulón már 1100 helységben közel 4000 - egy másik rendelet kategóriáival jellemezve - politikai, humanisztikus, közművelődési, gazdászati és "nyerészkedési" egyesületet tartottak nyilván.

A legelterjedtebb típus az igényes szórakozás kereteit biztosító olvasó-, illetve társaskör volt (az utóbbiak közé tartoztak a kaszinók, polgári körök is). Gyakoriak voltak a felekezeti alapon elkülönülő vagy egy-egy foglalkozáshoz kötődő egyletek, társaskörök is. Általánosnak tekinthető a nemek szerinti különválás is. Bár a kifejezetten politikai célú egyesületek száma csekély volt, a többiek is tevékenyen részt vettek a helyi közélet alakításában. A nemzetiségek központi kulturális egyesületei szintén fontos keretet teremtettek a politikai tevékenység számára.

Az egyesületek, főként a kaszinók a reformkorban abból a célból létesültek, hogy a rendi különbségeket áthidalva a társadalom minden rétegének közös szerveződését elősegítsék, a kaszinók viselkedési normája a polgári minták felé mutatott. A század második felében azonban kiderült, hogy az egységes, polgári jellegű társadalom megteremtése zökkenőkkel halad, a társadalmi különbségeket nem lehet olyan könnyen megszüntetni, mint remélték. Az egyesületi forma azonban rendkívül népszerű lett, a legkülönbözőbb társadalmi csoportok használták ki a civil szerveződés adta lehetőségeket, előnyöket. A szervezetek alakulása gyorsabban haladt, mint az egységesedés folyamata, ilyen módon az egyesületek egy része természetesen a társadalom rétegződéséhez, csoportszerkezetéhez igazodott, azt képezte le, sőt bizonyos esetekben egyenesen a régi rendi elkülönülés újfajta eszköze lett. A század második felében sorra alakultak a bizonyos szakmákhoz, élethelyzetekhez, sőt társadalmi rétegekhez, olykor felekezetekhez köthető egyletek. Az önszerveződés természetes és hasznos volt a tagok és a képviselt egység, s végső soron a polgárosodás folyamata szempontjából, ugyanakkor egyes jelenségek tagadhatatlanul az elhatárolódás, a társadalmi választóvonalak fennmaradását jelezték, sőt segíthették. A gondolkodás és a mentalitás gyökeres átalakulása, az egyenlőség eszméjének elfogadtatása, gyakorlatba ültetése a csak jogilag egységesedő, valójában nagyon is tagolt társadalomban nem mehetett végbe. Ezt jelezte a Nemzeti Kaszinónak mágnáskaszinóvá alakulása, amelytől külön szerveződött a dzsentri, s megint más szervezetbe tömörült a nagypolgárság. A polgárság kerületenként is létrehozta társasköreit, s a századfordulón már a munkásságnak is kialakultak a társadalmi szervezetei. Az elkülönülés tény, de az is, hogy a munkásegyletek jelentős szerepet játszottak nemcsak az önképzésben, a művelődési javak terjesztésében, hanem egy jellegzetes munkás-szubkultúra kialakulásában is, melynek a kórusszerű éneklés, a kirándulás, a sportélet - megannyi polgári eredetű szórakozás - fontos részét képezte.

A paraszti életmód mindennapjai

A parasztság tárgyi környezetének bemutatása előtt szót kell ejtenünk a társadalmi környezetről is, amelyben az egyén mindennapjait élte. Az egyén a családja alkotta háztartáson keresztül tagozódott bele a tágabb társadalmi közegbe, a rokonságba, a falu egészébe. Magyarországon a 18. század végétől megfigyelhető volt az a tendencia, hogy növekedett a több - rendszerint le- és felmenő vérrokon - családból álló háztartások száma, és így az egy-egy háztartásban élők létszáma is. Ezt a több családból álló háztartást a néprajzi kutatás nagycsaládnak nevezte. A háztartások növekedésének folyamata a 19. század végére befejeződött, a 20. század fordulójától már egyre szélesebb jellemzővé vált az egy szülői házaspárból és gyermekeiből álló kiscsalád vagy elemi család.

A 19. század egyik legnagyobb településformáló tényezője a vasút volt. A vasúthálózat kiépülése közvetlenül hatással volt a magyarországi települések legtöbbjére. Egyik igen fontos következménye a településhierarchia átrendeződése. Azok a települések, amelyek egy kis forgalmú szárnyvonal végállomásaként tagolódtak be a hálózatba (mint például a nagy múltú mezőváros, érseki székhely, iskolaváros: Kalocsa), vagy amelyeket elkerült a vasút, a fejlődésben megrekedtek. Ezzel szemben korábban jelentéktelen falvakban robbanásszerű fejlődés zajlott, ha a település forgalmi csomóponttá vált (például Salgótarján).

Magyarország paraszti építkezésében a 18. század során kisebb térbeli egységek elhatárolódása volt megfigyelhető. A 19. század pedig a sokszor csak néhány falura kiterjedő kistáji típusok virágkorának nevezhető. E század utolsó két évtizedében kezdődött egy új folyamat, amelynek lényege: a falusi építészet egyre gyorsuló ütemű egységesülése, a táji jellegzetességek elhalványulása. A lakóházak és gazdasági épületek között újabbak már nem alakultak ki, a meglévő típusok azonban minőségileg fejlődtek. A minőségi fejlődés egyik lényeges eleme, hogy az épületek különféle szerkezeti elemeit, a falaktól kezdve a tetőszerkezeten át a nyílászárókig nagy gyakorlattal rendelkező specialisták vagy tanult kisiparosok készítik.

A fal építőanyagában lényeges változás állt be. A boronaépítkezés Zala és Vas megye nyugati felére, valamint a Székelyföldre szorult vissza. Az ország egész területén nőtt a földfalak (vályog- és tömésfal vagy vertfal) jelentősége. A téglafal a 19. század második felében terjedt. A tetőszerkezet egyik tartóelemét, a hosszúágast egyre nagyobb területen kezdte felváltani a teherhordó falon álló ollóágas. A 20. század fordulóján már országosan elterjedt volt a szarufás tetőszerkezet. Az 1880-as évektől jelent meg az építkezésben az úgynevezett székes tetőszerkezet, amelynek a lényege az, hogy a szarufákat alátámasztó állványt építettek a padlástérbe. Ez az épületek nagyobb szélességét is lehetővé tette.

A cseréptető csak az 19. század utolsó évtizedeiben terjed, elsősorban a mezővárosokban és a piacra termelő tájakon. Terjedését a gyakori tűzvészek segítik. 1900-ban a lakóházak 23 százalékát már cseréptető (valamint pala és bádog) fedte, 1910-re pedig 50% alá csökken a zsúppal és náddal fedett falusi házak aránya. Még ennél is jobban visszaszorult az Északkelet-Magyarországon szokásos taposott szalmatető.

Alaprajzi változást a lakóházakban az oldaltornácok új fajtáinak elterjedése eredményezett, és ez az egész nyelvterületen lezajlott a 19. század folyamán. Ezzel a tornác a magyar paraszti építészet jellegzetességévé, a szomszédos tájaktól elkülönítő jegyévé vált. Ezzel együtt az egysoros építkezés volt az általános, így az alaprajzi különbségek nem voltak számottevőek. Az alaprajzban változást hozott a városi építkezés hatására megjelent L alakú épülettípus, amellyel a mezővárosokban, a piaci termelésbe bekapcsolódott falvakban találkozhatunk leginkább. Ennél az utcára néző rövidebb részen nyert elhelyezést a két lakószoba, míg az udvarra néző hosszabb részen a konyha, a kamra és az egyéb helyiségek. A deszkapadló a módosabb paraszti rétegek használatában a század vége felé terjedt el.

A lakóház megjelenésében a tetőforma lényeges módosulása is változást hozott, a 20. század fordulóján már nem építettek kontyos és csonkakontyos tetőt. Az utcai homlokzatok kialakításában esztétikai törekvések is megjelentek. Erre utalnak az ekkor épült házakon az oromcsúcs díszei, a deszkaoromzat áttört faragása, egyes tájakon a barokkos, klasszicista, majd a 20. század elején az eklektikus kiképzésű homlokzatok. Az újonnan épült házak jelentős része vakolatborítást kapott, az épületek megjelenésében, kivitelezésében egyre növekvő szerephez jutottak a presztízsszempontok.

Az erősödő polgárosodás jeleként nőtt az igény a gerendázat nélküli, sima mennyezet iránt. Ennek következtében jelent meg a nádszövettel borított deszkafödém, amelyet lehetett vakolni, stukatúros födémet készíteni.

A 19. században a szabadkémény az Alföldről és a Kisalföldről terjed a környező tájakra. Meghonosodása a peremvidékeken, főleg a folyóvölgyekben - a Sajó, a Hernád, a Szamos és a Maros mentén - zajlott erőteljesen. A zárt füstelvezetést eredményező kéményeknek még csak a széles változata, a mászókémény jelent meg. A századfordulón már megkezdődött a cilinderkémények építése is. A délnyugat-dunántúli füstöskonyha és az északi házterület kürtőskemencés házai még nem tűntek el teljesen, de százalékarányuk az épületállományban igen alacsonyra csökkent.

A lakóház bútorzata újabb elemekkel már nem bővült. A színes, virágos bútorok ekkor már főleg a falusi, illetve a kevésbé tehetős vevőkör számára készültek. A mezővárosok parasztpolgársága már a városi polgárság műbútorainak mintájára készült egyszínűre mázolt, esetleg erezett bútorokat igényelte.

Az 1880-1910 közötti években egyre gyorsuló ütemben terjedt a vaslapos takaréktűzhely, a rakott sparhelt, és az ország nagy részén megszüntette a nyílt tűzön történő főzést. Ebben az időben még a vályogból, földből rakott és öntöttvas lappal fedett változatait ismerték. A zárt füstelvezetés és a takaréktűzhely a lakásbelső egységesülését eredményezte. A vaslapos takaréktűzhelyek gyors terjedése következtében nagyobbrészt kiszorultak a használatból a szabad tűzön és kemencében történő főzésnél használatos tűzálló cserépedények, helyettük teret nyertek a fém főzőedények.

Ez időben nem került új élelmiszer az asztalra, sőt számos, korábban termesztett növényféle (az árpa, a hajdina, a köles, valamint - Erdély kivételével - a kukoricakása és -liszt) kiszorult az emberi táplálkozásból. Az újkori magyar parasztkultúra régies vonása az év megosztása: a téli félévben napi két, a nyári félévben napi három étkezéssel. A kétszeri étkezéssel járó téli félév november elején, a tavaszi félév pedig a tavaszi szántásokkor kezdődött. A kávé a reggeliben az 1880-as évek elején jelent meg, de terjedése lassú volt. Eleinte leves módjára, tálból kanalazott ételként fogyasztották, a férfiak azonban többre becsülték a szalonnát vagy a túrót.

A parasztkonyhán főzött ételek közül számos étel készítése kiment a szokásból, cserébe viszont számos újdonságot vezettek be. Ezek a polgári középosztály táplálkozáskultúrájából érkeztek. Az újítások rendszerint az ünnepi étrendben - főleg a lakodalmi menüsorban - kaptak helyet. A lakodalmi étrend 1880 táján még régies - kivéve az Alföldet, ahol a pörkölt már nélkülözhetetlen elem, de lassan elterjed országszerte. A több hullámban érkező további újítások: paradicsommártás, torta, valamint a grillázs lakodalmi torta.


Vissza az oldal elejére