 |
TÖRTÉNELEM
KÖZTÖRTÉNET
TÁRSADALOMTÖRTÉNET
Az Osztrák-Magyar Monarchia által kirobbantott háború pontot tett a később békésnek tűnő Ferenc József-i időkre, ám maga alá temette nemcsak a Habsburg Birodalmat, hanem az ezeréves történelmi Magyarországot is. A háború, az összeomlás, a forradalmak és az ellenforradalom új országot teremtettek, a "trianoni Magyarországot". Az ideiglenesség, a bizonytalanságérzet, a szélsőségek térnyerése, a régi és az új harcának reménytelenségei és torzóban maradó eredményei jellemezték az önállóságát visszanyert, de "csonka" Magyarország első, Horthy-korszaknak nevezett negyedszázadát.
1918. október 24-én Budapesten a Károlyi-párt, Jászi Oszkár Polgári Radikális Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakította az elsősorban parlamenten kívüli politikai erőkre támaszkodó "ellenkormányt", a Magyar Nemzeti Tanácsot. A Tanács első elnöke a parlamenti ellenzék elismert vezetője, gróf Károlyi Mihály lett. A Nemzeti Tanácshoz az események felgyorsulása során számos politikai és társadalmi szervezet csatlakozott, de tömegesen jelentették be csatlakozásukat a közélet neves szereplői is.
A Magyar Nemzeti Tanács programját - emlékeztetve 1848. március 15. forradalmi 12 pontjára - ugyancsak 12 pontba foglalva október 25-én hozták nyilvánosságra. A deklaráció első és legfontosabb követelése a háború azonnali befejezése, a fegyverszünet, illetve a béke megteremtése volt: az annexió és hadisarc nélküli igazságos békéé. A háború gyors lezárásának követelését összhangba kellett hozni a nemzetiségi kérdés megoldásával és az ország területi integritásának megőrzésével, a belpolitikában pedig a polgári demokrácia berendezkedésének követelményeivel. Mindez az ország teljes nemzeti függetlenségének megteremtésével volt csak elképzelhető. A konkrét követelések között szerepelt az általános, egyenlő és titkos választójog alapján történő választások (alkotmányozó nemzetgyűlés); a wilsoni elvek szerint a nemzetiségek kulturális és helyhatósági önkormányzatának, autonómiájának a biztosítása, annak reményében, hogy így a soknemzetiségű Magyarország az egyenrangú "testvérnépek" szövetségévé alakulhat át (s így megőrizheti területi épségét). A polgári demokratikus szabadságjogok felsorolása mellett a legnagyobb horderejű követelés a földreform volt: "Nagyszabású, a népet földhöz juttató birtok- és szociálpolitikai reformokkal a dolgozó népnek, különösen pedig hazatérő katonáinknak életsorsát javítani kell."
Az őszirózsás forradalomra, amely a polgári demokratikus átalakulás döntő mozzanata volt, 1918. október 30-áról 31-ére virradó éjszaka került sor a magyar fővárosban. Maga a forradalom a szokásos forgatókönyv szerint zajlott le: kiszabadították a politikai foglyokat, elfoglalták a postát, a telefonközpontot, a katonai objektumokat és a város stratégiai pontjait.
A forradalom által hatalomra juttatott Nemzeti Tanács pártjai igyekeztek győzelmüket törvényesíteni. Október 31-én József főherceg homo regiusként Károlyi Mihályt, a Nemzeti Tanács elnökét nevezte ki miniszterelnöknek, s a kabinet tagjai felesküdtek a királynak. Károlyi a polgári demokratikus forradalom első koalíciós kormányát a Nemzeti Tanács három pártjából alakította meg. A kabinetben többségben volt a Függetlenségi 48-as (Károlyi) Párt. A kormánytagok között megtaláljuk a századelő magyar progressziójának neves személyiségeit: így a polgári radikális Jászi Oszkárt vagy a szociáldemokrata párt vezetőjét, Garami Ernőt.
Károlyi Mihály a kormány programját a minisztertanács első ülésén körvonalazta: az ország függetlenségéről és a választójog demokratikus reformjáról szóló törvények megalkotása, amnesztia a politikai elítélteknek, a sajtószabadság és a gyülekezési, egyesülési jog biztosítása, a parasztság földhöz juttatása, munkaügyi és népjóléti intézkedések, szociális törvények meghozatala. A nemzeti egység és a társadalmi megbékélés érdekében a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond munkaügyi és népjóléti miniszter bejelentette, hogy a szociáldemokrata szervezett munkásság hat hétre felfüggeszti az osztályharcot, s ennek követésére szólította fel a többi társadalmi réteget is.
Az új Magyarország államformájáról azonban törvényes fórum nem rendelkezhetett. Ugyanis az addigi országgyűlés képviselőháza november 16-án kimondta önfeloszlatását, a főrendiház pedig berekesztette tevékenységét. Nem lévén törvényhozó hatalmi ág, sürgető feladat volt az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása. Ám a forradalmi hangulat közepette a régi renddel való szakítást jelképezte az államforma radikális megváltoztatása. Így került sor 1918. november 16-án az Országház kupolacsarnokában a törvényhozást "helyettesítő", 500 tagra kiegészített Nagy Nemzeti Tanács ülésén az I. számú "néphatározat" elfogadására a népköztársasági államformáról. A Magyarország függetlenségét kihirdető Hock János (a Nemzeti Tanács elnöke) után a köztársasági eszme elszánt harcosa, Nagy György proklamálta a köztársaságot, amikor felolvasta az Országház főlépcsőjén a "néphatározatot". A leendő alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig ez a "néphatározat" szabta meg a demokratikus köztársaság "jogalapját" és programját.
A hatalmi ágak szétválasztása csak részben történt meg. Károlyi mint miniszterelnök gyakorlatilag államfői jogokat is gyakorolt. A Nemzeti Tanács nem volt törvényhozó testület, inkább egyfajta ellenőrző szerepet tölthetett (volna) be. A "néptörvényeknek" nevezett kormányrendeletek jelentették a kormányzás alapját, és nem a népszuverenitásra támaszkodó törvényhozás jogalkotása.
Tragikus ellentmondásokkal volt terhes az 1918-as októberi forradalom és népköztársaság. A fiatal magyar demokrácia születésének percétől kezdve két tűz közé került. Két szélsőség: a baloldali radikális forradalmi törekvések és a jobboldali radikalizmus, az ellenforradalom fokozatosan megsemmisítette. Az 1918. november elején rövid időre kialakult nemzeti egység felbomlott, a tömegbázis széthullott a külpolitikai kudarcok és a belső társadalmi ellentétek következtében. Károlyiék antantbarátsága illúziónak bizonyult, az antant nem ismerte el a kormányt és az elnököt legitim hatalomnak, sőt blokád alá vette az országot. A keletkező utódállamok pedig nyíltan ellenségesen viselkedtek Magyarországgal szemben, és fokozódó nacionalizmusuk az ország fennmaradását is kérdésessé tette.
A történelmi Magyarország felbomlását az első világháború elvesztése és azzal összefüggésben két tényező tette elkerülhetetlenné. Egyrészt 1918 nyarára az antanthatalmak arra az álláspontra jutottak, hogy a Habsburg Birodalomtól a jövőben már nem várható az a kiegyensúlyozó szerep, amelyet a térség korábbi évszázadaiban betöltött, másrészt - az előbbi felismeréssel szoros kölcsönhatásban - úgy vélték, hogy ha teret engednek az itt élő kis népek önálló államiságának, illetve területi aspirációinak, akkor az erősíti nagyhatalmi törekvéseiket. A soknemzetiségű magyar állam a nemzetiségeket nem tudta megnyerni annak a gondolatnak, hogy biztos jövőjüket Magyarországban lássák.
A forradalomnak kezdetben széles belpolitikai bázisa volt, mert szinte az egész társadalom azt várta tőle, hogy külpolitikai lépéseivel megőrzi az ország történelmi kereteit. Ezzel szöges ellentétben a győztesek viszont azt akarták, hogy az ország fogadja el a háborús vereség konzekvenciáit, s megkisebbedve illeszkedjen be az általuk formálódó Európába.
1918. november 3-án az antant Padovában (német nevén Páduában) a már nem is létező Monarchiával fegyverszünetet kötött. Mivel az antant balkáni haderőinek mozgását ez semmiben sem korlátozta, ezért Károlyi Mihály kormányzatának elodázhatatlan feladata volt, hogy Louis Félix Franchet d'Esperey tábornokkal, a balkáni haderő parancsnokával tárgyalásba bocsátkozzon. A Belgrádban november 13-án megkötött katonai konvenció értelemszerűen csak kedvezőtlenebb lehetett, hiszen Padova óta tovább javultak az antantcsapatok pozíciói. A konvencióban a magyar fél vállalta, hogy nyolc napon belül visszavonja csapatait a Szamos felső völgye-Beszterce-Maros-Baja-Pécs-Dráva vonalra. Később az ellenforradalmi propaganda - hamis párhuzamot vonva Padovával - nagy zajt csapott a belgrádi konvenció elfogadása körül azt állítván, hogy "ügyetlen" vezetői miatt itt lépett a nemzet a trianoni tragédia útjára. Valójában békeszerződés és fegyverszüneti megállapodás, katonai konvenció merőben más fogalmak. A párizsi békekonferencia csak 1919. január 18. után kezdte meg munkáját, és ott valóban nagy csaták dúltak a határok megvonása körül - de nem a győztesek és legyőzöttek, hanem sokkal inkább maguk a győztesek között. Ezek a viták ellenben már nem a történelmi Magyarország megtartása vagy összeroppantása körül forogtak, hanem "csupán" akörül, hogy az új határvonal hol és merre kanyarogjon.
A forradalom vezetőinek az volt a hibája, hogy csak nagyon késve szabadultak meg a Wilson elnök elveihez fűződő illúzióktól. Nem a szólamokra, hanem arra kellett volna figyelni, hogy november 5-én az Amerikai Egyesült Államok nyilatkozatban ismerte el Románia szövetséges jogait és igényeit. Bukarest hadviselő státusának elismerése egyértelműen a későbbi békeszerződés diktátum mivoltát vetítette előre.
Az önálló magyar külügyi igazgatásról 1918. december 13-án rendelkeztek (V. néptörvény). Az addigi nemzetközi gyakorlatnak megfelelően e törvény a létrejövő szolgálatot Külügyminisztériumra, diplomáciai képviseletekre és konzuli hivatalokra osztotta. 1919 februárjában a kiépülő külügyi szolgálatban a kinevezett tisztviselők 44 százaléka korábban a bécsi Ballhausplatzon, a közös külügyi szolgálatban nevelődött. Szakértelmük, nyelvi felkészültségük birtokában az új Külügyminisztériumban ők voltak a hangadók. A korabeli közvélemény ezt kritizálta, mert inkább olyanokat szeretett volna ott látni, akik "magyarabbak". Az ország vezetői ellenben tisztában voltak azzal, hogy szakemberekre van szükség. Ezért a Tanácsköztársaság külügyi népbiztossága is majd nagymértékben azokból tevődik össze, akik már a polgári demokratikus forradalom szolgálatába szegődtek. Július elején - lojalitásuk megszűnésétől tartva - bocsátja el zömüket Kun Béla. Az ellenforradalom győzelmével az elbocsátott tisztviselők visszafoglalják íróasztalaikat, és megérkeznek azok is, akik vagy elvi fenntartásaik miatt nem léptek a forradalmak szolgálatába, vagy csupán külföldi állomáshelyük távolsága, a korabeli nehéz közlekedési viszonyok miatt nem juthattak haza.
Az 1918. november 13-i belgrádi konvenció aláírása a magyar forradalom de facto elismerését jelentette, s az emiatt mélyen felháborodott Georges-Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök még a dokumentum semmisnek nyilvánítását is fontolgatta. Az antant szempontjából is megmutatkozó gyakorlati haszna miatt azonban "helyi hatóságokkal kötött megállapodásként" tudomásul vette. Prágában és Bukarestben ellenben még erre sem voltak hajlandóak. A Felvidék megszállására a cseh csapatok már november 13. előtt megindultak, november 20-án pedig a román király tüzeli harcra katonáit. December 1-jén a gyulafehérvári gyűlés Erdély Romániával történő egyesülése mellett száll síkra, másnap pedig a franciák lépik át a belgrádi konvencióban rögzített vonalat. A Károlyi-kormányzat december 6-án elrendeli az ellenállás beszüntetését, mert illúziókat táplál a győztesek szándéka felől, és azt reméli, hogy ekképpen javítja az ország majdani békekötési esélyeit. Az eredmény azonban az, hogy megbomlik a forradalom egysége. Bel- és külpolitikai támasz nélkül a forradalom vezetése mind reménytelenebb helyzetbe kerül.
Ami a belpolitikát illeti, kezdettől elégedetlenek voltak a kormányzat reformjainak mértékével és tempójával a radikális forradalmi változásokban kiutat kereső tömegek, elsősorban a városi és falusi szegénység, a menekültek tízezrei. Ellenségesen szemlélték a kormányzatot, majd aktívan szembe is fordultak vele a konzervatív, tradicionális vezető rétegek, valamint a politikában egyre inkább aktivizálódó és hatalmi aspirációkat melengető újkonzervatív jobboldali radikális csoportok. Az utóbbiak programja a polgári demokratikus forradalom ellenében nem egyszerűen a háború előtti állapotok restaurálása volt, hanem az ő igényeiknek megfelelő új berendezkedés, amely a "keresztény-nemzeti" ellenforradalom eredménye lesz. A jobboldali ellenfélnek tehát már túl sok volt az engedmény, a baloldali ellenfélnek pedig túl kevés a szociális haladás. Így az októbrista demokrácia a forradalom és ellenforradalom közötti keskeny úton bukdácsolt.
Párizsban a békekonferencián nem a magyar, hanem az orosz forradalom volt a fő kérdés. A szerveződő nemzetközi intervencióban a román királyi hadseregnek lényeges szerepet szántak, így az is fontos volt, hogy Bukarestet biztosítsák: magyar részről semmiféle veszedelem nem fenyegeti. Ezért fontolgatták, majd döntötték el 1919. február 17. és március 17. között annak a 40-50 km széles semleges zónának a tervét, amelyet azután Ferdinand Vix francia alezredes adott át jegyzék formájában Károlyi Mihálynak március 20-án. Ez az antant érdeke szempontjából is nagyon rossz döntés volt. Hiszen semmi sem indokolta a Károlyi-kormány külpolitikai jámborságának megkérdőjelezését, komoly magyar katonai erő híján pedig az oroszországi román intervenció Budapest részéről történő megzavarása sem lehetett reális veszély. A Vix-jegyzék néven elhíresült lépés a polgári demokratikus forradalom bukásához és a Tanácsköztársaság kikiáltásához vezetett.
A szociáldemokrata politikusok - néhány kivételtől eltekintve - a munkástanács támogatásával a polgári demokrácia feladása és a proletárdiktatúra megteremtése mellett döntöttek. Megállapodtak a Gyűjtőfogházban lévő kommunistákkal a két párt egyesítéséről és a hatalom átvételéről. Az 1919. március 21-én proklamált Magyarországi Tanácsköztársaság nem jöhetett volna létre a néhány tízezer kommunista szimpatizáns akaratából. Ehhez az kellett, hogy a tényleges tömegerőt jelentő szociáldemokrácia vállalja az "orosz példa" követését.
Valószínűleg Kun és társai is tisztában voltak azzal, hogy kisebbségre támaszkodó diktatúra fenntartása hosszú távon csak külső támogatással lehetséges. Kun a Budapesti Munkástanács előtt megfogalmazta: "Mi a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk." A Mindenkihez kezdetű kiáltvány is ebben a szellemben tette függővé a magyar kommün jövőjét az európai szocialista forradalom, a világforradalom kibontakozásától. A világforradalomra azonban - mint az közismert - az orosz bolsevikok erőfeszítései ellenére sem került sor.
A Tanácsköztársaság államrendszerében a végrehajtó hatalom a Forradalmi Kormányzótanácsé volt; a kormány tagjait nem miniszternek, hanem szovjet mintára népbiztosnak nevezték, akiket az egyesült párt (Magyarországi Szocialista Párt) jelölt. A kormány elnöke a szociáldemokrata Garbai Sándor lett, ám annak tényleges vezetője a kommunista Kun Béla volt.
A proletárdiktatúra állami és gazdasági berendezkedése a szovjet példát követte. Ez az egypártrendszeren alapuló pártállami diktatúrát, illetve a hadikommunizmus bevezetését jelentette. Egyetlen politikai szervezet működhetett: a szociáldemokrata és kommunista párt egyesüléséből létrejött állampárt, amelynek azonban nem volt külön hatalmat gyakorló szerepe, hanem ezt a diktatúra kommunista vezetői tartották kezükben: mindenekelőtt a politikát irányító Kun Béla. Neki engedelmeskedtek a fegyveres elnyomást, a vörösterrort gyakorló különítmények és a szerveződő Vörös Hadsereg is.
A budapesti proletárdiktatúra hírétől mélyen befolyásolt antantkörök először békülékenynek mutatkoztak. Ezért jelent meg Jan Christian Smuts tábornok az antant megbízásából 1919. március 31-én a magyar fővárosban. Az álláspontok közeledése ellenére a tárgyalások ugyan nem vezettek eredményre, a sokak által szorgalmazott közvetlen antant-intervencióra azonban nem került sor. Ehelyett indultak meg a szomszédos országok csapatai. A támadás csehszlovák és főleg román oldalról volt veszedelmes. Május első napján a csehszlovák és román haderő Máramarosnál találkozott, ugyanekkor a románok már elérték Szolnokot.
A Tanácsköztársaság vezetőinek azonban sikerült az, amit a polgári demokratikus forradalom nem tudott megtenni: május 20-tól olyan katonai ellentámadást bontakoztatott ki, amelynek eredményeként 23-án szétválasztották a cseh és román csapatokat, majd május 30-tól a magyar Vörös Hadsereg az egész északi fronton támadásba lendült. Június 6-án felszabadította Kassát, néhány napon belül pedig még egy sor felvidéki várost. A katonai sikerek alapján, tehát magyar befolyással június 16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot.
A magyar katonai sikerek hatására a békekonferencia június 7-én, majd 13-án jegyzéket intézett Budapesthez: a magyar katonai lépések leállításáért, Csehszlovákia kiürítéséért cserébe a határokról szóló tárgyalásokon való magyar részvételi lehetőséget ígért és a román csapatok visszavonását. Június 16-án igenlő válasz született. A diplomáciai rugalmasság azonban messze nem volt elegendő. A Tanácsköztársaság mély gazdasági, hatalmi és erkölcsi válsága csak tovább mélyült a felvidéki területek kiürítése nyomán, hiszen a meghozott áldozatok hiábavalóságát sugallta. Mindehhez járult, hogy a román csapatok nem vonultak vissza. Az ezt kikényszeríteni hivatott magyar lépés kudarca viszont megadta a végső lökést a kilátástalan nemzetközi helyzetben lévő Tanácsköztársaság bukásához.
A különféle előjelű legendákkal szemben a történeti valóság az, hogy a Tanácsköztársaság története a trianoni békében később rögzített határokat - Burgenland kivételével - sem kedvező, sem kedvezőtlen irányban nem befolyásolta. A békekonferencia illetékes albizottsága már 1919. március 18-án meghozta a maga végleges álláspontját a magyar-román határ ügyében, hamarosan kialakult a magyar-csehszlovák és a magyar-jugoszláv határ is, május 12-én pedig a Legfelsőbb Tanács vita nélkül az egész tervre rábólintott. Ezt a határt ismertette Clemenceau az említett június 13-i ultimátumban, és ez kerül be majd - kisebb módosításokkal - a trianoni békeszerződés szövegébe. Az akkoron még Nyugat-Magyarország néven számon tartott területet az antanthatalmak (korábbi álláspontjukat megváltoztatva) azért ítélték Ausztriának, hogy a súlyos élelmezési gondokkal küszködő, a kortársak túlnyomó többsége által életképtelennek tartott országot távol tartsák a szovjet típusú kísérlettől, a távolabbi jövőben pedig az Anschlusstól, tehát a nagy német testvérhez történő csatlakozástól.
A trianoni békeszerződésben rögzített határok megrajzolására a szomszédos nemzetek ragadozó étvágyú nacionalizmusa sem tudott befolyást gyakorolni. Ha azok érvényesülésének a nagyhatalmak teret engednek, akkor az önálló magyar államiság földrajzi kiterjedése szinte a főváros környékére, a Duna-Tisza közére és Délkelet-Dunántúlra szorítkozott volna. Hiszen a csehek a Vác-Miskolc vonalig, a románok a Tiszáig akartak jönni, a délszlávok pedig Soprontól indították az elképzelt magyar-jugoszláv határt, amely azután a Balatontól délre haladva Bajánál érte volna el a Dunát, onnan pedig a Maros torkolatáig tartott volna a Duna-Tisza közén át.
A Tanácsköztársaság fegyveres felszámolásától a békeszerződés aláírásáig (1920. június 4.) Magyarország továbbra is provizórikus határok között élt, és belső berendezkedése körül is éles politikai harcok dúltak. A hatalmi csoportok befolyása átmenetinek bizonyult, ingatag volt a vagyon- és jogbiztonság, a fehérterror következtében a forradalmakban szereplők élete is veszélybe került. Ezeket a zavaros hónapokat részint már a kortársak is, majd a szakirodalom szintén keresztény nemzeti kurzusnak, alakítóit pedig kurzuspolitikusoknak nevezte.
1919 nyarán-őszén Magyarországon három, változó súlyú hatalmi tényezőt különböztethetünk meg: a megszálló román hadsereget, a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereget és az ellenforradalmi politikai hatalmat formálisan gyakorló kormányt. Kétségtelen azonban, hogy magát az ellenforradalmat, ha azon nem egyszerűen csak hatalmi váltást ("rendszerváltást") értünk, azok a gyorsan kibontakozó, majd néhány év múlva formálissá váló tömegszervezetek képviselték, amelyek elsősorban a fővárosban képesek voltak komoly nyomást gyakorolni az események alakulására. Legfontosabb a Gömbös Gyula által vezetett, katonatiszteket tömörítő Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), amelynek hatalmát a fővezérséggel és a karhatalmi funkciót betöltő különítményekkel fennálló összefonódása biztosította. A másik, civil szervezet az Ébredő Magyarok Egyesülete, az ÉME, amelynek több százezres tagsága tömegdemonstrációk révén vitte az utcára az ellenforradalmi követeléseket.
Az új típusú ellenforradalmi szervezeteket a Társadalmi Egyesületek Szövetsége (TESZ) fogta össze, koordinálta fellépéseiket. A munkásság és az alkalmazottak között a kurzus hónapjaiban jelentős befolyásra tettek szert a keresztényszocialista egyesületek és szakszervezetek. A látható mozgalmak és szervezetek mögött pedig a félig-meddig illegális, úgynevezett titkos társaságok álltak, amelyekben a régi és az új politikai elit tagjai kötöttek egymást segítő-támogató "véd- és dacszövetséget". Ezek közül a legnagyobb befolyással az Etelközi Szövetség, az EX rendelkezett, amelyben ugyancsak Gömbösnek volt meghatározó szerepe. Horthy Miklós sem fővezérként, sem államfőként nem lépett be egyik ilyen szervezetbe sem, csupán a MOVE díszelnökségét vállalta még Szegeden.
1919. november közepéig a legerősebb hatalmi tényező Magyarországon a román hadsereg volt. A román megszállók számolták fel a Vörös Hadsereget, a Tanácsköztársaság hatalmi szerveit és saját hatáskörükben jártak el tagjaival szemben. Tehát a terrort nem csak a tiszti különítmények, hanem a román hadsereg is gyakorolta: ellenőrizték a közigazgatást, a kormányt, a sajtót. A Tiszántúlon román katonai közigazgatást vezettek be azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a területet elszakítsák az országtól. Hatalmas anyagi károkat okozott a megszállás: a román hadsereg megkezdte az ország szisztematikus kifosztását. Vagonok ezreiben vitték a gabonát, állatállományt, élelmiszert, gyári felszereléseket, műkincseket; mondhatni mindent, ami mozdítható volt. A szabadrablás végeredményét 1,5 milliárd aranykoronára becsülték, aminek következtében a békekonferencia magyar-román viszonylatban nem is állapított meg jóvátételt Románia javára. A megszállókat a békekonferencia 1919. november közepén kiparancsolta a Dunántúlról, a fővárosból és a Duna-Tisza közéről, 1920 márciusában pedig a Tiszántúlt is ki kellett üríteniük az új államhatárig. Végül is távozásuk tette lehetővé az új Magyarország berendezkedésének a felgyorsítását, majd konszolidálását.
A románok által meg nem szállt területeken (Dél- és Nyugat-Dunántúl) gyorsan helyreállt a korábbi közigazgatás és társadalmi-gazdasági rend. Ebben az országrészben a Szegedről augusztus közepén átvonuló Nemzeti Hadsereg kezében volt a tényleges hatalom, amely kiegészült az Ausztriából a nyugati megyékbe vonuló, Lehár Antal ezredes által vezetett kb. 2000 fős csapatokkal. A magyar fennhatóságot részint a hadsereg által kialakított körletparancsnokságok, részint az ugyancsak a fővezérségtől függő kormánybiztosok gyakorolták. Ezt a struktúrát a románok fokozatos kivonulásával egyidejűleg az ország egész területére kiterjesztették.
A Nemzeti Hadsereg, amely Szegedről indulva még csak alig ezer főt számláló tiszti századokból állt, néhány hónap alatt - részint toborzás, részint sorozás révén - jelentős katonai erővé vált: 1920 márciusában már mintegy 80 000 főt tett ki. A hadsereg reguláris alakulatai a körletparancsnokságok hatáskörébe tartozó helyőrségekben állomásoztak. A tiszti különítmények, amelyek közvetlenül a fővezérségnek, személy szerint Horthynak voltak alárendelve, mozgó alakulatokként karhatalmi funkciót töltöttek be. Ez kezdetben spontán megtorlásokból, törvénytelenül elkövetett gyilkosságokból állt. Az általuk gyakorolt fehérterror célja a lakosság megfélemlítése, a forradalmi elemek üldözése volt. A hírhedtté vált különítményvezérek sokszor önállósították magukat, és nem Horthy parancsára cselekedtek. (A fővezérség esetenként vizsgálatot is elrendelt a gyilkosságok ügyében.) Ennek később lesz jelentősége, ugyanis a fővezér, bár nyilván tudott ezekről a cselekményekről, s utólag tudomásul vette, ám formálisan nem volt vádolható: így politikailag posszibilis lehetett a kibontakozást keresők, akár az antant (főleg az angolok), akár az itthoni polgári és konzervatív erők szemében. Horthy Miklós mint az egyetlen számottevő magyar karhatalom és katonai erő parancsnoka egyre növekvő politikai tekintélyre tett szert, s amikor felismerte a nagy lehetőséget, hogy az élre kerülhet, még egyértelműbben elhatárolta magát az atrocitásoktól.
1919 nyarán és kora őszén Horthy és környezete a kibontakozást még a Nemzeti Hadsereg által gyakorolt katonai diktatúrában látta. Ez a fajta diktatúra a budapesti bevonulásig gyakorlatilag érvényesült is, később azonban csak burkolt formában lesz jelen a rendszerben, elsősorban a fővezérből lett kormányzó legfőbb hadúri funkciója révén.
A leginkább képlékeny hatalmi központ a Budapesten 1919. augusztus 6-án az olasz antantmisszió jóváhagyásával és néhány román katonával végrehajtott puccs révén alakult, Friedrich István által vezetett ellenforradalmi kormány volt.
A politikai vezetésre igényt tartó kormány a kurzus hónapjaiban koalíciós alapokon működött. A korábbi pártstruktúra - amelynek rendező elve a közjogi kérdés volt - felbomlott, s az újjárendeződés sem a demokráciákban szokásos konzervatív-liberális-szociáldemokrata értékrend szerint történt, hanem a már tárgyalt keresztény-nemzeti szempontok határozták meg. A rengeteg kezdeményezés közül kettő bizonyult sikeresnek és tömegeket megmozgatónak: főként a politikai katolicizmusra építő keresztény párt, amely számos metamorfózis után ekkor a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja - KNEP nevet kapta, és a konzervatív, katolikus vidékre, ilyen értelmiségre és polgárságra, a keresztényszocialista elemekre számíthatott. A másik a Nagyatádi Szabó István vezette demokratikus, függetlenségi és inkább protestáns hagyományokra támaszkodó Országos Kisgazdapárt, valamint a Rubinek Gyula által vezetett, inkább konzervatív-agrárius földmívespárt egyesüléséből létrejött, röviden kisgazdapártnak nevezett gyűjtőpárt volt. Az előbbi inkább lateiner és városi, az utóbbi vidéki és agrár jellegű, az előbbi inkább legitimista, az utóbbi inkább szabad királyválasztó.
A két, magát keresztény-nemzetinek valló új tömegpárton belül és között is létezett egy új keletű cezúra: a királykérdésben elfoglalt álláspont. A legitimisták szerint ugyanis a király nem mondott le, a kényszerítő körülmények miatt átmenetileg nem gyakorolhatja a hatalmat. Amint a nemzetközi helyzet lehetővé teszi, IV. Károly visszatér a trónra. A legitim uralkodó, fején a Szent Koronával képezi a jogfolytonosságot, beleértve a történelmi Magyarország területi integritásának helyreállítását is. Ezzel szemben az úgynevezett szabad királyválasztó tábor abból indult ki, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével érvényét vesztette a Pragmatica Sanctio, a két ország együttkormányzása. Így a királyválasztás joga (ti. a Magyar Királyság választott királyság volt) visszaszállt a nemzetre. A népszuverenitás gyakorlója a nemzetgyűlés (majd országgyűlés), tehát annak joga az államfői hatalomról való döntés. Ez az álláspont lehetővé tette nemzeti király választását: a magyar király nem lehet egyben más ország uralkodója. Ám gyakorlatilag a szabad királyválasztók döntő többségének eszében sem volt királyt választani: ellenkezőleg, a király nélküli királyságban az államfői poszt provizórikus rendezése révén a hatalom csúcsaira 1919-ben jutók (Horthy és az ellenforradalom erői) pozícióit lehetett így véglegesíteni. Tehát e mögött az álláspont mögött Horthy államfővé emelésének törekvése állt. (Kétségtelen, hogy a legitimista-szabad királyválasztó szembenállásban az új körülmények között kísértett a dualizmus kori ellentét, a 67-esek és a 48-as függetlenségiek szembenállása.)
Ahhoz, hogy az antanthatalmak békét köthessenek Magyarországgal, meg kellett teremteni az önálló államiság alapvető attribútumait. Ezek közül a legfontosabbak: a végrehajtó hatalom (közte a legitim kormány), a közigazgatás és igazságszolgáltatás szervei, a hadsereg, a lakosság többsége által választott törvényhozás, valamint az államfő intézménye. Ezek létrejöttéhez, mint kiderült, a békekonferencia közvetlen beavatkozására volt szükség.
A békekonferencia a román csapatok kivonásának és a számára elfogadható koalíciós kormány létrehozásának feladatával egy Clerk nevű angol diplomatát bízott meg, aki 1919 októberében érkezett Budapestre. 1919. november elején elérte a pártok és a fővezér megegyezését, ami a kibontakozás alapja lett. Horthy lemondott a katonai diktatúráról, kilátásba helyezte a koalíciós kormány elismerését és az alkotmányos hatalomnak való engedelmeskedést.
1919. november 16-án, egy borongós, esős őszi napon darutollas nemzeti hadserege élén, fehér lovon, tengerésztiszti egyenruhájában Horthy Miklós belovagolt Budapestre. A koncentrációs kormánynak nevezett koalíció - amelyben a keresztény párt és a kisgazdapárt többsége érvényesült, de helyet kapott benne a liberális, demokrata és szociáldemokrata irányzat is - november 24-én alakult meg a keresztény párti Huszár Károly vezetésével.
November végén az antant elismerte a Huszár-kormányt, és felszólította, hogy küldje el a magyar béketárgyalási delegációt Trianonba. A nagy tekintélyű Apponyi Albert gróf elnökletével felállított delegáció a békekonferencián minden tőle telhetőt elkövetett a magyar érdekek képviseletére, ám nem sok eredménnyel.
1920. januárban zajlottak le az első nemzetgyűlési választások. A két legnagyobb párt a KNEP, illetve az Országos Kisgazdapárt lett, és ezek koalícióján alapult a kormányzás. A nemzetgyűlés 1920. február 23-án ült össze. Az államfői hatalomról alkotott 1920. évi I. törvénycikkben a provizórium álláspontjára helyezkedett. Kimondták, hogy amíg a trón betöltéséről a békeszerződés aláírása után nem dönthet a nemzet, addig ideiglenes államfőként kormányzóra bízzák az államfői hatalom gyakorlását.
A kormányzóválasztásra 1920. március 1-jén került sor. Horthynak csak jelképes vetélytársa volt gróf Apponyi Albert. A jelen lévő 141 képviselő közül 131 Horthyra szavazott, Apponyi 7 szavazatot kapott (2 érvénytelen volt és egy szavazólap üresen maradt). A mondhatni szinte egyhangú választás tükrözte az akkori hatalmi viszonyokat: Horthyval szemben sem itthon, sem Párizsból nézve nem volt alternatíva. Hamarosan kiderült az is, hogy az új szerepkörbe gyorsan beletanuló katona kellő politikai érzékkel, s főleg taktikai képességgel rendelkezik.
Az antant által elismert koalíciós kormány létrejötte, a népképviseleten alapuló törvényhozás összehívása és a törvényes államfő megválasztása után kerülhetett sor az új Magyarország nemzetközi elismertetésére: az átmeneti állapotokat lezáró békeszerződés aláírására. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békék átrajzolták Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa politikai térképét.
A békeszerződés aláírására végül is 1920. június 4-én a versailles-i kastélyrendszerhez tartozó Nagy-Trianon palotában került sor (és nem a Kis-Trianon palotában, ahogy azt nem kevés mű tévesen állítja). Az ország területe ennek következtében 282 000 négyzetkilométerről 93 000 négyzetkilométerre, tehát kereken egyharmadára zsugorodott. Az 1910. évi népszámlálás szerint számított közel 21 milliónyi lakosságból az új határok közé 7,6 millió került. Különösen fájdalmas volt, hogy az elvesztett népességből több mint hárommilliónyian magyar ajkúnak vallották magukat. (Több mint 1,6 millió Romániában, több mint 1 millió Csehszlovákiában, közel félmillió Jugoszláviában.) A megrázkódtatást fokozta, hogy az elkerült magyaroknak hozzávetőleg a fele zárt etnikai tömbben a határok mentén élt. A békeszerződés jogilag is visszaállította az ország évszázadok óta hiányzó függetlenségét - ez volt jószerivel az egyetlen pozitívuma -, ám azt egyidejűleg erősen csonkította azzal, hogy előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, és csupán 35 000 fős zsoldos hadsereget engedélyezett. Fegyvert és lőszert egyetlen gyárban lehetett előállítani, a dunai flottilla fegyveres részét ki kellett szolgáltatni, katonai repülést nem lehetett kiépíteni - mindezt annak érdekében, hogy az ország védelmi képessége a messze jövőben is gyenge maradjon. A szigorú előírások esetleges kijátszásának meggátlásáról a Budapestre küldött Katonai Ellenőrző Bizottságnak kellett gondoskodnia. Szokatlan módon - bár nem egyedülállóan, az Ausztriával 1919 szeptemberében aláírt békeszerződés is tartalmazott ilyen szakaszt - a békeszerződésben Magyarországnak kötelezettséget kellett vállalnia arra, hogy nem mond le állami függetlenségéről.
Bármilyen nehéz volt tudomásul venni, a békeszerződés objektíve megteremtette Magyarország számára - igaz, deviáns módon - a politikai és gazdasági konszolidáció feltételeit. Ezt a feltételrendszert a Teleki-kormány 1920-1921 folyamán - nem utolsósorban a közhangulat miatt - csak vonakodva vehette tudomásul. A rákövetkező tízévnyi Bethlen-uralom azonban ennek a körülménynek az elfogadására építkezve alakította ki politikai mechanizmusát és gazdasági rendszerét.
Az ellenforradalmi kurzus-időszakból a konszolidált konzervatív-liberális Bethlen-érába való átmenetet képező Teleki-kormány működéséből - amelynek 1921 húsvétján az első királypuccs vetett véget - három aktust emelhetünk ki: a numerus claususnak nevezett törvényt, amely az antiszemitizmus mérsékelt változatának törvényesítése; a Nagyatádi nevével fémjelzett földreformot; és végül a rendszer büntetőjogi védelmét megalapozó úgynevezett rendtörvényt, amelyet annak akár bal-, akár jobboldali ellenségeivel szemben alkalmaztak.
Míg az 1918 előtti liberális-konzervatív korszakban a magyarországi zsidóság többsége számára az asszimiláció és beilleszkedés volt a járható út, addig a magát keresztény-nemzetiként meghatározó trianoni Magyarországon disszimilációs és kirekesztő folyamatok indultak el. Az értelmiségi túltermelés és túlkínálat (menekültek), az egzisztenciális okok felerősítették az antiszemita törekvéseket. Ezek levezetésére hozta meg a Teleki-kormány 1920-ban a numerus claususként elhíresült törvényt. Ennek bevallott célja az értelmiségi túltermelés korlátozása volt a tudományegyetemekre, a műegyetemre és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásával (1920. évi XXV. törvénycikk).
Az ellenforradalmi berendezkedés megszilárdítása nem volt lehetséges a földkérdés, a parasztság legelégedetlenebb részének földhöz juttatása nélkül. A földosztás 1848 óta élő követelését rengetegen ígérték, ám 1920-ig senki sem teljesítette. A kisgazdapárt hatalomba kerülése hozta el a megvalósulás lehetőségét. A földkérdés felemás megoldása azonban jellemző volt az egész keresztény nemzeti rendszerre. A Nagyatádi Szabó István nevével fémjelzett birtokreform (1920. évi XXXVI. törvénycikk) közelről sem elégítette ki a kisgazdapárt demokratikus földosztást kívánó tömegeit. Viszont két célt elért: átmentette a fennálló birtokstruktúrát (a nagybirtokrendszer meghagyásával) és lecsillapította, bizonyos fokig megnyerte vele a magyar falut. A földreform során az ország 16 millió katasztrális holdat kitevő mezőgazdasági területéből egymillió holdat vettek igénybe e célra a nagybirtokokból, 1914-es áron történő kárpótlás mellett. A mezőgazdasági terület fele, 8 millió hold volt 1000 holdon felüli nagybirtok, így annak nyolcadát sajátították ki. Végül is 411 000 igénylő jutott földhöz, közülük a többség csak egy-két holdas parcellát kapott, esetleg házhelyet, amiből nyilván nem élhetett meg egy család. Ám a földhöz juttatás - ha minimum 4 fős családdal számolunk - így is másfél millió embert érintett. Az újgazdák és más földhöz juttatottak ezáltal mintegy "röghöz kötöttek" lettek, nem mentek el a faluból, hanem házat, telket magukénak tudva próbáltak megélni. A nagybirtokosok "áldozata" meghozta gyümölcsét: az állandó munkaerő-felesleg a falvakban olcsó munkaerő-kínálatot biztosított az uradalmaknak.
Bár 1919 őszétől a rendkívüli viszonyra tekintettel érvényesült a kivételes hatalomgyakorlás, és élt az internálás intézménye, a Teleki-kormány szükségesnek tartotta a rendszerre veszélyt jelentő politikai mozgalmak, pártok, egyének ellen újabb "rendtörvény" bevezetését. Az 1921 elején elfogadott 1921. évi III. törvénycikk "Az állam és társadalom rendjének hatályosabb védelméről" szigorú szankciókkal (ide értve a halálbüntetést is) sújtotta az osztályizgatást és a rendszer erőszakos megdöntésére irányuló törekvést, szervezkedést. A későbbiekben erre a jogszabályra hivatkozva léptek fel mind a szélsőbaloldali, mind a jobboldali radikális irányzatok ellen. A kommunista párt illegálisan létezhetett csak, de a szélsőséges ellenforradalmárok, az ÉME vagy a beilleszkedni nem akaró, nem tudó különítményesek ellen is alkalmazták.
A Teleki-kormány konszolidáló intézkedéseit 1921 tavaszán IV. Károly király sikertelen visszatérési kísérlete (az első királypuccs) zavarta meg, ami igencsak kiélezte a belső hatalmi harcokat, és fokozta az ország nemzetközi elszigeteltségét.
A revíziós külpolitikának kezdettől széles a belpolitikai bázisa, ám a nemzetközi kapcsolatok hálójában ennek az értéke felettébb csekély. Ebben a programban feloldhatatlan ellentmondás rejlett: olyan célt jelentett, amelyet nagyhatalmi partner nélkül lehetetlenség volt megvalósítani. Ez a feloldhatatlan ellentmondás pedig tovább szűkítette a trianoni békeszerződés okozta kényszerpálya miatt rendelkezésre álló csekély mozgásteret. A korabeli magyar közvéleményt aligha lehetett azért hibáztatni, hogy az ezeréves történelmi keretek felbomlását sokkhatásként élte meg, aligha lehet elmarasztalni azért, hogy nem nyugodott bele a sok évszázados együttélés révén szerves egységgé vált haza korabeli ésszel felfoghatatlanul durva amputálásába, nagy térségeket szerencsésen összekapcsoló mezőgazdasági és ipari munkamegosztás szétroncsolásába, a pénzügyi rendszer szétzilálásába, a családi és rokonsági kapcsolatok mindennapos ápolása lehetőségének megbénításába, a nemzettest határokon túlra került részéhez tartozók erőszakos asszimilálásába. A társadalmi elit lehetősége és feladata a múlt és a jelen érzelmi összetevőktől mentes reális elemzése, és mindennek birtokában a kényszerpályán is meglévő mozgástér okos kihasználása volt.
1920. augusztus 14-én Prága és Belgrád az esetleges magyar revíziós törekvések meggátlására kötött egyezményt. Ezzel a megállapodással kezdett szerződéses formát ölteni a kisantant.
1921. március 14-én az ausztriai Bruckban gazdasági közeledésről, preferenciális vámrendszer megalkotásáról kezdődtek magyar-csehszlovák tárgyalások. A tanácskozás azonban megszakadt, a volt uralkodó IV. Károly hatalomátvételi kísérlete miatt. Az első királypuccs tovább rontotta az ország nemzetközi helyzetét. Április 23-án román-csehszlovák védelmi szerződést kötöttek, a június 27-én aláírt román-jugoszláv szövetségi szerződés révén pedig teljessé vált a kisantant. (Formális politikai blokká ellenben csak 1933 februárjában alakult, amikor létrehozták a kisantant állandó tanácsát, a külügyminiszterek testületét.) A kisantant együttműködésének a hatékonyságát mutatta, hogy Magyarország a Nemzetek Szövetségébe - közszájon forgó elnevezéssel: a Népszövetségbe - csak 1922. szeptember 18-án nyert felvételt.
1921. április 14-én gróf Bethlen István alakított kormányt. Az aktus messze meghaladta a kormányváltozás egyszerű tényét, hiszen mint hamarosan kiderült, inkább rendszerváltozásról lehetett beszélni (a keresztény kurzus-konszolidáció váltásáról). A Bethlen által kialakított rendszer struktúráját tekintve életképesnek és tartósnak bizonyult, annak dacára, hogy az elkerülhetetlen modernizálás mellett nyomasztó mozdulatlanság jellemezte a neobarokk "úri Magyarországot".
A politikai konszolidáció a nemzetek közösségébe való illeszkedés előfeltétele volt, s az a belpolitikai lépéseket tekintve koherens folyamatnak tekinthető. Fontosabb állomásait a következők képezték: Horthy kormányzóságának stabilizálása a királykérdés megoldásával (trónfosztás, a keresztény párt széthullása, a legitimizmus spiritualizálása); a szociáldemokrácia révén a munkásság és munkásmozgalom integrálása a rendszerbe (Bethlen-Peyer paktum); a kisgazdapárt szétverése, a parasztság politikai semlegesítése (Nagyatádi-Bethlen kézfogás); antidemokratikus választójog bevezetésével új, abszolút többséggel rendelkező kormánypárt teremtése és a turbulens elemek marginalizálása; végül a régi (konzervatív) és az új (korporatív) elemeket egyesítő kétkamarás országgyűlés létrehozása (felsőház).
Marienbadban (a mai Karlovy Varyban) 1921. június 10-23. között folytatódtak a tavasszal megszakadt magyar-csehszlovák tárgyalások. A nehéz egyeztetések most a nyugat-magyarországi kérdés kiéleződése miatt szakadtak meg. E terület ugyan a trianoni béke értelmében Ausztriához tartozott, a kormány hallgatólagos támogatásával ellenben irreguláris csapatok vonultak be a terület egy részébe a hírhedt Prónay Pál irányításával, aki önálló tartományként kikiáltotta a Lajtabánságot.
Az elmérgesedett helyzet feloldására a Duna-medencei térségben politikai befolyásra aspiráló Olaszország olasz-osztrák-magyar konferenciát indítványozott. A nagyhatalmak és az érintettek is elfogadták a kezdeményezést. Az október 11. és 13. között Velencében zajló megbeszélések eredményeként Magyarország vállalta, hogy az irreguláris csapatokat a térségből kivonja, cserébe viszont az osztrák fél elfogadta, hogy Sopron és környéke hovatartozását népszavazás döntse el. A megállapodás már önmagában sikert jelentett a magyar diplomácia számára. A gondosan előkészített népszavazáson Magyarország javára 15 343 fő, Ausztria javára 8227 fő voksolt. 1921. december 31-én az antantbizottság hivatalosan is elismerte a terület Magyarországhoz tartozását.
Ez idő alatt, 1921. október 20-án IV. Károly felesége társaságában repülőgépen egy Vas megyei birtokra érkezett. Innen az egyre gyarapodó számú csapataival és a közben megalakított ellenkormánnyal Budapest bevételére indult. A második királypuccs a kisantant-politikusokat talán jobban megijesztette, mint Horthyékat. Az ultimátumukat katonai mozgósítással támasztották alá, a csehszlovák csapatok akár egy órán belül Budapesten lehettek volna. A kormányzó - a hivatásos katonák mellett - a Gömbös Gyula által vezényelt, főként egyetemistákból álló irreguláris egységekre bízta a puccs leverését, akik Budaörsnél meghátrálásra késztették a legitimistákat. Az október 23-i budaörsi csata lett a Horthy-rendszer igazi születésnapja, mert ezt követően elhárult feje fölül a "törvényes király" visszatérésének veszedelme. A királyi párt őrizetbe vették, a puccsisták vezetőit letartóztatták, a halottakat tisztelettel eltemették. Az antant határozott sürgetésére a Bethlen-kormány benyújtotta a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztását kimondó törvényjavaslatot, amit a nemzetgyűlés 1921. november 6-án elfogadott.
Bethlen István 1922. február 22-én bejelentette, hogy vezérletével megalakult az új, egységes kormánypárt, a Keresztyén Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt, röviden az Egységes Párt. Az új párt zászlóbontását most már csak újabb választásokkal kellett legitimálni, amelyekre 1922-ben került sor.
A gazdaság bajai leginkább abból származtak, hogy megszűnt a Monarchia jelentette nagy gazdasági egység. A kölcsönös elzárkózások miatt a magyar mezőgazdaság felvevő piacai jelentős mértékben bedugultak. A területi veszteségek azt is jelentették, hogy az ország szinte nyersanyagkincs nélkül maradt. A háború, a forradalmak nyomán heves infláció pusztított. A békeszerződésben hazánkat jóvátétel-fizetéssel is büntették, ám annak konkrét mértékét 1922-ben még nem szabták meg. A német jóvátétel körüli bonyodalmak, leginkább a Ruhr-konfliktus azt sugallta, hogy mielőbb külföldi kölcsönt kell felvenni, mert annak birtokában lehet szanálni a gazdaságot, így lehet megfékezni az inflációt, és mindennek nyomán az ország képes lesz jóvátételi kötelezettségeit teljesíteni.
A kölcsön felvétele külpolitikai feltételektől függött. Bethlen miniszterelnök 1923. márciusi londoni puhatolódzásai azt mutatták, hogy az angol pénzügyi körök hajlanak a kölcsön folyósítására, ám népszövetségi ellenőrzést és a zálogjog felfüggesztését igényelték feltételül. A franciák ellenben a francia-kisantant többségű Jóvátételi Bizottság ellenőrző szerepét indítványozták, és azt, hogy a kölcsön egy része eleve a jóvátételre menjen. Emellett a kisantant helyet követelt magának a magyar fegyverzetet ellenőrző testületben is. A kisantant olyan erőfölényben volt, hogy Bethlennek be kellett látnia: közvetlen tárgyalásba kell bocsátkoznia a kisantant külügyminisztereivel. Erre Genfben került sor, ahol áthidaló megoldásként a Nemzetek Szövetsége és a Jóvátételi Bizottság együttes ellenőrzésében egyeztek meg. Magyarország 250 millió aranykorona kölcsönt kapott, a Jóvátételi Bizottság pedig 200 millió aranykorona összegű, 20 év alatt törlesztendő jóvátételre kötelezte az országot. A pénzügyi stabilizáció keretében 1924-ben létrehozták az önálló magyar jegybankot, a Magyar Nemzeti Bankot. Már az év derekán megszűnt az infláció, s a teljesen elértéktelenedett korona helyett pedig 1927. január 1-jétől új fizetőeszköz, a pengő került forgalomba.
A kölcsön felvétele révén az ország kétségkívül főleg Anglia pénzügyi befolyása alá került, ez azonban az adott körülmények között nemzetközileg a legkisebb rosszat jelentette. A kölcsön felvétele tovább stabilizálta a Bethlen-rendszert, annak előnyös és előnytelen vonásaival együtt.
A szanálási program keresztülvitele diplomáciai siker volt, amelynek elérésében az akkortájt már jelentős mértékben kiépült külügyi szolgálatnak is megvolt a maga szerepe. Munkamódszerében, mentalitásában a magyar külügyi szolgálat továbbra is nagymértékben a bécsi (ballhausplatzi) hagyományokra épít, azt követi. Például 1921-ben - és a későbbiekben is jó ideig - alapelv maradt, hogy mindazokban a kérdésekben, amelyeket még nem szabályoztak, a volt közös szolgálat rendeletei az irányadóak. Teleki Pál - aki első miniszterelnöki periódusában három ízben is a külügyi tárca birtokosa - ma is követendő elveket állított a tisztviselők elé. Legyenek felelősségérzettől áthatottak, ismereteiket állandóan gyarapítsák, főleg a közgazdasági kérdésekben rendelkezzenek jól kamatoztatható jártassággal; a fiatalokban tudatosítsák, hogy a pályával járó kedvezmények "csakis ezen általuk viselt állásukból erednek, és hogy semminemű személyes érdek vagy társadalmi kötelezettség nem szoríthatja háttérbe a szolgálat érdekeit". Utalva arra, hogy a közvélemény "sokat panaszkodik a hivatalokban tapasztalt kellemetlen bánásmód miatt", leszögezi: tűrhetetlen lenne, ha a külképviseleteket ilyen megszólások jogosan érnék. A külfölddel való érintkezésben - kéri végül - "diplomatáinkat a szerénységgel párosult önérzet jellemezze".
Az ország nehéz gazdasági helyzete miatt a külügyi szolgálat lassan, több visszaeséssel épülhetett csak ki. Az 1929-1933. évi nagy gazdasági válság szorításában a valójában még ki sem épült külképviseleti hálózatot is karcsúsítani kellett. 1933. május elején 22 követségen, 16 konzulátuson (értve ezen a főkonzulátusokat, konzuli osztályokat, konzuli kirendeltségeket is), valamint 73 tiszteletbeli konzulátuson (értve ezen a tiszteletbeli főkonzulátusokat is) lengetett magyar lobogót a szél.
1922-ben a Genova közeli Rapallóban a legyőzött Németország és a világpolitikától, az európai ügyektől elszigetelt Szovjet-Oroszország mindkét fél számára előnyös megállapodást kötött. A magyar külpolitika adottságait higgadtan mérlegelő politikusok - főleg maga a miniszterelnök, valamint a Külügyminisztériumban Kánya Kálmán, aki akkor a külügyminiszter állandó helyettese posztot töltötte be - abból indultak ki, hogy a versailles-i békerendszerrel három nagyhatalom elégedetlen. Németország, Olaszország és Szovjet-Oroszország. Magyarországnak (és nemkülönben a szintén legyőzött Ausztriának és Bulgáriának) az az érdeke, hogy ezek között együttműködés jöjjön létre, abba pedig Budapest is bekapcsolódhasson. A magyar-szovjet kapcsolatok kialakításánál fontos volt az a tény is, hogy Szovjet-Oroszország nem írta alá a trianoni békét. Másfelől a külpolitika intézőinek azt is mérlegelniük kellett, hogy a belpolitikai porondon szereplők jelentős része érzelmi és ideológiai mozzanatok alapján foglal állást, tehát a Moszkvával való megállapodást elképzelhetetlennek tartja. A rapallói szellem azonban hatékonynak bizonyult, 1924-1925-ben - az Amerikai Egyesült Államok kivételével - az összes nagyhatalom, és velük együtt több kisebb állam is diplomáciai kapcsolatba került Moszkvával. 1924 szeptemberében Berlinben magyar-szovjet diplomáciai, majd kereskedelmi megállapodást parafáltak. A magyar fél a nyilvánosságra hozást a kormányzó hozzájárulásához kötötte, a szovjet fél pedig három hónapos terminust adott erre és a ratifikálásra.
Máig nem lehet tudni, hogy a megállapodást ki szivárogtatta ki, ám tény, hogy az a nemzetközi, majd nyomában még inkább a magyar sajtó szenzációja lett. A feltüzelt ellenkezők - szinte pártállás nélkül - nagy szovjetellenes kirohanásokba fogtak, a kormányzó pedig szintén teljesen elutasító álláspontra helyezkedett. Mivel akkoron az angol-szovjet viszonyban váratlan feszültség keletkezett, ezért a Bethlen-kormány is jobbnak látta, ha (néhány hónappal később) megfelelőnek tűnő ürügyet találva leveszi napirendről a kérdést.
A sors fintora, hogy a diplomáciai kapcsolatokat 1934 februárjában Gömbös Gyula kormánya veszi fel, s a lépés keresztülviteléhez - az akkor is vehemens ellenzőkkel szemben - már a kormányzó tevőleges segítséget nyújt. (E késői magyar döntés néhány hónappal még mindig megelőzte a hasonló prágai és bukaresti lépést, a szovjet-jugoszláv diplomáciai viszony létesítésére pedig csak 1940-ben került sor.)
A délszláv államot megszületésétől súlyos társadalmi-politikai ellentétek szabdalták. A konfliktusok egyik leglényegesebb összetevője az volt, hogy a soknemzetiségű, ám túlnyomórészt délszláv lakosságú ország nem népeinek föderációjaként jött létre, hanem politikai berendezkedését a szerb uralkodó osztályok hegemóniája szabta meg. A magyar kormány - miközben a Belgráddal való kapcsolatok kiépítésére törekedett - kezdettől fogva figyelmet fordított az autonomista, illetve szeparatista törekvésekre, időnként azokat szerény anyagi eszközökkel is támogatta.
1926 márciusában a Genfben tartózkodó Bethlen István Momcilo Nincic jugoszláv külügyminiszterrel is tárgyalt, aki késznek mutatkozott különmegállapodásra. Ezután valamikor nyáron Bledben a magyar követ előtt Nincic négyszemközt azt mondotta, hogy hajlandó Magyarországgal egy "konciliációs és kölcsönös megnemtámadási szerződést kötni". A magyar Külügyminisztériumban erre nem reflektáltak, konkrét tárgyalások nem folytak, ellenben augusztus 29-én, a mohácsi mezőn, a nagy csatavesztés évfordulóján elmondott emlékbeszédében Horthy Miklós kormányzó olyan meleg hangon beszélt a déli szomszédról, amelyet csakis a magyar-jugoszláv közeledés jeleként lehetett értelmezni. A meglepett jugoszláv külügyminiszter pedig a magyar kormány félhivatalos lapjának számító Pester Lloydban azt fejtegette, hogy a beszéd nyomán kibontakozó magyar-jugoszláv közeledés elő fogja segíteni a Magyarország és a másik két kisantant ország közti közeledést. Nincic végül kénytelen volt feladni a kétoldalú kapcsolatok szorosabbra fűzését célzó politikáját, a kialakult helyzet a magyar-kisantant megállapodás irányába vitte, amelyet viszont Budapesten természetesen elhárítottak.
Ezért a mohácsi beszéd - a történeti köztudatban rögzült képpel ellentétben - nemhogy segítette, hanem inkább akadályozta a magyar-jugoszláv megállapodás megszületését. Mindenesetre a magyar-jugoszláv tárgyalásokra 1926 szeptemberében Genfben oly módon került sor, hogy azok inkább a magyar-olasz megállapodás nyitányává váltak.
Az állandó katonai ellenőrzés mélyen sértette az ország méltóságát, erősen korlátozta az ország függetlenségét, ezért fontos cél volt ennek lazítása. Anglia ugyan a revíziót elképzelhetetlennek tartotta, arra azonban meglehetősen konzekvensen, mondhatni koncepcionálisan törekedett, hogy helyzetüket a legyőzöttek lehetőség szerint elviselhetőnek érezzék. Ez konkrét lépések megtételét igényelte, és a brit külpolitika a húszas években számos tanújelét adta megértő magatartásának. Így ekkoron London Budapestnek is bizonyos értelemben a "szövetségese". Nem csupán a német teljesítési politika, Berlin erőteljes nyugat felé fordulása, hanem legalább annyira az angol magatartás is magyarázza, hogy a magyar külpolitika német orientációs korszakaiból a háború utáni évtized kimaradt.
A Nemzetek Szövetségében Anglia 1924 derekán javasolja a katonai ellenőrzés enyhítését, a magyar katonadiplomácia pedig az időszakos, a kisantant államok szerepét kizáró ellenőrzést szorgalmazza. A kedvező döntésre ellenben csak 1927. március 31-i hatállyal került sor. A tárgyalások elhúzódását nem csekély mértékben az motiválta, hogy a frankhamisítási botrány kipattanása ismét azoknak az igazát látszott erősíteni, akik a magyar magatartás őszintétlenségéről beszéltek.
Mussolininek (bár közvetítést ajánlott) valójában a magyar-jugoszláv megállapodás megtorpedózása volt a célja. Az olasz külpolitika egész Délkelet-Európában akarta megvetni a lábát. Ennek a törekvésnek a jegyében az olasz diplomácia az előző években számos, a kisantantot erősítő lépést tett. Most ellenben a magyar külpolitika súlyának megnövekedése jutott kifejeződésre, amikor 1926. október 23-án az olasz diktátor a római magyar követen keresztül azt üzente, hogy szívesen kötne Magyarországgal "messzemenő politikai szerződést".
Azt is megcsillantotta, hogy e megállapodás "Magyarországnak nagyobb előnyöket biztosítana, mint egy Jugoszláviával kötendő szerződés". A szokásos előkészítés után Bethlen miniszterelnök 1927. április 5-én Rómában a két nemzet közötti "állandó békét és örök barátságot" deklaráló szerződést írt alá. Az "örök barátság" Mussolini bombasztja volt, valójában a szerződést tíz évre kötötték, azzal, hogy újabb tíz esztendőre hatályban marad, ha lejárata előtt fél évvel nem mondják fel. 1937-ben valóban nem mondták fel, 1947-ben pedig már nem csak mindkét országban volt egészen más világ, hanem népeik közé is válaszfalat kezdtek húzni az új győztesek.
Bethlen felszabadult jókedvvel a közép-európai térség újjárendezésére irányuló törekvéseit taglalta, a kisantant felrobbantásának lehetőségét latolgatta. Az elkerülhetetlennek látott területi revíziót is szőnyegre hozta, főleg északi vonatkozásban, Mussolinit pedig egyáltalán nem feszélyezte a Prágával hatályos megállapodása, és nagyokat bólogatva maga is úgy látta, hogy "sorrendben első a cseh kérdés elintézése". A magyar kormányfő kérésére Mussolini visszaadta azokat az egykori Monarchiából származó fegyverkészleteket, amelyek zsákmányként olasz földön maradtak. Ezen túl a felek vállalták, hogy lényeges külpolitikai lépéseik előtt tanácskozni fognak egymással.
A római sikert a hazai propaganda nagy erővel sugározta szét az országban, s az egy pontig valóban hasznos is volt, amennyiben oldotta a trianoni trauma bénító hatását. A reális külpolitikai gondolkodás felé vezető utat azonban még inkább elreteszelte. 1927. június 21-én a londoni Daily Mail hasábjain Harold Sidney Rothermere lord, angol sajtómágnás "Magyarország helye a nap alatt" címmel nagy nemzetközi feltűnést keltő cikket tett közzé, amelyben lényegében a Magyarország javára végrehajtandó etnikai revízió szükségessége mellett foglalt állást. Amint az várható volt, az ellenhatás és ellenpropaganda ereje túlszárnyalta a kezdeményezés pozitív hatását. A térségben a francia befolyás erősödött, miközben a hivatalos angol politika nemhogy nem helyeselte az üres magyar trón elfoglalásának ábrándja által inspirált lord lépéseit, hanem azt diplomáciai eszközökkel is fékezte. A magyar közvélemény mindebből nem sokat látott. Az ugyanezen évben Herczeg Ferenc írófejedelem elnökletével (s egyébként a lord ösztönzésére) megalakult Magyar Revíziós Liga helyes kezdeményezés volt, amennyiben a magyar társadalom erőit kívánta összefogni a nemzetközi közvélemény megnyerése érdekében. A Liga módszerei, nem egy munkatársának hiányos külpolitikai tájékozottsága azonban sokszor inkább rontotta, mint javította az országról külföldön élő, gyakran kedvezőtlen képet.
Az olaszok által zsákmányolt fegyverek visszaküldése is balul ütött ki. 1928 újév napján öt vagon gépfegyver és gépfegyveralkatrész érkezett Szentgotthárdra mezőgazdasági gépalkatrésznek álcázva. Az osztrák vámosok a trükköt leleplezték, az ügyből botrány támadt, amelyet a magyar revízió ellenségei a szokásos módszerekkel kezdték dagasztani. A józan angol magatartás segítségével a Népszövetség elé vitt ügyet június elején ad acta tették.
Másokhoz hasonlóan Bethlen István is tudta, hogy nem Rómától, hanem Berlintől várható a status quót legkeményebben megkérdőjelező dinamizmus. Ezért a következőkben a német külpolitika felé kezdett - a német-olasz együttműködés előmozdítása céljából - intenzívebben tájékozódni. A Gustav Stresemann német külügyminiszterrel 1927 decemberében Genfben történt találkozója azonban azt mutatta, hogy Berlin továbbra is a Párizzsal való kapcsolataira helyezi a súlypontot, Róma irányába egyelőre nem kíván nyitni, a magyar közvetítési kísérletnek így nem tulajdonít nagyobb jelentőséget. Az 1929-ben kirobbanó gazdasági válság örvényében megindul az európai politika átrendeződése. Bethlen 1930 novemberében szívesen látott vendég lesz Berlinben, az olasz-német közeledést szorgalmazó magyar indítványt azonban változatlanul időszerűtlennek tartják. Az út igazi hozama abban mutatkozott meg, hogy a majd 1931. június 18-án aláírásra kerülő kereskedelmi szerződést sikerült előkészíteni, valamint a magyar fél arra is számíthatott, hogy revíziós propagandájában Németországtól hatékonyabb segítségben részesül.
Az olasz-magyar együttműködés súlyponti eleme ebben az időben az osztrák belpolitika jobboldalra tolása volt annak érdekében, hogy azután az osztrák külpolitika eltávolodjon a kisantanttól, és nagyobb távolságot tartson Párizstól, mindennek nyomán pedig megbízhatóan illeszkedjék a Róma-Budapest-tengelybe. Mussolini és Bethlen 1928 áprilisában Milánóban titkos találkozót tartott, ahol kialakították az osztrák Heimwehr-mozgalom irányításával végrehajtandó jobboldali puccs forgatókönyvét. Ennek lejátszását azonban feleslegessé tette a parlamentáris úton bekövetkezett jobboldali fordulat, a Johannes Schober vezette kormány megalakulása. Az új kabinet valóban megtette a várt fordulatot. 1930 februárjában olasz-osztrák szerződést írtak alá, 1931 januárjában pedig Bécsben magyar-osztrák barátsági szerződést parafáltak.
Sajátosan alakult ebben az időszakban a magyar-lengyel viszony. Lengyelország a győztesek táborában volt, Magyarország a legyőzöttekében. Ennek ellenére a mély történelmi gyökerekből táplálkozó barátság okán - Párizs minden unszolása ellenére - a lengyel kormány soha nem kötött a kisantanttal mint politikai blokkal megállapodást, s egyes tagállamai közül is csupán Bukaresttel írt alá kölcsönös segítségnyújtási szerződést (amelyet majd 1939-ben a románok nem tartanak be). 1928 novemberében lengyel-magyar döntőbírósági szerződés jött létre, barátsági megállapodásig azonban nem jut el a két ország viszonya.
A konszolidált rendszer bázisán, az elért külpolitikai sikerek adta bátorsággal és a magyarság járta sok évszázados múlt táplálta öntudattal Bethlen István 1928 márciusában Debrecenben elmondott kemény beszédében meghirdette a békés revízió jelszavát. ("Ezekre a határokra egy végleges békét felépíteni nem lehet. Ezekre a határokra fel lehet építeni egy börtönt, amelyben mi vagyunk az őrzöttek, és a győzők az őrzők... nekünk más határokra van szükségünk.") Amikor a politikus a békés revízió jelszavát hangoztatta, akkor sem feledte meggyőződését: területi kérdéseket csak vérrel és vassal lehet elintézni, elveszett országrészeket erőszak nélkül visszaperelni nem lehet. A békés revízió jelszava alkalmas eszköz volt a status quo morzsolására, annak elősegítésére, hogy a majdani történelmi pillanatban mennél kevesebb áldozattal lehessen eredményt elérni. Ezért kellett a Revíziós Liga, ezért kellett a revíziós mozgalom. Ezeket a társadalmi kezdeményezéseket a kormány titokban természetesen minden lehetséges módon támogatta, a közvélemény revíziós hangulatát hol csak a háttérből, hol pedig nyíltan is szította. Mert ennek révén lehetett olyan társadalmi légkört teremteni, amelyre - ha kellett - mindig lehetett hivatkozni. Erre pedig az évek múlásával egyre inkább szükség lett. Amikor a húszas évek végén a gazdasági válság szele elsöpörte a konszolidáció hangulatát és nem csekély mértékben eredményeit is, akkor egyúttal a békerendszer elhibázott volta is mind nyilvánvalóbbá lett. A status quo hívei újabb és újabb kísérletet tettek a fennálló viszonyok megszilárdítására, a legyőzöttek megbékítésére. Midőn a kormány ezeket elutasította, azt mindenkor a közvéleményre való hivatkozással tette meg. Azzal érvelvén, hogy olyan egyezmény elfogadása, amely a magyar sérelmek orvoslása nélkül rendezné a térség problémáit, a kormány elsöprését vonná maga után.
Ebben az érvelésben mindig volt taktikai elem, de nemcsak az. A revíziós mozgalom, ha kifelé nem is hozott konkrét eredményt, maga is hozzájárult ahhoz, hogy a kormányzat jobboldali kötöttségei az évek során mind súlyosabbá váltak.
Az erőszakos megoldásról vallott meggyőződéshez az integer Magyarország eszméjéhez való ragaszkodás járult. Amiképpen az erőszakos megoldás jövőbeni lehetőségeinek latolgatását elfedte a békés revízió jelszava, azonképpen a történelmi Magyarország visszaállításának célját az általános önrendelkezési jog követelése takarta. Mert annak révén lehetett igényelni a magyarlakta területek visszacsatolását, a vegyes lakosságú területeken pedig a népszavazást. Minthogy az addig való elérkezés eleve a nemzetközi helyzet jelentős átalakulását tételezte fel, remélni lehetett azt, hogy annak légkörében a népszavazás eredménye sem lesz kedvezőtlen. Az egymást követő magyar kormányok mindig gondosan ügyeltek arra, hogy ne szoríttassanak "a veszélyes konkretizálás terére".
A szomszédos országok vezetői jól ismerték egymást: a kisantant fővárosaiban igencsak tudták, hogy a magyar vezetők alapjában változatlanul mindent vissza akarnak szerezni, Budapesten pedig helyesen gondolták, hogy a szomszédok semmit sem akarnak visszaadni. Az engesztelhetetlenséget az adott körülmények mindkét oldalon tovább erősítették.
Az 1929-ben kirobbant gazdasági válság - amely a közép- és délkelet-európai térséget késve, ám annál keményebben sújtotta - a magyar külpolitika hatékonyságát inkább bénította, mint serkentette. Az alig konszolidálódott magyar gazdaság ismét drasztikus problémákkal, hitelínséggel, a mezőgazdasági cikkek krónikus értékesítési nehézségével küszködött. 1930-ban a Duna-medencei országok, majd Lengyelország és a balti országok agrárblokk létesítésére tettek eredménytelen kísérletet. A hasonló gondokat egymás között egyszerűen képtelenség volt orvosolni, ahhoz hatalmas felvevőpiacnak kellett megnyílnia, az viszont már messze nem tisztán gazdasági, sokkal inkább gazdaságpolitikai, nem egy vonatkozásban kimondottan politikai kérdés volt. A válság összeroppantotta a nemzetközi hitelrendszert, maguk a győztesek is elemi problémákkal néztek szembe, amelyet szintén nem lehetett csak steril gazdasági eszközökkel kezelni. Maga a békerendszer kezdett minden eresztékében recsegni-ropogni, a legyőzött Németország pedig egyre öntudatosabb politikát folytatott, a jóvátételt nemcsak nem tudta, de nem is akarta fizetni.
A jóvátétel természetesen nemcsak német, hanem legalább ennyire magyar, osztrák és bolgár probléma is volt, amelyet 1929 szeptemberében az úgynevezett keleti jóvátételi konferencián kíséreltek meg rendezni. Mivel akkoron már évek óta nemzetközi feszültséget okozott az úgynevezett optánsperek ügye, ezért a konferencia elérkezettnek látta az időt, hogy a kettőt összekapcsolja, s a várható enyhítéssel együtt az optánsperekre is pontot tegyen. Párizsban a két kérdést úgy kapcsolták össze, hogy vagy elejti követelését a magyar kormány, vagy pedig megnövelik és elnyújtják a jóvátétel fizetését, és abból teremtenek módot a kártérítésre. Az ajánlat meglehetősen súlyos választás elé állította Bethlent. Ha elfogadja, akkor az egyébként is nyomorúságos helyzetben lévő országot maga taszítja tovább a lejtőn, ha elutasítja, akkor a vagyonosok (köztük saját maga) zsebéből veszi ki a pénzt.
Néhány hónapos habozás után a kormányfő az előbbi megoldást választotta. Hágában hozták 1931 januárjában tető alá a dicstelen üzletet. Mivel nem sokkal később megszűnt a Jóvátételi Bizottság, ezért Bethlen nagy propagandával sikerként próbálta beállítani az egész ügyet, s jóllehet a jóvátétel 1932-es eltörlésével nem jött létre a papíron kimunkált kártérítési alap, a magyar állam gondoskodott arról, hogy a kárvallott optánsok hozzájussanak pénzükhöz.
1931. március 21-én nyilvánosságra hozták, hogy Németország és Ausztria vámuniót kíván létrehozni. A hír alaposan felkavarta a nemzetközi közvéleményt, hiszen nem lehetett kétséges, hogy a vámunió az első komoly lépés a tiltott Anschluss irányában. A helyzet Budapest számára komoly próbatételt jelentett, hiszen homlokegyenest ellentétes érdekeket kellett mérlegelni. Végül is a magyar külpolitika ténylegesen a vámunió ellen lépett fel, ám a német érzékenységre tekintettel úgy tett, mintha várakozó álláspontra helyezkednék, amelyet ügyesen összekapcsolt az olaszok gazdasági célú presszionálásával, s a korábbinál jóval megértőbbé vált a párizsi hangok iránt.
A magyar külpolitika francia kurzusa tovább folytatódott a Bethlen-kormány 1931. augusztusi bukása után, a Károlyi-kormány időszakában. 1931 telén Prágában fogalmazódik meg javaslat csehszlovák-osztrák-magyar gazdasági együttműködésre és vámszövetségre. A magyar visszhang erre olyannyira kedvező, hogy Róma - számára kedvezőtlen kombináció bekövetkezésétől tartva - most már maga látja szükségesnek a Brocchi-terv aláírását (1932. február 20.). Az eltérő gazdasági érdekek miatt ellenben a megállapodás még jó ideig nem lépett érvénybe. Ez is arra inthette Budapestet, hogy André Tardieu francia miniszterelnök következő hónapban meghirdetett Duna-medencei reorganizációs gazdaságpolitikai tervezetével szemben szintén érdeklődést mutasson. A térség eltérő érdekeinek, a nagyhatalmak érdekütközéseinek a zónájában azonban ez a tervezet sem válhatott valósággá. A kudarcból pedig a magyar külpolitika azt a következtetést vonta le, hogy Franciaország gyenge, nem lehet rá építeni. Nincs más lehetőség, vissza kell kanyarodni az olasz együttműködés vonalára azzal a célkitűzéssel, hogy az majdan a Berlinnel való bensőséges viszonyhoz is elvezessen. Ezt a régi-új koncepciót azonban már az 1932 szeptemberében lemondásra kényszerült Károlyi helyett Gömbös Gyula kormánya valósította meg.
Bethlen István 1931 nyarán nem a magyar közéletből, nem a hatalmi elitből távozott, hanem "csak" a miniszterelnöki bársonyszékből kellett végleg felállnia. Az ő esete jól érzékelteti az egész politikai konstellációt: 1931-1932-től alapvető változások kezdődtek a politikában, a hatalomgyakorlásban, amelyek markánsan megkülönböztethetővé teszik az 1930-as éveket a Bethlen-korszaktól. Ugyanakkor ezek a változások mégsem jelentettek rendszerváltozást, mert a gazdasági elit (a nagybirtokosok és a nagypolgárság) pozíciói kikezdhetetlennek bizonyultak. Nem változott meg radikálisan a végbemenő modernizáció mellett sem a társadalom szerkezete és mentalitása, az úri Magyarország biztosnak és biztonságosnak látszó rendje. A hatalmi-politikai elitben végbemenő jelentősebb átrendeződés sem tudta egészen 1944-ig megrendíteni a tradicionális hatalmi konstellációt: a nagybirokosok, nagytőkések és az úri középosztály uralmát.
Gömbös Gyula, a murgai evangélikus tanító fia kormányra kerülése, aki politikai karrierjét szolgálaton kívüli vezérkari századosként kezdte, a grófok (Teleki, Bethlen, Károlyi) kabinetjei után a hatalomból nagyobb részt kérő középosztály előretörését jelentette. Ebben a kabinetben még hírmondóként sem találunk arisztokratát, s Gömbös okkal-joggal hangoztatta, hogy az ő kormánya "szakértő-kormány". Az is igaz, hogy a kabinetben, majd a főispáni és más fontos pozíciókban megindult egyfajta generációváltás: a kormányfő a maga 45 évével a korabeli Európa legfiatalabb miniszterelnöke volt. Bizalmi emberei pedig kortársai, azok a férfiak, akik már az 1919 utáni, a keresztény-nemzeti Magyarországon "nőttek föl".
A hamarosan tapasztalható változásokat azonban sokkal inkább az új kormány programja, még inkább hangvétele, politizálásának új módszerei és eszközei jelentették. Amint annak idején Bethlen hatalomra jutása több volt kormányváltozásnál, most Gömbös élre kerülése is számos vonatkozásban inkább rendszerváltozásnak tűnhetett, s mint kiderült, valóban erre történt is kísérlet.
A kormányzó 1932. október 1-jén nevezte ki a Gömbös-kormányt, amely a kész elképzelések birtokában energikusan munkához látott. A fajvédő múlt olyan tehertétel volt Gömbös számára, amitől valamilyen formában el kellett határolódnia ahhoz, hogy sikeres kormányzati politikát folytathasson. Ehhez a gazdasági életben mérvadó, de a közéletben és a társadalom számos területén is jelentős befolyással rendelkező zsidóság megnyerése, legalábbis semlegességének lehetővé tétele volt szükséges. Ezért hangzott el az azóta is gyakran idézett kijelentése: "A zsidóságnak pedig nyíltan és őszintén azt mondom: revideáltam álláspontomat. A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvérnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet... Én ismerek zsidó férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a magyar sorsért, és tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem akar vagy nem tud beleilleszkedni a nemzet társadalmi közösségébe, elsősorban ők fogják elítélni." Gömbös azt is tudta, hogy egy jogállam miniszterelnöke nem teheti kormányprogrammá az antiszemitizmust, így kormányzata alatt nem született egyetlen olyan intézkedés, rendelet vagy jogszabály, amely a zsidóságot korlátozta volna. A zsidóság "kettéosztását" hazafias, "jó zsidóra" és beilleszkedni nem akaró, "rossz zsidóra" Gömbös éppúgy magától értetődőnek tartotta, amint az egész lakosságot illetően beszélt a nemzeti egységről, amelybe beletartozik a munkástól a grófig mindenki, aki a nemzethez tartozónak vallja magát ("jó magyar"), és kirekeszti magát az, aki nem fogadja el ezt a nemzeti egységet, mert internacionalista, destruktív (kvázi "rossz magyar").
Gömbös Gyula kormányzati alapelve az osztályokra tagolódó és egy polgári társadalomban szokatlanul mély ellentétektől szétszabdalt magyarság homogén egységként való felfogása volt, amit a nemzeti tudat, a nemzeti öncélúság "homogenizál".
A nagyszabású reformprogram meghirdetése érthetően a lakosság többsége előtt reményeket csillantott meg: hiszen szinte mindenkinek ígért valamit, valami konkrétumot helyzete javítására. Valóban el is érte a politikai hangulat kormány iránti pozitív változását. Gömbös jellemének voltak machiavellista és szentimentális vonásai, számolt a realitásokkal, meg nem is. Azt felismerte, hogy szükség van a bethleni rendszer strukturális átalakítására, hogy az ország kilábaljon a gazdasági válságból esetleges baloldali vagy szélsőjobboldali radikális fordulat (azaz "forradalom") nélkül. Ez külpolitikailag az 1930-as évek első felében kibontakozó tekintélyuralmi rendszerekhez, a már meglévő olasz mellett az osztrákhoz, majd a némethez való illeszkedés révén volt lehetséges, és ez végső soron sikerült is. De a belpolitikai ellenerők nagyobbnak bizonyultak. A rendszerváltást csak az addig hatalmon lévő csoportok, a nagybirtokosok és nagytőkések, s az ő politikai-gazdasági érdekeiket képviselő konzervatív hivatalnoki, adminisztrációs apparátus rovására lehetett - volna - végrehajtani. Ehhez Gömbösnek valóban diktatúrára, egyfajta "reform-forradalomra" lett volna szüksége. Erre pedig sem ő, sem elvbarátai, de a mögötte álló középosztály sem vállalkozott. Talán ebben láthatjuk már a programadáskor a Gömbös-kormány modernizációs-diktatórikus elképzeléseinek várható kudarcát.
A nagy tervek irrealitása mellett azonban megállapítható, hogy Gömbös négyévnyi kormányzása számos olyan gazdasági és politikai eredményt is hozott, amelyek nagyban hozzájárultak a rendszer korszerűbbé válásához és további életben maradásához. Ezalatt kikerült az ország a gazdasági válságból, és prosperitás kezdődött. Jelentőségét nem csökkenti, hogy ez egybeesett a világgazdasági folyamatokkal. Javult a lakosság életszínvonala, korszerűsödött a gazdaság, s megindult a társadalom lassú modernizálódása. A gömbösi reformpolitika elhárította a felgyülemlett politikai feszültségek robbanását; nálunk nem került sor polgárháborús válságokra, diktatúrára, hanem a törvényesség és az alapvető emberi jogok megőrzése mellett épültek be az új elemek a rendszerbe.
95 pontos programjában Gömbös meghirdette a békés revízió jelszavát. 1932 őszén Németország főleg saját belső problémáival van elfoglalva, ezért az új kormányfő tengelykoncepciója jegyében az elmúlt hónapokban meglazult olasz szálakat akarja erősebbre fonni. "Hiszem - üzente a hivatalba lépése utáni első napokban Mussolininek -, ha Róma és Berlin, illetve Budapest és Bécs egy erősebb konszernt alkothatnának, annak jelentős szerep juthatna Európa politikai életében." Mussolini ellenben olasz-osztrák-magyar - vámunióra alapozott - hármas szövetséget szeretett volna létrehozni, kifejezetten azzal a céllal, hogy a németek előbb-utóbb feléledő délkelet-európai aspirációi előtt az utat elreteszelje. Gömbös 1932. november derekán Rómába látogatott, ahol Mussolinivel egyetértett az osztrák belpolitika jobbra tolásában, ellenben a vámuniós elképzelés elől kitért, mert az az olaszok melletti túlzottan nagy elkötelezettséget jelentette volna.
Hitler 1933. január 30-án kancellárrá történt kinevezését a vezető magyar politikai körök nagy és örömteli várakozással fogadták, hiszen az eseménytől a revíziós törekvések jegyében szövetséges Németország megszületését remélték. Gömbös a közös világnézet miatt is lelkesedett a németországi fordulatért, a többség azonban nem a nácizmus diadalmaskodásáért, totális berendezkedéséért hevült, hanem arra gondolt, hogy a német belpolitikai váltás előbb-utóbb meghozza a területi revíziót. Amikor a magyar uralkodó osztályok a náci módszerek miatti viszolygásukat legyűrve azzal áltatták magukat, hogy az új német rezsimet a külpolitika szemszögéből kell megítélni, akkor "csupán" osztoztak a többi európai állam vezetőinek hibájában.
1933 nyarán, a négyhatalmi paktum parafálása után néhány nappal Gömbös Hitlerrel találkozott. Jóllehet a tárgyalások előmozdították a magyar mezőgazdasági cikkek elhelyezését, nagy egyetértés mutatkozott az európai rend erőszakos felforgatásának perspektívájában is, a Führer mégis kertelés nélkül megmondta, hogy a magyar revíziós igényeket csak Csehszlovákiával szemben hajlandó támogatni. Így a történelmi Magyarország német segítséggel történő visszaállításába vetett hit irreálisnak bizonyult. Mivel azonban a magyar fél részére még így is a német álláspont volt a legkedvezőbb, hiszen Budapesten jól tudták, hogy a nagyhangú olasz ígéretek mögött nincs átütő erő, ezért a csalódott Gömbös számára nem maradt más, mint hogy Hitler ezen szavait magába zárja, illetve hogy a jövőbeni teljesebb német támogatásért harcoljon.
Mindaddig, amíg az osztrák kérdés Berlin és Róma megegyezésének az útjában állt, és ez addig tartott, ameddig Mussolini rá nem kényszerült (etiópiai kalandjának támogatásáért cserébe) az Anschluss elfogadására, ebben az időszakban a magyar diplomáciának a két főváros között - Kánya Kálmán külügyminiszter szavaival - "tojástáncot" kellett járnia.
Ebből a szempontból az 1934-es esztendő volt a legnehezebb. Ekkorra ugyanis a ducénak már szertefoszlottak a reményei, hogy a világnézeti közösség elegendő alap az érdekszférák "méltányos" elhatárolására, ezért nagy erővel ismét szorgalmazni kezdte az olasz-osztrák-magyar gazdasági és politikai blokk megvalósítását. Az adott körülmények között ilyen képződménynek kimondottan németellenes éle volt, ezért a magyar politika irányítói ennek az élnek a "leköszörülésén" fáradoztak. Így született meg 1934 márciusában a római jegyzőkönyvek néven ismertté vált megállapodás. Gömbös ezzel elérte, hogy a megállapodás ne öltse magára egy kifejezett szerződés alakját, és azt is keresztülvitte, hogy az osztrák függetlenség formális garantálása ne kerüljön be a megállapodásba. Az egyik jegyzőkönyv a három állam gazdasági együttműködésére vonatkozott, amely ugyan nem ment el a vámunióig, mindazonáltal jelentőségét jól mutatja, hogy folyományaképpen évente 320 000 tonna magyar gabona olasz és osztrák piacon történő elhelyezésére nyílott lehetőség. (Összehasonlításként: az előzőleg februárban megkötött magyar-német gazdasági megállapodás - amellyel különben Berlinben úgy vélték, hogy a magyarokat visszatarthatják a szorosabb olasz-osztrák kollaborációtól - évi 50 000 tonna gabona átvételét ígérte.) A másik jegyzőkönyv kimondta, hogy a három kormány, valahányszor egyikük igényli, tanácskozni fog. E konzultációs megállapodással Budapest az osztrák-német viszályban ténylegesen - ha nem is a partnerei által megkívánt mértékben - Bécs oldalára állott. A római jegyzőkönyvek külpolitikailag tehát csupán részben feleltek meg a kormány elképzeléseinek, belpolitikailag azonban egyértelműen Gömbös pozícióját erősítették.
Magyarország belekeveredése az 1934. októberi marseille-i gyilkosságba, a frankhamisítási botránynál is nagyobb külpolitikai bonyodalmat okozott, belpolitikailag mégis egészen más, a kormány számára kimondottan előnyös hatást váltott ki. Az ország nemzetközi elszigeteltsége - a németek (például) még arra sem voltak hajlandóak, hogy a jugoszláviai magyarokért, tömeges kiutasításuk ellen Belgrádban szót emeljenek - széles körökben a "nemzeti elhagyatottság" bús hangulatát érlelte, amelyet sokakban a társadalmi elmaradottság miatti elkeseredés még erősebbé tett. Mindez a reformmozgalom malmára hajtotta a vizet. A korszak híres írója, Márai Sándor 1934 végén úgy látta, hogy egy időre mindenki (értvén ezen a hagyományos baloldalon kívül mindenkit, akik a fennálló állapotokkal elégedetlenkedtek) Gömbös oldalára állt.
Lesz-e reform? - kérdezte Németh László a Magyarország című napilap 1934. karácsonyi számában megjelent írásának már címével is. Abból indult ki, hogy a mély külpolitikai krízistől való megmenekülést belső önvizsgálatra, az eddig követett módszerek elejtésére, jobbak megválasztására kell felhasználni. Kemény szavakkal ostorozta az "ostoba revizionista lármát". "Magyarországnak egy külpolitikája van ma: a belpolitika. Kifelé hallgatni, befelé tenni: ezzel erősödünk meg kifelé is."
Mivel a hatalmon lévők akarata miatt a politikán belül nem lehetett a hangsúlyt a belpolitikára helyezni, nem lehetett megteremteni azt a modern társadalmat, amely (elvileg) bázisául kínálkozott - a külpolitika kedvező csillagállása idején - olyan szuverén magyar lépésnek, amely nem engedi a revíziót nagyhatalmi manipuláció eszközévé degradálni, s ezáltal újabb külpolitikai helyzetben a megszerzett területeket elveszni.
1935. január 7-én francia-olasz megegyezés jött létre, amely a dunai térség status quójának megőrzésére az érintett országoknak paktum megkötését ajánlotta. E dunai paktum néven közismertté váló elgondolás aláírása azt jelentette volna, hogy a magyar revízió esélyeinek belátható időre befellegzik. Kötöttségei miatt a magyar külpolitika mégsem mondhatott nemet, "csupán" aláírásának feltételeit fogalmazhatta meg.
A magyar alaptétel igen szolidan hangzott: Budapesten nem kívántak mást, csak azt, hogy az egyezmény aláírása nyomán az ország helyzete ne váljon kedvezőtlenebbé. Konkrétan ez azt jelentette, hogy nem hajlandóak lemondani a békés revízió jelszaváról, igényelték a katonai egyenjogúságot, annak a lehetőségét, hogy szorgalmazhassák a szomszédos országok magyarsága helyzetének javítását, végül elutasították a kölcsönös segítségnyújtás elvét. ("Nem működhetünk közre - hangoztatta Kánya Kálmán - a tőlünk elvett területeknek a harmadik államokkal szemben való megvédésében.")
A dunai paktumért cserébe Mussolini azt remélte, hogy hozzáfoghat Etiópia gyarmatosításához. Közben, 1935. március 16-án Hitler bejelentette az általános védkötelezettség újbóli bevezetését. Az önkényes lépés ellen szervezett stresai front kérészéletűnek bizonyult. Néhány nappal később az angolok már a németekkel tárgyaltak a flottaparitás szabályozásáról. A franciák számára újfent bebizonyosodott, hogy a Németország "méltányos" igényeinek kielégítésén fáradozó Anglia nem lehet hatékony támaszuk, ezért külön útra léptek. 1935. május 2-án a Szovjetunióval, 16-án pedig Csehszlovákiával kötöttek kölcsönös segélynyújtási szerződést. A június 18-án aláírt angol-német flottaegyezmény azután újabb komoly csapást mért a németellenes körök reményeire.
1935. október 3-án Mussolini katonái általános támadásba lendültek Etiópia földjén. Anglia a Népszövetségben egyhangú határozattal akarta agresszornak bélyegeztetni Olaszországot. Az október 9-i szavazáson azonban Albánia, Ausztria és Magyarország tartózkodott a szavazáson. Róma hálátlansággal vádolta a magyarokat, ugyanakkor Londonban is igen nagy visszatetszést váltott ki a brit szándék keresztezése. Távlatilag - és ez volt a sokkal súlyosabb - azonban az olaszok Délkelet-Európából való kiszorulása és a várható német behatolás okozott gondot.
A magyar külpolitika eszménye az "olasz-német-magyar gondolatkörben" élő független Ausztria volt, ezért folyvást azon a lehetetlen feladaton fáradozott, hogy a németeket a római jegyzőkönyvekhez csatlakoztassa. Hitler ellenben a délkelet-európai régiót is kizárólagos hatalma alá akarta keríteni, ezért megfontolásra sem méltatta ezt a gondolatot. A Berlin-Róma tengely kiformálódásának első jelei 1935 kora nyarán mutatkoznak, ám a közeledés folyamatát több hullámvölgy veti vissza, és a tengely formálisan csak 1936. október derekán születik meg, amikor Gömbös már nincs az élők sorában. A német-olasz szövetkezésnek pedig az volt a lényege, hogy az Etiópia leigázását csak kínnal-keservvel befejezni képes Mussolini még azon az áron is rászorult Hitler segítségére, hogy - ámbátor világosan látta: ekképpen előbb-utóbb a Duna-medencéből is kiszorul - feladta Ausztria függetlenségéhez való ragaszkodását. Erre 1936 elején kerül sor, és így ugyanez év márciusában a római egyezmény megszilárdításának - ez abból állt, hogy a kisantant-blokk 1933. februári lépésének analógiájára elhatározták a három állam külügyminisztereiből álló konzultatív szerv felállítását - már csupán formális jelentősége lehetett.
Hitler közép- és délkelet-európai hódító terveiben Magyarországnak természetesen megvolt a maga viszonylagos jelentősége. Berlinben azonban bosszúsak voltak a magyarokra, mert az olasz-osztrák együttműködéssel Ausztria bekebelezését, a történelmi Magyarország eszméjéhez való konok ragaszkodásukkal, azzal, hogy területi követeléseiket nem voltak hajlandók csupán Csehszlovákiára korlátozni, Jugoszlávia megnyerését akadályozták. Ez volt mindennek a lényege, amelyet azután a felszínen kavargó események, azok ellentmondása, nemkülönben a világnézeti motívumok alaposan összezavartak, esetenként kimondottan eltakartak.
1935 szeptemberében került sor Gömbös újabb németországi útjára. Hitler az eltelt bő két esztendő alatt korlátlan diktátorrá vált, a külpolitikában is számos sikert könyvelhetett el. A magyar miniszterelnök ellenben most is öntudatos tárgyalópartnernek bizonyult. Ismét kiállt Ausztria függetlensége mellett, a jugoszláv kérdésben sem fogadta el a német álláspontot, a magyarországi németek között a Német Birodalomból szított propagandát pedig kemény szavakkal ítélte el.
Gömbös 1935 őszén belátta, hogy tervezett alkotmányjogi reformjainak, illetve az egypártrendszer megteremtésére irányuló törekvéseinek leküzdhetetlen akadályai vannak. A választások után újult energiával folyt a Nemzeti Egység Pártjának az országos szervezése, ám ez a helyi hatóságok és politikai tényezők határozott ellenállásába ütközött. A pártagitációt a kormányzó sem nézte jó szemmel, sőt az "illetékes" belügyminiszter, Kozma Miklós is helytelenítette. A politikacsinálók úri mentalitásával nem fért össze a harsány pártagitáció és még kevésbé a központilag irányított pártdiktatúra, ami a pártállamiság előképeként is felfogható.
Gömbös Gyula és környezete a klasszikus értelemben vett konzervatív-liberális többpártrendszerű alkotmányos parlamentáris rendszert éppúgy idejétmúltnak tartotta, amint a magyar nemzeti hagyományoktól és mentalitástól idegennek minősítette a nemzetiszocializmust. Gömbös a számára rokonszenves olasz fasizmusra is jelképesen azt mondta, hogy az olasz narancsfát nem lehet a magyar Alföld talajába átplántálni. Igaz, hogy az ő elképzelései az öncélú magyar államról és a nemzeti egységről, a nemzeti munkáról merítettek a korporatív jellegű olasz fasizmusból, de nem jelentették annak másolását. A német nemzetiszocializmus faji jellegét, totalitarizmusát pedig kezdettől elutasította, mert felismerte abban a magyar érdekekre leselkedő veszélyeket.
A németek szava még inkább megnőtt a közép- és délkelet-európai térségben azután, hogy Hitler 1936. március 7-én felmondta a locarnói szerződés, és a demilitarizált rajnai zónát megszállta. Budapesten a gyűlölt békerendszer újabb pillérének leomlása felett érzett örömbe üröm vegyült. Hitler ugyanis - a megsértett hatalmak esetleges kemény fellépését elkerülendő - álnok hajlandóságot mutatott nyugaton újabb regionális megegyezés, keleten pedig kétoldali szerződések megkötésére. Ez utóbbi a csehszlovák-német megállapodás lehetőségét idézte fel, és a magyar Külügyminisztériumban hónapokig nem voltak képesek átlátni a szitán.
1936. július 11-én osztrák-német megállapodás született. Németország elismerte Ausztria függetlenségét. A szerződő felek ígérték, hogy nem avatkoznak egymás belügyeibe. Hitler számos szószegése nyomán az európai közvélemény jelentős része már nem tudott a megállapodás komolyságában hinni, Magyarországon ellenben - ahol az ellenzék ezeddig a hivatalos külpolitikát gyakorta azzal bírálta, hogy a "tengely" létrejöttére nem lehet reálisan számítani, mivel - úgymond - az osztrák kérdés áthághatatlan falat jelent - most számottevően megváltozott a helyzet: az ellenzék neves képviselői egyetértésüket fejezték ki a kormány külpolitikája iránt.
1936 őszén - Gömbös halála után - az ország külpolitikájában is érezhetővé vált a kormánycsere. A németek mind fullasztóbb fölényét enyhítendő ismét szorosabbra igyekeztek vonni a Londonhoz és Párizshoz fűződő szálakat, valamint demonstratív színezetet adtak a közel évtizede élénken ápolt olasz kapcsolatoknak. A Berlinnel szembeni ellenérzéseket tovább erősítette Alfred Rosenbergnek a Völkischer Beobachterben (a német nemzetiszocialista párt hivatalos lapjában) november derekán publikált, nagy feltűnést keltő cikke, amelyben azt állította, hogy a Német Birodalom nem a világháború előtti állapotokat akarja rekonstruálni, nem segíthet elő minden irányú és nagyszabású területi revíziót.
A magyar-német viszonyt ekkorra már alaposan megterhelte a magyarországi német kisebbség helyzete körül szinte a forradalmak bukása óta kavargó vita. A magyar nemzetiségi jogalkotás ugyan nagyvonalú volt, de a politikai közvéleményben, kiváltképpen a végrehajtó hatalom berkeiben nem kevesen voltak azon a véleményen, hogy a történelmi Magyarország széteséséhez jelentősen hozzájárult a nemzetiségekkel szembeni, úgymond, túlzott engedékenység. Németországban már jóval 1933 előtt is sokan úgy néztek Magyarországra, mint a németek nagy "temetőjére". Ösztöndíjakkal, majd a náci tanokkal fordították sokszor sikerrel szembe a hazai németség fiait választott hazájukkal. 1935-ben a magyar nemzet gyalázása címén kellett Franz Basch ellen pert indítani, mire hívei Volksdeutsche Kameradschaft, vagyis Népinémet Bajtársak elnevezésű, mind befolyásosabb - törvényesen nem engedélyezett - szervezetet hoztak létre. (A majd 1938-ban létrejövő Volksbund tulajdonképpen ennek a szervezetnek a legalizálása.)
Gömbös Gyulával a müncheni klinikán gyógyíthatatlan vesebaja végzett 1936. október 6-án, gróf Teleki Pál miniszterelnök pedig önkezével vetett véget életének 1941. április 3-án éjjel a budai Sándor-palotában. A két dátum közötti fél évtized a korszak legmozgalmasabb, legnagyobb ellentmondásokkal terhes időszaka.
Gömbös halála után szinte mindegyik új kormányfő azzal a programmal költözött a Sándor-palotába, hogy helyreállítja az egyensúlyt a politikai életben, megfékezi a bal- és jobboldali szélsőségeket, a magyar külpolitikát - a revízió szempontjának állandó szem előtt tartásával - az egyoldalú elkötelezettségek elkerülésére készteti. Ezt ugyan mindegyikük megkísérelte, de tény, hogy egyikük elképzelése sem valósult meg.
Darányi Kálmán másfél éves kormányzása idején már a lakosság széles rétegeinek életszínvonalára pozitív hatást gyakorló gazdasági fellendülés bontakozott ki (ami összefüggött az induló hadikonjunktúrával). Ennek következménye azonban nem a politikai megbékélés lett, hanem ellenkezőleg: ekkor szerveződnek markáns tömegmozgalommá a nyilasok, és ér el a korábbiakhoz mérve sikereket a baloldal is. Betiltották Szálasi Nemzet Akaratának Pártját, majd pedig az annak helyébe lépő Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. A pártvezért 1937 áprilisában letartóztatták, és a bíróság börtönbüntetésre ítélte. Darányi fellépése a hazai nácik ellen azonban nem járt kellő eredménnyel: magát a szervezkedést nem számolták fel, Szálasi bíróság elé állítása pedig inkább növelte nimbuszát.
A paraszt-polgári demokrácia megteremtésének, a magyar falu felemelésének elkötelezett írók, szociográfusok az 1930-as évek második felében már látták, hogy céljaikat nem lehet irodalmi, szellemi eszközökkel megvalósítani, hanem ahhoz politikai szervezkedésre is szükség van. Ennek érdekében hozták létre a Márciusi Frontot, amely 1937. március 15-én bontott zászlót a Múzeumkertben. A kezdeményezés és szervezés elsősorban Féja Géza érdeme. A náci- és nyilasellenes értelmiségi tömörülésben részt vettek fiatal baloldaliak, egyetemisták, akik az illegális kommunista mozgalomhoz tartoztak. A Márciusi Front mégsem hozott politikai áttörést. Ehhez ugyanis szükség lett volna a kisgazdapárt, illetve a szociáldemokraták megnyerésére, akik az egyébként hozzájuk közel álló programot tömegeik mozgósításával támogatni tudták volna.
Darányi Kálmán miniszterelnökségéhez leginkább a fegyverkezési program megindítását szokták kötni. A honvédség fejlesztésének stratégiáját Gömbös Gyula honvédelmi minisztersége idején alakították ki, s a Gömbös-kormány el is érte az általános hadkötelezettség visszaállítását, majd pedig sor került a későbbiekben Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának a tudomásulvételére.
Magyarország a nemzetközi mozgástér szűkülésére nem a németeknek való behódolással, hanem azzal reagált, hogy 1937 elején felvette az akkoron már a megegyezés méltányosabb módozatait kereső kisantanttal való tárgyalás fonalát. A kisantant hajlandó volt elismerni Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, cserébe pedig megnemtámadási egyezményt akart kötni. London és Párizs a térség kis államait - németellenes éllel - az egymás közötti megbékélésre ösztönözte, azoknak ellenben azt kellett tapasztalniuk, hogy London közben a németekkel szembeni megbékélés módozatait keresi. 1937 novemberében Darányi Kálmán miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter Hitlernél jár. A német fasizmus agresszivitásának kedvező nyugati magatartás láttán a magyar vezetők késznek mutatkoznak arra, hogy Magyarország potenciális társa legyen Hitlernek egy Csehszlovákia megcsonkítását, esetleg akár megsemmisítését is célzó akcióban. Ezért és ekkor hajlandóak először a déli határokat véglegesnek elismerni, a Németország által garantált jugoszláv semlegesség fejében. A németeknek azonban eszük ágában sem volt a magyarok mellett egyértelműen kiállni, hiszen számukra a Belgráddal való viszony szorosabbra fűzése volt napirenden. Az elkövetkező hónapokban ezzel Kánya Kálmán tisztába jött, ezért kénytelen-kelletlen tovább folytatta tárgyalásait a kisantanttal.
A fegyverkezési programot a miniszterelnök 1938. március 5-én Győrött jelentette be, amely öt évre egymilliárd aranypengőt irányzott elő. Ebből 600 millió pengőt közvetlenül a honvédség kapott, illetve direkt hadiipari beruházásokra szolgált, míg 400 millió pengő az ehhez szükséges infrastruktúra (beleértve szociális intézmények) megteremtését fedezte. A nagyarányú beruházási program - amely a következő években jelentősen kibővült - nemcsak a hadsereg technikai korszerűsítését mozdította elő, hanem élénkítő hatással volt az egész magyar gazdasági életre.
A győri program elfogadásának napjaiban azonban vészterhes politikai fejleményeket élt meg az ország. 1938. március 13-án a náci Németország bekebelezte Ausztriát, megtörtént az Anschluss. A Harmadik Birodalom Magyarország közvetlen szomszédja lett, aminek számos negatív következménye közül a hazai németség körében felerősödő náci propaganda is megemlítendő. A fejlemények nem voltak hatástalanok a markáns politikai elképzelések nélküli, a döntésekben tétovázó Darányira sem. Most éppen úgy gondolta, hogy a szélsőjobboldal esélyei nőttek meg, tehát velük kell megegyezésre jutni. Az egyik nagy engedmény volt az első zsidótörvény-javaslat kidolgozása, a másik pedig a nyilasokkal való politikai együttműködés lehetőségét megcsillantó titkos tárgyalások megkezdése. Amikor ez utóbbiról Horthy is tudomást szerzett, menesztette a hatalomhoz egyébként sem ragaszkodó Darányit.
Darányi Kálmánt 1938. május közepén Imrédy Béla, Gömbös egykori pénzügyminisztere, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke, a nemzetközileg elismert pénzügyi szakember követte a miniszterelnökségben. Imrédytől újfent azt várták, hogy erélyesen lépjen fel a nyilasok megfékezése érdekében úgy, hogy közben megerősítse az alkotmányos rendet és végrehajtsa a szükséges gazdasági és szociálpolitikai reformokat. Az elvárásoknak kezdetben meg is felelt, a baj akkor kezdődött, amikor önállósította magát, és ő is megkísérelte a diktatórikus kormányzást.
Gyors egymásutánban hozták meg a felforgató tevékenységet folytatók elleni eljárás különbíróságok hatáskörébe utalásáról, a belügyminiszteri jóváhagyással nem rendelkező egyesületek betiltásáról, végül a sajtótermékek előállításának és terjesztésének fokozott állami ellenőrzéséről szóló törvényeket. Ezek ekkor kimondottan a nyilas szervezkedés és sajtó ellen irányultak, ám a kormányzat általános tisztogatást hajtott végre e területen.
Imrédy a nyilasokkal szemben valóban el volt szánva a leszámolásra. 1938. május végén kormányrendelettel megtiltotta, hogy a közalkalmazottak szélsőséges pártok tagjai legyenek, értve ezalatt a nyilas szélsőjobboldalt, illetve a Szociáldemokrata Pártot. Nyáron pedig az állami rend felforgatására irányuló törekvés bűntettében marasztalta el a bíróság Szálasi Ferencet, aki háromévi fegyházbüntetésre bevonult a szegedi Csillag-börtönbe. Az erélyes fellépés ellenére a nyilasok tovább szervezkedtek, a vezér helyébe az alvezérek álltak, és meghirdették, hogy céljuk a hatalom közeli átvétele (Jövünk!; 1938 a miénk!; Szálasi harsogták a plakátok a békés járókelőknek a pesti utcákon).
A Darányi-kormánytól maradt Imrédyre a zsidótörvény parlamenti elfogadtatása és életbe léptetése. Az első zsidótörvénynek nevezett 1938. évi XV. törvénycikk "a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának biztosításáról" szólt. Bevezetőjében azt tisztázta, hogy ki számít zsidónak: az, aki az izraelita felekezet tagja és még az is, aki 1919. augusztus 1. után tért át valamely más (keresztény) hitre. Ezáltal a törvény felekezeti alapon diszkriminált, szakított az állampolgári jogegyenlőség 1848 óta érvényben levő alapelvével. Az 1919. augusztus 1. után kikereszteltek visszaminősítése zsidónak (izraelitának) nemcsak a keresztény vallások egyik szentségét: a keresztséget sértette, hanem már jelezte a törvény faji jellegét is. A törvény hatálya alá eső állampolgárok jogait a kényszer-kamarai tagság előírásával korlátozta: a sajtó-, az ügyvédi, mérnöki és orvosi kamara tagjai között, valamint az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak között legfeljebb 20% lehetett zsidó. A törvényt felháborodással fogadta az emberi szabadságjogokat és méltóságot tisztelő közélet, ám elégedetlen volt vele az antiszemita tábor is, mert azt túl enyhének találta.
Imrédy 1938. szeptember elején, Kaposvárott elmondott beszédében hirdette meg az "új, csodás forradalmat". Az akció a diktatúra irányába tett fordulatot jelezte. Bejelentette a földkérdés megoldását, a telepítési törvény végrehajtásának felgyorsítását, a munkásság helyzetének javítását is. Figyelmet érdemel, hogy míg ezeket Gömbös "csak" reformokkal, addig Imrédy már "forradalommal" akarta véghezvinni. (Ez pedig még inkább közel állt a nemzetiszocialista forradalomhoz.) Mindez nem minősíthető csak demagógiának, hiszen 1938 végére megszületett az ipari, kereskedelmi és bányászati-kohászati dolgozók családi pótlékáról szóló törvény, amely az első családtámogató jogalkotás volt Magyarországon. Törvényt alkottak a közszolgálati alkalmazottak és a nyugdíjasok anyagi helyzetének javításáról, továbbá kiszélesítették az Országos Tisztviselői Betegsegélyezési Alap (OTBA) igényjogosultjainak körét.
Az állami szociálpolitika hatékonyabbá tétele mellett Imrédy támogatta a valláserkölcsi alapon szerveződő szociális mozgalmakat, szerveződéseket. A kormány politikai és anyagi támogatásával indult országos mozgalommá a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Titkársága, majd Testülete (KALOT), amely a falusi ifjúság nevelésére, szervezésére jött létre. (A leányok számára hivatott testvérszervezete volt a KALÁSZ.) Az általa befolyásolt falusi fiatalság között nem maradt tere a nyilas befolyásnak. A mélyen vallásos katolikus Imrédy politikai ideológiájának alakulására nagy hatással volt XI. Pius pápa 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű szociális enciklikája. Az ebben megfogalmazott korporatív hivatásrendiség megvalósításával akarták az osztálytársadalom helyébe a hivatásrendi társadalmat állítani, s így kiküszöbölni az osztályharcot. Ennek politikai konzekvenciája az volt, hogy az alkotmányos többpártrendszerű állam helyébe az autoriter diktatúra iránti vonzódás lépett.
Ausztria bekebelezésének szinte másnapján Hitler hozzáfogott a Csehszlovákia elleni akciójához. Ebben fontos szerepet szánt Magyarországnak. Horthy Miklós látványos hajóavatással, flottaparádéval színpompássá formált 1938. augusztusi németországi vizitjén a Führer köntörfalazás nélkül előadta tervét: Csehszlovákia ellen Magyarország legyen a támadó fél, elvett területei miatt ez könnyebben elfogadható lesz az európai közvélemény előtt, mintha ismét Németország töltené be az agresszor szerepét. Az akcióhoz azonnali fegyveres támogatást, a siker utánra pedig azt ígérte, hogy az egész Felvidék (Szlovákia) visszakerül az országhoz. A terv őrülten vakmerő volt, következésképp arra a magyar vezetők (bármennyire is szívesen megtették volna) nem mertek vállalkozni. A nemzetközi helyzet ekkor még túlságosan tisztázatlan volt, a magyar politikusok világháborútól tartottak, s (akkor még) tudták, hogy abba nem szabad belesodródni. A várható német nyomás elhárítására a magyar fél azt az utat választotta, hogy a kisantanttal 1937 eleje óta - kisebb-nagyobb megszakításokkal - folyó tárgyalásokat 1938. augusztus 23-án Bledben feltételes megállapodással lezárta. A parafált egyezmény értelmében a kisantant elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, az pedig lemondott az erőszak alkalmazásáról. Az egyezmény véglegesítése a kisebbségi kérdést szabályozó kétoldalú megállapodásoktól függött. Ezekre a későbbiekben sem került sor, következőleg a bledi egyezmény soha nem lépett életbe. Az adott pillanatban azonban nem ez, hanem a német szándék keresztezése volt a lényeges. A hír bombaként robbant, és Hitler tombolt a dühtől. A kieli magyar magatartás judíciumra vall, s vélhetőleg ez volt az 1919-1945 közötti korszak legrangosabb magyar diplomáciai teljesítménye.
1938. szeptember 20-án - miután ismeretessé vált, hogy Arthur Neville Chamberlain brit miniszterelnök Németországba készül, tehát az angolok ismét engedni fognak - Imrédy és Kánya újfent Hitlerrel tárgyalt. Az álláspontok közötti különbséget azonban most sem sikerült áthidalni. A magyar kormány mégsem mert fegyverhez nyúlni. Az, hogy mindezek után a Szudéta-vidéket a Német Birodalomhoz csatoló szeptember 29-i müncheni egyezmény - amely Magyarországnak csupán a Prágával való, fölöttébb kétes kimenetelű tárgyalásokat kínálta, illetve kudarcuk esetére helyezett kilátásba újabb négyhatalmi direktóriumot - Budapesten csalódást okozott, jól mutatja, hogy a korabeli magyar külpolitikai gondolkodásban az ok-okozati összefüggéseket nemritkán elfedték az érzelmi összetevők.
A formálisan csehszlovák-magyar, valójában azonban szlovák-magyar tárgyalások október 9-én kezdődtek Komáromban, és négy nap múlva kudarccal végződtek. Később az álláspontok jelentősen közeledtek, de eredmény nem született. A négyhatalmi konferenciából nem lett semmi, mert a nyugati hatalmak érdektelenséget mutattak, ismét kifejezvén, hogy a térséget német érdekszférának tekintik. Az első bécsi döntésre Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszter főszereplésével 1938. november 2-án került sor a Belvedere palotában. 11927 négyzetkilométer terület, vele Kassa, Ungvár és Munkács városa, 1050000 - túlnyomó többségében magyar - lakos került vissza az anyaországhoz. A nemzeti örömöt a rendszer fényes ünnepségei sugározták szerteszét.
Az első bécsi döntés a maga korában valós etnikai revíziót jelentett, amit az is igazol, hogy a második világháború alatti amerikai és angol (egyébként Magyarország irányában pozitív elfogultsággal aligha vádolható) béke-előkészítő anyagok hasonló elgondolásokat tartalmaztak. A problémát az jelentette, hogy ezt a döntést a második világháborút kirobbantó, majd azt elvesztő fasiszta hatalmak hozták. Ez a tény pedig perspektivikusan volt vészjósló: a döntés mértékével való nyílt elégedetlenség, s annak igen negatív berlini visszhangja az adott pillanatnyi magyar külpolitikai mozgástér további szűkülését jelentette.
A korabeli magyar politika ambivalenciái közé tartozik, hogy a békés területi revízió által keltett nemzeti öröm napjaiban - a korszakban először és utoljára - a képviselők megbuktatták a törvényes, a sikerekben sütkérező miniszterelnököt, Imrédy Bélát. Kiderült, hogy a belpolitika még mindig fontosabb a külügyeknél. A diktatúrát ekkor már nyíltan megvalósítani akaró kormányelnökkel szemben váratlanul egységfront alakult ki a szociáldemokratáktól a legitimistákon és kisgazdákon át egészen a kormánypárt mérsékelt szárnyáig bezárólag. Az apropót egy jelentéktelennek látszó ügy adta: a miniszterelnök a házszabályok módosítását javasolta, amely lehetővé tette volna a törvényalkotás meggyorsítását, illetve a rendeleti kormányzásnak adott volna tágabb teret. 1938. november végén 62 képviselő kilépett a kormánypártból és összefogva az ellenzékkel, 115:94 arányban leszavazták a miniszterelnököt. Imrédy kötelességszerűen, azonnal benyújtotta lemondását a kormányzónak.
A kormánypárti "puccsisták" azonban "nem tudták, hogy mit cselekszenek". Horthy kormányzó nem értett egyet eljárásukkal, s bár szívből utálta Imrédyt, mégsem menesztette, mert fontosabb volt a rendszer stabilitása, mint a személyi kérdések. Horthy és tanácsadói úgy vélték, hogy az Imrédy-kormány bukásával bizonytalan helyzet állna elő: a disszidensek és az ellenzék koalíciós kormányzása instabil és kiszámíthatatlan lenne. Tegyük hozzá, a fő baj az volt: a miniszterelnököt nem Horthy buktatta meg, hanem az önállósult parlament, s ezt a kormányzó nem tűrhette. A menesztését persze ő is akarta, de maga választotta meg, hogy mikor és milyen formában.
Imrédy Bélától a kormányzó 1939. február 15-én a korszakra jellemző módon szabadult meg: kikutatták, hogy egyik dédszülője zsidó volt. A zsidótörvényt csináló kormányfő saját csapdájába esett.
1939 kora tavaszán Európában és így Magyarországon is érezhető volt: Hitler állandó békeajánlatai az újabb háborút készítik elő. A modern haditechnika eszközeivel megvívott háború, kiegészülve a nácik faji alapon megtervezett népirtási szándékaival, az emberiség történetének apokaliptikus korszakát hozták el.
Olyan államférfira volt szükség a magyar kormány élén, aki kellő tekintéllyel, tapasztalattal és bölcsességgel rendelkezik, aki nem napi érdekeket néz, hanem a nemzet sorskérdéseit tartja szem előtt. Kevés ilyen politikus akadt az akkori garnitúrában, és Horthy sem volt alkalmas arra, hogy válságos helyzetben a kormányzást közvetlenül kézbe vegye. Bizonyára Bethlen István és a mérvadó tanácsadók javaslatára a kormányzó a számára is feltétlenül megbízható gróf Teleki Pált nevezte ki miniszterelnöknek. (Teleki 1921 után visszavonult a napi politikától, csak az 1930-as évek második felében vállalt ismét kormányzati szerepet a kultusztárca birtokosaként.) Az új kormányfő ismert volt náciellenes magatartásáról és angolszász rokonszenvéről. Politikai mentalitása inkább konzervatívnak mondható, de kellő szociális érzékenységgel is bírt. A nemzeti célok, az integer Magyarország helyreállítása számára is a közéleti működés sine qua nonja, de mint erdélyi származású, megértette a nemzetiségi kisebbségek problémáját is. Jó szakemberekkel vette magát körül, akik döntéseiben segítették. Pszichikai alkata azonban - a családban örökletesen - ingatag volt, hajlamos a depresszióra.
Mivel Teleki kormányzásának nagyobb része már a világháború idejére esett, érthetően annak inkább külpolitikai, nemzetközi vonatkozásai bizonyulnak sorsdöntőnek. Emellett mégsem becsülhetők alá azok a belső tényezők és fejlemények sem, melyek a háborúba sodródásunk előestéjén az ország sorsára befolyással voltak. Az a stratégiai cél, hogy az ország úgy érje el a lehetséges legtöbb terület-visszaszerzést, hogy kívül maradjon a háborún és haderejét megőrizze a háború utánra, csak szilárd és nyugodt belső politikai rendszer mellett lett volna elképzelhető.
Teleki hivatalba lépése után szintén azzal kezdte, amivel elődjei: határozott intézkedéseket foganatosított az egyre agresszívebb, és ekkorra már tömegméretűvé vált nyilas mozgalom ellen. A nyilas pártot ismét betiltották, és 30 nyilas vezetőt letartóztattak. Elsősorban azért, hogy a soron következő, 1939. májusi képviselőházi választásokon elejét vegyék a szélsőjobboldal törvényes győzelmének. A választásokra készülve Teleki átalakította a kormánypártot. A Nemzeti Egység Pártjából kivált vagy kiszorított imrédysták létrehozták saját szervezetüket, a Magyar Élet Mozgalmat. A kormánypárt pedig felvette a Magyar Élet Pártja (MÉP) nevet. A titkos választások sem hoztak változást a parlament összetételében. A MÉP az ekkor elérhető 260 mandátumból 183-at szerzett, tehát biztosítva volt abszolút többsége. A kormány baloldali és konzervatív ellenzéke jószerével formálissá vált. Jóval nagyobb gondot jelentett Telekinek és utódjainak a parlamentbe bevonuló 49 nyilas (jobboldali radikális) honatya, akik a kormánypártban is jelen lévő elvbarátaik támogatásával igencsak megnehezítették a kabinet helyzetét.
Az egyre nyomasztóbban egyszínűvé váló politikai palettán a reményt keltő üde foltot a Kisgazdapárt jelenléte adta. Igaz, hogy 14 mandátumuk nem volt meghatározó, de neves politikusai, így Eckhardt Tibor, majd az ő Amerikába távozása után Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla és Tildy Zoltán a magyar demokrácia elkötelezett harcosaiként emelhették fel szavukat a magyar törvényhozásban. A parlamenten kívüli ellenzék elsősorban szellemi eszközökkel és érvekkel tudott fellépni a szélsőségek ellen. A Pethő Sándor által korábban alapított Magyar Nemzet című politikai napilap hasábjain a Szellemi honvédelem rovatban láttak napvilágot azok az írások, amelyek a korabeli magyar értelmiségi elit nézeteit fejtették ki. Ez az értelmiségi tábor végső soron Teleki mögött állt, és hozzájárult a nyilas befolyás ellensúlyozásához.
Messzemenő következményei voltak a Teleki-kormány által elfogadtatott honvédelmi törvénynek (1939. évi II. törvénycikk), amely 1939 márciusában lépett életbe. Ez törvényerőre emelte az általános hadkötelezettséget, és számos korlátozó intézkedést tett lehetővé a háborús körülmények között. (Mind a személyi szabadság korlátozása, mind vagyonjogi tekintetben.) Erre a törvényre hivatkozva lehetett bevezetni a rendkívüli hatalomgyakorlást. Ugyancsak erre hivatkozva - a zsidótörvényekkel együttesen - rendelték el a zsidónak minősített hadköteles állampolgárok munkaszolgálatra történő behívását.
Még súlyosabb jogsértést jelentett a Teleki-kormány idején az Imrédyék által előkészített második zsidótörvény elfogadtatása és életbe léptetése. Ez a törvény már a nürnbergi faji törvények szellemében fogant. Ugyanis zsidónak minősítette nemcsak az izraelita felekezet tagjait, hanem mindenkit, akinek két szülője közül egy, vagy négy nagyszülője közül kettő izraelita vallásban született. Itt már nem a felekezeti szempont érvényesült, hanem a faji érvelés. A kikeresztelkedettek (mintegy 100 000 fő) visszaminősültek az állami törvény szerint zsidónak, míg a keresztény egyházak földi törvény által meg nem másítható szentsége révén keresztények voltak. A második zsidótörvény már nem is elsősorban a zsidó értelmiség ellen irányult, mint az első, hanem már címében megmondta, a zsidók gazdasági térfoglalásának korlátozását, visszaszorítását célozta. A zsidók alkalmazását a munkahelyeken 6 százalékban szabta meg (egyes szabadpályákon 12%), miáltal mintegy 60 000 embert máról holnapra megfosztott megélhetésétől. A faji törvény erkölcsi vonatkozásain túl az emberi méltóság megsértését jelentette, ráadásul kitervelői fennen hirdetett célját sem érte el. A zsidó nagytőkéseket, nagypolgárságot nem mozdította ki gazdasági pozícióiból, annál inkább ellehetetlenítette a törvény az alkalmazottakat, kisembereket, akik éppúgy megszenvedték a kapitalista rendszer igazságtalanságait, mint keresztény sorstársaik. Hogy Teleki miért vállalta ennek a törvénynek a végrehajtását, nehezen magyarázható. A benne is munkáló antiszemitizmus, a német nyomás, a nyilasok vitorláiból a szél kifogása? Amit bizton állíthatunk: a zsidótörvényekkel a magyar állam olyan lejtőre lépett, amin azután már nem volt megállás.
1938. november végén Romániában agyonlőtték Zelea Codreanut, és visszaszorították szervezetét, a fasiszta Vasgárdát. Az események a Német Birodalomban megingatták azok pozícióját, akik Magyarországgal szemben Romániára építettek. December 5-én Ribbentrop már üzenetet küldött Budapestre, amelyben a félreértések eloszlatására beható eszmecserét javasolt. Az új külügyminiszter, Csáky István berlini látogatására 1939. január 16-án került sor, három nappal azután, hogy Magyarország csatlakozott az antikomintern paktumhoz. A budapesti lépésnek az lett az első következménye, hogy Moszkva elrendelte a magyar kormánnyal való diplomáciai kapcsolatainak szüneteltetését.
A magyar politika intézői úgy vélték, ezzel a cselekedetükkel, valamint a Népszövetség gyors elhagyására vonatkozó határozott ígéretükkel megfelelő alapot teremtettek ahhoz, hogy a németek hozzájáruljanak Kárpátalja bekebelezéséhez. Hitler azonban először afelett érzett maradék dühét öntötte ki - független állam képviselőjével szemben nem illő módon -, hogy az ősszel a magyarok nem cselekedtek intenciói szerint. A megszeppent Csáky minden vonatkozásban hangsúlyozta, hogy hazája most már aktívabban vesz részt a tengelypolitikában. Bár Kárpátalja nem került szóba, a légkör megenyhült.
1939. március derekán Hitler felszámolta a maradék Csehszlovákiát. Szlovákia névleg független állam lett. A nemzetközi felháborodás mérséklésére Hitler - addigi álláspontját megváltoztatva - hozzájárult ahhoz, hogy (természetesen a németeknek nyújtandó gazdasági és politikai előnyökért cserébe) Kárpátalja "önálló" magyar akció keretében kerüljön vissza Magyarországhoz. Kárpátalja elfoglalása 12 061 négyzetkilométerrel növelte az ország területét. Az ottani közel 600 000 lakos közül mintegy 40 000 volt magyar, míg a többség - 480 000 fő - ruszin.
A Lengyelországnak és Romániának nyújtott brit garancia, a Moszkvával megkezdett tárgyalások még inkább megerősítették Teleki (és a mögötte állók) azon felfogását, hogy nem szabad a németek oldalán - akik valószínűleg most sem fognak villámháborúval győzedelmeskedni - konfliktusba keveredni, a végsőkig meg kell őrizni Magyarország fegyveres semlegességét; így lehet elkerülni 1918-1919 históriájának megismétlődését.
1939. szeptember 1-jén - az egy héttel korábban Moszkvával kötött paktum, a német-szovjet megnemtámadási szerződés birtokában - Németország megtámadta Lengyelországot. Bár 3-án Anglia és Franciaország a német lépésre hadüzenettel válaszolt - s ezzel a konfliktus világháborúvá terebélyesedett -, a lengyelek lényegében magukra maradtak, függetlenségük, állami létük hetek alatt összeomlott a német hadsereg hatalmas csapásai alatt, szeptember 17-én pedig a Szovjetunió is támadásba lendült. Menekülésre északon a tengeren át, délen a nemrég megvalósult 150 kilométeres magyar határszakaszon volt lehetőség. (A németek szeptember 9-én kérték a kassai vasútvonal rendelkezésükre bocsátását, amely révén a teljes déli határ német ellenőrzés alá került volna, a Teleki-kormány azonban tiszteletet érdemlő bátorsággal nemet mondott.) Mintegy 130-140 ezren, többségükben katonák találtak menedéket hazánkban. A következő év júniusáig azután a jugoszláv határon keresztül közülük hozzávetőleg százezren elhagyták az országot. A hátramaradtak a későbbiekben is támogatásra, második hazára leltek. Gyermekeik számára lengyel tannyelvű gimnázium működött Balatonbogláron.
Lengyelország összeomlása nyomán Magyarország közvetlen szomszédságba került a Szovjetunióval. A németek a kassai vasútvonal használatára vonatkozó kérésük elutasítására azzal válaszoltak, hogy leállították a Magyarországra irányuló hadianyag-exportjukat. A zárlat megzavarta az Erdély megszerzését célzó katonai felkészülést, a nyilasok pedig kormányellenes támadásaikban hatékony eszközre leltek benne.
1940. június 22-én Franciaország letette a fegyvert Németország előtt. Június 26-án a szovjet kormány ultimátumban követelte Romániától Besszarábia visszaadását. A román vezetés engedett, ellenben Erdély megtartása érdekében német orientációra váltott, és július 1-jén felmondta az angol garanciát. A magyar kormány koncessziókat helyezett kilátásba Berlin jóindulatának elnyerése érdekében, ezáltal a Német Birodalom objektíve ismét a döntőbíró pozíciójába jutott. Hitler ekkor már a Szovjetunió elleni támadás előkészítésével foglalkozott, és tudta, hogy a majdani támadás déli szárnyának megalapozásához a magyarországi vasútvonalak is szükségesek. Ezért megváltoztatta addigi elutasító álláspontját. A Turnu Severin-i tárgyalások kudarca után Németországot és Olaszországot Románia kérte fel a döntőbíráskodásra. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án Észak-Erdélyt és a Székelyföldet 43104 négyzetkilométer területtel, 2,4 millió lakossal (köztük 1 millió románnal, míg Dél-Erdélyben 400000 magyar maradt) visszaadta Magyarországnak. Az eredmény az első döntésnél jóval nagyobb volt, ám a konzekvenciái sem különben. A Volksbund lett a hazai németség egyedüli törvényes képviseleti szerve. Szabadlábra helyezték Szálasit, szeptember 27-én vezetésével (két pártocska kivételével) megszületett a nyilas pártok egysége. Októberben a német katonai egységek Magyarországon keresztül bevonultak Romániába. November 20-án - néhány nappal Romániát és Szlovákiát megelőzve - a kormány csatlakozott az 1940. szeptember 27-én aláírt német-olasz-japán úgynevezett háromhatalmi egyezményhez. Ezzel a magyar politika formálisan is feladta az elnemkötelezettség elvét, a fasiszta hatalmak oldalára állt. És akkor még nem említettük az újabb és újabb nyersanyag- és élelmiszer-szállítmányokat.
Teleki hiába tett erőfeszítéseket annak érdekében, hogy az erdélyi bevonulás megbékélést hozzon. Tanfolyamon oktatták előzőleg a tiszteket a tudnivalókra, a miniszterelnök hosszú beszédben intett mérsékletre, kiemelvén a román nép erényeit. Hiába. "Az 'integritást' kerestük, a haza bérceit, folyóit és kastélyait, s elnéztünk a hozzánk visszakerült emberek, nemzetiségek feje fölött." És nem lett jobb a hazai külpolitikai tájékozottság, a revízió valós nemzetközi összefüggéseinek felismerése. "Átmegyek a Királyhágón, ott maradt a huszárcsákóm" - énekelték naiv, túltengő öntudattal katonák és civilek, azzal a meggyőződéssel, hogy Erdély "ezer évig a mienk volt, örökké a mienk marad".
1940 őszén Magyarország számára déli szomszédja maradt az egyetlen "nyitott ablak", amelyen keresztül valamelyest kapcsolatot tarthatott a nyugati hatalmakkal. Teleki ezért szerződéssel kívánta szorosabbra fűzni a két ország viszonyát. December 12-én Belgrádban "örök barátsági" szerződést parafáltak. Bár a magyar kormánynak ezzel a lépéssel az volt a célja, hogy mozgásterét a németekkel szemben növelje, a körülmények úgy alakultak, hogy a megállapodásra kimondottan a németek jóváhagyásával került sor. Amikor pedig 1941. március 27-én - az angol titkosszolgálat által is szított - felháborodás elsöpörte a háromhatalmi egyezményt két nappal korábban aláírt jugoszláv kormányt, akkor a magyar külpolitika feloldhatatlan ellentmondásba került. Hitler ugyanis azt ajánlotta, hogy Budapest vegyen részt a délszláv állam megleckéztetésére elhatározott hadjáratban, cserébe pedig elismeri a történeti országhatár visszaállítását. Horthyt elragadta a pillanat mámora, Teleki azonban tisztában volt a lépésben rejlő szörnyű kockázattal. Távol akarta tartani hazáját a német lépéstől, ugyanakkor viszont azt is képtelenségnek tartotta, hogy elfutni hagyja a felkínált lehetőséget. Barcza György londoni követ április 2-i távirata azonban legsötétebb félelmeit erősítette meg. Eszerint Anglia megszakítja diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal, amennyiben az tűri, hogy területét a németek bázisként használják Jugoszlávia megtámadására. "Ha azonban Magyarország e támadáshoz - folytatódott az üzenet - bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok megvédése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel Szovjet) hadüzenetével is kell számolni." Összeomlott a fegyveres semlegesség koncepciója. A szovjetekre való utalás pedig megerősítette Teleki vízióját: a háború befejeztével a térségben lényegesen meg fog nőni a Szovjetunió befolyása. Utolsó tépelődő éjszakáján Teleki Pál egyetlen kiutat látott: 1941. április 3-ára virradóra önkezével véget vetett életének, hogy felrázza a lelkeket, rámutasson politikájának csődjére.
A miniszterelnök halála külföldi hivatalos körökben nagyobb hatást gyakorolt, mint itthon. Április 11-én - miután az usztasák Zágrábban kikiáltották az "önálló" Horvátországot - a magyar csapatok átlépték a déli határt. Tehát minden ment tovább, hiába volt a kétségbeesett mementó. Bárdossy László, az új kormányfő vitte keresztül az akkori hivatalos Magyarország akaratát. Anglia ugyan megfenyegette Magyarországot a németek mellé állásának negatív következményeivel, de semmi érdemleges segítséget nem nyújtott annak érdekében, hogy a német nyomás alól az ország valamelyest tehermentesüljön.
Hitlernek a magyar támogatás katonailag hasznos, politikailag pedig nélkülözhetetlen volt. Hiszen számára eminens érdek volt annak dokumentálása, hogy itt nem a német imperializmus céljairól van szó, hanem az elhibázott versailles-i békerendszer korrekciójáról, olyan új Európa megteremtéséről, amelyben a horvátok ismét visszanyerik - a szerbekkel szemben - önállóságukat, és úgyszintén visszatérhet az a félmilliónyi magyar is hazájába, amely addig a soknemzetiségű Jugoszláv Királyság asszimilációs politikáját szenvedte el.
Aligha reális feltételezés, hogy a korabeli erősen nemzeti-nacionalista magyar közvélemény eltűrte volna kormányának tehetetlenségét. Tehetetlenségét, hogy hagyja: a délszláv uralom után német fennhatóság alá kerüljön félmillió délvidéki magyar, amikor adva van a lehetőség a cselekvésre. A közvélemény elutasította azt a felfogást, mely szerint a Felvidék, Észak-Erdély, Kárpátalja, a Délvidék visszatérése területgyarapodást jelent. Babits Mihály versbe foglalt szavakkal hirdette: "Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik - A haza, a haza egyenlő volt mindig".
A Bácska, a baranyai háromszög, a Muraköz és a Mura-vidék (összesen 11 475 négyzetkilométer terület, rajta több mint egymillió lakossal, akiknek 36,6 százaléka volt magyar nemzetiségű) visszakerült az országhoz.
A Szovjetunió megtámadását célzó Barbarossa-tervet Hitler 1940. december 18-án hagyta jóvá. A balkáni események miatt az agresszió időpontja némileg későbbre, 1941. június 22-re tolódott. A terv messzemenően épített a magyar gazdaság teljesítőképességére, ám a hadsereg bevetésével nem számolt. A némi körültekintést tanúsító kormányt elsősorban az elvakult katonai vezetők, élükön Werth Henrik vezérkari főnökkel az önkéntes felajánlkozás irányába nyomták. A háború kirobbanásának másnapján a magyar kormány megszakította az 1939 szeptemberében helyreállított magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatokat. A Magyarországgal szemben jelentősen módosuló német álláspontot hűen fogalmazta meg Alfred Jodl, a hadsereg-főparancsnokság hadműveleti osztályának főnöke. "Minden magyar segítséget mindenkor elfogadunk. Semmit sem akarunk követelni, de minden önkéntes felajánlást hálásan veszünk. Szó sincs arról, hogy Magyarország esetleges részvételét nem akarnánk." Megváltozott álláspontjukat nem adták hivatalosan Bárdossy tudomására, hanem arra törekedtek, hogy Werthék hozzák mozgásba a politikai vezetést.
1941. június 25-én Finnország is hadba lépett Németország oldalán. A "független" Szlovákia és Horvátország már korábban hasonlóan cselekedett. Németország európai szövetségesei közül így csak Magyarország nem volt - Bulgáriától eltekintve, amelynek részvételére, mint lehetetlenre, a németek eleve nem számítottak - hadviselő fél. És másnap bekövetkezett a mai napig tisztázatlan kassai provokáció, amely megadta a végső lökést Horthy és Bárdossy számára, hogy a hadba lépés mellett döntsön. E végzetes elhatározásban nagy súllyal esett latba, hogy a német erők mellett ott masírozott az egész - immáron német égisz alatt - újjászerveződött, a korábbi területi döntéseket megváltoztatni akaró kisantant. S annak volt döntő fontossága, hogy az egész korabeli magyar uralkodó elit külpolitikai horizontja még az európai méreteket sem fogta át, nemhogy világméretekre kiterjedt volna, következőleg messze nem értették meg az antifasizmus rendező elvének meghatározó jellegét, képtelenek voltak felfogni, hogy ebben a harcban a Szovjetunió szilárd szövetségesekre lel a nyugati demokráciákban.
Június 26-án a minisztertanács a hadba lépés mellett döntött, másnap reggel a magyar légierő "megtorló" akciót hajtott végre Sztanyiszlav város ellen, majd ugyanaznap a kormányfő a parlamentben - Horthy állásfoglalása alapján - bejelentette a hadiállapotot a Szovjetunióval.
A Szovjetunió elleni támadást mintegy 45 000 katonával, Szombathelyi Ferenc parancsnoksága alatt 1941. július 1-jén indította meg a magyar haderő. Néhány nap alatt elérte a Dnyesztert, innen csak az úgynevezett gyorshadtest nyomult tovább. Ez a sereg hozzávetőleg ezer kilométert jutott előre, addigra olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy december 4-én - német jóváhagyással - hazarendelték. A vártnál jóval keményebb keleti front módosíttatta a magyar részvétellel kapcsolatos német álláspontot. Már 1941. szeptember elején a német főhadiszállásra utazó Horthytól újabb csapatkontingenseket kérnek, az ősz folyamán ismét hasonló igényeket fogalmaznak meg, és azok jórészt teljesülnek is. A Moszkva alatt 1941 decemberében elszenvedett első jelentős vereség nyomán a német igények már követeléssé fajulnak. 1942. január elején Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, majd nyomában Wilhelm Keitel, a Wehrmacht főparancsnoka jár Budapesten azzal a céllal, hogy jóval tevőlegesebb magyar részvételt kényszerítsen ki. A tárgyalások több kérdésben heves vitává, veszekedéssé fajultak, és végül az erősebbnek kedvező kompromisszum született. Ennek értelmében növekednek a Német Birodalomba irányuló olajszállítások, 20 000 német ajkút - azzal a feltétellel, hogy elveszítik magyar állampolgárságukat - toborozhattak a Waffen-SS-be, és ami a legfontosabb volt: mintegy 200 000 katona (a későbbi 2. magyar hadsereg) hátországba, valamint frontvonalba küldésében állapodtak meg.
Bárdossy miniszterelnökre és a kormányzóra nem is elsősorban a szélsőjobboldal nyomása nehezedett, hanem a harciassá vált katonáké, a babérokra vágyó tábornokoké. (A németek maguk sem kívánták a nyilasok hatalomra jutását, mert inkább bíztak a velük együttműködő Horthy-rendszerben, mint a kiszámíthatatlan Szálasiékban.) A kormányzat belpolitikai intézkedései azonban már háborús jellegűek. Bevezetik a személyi szükségleteket szolgáló cikkekre, élelmiszerekre a vásárlási könyv használatát, ami a jegyrendszer előjele volt. A náciknak tett engedmény a faji megkülönböztetés újabb kiterjesztése, a zsidónak minősített állampolgárok jogainak további korlátozása. A harmadik zsidótörvény (amelyet már a háborúba lépés után, 1941. augusztus elején hirdettek ki) kimondottan fajvédelmi alapon állt. A polgári házasságról szóló törvény módosításával megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést. A kormányzat és a korabeli jogalkotók erkölcsi színvonalát jellemzi, hogy állami törvénnyel akarták szabályozni a polgár életének intim szféráját is: fajgyalázásnak minősíti és bünteti a zsidó és nem zsidó közötti házasságon kívüli nemi kapcsolatot. Amikor egy állam törvényhozása ezzel foglalkozik, megindítva a feljelentések özönét, akkor az erkölcsi lealjasodást ösztönzi. A munkaszolgálat bevezetése, a zsidótörvények, a nem magyar honos zsidóság összeírása teremtik meg azt a hangulatot és feltételrendszert, amely a német megszállás után a magyar holokauszthoz vezet. A családok széthullása, az emberi, egyéni tragédiák sokasága, a felebaráti szeretet keresztény erényének feledése - párosulva a háború ekkor még elképzelhetetlen méretű szenvedéseivel és rombolásával - a magyar társadalom széteséséhez vezetett.
A szovjet fél ismételt kezdeményezésére Londonban 1941. november végén elhatározták, hogy hadat üzennek Finnországnak, Magyarországnak és Romániának. 1941. november 29-én a budapesti amerikai követ adta át London ultimátumát: ha december 5-ig a magyar kormány nem vonja vissza csapatait szovjet földről, úgy azt casus bellinek (háborús oknak) tekintik. Bárdossy László miniszterelnök különösebb megrázkódtatás nélkül tudomásul vette a brit elhatározást. 1941. december 7-én - éppen azon a napon, amelyen a japánok Pearl-Harbourt megtámadták - beállt a hadiállapot Magyarország és az Egyesült Királyság között.
A japán agresszió nyomán európai szövetségesei is deklarálták az Egyesült Államokkal való hadiállapotot. Bárdossy újabb súlyos lépésként ugyanazon a napon - december 11-én - határozatot fogadtatott el a minisztertanáccsal. Ez a diplomáciai kapcsolatok megszakítása mellett a hadiállapot beálltát illetően szándékosan kétértelmű volt. A budapesti amerikai követ kérdésére a miniszterelnök először úgy foglalt állást, hogy nincs szó hadüzenetről. Másnap azonban - mivel az ilyen beállítással a németek és az olaszok egyaránt elégedetlenkedtek - egyszerűen telefonon közölte az amerikai követtel az ellenkező, tehát háborút jelentő értelmezést. (A felettébb szokatlan eljárással természetesen az ügy nem zárult le. A diplomácia szabályai szerint Bárdossy miniszterelnöknek jegyzékbe kellett foglalnia súlyos következményű lépését.)
Sajátos jelensége volt a magyar közéletnek, hogy 1941 őszén, 1942 elején számos háborúellenes megmozdulásra került sor. Amikor pedig a magyar részvétel a keleti fronton komolyra fordult, s bekövetkeztek a hatalmas veszteségek, akkor majdhogynem síri csönd borult az országra. (Amihez persze hozzájárult a hatóságok erélyes fellépése, a katonai elhárítás hatékony működése.) A háborúba lépés ellen tiltakozó Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti vezető igencsak egyedül érezhette magát a politikai elitben. A szerveződő háborúellenes megmozdulások összekapcsolódtak a nyilasok elleni fellépéssel, amiben a szociáldemokrata mozgalom és a kisgazdapárt jelentette a tömegerőt, míg az antifasiszta értelmiségiek voltak ezeknek a szervezői.
A demokratikus erők összefogásának első, pártok feletti szervezete lett az 1941 szeptemberében alakult Magyar Parasztszövetség. Vezetői a kisgazdapárti Nagy Ferenc és Kovács Béla voltak. Az antifasiszta tüntetések kapcsolódtak a progresszív függetlenségi hagyományokhoz, amelyeknek ekkor inkább németellenes üzenetük lehetett. 1941. október 6-án, az aradi vértanúkra és az első független miniszterelnökre emlékezve került sor a budapesti Batthyány-örökmécses megkoszorúzására. November 1-jén a Kerepesi úti temetőben több százan vettek részt a Kossuth Lajos mauzóleumánál és Táncsics Mihály sírjánál tartott koszorúzáson. Inkább a szellemi honvédelem, az értelmiségi tiltakozás megfogalmazását tette lehetővé a Szociáldemokrata Párt napilapja. A Népszava 1941. évi karácsonyi számában megszólaltak az illegális kommunista szerzőktől kezdve a magyar progresszió legkülönbözőbb képviselői, a konzervatív-legitimista irányzatokig bezárólag. (A nagyívű találkozás a kommunista Kállai Gyulától a szociáldemokrata Szakasits Árpádon a kisgazdának számító Bajcsy-Zsilinszkyn át a kereszténydemokrata Barankovics Istvánig és Szekfű Gyuláig terjedt.)
A Népszava karácsonyi számában látható egymásra találásból nőtt ki Szekfű Gyula elnökletével a Történelmi Emlékbizottság. Ennek formális célja az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc emlékeinek, ereklyéinek összegyűjtése és a majdani, 1948-as centenárium méltó megünneplésének előkészítése volt. A bizottság azonban a háborúellenes és náciellenes szerveződés "fedőszervének" szerepét töltötte be. Kiadványai, majd az 1942. március 15-ének megünneplése a háború alatti legjelentősebb ilyen megmozdulássá vált. A Petőfi-szobornál gyülekező több ezres tömeg háborúellenes jelszavakat skandált, majd a parlament elé vonult.
A hadat viselő ország legfőbb vezetésében joggal vetődött fel az egyre gyakrabban gyengélkedő államfő utódlásának, illetve alkalomadtán helyettesítésének a kérdése. Horthy Miklós kormányzónak nem állt szándékában lemondani, hiszen az nyilván újabb politikai bonyodalmakhoz vezetett volna. Kézenfekvőnek látszott a helyettesítéséről való gondoskodás. A kormányzóhelyettes az államfőt elsősorban protokolláris terheitől szabadíthatta meg. Az is a fennálló állapot stabilitását szolgálta, hogy nem valamely markáns politikust, közéleti személyt szemeltek ki erre a posztra, hanem olyant, akiben az idős kormányzó maradéktalanul megbízott, és akinek nem voltak hatalmi-politikai ambíciói. Így esett a választás a kormányzó idősebb fiára, Horthy Istvánra. A kormányzóhelyettesről szóló törvényt a parlament 1942 februárjában fogadta el. A legitimisták - így maga Serédi Jusztinián bíboros is - ebben a lépésben a protestáns Horthy "dinasztiaalapítási" szándékát fedezték fel (amint a nyilasok is ezzel rágalmazták). Bárdossy miniszterelnök ekkor azonban komoly ballépést követett el, nem ismerve kellően a kormányzó mentalitását: ő ugyanis egy Habsburg főherceget, a szélsőjobb iránti rokonszenvét nem titkoló Albrechtet látta volna szívesen a kormányzóhelyettesi tisztségben. Nem is volt tovább maradása, 1942. március elején Horthy menesztette. (Horthy István egyébként kiváló képességű mérnök volt, politikailag az angolszász demokráciákkal rokonszenvezett, megvetette a nácikat és a nyilasokat. A kormányzóhelyettesi tisztség betöltésére tökéletesen megfelelt. Személyes bátorságára és erkölcsi tartására jellemző, hogy repülőtisztként önként ment a keleti frontra, ahol 1942. augusztus 20-án hősi halált halt. A kormányzóhelyettességet többé nem töltötték be, viszont csecsemőkorú fiát néhány, a valóságtól elrugaszkodott politikus állítólag királlyá szerette volna tenni.)
1942. március közepén Horthy Miklós kormányzó Bethlen Istvánra és más konzervatív tanácsadóira hallgatva olyan új miniszterelnököt keresett, akinek személye persona grata Berlinben, ám itthon a belpolitikában a bal- és jobboldali szélsőségek féken tartására képes, valamint kellő politikai érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy Magyarország minél kisebb áldozatokat hozzon a frontokon, s igyekezzen lazítani a hatalmas szövetséges, Németország halálos ölelésén. A kipróbált horthysták közül a zseniálisnak aligha mondható, de annál inkább korrekt és megbízható Kállay Miklós, Gömbös egykori földművelésügyi minisztere kapta a szinte teljesíthetetlen feladatot. A vállalkozás volt kilátástalan, mert a térség sorsát már ekkor a németek szabták meg: lehetett volna akaratukkal szembeszegülni és hősies ellenállásban elvérezni( s lehetett hozzájuk alkalmazkodva kivárni, a kisebb rossz vállalásával a túlélés lehetőségeit keresni. Kállay, Horthy és a hatalmi elit ez utóbbit választotta.
A Kállay-kormány a belső rend és nyugalom biztosítására igen határozott rendészeti eszközöket vett igénybe. Ezek nem is elsősorban a nyilasok ellen irányultak, akik ezekben a hónapokban ugyancsak csendesnek bizonyultak. Sokkal inkább az illegális kommunista szervezkedési kísérletekkel, a Szociáldemokrata Párttal és szakszervezetekkel, általában elmondható, hogy a baloldallal szemben lépett fel a hatalom a korábbiaknál erélyesebben.
A németek keleti hadjáratának első kudarca, a Moszkva alatt elszenvedett vereség gyökeresen megváltoztatta Berlin igényeit a magyar katonai részvételt illetően. Az a Kállay, aki a német szövetség lazításáról szőtt álmokat, 1942 tavaszán nem tudta elhárítani az ekkor felállított 2. magyar hadsereg kivitelét a keleti frontra. A nem kellően felszerelt, főként nem a téli hadviselésre alkalmas honvédség kiszállítása már áprilisban megkezdődött. A felvonulás részét képezte a németek Kaukázus megszerzésére irányuló hadműveletének, ami végül a sorsfordító sztálingrádi csatába torkollott. A 200 000 fős magyar hadsereg Jány Gusztáv vezénylő tábornok irányításával július végére foglalta el állásait a Don mentén. Az előcsatározásokban, tehát a Donhoz történő kijutáshoz is komoly harcokra került sor, és a szovjet hadseregnek sikerült több hídfőt is megtartania a folyón a magyar arcvonallal szemben. A magyarok mellé két román és egy olasz hadsereg vonult fel a Donhoz a Sztálingrád elleni német támadás keretében. Az 1942. augusztus közepén induló német offenzíva a kezdeti sikerek után, 1942-1943 fordulóján megsemmisítő vereséggel végződött. (Sokan ezt az ütközetet tekintik a második világháború fordulatának, ami után a németek már nem nyerhették meg a háborút.)
A Don-kanyarban kétszáz kilométernyi frontszakaszt védő 2. magyar hadsereget 1943. január 12-én érte a nagy erejű szovjet ellentámadás. A hosszan elnyúló és mélységében sem kellően tagolt védelem néhány hét alatt összeomlott (voronyezsi csata). A magyar honvédek több ezer kilométerre hazájuktól aligha érezhették át a Donnál a honvédelem értelmét. A 200000 fős hadseregből 40 ezren hősi halált haltak, 70 ezren megsebesültek, hadifogságba estek vagy eltűntek. A tragédia itthon sem volt sokáig titkolható. Kállaynak sikerült elérnie a hadsereg maradványainak hazahozatalát. Az ezt követő hónapokban a keleti hadszíntéren maradó magyar katonai alakulatok a hátországban karhatalmi rendfenntartó feladatokat láttak el.
A tengelyhatalmak afrikai kudarca (az El Alameinnél elszenvedett vereség és Észak-Afrika ezt követő feladása), illetve a szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme valóban fordulatot jelentett a világháborúban. Ezt követően a realitásokkal számoló politikusok és katonák egyaránt fontolóra vehették a vereség lehetőségét is. A Kállay-kormány és a kormányzó elérkezettnek látták az időt a háborúból való kikerülés, a fegyverszünet és különbéke előkészítésére. Az ilyen irányú kapcsolatfelvételre a semleges, nem hadviselő országokban működő angol közegekkel, mint később kiderült, a brit hírszerzés embereivel volt lehetőség.
Először Lisszabonban tettek - sikertelen - kísérletet a Londonnal való kapcsolatfelvételre, majd Sztambul volt a kiszemelt hely. Kállay megdöbbent, amint megtudta, hogy a szövetségesek szabotázsok megszervezését szabták feltételül. Az angol válasz áprilisban még nyersebbé vált: ha a magyar kormány nem képes a szorgalmazott szabotázsok megszervezésére, akkor a tárgyalásoknak semmi értelmük nincs.
Sztambulban egyébként még 1943. február elején a demokratikus és liberális ellenzék nevében megjelent Szent-Györgyi Albert, a Nobel-díjas biokémikus is, aki a demokratikus társadalmi átalakulás szorgalmazójaként mutatkozott be, a németekkel való katonai szembenállás megszervezését is vállalta. Elképzelése azonban a szövetségesek balkáni partraszállására épült, és annak elmaradása miatt nem lehetett reális. Szent-Györgyi akciója nagy és kedvező visszhangot váltott ki az angol külpolitika intézőinél, vele valóban perspektivikus kapcsolatot akartak tartani, ám Londonnak sokkal nagyobb figyelmet kellett fordítania a minden magyar lépésre gyanakvóan figyelő csehszlovák kormány megnyugtatására. Benes most sem válogatott eszközeiben, és a tudomására jutott akciót - Szent-Györgyi nevének említése nélkül - kiteregette.
A kapcsolatfelvétel harmadik színtere Stockholm, a negyedik pedig Svájc volt. A küldetések ezeken a helyeken sem hoztak sikert, mert azt az angol álláspontot, hogy Magyarország feltétel nélkül adja meg magát, a Kállay-kormány tanácstalanul, értetlenül fogadta. Az angol-amerikai csapatok ugyanis távol voltak az országtól, tehát ebben a vonatkozásban nem volt kivel szemben kapitulálni. A szovjetek vonatkozásában - mivel az ország szempontjából a bolsevizmust a német nemzetiszocializmusnál is nagyobb veszedelemnek tartották - még a tárgyalások felvételét sem tudták elképzelni, a katonai átállás gondolatát pedig azért utasították el, mert minden körülmények között el akarták kerülni azt, hogy kiprovokálják az ország német megszállását.
1943 tavaszán Hitler Klessheimbe kérette szövetségeseit, hogy az egyre kedvezőtlenebb helyzetből a kötelékek szorosabbra fűzése révén találjon kiutat. A magyar kormányzónak április 16-án kellett a Führerrel találkoznia. Hitler a béketapogatódzásokról birtokába került tények alapján Kállay menesztését követelte, Horthy azonban nem engedett a német nyomásnak. Mivel az előző esztendőben a németek hiába követelték a magyarországi zsidóság deportálását, ezért Horthynak a zsidókérdésben is meg kellett hallgatnia a Führer brutális kirohanásait, amiképpen azonban Kállay továbbra is a helyén maradt, azonképpen a magyarországi zsidók - egyébként korántsem könnyű, ám viszonylag mégis irigyelt - sorsa sem változott. A találkozóról kiadott közös közlemény berlini változata arról adott hírt, hogy a két ország elszántan folytatja harcát mind a bolsevizmus, mind pedig annak angol-amerikai szövetségesei ellen, a budapesti verzió ellenben (Kállay akaratának és korábbi megnyilatkozásának megfelelően) ezen passzus nélkül látott napvilágot. Ezzel Kállay berlini bűnlajstroma tovább bővült.
1943. július 10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, július 25-én pedig a király és saját párthívei megbuktatták Mussolinit. A nagy fordulat hatására Kállay már kész volt a feltétel nélküli megadás elvének elfogadására, az angolszász hatalmak pedig annyiban váltak rugalmasabbá, hogy - korábbi álláspontjuktól eltérően - tudomásul vették: a kapituláció nyilvánosságra hozására csak akkor kerüljön sor, amikor reális lehetőség nyílik annak keresztülvitelére. A végső formába öntött szöveg szerint "Őfelsége kormánya elvárja, hogy a magyar kormány a megfelelő pillanatban nyilvánosan bejelenti a feltétel nélküli megadás elfogadását." Kállay azonban visszatáncolt és a "feltétel nélküli" kitétel nélkül szerette volna a megállapodást értelmezni.
A cselekvésképtelenséget a jövő kilátástalansága is erősen motiválta. A magyar vezető körök szerették volna megtartani részben vagy egészben azokat a területeket, amelyek az igazságtalan trianoni döntésen 1938 és 1941 között történt jelentős változtatások révén kerültek vissza az országhoz, de minden visszajelzés szerint ennek nem volt realitása. Szerették volna - igaz: nem változatlan formában, hanem jelentős, ám a lényeget mégsem érintő módosításokkal - a közel negyedszázados rendszert megőrizni, de egyre világosabbá vált, hogy maguk az angolszász nagyhatalmak is gyökeres változtatást, lényegében teljes elitcserét szorgalmaznak. A Szovjetuniónak a térségben való megjelenése pedig - és ezt a víziót már a Telekit halálba taszító 1941. április 2-i Barcza-távirat is felfestette - magának a polgári rendszer pusztulásának az esélyét is nagy valószínűséggel magában rejtette.
A magyar közélet 1943-ban már úgy vélte, legalábbis annak a háborúellenes, demokratikus része, hogy a háború viszonylag gyorsan véget ér, és Magyarország nagyobb veszteségek nélkül átvészelheti ezt az időszakot. Ez az illúzió jellemezte a politikai pártokat is, amikor már a háború utáni szövetségekre gondoltak. 1943 nyarán a kisgazdapárt vezetői (Bajcsy-Zsilinszky és Tildy Zoltán) Kállayhoz intézett memorandumban sürgették a különbéke megkötését. Ezáltal a kormány az előzetes fegyverszünet tető alá hozásához maga mögött tudhatta a demokratikus pártok támogatását. A kisgazdapárt és a szociáldemokraták 1943-ban pártszövetséget hoztak létre a két nagy társadalmi réteg: a parasztság és a munkásság politikai érdekeinek jövőbeni érvényesítése érdekében, amire azonban majd csak a háború után nyílik lehetőség. Ugyanebben a "politikai optikai csalódásban" éltek azok az értelmiségiek, népi írók, demokraták és szocialisták, akik 1943. augusztus végén Szárszón folytattak eszmecserét Magyarország jövőjének sorskérdéseiről. Mintha már a réginek vége lett volna, mintha a háború befejezése a kertek alatt lenne. A szocialista alternatíva, a kert-Magyarország, a polgári demokratikus berendezkedés hívei egyaránt abból indultak ki, hogy a negyedszázadnyi Horthy-rendszer nem lesz fenntartható a háború után, hanem egy új Magyarországot kell teremteni. Csak azzal nem számoltak, hogy még jön a német megszállás, a zsidóüldözés, a nyilas terror, majd pedig a magyar nemzeti érdekek szempontjából semmivel sem kedvezőbb szovjet megszállás.
1943 szeptemberében Olaszország kivált a háborúból, tehát eltört a "tengely", s Hitler meg akarta kímélni magát attól, hogy előbb-utóbb Magyarország is hasonlóképpen cselekedjék. Ennek elhárítására a vezérkar hadműveleti osztálya szeptember végére kidolgozta Magyarország megszállásának tervét. Edmund Veesenmayer ellenben Horthy megnyerésével, szélsőjobboldali kormány kineveztetésével politikai megoldást javasolt. Hitler végül a két javaslat kombinálása mellett döntött.
Budapestre már 1943 októberében befutott az első hír arról, hogy a németek az ország megszállására készülnek. Majd újabb és újabb értesülések érkeztek, ám a politikai és katonai vezetés - egy-két személyt kivéve - nem adott hitelt ezeknek. Kállay úgy vélte, hogy mivel a háborúból való kiugrásra nem tett érdemleges előkészületet, ezért a német megszállással sem kell számolnia. Az ellenintézkedések megtételét azért is célszerűtlennek találta, mert azzal - hite szerint - csak ingerelték volna a Német Birodalmat. Értékes hetek-hónapok vesztek el, amikor még érdemben lehetett volna az ellenállásra felkészülni.
Jagow német követ 1944. március 15-én este az Operaházban adta át a Führer Klessheimbe szóló meghívását. Horthy és Hitler 18-i találkozója drámai módon zajlott le. A nap folyamán a tárgyalások többször megszakadtak, és végül a késő esti órákban zajló utolsó megbeszélésen sikerült a Führernek elérnie, hogy az agg kormányzó tudomásul vegye az ország oly módon történő megszállását, hogy ő a helyén marad, Kállayt elejti, az új kormány folytatja a háborút, a belpolitikai életet megváltoztatja.
Az országban állomásozó magyar csapatok létszáma ugyan jóval meghaladta a bevonuló németekét, mivel azonban kellő időben nem tettek komoly előkészületeket, ezért ekkor már reménytelen lett volna az ellenállás kibontakoztatása. A politikájának teljes csődjét átélő, összetört miniszterelnök csupán arról tudott intézkedni, hogy semmisítsék meg a miniszterelnökség és az egyes minisztériumok németek előtt kompromittáló iratait, majd miután személyes biztonsága veszélybe került, a budapesti török követségre menekült.
Bár a miniszterelnök és a belügyminiszter is igyekezett telefonon értesíteni minél több angolbarát, baloldali, illetve ismertebb zsidó személyiséget a közeledő veszélyről, a letartóztatási hullámot - mivel a németek gyorsan és pontos lista alapján dolgoztak - sokan nem kerülhették el. Az érkező pribékeket egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre fogadta fegyverrel, aki pisztolylövéseivel talán nem is elsősorban az életét, hanem nemzete becsületét védelmezte. A sebesült politikust a Szent János téren némán bámuló tömeg szeme láttára vitték el, a független Magyarországot éltető kiáltása a bámész sokaság részéről teljesen visszhangtalan maradt.
Az ország német megszállása után a magyar gazdaság erőforrásait a németek gátlástalanul kihasználták. Ellenszolgáltatás nélkül vették igénybe a mezőgazdasági és ipari termékeket. A leggazdagabb zsidó családok (Weiss Manfréd, Kornfeld, Chorin család) tagjainak semleges országba történő kivitele ellenében német tulajdonba (pontosabban az SS tulajdonába) került a magyar ipar gerincét alkotó vagyon.
A német katonai jelenlét legtragikusabb következménye lett a Magyarországon élő, ekkor mintegy 800000 főre tehető zsidóság többségének elpusztítása, a magyar holokauszt. Magyarországon és Budapesten élt Európa legnépesebb zsidó közössége, amely a korábbi zsidótörvények és a munkaszolgálat ellenére - legalábbis a németek által megszállt országokhoz képest - relatív biztonságban érezhette magát. A Gestapo és a zsidókérdés "megoldására" specializálódott Eichmann-kommandó Budapestre településével megkezdődött a magyar zsidóság kálváriája. Sztójay Döme kormánya gyors egymásutánban adta ki a zsidók mozgásszabadságát korlátozó rendeleteit, személyes szabadságuk felszámolását célzó intézkedéseit. (Ezalatt Horthy megrendülve addigi politikájának látványos csődjétől, ki sem mozdult a Várból.)
Májusban megkezdődött a vidéki zsidóság gettókba történő összegyűjtése. A gettósítás, majd a deportálás végrehajtása német kezdeményezésre és felügyelet mellett, de az illetékes magyar közegek közreműködésével történt. A közigazgatási szervek és a csendőrség feladata volt a végrehajtás, míg a kiszállítást a MÁV precízen működő gépezete biztosította. A tömeges deportálás fő iránya a kassai vasútvonalon át a dél-lengyelországi megsemmisítő táborok (elsősorban Auschwitz) voltak. A deportálást zónánként hajtották végre. Első ütemben a Kárpátaljáról és a Felvidékről, majd Észak-Erdélyből, az Alföldről és a Duna-Tisza közéről, végül a Dunántúlról deportálták a zsidóságot. Az utóbbi zónákból a szerelvények többsége inkább osztrák vagy német táborokba ment, ahol valamivel nagyobb volt a túlélés esélye.
A zsidóüldözést és deportálást, emberek százezreinek megölését vallásuk, fajuk, származásuk miatt (1944. június végéig 440000 embert hurcoltak el) józan ésszel megérteni nem lehet. A tömegméretű gyilkosság lehetővé tételének felelőssége alól senki sem vonhatja ki magát, bár a felelősség nyilván más mértékben terhelte-terheli a hatalom birtokosait, a parancsot adókat, a végrehajtókat és a tétlen szemlélőket. A magyar társadalom is megosztott volt a zsidósághoz való viszonyt illetően, az évtizedes antiszemita hangulatkeltés nem maradt hatástalan. Ugyanakkor nem tehető az egész magyar nép kollektíven felelőssé a történtekért.
Az üldözöttek mentésének, segítésének számos, nagy lelkierőről és személyes bátorságról tanúskodó példája említhető. A menekítés lehetőségével elsősorban az egyházak rendelkeztek. A keresztlevelek kiállítása vagy az egyházi intézményekbe, rendházakba, kolostorokba való befogadás több ezer embert mentett meg. Pannonhalmán a bencés főapátságban - a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt - rendszeresen mintegy ezer menekült tartózkodott. Kiemelkedett bátorságával a Szociális Testvérek Társaságának főnöknője, Slachta Margit, aki munkatársaival együtt több száz üldözöttet bújtatott. Hosszan lennének sorolhatók más szerzetesi intézmények, világi papok és főpapok, protestáns egyháziak (így például a Magyar Szent Kereszt Egyesület vagy a protestáns Jó Pásztor szervezet). Márton Áron erdélyi püspök emelte fel először a kolozsvári Szent Mihály-templom szószékéről ünnepélyes tiltakozó szavát a faji üldözés ellen. De megtette ugyanezt a győri gettó felállításakor báró Apor Vilmos győri püspök is, akit a front megérkezésekor részeg orosz katonák lőttek le. Budapesten ekkor még nem került sor gettó felállítására, hanem egyes kerületekben úgynevezett csillagos házakat jelöltek ki.
A szövetséges hatalmak vezetői, a semleges országok illetékesei, sőt maga XII. Pius pápa is tiltakoztak a deportálások ellen, és Horthyt több ízben felszólították azok beszüntetésére. A kormányzót a deportálások július eleji leállítására valószínűleg az késztette, hogy ekkor már sikeresen megtörtént a normandiai partraszállás, és közelinek tűnt a háború vége. A másik ok saját hatalmának - még ha formális hatalmának is - a megdöntésére irányuló úgynevezett csendőrpuccs volt. A nyilas belügyi államtitkárok által szervezett akciót a kormányzóhoz hű esztergomi páncélos hadosztály Budapestre vezénylése hiúsította meg. Így a több mint kétszázezres fővárosi zsidóság jelentős része megmenekült a deportálástól.
1944. augusztus 23-án a Iasi-Kisinyov térségben a Vörös Hadsereg elérte a román határt, ugyanazon a napon Románia fegyverszünetet kért a szövetségesektől és szembefordult Németországgal. A román kiugrás kedvező feltételeket teremtett egy hasonló magyar elhatározáshoz is. A németek hetekre elvesztették a hatékony cselekvésre való képességüket, csapataik rendezetlenül özönlöttek visszafelé. Horthy erejéből azonban nem futotta többre, mint a Sztójay-kormány menesztésére és helyette Lakatos Géza kinevezésére. Az elkövetkező heteket messzemenően a németek használták ki hatékonyabban. A kormányzó szeptember második felében látta be, hogy elkerülhetetlenek a Moszkvával történő tárgyalások: Faragho Gábor altábornagy, frissen kinevezett vezérezredes vezetésével október 1-jén érkezik magyar delegáció Moszkvába. Az október 8-án kézhez vett - a szövetségesekkel egyeztetett - előzetes fegyverszüneti feltételek szerint Magyarország csapatait és köztisztviselőit az 1937. december 31-én érvényes határok mögé vonja vissza. A végrehajtás ellenőrzésére az antifasiszta hatalmak (orosz elnöklettel) bizottságot küldenek, Magyarország pedig azonnal hadat üzen Németországnak. Ekkor már a Dél-Erdélyből támadó és szeptember vége óta a Viharsarkon keresztül előrenyomuló szovjet hadsereg október 6-a óta újabb nagy offenzívában van, páncélos ütközetet vív Debrecennél, délen pedig Szegednél átkel a Tiszán, és 11-én elfoglalja a várost. Ezen a napon a kormányzó felhatalmazást ad a fegyverszüneti egyezmény elfogadására, és aznap éjjel alá is írják a megállapodást.
Október 14-én szovjet sürgetésre a kormányzó másnapra hozza előre a kiugrás későbbre tervezett időpontját. Október 15-én, ezen a napfényes vasárnapon sokak korai örömének vált forrásává Horthynak a rádióban délben több ízben felolvasott proklamációja, amelyben bejelentette, hogy a fegyverszünet mellett döntött. Ám elmaradt a németekkel való szembefordulást elrendelő utasítás, nem esett szó az arcvonalaknak a szovjet csapatok előtti megnyitásáról. És legfőképpen: hiányzott a hatékony cselekvés megalapozása. A Magyar Front és más, ellenállásra kész szervezetek és személyek nem kaptak előzetes tájékoztatást. A csapatoknál néhány órás zűrzavar keletkezett, majd a káoszon a németek és a nyilasok lettek úrrá.
Az elmúlt közel két hónapban egyrészt több százezerre duzzadt a Magyarországon állomásozó németek száma, s emellett utolsó tartalékukat, a nyilasokat alaposan felkészítették a hatalomátvételre.
A tragikomikus mozzanatokat sem nélkülöző kiugrási kísérlet a rendszer totális csődjébe torkollott, hiszen az államfőt azok az erők hagyták cserben, amelyek negyedszázadon át hatalmi bázisát alkották. Ugyanakkor Dálnoki Miklós Béla, az 1. magyar hadsereg parancsnoka mintegy 20 000 katonájával átállt a Vörös Hadsereg oldalára. Október 19-én hadparancsban utasította csapatait a németekkel való szembefordulásra.
Magyarország háborúból való kiválásának meghiúsulása után a németek utolsó itteni politikai tartalékukat, a nyilasokat tették meg a formálissá vált kormányzati hatalom birtokosainak. Szálasi miniszterelnöki kinevezése után november elejétől nemzetvezetőként egy kézben egyesítette a kormányfői és az államfői tisztet. A nyilas uralmat tragikomikus módon még mindig a magyar közjogi rekvizitumokkal tették úgymond törvényessé. Sem a nyilasok, sem a németek nem zavarták szét az országgyűlést, hanem annak maradványaiból saját törvényhozást működtettek. A nemzetvezető esküt tett a Szent Koronára, és még az összeomlás napjaiban is ragaszkodott a koronázási jelvények birtoklásához.
A nyilas kormánynak akadt hivatásos tábornok honvédelmi minisztere Beregffy Károly személyében, vagy arisztokrata származású külügyminisztere báró Kemény Gáborban. Szálasi elrendelte, hogy a fegyveres erők tagjai, az állami és köztisztviselők tegyenek esküt a nemzetvezetőre. (Hiszen korábbi esküjük Horthy Miklós kormányzó iránti hűségre szólt.) Az esküt meglepő módon az érintettek többsége letette, bár ebben az is szerepet játszott, hogy az esküt megtagadók nem csak tisztségüket vesztették el, hanem letartóztatás és megtorlás várhatott rájuk. A diktatúra szisztematikus kiépítését és gyakorlását a Nemzeti Számonkérő Szék felállítása jelezte, amely "törvényesítette" a gyilkosságokat.
Bár a Szálasi-uralom csak Budapestre és a Dunántúlra korlátozódott - hiszen az ország nagyobb része már szovjet kézen volt -, még további féléves szenvedést jelentett a lakosság számára. A nyilasok országlását az tette lehetővé, hogy a német hadvezetés a végsőkig tartani kívánta Budapestet és a Dunántúlt, hogy itt védje meg a német területeket. A nyilas kormányzás gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a németek jóváhagyása melletti szabadrablást és a polgári lakosság fegyveres terrorizálását.
Az a néhány hét és hónap, ami a nyilasok rendelkezésére állt, újabb tömeges áldozatokat követelt. 1944 végén felállították a budapesti gettót, és az ott összezsúfolt emberekre addig el nem képzelhető szenvedés várt. A razziáknak százával estek áldozatul zsidó és nem zsidó üldözöttek. A főváros környéki zsidóságot télvíz idején, még Budapest karácsonykor bekövetkezett bekerítése előtt, gyalogmenetben hajtották a nyugati határ, majd Ausztria felé. Ekkor pusztult el a magyar szellemi élet és irodalom több nagy alakja. A semleges országok itt maradt követségei tízezrével adták ki az üldözötteknek a menleveleket (Schutzpass), hogy tudniillik államuk védelme alatt állnak. A legtöbb ilyen menlevelet Angelo Rotta pápai nuncius adta a rászorultaknak. A Szentszék, a svájci, a svéd és portugál követség védelme alatt álló úgynevezett Palatinus-házakban (a pesti oldalon lévő Pozsonyi úton) jött létre a nemzetközi gettó. Ezekre az épületekre kitűzték az adott ország lobogóját, és a kapukban rendőrök posztoltak, hogy megakadályozzák az elhurcolást. A pesti zsidómentés legendás alakja volt Raul Wallenberg svéd diplomata, akit viszont később az oroszok hurcoltak el, vagy Giorgio Perlasca.
A nyilas hatalmi szervek, a kormány, a nemzetvezető s a maradék országgyűlés áttelepült a nyugati végekre, azonban már a németeket sem érdekelte működésük. A Budapesten maradt nyilas csoportok felfegyverkeztek, és elszabadult a rablás és fosztogatás.
"Tudjuk - mondta cinikusan Kemény Gábor nyilas külügyminiszter 1944. október 17-i rádióbeszédében -, nem az Ezeregyéjszaka meséi tárulnak fel most nemzetünk előtt." Meséről szó sem volt, hihetetlen, még az addigi megpróbáltatások után is elképzelhetetlen eseményekről azonban annál inkább. Az ország nemzetközi tekintélye a mélypontra zuhant, az egyre kisebb területre zsugorodó ország urainak azok előtt sem volt tekintélyük, akikkel szövetségben járták haláltáncukat. Mit is kezdhetett Hitler azzal a Szálasi Ferenccel, aki fantazmagóriáinak álomvilágában élt, aki annyira nem volt tisztában rendszerének helyével és szerepével, hogy "teljhatalmú megbízottat" akart küldeni Berlinbe, amint Veesenmayer is ebből a pozícióból közölte a Német Birodalom kötelező erejű elvárásait. Makacs kitartására a Führer ugyan fogadta Szálasit, azonban még szokásos monologizálásával is éreztette, hogy az egész találkozót nem tartja többnek, mint kötelező formalitásnak, amelyből a német és magyar fasiszta propagandagépezet a maga hasznát learathatja. Azt azonban a németek "partnereiknek" ekkor is tudomására hozták, hogy a "Budapest-erődöt" a végsőkig védeni kell
Az 1944. márciusi német megszállás az ellenállás kibontakozását rendkívül megnehezítette. A háború időszakában a rezisztencia legfőbb területe a szellemi ellenállás volt, amelyet közvetett módon a kormányzat is támogatott. Most az ilyen védekezésnek is megszűntek a legális lehetőségei, különben is az idő már végképpen a fegyveres küzdelmet tette időszerűvé. Május 16-án a hadifogságban levő magyar tisztek és katonák petícióval fordultak Sztálinhoz, hogy önálló magyar alakulatot szervezhessenek a németek elleni küzdelemre. Ilyen légió felállítása alkalmat adott volna a nemzet presztízsének javítására az antifasiszta koalíció táborában, s egyben a békekonferencia döntéseire is hatást gyakorolhatott volna. A kérés teljesítésére nem került sor. Itthon, ugyancsak május derekán létrejött a Békepárt, a Szociáldemokrata Párt, a Kisgazdapárt és a legitimista Kettőskereszt Vérszövetség részvételével a Magyar Front, amelyhez később a Nemzeti Parasztpárt is csatlakozott. A szövetkezett erők egységesek voltak a háborúból való kiválás célkitűzését illetően, ellenben erősen megoszlottak a választandó utak tekintetében. A már az ország területén küzdő Vörös Hadsereg erősen megnövelte a kommunisták súlyát, akik szeptember 12-én röpiratban közölték, hogy a Békepárt helyett Kommunista Párt elnevezéssel működnek tovább. A Magyar Front szeptember 20-án memorandummal fordul az államfőhöz, határozott program alapján együttes fellépést sürgetett. Nem sokkal később személyes tárgyalások is lesznek a Várban, Horthy azonban most sem tudja elfogadni, hogy a Magyar Frontba tömörült - tőle politikailag idegen - erőkre támaszkodjon.
A nyilas hatalomátvétel után öltött szervezeti formát a fegyveres ellenállás. 1944. november elején (a kiugrás bejelentésekor szabadlábra került) Bajcsy-Zsilinszky Endre vezetésével megalakult a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, és annak honvédtisztekből álló katonai szervezete. Ez a "vezérkar" kapcsolatokat keresett más ellenálló csoportokkal, illetve a fővárosban működő Kisegítő Karhatalom (KISKA) nyilasellenes alakulataival. A fegyveres ellenállás kibontakozását azonban az irányítók letartóztatása megakadályozta. Árulás folytán 1944. november 22-én letartóztatták a katonatiszteket - Kiss János altábornagyot, aki a parancsnok volt, Nagy Jenő ezredest és Tartsay Vilmos századost. Ugyanekkor ismét fogságba esett Bajcsy-Zsilinszky is. A Nemzeti Számonkérő Szék a katonákat azonnal halálra ítélte, és december 8-án Budapesten kivégezték őket. Zsilinszkyt Sopronkőhidára szállították és ott - más ellenállókkal együtt - karácsony vigiliáján állították a bitófa alá.
Magyarország trianoni területén a háború mintegy nyolc hónapig tartott, és elképzelhetetlen mérvű pusztulást okozott. A románok által nyitott déli hadszíntéren előnyomuló szovjet és román csapatok - a 3. ukrán front hadseregei - 1944. szeptember 23-án lépték át az 1938-as magyar-román határt Makó térségében.
A 3. ukrán front október végére Bajánál elérte a Dunát, és átkelt a folyón, míg észak felé támadó alakulatai a 2. ukrán fronttal a Tiszáig nyomultak. Debrecenért hatalmas páncélos csata bontakozott ki, és a város október 20-án szabadult fel. Szegedre már október 11-én bevonultak az oroszok. (Ez idő alatt a 4. ukrán front a Kárpátalja felől a felvidéki területeken nyomult előre Kassa, majd Pozsony irányába.) December elején már az övék volt Miskolc, majd Esztergom, ahol a Duna mentén dél felől érkező csapatokkal találkoztak.
Sztálin azt akarta, hogy Budapestet a szovjet csapatok menetből foglalják el. Az első kudarcok világossá tették, hogy Malinovszkij marsallnak, a 2. ukrán front parancsnokának volt igaza, aki hosszú küzdelemre készült fel. A támadás így a főváros teljes körülkerítésével folytatódott, amely 1944 karácsonyára fejeződött be. A "Budapest-erőd" ostroma a világháború egyik legpusztítóbb csatája lett. Mindenki előtt világos volt, hogy a háború nem itt fog eldőlni, mivel azonban Hitler Budapesttel Bécset védte, a küzdelem a legvégsőkig tartott. Utcai harcokban, kemény kézitusában Pest 1945. január 18-án szabadult fel. Variházy Oszkár ezredessel az élen február 12-én megalakul a Budai Önkéntes Ezred - a reguláris hadsereg tagjaiból hozzávetőleg 2500 fővel -, harcosai hősies küzdelmükkel segítik a budai Vár felszabadítását, amely február 13-án végre megtörtént.
Mindezzel a nyugati országrészek szenvedései még korántsem fejeződtek be. 1945. március elején 30 hadosztállyal a németek újabb offenzívát bontakoztattak ki. A szovjet csapatok keményen védekeztek, majd hamarosan utánpótlást is kaptak. Így a német offenzíva a Balaton és a Velencei-tó között csak rendkívül nagy veszteségekkel és igen szerény mértékben hozott eredményt, március derekán pedig megindult a szovjet ellentámadás. Egy ideig a front hullámzott - Székesfehérvár többször is gazdát cserélt -, március végén ellenben már a Balatontól északra és délre is kibontakozó szovjet ellentámadás összeroppantotta a német ellenállást. A Vörös Hadsereg csapatai ezután már gyorsan nyomultak előre. Jóllehet kisebb csatározások még április 13-ig elő-előfordultak, április 4-én a TASZSZ szovjet hírügynökség tudtára adta a világnak, hogy az utolsó magyar helységből, Nemesmedvesről is kiszorították az ellenséget. Magyarország felszabadult a fasiszta Német Birodalom uralma alól.
Magyarország végül is a második világháború egyik legtöbb kárt és veszteséget szenvedett országa lett. Elpusztult a nemzeti vagyon 40 százaléka, az ipari berendezések és az infrastruktúra fele. Az állatállomány fele-kétharmada elveszett. A háborúban - az 1941-es határokat számítva, - a 14 és fél milliós lakosságból 900 000 fő halt meg háborús cselekmények következtében. Közülük kb. 350 ezerre becsülhető a katonák száma. A katonák közül 600 ezren estek szovjet hadifogságba, és további 170 000-180 000 civil lakost hurcoltak el az új megszállók. A Szovjetunióból 1951-ig mintegy 450 ezren térhettek haza, a többiek nagyrészt elpusztultak. Az angolszászok fogságába 300 ezren kerültek, közülük 1947-ig 200 ezren tértek haza. (Ebbe a veszteséglistába nem számítják bele a fronttal együtt Nyugatra menekült civil lakosságot, akik közül ugyancsak a többség nem tért vissza.) Az 1938-as trianoni határok mögé visszaszoruló ország emberveszteségei, anyagi pusztulása az új élet megkezdése szempontjából leküzdhetetlennek látszó akadályokat jelentett. Bár a szovjet katonai szervek a rend mielőbbi helyreállítását és a termelés megkezdését szorgalmazták, a katonák által elkövetett tömeges atrocitások - erőszakoskodások a nőkkel, civilek elhurcolása, rablások és fosztogatások - ennek ellenében hatottak.
Magyarország történetében az 1945 utáni folyamatos szovjet katonai jelenlét 47 évig, majdnem fél évszázadig - igaz, a nemzetközi viszonyok alakulásától függően változó formában és intenzitással - meghatározta az ország társadalmi-gazdasági berendezkedését, politikai rendszerét.
A 20. század második felét kitevő, véget érni nem akaró korszakon belül jól kitapintható belső határvonalakat jelölhetünk ki. Az 1944-1945-ös újrakezdéssel az ország újjáépítésének és új politikai berendezkedésének időszaka kezdődött, amelyet a politikai rendszer milyenségét szem előtt tartva a koalíció éveinek nevezhetünk. 1947 és 1949 között indult meg, majd bontakozott ki az ország szovjetizálásának folyamata, a többpártrendszerű demokrácia felszámolása és a pártállami diktatúra kiépítése. Az 1949-1956 közötti Rákosi-korszak hazánk modern kori történelmének mélypontja volt, amin csak rövid ideig enyhített Nagy Imre első miniszterelnöksége. Az 1956. októberi forradalom és nemzeti szabadságharc a szenvedéseket és megaláztatásokat tovább tűrni nem akaró nemzetnek az egész világ csodálatát kiváltó hősies kísérlete volt szabadságának visszaszerzésére.
Az orosz tankok eltaposták a szabadságharcot és visszahozták a kommunista rendszert, élén Kádár Jánossal. Az itt állomásozó hadosztályok pedig garantálták a pártállami diktatúra konszolidálását. A 33 esztendőig tartó Kádár-korszak első évei a kegyetlen és esztelen megtorlás, a megfélemlítés jegyében teltek el. Az 1960-as évek elejétől kiteljesedő konszolidáció évtizedeiben (a mezőgazdaság kollektivizálása, a szocializmus alapjainak lerakása) a rendszer viszonylagos stabilitását, a megváltozhatatlannak tűnő nemzetközi viszonyok (az amerikai-szovjet erőegyensúly az atomfegyverek árnyékában) és a rafináltan alkalmazott belső engedmények (szociális vívmányok, a jólét érzetét keltő intézkedések) biztosították. A "legvidámabb barakkban" sem lehetett szó azonban a politikai szabadságjogok helyreállításáról, többpártrendszerű alkotmányos parlamentáris demokráciáról, a gazdaságban a piacgazdaság és a magángazdaság mérvadóvá válásáról, amint a "táborból" való szabadulásról sem.
Bár a kelet-európai befolyási szférák elosztásáról szóló, úgynevezett Churchill-Sztálin-százalékegyezmény és a jaltai megállapodás kezdettől rányomta bélyegét a térség népeinek jövőjére, a győztes nagyhatalmak közötti együttműködés a háborút követő években tovább folytatódott. A párizsi békeszerződés aláírásáig, 1947. februárig a magyarság számára is fennállt a reménye annak, hogy megszűnik a megszállás, és szabadon dönthet sorsáról, amint azt az érvényes nemzetközi egyezmények formálisan garantálták. Az ország a katasztrófa után romokban hevert - a szó szoros értelmében is -, az újrakezdés vágya, az élni akarás ereje azonban erősebb volt a reménytelenségnél. A szuverenitás hiányában, a szovjet megszállás ellenére a többpártrendszerű polgári demokrácia megteremtésére tett kísérlet zajlott 1945 és 1947 között Magyarországon.
A front átvonulása után a közigazgatásban és az új államhatalom gyakorlásában sajátos kettősség alakult ki Magyarországon. Részint új hatalmi szervek alakultak, amelyek legtöbb helyen nemzeti bizottságnak nevezték magukat. Ezek elsődleges feladata az élet újraindítása volt: a háborús romok eltakarítása, a közélelmezés megszervezése, a termelés beindítása. Ugyanakkor nem számolták fel a régi közigazgatási struktúrát. Bár vezető tagjainak jelentős része tartva a megtorlástól nyugatra menekült, a szervezet nem omlott össze. Formálisan tovább működött az önkormányzat, a falvakban a bírók és jegyzők, a városokban a polgármester. Fennmaradt a járási, megyei közigazgatás, illetve a törvényhatósági jogú és a rendezett tanácsú városok rendszere is. Az ezekben való részvételért, a pozíciókért viszont komoly küzdelem bontakozott ki a pártok között.
A szovjet megszállás alá kerülő területeken formálisan minden olyan párt és egyesület működhetett volna, amelyekét a fegyverszüneti szerződés, illetve a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) nem tiltotta meg. Gyakorlatilag azonban csak azok a pártok és egyesületek működhettek, amelyeket ez a szerv mint a politikai főhatalom birtokosa engedélyezett. Országos jelleggel öt párt kezdte meg működését (vagy folytatta az illegalitásból előlépve): a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP), a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (FKGP) és a Polgári Demokrata Párt (PDP). A még 1944-ben létrejött megállapodás értelmében a szakszervezeti mozgalom egységesen szerveződött újjá: ez a szociáldemokrata és a kommunista párt befolyása alatt történt. Ugyanakkor érdemben nem működhettek a keresztény szakszervezetek és más nemzeti jellegű érdekképviseleti mozgalmak sem.
Az öt demokratikus politikai párt és a szakszervezetek 1944. december 2-án Szegeden megalakította pártszövetségét, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot (MNFF). A függetlenségi front deklarációja szinte szó szerint követte az MKP november 30-án közzétett programját, s ez önmagában is jelezte, hogy a kezdeményezés a kommunisták kezében van. A programot a SZEB is elfogadta, és a szövetségesek kilátásba helyezték a demokratikus rendszer kiépítésének lehetővé tételét. A program megtagadta a revíziós politikát és baráti kapcsolatokra törekedett a Szovjetunióval és a szomszédos államokkal. Tartalmazta a fasiszta szervezetek feloszlatását, a népellenes jogszabályok hatályon kívül helyezését, a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonását. A belső berendezkedést illetően a nagybirtokrendszer felszámolását, a munkások helyzetének javítását, a bányák államosítását és a bankok állami ellenőrzését. A polgári demokrácia keretei között maradó program a magánvállalkozásra kívánta alapozni az ország gazdasági újjáépítését. A demokratikus pártszövetség programja képezte az alapját a létrehozandó legfelső - ideiglenes - hatalmi szervek működésének.
A provizórikus törvényhozó szerv, az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 21-én ült össze Debrecenben. A szovjet fennhatóság alá került területekről a képviselőket érdemileg nem választották, hanem delegálták a helyi szervek. A nemzeti bizottságok mintegy 50 helységben választási gyűléseket tartottak, ahol megnevezték a Debrecenbe utazókat. (Általában azokat, akiket a központi szervek, a pártvezetők küldöttei javasoltak.) A 230 képviselőből álló Ideiglenes Nemzetgyűlés az állami szuverenitás kizárólagos képviselőjének nyilvánította magát. Politikai összetételét tekintve ez a grémium erősen baloldali jellegű volt, ami nyilván nem tükrözte az ország lakosságának politikai álláspontját. 90 kommunista, 56 kisgazda, 43 szociáldemokrata, 16 parasztpárti, 13 polgári demokrata mellett 26 szakszervezeti küldött és 12 pártonkívüli képviselő volt. (Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjainak száma júniusban az újabb behívások révén majdnem ötszázra emelkedett, ami már aligha volt nevezhető működőképes parlamentnek.)
Az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek fő feladata az volt, hogy legitimálja a Moszkvában előzetesen jóváhagyott, a kommunista és baloldali túlsúlyú ideiglenes kormány megalakítását, programját és működését. Az új megszállóknak és az akaratukat teljesítő kommunistáknak nem volt érdeke, hogy a nemzetgyűlés alkotó törvényhozásként működjön. Hatékonyabbnak tartották az ideiglenes kormány, a végrehajtó hatalom rendeletekkel való működését. 1944. december 22-én a nemzetgyűlés "megválasztotta" az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, majd ülésezését elnapolta. (Ezt követően csupán egyetlen alkalommal hívták egybe.)
A debreceni kormány koalíciós alapon állt fel. Miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla vezérezredes pártonkívüliként, s mellette további három pártonkívüli, úgynevezett "horthysta" miniszter kapott helyet a kabinetben. A többi tárcán a pártok osztoztak: három az MKP-é, kettő-kettő az SZDP-é, illetve az FKGP-é, s egy az NPP-é lett. Moszkvában ekkor még úgy látták, hogy az előző rendszer híveire is szükség lehet a háború mielőbbi befejezéséhez és a rend helyreállításához. Ténylegesen azonban a hatalom a kommunista párt javára billent, mert a mérvadó tárcák az övék voltak; de azért is, mert a kormány intézkedéseihez előzetesen meg kellett szerezni a SZEB hozzájárulását, az új helytartónak, Vorosilov marsallnak az engedélyét. (A kabinet 1945 nyarán a személycserék révén, a kriptokommunisták beemelésével még inkább balra tolódott.)
Már 1944 végétől a többpárti demokráciákban ismeretlen formája alakult ki a koalíciós kormányzásnak: a teendőket nem a kabinet ülésein határozták el, hanem a koalíciós pártok vezetői egymás közötti megbeszélésein, amit "pártközi megállapodásnak" neveztek. Tovább korlátozta az alkotmányos és parlamentáris demokráciát a törvényhozó szerv formálissá tétele, lényegében kiiktatása. A nemzetgyűlés ülései közötti időszakban a 23 tagú politikai bizottság látta el azokat a feladatokat, amelyekhez egyébként nemzetgyűlési határozatra, netán törvényre lett volna szükség. A politikai bizottságban a pártok vezetői, erős emberei kaptak helyet.
Nem került sor egyelőre az államforma és az államfő kérdésének tisztázására sem. A királyságot nem szüntették meg, de az állam köztársaságként működött. Nem választottak államfőt sem, hanem 1945. január 26-án háromtagú Nemzeti Főtanácsot állított fel a politikai bizottság az államfői teendők ellátására.
Ahhoz, hogy a szövetséges hatalmak Magyarországgal fegyverszünetet kössenek, az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak még hadat kellett üzennie Németországnak. Erre 1944. december 28-án került sor.
Az 1945. január 20-án Moszkvában a szövetséges hatalmakkal megkötött fegyverszüneti megállapodás sok szempontból különbözött az ilyen típusú korábbi dokumentumoktól, mert messze nem csupán az adott helyzetet, hanem azt is tükrözte, hogy a leendő győztesek milyen sorsot, milyen békét szánnak Magyarországnak a második világháború után. E megállapodással - hasonlóképpen, mint a többi legyőzött országgal kötött fegyverszüneti egyezménnyel - az ország szuverenitása a győztesek akaratát megvalósítani hivatott Szövetséges Ellenőrző Bizottság kezébe került. E testületnek Kelet-Európában mindenütt szovjet elnöke lett, így Magyarországon Vorosilov marsall, aki a szovjet hegemóniát is megtestesítette. A Vörös Hadsereg felszabadító, de egyben megszálló erőként érkezett az országba, a győztes jogán veszteségeiért mindazt elvette a lakosságtól, amire szüksége volt. A magyar belpolitika alakulását nagymértékben meghatározta az is, hogy a Szovjetunió igen komoly támaszt nyújtott ideológiai exponensének, a Magyar Kommunista Pártnak. E párt ugyan elhatárolódott a Tanácsköztársaság hagyományától, gyakorlatától, és formailag tudomásul vette a polgári demokrácia játékszabályait, azonban a lehető legteljesebb mértékben kihasználta a szovjet megszálló erőknek a hazai politikai életen belül őt hegemón helyzetbe segítő támogatását.
A második világháború alatt Londonban esélye volt egy olyan béke megkötésének is, amely egyrészt a határok megvonásánál - lehetőség szerint - az etnikai elven alapulna, másrészt pedig az államok közötti konföderációnak nyitna teret. Mindebből azonban Moszkva akaratának respektálása miatt nem lett semmi. Az 1941-es sokkot nem feledve Sztálin azt akarta, hogy a Szovjetunió határai az 1939. évinél is jóval nyugatabbra kerüljenek. Az 1940-ben módosított szovjet-finn határ - miután Finnország részt vett a Szovjetunió elleni háborúban - megint csak Finnország rovására változhatott. Észtország, Lettország, Litvánia annektálását a nyugati hatalmak de jure ugyan nem fogadták el, gyakorlatilag azonban tudomásul vették. Kárpátaljáról Eduard Bene( már 1943-ban lemondott a Szovjetunió javára, cserébe viszont Moszkva nem csupán a trianoni határ visszaállítása mellett kötelezte el magát, ám még abban is segítséget nyújtott az elvakultan magyarellenes cseh politikusnak, hogy az 1945. áprilisi kassai kormányprogramban kollektíve háborús bűnösnek nyilvánított magyarságot lakosságcsere keretében telepítsék ki az ismét visszaállítandó Csehszlovákiából. Erdély kérdésében pedig a Szovjetunió - sarkosan megmásítva az 1940-1941-es álláspontját - azért kedvezett a románoknak, mert ezzel tette azokat hajlékonyabbá, hogy Észak-Bukovinának és Besszarábiának a Szovjetunióhoz csatolását tudomásul vegyék. A Délvidék magyar részről való megtartása sem lehetett reális, hiszen annak 1941-ben Magyarországhoz kerülését London már akkor agressziónak minősítette.
Az ideiglenes kormány belpolitikai feladata az állam működésének megszervezése, a termelés újraindítása volt. Ami az erőszakszervezet kiépítését illeti, a fegyverszünet értelmében engedélyezett demokratikus honvédség létszáma a háború végére elérte az 50000 főt, hadbavetésére azonban már nem került sor. Ezt követően a hadseregszervezés elvesztette jelentőségét. A karhatalmat átalakították, a csendőrséget feloszlatták, a rendőrség egységes belügyi irányítás alá került. Elsődleges feladata a rend és biztonság helyreállítása és védelme. De több politikai feladatot is ellátott: megszervezte a népbíráskodást, illetve a szovjet közreműködéssel megalakított politikai rendőrség, Péter Gábor és a kommunisták irányításával megkezdte a felelősségre vonást és megtorlást. Létrejött a honvédségen belül a katonapolitikai osztály, felállították a gazdasági rendőrséget, valamint a határőrséget.
A közigazgatás újjászervezését a nemzeti bizottságokra bízták. Ezek politikai szempontok szerint igazolták a tisztviselőket. A kormány 1945. január végén jobboldali és fasiszta jellegük miatt betiltott és feloszlatott 25 pártot, egyesületet, szervezetet; így a leventét, a MOVE-t, a korábbi kormánypártot, a nyilas pártot. Hatályon kívül helyezték a zsidótörvényeket, s megkezdődtek a népbírósági perek. A 24 népbíróság kereken 60 000 ember ügyét tárgyalta, 27 ezret elmarasztaltak, 477-et halálra ítéltek, és 189 ítéletet végre is hajtottak.
A háború utáni provizórikus állapotok felszámolásában fontos lépés volt az általános, egyenlő és titkos választójog szerint megtartott 1945. novemberi nemzetgyűlési választás, az immár a népszuverenitás által legitimált alkotmányozó nemzetgyűlés összeülése. Ennek jelentőségét felmérték a pártok és a választópolgárok egyaránt.
A megmérettetésre készülő pártok közül a kommunista rendelkezett a legkevesebb nemzeti és történelmi hagyománnyal, viszont a legnagyobb hatalmi támogatottsággal. Vezetői - akik között voltak "moszkoviták": az első embernek számító Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Nagy Imre, és hazai illegális vezetők: Rajk László, Kádár János és mások - a demokráciáért folytatott küzdelmet állították a párt programjának középpontjába, nem titkolva, hogy távolabbi céljuk a "szocializmus" megteremtése, az ország szovjetizálása. Az MKP befolyása és taglétszáma gyors ütemben növekedett, amit a taktikusan megválasztott jelszavak és program éppúgy táplált, mint a pillanatnyi előnyök szerzésének lehetősége. A szociáldemokraták ezzel nem tudtak versenyre kelni, s továbbra sem adtak konstruktív programot a parasztság megnyerésére. A parasztpárt a népi írók mozgalmának örököseként lépett fel, de sokan már ekkor a kommunisták segédcsapatának tekintették őket - a kisgazdák ellenében.
1945 őszére nyilvánvalóvá vált, hogy a paraszti-polgári demokrácia, a polgári tulajdonlás és értékrend, a nemzeti és keresztény tradíciók folytatója, hordozója a Független Kisgazdapárt lesz. A néppártnak, vagy ahogy mondták, gyűjtőpártnak tekintett alakulat kellő társadalmi támogatottsággal rendelkezett a lakosság szinte minden rétegében, az ipari munkásságot kivéve. Míg a szociáldemokrata vezérek, Szakasits Árpád és Marosán György neve falun idegenül hangzott; Veres Péter, Kovács Imre, Erdei Ferenc pedig szűk régiókban és paraszti eredetű értelmiségek között volt inkább ismert; addig a kisgazdapárt vezető politikusai - a pártvezér Tildy Zoltán, a középutat jelentő Nagy Ferenc, Kovács Béla és Varga Béla plébános országszerte nagy népszerűségnek örvendhettek. A polgári demokraták befolyása a főváros szűk rétegére korlátozódott. A többi párt, köztük az európai politikai palettán ekkor meghatározónak számító kereszténydemokrácia viszont indulni sem tudott a választásokon. Ebben nemcsak a koalíciós pártok akadályozták, hanem belső ellentétei és a katolikus egyház hozzá való viszonyulása is.
Az 1945 kora őszi budapesti törvényhatósági bizottsági választások már jelezték, hogy a várt kommunista vagy legalábbis kommunista-szociáldemokrata győzelem közelről sem egyértelmű. Az 1945. november 4-én megtartott választások a korszak legdemokratikusabb választásának bizonyultak, ahol valóban megnyilvánult a nemzet akarata. A 409 fős nemzetgyűlésben a mandátumok abszolút többségét a voksok 57 százalékával a Független Kisgazdapárt birtokolta. Mögötte a munkáspártoknak nevezett kommunisták és szociáldemokraták 17-17 százalékkal voltak kénytelenek megelégedni. A parasztpárt 7, a PDP 1,6 százalékot ért el. A lakosság ezzel is kifejezésre juttatta, hogy a jövőt nem a munkáspártok által képviselt szocializmusban, hanem a polgári demokráciában látja. Egy működő demokráciában a kisgazdák egyedül alakíthattak volna kormányt. A SZEB kívánsága szerint azonban koalíciós kormány alakulhatott csak, amelyben a győztes párt a tárcák felét, míg a többiek a másik felét kapták. A remény azonban ekkor még élhetett: ha megszűnik a megszállás és ellenőrzés, akkor a népakarat érvényesülhet.
A kisgazdapárt vezére, a református Tildy Zoltán 1945. november 15-én alakította meg kormányát. Ebben hét kisgazdapárti, három kommunista, három szociáldemokrata és egy parasztpárti politikus kapott helyet. A kisgazda kormányfő mellett a kommunista Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes lett (s ezt a tisztét megtartotta egészen 1952-ig), Szakasits Árpád társult mellé e poszton, míg a kisgazdapárti baloldal vezetője, Dobi István államminiszterként volt kormánytag. A formális politikai egyensúly mellett a kommunisták ragaszkodtak a Belügyminisztériumhoz, amely a hatalom kisajátítására szolgáló eszközökkel és szervekkel rendelkezett.
1945 novemberére tehát az országnak legitim törvényhozása és kormánya lett. Az önálló államiság attribútumai közül azonban még hiányzott az államforma és államfő kérdésének megoldása.
Az ezeréves magyar államiság a keresztény királyság volt, s nálunk nem beszélhetünk tömegeket megmozgató republikánus mozgalmakról. 1945 után azonban az államforma kérdése társadalmi-politikai tartalommal telítődött: szakítást jelentett a múlttal, s a demokráciának a tömegek szemében jobban megfelelő köztársasági államforma megteremtését.
Az új államiság formálódásának fontos állomása lett az 1946. január 31-én elfogadott 1946. évi I. törvénycikk a Magyar Köztársaságról. Másnap a nemzetgyűlés közfelkiáltással az addigi kormányfőt, Tildy Zoltánt választotta meg a köztársaság elnökének, akinek hivatala négy évre szólt. Jogköre a gyenge államfőnek megfelelő, a végrehajtó hatalommal szemben nem volt abszolút vétójoga. A Magyar Köztársaság 1946. február 1-jei kikiáltásával a provizórikusság lényegében megszűnt, "csak" a békeszerződés megkötése volt szükséges ahhoz, hogy a Magyar Köztársaság mint önálló állam belépjen a nemzetek közösségébe.
A győztes nagyhatalmak 1945. július 17. és augusztus 2. között Potsdamban tartott konferenciáján többek között arról is döntés született, hogy a háborús bűnösségben kollektíve felelősnek talált német és magyar kisebbséget az anyaországokba kell kitelepíteni. Míg a lengyelországi és a csehszlovákiai németség eltávolítását az ottani kormányokra, addig a magyarországi németség kitelepítését a SZEB-re bízták. Az ésszerű mérlegeléseket háttérbe szorító korabeli indulatokat szemléletesen mutatja, hogy egy héttel a konferencia befejezése után a SZEB 450000 fő kitelepítését kérte, jóllehet az 1941. évi népszámlálás alkalmával a trianoni országterületen összesen 303000 fő vallotta magát német nemzetiségűnek. (Német anyanyelvűnek 474000 fő nyilatkozott.) A magyar kormány elvileg elhatárolódott a kollektív felelősség elvétől, mégis két jegyzékben kérte (még a potsdami konferencia előtt) a győztes nagyhatalmakat, hogy a magyarországi németség "fasiszta részét" - eleinte 300000 főben gondolkodván, s nem mérlegelve, hogy az SS-toborzások, valamint a háború végi menekülések miatt az 1941. évinél több tízezerrel kevesebb német volt az országban - kitelepíthesse.
A magyar közvélemény megoszlott a németek kitelepítése ügyében. Nem kevesen voltak, akik helyeselték a kormány álláspontját. "Hitler janicsárjai ők, akik a magyar nép utolsó falatjait is a náci zsoldosok tarisznyájába lopták" - írta a kommunista Szabad Nép 1945 áprilisában. "Egy batyuval jöttek, egy batyuval is hagyják el az országot" - követelte a nemzeti parasztpárti Kovács Imre is. Mások ellenben kiáltványban emeltek szót a kitelepítések ellen.
A több hullámban s számos alkalommal embertelenül végrehajtott kitelepítés 200000 német elűzését jelentette. Mindez 1946. január 19-én vette kezdetét, s február 27-én írta alá Prágával a magyar kormány azt a rákényszerített lakosságcsere-egyezményt, amely viszont a felvidéki magyarság elűzését helyezte jogi alapokra. Hiszen már e megállapodás előtt 20000-30000 főt utasítottak ki, s mellettük mintegy hatezren a hátrányos rendszabályok - ezek legsúlyosabbika a szlovákiai magyarok többségét állampolgárságától megfosztó 1945. augusztus 2-i köztársasági elnöki dekrétum - miatt "önként" jöttek át a határon. A lakosságcsere-egyezmény értelmében 1948 áprilisáig 73000 szlovák ment el Magyarországról, a Felvidékről pedig 68000 magyar érkezett. A népvándorlást tovább dagasztotta az a több tízezer magyar, akiket a kitelepített szudétanémetek helyére deportáltak. A Felvidékről kitelepítettek többnyire a magyarországi németek gazdátlanná vált házaiban leltek új otthont.
Az 1944 őszén Észak-Erdélyt ismét birtokba vevő román impérium háborús bűnösként kezelte a magyarságot, internáló- és munkatáborokban több tízezer magyart tartottak fogva. Az úgynevezett Maniu-gárdisták olyan mértékű terrort fejtettek ki, hogy annak megfékezésére november 14-én szovjet katonai közigazgatást vezettek be. A szovjet elhatározást jelentős mértékben taktikai megfontolások befolyásolták, mert 1945. március elején Észak-Erdély Romániával történő ismételt "egyesülésének" engedélyezésével érték el, hogy a román uralkodó a Moszkva szempontjából kívánatos Petru Grozát nevezze ki miniszterelnöknek. A Groza-kormány ugyan tett intézkedéseket a magyar-román viszony, valamint a magyar kisebbség helyzetének megjavítására, a hangsúly azonban a trianoni határok visszaállításán és a többségi nemzet pozíciójának erősítésén volt.
A magyar-jugoszláv viszonyra is kezdetben a múlt sötét árnya telepedett. 1944 őszén-telén közel félszáz település magyar lakosságának irtásában versengtek Joszip Broz Tito partizánjai a királypárti csetnikekkel, hogy az újvidéki "hideg napokért" - többszörös - bosszút álljanak. Az új Jugoszláviában azonban létrejött a Vajdaság Autonóm Tartomány, a magyar nemzetiség a korábbinál kedvezőbb kulturális körülmények közé jutott, s mindennek nyomán a két ország kapcsolata már 1945 vége felé jószomszédivá vált.
Tildy Zoltán hivatalba lépése után Nagy Ferencet nevezte ki miniszterelnöknek, a nemzetgyűlés pedig Varga Bélát választotta elnökének. A demokrácia kiteljesedésének személyi és pártpolitikai feltételei adottak voltak, ám ezt a szovjet erők megakadályozták. Céljuk az volt, hogy polgárháború nélkül, "törvényes" formában szorítsák ki a hatalomból a polgári és nemzeti erőket. Ennek első látványos aktusa volt 1946. március 5-én az úgynevezett Baloldali Blokk létrehozása. A négy koalíciós kormánypárt közül három: az MKP, az SZDP és az NPP szoros szövetséget hozott létre annak érdekében, hogy a kormányzati hatalmat kisajátítsák, és a kisgazdapárttal szemben egységesen lépjenek fel. Ez a machiavellista politika azt célozta, hogy elhitessék a jobb jövőt váró tömegekkel: az ellenség nem is annyira a koalíción kívül van (hiszen az nem is működhetett legálisan), hanem a hatalmon belül: ott is a kisgazdák soraiban.
Az elhíresült "szalámi-taktika" elsődleges célja a kisgazdapárt felmorzsolása volt, majd következtek a többi szövetségesek. 1946. március közepén rákényszerítették a kisgazdapártot, hogy kizárja soraiból Sulyok Dezsővel az élen azt a 20 képviselőt, akiket a "reakció" támogatóinak, magyarán a polgári társadalom letéteményeseinek tartottak. (Akik azután megalakították a rövid életű Magyar Szabadság Pártot.)
Sokkal súlyosabb következményekkel járt a kommunista célokkal egyet nem értőkre nézve az 1946 márciusában elfogadott 1946. évi VII. törvénycikk, amely a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről rendelkezett. Ez a "rendtörvény" a korábbiaknál sokkal szélesebb körű "törvényes" eljárást tett lehetővé a mindenkori hatalom birtokosai számára. A törvény elfogadásakor bizonyára a támogatók egy része azt remélte, hogy erre hivatkozva majd a kommunista hatalomátvétel lesz megelőzhető. A történelem másként alakult: a kommunisták kezében lett hatékony eszköz ellenfeleik félreállítására, sőt likvidálására. A "hóhértörvény" már nem a háborús bűnösök, fasiszták és más "népellenes" bűnösök ellen született, hanem a demokratikus koalíción belüli hatalmi vetélkedést szolgálta. (Már amíg egyáltalán szükségesnek vélték a jogi argumentációt.)
A felgyorsuló társadalmi-gazdasági változások egyértelműen a polgári világ felszámolása irányába mutattak. A B-listázással a közigazgatási apparátus, a közalkalmazottak sorában vágtak rendet politikai megbízhatóság szerint. (Ennek folytán 60 000 személyt bocsátottak el.) Szovjet sürgetésre a magyar belügyi szervek 1946 nyarán a társadalmi, valláserkölcsi, szociális, kulturális egyesületek, szervezetek feloszlatásával készítették elő a talajt az egypárti diktatúra előtt.
Ebben az "orwelli" küzdelemben a pártok, főként a kommunisták az utcára, a népre hivatkoztak, s oda terelték a pressziógyakorlás érdekében az indulatokat. Ezzel szemben a kisgazdapárt is mozgósította tömegeit: 1945. szeptember 7-9. között Budapesten olyan "parasztnapokat" rendeztek, amelyek demonstrálták: a társadalom ezen tradicionális és nemzethordozó rétege nélkül sincs "újjászületés".
A politikai erők polarizálódása 1945 őszén felgyorsult. A kommunista jelszó: "Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!" szerint a kommunisták akarták megmondani, hogy ki is az "ellenség". A pártokból ezt követően kiszorították a kommunistákkal megalkudni nem hajlandó politikusokat, amihez karhatalmi eszközöket is igénybe vettek. Az adminisztratív eljárások irányítója a Belügyminisztériumban létrehozott Államvédelmi Osztály (ÁVO) volt. Ha pedig a magyar politikai rendőrség elégtelennek bizonyult, közbeléptek a szovjet hatóságok. Ez történt a nagy népszerűségnek örvendő parasztpolitikus, Kovács Béla félreállításakor: a szovjet elhárítás 1947. február végén minden további nélkül letartóztatta a legnagyobb kormánypárt főtitkárát, akit a Szovjetunióba hurcoltak. A Független Kisgazdapárt megtöréséhez a koncepciós perek sorában is párját ritkító összeesküvés-ügyet használták fel, aminek végső konklúziója ad abszurdum az volt, hogy maga Nagy Ferenc miniszterelnök is részese volt a saját kormánya hatalmának megdöntésére irányuló összeesküvésnek.
A magyar külpolitika számára a háború befejezése óta világos volt, hogy a trianoni határok módosítására csakis román viszonylatban lehet némi remény. A magyar békecélok megfogalmazása előtt Nagy Ferenc miniszterelnök 1946. április közepén Moszkvában járt kipuhatolandó, hogy számíthat-e szovjet támogatásra. Mivel Vjacseszlav Molotov külügyminiszter a témában magyar-román tárgyalásokat javasolt, ebből ki lehetett volna következtetni a szovjet elzárkózást.
A koalíciós pártokkal való egyeztetés nyomán a magyar kormány hivatalosan Romániával szemben jelentett be 22000 négyzetkilométernyi igényt. A Külügyminiszterek Tanácsa azonban 1946. május 7-én e kérelem elhárításában állapodott meg. A román nacionalista erők előtt világos volt, hogy többet, mint a trianoni határ visszaállítását, nem érhetnek el, a mérsékelt jugoszláv vezetés nem is óhajtotta a negyedszázados határt módosítani, Prágában azonban ismét felmelegítették a Csehszlovákiát és Jugoszláviát összekötő korridor gondolatát.
A nyugati hatalmak támogatását megszerezendő Nagy Ferenc miniszterelnök még a békekonferencia megnyitása előtt - június 12. és 25. között - Washingtonban, Londonban és Párizsban járt, üres kézzel kellett azonban visszaérkeznie. Sem az amerikai, sem a brit fővárosban nem szívesen emlékeztek vissza a háború alatti békeelőkészítő bizottságaik javaslataira, a franciák pedig érdektelenségbe burkolóztak. Jalta szelleme borult rá a térségre, s Moszkva immáron a versailles-i döntések megerősítésében látta saját érdekeinek hatékony érvényesítését.
Mindezek nyomán a 21 győztes állam 1946. július 29-én Párizsban megnyílt békekonferenciája bizottságainak munkájától - bár a szokásos csodavárás itthon ez alkalommal is sokakat tartott rabságában - magyar szempontból nem sok jót lehetett várni. Szeptemberre a magyar területi igények már 3000 négyzetkilométerre zsugorodtak. A Prága által óhajtott folyosóból ugyan nem lett semmi, s nem talált meghallgatásra Benes azon igénye sem, hogy még 200000 magyar kitelepítésére legyen módja, Pozsony stratégiai védelme érdekében ellenben 43 négyzetkilométert ítéltek az északi szomszédnak. Ez három falu (Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár) sorsát pecsételte meg.
Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés révén Magyarország a trianoni határok között nyerte vissza állami függetlenségét. A SZEB megszűnt, ellenben - arra való hivatkozással, hogy a továbbra is megszállt Ausztriában állomásozó Szovjet Hadsereg biztonságát garantálni kell - 50000 fős idegen haderő maradt az országban. A magyar szárazföldi haderő létszámát 60000, a légierő nagyságát 5000 főben szabták meg. Jóvátételként 300 millió dollárt kellett fizetni. (Ebből 200 milliót a Szovjetuniónak, 70 milliót Jugoszláviának és 30 milliót Csehszlovákiának.)
1947-ben felgyorsultak azok az események, amelyek arra vallottak, a polgári demokratikus berendezkedés végnapjait éli, Sztálin Magyarországot is szovjetizálni akarja. A többpárti demokráciának a Szovjet Hadsereg jelenléte kezdettől fogva súlyos korlátokat szabott, ám mégis volt bizonyos mozgástér. A nemzetgyűlésben 1947. március második felében az ország külpolitikai orientációjáról rendezett vita mégsem a tanulságokat tükrözte. A felszólalásokból ugyan kitűnt a Keletből és a Nyugatból való kiábrándultság, mégis többen hazánk "híd" szerepében vélték a kiutat megtalálni, miközben Magyarország közvetítő szerepére senki nem tartott igényt. Sulyok Dezső a Magyar Szabadság Párt nevében Magyarország örökös semlegességének törvénybe iktatására vonatkozó javaslata pedig semmit sem látszott tudni arról, hogy az ilyen törekvések súlyosan félrevezetőek, hiszen nagyhatalmi konszenzus nélkül semleges státust soha nem lehet elérni.
Amikor 1947. június 1-jén a Svájcban tartózkodó, törvényesen megválasztott miniszterelnök, Nagy Ferenc - Rákosiék sötét machinációi következtében - arra kényszerült, hogy lemondjon és az emigrációt válassza, akkor már sokak szeméről lehullott a hályog. A Dinnyés Lajos vezette új kormányt a budapesti amerikai ügyvivő a német megszálláshoz szolgaian segédkező Sztójay-kormányhoz hasonlította, azzal a súlyos különbségtevéssel, hogy 1944-ben a német megszállás vége belátható közelségben volt, 1947-ben ellenben a formálódó kommunista rendszer szinte időtlennek tűnt. A történelem évszázadaiban óriási tudással tájékozódó Szekfű Gyula is úgy látta, hogy a magyarság előtt a hajdani török uralomnál is hosszabban tartó hódoltság következik, az ország akkor cselekszik helyesen, ha a túlélésre rendezkedik be. Ez azonban keservesen nehéz feladatnak bizonyult.
A kommunista rendszer berendezkedése az önálló magyar külpolitika teljes felszámolódásával járt együtt. Ennek konzekvenciáit vonta le az a nyolc magyar követ, aki 1947 nyarán szintén az emigrációt választotta. Ekkor vonult emigrációba Szegedy-Maszák Aladár washingtoni, Bede István londoni, Auer Pál párizsi és Kertész István római követ.
Rákosi Mátyás Sztálin akaratából került a Magyar Kommunista Párt élére. A korabeli baloldal valóban becsülte e politikust, a moszkvai döntésnél azonban legalább ekkora súllyal esett latba az a tény, hogy Rákosi teljesen ki volt szolgáltatva a generalisszimusznak. Az 1925-ben Budapesten lebukott vezető a kihallgatások során gyengének bizonyult. Ez ártott az illegális mozgalomnak, ami Moszkvában sem maradt titok, mégis 1940-ben az 1848-1849-es zászlókért cserébe a testet-lelket deformáló hosszú börtön után Rákosi a Szovjetunióba távozhatott, ahol komoly számonkérés helyett a magyar párt első embere lett. Az 1947-1948-as rendszerváltás nyomán széles körök szemében rettegett diktátorrá váló politikus úgy befolyásolta egy egész nép életét, úgy határozta meg sokak személyes sorsát közvetlenül, hogy közben saját életét sem tudhatta biztonságban, szolid biztosító társaságtól aligha kapott volna életbiztosítást.
A budapesti szovjet követnek is kezdettől fogva igen nagy volt a szerepe Magyarország sorsának alakításában, ám hatalmát a SZEB kompetenciája erősen behatárolta. A SZEB megszűntével a szovjet követ befolyása tovább nőtt. Mellette igen komoly ellenőrző szerepe volt a szovjet titkosszolgálat magyarországi főnökének: lényegében Rákosival együtt mindhárman Moszkva - egymást nem kevés gyanakvással figyelő - helytartói voltak.
1947. június 5-én George C. Marshall, az Amerikai Egyesült Államok nemrég hivatalba lépett külügyminisztere Európai Újjáépítési Programot hirdetett meg. Az amerikai segélyre épülő Marshall-terv - ez az elnevezés ment át a köztudatba - közvetlen kiváltójává vált Európa kettéosztásának. A szovjet vezetés pontos titkosszolgálati értesülések birtokában világosan látta, hogy itt nem egész Európa, hanem az Egyesült Államok által befolyásolt Európa szanálásáról van szó. Segélyt az az ország kap, amely függetleníteni tudja magát a szovjet befolyástól, saját erőből ez viszont a szovjet befolyási övezetbe került országoknak nem sikerülhetett, Jalta szellemében pedig Washington ennél nem ment tovább. Ezért szakadt ketté 1949-ben Németország. A német kérdésben a volt szövetségesek nem tudtak megegyezni, s a megosztott Németországot még mindig jobb megoldásnak tartják, mint a szovjet befolyás alá csúszó egységes német államot.
1947. június 27. és július 3. között tartották Párizsban a Marshall-tervbe bekapcsolódni akaró országok első összejövetelét. Mivel a merev gazdasági rendszerű Szovjetunió iszonyatos háborús veszteségeit csak nagyon lassan kezdte kiheverni - az ország széles térségeiben éhínség pusztított -, ezért először Moszkvában úgy döntöttek, hogy részt vesznek a párizsi értekezleten, s hagyták a lengyel, csehszlovák és jugoszláv delegáció megjelenését is. A Moszkva iránt már ekkor túlteljesítő magyar kormány ellenben megalapozatlanul önérzetes válaszban hárította el az invitációt. Mivel a párizsi tanácskozás az előzetes értesüléseket igazolta, ezért a szovjet delegáció július 2-án hazautazott.
A Marshall-tervet elfogadó 16 ország konferenciája július 12-én kezdődött Párizsban, s ezen a szovjet csatlós országok már nem vehettek részt. (Egyedül Prága vélte úgy, hogy elmehet a második összejövetelre is. A Moszkvába rendelt Jan Masaryk külügyminiszter azonban onnan már - saját szavai szerint - "Sztálin fejbólintó Jánosaként" tért haza. Ugyanakkor viszont Mihályfi Ernő külügyminiszter július 13-án a "feltételezett segítség feltételeiről" érdeklődött. Ez a furcsa kérdés a magyar diplomácia utolsó önálló lépése az 1956-os forradalomig.)
A "szalámi-taktika" szellemében Rákosiék nem vállalkoztak arra, hogy a kezdődő hidegháborúban itthon egyféle polgárháborús helyzetet teremtsenek. Ehelyett ismét a legálisnak mondható módszereket alkalmazták: újból parlamenti választásokat rendeztek 1947 nyarán, hogy immár a békeszerződés aláírása után törvényesen vegyék kézbe az államhatalom egészét.
Taktikájuk az ellenzék megosztására irányult, így vált lehetségessé, hogy az utolsó tényleges választásokon tíz párt versenyezhetett a mandátumokért. A csalások (kék cédulák) ellenére, a szavazati joguktól megfosztott százezrek véleményének hiányában is kitűnt, hogy a magyar lakosság még 1947 nyarán sem akar szovjetizált szocializmust. A megosztott ellenzék ugyanis a szavazók majdnem felét tudhatta maga mögött, s a kommunisták után a kereszténydemokrata jellegű Demokrata Néppárt (Barankovics Istvánnal az élen) lett a második legnagyobb párt.
A színjáték azonban nem tartott sokáig. A Pfeiffer Zoltán által vezetett Magyar Függetlenségi Párt (670 000 szavazattal a negyedik helyen végzett) mandátumait 1947 őszén megsemmisítették. A kereszténydemokrata pártot pedig fokozatosan "bedarálták": konstruktív ellenzéki magatartását nem respektálva lassú halálra ítélték. Az 1947. szeptember végén hivatalba lépő, átalakított Dinnyés-kormány formálisan még mindig koalíciós jellegű volt, de aligha lehetett kétsége bárkinek is arról, hogy megkezdődött a parlamentáris többpártrendszerű demokrácia felszámolása.
Az egypártrendszerű proletárdiktatúra (amit akkor népi demokráciának neveztek) megteremtését a megváltozott nemzetközi viszonyok tették lehetővé. Ekkorra a világháborúban szövetségesek közötti együttműködést felváltotta a hidegháború, anélkül hogy a jaltai befolyási szféra-elosztást megkérdőjelezték volna.
1947. szeptember 22. és 28. között a lengyelországi Wroclaw mellett - mintegy az 1943-ban feloszlatott Komintern inkarnációjaként - megalakult a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája. Az összejövetel deklarálta a bipoláris világrendet, amelyben a Szovjetunió vezeti az "imperialistaellenes béketábort", az Egyesült Államok pedig - úgymond - az "imperialista, demokráciaellenes" erők élén áll.
Az 1948-ban a térségben lezajló népi demokratikus átalakulások nyomán Magyarország is sorra megkötötte a "testvéri" országokkal a barátsági és kölcsönös segítségnyújtási megállapodásokat, ezeknek a jelentősége azonban a minimálisnál is kevesebb volt. Ennek az volt az oka, hogy Sztálin nem jó szemmel nézte a csatlósok közötti kapcsolatok elmélyülését, mert abban minden esetben a saját érdekeit sértő lépés lehetőségét gyanította. A birodalmi igazgatás ősrégi elvének megfelelően olyan gyakorlatot szorgalmazott, amelyben minden szál Moszkvába futott, azt kívánta, hogy a "testvéri" országok közötti kapcsolatokat is a szeme láttára, a szovjet fővárosban intézzék.
A Tájékoztató Iroda pártjainak második, 1948. júniusi bukaresti tanácskozásán a vádak özöne hullt Jugoszlávia kommunistáira, akik - a valótlan vádak szerint - "az imperialistaellenes egységfront megosztásának, a nemzetközi munkásmozgalom elárulásának útjára léptek". A kommunista pártok belügye egyben a nemzetközi konfrontáció szakadékát is mélyíti. Magyarország is ekkortól tagadja meg London és Washington számára a katonai adatok előírt szolgáltatását, és egyre inkább megsértette a békeszerződésben e téren vállalt kötelezettségeit. A fegyveres erők létszáma 1952-re 300 000 főre duzzad, e hatalmas, ám ütőerejében gyenge hadsereg óriási terhet rótt a háborús pusztításokat még alighogy kihevert, nyersanyagkincsekben igencsak szegény gazdaságra. Ráadásul a Monarchia békehaderejének létszámával vetekedő hadsereg felállítása több mint elégséges ok arra, hogy a nyugati hatalmak vétót emeljenek Magyarország - mint az, úgymond, balkáni országok egyike - ENSZ-be történő felvételével szemben.
Az 1947-1948-as rendszerváltás erőltetett menete a bel- és a külpolitikai konfrontáció jegyében zajlott le. A nyugati demokráciák nem nyújtottak segítséget a polgári demokrácia magyar híveinek (a felvidéki magyarok cseh területre történő deportálása csupán egyetlen interpellációt váltott ki az angol alsóházban, Kovács Béla elrablása nyomán az Egyesült Államok ellenkezése kimerült egy szokványos diplomáciai jegyzékben), a nyugati értékekkel mindinkább szembe kerülő magyar vezetést a Moszkvától való teljes függést mutató lépései alapján ítélték meg. Mindszenty József 1948 karácsonyának másnapján történt őrizetbe vétele, majd februári elítélése nem csupán a hazai hívőket botránkoztatta és rettentette meg, hanem a Vatikánnal való viszonyt is a mélypontra süllyesztette. Rajk László 1949. májusi letartóztatása ugyan némi elégtételt válthatott ki azok körében, akik igencsak nem szívelték a volt keménykezű kommunista belügyminisztert, az ellene nagy nyilvánosság előtt lefolytatott koncepciós per, majd október 15-én történt kivégzése azonban dermesztő világossággal mutatta, hogy a harmincas évek moszkvai pereire emlékeztető véres színjáték zajlik Budapesten, amelynek forgatókönyvét messze nem itt írták. A per azon vádpontja pedig, amely szerint a vádlott Titóval szövetkezett a magyar népi demokrácia megdöntésére, azzal a szomszéddal mérgesítette el a viszonyt, ahol addig a magyar nemzetiségnek a legjobban ment a sora.
1947-1948 fordulóján a koalíció lényegében látszatkoalícióvá vált. A kibontakozó hidegháború hónapjaiban - sőt az újabb háborúra való készülődés közepette - napirendre került a monolit politikai rendszer megteremtése: a politikai pártok felszámolása és a kommunista párt proletárdiktatúrának nevezett hatalmának totálissá tétele. Rákosi Mátyás 1948 márciusában vetette fel, hogy az ellenzéki pártoknak a politikai életből történő eltávolításával egyidejűleg át kell alakítani a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot is. Ez pedig azt jelentette, hogy az MKP "koalíciós partnerei" se működjenek tovább pártként, hanem a tömörülés társutas politikusai a népfront keretében támogassák a kommunistákat.
A döntő fordulatot a két munkáspárt, az MKP és az SZDP egyesülése jelentette. Érdemben ez nem egyenlő felek találkozása, hanem a szociáldemokrácia felszámolása volt. A kommunistákkal maradéktalanul azonosulókat vették csak át az új kormánypártba; a többieket, több tízezer főt kizárták. 1948. június 12-14. között tartották az egyesülési kongresszust. Az új párt neve Magyar Dolgozók Pártja (MDP), elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás lett. A legfőbb vezetésbe bekerült még a kommunista Farkas Mihály és Kádár János, illetve a baloldali szociáldemokrata Marosán György.
Az MDP programnyilatkozatában bejelentették a szocialista építés megkezdését, a tervgazdálkodás kiterjesztését, a Szovjetunióval való szövetséget és a népi demokráciákkal való szoros együttműködést. Az MDP megalakítása után a párt vezetőinek nem is titkolt célja a többpártrendszer rövid úton történő felszámolása volt. Az NPP és az FKGP vezetői és tagjai közül csak azok maradhattak a közéletben, akik feltétel nélkül alárendelték magukat a kommunista pártnak. Közülük néhányan formális vezető szerepet kaptak - így elsősorban a kisgazda Dobi István -, de mögöttük már nem állt politikai erő.
Az ellenzék utóvédharcai közé tartozott a Barankovics-féle Demokrata Néppárt küzdelme. Ennek a pártnak a likvidálását nehezítette Rákosiék számára, hogy bár maga a hercegprímás, Mindszenty József bíboros nem támogatta a DNP-t és Barankovicsot, a lakosság hívő és katolikus többsége a keresztény értékek védelmezőjét látta benne. A párt szétzúzásához nagyban hozzájárult, hogy koholt vádak alapján letartóztatták és népbíróság elé állították Mindszenty bíborost. Az első, mondhatni világra szóló hazai koncepciós perben a katolikus egyház fejét 1949. február elején életfogytiglani fegyházra ítélték. Ezzel egyidejűleg Barankovics is nyugatra menekült, a DNP pedig feloszlott.
Ezután már semmi akadálya sem volt annak, hogy az MDP vezetői az addigi szövetségeseket is félreállítsák vagy akár likvidálják. 1949. február 1-jén alakult meg a Magyar Függetlenségi Népfront. Rákosi ezt sem szánta hosszú életűnek. Az 1949. május közepi országgyűlési választásoknak már nem volt tétje. Az MDP állampárt jellegét legitimálták a formális választások, s ez a módszer egészen az 1980-as évek közepéig hibátlanul működött.
1948 őszétől mintegy államosították a szakszervezeteket is. Miután érdekvédelmi funkciót nem tölthettek be az államosított termelésben, nem az alkalmazottak érdekeit védték, hanem az állam eszközei voltak - a párt és kormány által kinevezett termelésirányítók segítőiként. A munkaversenyek, a sztahanovistamozgalom, a békekölcsönjegyzés, falun a beszolgáltatási verseny szervezése a szakszervezeteket inkább nevetségessé, esetenként gyűlöltté tette a dolgozók előtt.
A pártállami diktatúra megteremtésében és megszilárdításában a kulcsszerepet az erőszakszervezet, konkrétan a politikai rendőrség töltötte be. A nyílt diktatúra megteremtéséhez az állam élén is további személycserék váltak szükségessé. 1948 nyarán lemondatták Tildy Zoltán köztársasági elnököt, és utódja Szakasits Árpád lett. Dobi István miniszterelnökként szolgálta ki az új hatalmat. Az addigi erélyes belpolitikát és rendőrséget irányító Rajk László helyébe Kádár János lépett, a gyors ütemben felduzzasztott honvédség élére pedig Farkas Mihály került hadügyminiszterként. (Rákosi továbbra is a pártfőtitkári pozícióból a teljhatalom birtokosa, a kormányban miniszterelnök-helyettesként volt jelen.)
A "párt öklének" nevezett erőszakszervezet, a politikai rendőrség végleges formájában Kádár János belügyminisztersége alatt jött létre. 1948. szeptemberben a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) helyett a szervezet neve a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) lett. Központja Budapesten az Andrássy (majd Sztálin) út 60. alatt működött. Az ÁVH élére Péter Gábor rendőr altábornagyot állította Rákosi. A terrorszervezetnek 9 vidéki főosztálya működött, s 1949 tavaszán létszáma már elérte a 3000 főt. Az állományba a tisztek mellé hamarosan sorkatonákat is soroztak, akiket a kék paroliról a "kék ávósnak", míg a határőrségbe sorozottakat a zöld váll-lapról "zöld ávósnak" nevezték. A politikai nyomozó szervek munkáját legfelsőbb szinten nem a BM, hanem maga Rákosi Mátyás felügyelte, és esetenként közvetlenül, személyes utasításokat is adott. Az ÁVH munkáját a szovjet "testvérszervezet", az NKVD szervezte meg, egyes tisztjeit ott képezték ki, míg ők maguk operatív tiszteket is delegáltak a magyarok mellé.
A pártállam kialakításának jogi lezárását az új alkotmány, államforma és címer elfogadása jelentette. Az országgyűlés 1949. augusztus 18-án fogadta el a szovjet mintát követő új alkotmányt. Eszerint Magyarország államformája: népköztársaság. Ennek élén álló vezető testület az Elnöki Tanács, s az államfő ennek elnöke. Az Elnöki Tanács tovább korlátozta az országgyűlés formális működését is, hiszen ettől kezdve az általa alkotott törvényerejű rendeletek képezték a hatalomgyakorlás jogalapját. Az ország új címere ugyancsak szovjet mintát követett a csillagos-sarló-kalapácsos-búzakalászos megoldással, aminek semmi köze nem volt sem a magyar államisághoz, sem a heraldika (címertan) szabályaihoz. Augusztus 20-ából, Szent István ünnepéből az alkotmány napja és az új kenyér ünnepe lett.
1950 elején átszervezték az ország közigazgatását. Az addigi 25 megye helyett 19-et alakítottak ki. Megszüntették a megyei önkormányzatokat és adminisztrációt, illetve a városok addigi igazgatását. Helyükre megyei, illetve helyi tanácsokat szerveztek. A községi tulajdont is államosították. Mindez kb. 220 000 embert érintett. Már korábban szétverték az addigi igazságszolgáltatást, megszüntetve a táblákat és a Kúriát. Helyébe a népbíróságokat állították, amelyek ítéleteiket elsősorban politikai szempontok szerint hozták meg.
Az álságosan igazságosnak és emberközpontúnak propagált "szocialista rendszer" Rákosi és társai korlátlan uralmát jelentette, maga mögött tudva az atomhatalommá vált Szovjetuniót és Sztálint. Rákosi a hatalom csúcsain csak igen szűk körnek tette lehetővé a részvételt a tényleges döntésekben. Mellette Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József gyakorolták a hatalmat. Ez a kör esetenként kibővült - az Államvédelmi Bizottság keretében - Kádár Jánossal, Rajk Lászlóval, Marosán Györggyel, Péter Gáborral. Az 1950-es évek elejére - a különféle koncepciós perek következtében - pedig a Rákosi-Gerő-Farkas "trojkára" szorítkozott.
Az 1948 februárjában aláírt szovjet-magyar barátsági szerződés megerősítette, hogy a békeszerződés aláírása után - az ausztriai szovjet csapatok utánpótlásának biztosítására - 40000 fős haderő állomásozzon az országban. Ehhez járult még a légierő, a katonai bázisok birtoklása.
A Szovjetunió a katonai megszállást továbbra is párosította a politikai és rendőri ellenőrzéssel. Ezt a formális állami és pártközi kapcsolatoknál hatékonyabban végezték a szovjet államvédelmi szervezet rezidensei, tanácsadói. Az ő irányításukkal és tevőleges közreműködésükkel épült ki és működött "hatékonyan" a diktatúra. Szovjet tanácsadók működtek az államvédelmi szerveknél, a honvédségnél, de fedve más kormányszerveknél és a gazdasági életben is.
A félelemre és megfélemlítésre épülő rendszer belső logikájából következett az állandó ellenségkeresés. Az "osztályharc éleződésének" (hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt) kézzelfogható jeleit kellett produkálni. Aki ellenséget keres, talál is. A hatalom kegyetlenül leszámolt tényleges ellenségeivel, ide értve közéleti személyeket, egyházi vezetőket, gazdasági szakembereket, de leszámolt a megbízhatatlannak, "fasisztának" bélyegzett rétegek között több tízezer emberrel is: vasutasokkal, állami és közalkalmazottakkal, osztályidegen polgárokkal. A sor itt sem ért véget, hanem következtek a kuláknak minősített birtokos parasztok, sőt a parasztságot a szövetkezetekbe kényszerítés mellett kollektíven sújtották a rekvirálásszámba menő beszolgáltatási rendszerrel. A hatalom azonban kegyetlen logikája szerint saját életrekeltőit, saját híveit sem kímélte, felfalta "saját gyermekeit" is.
A koncepciós perek - az ÁVH megfélemlítő tevékenysége mellett - a nagy nyilvánosságnak szóltak, s egyben azt is célozták, hogy növeljék a Rákosi körüli személyi kultuszt. A párt első embere, aki a "legéberebb" volt az ellenség leleplezésében, közönséges gyilkosnak minősül a történelem mérlegén. A párton és államhatalmi szerveken belül sorra kerülő "perhullámok" végül szinte mindenkit elértek, magát az államvédelmi hatóság vezetőit is. A "csengőfrász" (a bőrkabátos államvédelmisek hajnali csengetése a lakás ajtaján) a kisembert éppúgy rettegésben tartotta, mint a magát kikezdhetetlennek gondoló megbízható elvtársat.
A koncepciós perekben legtöbb esetben megnevesített "bűnökről" és áldozatokról van szó, de a lakosság tízezreit megnyomorító terror névtelen áldozatai is számon tartandók: a Budapestről 1951-ben kitelepített majd 13000 állampolgár, a vagyonától megfosztott és ugyancsak kitelepített "kulák", az internálótáborokban sínylődő "politikai bűnösök", Recsken és más kényszertáborokban vagy munkahelyeken (mintegy száz internálótábor és munkatábor működött 45000 fogva tartottal). A valóban esztelenné vált terrorállam 1951 és 1953 között 650000 személy ellen folytatott le eljárást, s ebből 387 ezret elmarasztaltak. Elég volt ehhez, ha valaki eldugott egy zsák lisztet, ha nem kapálta meg időben a gumipitypangot, vagy ha a kocsmában egy-két fröccs után "Rákosi apánkat" nem tekintette az apjának.
Rákosi Mátyás 1952-ben volt 60 éves - személyi kultusza ekkor érte el dicstelen tetőpontját. Az ünneplés "csak" taszító volt, a kezében koncentrálódó hatalom azonban már félelmetes: 1952 augusztusától Rákosi lett a miniszterelnök, a pártfőtitkár, a Honvédelmi Bizottság elnöke, az ÁVH legfőbb irányítója.
A 20. századi történelemben se szeri, se száma azoknak a történéseknek, amelyek az önálló nemzeti keretek megteremtését célozták, ugyanakkor azonban már a 19. század hetvenes éveitől megfigyelhetőek a nemzeti keretek meghaladására irányuló törekvések is. Mivel a második világháború kataklizmájának összetevői között a szélsőséges nacionalizmusnak kitüntetett szerep jutott, ezért a Soha többé típusú fogadkozásnak is, no meg a húszas években kiépült, nemzeti kereteket meghaladó új termelésirányítási szervezetek hagyományának is megvolt a szerepe abban, hogy francia, német, olasz és három Benelux-állam részvételével 1951-ben létrejön a Montánunió, 1957-ben a római szerződésekkel a "hatok" nagyot lépnek előre a majd 1992-től Európai Uniónak nevezett integráció felé.
Az integráció irányába mutató igény a szovjet zónában a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) 1949. márciusi megalakulása. A szervezetet alakító Bulgária, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia és Szovjetunió a népgazdasági tervek egyeztetésében, a nyersanyag-kiaknázás és iparfejlesztés összehangolásában jutott közös megállapodásra, s emellett elhatározták a szabványosítást, a technikai segítségnyújtást, a műszaki tapasztalatok egymásnak történő átadását. A szervezethez később Albánia, az NDK, Mongólia és Észak-Vietnam is csatlakozott, tehát földrajzilag nézve imponáló, interkontinentális összefogás volt. A valóságban azonban kezdetben az összefogás leginkább a Jugoszlávia elleni blokád érvényesítésében, majd később a tagországok közötti kereskedelmi megállapodások realizálásában merült ki. Hatékonyabbá tételére később számos erőfeszítés történt, s ezek az 1970-es években hoztak is bizonyos eredményt. Ám arra, hogy a szocialista országok gazdaságait hatékonyságban a nyugat-európai gazdaságnak komoly versenytársává tegye, ez a szovjet dominanciára épülő szervetlen integráció eleve nem lehetett alkalmas.
1953. március 5-én meghalt Sztálin, s ezzel hosszú évekig elhúzódó utódlási harc kezdődött Moszkvában. Azzal a nem ritka beállítással szemben, amely szerint az örökségért "liberális" és "kevésbé liberális" erők mérkőztek volna, a valóság az, hogy az akkori szovjet vezetés alapvetően egyetértett az addigi út járhatatlanságában, s a birodalom megőrzése volt a célja. Az ádáz összecsapások a módszerek, a gyógymódok megválasztása körül sűrűsödtek. Ezek a küzdelmek alapvetően befolyásolták a csatlós országok, így Magyarország életét.
Sztálin temetésekor egy percre megállt az élet Magyarországon is. A diktátor elhunyt, de a birodalom tovább élt, és keményen fogta a vazallusok kezét. Rákosi kikezdhetetlennek tűnő személyi hatalmát az esemény mégiscsak megrendítette, s ez két dolgot jelez: részint azt, hogy hatalma csak a moszkvai változások nyomán kérdőjeleződhetett meg; részint azt, hogy mégis csak relatív volt, hiszen az oroszok akaratából, kegyéből uralkodhatott.
A kelet-közép-európai szatellit államokban (elsősorban az NDK-ban) ekkor mutatkozó elégedetlenség jelei arra késztették Moszkvát, hogy Magyarországon változásokat hajtson végre. A Kremlbe rendelték a vezetőket: Rákosit, Gerőt, a miniszterelnök-helyettes Nagy Imrét és többek között Dobi Istvánt. A helyzet valóban kínos lehetett a budapestiek számára, hiszen nem tudhatták, hogy ki is igazából az új "gazda", vagy az utódok közül ki lesz az? Kötelességtudóan meghallgatva az utasításokat, hazatérve 1953. június 27-ére összehívták az MDP Központi Vezetőségét.
A kétnapos tanácskozáson "feltárták a hibákat": a gazdaságpolitikai problémákat és a politikai-adminisztratív "kijavítandókat". A hatósági terror, az adminisztratív módszereknek nevezett eljárások kritikája a személyi kultusz bírálatával párosult, és kilátásba helyezték a kollektív vezetés megteremtését. Az új politika elsősorban gazdasági-szociális kérdéseket érintett, és nem a rendszer lényegét. De mégis enyhített a robbanással fenyegető feszültségeken, hogy döntöttek az általános amnesztiáról, az internálótáborok feloszlatásáról, valamint személyi változtatásokról: a kevéssé ismert, illetve exponált Nagy Imre - akire mint jó magyar emberre és földosztó miniszterre emlékezhetett a lakosság nagy része - lett Moszkva utasítására a kormányfő. Ám Rákosit sem tették lehetetlenné: megszüntetve a pártfőtitkári tisztet, az MDP első titkára lett.
Nagy Imre a programját - a régi parlamenti gyakorlatra emlékeztetve - nem a pártfórumon, hanem az országgyűlés ülésén ismertette, ami országszerte nagy várakozásokat keltett. Javító szándéka kétségtelen volt, de természetesen megmaradt a rendszer keretein belül. Sokat tett a törvényesség helyreállításáért, a sérelmek orvoslásának megkezdéséért. (De az ÁVH-t ő sem oszlathatta fel, a politikai foglyoknak csak egy részét engedték ki.) Júliusban meghirdették a közkegyelmet. Felállították a Legfőbb Ügyészséget, és megkezdték az ügyészi szervezet kiépítését, amivel a rendőrbíráskodást korlátozták, illetve szüntették meg. Feloszlatták az internálótáborokat, visszatérhettek a kitelepítettek, később megszüntették a statáriális bíráskodást is. (Mindez százezreket érintett, s a Szovjetunióból is hazaengedtek 1500 elhurcolt magyar állampolgárt.)
A gazdasági-szociális változások, engedmények révén javult a lakosság politikai hangulata, de érdemben nem változott a rendszer jellege és megítélése sem. A rehabilitációk kezdetén a volt munkásmozgalmi embereket engedték ki, Kádárt és társait, de például a Rajk-per felülvizsgálása szóba sem került. 1954-ben már látszott, hogy Moszkvában sem dőlt még el a hatalmi harc, így itthon Rákosi és az ő mögötte állók a kivárásra rendezkedtek be. Nem sokat kellett várniuk arra, hogy Nagy Imrét kiszoríthassák a hatalomból. 1955 márciusában - megint csak moszkvai utasításra - Nagy Imre politikáját pártellenesnek minősítették, és 1955. április közepén lemondatták, majd visszahívták valamennyi tisztségéből, sőt az év végén kizárták a pártból is.
Rákosi felülkerekedését az európai helyzet változása és Moszkvában Hruscsov elbizonytalanodása tette lehetővé. Az Egyesült Államok NATO-tagságot ajánlott az NSZK-nak, majd 1955. május 5-én Bonn valóban tagja lett a nyugati katonai tömbnek. A nyugati lépésre idegesen reagáló szovjet vezetés felmondja a formálisan még létező 1942-es szovjet-brit és a két évvel később kötött szovjet-francia szövetségi szerződést. 1955. május 15-én ugyan megszületik az osztrák államszerződés, s ennek nyomán október 26-án deklarálják Ausztria örökös semlegességét, ám az osztrák államszerződés előtt egy nappal a Varsói Szerződés megalakítására is sor kerül. Mindennek magyar szempontból egyrészt az a következménye, hogy a szovjet csapatok továbbra is legitim módon - immáron szövetségesként - tartózkodnak magyarországi bázisaikon, másrészt a nyugati hatalmakkal való éleződő konfrontáció világában Moszkvában a Nagy Imre-i modellel való kísérletezésnek nem adnak már teret.
Nagy Imre utóda a fiatal Hegedüs András lett, aki mellett Rákosi és Gerő szabhatták meg ismét a politika irányát. Céljuk az 1953 előtti állapotok restaurálása volt, s ehhez számítottak az oroszok támogatására. Reményeik azonban csak részben teljesültek. A nagypolitika ugyanis nem a háború irányába, hanem az együttműködés felé vett fordulatot.
1956 februárjában, az SZKP XX. kongresszusán - bár mint ma már jól tudjuk: meglehetősen szelektív módon - Hruscsov főtitkár nagy beszédben leplezi le a sztálini terrort. A zárt ülésen elmondott beszéd az amerikai titkosszolgálat révén az egész világon ismertté válik, s főleg a kelet-közép-európai országokban tölt be katalizátor szerepet. Rákosi 1956 márciusában nyilvánosan kénytelen beismerni, hogy Rajk Lászlót valótlan vádak alapján végezték ki, májusban pedig már arról kellett szólnia, hogy a gyilkosságban személyes felelősség terheli.
Az MDP KV 1956. július 18-21-i ülésén Moszkva képviseletében jelen volt Mikojan is, s csak így sikerült eltávolítani Rákosit, akit felmentettek első titkári tisztéből (és másnap már el is vitték Moszkvába). Az új első titkár Gerő Ernő lett. Az MDP Politikai Bizottságába beválasztották Kádárt, Marosánt, de Révai Józsefet is, míg Farkas Mihályt kizárták a pártból. Ez a személyi összetétel nem volt garancia arra, hogy a hatalomban valóban megújulás menjen végbe, hiszen Gerő Ernő legalább olyan gyűlölt személy volt, mint a félreállított Rákosi. Megint kiderült, hogy maga a rendszer megreformálhatatlan.
Az 1956-os magyar forradalom nem csupán a 20. századi magyar történelem legkiemelkedőbb eseménye, egyben a sztálini rendszerekkel szembeforduló megmozdulások tetőpontja is. Történelemfilozófiai értelemben a létező szocialista rendszerek megreformálhatatlanságáról tanúskodik, az adott nemzetközi helyzet jellemzői alapján ugyanakkor már kirobbanásának pillanatában magában hordozta a hamarosan bekövetkező bukás csíráját. Az SZKP KB PB-je október 24-től 31-ig naponta tárgyalta a lengyel és magyar eseményekkel szemben követendő magatartását. Mivel Varsóban Wladislaw Gomulka révén sikerült a helyzetet megszilárdítani, Budapesten is olyan megoldást kerestek, amely lehetővé tenné a fegyveres út elkerülését. Ezért kezdenek ismét Nagy Imrével kísérletezni, s így lesz október 24-én Nagy másodszor miniszterelnök. Október 31-én Hruscsov mégis a fegyveres megoldás mellett dönt. (Mivel Nagy Imre csak november 1-jén jelenti be, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és ezentúl semleges lesz, ezért ez az egyoldalú lépés Hruscsov döntésében nem játszhatott szerepet. Ugyanakkor Nagy Imre deklarációja szerves folytatása annak a látványos folyamatnak, amelynek során október 28-ától teljes mértékben azonosul a forradalmárok célkitűzéseivel.) A moszkvai elhatározásban nagy szerepet játszott Mao Ce-tung, a kínai és Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt első embere. Mindketten súlyos aggodalmukat fejezték ki a magyarországi helyzet miatt. A fegyveres megoldáshoz döntő hozzájárulást jelentett a szuezi válság, illetve az ezzel szemben lényegében semleges szovjet magatartás, s az azt honoráló washingtoni álláspont: John Foster Dulles külügyminiszter október 29-i beszédében egyértelműen kijelentette, hogy a szovjet csatlós államok, s köztük Magyarország nem számíthatnak az Egyesült Államok katonai támogatására. A szovjetek bizonytalanságát eloszlatandó a beszéd lényegét több csatornán keresztül is megerősítették Moszkva számára.
Ha egy rendszer belső ellentmondásait reformokkal nem lehet feloldani, óhatatlanul következik a radikális megoldás: a forradalom. Ez történt 1956-ban Magyarországon is. A válságtünetek 1956 kora őszén megsokasodtak, a politikai ellenzék tevékenysége megélénkült.
Az antisztalinista mozgalomnak és megnyilvánulásoknak a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) Petőfi Köre és az Írószövetség volt a központja. Rajk László és társainak újratemetése október 6-án, az aradi vértanúk ünnepén a Kerepesi temetőben revelációként hatott: a százezres tömeg a kegyelet megadása mellett a főbűnösök felelősségre vonását, a sztálinizmus elsöprését követelte.
A forradalom közvetlen előkészítésében fontos szerepet játszottak a fiatalok, az egyetemi ifjúság. Október 16-án megalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ), és néhány napon belül csatlakoztak hozzájuk a budapesti és a vidéki egyetemek is. A MEFESZ programjában követelte Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok kivonását, a Kossuth-címer visszaállítását, a beszolgáltatási rendszer eltörlését. A tradicionális lengyel-magyar barátság szellemében rokonszenvüket fejezték ki a Gomulka-féle új vezetés iránt, amely a poznani eseményeket munkásfelkelésnek minősítette.
A forradalmat lángra lobbantó szikra a műegyetemisták október 23-ára hirdetett lengyelek melletti rokonszenvtüntetése volt. A hivatalos pártlap, a Szabad Nép üdvözölte a diákok demokratikus seregszemléjét, amit hosszas habozás után a Gerő-féle vezetés sem mert betiltatni.
A békésen induló felvonulás a verőfényes októberi napon a nagy történelmi pillanatokat idéző eufórikus hitet, a szabadság mindennél drágább örömét sugározta. Az egyetemisták a Petőfi-szobornál találkoztak, majd innen a Bem térre vonultak, hogy a lengyel-magyar barátság szimbólumát jelentő Bem apó szobránál tüntessenek. A járókelők, a munkából hazaigyekvők, fiatal srácok egyaránt csatlakoztak a felvonulókhoz, amint egyre több honvéd és rendőr egyenruhás személy is feltűnt a tömegben. Estefelé az Országház elé már kb. 200 ezres tömeg hömpölygött, és Nagy Imrét akarta hallani. Ekkor már a forradalom jelszavait skandálták az emberek: "Aki magyar, velünk tart", vagy "Ez a haza magyar haza, minden ruszki menjen haza"; "Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld". A piros-fehér-zöld trikolorokból kivágták a Rákosi-címert, s így vált a forradalom jelképévé a közepén lyukas nemzeti lobogó.
A forradalom néhány óra alatt szinte az egész városra kiterjedt. A Dózsa György úton kemény munkával ledöntötték a gyűlölt rendszer kolosszusát, a Sztálin-szobrot, s fejét végighurcolták a városon. A Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió székházánál újabb fordulatot vettek az események: a békés forradalom fegyveres harccá változott. A rádió vezetői megtagadták az egyetemisták, a tüntetők programjának beolvasását, mire azok az épületbe akartak behatolni. Az ÁVH-s őrség azonban tüzet nyitott a civilekre. A rádió védelmére küldött honvéd alakulatok, köztük harckocsizók is, átálltak a forradalmárok oldalára. Reggelre az ostrom a felkelők győzelmével ért véget.
A legfelső politikai vezetés csak késve és következetlenül próbálta követni az eseményeket. Már október 23-án éjjel a pártvezetésbe kooptálták Nagy Imrét, 24-én pedig ő lett a miniszterelnök. Ekkor még ellenforradalomnak minősítette az eseményeket. Gerő Ernő Hruscsovtól szovjet katonai segítséget kért a felkelés leverésére, és a székesfehérvári szovjet hadtest megkezdte a bevonulást Budapestre. Moszkvában nem bíztak a vazallusokban, ezért Budapestre repült Mikojan és Szuszlov, hogy első kézből tájékozódjanak, vagy ha kell, intézkedjenek. Az első szovjet bevonulással szemben fegyveres ellenállás bontakozott ki a város stratégiai pontjain: főként a Józsefvárosban, a Corvin-közben, a Baross téren, a Práter, Tompa és Tűzoltó utcában. Budán a Széna téren és a Moszkva téren, Dél-Budán a Móricz Zsigmond körtéren koncentrálódtak a szabadságharcosok. Amikor pedig Maléter Pál, a Kilián-laktanya parancsnoka is a felkelők oldalára állt, ő lett a fegyveres ellenállás központi irányítója.
A harcok idején Budapesten 91 fegyveres csoport működött mintegy 16 500 fővel. A harcosok társadalmi összetétele igen heterogén volt, hiszen hivatásos katonáktól kezdve a serdülőkorú pesti srácokig, a kétkezi munkásoktól a magasan kvalifikált értelmiségiekig mindenki megtalálható volt soraikban. A fegyverhez jutást a rendőrség átállása, illetve a fegyvergyári raktárak megnyitása tette lehetővé.
A forradalom híre gyorsan eljutott vidékre is. A nagyobb városokban hasonló események zajlottak le, és néhány nap múlva már a falvakban is végbementek a helyi forradalmak (a vörös csillag leverése és kereszt kitűzése, a rendőr lefegyverzése, a téeszcsé-kerítés kiszaggatása, a beszolgáltatási könyvek elégetése). Az ipari munkásság az üzemekben létrehozta a maga forradalmi szervezeteit, a munkástanácsokat.
Október 25-ének véres tragédiája ismét fordulatot hozott az eseményekben. Az Országház elé vonuló tömegbe az ÁVH provokátorai belelőttek, majd a jelen lévő szovjet harckocsik is tüzet nyitottak. A több mint száz halálos áldozat és sok sebesült látványa tudatosította az emberekben, hogy a régi rendszer csak erőszakkal távolítható el. (Hasonló sortüzekre került sor vidéken is, a legtöbb áldozatot a mosonmagyaróvári vérengzés követelte.) A népharag az ÁVH-sok ellen fordult (közülük 20-23 főt lincseltek meg). Október 25-én a szovjet vezetés is belátta, hogy célszerűbb Gerő Ernő eltávolítása, mint a fegyveres eszkaláció. Helyére Kádár Jánost állították. Másnap, október 26-án pedig Nagy Imre és hívei - Losonczy Géza, Donáth Ferenc - az MDP KV-ban kezdeményezték, hogy a lezajlott eseményeket, a felkelést minősítsék nemzeti demokratikus forradalomnak, a felkelőkkel pedig kössenek fegyverszünetet. Erre október 28-án került sor, és 30-án megkezdődött a szovjet csapatok kivonása a fővárosból. Feloszlatták az ÁVH-t, és felállították Király Béla és Kopácsy Sándor vezetésével a Nemzetőrséget, amelybe be akarták tagolni a fegyveres csoportokat. A börtönökből kiengedték a rabokat, a politikai elítélteket, de gyakran mindenki, válogatás nélkül szabadult.
Nagy Imre kormányának gesztusai - amelyek a reformkommunisták programját jelentették, s a kabinetben csak kommunisták voltak - nem tudták enyhíteni a korábbi terrort gyakorlók iránti gyűlölethullámot. Október 30-án a budapesti pártbizottság székházát a Köztársaság téren fegyveres felkelők vették ostrom alá. Az épületet védő ÁVH-sok viszonozták a tüzet, szabályos ostrom alakult ki. A magukat megadó fegyvereseket a tömeg meglincselte. (A védők közül 23 halálos áldozata volt a harcnak, illetve a népítéletnek.)
Ugyanezen a napon Nagy Imre - igaz, még mindig szovjet jóváhagyással - bejelentette, hogy a kormányt koalíciós alapon átalakítják, és helyreállítják a többpártrendszert. A kormányban az 1945-ben létrejött demokratikus koalíció pártjai kaptak helyet: a kommunista Nagy Imre mellett Kádár és Losonczy; a kisgazdáktól Tildy és Kovács Béla; a parasztpártból Erdei Ferenc és egy később kinevezendő szociáldemokrata miniszter. A kormánynyilatkozat tartalmazta a szovjet csapatok kivonását az országból, a szabad, demokratikus választások kiírását, a beszolgáltatás eltörlését. Ekkor valóban úgy tűnt, hogy győzött az októberi forradalom.
A többpártrendszerű demokrácia helyreállításához elsősorban az addigi állampárt, az MDP feloszlatása volt szükséges. Erre október 31-én került sor, és egyúttal bejelentették a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) megalakítását Kádár János vezetésével.
A párt ideiglenes intéző bizottságában azonban Nagy Imre és társai voltak többségben. Másnap, november 1-jén Kádár nyilatkozatát közvetítette hangfelvételről a rádió, amelyben határozottan elítélte a múlt bűneit, magáévá tette a nemzeti függetlenség védelmét, a demokrácia és a szocializmus "ügyét". Amikor a nyilatkozat elhangzott, Kádár már nem volt Budapesten: az oroszok repülőgépen Moszkvába vitték, hogy a forradalmat eltipró akciójukhoz felhasználják.
Az 1945 utáni koalíciós pártok gyorsan újjászerveződtek és megkezdték működésüket. De új életre keltek az akkori ellenzéki polgári pártok is, főként a keresztény jelzőt használó alakulások száma és összetétele volt szinte követhetetlen. Őket aktivitásra ösztönözte Mindszenty bíboros október 30-i kiszabadulása és megjelenése Budapesten. A bíboros neve az ellenállás és a mártíromság szimbóluma volt.
A forradalom vívmányainak konszolidálására az oroszok már nem adtak módot. Az ország semlegességét deklaráló Nagy Imre-kormány magára maradt a nemzetközi porondon. Nem maradt más hátra, mint a maroknyi magyarság szembeszállása a világ legerősebb szárazföldi hadseregével.
Miután Hruscsov végigjárta a térség kommunista vezetőit, s - Gomulka kivételével - mindenütt helyeslésre talált az intervenciós terv, november 4-én éjfél után Tökölön - mint 1541-ben, Buda bevétele előtt Szulejmán Török Bálintot - tőrbe csalják a magyar kormány- és katonai delegációt. Hajnalban megindul a támadás a forradalom elfojtására. Szolnokon szovjet szuronyok védelme alatt Kádár János vezetésével megalakul az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, Nagy Imre pedig 5 óra 20 perckor drámai hangú rádiószózatban tájékoztatja az ország népét. "Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével." Valójában az Országházban egyedül Bibó István államminiszter maradt, aki passzív ellenállásra buzdította a nemzetet. A teljesen reménytelen helyzetben lévő kormányfő a jugoszláv követségre menekült, fegyveres ellenállást pedig a felfegyverezett forradalmi alakulatok és a Nemzetőrség fejtett ki november 10-11-ig.
Kádár János sok alakoskodással, hazudozással átszőtt tárgyalásaival akarta elérni, hogy az országgal-nemzettel szembeni teljes elszigeteltsége feloldódjék. Újabb sötét folt életében, hogy november 22-én Nagy Imre és környezete - az általa adott oltalomlevélben bízva - hiszékenyen elhagyja a jugoszláv követséget. A szovjet elhárítás emberei Romániába hurcolják őket. December 2-án az MSZMP ideiglenes Központi Bizottsága az októberi hatalmas népfelkelésre az ellenforradalmi minősítést akasztja rá.
A világ közvéleménye mély együttérzéssel és a magyar nép hősiessége előtt meghajolva figyelte a forradalom sorsát, miközben a hatalmi körök hagyták, hogy a szovjet szoldateszka tegye a maga dolgát. Az ENSZ fóruma volt az a színpad, ahol az ellentmondást fel lehetett oldani, ahol el lehetett játszani a Moszkvával és magyar kiszolgálóival szembeni tiltakozás ártatlan komédiáját.
A Kádár-rendszer konszolidációja nem haladhatott tovább a Nagy Imre-kérdés valamilyen megoldása nélkül. Maga Kádár János - aki szintén tagja volt egy ideig Nagy Imre forradalmi kormányának - sem vonhatta kétségbe, a legyőzött ország pedig tudván tudta, hogy Nagy Imre miniszterelnöksége megkérdőjelezhetetlen volt. Ezért vagy rá kellett venni a fogságban tartott politikust, hogy mondjon le a miniszterelnökségéről, vagy pedig el kellett távolítani az élők sorából. Ő azonban inkább az életét adta, mintsem hogy aláírásával legitimálja a vérben, árulásban született rendszert. Az 1958. június 16-i kivégzéséhez vezető út nem egy pontját még ma is homály fedi, ám Kádár János és közvetlen környezetének perdöntő felelőssége vitathatatlan tény. Ugyanakkor a halálos ítéletet az összes kommunista fővárosban, leginkább Moszkvában, Pekingben és Tiranában támogatták.
Az első időkben a Kádár-rendszer nemzetközileg szinte teljesen elszigetelt, következőleg a moszkvai vezetők akaratának végletesen kiszolgáltatott volt. Hruscsov ezeket a kötelékeket még szorosabbra vonta azáltal, hogy 1957-ben - amikor döntés született arról, hogy Romániából kivonják a Szovjet Hadsereget - agyafúrt módon felajánlotta: Magyarországról is visszahívja csapatait. Kádár János azonban pontosan tudta, hogy a szovjet fegyveres erő nélkül nem tudná tartani magát. 1957. május 27-én magyar-szovjet szerződést írnak alá az itt állomásozó szovjet katonai erő jogi helyzetéről.
A Kádár-rendszer teljes elszigeteltségét először a harmadik világ országaiban tudta feltörni. 1957 augusztusában magyar diplomáciai küldöttség keresi fel Indiát, Burmát, Indonéziát, Nepált, Ceylont, Szíriát, Egyiptomot és Szudánt, s közben olyan nemzetközileg tekintélyes politikusok fogadtatásában részesülhettek, mint Dzsawaharlal Nehru, illetve Gamal Abdel Nasszer. Ahmed Szukarno indonéz elnök 1960-as, Kwame Nkrumah ghánai elnök 1961-es budapesti útjának ez a háttér növelte meg a jelentőségét. Az elszigeteltség abroncsának lazulását jelezte, hogy következő lépcsőként sikerült az európai semleges országokkal, valamint a szabadkereskedelmi társulás (EFTA) országaival is javítani a viszonyt. Mindennek megvolt a szerepe abban, hogy lassan a "magyar ügynek" az ENSZ napirendjéről való levétele irányában is lépéseket lehessen tenni.
Mivel a Kádár-rendszerben volt elég bölcsesség, hogy meghagyja a népnek a "jus murmurandit", a morgás jogát, tehát a békétlenkedések elszigetelt jelenségeivel szemben nem lépett fel, a nép pedig - túlélése érdekében - megkötötte a rendszerrel a maga hallgatólagos kiegyezését, ezért 1960 áprilisában részleges amnesztiarendelet született. Ez megszüntette az internálás gyűlöletes gyakorlatát, és a hat évnél rövidebb időre elítéltek szabadlábra kerültek. Ugyanez év októberében szerény mértékben az utazási korlátozásokat is enyhítették. Ezekre a lépésekre hivatkozással titkos tárgyalások kezdődtek az Egyesült Államokkal arról, hogy az milyen feltételek esetén vetné latba befolyását a ENSZ-ben a "magyar ügy" megszüntetése, s ezzel együtt a felfüggesztett magyar mandátum visszaadása érdekében. Az átadott feltétel az összes elítélt megkegyelmezését foglalta magába. Moszkva áldásával a megállapodás megszületett, s azt mindkét fél betartotta. Ennek megfelelően 1962. december végén kapta vissza ENSZ-mandátumát Kádár János Magyarországa, a következő év márciusában pedig létrejött az általános amnesztia.
1964-ben ellenfelei puccsszerű módon eltávolították a hatalomból Nyikita Hruscsovot. A váltás Kádár Jánost igen súlyosan érintette, mert 1956-os kiválasztásában a főtitkárnak döntő szava volt, az évek során pedig több mint jó viszonyt tudott a Szovjetunió első emberével kialakítani. A váltás akár Kádár helyzetét is megrendíthette, a Lengyelországból hazatérőben lévő politikussal szemben itthon a jól értesültek egy rákosista fordulat lehetőségéről pusmogtak. A csatlós országok vezetői részéről nem volt szokás a szovjet személycseréket kommentálni, ezért az egész nemzetközi közvélemény élénk figyelmét s egyben elismerését váltotta ki, hogy a magyar pártvezető nyíltan méltatta az eltávolított Hruscsov külpolitikai érdemeit. Amikor pedig sort került az új főtitkárral, Leonyid Iljics Brezsnyevvel való találkozójára, akkor még keményebben fogalmazott: "mi Hruscsov elvtárs életének egész munkásságát pozitívan értékeljük. Ez az öregember valamikor volt vöröskatona, pártmunkás, vezető. Egész életét a mi ügyünknek szentelte. Ezért mi őt tiszteljük. Ha az utcán látnánk, nem fordulnánk el tőle. Mi nem tudunk egyik napról a másikra leköpni egy olyan embert, aki mindig velünk harcolt." Az egyenes kiállásnak meglett a durva viszonzása. Amikor Kádár a bukott Hruscsovnak almaküldeménnyel akart kedveskedni, akkor a moszkvai lakájok Brezsnyev döntéséhez folyamodtak, aki a küldeményt azzal parancsolta vissza Budapestre, hogy a címzett ismeretlen. Ezekben az években - miközben 1965-ben megszületett a hírhedt Brezsnyev-doktrína - a kádári portré a nyugati sajtóban és közvéleményben átszíneződik. A rendszernek a nép életkörülményeit javító intézkedései kedvező visszhangra találtak. Jóllehet az 1956 előtti politikai intézményrendszeren nem hajtottak végre jelentős módosításokat, ám a rendszer nem kívánta meg a vele való erőltetett azonosulást, hagyta, hogy a magánélet depolitizálódjék. 1960-tól enyhülni kezdtek az utazási korlátozások. Piros útlevéllel vízummentesen lehetett a határt átlépni először Csehszlovákiába és Lengyelországba, később Bulgáriába, Romániába és az NDK-ba, majd 1966-tól Jugoszláviába. A nyugati országokban - kék útlevéllel - háromévente egyszer járhatott a rendőrséggel összeütközésbe nem került állampolgár, ha pedig rokona volt, azt kétévente kereshette fel. Míg 1960-ban 300 000 fő lépte át a határt, 1970-ben már egymillió fő fordult meg idegen országban, 1980-ban pedig 5,2 millió kiutazást regisztráltak. A turisták túlnyomó többsége a szomszédos országokat kereste fel, kedvelt úti célt jelentett az adriai tengerpart, ám közben az eleinte egészen minimális nyugati forgalom is dinamikusan nőtt (1958-ban 28 000, 1962-ben 65 000, 1965-ben 120 000 és 1986-ban 708 000).
Közben az életszínvonal is lassan, de viszonylag egyenletesen emelkedett. A véreskezű diktátor mindeközben lassan a reálpolitikus Kádárrá változik. S ezzel a politikussal a nyugati világ vezetői is mind gyakrabban ráztak kezet, hallgatták együtt a tiszteletükre játszó rezesbandákat, parádéztak a díszszázadok rezzenéstelen katonai sorfala előtt.
A kádári konszolidáció belpolitikai alapelvévé emelt kitétel, "Aki nincs ellenünk, velünk van", lehetővé tette, hogy aki hallgat és elvégzi a munkáját, annak nem esik bántódása, de a hatalom továbbra sem tűri el a politikai ellenzéket. (Kádár itt Rákosi elvét - aki nincs velünk, az ellenünk - állította a feje tetejéről a talpára.) A konszolidációt lehetővé tette, hogy Moszkva sem erőltette a sztálinista szisztéma restaurálását, és a Kádár mumusának bizonyuló Rákosit sem engedték haza.
A konszolidációnak nevezett restauráció 1962-ben ért véget. Ekkor az MSZMP VIII. kongresszusa deklarálta, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásával befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása. Kádár közölte, hogy miután az alapvető termelőeszközök szocialista (állami és szövetkezeti) tulajdonban vannak, a magántulajdonos paraszti osztály felszámolásával megszűnt a kapitalista restauráció lehetősége. Megkezdődhetett a "fejlett szocializmus" felépítése, amihez a párt vezetésével a nemzeti egység jegyében a lakosság egészének részvételére van szükség.
Ahhoz, hogy a fejlettnek mondott szocializmus ne maradjon puszta jelszó, a kádári vezetés szolid formában, de következetesen arra törekedett, hogy a lakosság minél szélesebb rétegeinek elviselhető legyen az életszínvonala. Ezt célozták a nagyarányú és olcsó lakásépítések (új lakótelepek), a hétvégi telekhez és autóhoz, tévéhez, háztartási gépekhez jutás lehetősége, a vidék villamosításának befejezése, az élelmiszer-ellátás bővülése (például a déligyümölcs megjelenése), a háztáji gazdaságok engedélyezése, a kisiparosok működési lehetőségei, majd ami a csúcsot jelentette: a Kánaánnak hitt Nyugatra való utazás lehetővé tétele - kizárva abból továbbra is a "gyanús elemeket".
Az életszínvonal emelése és a teljes foglalkoztatottság biztosítása, a szociális juttatások bővítése (gyes, gyed), majd a 40 órás munkahét bevezetése belső erőforrásokból nem volt fedezhető. A politikai mozdíthatatlanság biztosításának ára ennek finanszírozása lett: az ország növekvő adósságspirálba kerülése, ami végül nagymértékben hozzájárult magának a rendszernek a csődjéhez.
A reálpolitikus Kádár azonban 1968-ban olyan helyzetbe kerül, amelyet nem lehetett az ország, a rendszer javára megoldani. A prágai tavasz kísérlete arra, hogy Csehszlovákiában "emberarcú szocializmust" honosítsanak meg, a Brezsnyev-doktrína sziklájába ütközött, s Kádár János kettős lelkülete szerint cselekedett. Az 1968. január elsején bevezetett új gazdasági mechanizmus azt kívánta volna, hogy a politikai intézményrendszer is demokratizálódjék, a rezsim a pluralizmus jegyeit ötvözze magába, nemzetközileg pedig azzal szerezzen magának tekintélyt, hogy a prágai kísérletet akár Moszkvával is szemben is a végsőkig támogatja. Egy adott pontig valóban így is történt. Alexander Dubceket Kádár szinte fiaként kezelte, s lehetőségei, tehetsége szerint igyekezett az új prágai vezető pozícióját erősíteni, Brezsnyevvel elfogadtatni. Másfelől azonban nem lehetett kétséges, hogy a csehszlovákiai folyamatok a magyar 1956 emlékét is felidézték, s még azok számára is, akik ezt nem akarták meglátni, eligazító lett a Nagy Imre halála 10. évfordulója alkalmával a Literarny Listy című hetilapban a kivégzett politikus emlékét kegyelettel felidéző írás. A cikket az MSZMP vezetői nem hagyhatták szó nélkül. Amikor nem sokkal később a csehszlovák vezetők Budapesten - Kádártól segítséget remélvén - tárgyalnak, akkor Fock Jenő miniszterelnök keményen megmondja, hogy a magyar támogatás ára a Nagy Imre örökségétől történő elhatárolódás. Ha nem ezt teszik, akkor azokkal tartanak, akik Kádárban és társaiban gyilkosokat látnak. S mivel Dubcek nemhogy Brezsnyev és a többi keményvonalas kommunista, de Kádár elvárásai szerint sem tudja a maguknak teret követelő folyamatokat mederben tartani, ezért Kádár ha kényszeredetten, ám mégis igent mond arra - mert ezt tartja a kisebbik rossznak -, hogy augusztus 21-én a szovjet, bolgár, lengyel, keletnémet katonák mellett magyar alakulatok is részt vegyenek a prágai tavasz elfojtásában.
A csehszlovákiai fordulat igen kedvezőtlenül érintette a Magyarországon éppen kibontakozó új gazdasági mechanizmust, az intervencióban való magyar részvétel pedig visszavetette az ország nemzetközi megítélésének az előző években megindult javulását. A tragikus esemény a széles körökben az elmúlt évtizedben eluralkodott apolitikus beállítottságon semmit sem változtatott: sokak számára fontosabb esemény volt, hogy ekkortól lehet majd az olyannyira kedvelt Coca-Colához immáron az élelmiszerboltokban is hozzájutni, a fiatalokat pedig inkább a táncdalfesztivál dalai kötötték le.
Kádárt a csehszlovákiai eseményekhez való viszonya, valamint az új gazdasági mechanizmus bevezetése miatt Brezsnyev továbbra is fenntartásokkal kezelte. A Szovjetunióban, a "testvéri" szocialista országokban s nemkülönben itthon a keményvonalas kommunisták kárhoztatták a gazdaságirányítás új rendszere nyomán - állítólag - eluralkodott, a "szocialista értékeket" aláásó "szerzésvágyat", "kispolgáriságot", "individualizmust". Ekkor terjedt el a Kádár-rendszer jellemzéseként a "gulyáskommunizmus", a "frizsiderszocializmus" emlegetése, amely az ortodox kommunisták nemtetszését váltotta ki. Nyugaton pedig kedvezően ítélték meg, hogy megjelent a rendszer fogyasztói jellege. A hazai keményvonalasok élén álló Biszku Béla és Komócsin Zoltán Brezsnyev neosztálinista, konzervatív irányvonalának támogatását élvezte, s amikor Kádár János 1972-ben Moszkvában járt, erős fejmosást kapott, mert - a vádak szerint - hagyta a kispolgári nézeteket eluralkodni, a mezőgazdaságban engedte a kistőkés viszonyok újjászületését, s mindennek nyomán az országban visszaszorult a társadalmi igazságosság.
Kádár János úgy érezte, hogy korrekciót kell végrehajtania, s ennek nyomán a következő két esztendőben számos, a régi gazdaságpolitikára emlékeztető intézkedést vezettek be. Ezek között az egyik legjelentősebb az volt, hogy az ország ötven legnagyobb vállalatát ismét közvetlen állami irányítás alá vonták, aminek következtében e lomha vállalatok veszteségeinek a fedezésére a jól gazdálkodók nyereségét fölözték le. Az ésszerűtlen intézkedések káros következményeit megsokszorozta az olaj világpiaci árának 1973-ban bekövetkezett robbanásszerű drágulása. Drámaian romlottak a magyar gazdaság nemzetközi cserearányai is, az addig kiegyensúlyozott külkereskedelem deficitessé vált. A piacérzékeny nyugati kapitalista világ az 1970-es évek elejének válságára drasztikus intézkedésekkel reagált, az ideológiai sémáknak megfelelően viszont Kádár János mereven ragaszkodott a teljes foglalkoztatottság fenntartásához, valamint ahhoz is, hogy az életszínvonal továbbra is emelkedjék, de legalábbis ne csökkenjen. Mivel mindkét szempont a rendszer legitimitásának volt elengedhetetlen eszköze, ezért a szembeszökő ellentmondáson csakis a külföldi kölcsönök felvételével lehetett segíteni. A kölcsönfelvétel irányában ösztönzőleg hatott, hogy a dollár mélyrepülésben volt, s ez azt a reményt táplálta, hogy a visszafizetésre a válság elmúltával nagyobb zökkenők nélkül lehet majd sort keríteni. Nem így történt, az évek során a Kádár-rendszer olyan adósságcsapdába szorult, amely a majd 1989-ben bekövetkező összeroppanásához jelentős mértékben hozzájárult. (Míg 1970-ben még csak 0,8 milliárd dollár volt a felvett kölcsönök nagysága, addig 1975-ben 3,1, 1980-ban 9,1 milliárd, 1989-ben nem kevesebb, mint 20 milliárd kölcsön nyomta már a népgazdaságot.)
Ilyen válságos gazdasági helyzet mellett az 1970-1980-as évek a Kádár-rendszer látványos külpolitikai sikereinek az időszaka. 1976-ban Kádár János Ausztriában jár, a következő esztendőben szívesen látott vendég Olaszországban, a Német Szövetségi Köztársaságban és Jugoszláviában. 1978-ban pedig a francia fővárosban nyílnak meg előtte a legnagyobb méltóságok ajtói. Ez az esztendő azért is nevezetes a korszak külpolitika-történetében, mert Jimmy Carter elnök döntése értelmében visszaérkezik hazánkba a Szent Korona, a magyar független államiság szimbóluma. Az Egyesült Államok egyik katonai objektumában őrzött koronázási jelvények visszaadása - jóllehet az amerikai verzió szerint "a néptől a népnek" szóló aktusról volt szó - ténylegesen a Kádár-rendszer legitimációját erősítette. A döntés előkészítése során washingtoni illetékesek a magyar emigráció kiemelkedő képviselőivel is konzultáltak. A válasz általában igenlő volt, s ebben a szellemben nyilatkozott az 1947-ben emigrációba kényszerített Nagy Ferenc miniszterelnök, s így voksolt Király Béla is. A gesztussal a Carter-adminisztráció azokat a magyarországi változásokat nyugtázta, amelyeket a szintén emigráns Kovács Imre úgy fogalmazott meg, hogy "Magyarország még nem az az ország, amelybe visszatelepülne, ám nem is az az ország, amelyet - ha ott élne - elhagyni akarna."
1979-ben az NSZK kancellárja, Helmuth Schmidt járt Budapesten (a nyugatnémet állammal Magyarországnak 1974 óta volt diplomáciai kapcsolata). A következő esztendő két kiemelkedő diplomáciai sikere Agostino Casaroli bíborosnak, a Vatikán állam keleti politikája irányítójának, valamint Francois Mitterrand francia köztársasági elnöknek a látogatása. 1982-ben Kádár János ismét az NSZK-ban vendégeskedik, itthon pedig az Egyesült Államok alelnökét, George Busht fogadja. 1983-ban a "Vaslady", Margaret Thatcher keresi fel a magyar fővárost. A következő esztendőben az új német kancellár, Helmuth Kohl vizitál Kádár Jánosnál.
A Kádár-rendszer egyik legnagyobb fogyatékossága - későbbi bukásához szintén hozzájáruló tényező - volt, hogy nagyfokú érzéketlenséget tanúsított a szomszéd államokban élő magyarság sorsa iránt. Az egészében helytálló megállapítás azonban korántsem jelenti azt, hogy az idők során ne következtek volna be számottevő változások. A mélypontot itt is az 1956-ot közvetlenül követő időszak jelzi. 1958-ban Kádár János Romániában, Münnich Ferenc pedig Csehszlovákiában tett látogatást, s mindketten nem csupán azt szögezték le, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései, de azt is, hogy a nemzetiségi politikát - amelyet egyébként megfelelőnek mondottak - belügynek tekintik. A magyar kisebbségek ilyen látványos cserben hagyása Bukarestet és Prágát is egyaránt bátorította. 1959 márciusában a Kolozsvárott működő magyar tannyelvű Bolyai Egyetemet összevonták a román tannyelvű Babes Egyetemmel, amelynek következtében a magyar tannyelvű képzés mind jobban visszaszorult. Csehszlovákiában ekkortájt kezdik összevonni a magyar és szlovák tannyelvű iskolákat, illetve az 1960-ban életbe léptetett új alkotmány szellemében - amely már nem ismeri el a nemzetiséget kollektívumnak, az idegen ajkúaknak emberi jogként "garantálja" a anyanyelvhez való jogot - oly módon szabják át a közigazgatási területek határait, hogy az addig szép számban létezett magyar többségű egységek szinte teljesen megszűntek.
Az internacionalizmus elvei mögé bújó szomszédos nacionalizmusok között a magyarságellenes kártevésben a román járt az élen (1968-ban Romániában felszámolták a Magyar Autonóm Tartományt). A szűk körű, ám erőteljes hazai tiltakozás hatására a rezsim elkezdett érdeklődést mutatni a kisebbségi sorsban élők, főleg az erdélyiek megpróbáltatásai iránt. Az ilyen irányú lépéseket az bátorította, hogy a szovjet vonaltól több ízben látványosan elhajló román külpolitika Budapestről való ijesztgetése egybevágott a moszkvai érdekekkel (például 1967-ben a hatnapos arab-izraeli háború nyomán a szocialista tábor országai Izraellel megszakítják a diplomáciai viszonyt, Bukarest ellenben nem ezt teszi). Kádár János 1977-ben Nagyváradon és Debrecenben Ceausescuval tartott találkozóján már kritikusan veti fel a magyar nemzetiséget sújtó kérdéseket, ám semmiféle engedményt nem tud kicsikarni. A magyar párt főtitkára ugyan többet nem hajlandó a román diktátorral találkozni, s a többoldalú összejöveteleken is igyekszik őt elkerülni, ám a román politika mind keményebben tör a magyar kisebbség asszimilálására. Minimálisra szorítják a magyar állampolgárok erdélyi időzésének lehetőségeit, s megakadályozzák az ottani magyarok anyaországi utazásait. Az elvakult magyarellenesség 1988-ban az eszelős falurombolási programba torkollik, amelynek keretében 13 000 faluból 7 ezret akarnak megsemmisíteni, hogy azután lakóit az olvasztótégelynek tekintett városokba, blokkházakba kényszerítve nemzetietlenítsék el. A tiltakozás nemzetközi méreteket öltött, ennek egyik fontos állomásaként Budapesten a Grósz-kormány engedélyével június 27-én több tízezres tömeg tüntetett a Hősök terén.
1982-ben meghalt Brezsnyev, s az őt követő szintén két elaggott vezér, Jurij Andropov, illetve Konsztantyin Csernyenko gyors elhunyta után 1987-ben az 54 esztendős Mihail Gorbacsov kerül a Szovjetunió élére a mind súlyosabb működési zavarokkal küszködő birodalom megmentésére. Gorbacsov eleinte nagy respektussal kezelte Kádárt, hiszen a bolgár, a csehszlovák, a keletnémet és a román vezetők csökött maradiságától üdítően különbözött. Amikor azonban a szovjet vezető belátta, hogy a gazdaság átalakítása nem hoz gyógyulást, hanem szükség van a politikai intézményrendszer átformálására, a hagyományos eszköztárral kísérletező magyar vezetővel szemben bizalmatlanná válik. Amikor a pártellenzék arra az elhatározásra jutott, hogy a rendszer korszerűsítése csakis Kádár János hatalomtól való megfosztása nyomán képzelhető el (ez az 1988. évi májusi pártértekezleten történt meg, ahol Grósz Károly lett a főtitkár, Kádár pedig kénytelen megelégedni a hatalmi eszközök nélküli pártelnöki tisztséggel), akkor ez a váltás Gorbacsov teljes egyetértésével találkozott.
Az MSZMP új vezetése azonban nem tudott megbirkózni a válsággal, Gorbacsov pedig egyre inkább arra az álláspontra jutott, hogy a birodalom számára a csatlós országok már nem hasznosak, hanem inkább terhet jelentenek. Az illetékes vezetőknek - köztük Grósz Károlynak - meg kellett érteniük, hogy hatalmuk megtartásában már nem számíthatnak biztosan szovjet támogatásra. 1989 decemberében Gorbacsov a Bush amerikai elnökkel való máltai találkozóján már nem csupán az európai "testvér" országokról, hanem az egész térségről lemond. Hozzájárul ahhoz, hogy a kapitalista berendezkedésre épülő polgári demokráciákra való áttérés a régió országaiban bekövetkezhessék.
A magyar társadalom többsége még az 1980-as évek első felében sem gondolt arra, hogy a közeljövőben összeomlik a Szovjetunió, az oroszok puskalövés nélkül kivonulnak, és a vérben és terrorban született, de "kellemessé" szelídült Kádár-rendszer megbukik, sőt mi több, helyreállítható lesz a polgári demokrácia és a negyven évig csak szidott "kapitalizmus".
A szocialista rendszer belső kiürülése, erkölcsi süllyedése az 1980-as években már nyilvánvaló volt. Csupán a szovjet jelenlét és a kapitalista világtól kapott kölcsönök tartották életben. Bár a belső ellenzék működése is hozzájárult az erózióhoz, a földcsuszamlást Gorbacsov döntése, a térség feladása idézte elő. Az már a szerencsén, a magyar társadalom bölcsességén és a közéleti szereplők kompromisszumkészségén múlott, hogy a történelmi változás "csendes forradalommal", jogalkotással és tárgyalásokkal, és nem az utcán, a barikádokon dőlt el.
A rendszerváltozást belpolitikailag előkészítő, majd végrehajtó politikai csoportok az 1980-as évek második felében előbb laza civil szervezetekként, majd politikai pártokká szerveződve fogalmazták meg a pártállam leépítésének és a demokratikus Magyarország megteremtésének programját, alternatíváit.
Legkorábban az úgynevezett demokratikus ellenzék öltött formát, amely részben volt marxista, kommunista értelmiségiekből szerveződött, s a változásokat egy liberális, szociálisan érzékeny rendszer irányában kereste. Ebből az áramlatból kelt életre - különféle alakváltozások után - a Szabad Demokraták Szövetsége.
A Magyar Demokrata Fórum 1987. szeptember végén alakult meg Lakiteleken. 1988. március végén jött létre a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Fidesz. A demokratikus ellenzék és a többi csoport által szervezett 1988. március 15-i budapesti tömegtüntetés már mutatta, hogy a hatalom nem mer, nem tud rendőri ügyet csinálni a márciusi eszmék melletti tüntetésből, amint tette azt a korábbi években. Az új pártok mellett feléledtek a korábbi koalíciós pártok is, így az FKGP, az MSZDP, a Nemzeti Parasztpárt utódjaként a Magyar Néppárt, majd 1989 elején a Kereszténydemokrata Néppárt is. 1989 végén már több mint 60 párt jelentkezett. Ezt az egyesülési és gyülekezési szabadság megteremtése tette lehetővé.
Felgyorsult az állampárt bomlása is. A reformkörök belső erjesztő hatása és a gyorsan változó nemzetközi körülmények következtében 1989-1990-ben az MSZMP szétesett. Az 1989. október 23-án kihirdetett új alkotmány megteremtette a Magyar Köztársaságot, megszüntette az egypártrendszert és helyreállította az alkotmányos parlamentáris demokráciát. Németh Miklós utolsó szocialista kormánya - Horn Gyula külügyminiszterrel és Glatz Ferenc kultuszminiszterrel - következetesen lebontotta a pártállami diktatúra jogi és szervezeti kereteit, megteremtve a békés átmenet lehetőségét. 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése, a Hősök terén rendezett ünnepélyes búcsúztatás hatalmas tömeg részvételével már a bukott rendszer temetése volt. Pár hét múlva, 1989. július 6-án elhunyt a rendszer szimbólumává vált Kádár János.
A magyarországi békés rendszerváltozásnak legfőbb jellemzője a közjogi mederben zajló változások folyamata volt, az erőszak és utcai demonstrációk helyett a tárgyalásos megoldás sikeres keresése. Az 1989. március 15-i nagy budapesti tömegtüntetés után kezdődtek el a tárgyalások a kormánypárt és ellenzék között. 1989. március 22-én megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, amelyben az ellenzéki politikai erők tömörültek. Tárgyalópartnerük az MSZMP volt. Az állampárt arra törekedett, hogy az ellenzéket kisebbségi helyzetbe szorítsa: a tárgyalások keretét az úgynevezett Nemzeti Kerekasztal képezte, amelynek egyik karéját az Ellenzéki Kerekasztal, másik részét az MSZMP, míg a harmadik szeletét olyan társadalmi szervezetek és mozgalmak alkották, amelyek korábban MSZMP-függőek voltak. Az 1989. június közepétől szeptember közepéig tartó tárgyalások végül is eredménnyel zárultak.
Ami a politikai kibontakozást illeti, egyetértés alakult ki az alkotmánymódosításról, a köztársasági elnöki intézményről, az Alkotmánybíróságról, az Állami Számvevőszékről, a pártokról és a választásokról, a büntető törvénykönyv módosításáról, a tájékoztatásról és a politikai kérdések erőszakos megoldását kizáró garanciákról. A tárgyalások sikeres befejezését nagymértékben előmozdították a Németh-kormány intézkedései is: megnyitotta az osztrák-magyar határt, feloszlatta a munkásőrséget, az Állami Egyházügyi Hivatalt, eltörölte a halálbüntetést.
1989. október elején feloszlott az MSZMP és október 7-én megalakult a Magyar Szocialista Párt (MSZP), amely elhatárolódott a pártállami rendszertől és az elődpárttól. A köztársaság október 23-i kikiáltása után elfogadták az új választójogi törvényt, amely a többségi és arányos rendszert vezette be. 1990. március 10-én a magyar és a szovjet kormány megállapodott a szovjet csapatok teljes kivonásáról Magyarország területéről. Az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el hazánkat Záhonynál, s ezzel megszűnt a 47 évig tartó szovjet megszállás. Ezzel egyidejűleg megszűnt a KGST, és 1991 júniusában a szocialista országok katonai szövetsége, a Varsói Szerződés is.
A parlamenti választások két fordulóban zajlottak, az 1990. március 25-i első fordulóban a szavazók több mint 64 százaléka vett részt, az április eleji második fordulóban azonban a jogosultaknak még a fele sem ment el szavazni. Az eredmény az MDF 164, az SZDSZ 94, az FKGP 44, az MSZP 33, a Fidesz 22, a KDNP 21 mandátuma lett. Nyolc honatya függetlenként (pártonkívüliként) került a parlamentbe. A 4 százalékos küszöböt (a választásokon elért szavazatok 4 százalékát) csak az említett pártok érték el. A keresztény és nemzeti erők a választásokon abszolút többséget szereztek. Ennek megfelelően a legnagyobb párt, az MDF alakíthatott kormányt, amit azonban csak koalíciós alapon lehetett többségi kabinetként létrehozni. A párt elnöke, Antall József felmérte, hogy a demokratikus körülmények között, az ország kormányozhatósága érdekében kompromisszumot kell kötni a második legnagyobb párttal, az ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel. A paktum valóban biztosította is a stabil kormányzást a parlamenti ciklus végéig. Megállapodás született az alkotmányozásról, az alaptörvényekről és arról, hogy melyik az a - szám szerint 20 - törvényjavaslat, amely megalkotásához minősített (azaz kétharmados) többségre van szükség.
Az országgyűlés 1990. május 2-án ült össze. Május 23-án elfogadták Antall József miniszterelnök jobbközép irányzatú kormányprogramját, amit kereszténydemokratának, nemzeti liberálisnak és népnemzetinek egyaránt jellemzett. A kormánykoalícióban az MDF mellett a Független Kisgazdapárt és a KDNP vett részt. Az ellenzéket az SZDSZ, az MSZP és a Fidesz képezték. 1990. augusztus 3-án az országgyűlés Göncz Árpádot, az SZDSZ politikusát választotta köztársasági elnöknek. A képviselőház elnökévé Szabad Györgyöt, az MDF tagját választották. Az 1990 őszén megtartott önkormányzati választásokkal lényegében lezárult az alkotmányos parlamentáris demokrácia intézményeinek megteremtése. Az országgyűlés megalkotta azokat a törvényeket, jogszabályokat, amelyek ennek sérthetetlenségét garantálják, működőképességét biztosítják.
A nemzeti hagyományok és a korszerű európai kihívásokra adott válaszok összekapcsolása adta az Antall-kabinet politikájának markáns vonulatait. A megszállástól felszabadult, a kényszerű gazdasági, politikai és katonai szövetségből kiszabadult ország új vezetése számára az első belpolitikai kihívást a benzináremelésből gerjesztett taxisblokád jelentette 1990 októberében. Antall József korai halála (1993. december 12.) is bizonyára hozzájárult a legnagyobb kormánypárton belüli ellentétek kiéleződéséhez és a párt gyors eróziójához.
Az 1989-1990-es rendszerváltás szerves része volt a térségen végigsöprő elemi erejű változásoknak, eltéphetetlen kapcsolatban volt a Szovjetunió pusztulásba torkolló megroppanásának. Mindennek következtében Jalta évtizedekig oly hatékony szelleme nem várt hirtelenséggel elillant, s összeomlott a nemzetközi kapcsolatokat szinte a második világháború befejezte óta uraló kétpólusú világrend. 1990-1991-ben a forradalmi lendület drámaiságával halmozódtak egymásra sorsdöntő jelentőségű változások. 1990. március 9-én megállapodás jön létre a szovjet csapatok kivonásáról, s a következő esztendő derekán, június 19-én az utolsó idegen katona is elhagyja hazánkat. 1990. október 3-án ismét egységessé válik Németország.
1991 februárjában feloszlatják a Varsói Szerződés katonai szervezetét, s július 1-jén mint politikai képződmény is megszűnik. Előtte néhány nappal, június 28-án a KGST is a történelmi múltba hull. 1991 végére felbomlik a Szovjetunió, tagállamai függetlenné válnak, illetve egyesek közülük létrehozzák a Független Államok Közösségét (FÁK). 1992. január 1-jétől az Európai Közösség neve Európai Unióra változik, komoly előrelépés történik a 12 (1995-től 15) tagállam minden szféráját átszövő integráció irányában.
A Szovjetunió felbomlása nyomán hazánk északkeleti szomszédja Ukrajna lesz. A versailles-i rendszer késői részleges bomlási folyamata jegyében Prágában elengedik a szlovákok kezét, és 1993. január 1-jétől az immáron önálló Szlovákia az északi szomszéd. Délen a szétválás vérrel, fegyverrel, 1991-től 1995-ig tartó küzdelemben megy végbe. Magyar szempontból ennek az az egyik következménye, hogy a déli határ mentén a korábbi eggyel szemben három független ország jelenik meg: Szlovénia, Horvátország és a Kis-Jugoszláviának nevezett Szerbia.
Mindezen nagy horderejű események alapvetően megváltoztatják a magyar külpolitika irányát. A változások strukturális jelentőségét plasztikusan mutatja, hogy az 1990-es évtizednek bármennyire is egymástól markánsan különböző kormányai voltak, mindhárom kabinet külpolitikai törekvései három tengely körül forogtak. A korábbi Kelet felé fordulás helyett a Nyugattal megszakadt szálak maradéktalan helyreállítása, s ennek keretében a NATO-tagság, valamint az EU-tagság elnyerése képezte az egyik tengelyt. A közvetlen és közvetett szomszédokkal való együttműködés elmélyítésében rejlő lehetőségek feltalálása és kiaknázása formálta a másik tengelyt, míg a harmadik tengely körül, a szomszédos országokban élő magyar kisebbség sorsával való törődés terén a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul komolyabb erőfeszítések történtek.
A három kormány külpolitikája között egyébként kétségkívül megmutatkozó különbségek röviden úgy ragadhatók meg, hogy míg a Horn-kormány a NATO- és EU-tagság stratégiai céljainak alárendelten törekedett a magyar diaszpóra ügyének felkarolására, addig az Antall- és az Orbán-kormány a kisebbségi kérdést a kultúrnemzet-koncepció jegyében kezelte.
A határon túli világban való nem kellő mélységű tájékozódás következtében széles társadalmi körök az óhajtott NATO- és EU-tagságot kéznyújtásnyi közelségben látták, s a kapitalizmushoz való visszatérést is úgy képzelték el, hogy hamarosan a jóléti társadalmak bősége jellemzi majd a magyar állampolgárok mindennapjait. A mindezzel szemben bekövetkezett drasztikus életszínvonal-csökkenés, a munkanélküliség tömegessé válása, mindezek mögött a bruttó nemzeti összterméknek a korábbi háborús károkhoz hasonlítható összezsugorodása, az állami lakásépítési program megszűnése, a társadalmi mobilitás hallatlan beszűkülése s az 1995-ös Bokros-csomag mind-mind sokkolta a társadalmat, s felerősödött a szocialista korszak iránti nosztalgia. Mindennek ellenére az 1990-re kiformálódott új külpolitikai irány megőrizte, ma is bírja a magyar társadalom támogatását, s bár a kiábrándultságnak számos alkalommal mutatkoztak jelei, mégis létrejött az a kitartás, amely e hosszú menetelés nélkülözhetetlen belpolitikai előfeltétele.
1990 novemberében Magyarország felvételt nyert az Európa Tanácsba, a NATO 1994 elején meghirdette a majdani tagság mintegy előszobájának tekintett Partnerség a békéért nevű programját, a következő esztendő őszén megismerhetővé váltak a várható bővítés legfontosabb előfeltételei. 1997. november derekán az urnák elé járuló állampolgárok 85 százaléka voksolt a NATO-tagság mellett (az aktus árnyoldala, hogy a szavazásra jogosultaknak csupán 49 százaléka tartotta érdemesnek véleményének kinyilvánítását), 1999 márciusában pedig - Lengyelország és Csehország mellett - Magyarország felvételt nyert e nagy fontosságú katonai szervezetbe.
Az Európai Unióhoz vezető út fontos állomásaként 1991 decemberében sikerült társulási szerződést kötni az integrációval, s ennek keretében kialakult az a 2001-ig tartó menetrend, amely az ipari vámok leépítésének ütemtervét tartalmazza. (A megállapodás az agráriumra azért nem terjedt ki, mert annak az EU-normák közé való beillesztése elfogadottan jóval hosszabb periódust igényel.) Az 1994 áprilisában benyújtott hivatalos magyar felvételi kérelemre válaszként 1997. július derekán született meg az Agenda 2000 elnevezésű dokumentum. Ennek értelmében 1998 tavaszától folynak a felvételi tárgyalások azzal a perspektívával, hogy a felvétel az új évezred első évtizedének első felében várható.
A regionális együttműködés történelmi gyökere az Alpok-Adria Munkaközösség, Magyarország, Ausztria, Olaszország és Jugoszlávia határ menti térségeinek 1978-ban kezdődő együttműködése. 1989 végén a kooperációt kormányzati szintre emelték, 1991-ben pedig Csehszlovákia, majd Lengyelország is csatlakozott hozzá. A délszláv utódállamok belépése óta a szervezet a Közép-európai Kezdeményezés nevet viseli. Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó tradícióját felelevenítve 1991-től működik a Visegrádi Kezdeményezés, amely az önálló Szlovákia csatlakozása óta négy állam egymás közötti kapcsolatainak sokoldalú elmélyítését ígéri.
A négyéves parlamenti ciklus lejártakor, 1994 májusában került sor a második országgyűlési választásokra. A szavazók az addigi kormányzó pártokat "büntették", és némi nosztalgiával viseltetve a Kádár-korszak szerény, de stabil szociális (munkahely, lakás) körülményei iránt, a szocialista utódpártot tüntették ki bizalmukkal. Az MSZP 209, az SZDSZ 70, az MDF 37, az FKgP 26, a KDNP 22, a Fidesz 20 mandátumot szerzett. A szocialisták egyedül is kormányt alakíthattak volna, ám végül a szociálliberális koalíció mellett döntöttek: az MSZP-SZDSZ koalíciónak a parlamentben 72 százalékos többsége lett.
A köztársasági elnök az MSZP elnökét, Horn Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek. A kormányprogram az Európai Unióhoz való csatlakozást, a NATO-tagság elérését és a gazdaság stabilizálását hirdette meg. A Bokros Lajos pénzügyminiszterről elnevezett Bokros-csomag 1995-ben a lakosság jelentős életszínvonal-csökkenését hozta magával, ám kétségtelenül megteremtette a későbbi gazdasági fellendülés feltételeit. A Horn-kormány idején (1994-1998) átrendeződött a belső politikai pártstruktúra, és a ciklus végére kialakult egyféle ellenzéki egységfront a szociálliberális koalíció leváltására.
Az 1998-as választásokon az addig országosan jóformán nem is működő Fidesz-Magyar Polgári Párt elsősorban a kisgazdákkal összefogva 148, az MSZP 143, az FKGP 48, az SZDSZ 24, az MDF 17, és az időközben alakult Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) 14 mandátumot kapott. A korábbi két nagy párt, az MDF és az SZDSZ háttérbe szorult, s a kezdeményezés a Fidesz kezébe került. Orbán Viktor, a Fidesz vezetője alakított kormányt, s a magyar miniszterelnök a kontinens legfiatalabb kormányfőjeként állt az ország kormányrúdjához. A korábban egyértelműen liberális párt kormányra kerülve a kereszténydemokrata és nemzeti-konzervatív értékek mentén, a polgári Magyarország kiépítését hirdette meg. Az energikus, határozott vezetés, a kormányzati struktúra hatékonyabbá tétele jelentős eredményeket hozott mind a külpolitikát, mind a gazdasági fejlődést tekintve. Magyarország 1999. március 12-én teljes jogú tagja lett a NATO-nak, ami szuverenitásunk garantálását, az ország esetleges külső agresszió elleni védelmét biztosította.
Amikor Antall József miniszterelnök kormányzása elején kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát, akkor szavai bel- és külföldön is vihart kavartak. Nem kevesen félreértették, sokan ingerülten félremagyarázták, holott a politikus tulajdonképpen a kultúrnemzet-koncepciónak adott ekképpen hangot. Bár a nagy politikai-területi változások hatására fel-felbukkant a trianoni béke érvénytelenítésének a gondolata, a magyar társadalom messze túlnyomó hányada a második világháborús kataklizma és következményei fényében tudomásul vette, hogy a kisebbségi sors rendezésének nem a határkérdés a kulcsa. A magyar kisebbségek szervezetei kollektív jogokért, kulturális vagy területi autonómiáért harcoltak, harcolnak, a szomszédos országokban azonban e törekvéseket nem akarták, nem akarják honorálni. Az évtized elején leginkább az ukrán kormány mutatott előzékenységet, s ezért a magyar kormány 1993 májusában először Ukrajnával kötött alapszerződést. Az alapszerződés mint műfaj a német diplomácia kelléktárából való. A múltat lezárni akaró német kormány ilyen megállapodásokkal rendezte viszonyát keleti szomszédaival. A mi helyzetünkre való adaptáció a határok stabilitásának újfent történő elismerését, illetve az európai normák szerinti kisebbségi jogok megadását jelenti. A szlovák féllel 1995 márciusában, a románnal pedig 1996 szeptemberében sikerült ilyen szerződést parafálni. Mivel mindkét országban azóta is számos sérelme van a magyarságnak, ezért ismét bebizonyosodott, hogy az aláírt dokumentum kevés, valóban megnyugtató garancia a társadalom minden pórusát átitató demokráciában, a lakosságnak a másság iránti belülről sarjadó türelmében rejlik. Ebben az irányban Romániában 1996-tól, Szlovákiában pedig 1998-tól vannak biztató jelek.
A második világháború végén elpusztult az Esztergomot Párkánnyal összekötő híd, amely a magyar és a szlovák lakosság széles körei számára nyújtott közvetlen kapcsolatot. Hosszú előkészületek után, 2000-ben elkezdődtek az újjáépítési munkálatok, s a tervek szerint 2001-ben ismét megindulhat a forgalom. Vajha szimbólumává válhatna a közeli hídavatás minden, e térségben élő nép egymást erősítő és boldogító együttélésének!
Az 1920. évi népszámlálás szerint az új, az úgynevezett trianoni Magyarország lakóinak a száma 7,9 milliót tett ki. 1930-ra ez a szám 8,6, 1941-re pedig - az 1938 és 1941 között visszakerült területek lakosságát nem számítva - 9,3 millióra emelkedett. A 17 százalékos növekedés elsősorban az életkor felső határának jelentős kitolódásából adódott. A születéskor várható átlagos élettartam Magyarországon az első világháború előtt 40, 1930-ban 50 és 1941-ben 57 év volt. Ezt az életkörülmények és az egészségügyi ellátás általános javulása eredményezte. A halálozási ráta, amely a háború előtt még elérte a 20 ezreléket, az 1930-as évek elejére 17, az 1940-es évek elejére pedig 14 ezrelékre mérséklődött. A halálozási ráta csökkenése ellenére a természetes szaporodás üteme lefékeződött. A háború előtt ez még meghaladta az évi 1 százalékot, 1931 és 1941 között viszont már csak 0,7 százalékot tett ki. A csökkenést a születések számának a visszaesése okozta. Az 1920-as évek elején ez még 30 ezrelék körül mozgott, az 1940-es évek elején azonban már csak 20 ezrelék körül járt. A csökkenés részben a birtokosztódástól tartó parasztság, részben a magasabb életszínvonalra törő városi lakosság egykézésére, illetve alacsonyabb gyermekszámot tervező családmodelljének a terjedésére volt visszavezethető.
Az új határok nemcsak a lakosság számát csökkentették, hanem összetételét is módosították. A társadalom soknemzetiségű jellegének megszűnése mellett, amely a legfontosabb változást jelentette, felgyorsult a foglalkozásszerkezeti struktúra - egyébként a gazdaság fejlődése által meghatározott - átalakulása. A mezőgazdaságból élők aránya az 1910-es 62 százalékról 1920-ra 55,8 százalékra esett, tehát közel 7 százalékkal, miközben 1870 és 1910 közötti 40 év alatt csak 13 százalékkal lett kevesebb. A gazdaság lassú szerkezeti modernizálódásának társadalmi vetületeként 1920 és 1941 között tovább folytatódott ez az átrendeződési folyamat. Az agrárlakosság száma lényegében stagnált, s így az össznépességhez viszonyított aránya 1930-ra 51,8 százalékra, majd 1941-re 48,7 százalékra mérséklődött. A bányászatból, valamint iparforgalomból élőké ugyanakkor az 1920-as 30,1 százalékról 1930-ra 32,3 százalékra, 1941-re pedig 34,9 százalékra emelkedett. Hasonló ütemben nőtt az értelmiségi, illetve egyéb foglalkozási kategóriákban kimutatottak számaránya is. Foglalkozásszerkezeti viszonyai alapján - ahogy egyébként gazdasági fejlettségének mutatói szerint is - a két világháború közötti Magyarország a közepesen fejlett agrár-ipari országok, Portugália, Spanyolország, Olaszország és Lengyelország közé tartozott.
Eltérően a nemzetiségi és a foglalkozásszerkezeti megoszlástól, az osztály- és rétegviszonyok, azaz a társadalom alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyai alapvetően nem változtak. A különböző rétegek közötti hierarchikus, illetve olykor kasztszerű különbségek lényegében megmaradtak, s az egyes nagy csoportok egymással alig keveredve élték a maguk külön életét. Azok a módosulások, amelyek az egyes rétegek helyzetében mégis bekövetkeztek, többnyire "táboron belüli" változások voltak, s magát a hierarchiát alapvetően nem módosították.
A társadalmi piramis csúcsán változatlanul a nagybirtokosok, tehát az ezer katasztrális holdon felüli földtulajdonosok helyezkedtek el. A határváltozások következtében számuk megcsappant. A századelőn még több mint kétezer nagybirtokost és nagybérlőt, s ezen belül nyolcszáz arisztokratát mutattak ki a statisztikák. 1930-ban azonban már csak 745-öt, illetve 350-et. A nagybirtok gazdasági súlya ennek ellenére nem csökkent, hanem nőtt a trianoni Magyarországon. Az 1000 holdon felüli nagybirtokosság az ország földterületének 1935-ben 30 százalékát tartotta kezében, miközben 1895-ben - az akkori országterületen - csak 24 százalékát. Megingott, de még mindig hatalmas gazdasági erejére, történeti hagyományaira és változatlanul nagy társadalmi presztízsére támaszkodva a nagybirtokos arisztokrácia a Horthy-korszak politikai életének is meghatározó tényezői közé tartozott. Ezt az is példázza, hogy a kor két meghatározó miniszterelnöke - Bethlen István és Teleki Pál - egyaránt gróf és eredendően nagybirtokos volt. Új fejlemény volt viszont, hogy a háború előtti helyzethez képest a nagybirtokosságnak egyre inkább osztoznia kellett a hatalmon más elitcsoportokkal.
A másik hagyományosan nagy vagyonnal és befolyással rendelkező elitcsoport a nagypolgárság volt. A közvetlen politikai irányító szerep a nagytőkéseket ugyan továbbra sem jellemezte úgy és annyira, mint az arisztokráciát, ám befolyásuk a kormányzati politikára egyáltalán nem gyöngült, sőt inkább erősödött. A nagypolgárság ezekben az években szűnt meg "csendestársnak" lenni, s vált a nagybirtokosság nagyjából egyenrangú partnerévé. Legkiemelkedőbb képviselőikkel a kormányzó rendszeresen együtt bridzsezett, Bethlen pedig együtt vadászott. A politikai elit, s általában a felső rétegek éles különbséget tettek a gazdaságilag sikeres, kulturálisan asszimilálódott és a társadalmi rendet elfogadó nagy- és középpolgárok, valamint a szegény és "izgága", a társadalmi rendet felforgatni vagy radikálisan átalakítani igyekvő intellektuelek között. Előbbieket - ha esetleg lenézték és parvenünek is tartották őket - partnerként kezelték, az utóbbiakat viszont minden módon diszkreditálni próbálták, és előszeretettel azonosították őket az utóbbi évtizedekben érkezett és még asszimilálatlan zsidókkal, az úgynevezett galiciánerekkel. A néhány száz fős nagypolgárság vezető magját hagyományosan 50-60 monopoltőkés família alkotta, akik közé az 1920-as években emelkedett fel a Vida és a Perényi család.
A társadalmi piramis csúcsát képező két leggazdagabb és legbefolyásosabb elitcsoport és a társadalom talapzatát alkotó néptömegek között a középrétegek különböző csoportjai helyezkedtek el. A felső szinteket az úgynevezett középosztály, az alsókat a városi kispolgárság és a jobb módú falusi parasztság foglalta el. Az előbbihez tartozók még kétségkívül "urak", az utóbbiak tagjai azonban már csak "kendek" voltak. Az "úriemberség" leginkább elfogadott ismérve nem a vagyon, a jövedelem vagy a származás, hanem az érettségi vagy az ehhez hasonló iskolai végzettség, illetve az ettől függő párbajképesség volt.
Az úgynevezett középosztályba 1930-ban mintegy 360 000 kereső, az eltartottakkal együtt pedig 780 000 fő, tehát a kereső és az össznépességnek egyaránt mintegy 9 százaléka tartozott. A középosztály mint társadalmi megnevezés már a századelőn parttalan fogalom volt, s egymástól sok szempontból igen messze álló társadalmi rétegeket és csoportokat foglalt magában. A két világháború között tovább nőttek ezek a távolságok. A századelő történelmi középosztályának legfelső csoportjai, így például a 200 és 1000 hold közötti úri középbirtokosok - mintegy 2200 család - jelentős része, továbbá az államapparátus vezető tisztviselői - ugyancsak néhány ezer család - lényegében a nagybirtokosság és a nagypolgárság mellé emelkedtek, s az 1920-as évek elejétől az uralkodó elit harmadik nagy csoportját alkották. Közülük került ki a legfőbb állami hatalom birtokosa, Horthy Miklós, s ők tartották kezükben a hadsereg, a csendőrség és a közigazgatás számos kulcspozícióját is. 1927-ben a nemesi, de nem arisztokrata származásúak töltötték be a miniszterelnöki hivatal vezető posztjainak 52 százalékát, a Külügyminisztériumban 45, a Belügyminisztériumban 43 s a Pénzügyminisztériumban 33 százalékát. A 24 alispánból ugyanekkor 13 minősült dzsentrinek. Ezt a néhány ezer fős réteget erős elhivatottság-tudat jellemezte. A nemzet gerincének tartották magukat, s különböző privilégiumaikat természetesnek vették.
Társadalmi értelemben nemigen emelkedett, de továbbra is gondtalanul és jómódban élt a városi középpolgárság. A 10-100 munkást foglalkoztató üzemtulajdonosokat, az 5-20 segédet alkalmazó üzletházak tulajdonosait, valamint a nagyobb bérházak birtokosait ide sorolva számuk mintegy 6000-7000 főt tett ki. Bár többségük közvetlenül függött a gazdasági élet konjunktúráitól és dekonjunktúráitól, vagyonuk általában elegendőnek bizonyult az időnként felmerülő nehézségek áthidalására és a minden tekintetben úri életvitel zavartalan folytatására.
A nagybirtokossághoz és a nagypolgársághoz közvetlenül kötődő és ugyancsak kimagaslóan jó életkörülmények között élő középbirtokosok, középpolgárok és vezető állami tisztviselők persze csak töredékét tették ki az úgynevezett középosztálynak. A túlnyomó többség beosztott tisztviselő, magánalkalmazott és professzionális értelmiségi foglalkozású volt. Számuk 1920-ban megközelítette, 1930-ban pedig jóval felülmúlta a 300 ezret. E réteg dinamikus növekedésére jellemző, hogy az érettségizettek száma - amely nagyjában-egészében fedte a középosztálybeliek számát - 1941-re elérte a 429 ezret. A tisztviselő-értelmiségi réteg a háború előtti helyzethez hasonlóan továbbra is igen differenciált képet mutatott. Miközben a jól menő magánpraxist folytató orvosok és ügyvédek, a sikeres írók, művészek és egyetemi tanárok a felső középosztály disztingvált életformáját élték, az úgynevezett alsó középosztályba tartozó többségből sokan a szegényes kispolgári életnívó felé közelítettek. A közép- és alsó középosztály életszínvonalának ingadozásaiból s egyes rétegeinek életszínvonal-csökkenéséből következett, hogy az uralkodó elit és a felső-középosztály alapvetően status quo-párti attitűdjével és többé vagy kevésbé liberális konzervativizmusával szemben ezek a rétegek jóval nagyobb fogékonyságot mutattak a különböző radikális törekvések iránt.
Az uralkodó elit és a középosztály, tehát nagyjából az érettségizettek alkották az úriemberek világát. Közöttük és a társadalom több mint 90 százalékát kitevő "kendek" között ugyanakkora szakadék tátongott, mint a századelőn. Nem e társadalom valamely radikális kritikusa, hanem az évek során annak "hivatalos" történetírójává előlépett Szekfű Gyula állapította meg az 1930-as évek közepén, hogy "... sem a társadalmi tagozódás, sem a társadalmi gondolkodás nem igen változtak, s minden maradt e téren úgy, amint azt már a harmadik nemzedék idején megszokták az emberek. Középosztálybeli intelligenciánk legfeljebb ha múló kívánságokkal vagy formalisztikus beszédekben közeledett az alatta álló néposztályokhoz, és sem a parasztság, sem az ipari munkásság nemzeti öntudatosítása demokrácia útján nem haladt előre lényegesebben. A társadalom tovább élte csoportokra bomlott életét, s borzongva a kommunista forradalmi kor emlékeitől, mindennemű demokratikus fejlődéstől ösztönösen elzárkózott".
Ez a társadalmat urakra és nem urakra, s az urakat is kisebb és nagyobb urakra osztó mentalitás tükröződött a címek és rangok szigorú hierarchiájának továbbélésében, s a külföldiek számára teljességgel felfoghatatlan magyar érintkezési és köszönési formák bonyolultságában. A nemzetközi gyakorlattól eltérően Magyarországon "Kovácsot" vagy "Kovácsnét", sőt még "Kovács urat" is csak a társadalom alantas szféráiban lehetett sértődés nélkül keresni. Egyébként el kellett dönteni, hogy az illetőt tekintetes, nagyságos, méltóságos vagy kegyelmes úrnak, illetve asszonynak szólítjuk-e, s ha főnemes volt, akkor azt is, hogy egyszerűen csak gróf vagy báró úrnak, illetve kegyelmes vagy méltóságos gróf, illetve báró úrnak. Horthy Miklósnak a főméltóságú kormányzó úr megszólítás járt. "Jó napot"-tal vagy "Jó napot kívánok"-kal csak kispolgárok és munkások köszöntek egymásnak, illetve urak a nem uraknak, "Dicsértessék"-kel vagy "Adjisten"-nel pedig a falusiak. Az egymással egyenrangú és tegeződő urak többnyire úgy üdvözölték egymást, hogy "Szervusz" vagy "Szerbusz", s ha nem voltak egyenrangúak, vagy nagy korkülönbség választotta el őket, akkor az alacsonyabb rangú, illetve a fiatalabb hozzátette: "Kérlek", "Kérlek alássan" vagy "Tiszteletem". A nem urak az urakhoz a rang megjelölése előtt gyakran az "Alázatos szolgája" vagy "Alázatos tiszteletem" megszólítással fordultak, s a cselédek a ház urát és asszonyát egyaránt "Kezicsókolom"-mal üdvözölték.
A középrétegekhez sorolható, de a középosztálytól mégis élesen elkülönülő városi és falusi kispolgárság keresőinek száma 1930-ban valamivel meghaladta a félmilliót. A kereső népesség 12-13 százalékát tették ki. A családtagokkal együtt mintegy 1,3 millió ember, tehát az összlakosság 15 százaléka élt ebben az átmeneti állapotban. Túlnyomó többségük továbbra is önálló, de legfeljebb csak egy-két tanulóval vagy segéddel dolgozó kisiparos és kiskereskedő volt, s a fegyveres testületek altisztjei, a különböző hivatalok és intézmények hivatalsegédei, a vasúti kalauzok, postások, házmesterek, rendőrök és csendőrök a kispolgárságnak csak alig egyötödét tették ki. A kispolgárság igen nagyfokú heterogenitásából adódott, hogy politikai magatartása ugyancsak nagy változatosságot mutatott. Az 1920 utáni konzervatív restaurációnak éppúgy akadtak közöttük hívei, mint a status quót balról ostromló demokratikus erőknek, illetve a jobbról támadó prefasiszta, majd fasiszta jellegű csoportosulásoknak.
A városi középrétegeken, s különösen a középosztályon belüli egyik nagy választóvonal továbbra is a keresztény-zsidó ellentét mentén húzódott. Az állás nélküli vagy egzisztenciájában fenyegetett, s ezért többé vagy kevésbé frusztrált értelmiség és kispolgárság keresztény részének a forradalmak után jóval nagyobb körei tették magukévá az antiszemita propaganda jelszavait, mint korábban. Ennek a hangulatnak lett eredménye az 1920. évi XXV. törvénycikk, azaz a numerus clausus, amelynek következtében az izraelita felekezetű egyetemi hallgatók 1918 előtti 30-34 százalékos aránya az 1920-as évek első felében 8-11 százalékra csökkent. Az egyes foglalkozási kategóriákban korábban kialakult reprezentációs arányok azonban egyelőre nem változtak érdemben. 1930-ban a kereskedelmi és banktisztviselőknek 70-80 százaléka, a kereskedőknek mintegy 60 százaléka, az ügyvédeknek fele, a magántisztviselőknek, orvosoknak, újságíróknak, szerkesztőknek harmada, a színészeknek negyede, az iparosoknak 11 százaléka, a közszolgálati tisztviselőknek 7 százaléka s a munkásoknak 5 százaléka vallotta magát izraelitának.
Az 1920-as évek második felének javuló gazdasági és szociális körülményei közepette a háború utáni években különösen erős antiszemitizmus mérséklődött. A nagy válság alatt és után azonban ismét felerősödött. Változott a keresztény-zsidó ellentét külső megítélése is. A magyar antiszemitizmusra a nemzetközi környezet az 1920-as években mérséklőleg hatott. Az 1930-as évek közepétől legfontosabb külpolitikai partnernek számító náci Németország részéről viszont hathatós támogatásban részesült. E két tényező együttesen vezetett oda, hogy 1938-1939-ben a magyar törvényhozás két súlyosan diszkriminatív törvényt alkotott zsidó állampolgáraival szemben.
A háború alatt további zsidóellenes intézkedéseket fogadott el a parlament, illetve rendelt el a kormány. Az 1942. évi XV. törvénycikk (negyedik zsidótörvény) értelmében a zsidónak minősülő személyek a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, s azoknak, akik rendelkeztek földdel, el kellett adniuk birtokukat. 1944 márciusa, az ország német megszállása után a zsidók élete halálos veszélybe került. Megkezdődött gettóba gyűjtésük és onnan megsemmisítő táborokba szállításuk.
A parasztság továbbra is az ország lakosságának többségét tette ki. Számuk az 1920 és 1941 közötti két évtizedben nagyobb ingadozás nélkül 4,5 millió körül stagnált. Ez azt jelentette, hogy arányuk 55 százalékról 48 százalékra csökkent. Az 1920-as földreform és a birtokelaprózódás következtében az 1 és 5 hold alatti törpegazdaságok száma 1920 és 1930 között 34, az 5 és 10 hold közöttieké 18 s a 10 és 20 hold közöttieké 11 százalékkal, együttesen több mint 100 ezerrel növekedett. A teljesen földnélküli agrárproletárok száma ugyanekkor közel 200 000 fővel csökkent. 1930-ban az 5 hold földnél többet birtokló kis-, közép- és gazdagparasztok és családtagjaik tették ki az összparasztság 30 százalékát, az 1 és 5 hold közötti törpebirtokos családok a 24 százalékát, s a teljesen vagy csaknem teljesen földtelenek adták a maradék 46 százalékot. Utóbbiakon belül a legnépesebb, több mint egymilliós csoportot továbbra is a föld nélküli vagy 1 hold alatti konyhakerttel rendelkező napszámosok (28%) képezték, s a gazdasági cselédek és családtagjaik csak az összparasztság 13 százalékát (597 000 fő) reprezentálták. E két utóbbi kategória összlakossághoz viszonyított aránya 1910 és 1930 között 24 százalékról 21,5 százalékra csökkent.
A parasztságon belüli rétegződés alapja a földvagyon nagysága volt. A föld a földhöz házasodik - tartotta a korabeli vélekedés. Földtulajdonának növelését ezért minden parasztember elsőrendű céljának tekintette. Mivel a Nagyatádi-féle földreformot követően a Horthy-korszakban jelentősebb parcellázásra többé nem került sor, a parasztok bérleti gazdálkodással igyekeztek a kezelésükben lévő földállomány nagyságát növelni. Ezt az 1930-as évek kormányzati politikája is támogatta. A paraszti kishaszonbérlet intézménye különösen az alföldi mezővárosokban és környékükön terjedt el; ez vált a városi kézen lévő földek tipikus hasznosítási formájává.
A társadalmi piramis talapzatának másik nagy tömbjét a városi proletariátus alkotta. Összlétszámuk 1920-ban 900 000 főt, vagyis az egész magyarországi kereső népesség 24 százalékát tette ki. 1930-ra számuk 1 millió 150 ezerre, arányuk pedig 29 százalékra emelkedett. Az 1930-as években folytatódott a munkásság még jelentősebbé válása. Az évtized végére a városi munkásság aránya valamivel 30% fölé emelkedett. Az 1930-as adatokat alapul véve ezen belül 20% volt a jórészt csak átmenetileg városlakó házicselédek s az ipari és mezőgazdasági munka között ingázó "kétlaki" napszámosok aránya, s 23% a kereskedelmi, banki, közlekedési, közszolgálati és egyéb munkásoké. A fennmaradó 57%, azaz 660 000 kereső csekély töredéke (34 000 fő) bányászként, túlnyomó többsége pedig ipari munkásként dolgozott. Az ipari munkások mintegy fele 20 főnél több alkalmazottat foglalkoztató, tehát gyárnak tekinthető üzemekben, fele pedig kis- és középüzemekben dolgozott. Ez utóbbiakon belül még mindig jelentős súlyt képviseltek az 1-3 fős kisipari műhelyekben dolgozók, az összes munkásnak mintegy negyede.
Követve az iparszerkezet átalakulását az ipari munkásság belső - szakmák és nemek szerinti - összetétele módosult. Döntően a textilipar fejlődése miatt a női munkásság számaránya 1921 és 1938 között a gyári munkások 26 százalékáról 32 százalékára emelkedett. Hasonló mértékben, mintegy 10 százalékkal csökkent a szakmunkások s nőtt a betanított és tanulatlan segédmunkások aránya. Ezek a belső szerkezeti változások kihatottak a munkásság politikai orientációjára. Az első generációs, jórészt paraszti környezetből érkező, illetve női munkaerő növelte a mozgalmi tradíciók nélküli és politikailag iskolázatlanabb munkásság részarányát. Egyéb okok mellett ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a szociáldemokrata szakszervezeti mozgalomban részt vevők számaránya az 1920-as évek eleje és vége között 30-35 százalékról 10 százalékra csökkent, és hogy az ipari munkásság egy része a későbbiekben a különböző szélsőjobboldali, fasiszta irányzatok befolyása alá került.
Az egyes társadalmi csoportok jövedelmi viszonyai nagyjából-egészében megfeleltek a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyüknek. A két legfelső elit-csoport, a nagybirtokosok és a nagypolgárok (0,6%) egy főre jutó jövedelme mintegy harmincszorosa, a tág értelemben felfogott középosztály (18%) jövedelme pedig több mint kétszerese volt az országos átlagnak (1930-1931-ben 534 pengő). A társadalom másik 80 százalékának tagjai átlag alatti jövedelmeket értek el. A 10 hold feletti birtokos parasztok és a szakmunkások krémje az átlag mintegy 80 százalékát kapta, a mezőgazdasági cselédek és a napszámosok azonban csak kevesebb mint 40 százalékát, tehát 180-200 pengőt. Ez a megoszlás a magyarországinál jóval magasabb egy főre jutó nemzeti jövedelemmel rendelkező amerikai és németországi jövedelemelosztáshoz képest is aránytalan volt. Miközben ugyanis a magyarországi felső 0,6% az összes egyéni jövedelem 20 százalékával rendelkezett, addig a németországi felső 0,7% az összes jövedelemnek csak 9,8 százalékát, az Egyesült Államok felső 3 százaléka pedig 22 százalékát kapta.
A Horthy-korszak társadalma hierarchikus és nagymértékben zárt volt, de korántsem mozdulatlan. Az oktatási rendszer fejlődése és a tanulók szociális összetételének változásai, valamint az ipar és általában a gazdaság modern szektorainak térnyerése óhatatlanul előidéztek bizonyos mértékű társadalmi mobilitást. E mobilitási folyamat alapját a társadalom legnagyobb tömbje, a parasztság alkotta. A parasztság társadalmi felemelkedésének három tipikus útja volt: a munkássá, iparossá vagy altisztté válás. A mezőgazdaságból 1930-ig kilépők többsége, a 24 százalékból 9% ipari munkás, 3% önálló iparos, 2% közlekedési munkás, csaknem 2% pedig altiszt lett. Ebből következőleg 1930-ban az altiszteknek 60, a közlekedési munkásoknak 51, az önálló iparosoknak 37, az ipari munkásoknak pedig 32 százaléka származott paraszti családból. A parasztságba viszont, amely a legalacsonyabb presztízsfokozattal rendelkezett, senki sem igyekezett. Erre utal, hogy a mezőgazdaságban dolgozóknak 1930-ban mindössze 6 százaléka származott nem mezőgazdaságban dolgozó apától. Azok többsége, aki mégis paraszt lett, iparos- (2,3%) vagy munkáscsaládból (1%) érkezett.
Az ipari munkásság egyike volt a magyar társadalom nagy befogadó osztályainak. Bár az ilyen családból származó gyermekek 68 százaléka az apa foglalkozását folytatta, a gyors növekedés miatt 1930-ban az ipari munkásként dolgozóknak csak 26 százaléka érkezett iparimunkás-családból. A paraszti származásúak részesedése (32%) mellett jelentős volt az önálló iparosok gyermekeinek aránya (20%). Az ipari munkások mobilitási potenciálja - nyilvánvalóan az első generációsok nagy aránya miatt - alacsony szinten mozgott. A kereskedelmi dolgozók gyermekei viszont előszeretettel hagyták ott apjuk foglalkozását, s lettek ipari munkások vagy szellemi foglalkozásúak.
Az ipari munkássághoz képest zártabb társadalmi réteget alkottak a kisiparosok és a kiskereskedők, akik egyaránt 40-40% körüli arányban termelték újra önmagukat. Az első generációs beáramlók mindkét esetben főleg a parasztságból érkeztek, s emellett jelentős volt az e két kategória közötti kölcsönös mozgás is. Az iparosgyermekek, amennyiben elhagyták apjuk műhelyét, elsősorban - 36 százalékos arányban - ipari munkásnak mentek, a kiskereskedők gyermekei pedig elsősorban - 22 százalékos arányban - valamilyen értelmiségi pályára.
A szellemi foglalkozásúak - önmagukon belül egyébként nagyon hierarchizált - rétege nem volt annyira zárt, mint feltételezni szokás. Annak a közel 200 000 főnek, akit ebben a kategóriában tartottak nyilván, 1930-ban 33 százaléka származott szellemi foglalkozású apától és 15 százalékuk nyugdíjastól, akik nyugdíjba vonulásuk előtt zömmel ugyancsak valamely értelmiségi foglalkozást űztek. Együttesen is kevesebb tehát, mint 50%. Emellett jelentős volt az önálló iparos- és kereskedőgyerekek (15, illetve 13%) aránya. Igaz viszont, hogy a munkásszármazásúak csak 4 százalékot tettek ki. A századelő beiskolázási mutatóit alapul véve nagyon valószínű, hogy a mezőgazdaságból érkezők 14 százalékos arányán belül a közép- és nagybirtokosok igen magas hányadot, a parasztok viszont a munkásokéhoz hasonlóan alacsony részarányt képviseltek. Az egyes értelmiségi foglalkozásokon belül az önreprodukció legmagasabb az egyetemi és főiskolai tanárokon, az írókon és művészeken, a bírókon, ügyészeken és ügyvédeken, valamint a gyógyszerészeken és az orvosokon belül volt. Az alsó társadalmi rétegekből ezekbe a kategóriákba sokkal nehezebb volt bejutni. A lelkészek és szerzetesek, valamint a tanítók és a tanárok között viszont elég magas, több mint 50 százalékos reprezentációt értek el a nem értelmiségi szülőktől származók. Egészében véve a szakértelmiségivé és vezetővé válásra - a vezetők és a szakértelmiségiek gyermekeinek esélyeit 100-nak véve - az alsóbb kategóriájú értelmiségi családok gyermekeinek 1939-ben 41, a kisiparos és kiskereskedő fiataloknak 11, a szakmunkás családokból indulóknak 5 és a mezőgazdasági fizikai munkás apától származóknak 2 százalékos esélye volt.
A társadalom elitjét alkotó nagybirtokosok és nagypolgárok közé igen nehéz, szinte lehetetlen volt bekerülni. Az oktatási rendszer által biztosított mobilitás eddig nem ért el, s a 19. századra jellemző gyors meggazdagodás lehetőségei a 20. századra megszűntek. Nem növekedett a nemesek és a főnemesek száma sem, hiszen a kormányzó nem adományozhatott nemesi vagy főnemesi címet. Ezért ha egy-egy rangon aluli házassággal vagy egyéb módon mégis bekerült valaki a felső tízezerbe, akkor az szenzációnak számított, és az újságok pletykarovatának, a kabaréknak, a filmnek és a filléres szórakoztató irodalomnak az egész korszakban hálás témául szolgált.
A második világháború előtti és alatti határváltozások, valamint a háború alatti emberveszteségek, illetve migrációs mozgások jelentős eltolódásokat okoztak a népesség számában és összetételében. 1938 és 1941 között, a határrevíziók következtében közel 5 millió fővel nőtt az ország népessége. Az 1941-es népszámlálás 14,6 millió embert mutatott ki. A háború folyamán ennek mintegy 6,2 százaléka, azaz körülbelül 900 000 fő pusztult el. Közülük 340-360 ezerre becsülhető a katonák, s közel 500 ezerre a zsidók száma. Hadifogságba összesen mintegy 900 ezren kerültek. Ezek közül 600 ezren a szovjeteknek, 300 ezren pedig az angolszászoknak adták meg magukat. A visszavonuló németekkel több tízezer menekülő polgári lakos hagyta el az országot, akik közül igen sokan a háború befejeződése után sem tértek vissza. Az újrakezdés tehát nemcsak politikai, hanem társadalmi szempontból is nehéz feladatokat rótt az országra.
A második világháború befejeződését követő években folytatódott a népességszám és -összetétel nem természetes módosulása. A Magyarország és Csehszlovákia között 1946. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezmény alapján mintegy 70 000 magyar költözött át szlovákiai lakóhelyéről Magyarországra, s 73 000 szlovák hagyta el Magyarországot. Az egyezmény értelmében viszonylag rendezett körülmények között áttelepülő magyarok mellett Csehszlovákiát még további 20 000-30 000, s Jugoszláviát és Romániát is több tízezer magyar kényszerült elhagyni. Az 1949-es népszámlálás összesen 376 000 olyan embert talált Magyarországon, akik 1941 után települtek vagy menekültek haza. A szlovákok mellett a migrációs egyenleg negatív szaldóját növelte az a 200 000 német anyanyelvű magyar is, akiket a potsdami konferencia határozata értelmében a magyar kormány kényszerített az ország elhagyására 1946-1947-ben. A háborús veszteségek, valamint a ki- és bevándorlások következtében Magyarország lakosságának a száma 1949-ben csak 9,2 milliót tett ki, vagyis 100 ezerrel kevesebbet, mint ugyanerre a területre számítva 1941-ben.
Magyarország lakosságának száma az 1949-es 9,2 millióról 1980-ra 10,7 millióra nőtt, majd 1990-re 10,3 millióra csökkent. A művi vetélések 1953 és 1956 közötti adminisztratív korlátozása (Ratkó-korszak) következtében az 1950-es évek első felében az élve születések aránya (22-23 ezrelék) még megközelítette a két világháború közöttit. A halandósági viszonyok javulása következtében a tényleges évi szaporodás ezért a két világháború közötti 7-8 ezrelékről ezekben az években 12 ezrelékre növekedett. A korlátozás feloldását követően az 1960-as évek első felében az élveszületési arány 13-14 ezrelékre esett vissza, amely csak 2-4 ezrelékes természetes szaporodást tett lehetővé. E tendencia megállítása, illetve visszafordítása érdekében a kormányzat 1967-ben új családtámogatási formát léptetett életbe. Az addig is létező szülési segély és az 1953-tól 1966-ig a három- vagy többgyermekesek, 1966-tól pedig a két- vagy többgyermekesek számára biztosított családi pótlék mellett bevezették az úgynevezett gyest, vagyis a gyermekgondozási segélyt. Erre a kezdetben havi 500-600 Ft-os támogatásra 2 és fél, majd 1969-től három éven át tarthattak igényt azok az anyák, akik a szülést megelőző másfél évben munkaviszonnyal rendelkeztek. Ennek és a rendszer 1973-as továbbfejlesztésének köszönhetően az 1970-es évek közepére a születési arányszám felemelkedett 16-18 ezrelékre, ami átmenetileg biztosította az egyszerű népességreprodukciót. 1975-től a születési arányszám ismét csökkenni kezdett, s az 1980-as évek közepére 12 ezrelék alá esett vissza. Ezzel egy időben az addig javuló halandósági mutatók is romlani kezdtek. A halálozási ráta, amely a 20. század eleji magas, 25 ezrelékes szintről 1930-ra 15 ezrelékre, 1958-ra pedig 10 ezrelékre süllyedt, 1975-re 12,4 ezrelékre, majd 1986-ra 13,8 ezrelékre emelkedett. Ezt elsősorban a magyar társadalom fokozatos elöregedése idézte elő. A 60 éven felüliek aránya 1949 és 1990 között 12 százalékról 19 százalékra emelkedett, a 14 éven aluliaké pedig 25 százalékról 21 százalékra csökkent. A halandósági viszonyok romlásának másik oka a 35 és 65 év közötti férfiak magas halálozási arányszáma volt, amely az 1980-as évek óta a legrosszabbak közé tartozik a világon. (A férfiak születéskor várható élettartama 1965-ben még elérte a 67,5 évet. 1965 és 1985 között viszont 65,1 évre csökkent, miközben a nőké 72 évről 74-re emelkedett.) E tényezők együttesen idézték elő, hogy a magyar népesség száma 1980 óta nem nőtt, hanem fogyott. Bár hasonló jelenségek a világ számos más országában is felléptek - a fejlett jóléti társadalmakra általában minimális népességnövekedés vagy egyenesen stagnálás jellemző -, a magyar mutatók még ezekhez képest is rosszak.
A társadalom elöregedése ellenére a munkavállaló korú népesség száma 1949 és 1980 között 5,6 millióról 6,2 millióra nőtt, az aktív keresők száma pedig 4 millióról 5 millióra. Az eltartottak és a keresők aránya tehát jelentősen módosult. A keresők aránya az össznépesség 47 százalékáról 69 százalékára emelkedett, az eltartottaké pedig 53 százalékról 31 százalékra csökkent. A keresők abszolút számának és arányának növekedése részben a nyugdíjasok és az egyéb inaktív keresők számának növekedésével, részben a nők nagyarányú munkába állásával magyarázható. A nyugdíjasok és járadékosok száma 1960 és 1983 között 759 ezerről 2,2 millióra ugrott, s ezzel elérte a népesség 20,3 százalékát. Az 1940-es évek végén a férfiak hányada az aktív keresők között még 71 százalékot tett ki. Az 1980-as évekre ez a hányad lecsökkent 55-56 százalékra, a nőké pedig 44-45 százalékra emelkedett. Az 1980-as évek utolsó harmadában mintegy 2,2 millió nő, azaz a munkaképes korúaknak több mint 65 százaléka rendelkezett munkahellyel, illetve rendszeres saját bevétellel. A század elején ez az arány még alig érte el a 20 százalékot, és 1949-ben is 30% alatt maradt. Ettől kezdve viszont meredeken emelkedni kezdett, és a növekedés csak 1980-tól mérséklődött. A hagyományos egykeresős családokat így fokozatosan kétkeresős családok váltották fel. Ez és a családonkénti gyermekszám csökkenése az 1970-es, 1980-as évekre egy egészen új családmodellt alakított ki Magyarországon is. Tipikus családnak ettől kezdve nem az apa által eltartott 2-3 gyermekes, hanem az apa és az anya által eltartott 1-2 gyermekes családok számítottak. 1949-ben száz családra még 340 családtag és ezen belül 150 gyermek jutott, az 1980-as években viszont már kevesebb, mint 300, illetve 110. Az 1980-as években két gyermeket a családok 27 százaléka és 1 gyermeket 34 százaléka nevelt. A gyermek nélkül élő családok aránya 32% és 34% között ingadozott. A magyar társadalom korfája ennek következtében meglehetősen nagy aránytalanságokat mutatott.
A háború végi nagyarányú migrációs mozgásokból, valamint az 1945 és 1949 közötti politikai és gazdasági változásokból következett, hogy e néhány év alatt a magyar társadalom mélyrehatóan átalakult. 1944-1945 folyamán a régi államapparátus felső- és középszintű vezetőinek, valamint a különböző tulajdonosrétegeknek és a szélsőjobboldali pártokban exponált személyiségeknek, azaz a keresztény középosztálynak jelentős része elhagyta az országot. Közülük több tízezren sohasem tértek vissza. A polgári középosztály hatalmas vérvesztesége után, amit a holokauszt okozott, a keresztény középosztály is megtizedelődött. Ehhez járult a B-listázásokkal elbocsátott több tízezer közigazgatási tisztviselő, valamint a földreform és az államosítások következtében vagyonukat egyik pillanatról a másikra elvesztő közép- és nagybirtokosok, illetve közép- és nagypolgárok deklasszálódása. E több mint 100 000 főből álló csoport jelentős része előbb vagy utóbb ugyancsak külföldre távozott. S akik mégsem, azok a társadalom mélyrétegeibe alámerülve igyekeztek maguknak új egzisztenciát teremteni és új identitást találni. Ismerünk grófi csemetét, akiből idővel autószerelő vagy agrármérnök lett, s vezérkari ezredest, aki hotelportásként kamatoztatta nyelvtudását.
Mindeme változások nemcsak azzal a következménnyel jártak, hogy a magyar társadalom két legbefolyásosabb elitcsoportja, a nagybirtokosok és a nagypolgárok minden politikai befolyásukat elveszítették, sőt mint társadalmi osztályok is megszűntek, hanem azzal is, hogy a tulajdonosi középosztály felmorzsolódott. E rétegek régi befolyásos érdekszervezetei, az OMGE, a GYOSZ és a TÉBE 1948-ig sorra-rendre mind megszűntek. "A magyar élet százados rendjének utolsó falai - regisztrálta e változásokat a koalíciós időszak parasztpárti vallás- és közoktatásügyi minisztere, Keresztury Dezső már 1946-ban - leomlottak. Az a világ, amelyet a magyar feudalizmus, kapitalizmus és bürokrácia szövetsége tartott fenn s amelyet külső megnyilvánulásai, viselkedési-formái és szépség-eszményei szerint 'úri' Magyarországnak szoktak nevezni, összeroskadt. A földbirtokreform, a nagyüzemek, bányák államosítása gazdaságilag is befejezte azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen a hagyományos uralkodó rétegek helyére új osztályok, a magyar nép elhanyagolt vagy széles tömegei léptek."
E folyamattal párhuzamosan iktatódtak ki a Horthy-kor hierarchikus köszönési és megszólítási formái. A koalíciós időkben - legalábbis elvileg - mindenki társ volt: a hadseregben bajtárs, a civil életben polgártárs, az üzemekben szaktárs és a munkáspártokban elvtárs. A hivatalos érintkezésben 1949 után ezekből egyetlenegy maradt: az obligát elvtárs.
A társadalmi forradalom másik fontos összetevője a földnélküli parasztok számának jelentős csökkenése s a földtulajdonosok számának a növekedése volt. Ezt az 1945. március 17-én kibocsátott 600/1945. számú miniszterelnöki rendelet alapján végrehajtott radikális földreform idézte elő. Ritka kivételektől eltekintve a volt úri birtokosok kezén maximálisan 100, a paraszti birtokosok tulajdonában pedig 200 kat. hold föld maradhatott meg. A katolikus egyház 862 000 holdnyi birtokából 765 000 holdat vettek igénybe. A földosztó bizottságok összesen 5,6 millió hold földet sajátítottak ki, s ebből 3,2 millió holdat osztottak szét 642 000 igényjogosult között. A teljesen föld nélküli, illetve 1 holdnál kevesebb földdel rendelkező parasztok számaránya ezzel az összparasztság 46 százalékáról (1941) 17 százalékára csökkent, az 1 hold feletti szegény-, kis- és középparasztságé pedig 47 százalékról 80 százalékra nőtt. Az 1 holdnál több földdel rendelkező parasztok 1941-ben az összlakosság 23, 1949-ben 39 százalékát, a teljesen föld nélküli mezőgazdasági munkások pedig 19, illetve 6,5 százalékát tették ki. Ezek jelentős változások voltak. Magának a parasztságnak az össztársadalmon belüli aránya azonban nem változott. A mezőgazdaságból az összlakosságnak 1941-ben éppúgy 49 százaléka élt, mint 1949-ben.
Csak minimálisan módosult a bányászatból, iparból és forgalomból élők aránya is. 35 százalékról 34 százalékra csökkent, miközben az egyéb kategóriába soroltaké 1 százalékkal nőtt. Ezen belül a munkások aránya enyhén - 26-ról 27 százalékra - emelkedett. A kisiparosok és a kiskereskedők 8-9 százalékos aránya nem változott, ámbár az alkalmazottat nem tartó kisiparosok száma ezen belül nőtt, a munkásokat foglalkoztatóké pedig csökkent.
A birtokos parasztság számának ugrásszerű növekedése következtében a kistulajdonosoknak vagy kistermelőknek nevezhető falusi és városi rétegek együttes aránya 27 százalékról 47 százalékra emelkedett, az érdemleges tulajdon nélküli, úgynevezett bérből élőké pedig 61 százalékról 49 százalékra csökkent.
A vagyon- és jövedelemmegoszlás szempontjából széles skálán tagolt két világháború közötti társadalmat tehát a háború utáni években olyan struktúra váltotta fel, amelyből mindkét szélső pólus, a nagyon gazdagok kis csoportja és a teljes nincstelenséggel küzdő szegények hatalmas tömbje egyaránt hiányzott. Az új Magyarország jellegadó, domináns rétegei a kistulajdonosok voltak.
Bár néhány tízezer embernél többet nem érintett, mégis igen fontos társadalmi változásnak tartható a régi középosztályhoz tartozó közszolgálati tisztviselők felváltása alacsony, s főleg munkásszármazású emberekkel. A minisztériumok és az országos hivatalok alkalmazottainak 1945 előtt - a segédhivatalok személyzetét is beszámítva - 45 százaléka volt munkás, illetve munkásszármazású. 1949-re ez az arány 81 százalékra szökött. Az 1945 és 1948 között vezető állásba került 366 személy közül 170 volt munkás, illetve munkásszármazású, az 1949-ben kinevezett 388-ból pedig 374. A munkás és munkásszármazású vezetők túlnyomó többsége kommunista vagy szociáldemokrata, s így 1948-tól MDP-tag volt. Ám állásuk megtartása reményében a régi közalkalmazottak közül is sokan léptek be az egyik vagy másik munkáspártba, illetve az MDP-be. E két tényező együtt magyarázza, hogy a negyedmilliónyi közalkalmazottnak 1949-ben már 46, s a vezető beosztásúaknak ezen belül 66 százaléka tartozott az MDP soraiba.
Az 1949 utáni erőltetett ütemű iparosítási program következtében a magyar társadalom hagyományos foglalkozásszerkezeti struktúrájában radikális átalakulás vette kezdetét. 1949 és 1953 között a mezőgazdaságban dolgozók száma 257 ezerrel csökkent, s arányuk a keresők 55 százalékáról 44 százalékára esett vissza. Az iparban foglalkoztatottaké ugyanakkor 20 százalékról 28 százalékra emelkedett. Ez annyit jelent, hogy a lakosság foglalkozásszerkezeti viszonyai öt év alatt többet változtak, mint az azt megelőző két és fél évtizedben.
A mezőgazdaságból az iparba irányuló áramlást az 1940-es évek végén kezdődő téeszesítések is ösztönözték. A termelőszövetkezetek száma 1948 vége és 1953 nyara között 468-ról 5000 fölé, a tagok száma 13 ezerről 370 ezerre emelkedett. A parasztság túlnyomó többsége azonban egyelőre ellenállt minden erőszaknak, s ragaszkodott magántulajdonához.
Bár az egy főre számított nemzeti jövedelem 1950 és 1953 között igen jelentősen, mintegy 30 százalékkal nőtt, a magas beruházási ráfordítások miatt az életszínvonal nem emelkedett, sőt csökkent. Az 1950-1954-es évek átlagában az egy lakosra jutó fogyasztás 1934-1938-hoz viszonyítva egyedül cukorból nőtt számottevően, a húsé, a tejtermékeké és a tojásé viszont csökkent.
A nemzeti jövedelem fogyasztásra szánt részarányának leszorítása miatt a lakosság jelentős hányada az 1950-es években szegénységben élt. Az akkori szakszervezeti számítások szerint egy felnőtt létfenntartásához 1954-ben 580 forint kellett. A munkás- és alkalmazotti családok negyedében azonban az 500 forintot sem érte el az egy főre jutó jövedelem. A családok harmadában 500-700 forint között mozgott a fejenkénti bevétel, 22 százalékuk esetében 700 és 900 között, s ennél magasabbat csak a családok 20 százaléka ért el. Az állami alkalmazásban állók (munkások, tisztviselők) reálbérei a háború utáni mélypontról kiemelkedve 1948-ra elérték az 1938-as szint 90 százalékát. Ettől kezdve azonban folyamatosan csökkentek, s 1952-ben már csak 66 százalékos szinten álltak.
Az általános szegénységen belül viszont - mint a fenti számok is mutatják - meglehetős egalitarianizmus érvényesült. Az orvosok átlagosan körülbelül annyit (1873 Ft-ot) kerestek, mint a munkások között kiemelten kezelt vájárok (1792 Ft), s a középiskolai tanárok majdnem annyit (1396 Ft), mint a géplakatosok (1405 Ft). A vállalati igazgatók 2649 Ft-os átlagfizetése 70 százalékkal haladta meg a bányászokét, s 300 százalékkal a legrosszabbul fizetett munkásokét. A legalacsonyabb béreket változatlanul a mezőgazdasági munkások kapták: 1955-ben átlagosan 890 Ft-ot. A munkások és alkalmazottak átlagos reálbérének a paraszti gazdálkodók mintegy 80-90 százalékát, a termelőszövetkezeti tagok 75-80 százalékát, az állami gazdaságok munkásai 65-75 százalékát tudták megkeresni.
Az általános szegénység következtében minimálisra csökkent azoknak a köre, akik felemelkedésnek, előrelépésnek tartották ezt a korszakot. Nemcsak az átalakulás és a lefelé nivellálás vesztesei, a régi elit és a középosztály háborgott magában, ami természetes volt, hanem az "úri világ" kimúlását és a földtulajdon újraelosztását annak idején örömmel fogadó parasztok, valamint az agyonsanyargatott egyéb kistulajdonosok, sőt már az egyszerű munkások körében is egyre nagyobb lett az elkeseredés és az elégedetlenség. Ez a tömegelégedetlenség vezetett az 1956-os népfelkeléshez.
Az 1956 utáni évtizedekben folytatódott a népesség osztály- és rétegszerkezetének 1945 után megkezdődött radikális átalakulása. Az évszázad utolsó harmadára így egy olyan gyökeresen új magyar társadalom alakult ki, amely az 1945 előtti magyar társadalomra már semmiben sem emlékeztetett. Az 1945 és 1956 közötti változások - elitcsere, az úri földbirtokosok, valamint a közép- és nagypolgárság felszámolása, iparosítás - mellett ezen átalakulásnak két további fontos eleme volt: a magántulajdonosok arányának jelentéktelenné válása és a foglalkozásszerkezeti struktúra átalakulásának folytatódása.
A magántulajdon felszámolása a bányászat, a bankok és az ipar államosításával vette kezdetét 1946 és 1949 között, majd a nagyobb bérházak kisajátításával folytatódott 1952-ben. Egyedül a mezőgazdaság kollektivizálása nem sikerült. Erre csak a forradalom után, 1959 és 1961 között került sor. 1958-ban, a szövetkezetesítés befejezésének megkezdése előtt az összes mezőgazdasági foglalkoztatottnak 79 százaléka még a magángazdaságban dolgozott, azaz saját földtulajdonnal rendelkező kistermelő volt. 1962-re arányuk 6,5 százalékra, s később még tovább csökkent. 1970-ben és 1980-ban a magángazdák segítő családtagjaikkal együtt is alig számláltak többet 80 000, illetve 60 000 főnél, azaz az összes kereső 1,6-1,2 százalékánál. Az 1980-as évek elejéig nagyjából ugyanennyit, 80 ezret, illetve 1,6 százalékot tett ki a kisiparosok és a kiskereskedők száma és aránya is. Utóbbiak többsége szabó, kőműves, cipész, asztalos, autószerelő és órás, illetve zöldséges, lángossütő vagy vendéglős volt. Ez azt jelenti, hogy az 1980-as évek legelején a magánszektorban az aktív keresőknek csak kevesebb, mint 3 százaléka dolgozott, a többiek a szövetkezeti vagy az állami szektorban voltak általában. A kisvállalkozások bátorításának köszönhetően az 1980-as évek elejétől ez az arány módosulni kezdett. A nem mezőgazdasági kisárutermelők száma 1980 és 1990 között több mint 50 százalékkal nőtt, s ezzel megközelítette az 1948-1949-es szintet. Az állami és szövetkezeti tulajdonformák túlsúlya mindazonáltal továbbra is megmaradt. Az önálló kisiparosok és kiskereskedők az aktív keresőknek még 1990-ben is csak 4,2 százalékát tették ki, miközben az egyénileg gazdálkodó parasztok és segítő családtagjaik aránya 1,1 százalékra csökkent. A társadalom saját tulajdonú termelőeszközöktől való megfosztása tehát nagymértékben sikerült, és ez döntő módon befolyásolta az emberek, elsősorban a felnövekvő új generációk beállítottságát, mentalitását. Bár a szerzésvágy, ez a valószínűleg örök emberi tulajdonság nem tűnt el, a tulajdonosi tudat és szemlélet nagymértékben elfelejtődött. A téesztagok éppúgy nem tekintették sajátjuknak a termelőszövetkezeti vagyont, ahogy a munkások sem a gyárakat. Tiéd a gyár, magadnak építed! - állította a hivatalos jelszó. A valóságban viszont hatalmas méreteket öltött a közös vagyon dézsmálása. A többség szemében ez nem számított bűnnek; sokan kifejezetten virtusként fogták fel a kapusok, éjjeliőrök, erdőkerülők és mezőrendőrök éberségének a kijátszását.
A népesség foglalkozásszerkezeti átalakulásának legfontosabb eleme a mezőgazdaságból élő lakosság gyors és folyamatos csökkenése, valamint ezzel egyidejűleg az iparban foglalkoztatottak kezdetben ugyancsak gyors, ám később lelassult növekedése volt. A mezőgazdaságból iparba irányuló áramlás első nagy hulláma - mint már utaltunk rá - az 1950-es években zajlott le. Ennek következtében a mezőgazdasági dolgozók aránya az évtized végére 38 százalékra csökkent, az iparból élőké pedig 34 százalékra nőtt. Az 1960-as években ugyanilyen ütemben folytatódott ez a folyamat. A mezőgazdasági dolgozók aránya 1970-re 24 százalékra csökkent, az ipariaké 44 százalékra nőtt. Agrár-ipari országból Magyarország ezzel két évtized alatt ipari országgá vált. Ettől kezdve az átalakulás gyorsasága mérséklődött, és részben irányt is változtatott. Bár a mezőgazdasági lakosság fogyása folytatódott - 1980-ban az összes kereső 19, 1990-ben 15 százalékát tették ki -, az iparból élők arányának növekedése megállt, majd 1980 és 1990 között 42 százalékról 38 százalékra esett vissza. Ezzel egy időben felgyorsult viszont a szolgáltatói szférában, az úgynevezett tercier szektorban foglalkoztatottak számának növekedése. Három évtized alatt, 1960 és 1990 között arányuk az aktív keresők 27 százalékáról 47 százalékára ugrott, s ezzel a legnépesebb nemzetgazdasági ágazattá vált. Leggyorsabban az egészségügyben és az oktatásban foglalkoztatottak száma, utánuk pedig a kereskedelmi dolgozóké nőtt. Előbbieké a három évtized alatt csaknem megháromszorozódott, az utóbbiaké több mint megkétszereződött.
A népesség foglalkozási viszonyaiban bekövetkezett másik fontos változás a fizikai és a szellemi munka arányának a módosulása volt. A diplomás értelmiségiek és a szellemi foglalkozásúak, azaz a legszélesebb értelemben vett fehérgallérosok 1941-ben az összes keresőnek 7 százalékát, 1949-ben 9 százalékát tették ki. A közép- és felsőfokú oktatás kiterjedésének köszönhetően, illetve a modernizálódó gazdaság igényeit kielégítve arányuk 1960-ra 17, majd 1970-re 25 százalékra nőtt. A növekedés üteme ezt követően mérséklődött. Számarányuk így 1980-ra 29, 1990-re pedig 33 százalékra emelkedett. Az 1960-as évekig leggyorsabban az úgynevezett irodisták, tehát a különböző szintű adminisztrátorok száma nőtt, az utóbbi évtizedekben pedig az úgynevezett szakalkalmazottaké, tehát a mérnököké és a technikusoké. A fehérgallérosok túlnyomó többsége felsőfokú diplomával vagy érettségivel rendelkezett. A korszak elejére jellemző gyors elitcsere, majd a későbbi gyors létszámnövekedés miatt ugyanakkor meglehetősen nagymérvű felhígulás is végbement. Erre utal, hogy az úgynevezett szellemi dolgozóknak 17,6 százaléka még 1980-ban is csak 8 általános osztályt végzett.
A magyar társadalom foglalkozásszerkezeti átalakulása a gazdasági modernizáció természetes következménye volt, és alapvetően megfelelt a nemzetközi tendenciáknak. A világ más, nem szocialista országaiban lejátszódó folyamatokhoz képest ugyanakkor két fontos különbség is mutatkozott. Az egyik a gyorsaság volt, a másik a fáziskésés. A tradicionális agrártársadalom átalakulása ipari társadalommá, ami Nyugat-Európában a századforduló körül gyorsult fel, és 60-80 év alatt zajlott le, Magyarországon és a többi szocialista országban a második világháború utáni 2-3 évtizedben ment végbe. Az ország történelmi lemaradása ezzel jelentősen mérséklődött, ám teljesen továbbra sem szűnt meg. A legfejlettebb országokkal szembeni különbség részben abban mutatkozott meg, hogy a szolgáltatásban foglalkoztatottak számának növekedése Magyarországon egy-két évtizedes késéssel indult meg. Részben pedig abban, hogy a szellemi dolgozók 35 százalékos össznépességen belüli részesedését, ami 1980 körül a fejlett országokat jellemezte, Magyarország 1990-re sem érte el. Az elért 25-30 százalékos arány közepes fejlettségi szintnek felelt meg. A magyar gazdaság fejlettségi szintjéhez képest - egyes elemzések szerint - azonban valószínűleg még ez az arány is túl magas volt, azaz a termelés és a termelésirányítás túlzottan bürokratizálódott.
Az 1945 utáni politikai fordulattal együtt járó elitcsere, a tulajdonviszonyok változása és a foglalkozásszerkezeti átalakulás rendkívül gyors társadalmi mobilitást eredményezett. A korszak elején ez elsősorban még intragenerációs, tehát nemzedéken belüli, később egyre inkább intergenerációs, tehát nemzedékek közötti és tanulással megszerzett jelleget öltött. Ennek méreteire jellemző, hogy a mobil személyek aránya a férfiak esetében az 1930-as 37 százalékról 1962-1964-re 59 százalékra, 1981-re pedig 70 százalékra, a nők esetében pedig 48 százalékról 59 százalékra, illetve 73 százalékra ugrott. Ez a nagymérvű mobilitás igen jelentős mértékben megváltoztatta az egyes társadalmi csoportok származási összetételét. Az 1960-as évek első felében a vezető és értelmiségi réteg (11%) kétharmad részben fizikai foglalkozású családok - felerészben munkás- és parasztszármazásúak - gyermekeiből tevődött össze. A középszintű szellemi és egyszerű irodai dolgozók között még nagyobb volt az arányuk. A nem mezőgazdasági munkásoknak ugyanekkor mintegy fele származott a mezőgazdaságból. Ezek az arányok az 1970-es években is megmaradtak. Ez azt jelenti, hogy a háború előtti esélyegyenlőtlenségek lényegesen mérséklődtek. Míg akkor egy értelmiségi származású férfinak közel százszor akkora esélye volt az értelmiségivé válásra, mint egy parasztszármazásúnak, az 1970-es évekre ez a különbség hússzorosra mérséklődött. A szakmunkás származásúakhoz viszonyítva az értelmiségi háttérrel rendelkezők előnye negyvenszeresről hatszorosra esett vissza. A közép- és felsőfokú oktatási kapacitások bővülése következtében az esélyegyenlőtlenségeknek ez a csökkenése ugyanakkor nem járt együtt az értelmiségi származásúak továbbtanulási esélyeinek a romlásával. Eltérően az 1948 és 1956 közötti kismértékű visszaeséstől, amit tudatos diszkrimináció okozott, az 1960-as évektől kezdve a vezető és értelmiségi származásúak esélye az apjukhoz hasonló életpálya elérésére javult, és nagyjából ugyanakkorra volt, mint a háború előtt. Más szóval a szocialista társadalmi viszonyok - a közhiedelemmel ellentétben - nem idézték elő a hajdani privilegizált rétegek megtorlásokat túlélt és itthon maradt tagjainak nagyobb fokú és tartós deklasszálódását. A magyar társadalomnak ez a nagyfokú, de korántsem egyedülálló, sőt sok fejlett kapitalista országban is megfigyelhető nyitottsága az 1980-as évek elejéig maradt meg. Ekkortól kezdve a mobilitási arányok nem nőttek. Ennek hátterében a társadalom strukturális átalakulásának általános lelassulása állt. A felfelé irányuló mobilitás esélyegyenlőtlenségei ugyanakkor nem változtak. A vezető és értelmiségi rétegbe való bejutás esélyei nem váltak sem egyenlőbbekké, sem egyenlőtlenebbekké. A magyar társadalom intergenerációs mobilitása tehát megmaradt.
A magántulajdonosi rétegek felszámolása és a népesség foglalkozásszerkezeti átalakulása következtében a magyar társadalom nagymértékben homogenizálódott. Az 1960-as évek végétől lényegében három nagy társadalmi tömb alakult ki: a nem mezőgazdasági (ipari, közlekedési, kereskedelmi) munkásoké, a mezőgazdasági dolgozóké (téesztagok és az állami gazdaságok munkásai) és a szellemi foglalkozásúaké. Ezeken belül természetesen számos további alcsoport különült el. A fő kategóriákon belüli csoportképződés egyik legfontosabb kritériumának a szakképezettség tekinthető, amely 1960 és 1980 között minden ágazatban jelentősen nőtt. A szakmunkások aránya e két évtized alatt a fizikai foglalkoztatottak egyharmadáról azok közel felére emelkedett. A betanított dolgozók száma ugyanezen idő alatt átlépte az egyharmados szintet, míg a segédmunkások részaránya közel 40 százalékról a fizikai dolgozók 15 százalékára esett vissza. A javulás részben a szakmunkásképzés kiterjesztéséből, részben a betanított munkások vállalati hatáskörön belüli szakmunkássá minősítéséből adódott. Az egyes foglalkozási kategóriák közül legjobb kvalifikációs mutatókkal az építőipar, a szállítás és a hírközlés, valamint a kereskedelem rendelkezett. Ezekben az ágazatokban 1980-ban a fizikai foglalkozásúak valamivel több mint 50 százaléka minősült szakmunkásnak. A nem mezőgazdasági ágazatokban együttesen 46,6 százalékra rúgott a szakmunkások aránya. A szövetkezeti parasztság körében kezdetben nemcsak a szakmunkások, hanem a nyolcosztályos általános iskolát végzettek aránya is alacsony volt. Az oktatás kiterjesztése és a generációs változások következtében azonban az 1970-es évekre e téren is jelentős javulás állt be. 1980-ban az agrárszektor fizikai dolgozói közül már 37,7% minősült szakmunkásnak, miközben segédmunkásnak csak 20,5%. A mezőgazdasági szakmunkások zömmel traktorosok, állatgondozók, kertészek és növényvédelmi szakemberek voltak.
Az értelmiségen és a szellemi foglalkozásúakon belül a képzettségi szint igen jelentősen eltért. 1980-ban e réteg 29 százaléka rendelkezett felsőfokú diplomával, 53 százaléka érettségivel vagy szakmunkás-bizonyítvánnyal és 18 százaléka csak a nyolcosztályos általános iskolát végezte el. A képzettségi szint és a beosztás között gyakori, de nem állandó megfelelés állt fenn. A vezetők és irányítók között, akik 1980-ban az összes szellemi foglalkozású 22 százalékát adták, a diplomások aránya 45 százalékot tett ki, a beosztott ügyviteli dolgozók, tehát főleg előadók és adminisztrátorok körében viszont csak 4 százalékot. A közbülső kategóriák esetében a diplomások aránya 37 százalékos szintet ért el. Az iskolázottsági mutatók általános javulása ellenére a különböző irányító elitcsoportok képzettsége még 1980-ban is kívánnivalókat hagyott maga után. A szövetkezeti vezetőknek ekkor 41, az államigazgatás és a tanácsi igazgatás vezetőinek 59, a vállalatok és intézmények vezetőinek 65, a műszaki igazgatóknak és vállalati főmérnököknek 72 százaléka rendelkezett diplomával. Az 1945 utáni hirtelen és igen radikális elitcsere negatív következményei tehát még ekkor is éreztették hatásukat. Ha a diplomaszerzés módját - esti és levelező oktatás versus nappali képzés - is beszámítanánk, amelyről azonban ebben az összefüggésben a statisztikák nem informálnak, akkor valószínűleg még lehangolóbb arányokat kapnánk.
Az egyes foglalkozási főkategóriák és az ezeken belüli kisebb csoportok jövedelmi viszonyait nem ismerjük pontosan. A legfontosabb tendenciák megragadása azonban a rendelkezésünkre álló statisztikák és szociológiai elemzések alapján is lehetséges. Az 1956 utáni változások legmeghatározóbb vonása ezek szerint az volt, hogy számottevően nőtt a magasabb jövedelműek, és közben gyorsan csökkent az alacsony jövedelműek száma. A havi 1000 Ft alatti jövedelműek 1962-ben még 52 százalékos aránya 1977-re például 3 százalékra esett vissza. A 2000 Ft-on felüliek aránya ugyanezen idő alatt 3,5 százalékról 59 százalékra emelkedett. A két világháború közötti időszakra és az 1950-es évekre is jellemző nagymérvű szegénység tehát az 1970-es évek végére lényegében megszűnt. A társadalom legjobban kereső felső 10 százaléka és a legalacsonyabb jövedelmű alsó tizede közötti különbségek ugyanakkor nem nőttek, hanem csökkentek. A kettő közötti arányszám 1962 és 1982 között 5,8-ről 3,8-re mérséklődött.
A jövedelmek állandó emelkedés melletti viszonylagos kiegyenlítettsége az 1980-as évek elejéig tartott. Az ekkor kezdeményezett gazdaságpolitikai reformok következtében a különbségek ezután növekedni kezdtek. Az évtized utolsó harmadában ez a tendencia különösképpen felgyorsult. A két szélső tized közötti különbség 1987-re 4,6-re, 1988-ban 5,8-re, majd 1990-ben 6-ra emelkedett.
Az egyes foglalkozási kategóriák átlagjövedelmei között az 1970-es évek végén közel kétszeres eltérés mutatkozott. A vezetők 92 százalékkal, a szakmunkások 29 százalékkal tettek szert több jövedelemre, mint a segédmunkások. A fizikai munkásokon belül megszűnt a parasztok, illetve a mezőgazdasági dolgozók hátrányos helyzete, amely az 1945 előtti időszakot és az 1950-es éveket egyaránt jellemezte.
A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely és a jövedelmi viszonyok különbözősége alapján Ferge Zsuzsa az 1960-as évek végén olyan hierarchikus piramisként ábrázolta a magyar társadalmat, amelynek csúcsán a hatalmi és a tudáselit képviselői, azaz a vezetők és az értelmiség krémje helyezkedett el, az alján pedig a hatalmi befolyás nélküli, aluliskolázott és viszonylag szerényen fizetett segédmunkások, a parasztok egy része, és a szakképesítés nélküli ügyviteli, adminisztratív dolgozók. Andorka Rudolf és munkatársai valamivel később arra a következtetésre jutottak, hogy a magyar társadalmon belül két nagy választóvonal húzható. Az egyik a vezetők és az értelmiségiek, illetve a társadalom többi része között, a másik pedig a szakképzett és a szakképzetlen munkások között. Ugyanebben az időben Szelényi Iván olyan kettős, de egymással érintkező hierarchiaként írta le az 1968 utáni magyar társadalmat, amelynek nagyobbik felét a hagyományos redisztributív-bürokratikus, a kisebbik felét viszont a nyereségorientált piaci viszonyok dominanciája jellemezte. Ennek megfelelően a nagyobbik piramis csúcsán a bürokratikus vezető réteg, azaz a kommunista vagy társutas "káderelit", a kisebbikén pedig a második gazdaság új vállalkozói rétege trónolt, és mindkettő rendelkezett saját középosztállyal és munkássággal.
Az 1980-as évek elején Kolosi Tamás a késői Kádár-korszak társadalmának olyan leírására tett kísérletet, amely a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely figyelembe vétele mellett a különböző típusú egyenlőtlenségek (településtípus, lakás, fogyasztási javakkal való ellátottság, iskolai végzettség és kulturális életminőség, fogyasztási szint és szerkezet, érdekérvényesítési képesség) dimenziói mentén határozta meg a főbb "státuscsoportokat". A hierarchia csúcsán helyet foglaló elithez a felnőtt népesség 5,6 százalékát sorolta. Ezt a belsőleg tovább differenciálható kategóriát mindenekelőtt az igen magas színvonalú kulturális és intellektuális fogyasztás különböztette meg a többi csoporttól. Több mint háromnegyedük igen sokat járt színházba, hangversenyre, kiállításra; sokat és rendszeresen olvastak; magas színvonalon és gyakran üdültek külföldön; kiterjedt társasági kapcsolatokkal rendelkeztek, és legfőképpen magas intellektuális követelményeket támasztó munkát végeztek. A csoport közel fele magyar mércével mérve igen jó anyagi életkörülményeket tudhatott magáénak, s csak mintegy harmada élt átlagos vagy nem kiemelkedően jó materiális viszonyok között. Utóbbiak főleg fiatal értelmiségiek voltak. A státuscsoportok alján az "enyhén depriváltak" vagy perifériára szorultak és a "depriváltak" helyezkedtek el, akik az összlakosságnak 11,4, illetve 9,2 százalékát reprezentálták. A rossz anyagi körülmények, a megélhetési nehézségekkel való permanens és mindennapi küzdelem, a "robotolás" mellett e kategóriák életét a szabadidő tartalmas eltöltésének teljes hiányából adódó kulturális "sivárság" jellemezte. A két szélső pólus között Kolosi még másik 9 státuscsoportot különböztetett meg.
A Kádár-korszak társadalmán belül számos kisebb-nagyobb réteg- vagy csoportellentétet lehetett érzékelni. Az egyik legáltalánosabb a párttagok és a tudatosan pártonkívüliek - jelentős részben vallásos meggyőződésűek - között lappangó ellentét volt. Erről nyíltan természetesen senki sem beszélt, ám egy faluban éppúgy érzékelni lehetett, mint egy kutatóintézetben. Vezető állások betöltéséhez a párttagsági könyv a Kádár-korszak második felében önmagában már egyre kevésbé volt elegendő. Kétségtelen azonban, hogy a karrierépítésben mindvégig előnyt jelentett, kiváltképp a szellemi pályákon. A párttagság így sokak szemében a karrierizmus, illetve a számító pragmatizmus szinonimájává vált, ami az esetek nagy részében igaz is volt. A párttagok és pártonkívüliek közötti választóvonalat ugyanakkor olyan sok más lojalitás - azonos származás, azonos munkahely, foglalkozás és jövedelmi státus, továbbá rokoni kapcsolatok, sportbarátságok - keresztezték, hogy ennek a különbségnek a konfliktuspotenciálja a rendszerváltásig minimális volt. A probléma a mindennapi élet gyakorlatában elintéződött azzal a gyakran hallható relativizálással, hogy párton kívül és belül egyaránt vannak "rendes emberek" és "gazemberek", továbbá azzal, hogy az 1970-es évek végétől a párttagok gyakran nyíltabban és keményebben kritizálták a párt- és állami vezetők politikáját, mint a pártonkívüliek. Az "egyszerű emberek" (párttagok és pártonkívüliek) körében ezen az alapon egy olyan gyakran hallható nézet alakult ki, amely vezetők ("fejesek") és vezetettek szembenállására egyszerűsítette le a társadalmi ellentétek bonyolult rendszerét.
A vezetők és vezetettek primitív sémájához hasonlított a társadalom gazdagokra és szegényekre osztása. Széles körű ellenérzés eleinte a maszekok és a gebinesek tevékenységét és életvitelét ("kispolgáriság") övezte, amit alkalmanként az állami propaganda is bátorított. Később ez kiterjedt az "újgazdagok" más kategóriáira is, kivéve az ismert művészeket, akiknek kiemelkedően jó életkörülményeit a társadalom természetesnek találta.
A párttagok és pártonkívüliek ellentétéhez képest, amely a társadalom minden szintjén jelen volt, a zsidók és nem zsidók régi múltra visszatekintő ellentétét csak az értelmiség, és elsősorban a fővárosi elit értelmiség köreiben lehetett érzékelni. Ennek oka részben az volt, hogy a holokauszt következtében a zsidóság a vidék életéből csaknem teljesen kiiktatódott, s még a nagyvárosokban is néhány értelmiségi szakmába húzódott vissza. A másik pedig az, hogy a kádári hatalom sok tekintetben visszaállította a zsidótörvények, sőt a Tanácsköztársaság előtti egyensúlyi állapotot. Az oktatás révén és egyéb utakon-módokon a zsidó származásúak éppen úgy építhették karrierjüket, mint a nem zsidó származásúak. Mindezek következtében a két világháború között felszított és 1956-ig érzékelhető népi antiszemitizmus csaknem teljesen megszűnt; a kisemberek életében a zsidó mint mitikus figura és ellenségkép elveszítette bűnbak funkcióját. Ehelyett megjelent viszont a cigányellenesség.
A magyar társadalmon belül létező kisebb-nagyobb feszültségek konfliktuspotenciálja alacsony volt. Ez számos tényezővel magyarázható. Az egyik legfontosabbnak a politikai rendszer jellege, azaz az ellentétek szervezett artikulálásának tilalma tekinthető. Ugyanilyen fontosnak tarthatjuk azonban a kádárizmusra jellemző állandó konszenzuskeresést, az egymással szemben álló érdekek konfliktusából eredő feszültségek folyamatos minimalizálását is. Jelentős konfliktuscsökkentő potenciállal rendelkezett a jövedelmi különbségek sokáig alacsony szintje, továbbá az intragenerációs mobilitás lehetőségének megléte, amely elvileg mindenki számára biztosította a felfelé irányuló pozíciócserét. Ez utóbbiból adódott, hogy az 1960-as és 1970-es évekbeli tipikus magyar család három generációjának tagjai között a falusi, illetve szövetkezeti parasztság, az ingázó vagy városi munkásság, továbbá a fizikai munka világából kitört értelmiség - gyakran párttag- és olykor káder-értelmiség - képviselői egyaránt megtalálhatók voltak. A társadalmi ellentétek ily módon gyakran a családokon belüli viták keretében oldódtak fel. Ezek a tényezők együttesen idézték elő, hogy a Kádár-korszak magyar társadalma nem politikai akciókkal vagy utcai demonstrációkkal, hanem politikailag indifferens devianciákkal - öngyilkosság, alkoholizmus - reagált az őt ért sérelmekre és az érdekeivel ellentétes vagy annak vélt tendenciákra.
Az immár évtizedek óta tartó kedvezőtlen demográfiai trendeket a rendszerváltás óta eltelt egy évtized alatt nem sikerült alapvetően megváltoztatni. A népesség fogyása folytatódott. A lélekszám 1990 és 1995 között 10,3 millióról 10,2 millióra, majd 1999. június 30-ig 10 millióra csökkent. A csökkenés abból adódott, hogy a születések száma tovább mérséklődött, s ugyanakkor a halálozások magas szintje is megmaradt.
A rendszerváltozás egyik legfontosabb eleme a magántulajdon jogainak visszaállítása, s a magántulajdonra alapított gazdálkodáshoz való visszatérés volt. Ennek következtében a magántulajdonosok száma az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt ugrásszerűen megnőtt. Miközben az állami vállalatok által foglalkoztatottak aránya az aktív keresők között 1992 és 1997 között 33 százalékról 7 százalékra, a termelőszövetkezetekben dolgozóké pedig 7 százalékról 2,7 százalékra esett vissza, aközben a részben vagy egészben magántulajdonban lévő társaságok által foglalkoztatottak aránya 22 százalékról 41 százalékra, a magánvállalkozók és alkalmazottaik részesedése pedig 9,5 százalékról 13,5 százalékra emelkedett. 1997 végén a nyilvántartott vállalkozások száma meghaladta az 1 milliót, amelyből ténylegesen működött 792 000. Ez csaknem két és félszerese volt az 1990-ben regisztrált számnak. Ezen belül 462 ezerre nőtt a működő egyéni vállalkozások és 261 ezerre a társas vállalkozások száma. Az évezred végétől tehát - a sok ezer álvállalkozás ellenére - a magántulajdonosok rétege ismét jelentős szerepet játszik a magyar társadalomban.
A kistulajdonosok számának ugrásszerű megemelkedéséhez jelentős mértékben hozzájárult a kárpótlás. Ezzel az 1948 utáni államosításokkal okozott tulajdoni károkat igyekeztek részlegesen orvosolni. Összesen 1,8 millióan jelentkeztek jóvátételért, akik között mintegy 250-300 milliárd forint értékű állami vagyont osztottak szét kárpótlási jegyek formájában. A kárpótlás mértékét degresszív kulcs szerint állapították meg. A kisajátított vagyon után 200 000 Ft-ig teljes kárpótlásban részesültek a jogosultak, e felett viszont csak erősen csökkenő mértékben. A kárpótlás felső határát tulajdoni tárgyanként, illetve személyenként 5 millió forintban állapították meg.
A kárpótlási jegyekért saját tulajdonú lakást lehetett vásárolni, átválthatóak voltak életjáradékra, az állami vagyonból tulajdonrészhez (részvényekhez) lehetett velük jutni, s mód nyílt földvásárlásokra is. Ez utóbbi érdekében a termelőszövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak földalapokat kellett kijelölniük, amelyet árverések útján adtak el az igénylőknek saját jogon kapott kárpótlási jegyeikért. A törvények kötelező érvénnyel előírták az új földtulajdonosok számára a megvásárolt föld művelését vagy műveltetését.
A privatizáció és a földtulajdon-szerzéssel egybekötött kárpótlás következtében a termelőszövetkezetek birtokállománya 1990 és 1996 között, amikorra a kárpótlás lényegében befejeződött, az összes föld 72 százalékáról annak 22 százalékára csökkent. A gazdasági társulások kezén lévő földterület ugyanezen idő alatt 13 százalékról 28 százalékra, az egyéb - döntően egyéni gazdák által birtokolt - földek hányada pedig 15 százalékról 50 százalékra emelkedett. Földtulajdonnal 1996-ban 1,8 millió, 1997-ben 1,7 millió család (az összes háztartás több mint 40 százaléka) rendelkezett. 1997-ben ők művelték az összes föld (9,3 millió hektár) 45 százalékát, s a mezőgazdaságilag művelhető terület (6,2 millió hektár) 56 százalékát. A háztartások közel 80 százaléka 1 hektár alatti, 18 százaléka 1 és 10 hektár közötti földterületen gazdálkodott. A családjuk eltartására képes főfoglalkozású gazdaságok - "farmergazdaságok" - száma a becslések szerint nem haladta meg az 50-60 ezret, az újonnan létrejött korszerű nagyüzemeké pedig a néhány ezret. Ez azt jelenti, hogy az igen nagymérvű tulajdonszerkezeti átalakulás ellenére a régi nagyüzemek - szövetkezetek és a társaságokká alakult állami gazdaságok - továbbra is a magyar mezőgazdaság fontos szereplői maradtak. Valamint azt, hogy a nem mezőgazdasági jellegű főfoglalkozás mellett kiegészítő gazdasági tevékenységként végzett agrártermelés jelentősége sem csökkent, sőt inkább tovább növekedett.
A foglalkozásszerkezeti struktúra átalakulása a Kádár-korszak utolsó évtizedeiben megfigyelhető trendek szerint folytatódott. Nemcsak a mezőgazdaságban főhivatásúként foglalkoztatott keresők száma csökkent, hanem az iparból élőké is. Az 1990-es évek közepén az iparból élők aránya már alig haladta meg a 30 százalékot. A századvég magyar társadalmának legnagyobb, immár több mint 50 százalékot reprezentáló tömbjét a különböző szolgáltató ágazatokban, valamint az egészségügyben, kulturális téren és a közigazgatásban alkalmazottak alkotják.
A rendszerváltozással együtt járó gazdasági válság következtében a jövedelmek zuhanásszerűen visszaestek. A jövedelmek és a fogyasztás színvonala 1996-ban olyan volt, mint az 1970-es évek második felében. A bérből és fizetésből élők nettó keresetének reálértéke 1989 és 1997 között 25,7 százalékkal, a több mint 3 millió nyugdíjasé és járadékosé 31 százalékkal csökkent. Ezzel egy időben a jövedelmi különbségek növekedtek. A társadalom felső egytizedére jutó jövedelem 1993-1994-ben már 7,7-szerese volt a legalsó tized átlagos jövedelmének, s az évtized végén mintegy 9-szeres. Vagyis miközben a társadalom felső 10-11 százaléka nemcsak jóval többet keresett az átlagosnál, hanem jövedelme az átlaghoz képest folyamatosan növekedett is, aközben a középen elhelyezkedő átlagjövedelműek - kb. 50% - csupán szinten tartani tudták magukat, az összlakosság 39-40 százaléka pedig gyorsuló ütemben szakadt le a középmezőnytől.
Kik tartoznak e három nagy tömbbe? A legmagasabb jövedelműek közé a felső és középvezetők, a sikeres új vállalkozók, az értelmiségi elit, valamint az alsó vezetők és a művezetők egy része. A középrétegeket az értelmiségiek többsége, az irodai foglalkozásúak, az önálló iparosok, kereskedők és szakmunkások, valamint a saját jogú nyugdíjasok alkotják. A hivatalosan megállapított létminimum határán vagy az alatt a szakképzetlen munkások, parasztok és mezőgazdasági munkások, özvegyi és rokkantnyugdíjasok, valamint a munkanélküliek helyezkednek el. Utóbbiak száma az 1989-es 14 ezerről 1993-ra 600 000 fölé, azaz az aktív keresők 13 százalékára emelkedett. Számuk ezt követően csökkent, de még 1997-ben is elérte a 447 ezret, azaz a keresők 10,8 százalékát. A legszegényebbek között nagyon magas a három- vagy többgyermekes családok, illetve a cigányok aránya. A rendszerváltás kárvallottjai tehát legnagyobbrészt azok közül a csoportok közül kerülnek ki, akik a Kádár-korszakban is a társadalmi hierarchia alján helyezkedtek el. A különbség az, hogy a távolság köztük és a felsőbb rétegek között növekedett.
KÖZTÖRTÉNET
ÖSSZEOMLÁS, FORRADALMAK, ELLENFORRADALOM
(1918-1920)A polgári demokratikus forradalom és köztársaság (1918. október 31.-1919. március 20.)
A Monarchia öröksége
A Magyarországi Tanácsköztársaság (1919. március 21.-augusztus 1.)
A keresztény nemzeti kurzus időszaka (1919. augusztus 1.-1920. június)
Trianon
A KONZERVATÍV-LIBERÁLIS BETHLEN-KORSZAK
A politikai és gazdasági konszolidáció feltételei
Az elszigeteltség esztendei
Küzdelem a népszövetségi kölcsönért
A külpolitika és apparátusa
A magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok felvételének kudarca
Jugoszláv adu?
Úton az egyenrangúság felé
A Rómába vezető út
Az aktív külpolitika évei
A revíziós törekvések természetrajza
A gazdasági válság szorításában
A GÖMBÖS-KORSZAK (1932-1936)
A modernizáció kezdetei
"Tojástánc" Berlin és Róma között: a Gömbös-kormány külpolitikája
A marseille-i trauma és a külpolitikai fordulat elméleti lehetősége
Küzdelem a revízió lehetőségének megmentéséért
MOZGALMAS FÉL ÉVTIZED: DARÁNYITÓL TELEKIIG
(1936-1941)A gazdasági fellendülés hatásai
Szűkülő mozgástérben
Imrédy, a meglepetések embere
Kiel és Bled kapcsolata: a magyar diplomáciai bravúr
Az első bécsi döntés
A Teleki-kormány
A második bécsi döntés
MAGYARORSZÁG A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN
Sodródás a világháború örvénye felé
A Kállay-kormány (1942-1944)
A sztálingrádi fordulat
Előzetes fegyverszüneti puhatolózás és az ország német megszállása
A holokauszt
Sikertelen kísérlet a háborúból történő kiugrásra
A végjáték: a nyilas diktatúra (1944. október 16.-1945. április)
Az ellenállás
A magyarországi háború
1945: A NAGY VÍZVÁLASZTÓ
Kitekintés a 20. század második felére
A koalíció évei
Az új hatalmi szervek
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány
Szövetséges Ellenőrző Bizottság Magyarországon
A Közép-Európa jövőjét megsemmisítő szovjet akarat
Az államszervezet és a közigazgatás újjászervezése
Az 1945. novemberi választások
A Tildy-kormány
A köztársaság kikiáltása
A németek kitelepítése és a felvidéki magyarok betelepítése
Az utolsó lehetőség: Nagy Ferenc kormánya
A párizsi békeszerződés
Az ország szovjetizálása
Az elérhetetlen Marshall-terv
A többpártrendszerből az állampárti diktatúrába
A Tájékoztató Iroda megalakulásától a koncepciós perek rémületéig
A RÁKOSI-RENDSZER
Az egypártrendszer megteremtése
A rettegés évei (1949-1953)
Integráció - szovjet módra
Sztálin halála után
Az első Nagy Imre-kormány
AZ 1956-OS FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC
A nemzetközi és a hazai háttér
A forradalom győzelme
A KÁDÁR-RENDSZER
A forradalom eltiprása és a Kádár-rendszer megszületése
A majdnem teljes külpolitikai elszigeteltség fokozatos felszámolása
A Hruscsov-Brezsnyev váltás próbatétele
1968 kihívása
A világgazdasági válságra adott válasz
Komor háttér előtt a külpolitika látványos sikerei
A kisebbségi magyarság mostohája
A moszkvai támasz nélkül maradó rendszer bukása
A RENDSZERVÁLTOZÁS ÉVTIZEDE
A külső feltételek
A "tárgyalásos forradalom"
A kerekasztal-tárgyalások
Az első szabad választások: 1990 és az Antall-kormány
Nemzetközi status quo
A három tengely körül forgó új magyar külpolitika
A parlamenti váltógazdálkodás működése
TÁRSADALOMTÖRTÉNET
A HORTHY-KORSZAK 1920-1944
Demográfiai változások
A foglalkozásszerkezet
Osztályok és rétegek
A társadalmi mobilitás
A háború alatti emberveszteségek
A SZOVJET TÁBORBAN 1944-1989
A lakosság számának változásai
Keresők és eltartottak
A földosztás hatása
A "munkáskáderek"
Foglalkozásszerkezet és jövedelmi viszonyok
A fizikai és a szellemi munkások
A társadalmi mobilitás felgyorsulása
A társadalom homogenizálódása
Társadalmi struktúra
A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN
Demográfiai trendek
A foglalkozásszerkezet változásai és a jövedelmek
