Kiss József
válogatott versei
Bővített változat
2014
TARTALOM
Simon Judit
Az én imádságom
Dózsa György
Mese a nagy csizmáról és a kis cipőről
Város végén
Gedővár asszonya
Két hajó
Heine
Mese
A szirén
Janó és Hanka
Epilog
Visszapillantás
Ne űzzetek el...
Páriák
Alkonysugár
Búcsú Sárikától
Közös fejfa
Beköszöntő
Egy sír
Az ár ellen
Ó, mért oly későn...
Madonna
Tüzek
Nagy fekete erdő...
A Knyáz Potemkin
Legendák a nagyapámról
ÚTRAVALÓ
ÉDESANYÁM IMÁDSÁGOSKÖNYVÉBŐL
HONFOGLALÁS
INTERMEZZO
A LEVÉL
TISZAPARTON
A SIMPOSION
RACHEL
HALOTTSZÖKTETÉS
UTOLSÓ ÉNEK
Kiss József
1843-1921
Kiss Józsefet négy évtizeden át egyműves költőként ismertük meg. A Knyáz Potemkin című, az 1905-ös orosz forradalmat köszöntő verse elmaradhatatlan része volt a XX. századi magyar irodalom iskolai oktatásának, más műveiről azonban említés sem esett. Ezt megelőzően, a keresztény kurzus negyedszázada alatt viszont költőnk az iskolában még csak szóba sem kerülhetett, az akkori hivatalosság számára ő többrendbelileg is persona non grata volt. Ma már más a helyzet, mint szinte mindenben, ebben is gyökeres változást hozott a rendszerváltás. Az utóbbi másfél évtizedben liberalizálták a tantervet, így ma már (tisztelet az esetleges ritka kivételnek) általában a magyartanár teljesen személyes, független, szuverén döntése, hogy Kiss Józsefet nem tanítja. (Miért is tanítaná, ha ő sem tanulta?) Így esett, hogy a magyarság számos nemzedéke nőtt fel úgy, hogy nem tanulta meg az iskolában, honnan ered az önirónikus plebejus büszkeség szállóigéje:
Se don, se von, se pán, se sir – csak reb
Legendák a nagyapámról című, élte alkonyán írt főművét Kiss József 1911-ben adta ki először, de ezután még tovább dolgozott rajta, újabb részeket írt hozzá. Be így sem tudta fejezni, maradtak tervezett, de meg nem írt, illetve befejezetlen fejezetei. Egyetlen teljes kiadása 1926-ban, a költő fiainak magánkiadásában jelent meg, mindössze 500 példányban. Az 1911-es, még nem teljes kiadásból csak egyetlen könyvtári példányról, az egyetlen teljes, 1926-os kiadásból pedig két példányról tud a Magyar Országos Közös Katalógus, a MOKKA. Ezenkívül néhány példánya, persze, még rejtőzhet a nem MOKKA-tag könyvtárakban. Az itt olvasható szöveg az 1926-os kiadás 394. példányából származik.
Az ár ellen című verse a tiszaeszlári vérvádra reagál.
2004. március 6.
Válas György
Simon zsidóéknál minden esztendőbe’
Kis
deszkakoporsót tesznek le a fődbe,
Kis deszkakoporsó –
alig-alig rőfnyi,
Szegény kicsi féreg, nem tudott megnőni!
Simon Judit haja kincs-arannyal ér
fel,
Sírva simogatja mind a két kezével.
Ráfogja az ollót –
jaj be nagy kár érte!
Nagy titokban úgy megy a szent pap elébe.
„Hét országra híres szép hajam
lenyírtam,
Hét országra híres szépségem elsírtam,
Te szent pap,
te szent pap! mondd meg azt az egyet:
– Hát én már gyermeket
föl se nevelhessek?”
Fölpillant a szent pap a vén
bibliából,
Összeroskad Judit egy nagy vád súlyától:
„Kellene
most, kéne? Volt idő, nem kellett:
Legelső gyermeked Judit, hova
tetted?”
Fehérebb a hónál Judit asszony
képe,
Eltemeti képét rózsás tenyerébe,
Súgva ejti a szót,
fuldokolva, törten:
„Gyilkos két kezemmel enmagam
megöltem.
Apja, ki megejtett, cserbe hagyott rútul,
Szegény,
gyönge kislány – reszkettem a csúftúl...
Vajúdó lázas éj –
jó volt temetkezni.
Jobb volna most nékem a föld alatt lenni!”
Forgatja a szent pap szent könyveit
rendre,
Lássa, melyik milyen bűnhődést szab erre?
„Kelj
fel Judit, kelj fel! Vesd le gyászruhádat,
A te nagy bűnödre mind
kevés e bánat.
Más itt a megváltás – iszonyú az ára!
Van-e
erőd, Judit egy nagy fogadásra?
Gyilkos a te ajkad, ha ártatlant
csókol:
Eltiltalak téged az anyai csóktól!
Epedj el,
sorvadj el, légy mondhatlan árva:
Gyermeked násznapján, akkor légy
megváltva.”
Simon zsidóéknál fényes minden
ablak,
Lagzinak beváló keresztelőt csapnak.
Simon zsidó rágyújt
egy régi zsoltárra,
Könnyben úszik Judit halovány orcája,
Kicsike
magzatját százszor ölbe kapja,
Eleped egy csókért s még sem
csókolhatja.
Simon zsidóéknál jaj csöndesen
vannak,
Sűrűn beaggatva valamennyi ablak.
Judit asszony kezét
töri sírva-ríva:
„Jaj, ha ennek is még halál van megírva!”
„Tüzel a homlokom, lelkem anyám,
úgy ég –
Ha te megcsókolnál, mindjárt meggyógyulnék!”
„Csitt, kicsikém, csitt! csitt!
Húnyd be pici szemed
– Istenem, teremtőm! Ne hagyj el
engemet!”
„Kipattogzott szácskám, édes
anyám lelkem,
Ugy-e, ugy-e azért nem csókolsz te engem?”
Simon zsidó képe elfakul,
elkékül:
„Gonosz vagy te Judit, májastul, veséstül.
Mondta
már azt más is – egyebet is, mást is –
Oly igaz az
egyik, mint igaz a másik:
Aki rossz anyának, rossz az
feleségnek,
Gyermekem úgy éljen, mint elűzlek téged!” –
Múlik az esztendő, fogy is, meg
megújul,
Simon zsidóéknál vígan vannak újbul.
Udvaron menyezet,
násznép násznép hátán,
Simon zsidó lányát elveszi a
Náthán.
Szegény koldus asszony, távoli sarokba’,
Lökdösik
hol balra, lökdösik hol jobbra,
Reménykedik, küzköd, átront a
korláton:
„Azt a szép menyasszonyt jaj, hadd én is
látom!”
Most hozzák... esküszik... a pap imádkoztat:
„Én
édes véreim, még csak egy tapodtat!
Gyermekem! leányom!...”
Odaborul rája,
Hűlő ajkát nyomja égő ajakára,
– Ez
a Simon Judit szomorú nótája.
Mikor levetve papi biborát
S minden
hivalgó földi éket,
A főpap öltött tiszta lenruhát,
S a
legbensőbb szentélybe lépett,
Meghozni az urnak áldozatát,
S
feloldani bűntől a népet:
Követve régi gyakorlatot,
Elsőbb
magáért imádkozott.
S im én is, verve zönge kobozon
Az
áhitat húrjait lágyan,
Először magamért imádkozom
Mélázó
csöndes imádságban,
A költészet magasztos templomom,
Más
templomot keveset jártam:
Az ihlet perce a szentélyem,
Hol
bűnbocsánat nyilik nékem.
Nem zárt falak mögött kerestelek
Isten
atyám! ki szerte lakol
A mindenségben, hol naprendszerek
Örök
sürgése zúg-zakatol;
Ó, de ki mégis mindenekfelett
Művész
lelkében nyilatkozol,
Erőd egy részét adván neki,
Versengve
véled teremteni!
Megettem, uram, kenyerem javát,
S
rögös pályán izzadtam, fáztam;
Izleltem az ifjuság mámorát
S
mind ami szép e bohó lázban;
Lelkem nagy eszmék lángja járta át,
S
Don-Quichoteként értük csatáztam:
Jó volt, szép volt: vele
beérem,
S ifjuságom vissza nem kérem.
Mit kérjek hát? Hatalmat?
hírnevet?
Fürödni napjuk sugarába?
Vagy gazdagságot, tenger
kincseket,
Min lelkét veszti annyi kába?
A boldogsághoz melyik
út vezet?
Töprenkedem, de mindhiába!
Fantóm ez is, perc
ellegyinti,
S szemtől szembe nem látta – senki!
Egyszer egy király bölcsességet
kért,
Hogy beláthasson mult s jövőbe,
S mikor pályája delelőre
ért,
Rámondta ah, hogy minden dőre!
Rajongtam volna ifjan tán
ezért,
De most nem kérek már belőle:
Félnék, hogy én is akként
járok,
Mint ős időn fölkent királyod!
Nincs nagyravágyás bennem, ó uram!
Hogy
tündököljem magas polcon,
Könnyű kedéllyel, játszi
gondtalan
Viselem én koldus-darócom:
Madárként, melynek két
hazája van,
Álom s való közt himbálódzom –
Agyagot gyúrni
mesterségem:
A többihez mi közöm nékem?
Te tudod, mikor adj esőt, harmatot
S
mozdítsa szél a poshadt léget,
S a szív redői közt te olvasod
A
vergődést és a kétséget,
Te adsz örömet, te adsz bánatot,
S
eloszlatod a sötétséget:
Minek kérni, Uram! tetőled,
Hisz
vágyaink is tőled jőnek?
Ó vágyat adj, hatalmas
szenvedélyt!
Mely tespedés-haláltól óvjon,
Ki lángolt, tévedt,
vivódott – az élt,
Bár álerény rá gáncsot szórjon.
Ne
vesztegeljek lomha túzokként,
Ó de repüljek mint a sólyom!
S
haragod hangját kölcsönözd nekem,
Hogy dalom, ha kell, menydörgés
legyen.
Temesvári szabad határon
Jegenye áll
egy sorba’ három,
Tollaszkodni varju megszállja,
Ősidőktől
varjak tanyája.
Állnak sötét századok óta,
Nem áldás
– az iszonyat óvta;
Vész kimélte, ember kerülte,
S nem
akadt fejsze, hogy ledűtse.
Állnak zordon, meredve égnek,
Mintha
ujjal fenyegetnének,
Lombjuk közt sír, ha lombjuk rezzen,
Egy
bolygó lélek, temetetlen,
Ki koporsót és sírt nem látott...
Itt
Dózsa Györgynek trónja állott
Sistergő, izzó, gyilkos
fénybe’...
Itt nyomtak koronát fejébe.
A trón helyén engesztelésül
Idővel
itt kápolna épült,
Szerény kis fülke – minden éke
A
szelíd szűz Mária képe.
S akiket üldöz titkos bánat,
Imádkozni
ide kijárnak.
Pórnő mellett térdelni láttam
Úri asszonyt selyem
ruhában.
És minden istenáldott este
Mécsek
gyúlnak – pirosra festve
A színehagyott, halvány
képet,
Oltárt, fülkét, egész környéket.
Túlnan az országút szegélyén,
A
nyesett akácfasor végén,
Ott szoktam korhadt kis
fapadon
Elmerengni nyári alkonyon;
Nézni, amint a villó pára
Szakadozott
fehér foszlánya
Lingve-lengve, kisértő rajba’
Ráfekszik a
mocsártalajra,
S hallgatódzni... ki a mély
csendbe...
– A kápolnával éppen szembe’ –
Gondolatok
hálóját fonva,
Multon, jövőn el-elborongva.
Mint sebes ölyű jött az éjjel,
Szárnyát
hirtelen bontva széjjel:
Se láng, se csillag, se szövétnek,
Csak
a fülke mécsei égtek
Vöröses izzó lánggomolyba’,
Mikéntha
parázs láva folyna,
És a káprázat közepében
Ott ül Dózsa
királyi széken!
Parázsból, gúnyból koronája
Kivillan
a nagy éjszakába,
Hogy belepirul még az ég is,
Mely látta,
nézte, tűrte mégis!
– Te kárhozott, gyűlölt
árnyalak!
Se hős – se mártír – se áldozat:
Rém
csupán, kit mindenki retteg –
Hányszor jelentél itt nekem
meg!
Arcodon dölyf – szemedben
átok:
„Rút ráfogás a koronátok!
Emberjogért keltem én
harcra,
Küzdelmem egy nagy eszme harca!
De jönnek-múlnak évszázadok,
És –
reszkessetek – feltámadok!
Szellemem a földet bejárja,
S
rám ismertek: – ez Dózsa árnya!” – –
Mig emberjog tiporva senyved
S
hazugság marad a legszentebb,
Mig könny és vér patakba
folynak,
És átka lesz csak a nyomornak;
Mig egy szív lesz, amely fellázad,
Hogy
a születés megalázhat,
Megalázhat, poklokra vethet:
Dózsa
lelke meg nem pihenhet.
Mese a nagy csizmáról és a kis cipőről
Egyszer volt, hol nem volt, a szakálla
kender
Volt egy ügyefogyott szegény pity-poty ember,
Afféle
„tedd-ide tedd oda” szegénye,
Mostoha a sorsa, szegény
szerencséje.
Hát egyszer egy este, mikor ázva,
fázva,
Erdei napszámról holtra elcsigázva,
Üres tarisznyával
haza somfordálna,
Hallja, hogy beütött a szerencse nála.
Rég
lesi. Nagy sor az! Léptit szaporázza,
És beront ajtóstul a kicsike
házba,
Letenné a baltát, állítva sarokba,
Úgy ahogy száz éve
mindennap megszokta,
S rárivall a bába: „Van jó dolga
kendnek?
Nem látja a kaskát? Nem látja, hogy gyermek?”
Tenné az asztalra s újra reá
mordúl
„Gyerek van ott, látja!” – a vén asszony
zordúl.
Gyerek itt, gyerek ott, gyerek minden zúgba’,
Gyerek
fenn a polcon, gyerek lenn a sutba’,
Annyi mint a lencse,
egy egész petrence,
Roskadoz alattuk a búbos kemence.
S a szegény embernek ez áldás
láttára
Az inába szállott minden bátorsága.
„Hol veszek
én annyi szalonnát, kenyeret,
Hogy felnevelhessem ezt a raj
gyereket?”
Csavarintja fejét, mint szélben a nádszál:
„No
te uram isten! be kifiguráztál!”
Kapta magát menten, a
baltáját fogta,
S indult mindörökre vissza a vadonba. –
Mikor a gyerekek megemberesedtek,
Az
édesanyjához így szólt a legkisebb:
„Süss hamupogácsát...
add a tarisznyámat...
Megyek, hazahozom az édesapámat.”
A
csiszlikkel pedig, ki szomszédban lakott,
Az útra egy öblös fél
csizmát varratott
Jó bagariából, nem fösvényül szabva,
Három
cigánylegény elfért volna abba’,
Három cigánylegény, meg egy
öreg dádé...
Igy indult a fiú az édesapjáé’.
Hét évig fel-alá a nyomát kergette,
Míg
végre ráakadt egy nagy rengetegbe’.
A hamupogácsát
tarisznyástul szépen
Lerakta egy mohos nagy tölgyfa tövében,
Mellé
a nagy csizmát... és azután leste,
Az elvadult ember mikor tér meg
este.
Mikor az utolsó madárfütty elhangzott,
És a vadon nem ád
többé semmi hangot,
Cammogva az öreg jött, letelepedett,
És a
pogácsából jóizüet evett.
S amikor kiürült az egész
tarisznya,
Álmélkodva nézi: „Nini, e meg csizma!”
Debreceni
vásár sok elmúlt azóta,
Hogy ő a lábára csizmát húzott
vóna.
Megkivánta szörnyen... alig bírt magával,
S belemászott
mindjárt mind a két lábával.
Ekkor elérontott a fia a lesbül,
És
vállára kapta nyomba’ mindenestül,
Akár csak a molnár a teli
zsák lisztet:
„Megfogtalak, apám, és most hazaviszlek!”
*
Ülök magamban tépelődve,
A gondok
szövőszékén szőve,
A csüggedésnek keselyszárnya
Suhog
fölöttem... s vájja, vájja,
Szivembe vájja karmait.
Gyermekzsivaj
tör bé szobámba,
És fényét átküldi a lámpa
A félig nyitott
ajtón által
Egy széles világitó sávval.
Amott a sáv ragyogó
végin
Ott vetkeződnek kis cselédim,
Zsibongva, zajgva,
hárman-négyen
(Nagy itt az áldás e környéken!)
S melyre a lámpa
lángja süt le:
Az ágy... a vánkos fehér csücske
Ide szolgál s
míg nézem, látom,
Egy könny terem a szempillámon.
–
Aludjatok! A ma tiétek,
Tinéktek enyhe még a fészek.
Bolygatlan
fészken gyermekálom –
Egyetlen édes e világon!
Ki tudja,
mit hoz majd a holnap?
Sejtelmeim viharról szólnak,
Sötét
madárról, amely koppan
És pusztit nyájas otthonomban.
Mihaszna
küzdtem annyi évig,
Hogy most a holnap gondja rémít?
Ó, átok
rád, dicsőség szomja,
Mely lelkemet hínárba fonta,
Hogy piros
vérem hullásának
Jutalma légyen késő bánat!
Ó, gúny! hogy mind
a hevülések
Elpárologtak, elenyésztek,
S a világ-átölelő
lángok
Utolsó üszke is elmállott;
Hogy a magas
szimfóniából,
Melyet lelkem magában ápolt
Nyomor között is,
szennybe’, sárba’,
Agyonkövezve, megalázva,
Egyéb
se tudott megmaradni.
Egy hang csupán, rekedt, alanti,
Mely
égbe nem tör, eget se kér,
Egy hang, egy vágy: kenyér, kenyér!
Im hanyatlóra áll már napom,
Sötéten
száll le alkonyatom,
Az életalkony – még csak semmi,
De
emberek közt járni-kelni
S érezni, hogy szivünkbe benn
Minden
kiholt és idegen,
Merő üszög és puszta rom –
Ah, kínos,
gyötrelmes nagyon!
S kidobni lassan, sorra, rendre
A
felkorbácsolt elemekbe
A saját házi isteninket,
Kik óvtak,
oltalmaztak minket,
Míg jött a balsors fordulója...
Majd
béfogadni a hajónkba,
Mikor bordája ropog-recseg,
Hogy a
viharban segítsenek,
Barbár idegen isteneket,
Kiket mi soha meg
nem értünk,
És nyelvükön sosem beszélünk,
S kezd minden
érthetetlen lenni:
Az már a ,Nihil’, az a Semmi!...
*
„Add lábacskád!...” csendül
egyszerre
Egy édes hang a közelembe’,
Kis fitos orru
lánykám szava,
Oly lágy, akár a lágy muzsika;
Csak térdig ér az
inge éppen,
És kis cipőt tart a kezében,
Nem nagyobb –
füllenteni vétek! –,
Mint egy pici kolibri-fészek,
És
addig mesterkedik véle,
Mig ráhúzza lábam hegyére.
„Megfogtál, drágám!”
rebegem,
És össze-vissza ölelem,
„A kis cipő haza
hozott,
És most ismét itthon vagyok!”
Cigánysornak híjják falun,
Hol most
télen-nyáron lakom,
Az utolsó házakat;
Ahol redves
hegedűmet
Próbálgatom, sanyargatom:
Vaj’ bebizonyul-e
hűnek
Vagy álnokul cserbehagy?
Rengeteg nagy ez a város,
Cigányokban
nem hiányos,
Ó de nincs cigánysora!
Hej, keserű gúny van
ebben,
Hogy ahol most szivárványos
Dalaimmal tanyát vertem:
Ez
a ház is – palota.
Ember ember hátán lakja,
Ahogy
sorsuk összecsapta,
Kapzsi, éhes emberek:
Ki kenyérre –
ki szép szóra,
Ki hírnévre – ki aranyra –
Isten a
megmondhatója,
Melyik a legéhesebb!
Egymás elől ki-kitérnek,
Óvatosak,
mint a vétek,
Mitől félnek? – Nem tudom.
Szomszéd keze jó
hiszemmel
Kilincsedre ritkán téved,
De a kandiság
félszemmel
Besandít a kulcslyukon.
Micsoda szél hajtott ide,
Népes
vadon közepibe,
Jó poéta, tégedet?
Hiszen a legzordonabb,
vad,
Elátkozott rengetegbe’
Nem lehetnél
elhagyottabb,
Mint e népboly közepett!...
S hangja is van e vadonnak,
Jobbra,
balra robotolnak
Két vagy három zongorán –
Fenyveseknek
vad zugását,
Felkorbácsolt Balatonnak
Dörgő-búgó
csapkodását
Örömestebb hallanám!...
Rovogatom szélről szélre
Ezt a
várost annyi éve,
Váltogatom a tanyát:
Hol elűztek, hol
megszöktem,
De állandó nyugodt révre,
Melyről álmaimat
szőttem,
Szegény fejem nem talált.
Meddig maradhatok itten?
Nem
ringatom édes hitben,
Nem áltatom magamat.
Ah, a házbér olyan
drága!
És az ember olcsó szörnyen!
Hogyha el nem űz a
skála,
Majd nyomósb ok is akad.
Pedig kínos lenne válnom,
Megszoktam
már új tanyámon,
Ah, és egyért kedvelem:
Nyilt messzeség
mosolyog rám,
Kék hegyek a láthatáron,
És a felhőt
vándorútján
Messzebb elkisérhetem!
A füleki várba’ vad tivornya
járja,
Nappal éjszakáznak, éjjel tivornyáznak,
Éjfélkor,
éjfélkor csalfa kockát ráznak.
„Ménem a ménedért, falkám falkád
ellen!”
Gedő Simon: „Tartom!” – Kacag a
gróf: „Nyertem!”
Aki búsul, búját borral
öblögesse:
„Igyál Simon! Még ma többet is vesztesz te:”
„Jobbágyat jobbágyért! Váram
várad ellen!”
Gedő Simon: „Tartom!” –
Kacag a gróf: „Nyertem!”
Aki búsul, búját borral
öblögesse:
„Igyál Simon! Még ma többet is vesztesz te!”
„Még többet is?... Hazudsz! –
koldussá tevétek!”
És közbe vág a gróf: „Hát a
feleséged?...
Fölteszem a váram, ha nődet fölteszed!...”
Gedő
Simon tette és az is – elveszett.
Megy a kengyelfutó, ahogy
bírja lába,
Gedő Simonnéhoz a gedői várba:
„Szépséges
szép asszony! Sziklán termett rózsa!
Elnyert az uradtól füleki vár
grófja...”
Gedővár asszonya nem hisz a
fülének:
„Paripa vagyok én, mit csak úgy cserélnek!?”
„...Azt üzeni néked édes
gerjelembe’:
Én menjek-e érted? Te jössz-e ölembe?
Aranyos
hajaddal befontál már régen,
És most urad vagyok s te a
feleségem!
Parancsolod: éjjel, fekete felhőbe’
Úgy
szállok le hozzád a sziklatetőre;
Parancsolod: nappal, delelő
sugárba’,
Úgy viszlek el téged egy világ láttára!...”
Gedővár asszonya komoran,
kevélyen:
„Asszonyt lopni: járja; asszonyt nyerni:
szégyen.
Mondd meg az uradnak: meghaltunk mi ketten
Ma és
mindörökre... Hej, pedig szerettem
Kínos szerelemmel, kötés ellen,
titkon;
Akarom... tudja meg...: már tudhatja titkom,
Úgy rémlik
előttem, mint egy szörnyű álom,
Hogy most gyűlölnöm kell!...
Megvetem! Utálom!”
Füleki gróf tréfás jó kedvében
hallja:
„Nosza fiúk rajta!... Im maga bevallja.
Ki lesz a
vőfélyem? Ki lesz a násznagyom?
Gedő Simon hol vagy? Elázott, de
nagyon!
Nyergelni szaporán!... édes csókra vágyom.
Nincs is
több oly asszony széles e világon!” –
Magas Gedővárban a cselédség
súg-búg,
Este van... réme van... zúg a szél... csak zúg, zúg.
„Jó estét! jó estét! mátkapárom,
néked!”
– „Jöttél, ugy-e, Fülek! a nyeremény
végett?”
„Érted, csupán érted!” – „Lovag,
te csalódol,
Arra későn jöttél, vagy nagyon is jókor.
Amikor
megnyertél, elvesztettél engem:
Nyerj meg újra!... Próbáld!...
Fönn a várteremben...
Kockánk a kard éle... életre,
halálra...
Lesz ki értem megví lovag, bizonyára.”
Lovagok ámulnak... cseléd, csatlós
súg-búg,
Este van... réme van... zúg a szél... csak zúg, zúg.
Vörös fáklyafénynél fekete
lovagok
Lomha árnya nyirkos falakon kavarog.
Visszhangos
folyosón kopognak, kocognak,
Oszlopos csarnokban némán sorakoznak.
„Dömöcki a szablyám, vert acél a
vértem!
Megmártom szablyámat még ma piros vérben.
Édesebb lesz
csókja – szívem megrablója! –
Oly bizonyos, mintha már
ajkamon volna!
Hol késik asszonyunk? Lásson víni engem!”...
S
a vasálcás lovag állván vele szemben,
Suhintja a kardot... Ne
kérkedjél, ha vágj!...”
„Ó jaj!... végem... talált,
most másodszor talált!”...
Halottnak hallgatás!... Lovag, csatlós
súg-búg,
Este van... réme van... zúg a szél... csak zúg, zúg.
„Elé azt a fáklyát! szaporán, hé!
lássuk!
Másodszor? – Nem tudnám, hol láttalak
másutt?”
Megoldja sisakját s felordít találva:
Sisak alól
bomlik arany karikába’
Drága arany hajzat – s rámered
kisértve
Gedő Simonnénak babonás szépsége!
Kialudt a fáklya... a cselédség
súg-búg,
Este van... réme van... zúg a szél... csak zúg, zúg.
Felhőtlen, nyájas, tiszta
délután
Végighajóztam a pesti Dunán.
Cirkálni kedves, hogyha
céltalan,
S a fáradt embert vonzza a folyam.
Átlátszó, tiszta,
enyhe volt a lég,
Ütemre csattant a hajókerék,
Magasra szállt a
gyárkémények füstje,
És csillant-villant a Duna
ezüstje.
Hajófödélen nyomtalan a lábnyom –
Ki magányt
keres, az hajóra szálljon.
A végső megállón, Újpest alatt,
Leadtuk
rendre az utasokat,
Helyükbe jöttek, begurulva mások,
A föld
göröngye: parasztok, munkások,
Kofa és fűszeres,
mesterlegény,
Cselédlány, babos kendővel fején,
Kocogva rótták
végig a hidat,
Egyik se nézte nagyon a másikat. –
Fenn a kormányon mozdulatlan álltam.
Az
őszi fény körüllengett lágyan,
Friss szellő lendűlt, a Dunát
borzolta,
A távol hangot mind közelebb hozta.
Előre görbedt darúk árnyékában
Ácsok
ácsoltak lenn a hajógyárban,
Fúrva, faragva, pánttal, ami
kösse:
Új hajó vázát rovogatták össze,
S a nyüzsgő képen
végig-végig szállván,
Megakadt szemem egy rozoga bárkán,
Otromba,
ócska, elzüllött, fakó,
Kiszolgált s vízre többé nem való.
Teste
csupa seb, bordája csupa lék,
Gépe nem lüktet, de nincs is benne
gép,
Kormánya letört, kereki elnyűttek,
Bizony ennek is már
elhegedűltek!
S amint még jobban szemügyre veszem,
És farán az
írást összegezem,
Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:
–
Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!
*
A sárga vizek melankoliája
Borong
terajtad, lápos Tisza tája,
Ott nő a sulyom, terem a kökény,
A
Tisza partján ott születtem én.
Csegei révnek szálas
jegenyéi,
Csak ti tudnátok még arról regélni,
Mikor egy ingben,
mezítláb futkostam,
És tojást szedtem zúgó nádasodban.
Mikor
egy éles víjjogó füttyszóra
Mind fölrebbent a nádasok lakója,
És
parthosszant vonalba gyűlt a nép,
Hogy szemtől-szembe lássa a
mesét,
A hajót, mely tüzet, füstöt okádik,
S magától jár, mit
nem láttak odáig:
Az első gőzöst a Tisza vizén.
Napestig űltem a part peremén
És
lestem, vártam jöttét a csodának;
Légyottra hőbben asszonyt még
nem vártak,
Mint gyermekszívem várta a szirént.
Idegen népek
jöttek a hajóval,
Intettek kézzel, kendő-lobogóval,
És zakatolt
odább, a habot szelve,
Míg a távolság végképp el nem nyelte.
–
Honnan jő a hajó és hova megy?
És honnan és hova az emberek?
*
...Lomtárba jutottál, mint annyi
más:
Öreg hajó! Ez a végállomás!
Ketten indultunk, te értél
elébb be,
Ki vetne ügyet ilyen semmiségre?
Idő, távolság, tér,
egymásután,
Úgy lehet, számítás-hiba csupán,
Mi előttünk leng,
az nem örök távol,
És minden határ elolvad magától,
De
vissza-vissza, hova út nem szállít,
A Dunától vissza a
Tiszáig,
Mentén elsülyedt boldog szigeteknek,
Hol ifjúságom
álmi elsülyedtek,
Hol hitet, reményt, mindent elvesztettem:
Az
a távolság, az a messzeség,
Az a mindörökre utólérhetetlen!...
Halála évfordulóján
Engedd, ó mester, hogy e síri
márvány
Tövén leadjam nálad vizitkártyám.
Montmartre tetőin, hol üdébb a
gyep,
Ezt így kivánja rend és etikett.
Hogy soha árván ne maradjon
sírja
Harrynak, ki a Két gránátost írta.
Adó ez néked, poéta-adó,
Te kétszer
hontalan, száműzött zsidó.
Tömjénfüst, mely csak isteneket
illet,
Mely száll, kering, míg dalaid keringnek. –
Eljár sírodhoz svéd és angol és dán,
Ha
végigcsetlik szárazföldi útján.
S olykor németnek is megbotlik lába,
A
Szajna partján sírodnak halmába.
Ha német volnék, nem merném
megtenni,
Nem mernék én a sírodhoz elmenni.
Félnék, bosszúdban nem ismerve
gátat,
Menten fejemhez vágod a fejfádat.
Tudom, ó mester, ezt is, mely reád
vall:
Tennéd bűbájos édes gráciával.
Póz, pátosz nélkül, úgy, mint tetted
hajdan,
Ha ingereltek, vagy ha voltál bajban.
És bajaid még ma sem értek véget,
Még
mindig tengersok az ellenséged.
Síri nyugalmad megbontja egy átok,
Az
a magányos könny egyre szivárog.
A régi sebek nyílnak,
megújulnak,
Vandál kezek hűlt poraidhoz nyúlnak.
Meg-megpiszkálnak, szennyesedet
mossák,
A régi bűnöd újra rád olvassák.
És lángnál, hőnél a fagy még erősebb
–
S akik gyűlölnek, azok az erősek...
Volt, hol nem volt – volt egyszer
egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat,
Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S
gyalog bandukolta át az életet.
Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem
lehet avval csak koldus vagy király.
S a jó lovagnak két balkeze volt,
És
mindegyikről egy sor rege szólt.
Állt egy csodavár felhők magasán,
Hová
a villám is lovon járt talán.
S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy
elmegy ő oda is, elmegy gyalog.
Zsebe üres volt, cókmókja semmi –
Hogy
fog ez a lovag oly messzire elmenni?
És ment: vadon éj, magas ég a sátra
–
Egy lépést előre és kettőt hátra.
Boronaszegeken, borotva-élen –
Mezítláb
nyáron, bocskorba télen –
Gurult mint a gnóm, kúszott mint az
inda,
Éren át, lápon, amely csalafinta.
S rongyosan, ócskán a lovatlan
lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.
És mire térdig elkopott a
lába,
Följutott végre a fenséges várba. –
De szóltak az urak: „Eb ura
fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.
Ez a lovag rozsdás!” Nagy, öreg
hiba,
S támadt a dologból szörnyű galiba.
Rozsda mindenen fog – a rozsdán
semmi,
Ha mondják: rozsda – rozsdának kell lenni.
Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A
rozsda ott maradt, s többé ki se ment.
Lúgozták, nyúzták, súrolták
szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,
Hiába minden, megmaradt a folt,
És
látni nyomban, hogy az rozsda volt.
És káromkodott a lovag
nagyot.
„Kiheverem, hisz fiatal vagyok.”
De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime
megszállta a fehér igézet.
Deres volt a feje, hó a szakálla,
S
őszi avarban botorkált a lába.
Fölszisszent a lovag: „Csalás!
csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.
Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla
–
És mindeneknek már vége is volna?...”
Felült a lovag a kemence-padkára,
És
ríni kezdett istenigazába.
Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő
menyecskék, édes tündérálmok,
És békítették mézes-mázos szóval,
És
jól tartották minden földi jóval.
S megállt előtte egy rózsás
babona,
Csintalan, édes, a tavasz mosolya.
Barackot nyomott a feje búbjára,
S
menten a lovag felocsudott rája:
„Ismerlek téged óperencián
túl
Édes nagymamád fiatal korábul.
Te ő vagy, ne tagadd –
szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.
Mert sose láttam hozzá foghatót –
–
– Ó, bezzeg akkor drága volt a csók!
Aki epedt, azt hagyták csak epedni –
–
Ó, nem oly könnyű volt akkor szeretni!
Minden kis kegynek felszökött az
ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.
Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A
szerencse előle elszaladt...
– Ó, szomjúságok bűbájos kora,
Te
nekem vissza nem térsz már soha!”
Túl nádon, éren, a nagy vizen túl
Áll
a szirén és integet:
Ti földtelenek, jöjjetek!
Palástja bíbor és
diadémje
Hajnalcsillagnál fényesebb –
S csalogat, hív:
Siessetek!
Enyém a föld áldott kövérje,
A
feltöretlen ős-ugar:
Törjétek – nem leszek fukar.
Enyém a pást, a prérik világa,
Hol
senki nyája száz legel –
S a pányvát csak kivetni kell.
A föld gyomrában csillog az arany,
A
kobalt-érc, az antimon:
Egy csákányért nektek adom.
Kavicsom gyémánt; van sóm,
kenyerem,
Búzám, borom, s a gyermekem
Én mind egyformán
szeretem.
Mostoha nincsen, se
kitagadott,
Rabszolga nincsen, csak szabad –
Egy
ég, egy lobogó alatt.
Tutajon, szálfán, szárnyas naszádon,
Ki
ahogy tud, hát jöjjetek:
Ünneplőt vált a rengeteg! –
...S mennek halálba, örvénybe,
lázba,
Sok százezer, vakon, bután –
Kapu zárul nyomuk
után.
A bánya robban, a mocsár
gyilkol,
Kerékbe tör a gyári gép –
Száz élet csak egy
buborék!
Mennek halálba, örvénybe, lázba...
A
szirén egyre csak dalol,
S mindig meghallják valahol.
Szerencse, hogy vaspánttal
engem
Sziklához köt kor, gyöngeség,
S rontás ellen rontása véd.
Különben mennék, mint a
többi,
Törtetve, vakon és bután
Az édes, csalfa hang után...
I.
Verébfiókák nőnek mindenütt,
S van
gondja rájuk a jó Istenkének.
Az Isten napja mindenhova süt,
S
egyformán kikel szerelem és ének.
Janó, Hankáról szól e
történet,
A tótságról, hol zabkenyéren élnek,
De omlósabb a
krumpli, a fenyő zöldebb,
S a gerlicék is szaporábban költnek.
Mint egy vadrózsatőn két szál
virág,
Úgy nőtt fel együtt a két bogárka.
Honnan csöppentek,
arról számot nem ád
A kis tót falu rongyos krónikája.
A nagyja
elszéledt, e kettő maradt,
S valahogy számukra kenyérke is
termett;
Tíz év, tizenöt – az idő szalad,
És ím
egyszercsak felcseperedtek.
A lány, az titok – ámde
tudatik,
Hogy Janónak kétes származása,
Legalább inog, miként a
ladik.
Mondják, zabiként pottyant a világba.
Zabigyereknek
szánta a természet,
Ő maga fel sem vette az egészet,
Gondolta
így is, úgy is egyre megyen,
Fő, hogy a bendő mindig tömve legyen.
Összebújtak egyszer vecsernye
tájba,
Mikor a harangláb végsőt kongatott.
(Micsoda ördög
bújhatott a lányba,
Hogy pillanatig meg nem nyughatott!)
Vigyázz,
Janó! amit neked mondok,
Menjünk innen, ne legyünk bolondok,
A
véreink szanaszerte járnak,
Menjünk neki mi is a világnak.
Arra Délnek épűl most egy város,
Mi
építjük, jó bocskoros népek,
Ott az utca mindenfelé páros,
S
szél, vihar ellen jó falakkal védett.
Márvány ott a kunyhó, földje
is márvány,
Híre nagy Sárosban, Trencsénben és Árván,
Magyarnak
a tót építi a házat,
Nem egyet-kettőt, hanem mindjárt százat.
Munka fiatalnak is akad bőven,
Röpítjük
a téglát a magasba fel.
Gyarapodunk kincsben, pénzben, erőben.
És
minden tégla új dalt énekel.
Alló, Janó! Ne késsünk sokáig,
A
remény is olyan: lassan megpállik,
S nem marad belőle, nem –
egyéb semmi,
A reményt is úgy kell melegiben enni.
Búcsu nélkül mentek, nem is volt
kitűl,
Útravalót nekik senki sem adott,
De a kőszentnek, ki
méláz egyedűl,
Janó köszönt, emelve kalapot.
És Hanka, mint
dukál, keresztet vetett,
Jámbor volt, hívő mind a két
gyerek,
Tizenöt egyik, tizenhat a másik,
S viselték a faj közös
arcvonásit.
Mert törvény, szent és sohasem
csaló:
Mint két tojás, úgy hasonlít egymáshoz
Két tót gyerek,
egy faluból való:
Különbséget itt senki sem hámoz.
Egymásba
fogódzva mendegéltek, mentek,
Elmaradt a falu, emberek,
szentek,
Az otthon, mely nem volt nekik mostoha,
Úgy mentek,
hogy vissza nem térnek soha.
Ragyogott a nap tavaszi
pompában,
Virított a mező, csupa kankalin!
Mentek fürgén és
mentek elszántan,
Köröskörül csupa fény, illat és szín.
Az út
mentén egyszer, amint kocognak,
Kápolnát érnek, hol
vobiscumoznak,
Vedlett öreg pap, ministráns legények
Árva
halinába keshedtek szegények.
Az ájtatos hívek (nem sokan
vannak)
Nagy zsíros kalapot forgatnak kézben,
Örülnek a nehéz
fokhagymaszagnak
És imát mormolnak az ének hegyében.
S mikor a
pap az Urat felmutatja,
Letérdel sebten apraja és nagyja,
Izmos
Janó karján egyet ránt a Hanka:
„Térdelj már” sugja
„ne légy olyan bamba”.
Majd áldás után (emberséget tudnak)
Pap
elé járulnak s csókolnak kezet.
„Most férj vagyunk s feleség
magunknak
És új pályára új csillag vezet”.
Ki az együgyü
lelkeket vizsgálja,
Isten az áment ráadja és állja,
Rózsafelhővel
őket betakarta,
Hisz Ő maga is éppen így akarta.
II.
Nászdalt zengett nekik fenn a
magasban
A levegőég dalos pacsirtája.
Úgy szólt, mikéntha
rengeteg csók csattan,
S párja a párját hívogatja, várja.
Réten,
legelőn felcsillan a harmat,
Párás a hegyoldal, erdő hivogat
Kar
szorongva helyet ad a karnak,
Szabad-e? Nem-e? – Itt minden
szabad.
Mentek, mendegéltek... olykor úgy
rémlett,
Már túl is járnak az óperencián,
Csak mentek, mentek,
mendegéltek,
Talán, ki tudja, a szerencse nyomán.
Céltalan
útban nagy öröm fakad,
Minek futni, ha zápor nem szakad?
Búvót
ad erdő, almot a vadon –
Ó, szép párosával ilyen szabadon.
Hát egyszer mit látnak? Jézus
szerelme!
Valami csillan a távol ködén,
Nem volna Hanka, ha rá
nem ismerne,
A Duna! – ujjongja – ráismerek én.
Ez
meg a város, amit keresünk,
Amely majd szállást és hálást ad
nekünk,
És kenyeret bőven: itt nem koplalunk,
És szebb és
nagyobb, mint a mi falunk.
Azután jönnek tüszővel derékon
(Olyikon
varrottas zeke is akad)
Nagy csontos legények (ritka a vékony),
A
városépítő, derék jó hadak.
Mit hoztál, Hanka? – Üres a
marka!
Fürgén, vidáman perdül a sarka.
Füllentett, mert a keble
teltebben dagad:
Hozott valamit a szive alatt.
Ott egy kis tótocska mozgolódik,
És
ad sürün életjelt magáról,
Hogy él és van és ebben nem tódít,
S
eljön a nap vagy éj, amikor beszámol,
Amikor bőgve majd egyszer
bekukkan
E világba, mely várja nyugodtan,
Amikor Hanka egy
egész napra
A téglát, a munkát abbahagyja.
Az árbocok nyirkos fenekében
Ott
mindjárt meghitt fészket is raktak,
Szőnyeg nélkül is egy kis
Éden,
Bár hijával minden bútorzatnak.
Mit ér a bútor? a szőnyeg
mit ér?
Annak, ki rajta álmatlan henyél.
Se Janó se Hanka észre
nem vette,
Hogy hiányosan vannak berendezve.
Hiányosan! Ó égi hatalom!
Hány van,
akinek nincs védő fedele
És fejealja egy kis rongyhalom,
Avval
születik és meg is hal vele.
Hány van, akinek sorsa mostoha,
A
szerencse rá nem kacsintott soha,
Hány, aki csak arra
született,
Hogy immel-ámmal morzsolja le az életet!
S eljött a nagy nap és dáridót
csaptak
Az épülő ház s állványok tövében,
Elveték gondját
téglának, habarcsnak,
S felpántlikázták a kis Janót szépen.
Janó,
az apa, berúgott, mint dukál,
Árkádiában ez így szokás ma már,
Ki
keresztelőn józan mer maradni,
Azt stante pede agyon kéne csapni.
És kótyagos fejjel másnap reggel,
Amint
Janó fel a magasba száll,
Lába alatt a deszka megbillen,
És
sorsa meg is pecsételve már.
Lepedőben, mint fű ha lekaszálva,
Úgy
vitték el – s özvegyen utána
Lépdegélt sírdogálva Hanka.
Ki
tehet róla? Isten úgy akarta.
És fogta síró porontyát szegény
És
visszaindult messze falujába.
A gond szúrós tövise fején
S
karjai közt a kis apátlan árva.
Lába a sikér mezőket taposta,
És
zápor könnye hamvas arcát mosta,
Siratja, ki édes társa volt
neki,
Folyton őt látja, folyton temeti.
Szállnak fölötte
vándormadarak,
Károgva, vijjogva, ki hogyan tanult,
Nem törődik
azokkal Hanka sokat,
A lelke mélységes gyászba borult.
Cudar
cserjék viganóját tépik,
Bánata felsír a felleges égig,
Úgy
érzi, nincsen boldogtalanabb,
Nincs elhagyottabb senki az ég
alatt.
Tápláléka bogyó és sóska-lapu,
És
mit a vadon kegye osztogat,
Négy-öt házacska egy egész falu,
És
egymástól az is nagymessze akad.
De a kis poronty dúskál a
jóban,
Hanka emlői ki nem fogyóban
Ontják az áldást, arra
való,
Hanka koplalhat, de nem koplal Janó.
És hetednapra, síkon, hegyen,
erdőn
Elérte az ő szegény faluját,
A kőszent ott állt a régi
lejtőn,
S hallgatott egy távol síró furulyát.
Én nem tudom, a
furulyák mért sírnak?
Talán nagy, súlyos bánatra gyógyírnak.
Hanka
egy könnyet facsart ki szemén,
Talán a viszontlátás csöndes
örömén.
S beteljesedett ím a törvény újra.
És
újra itt volt a zabigyerek,
Se nem örömre, se nem búra,
De mert
falu nélküle nem lehet.
Láttam pendelbe s láttam künn a
fronton,
Ne féltsétek, ne féltsétek, ha mondom!
Rá akár esküt
tenni is merek,
Sohse pusztul el a zabigyerek.
Ha visszanézek megfutott pályámra,
Hol,
merre járt ez ütött-kopott gálya,
A futó szelek hogy játszottak
véle,
Sodorták, vitték kényükre, kedvére,
Hogy törtem össze
rakományvesztetten,
Aranyásóból vak koldus hogy lettem,
Kincseim
lassan hogy eltékozoltam,
Valamicskét alig hogy hazahoztam:
A
szivem fáj és szorongat nagy bánat
Azért, mi soha többé fel nem
támad.
Egy elfecsérelt élet kéri számon
Termést igérő nagy szép
ifjuságom.
Mert üres a szérü, fogytán az asztag,
És uj
terméssel többé nem biztatnak.
Szerencse hogy jön a nagy téli
álom,
Nyomortól megváltó – alig is várom. –
A medve
elalszik, szénája rendbe’,
A te szénáddal ugyan furcsán vagy
te.
Uj ébredésed te hiába várod,
Örökkön eltart a te téli
álmod.
Az életből én oly keveset loptam,
A
gyönyör körül csak ugy ácsorogtam,
S most jön, kemény marokkal jön
a jeges bóra,
S megállit egy szóra.
Te bölcsnek balga, te álmok
vitéze,
Elmult az élet s alig vetted észre,
Mikor még fogad
volt, nem volt kenyér –
Most az egész mit ér!
Tekints a távol, messze kék hegyekre,
A
te ifjuságod ott van eltemetve,
Bár nem tudtad, de ott volt
számodra a bér –
Most már mit ér!
Álmodtál nyájas, csöndes
alkonyatról,
De az Isten haragja im közbeszól,
Amerre szemed
ellát, mind csupa vér –
Az élet mit ér!
Ne űzzetek el e szent koporsótól,
Hisz
aki benn nyugszik, nekem is anyám,
Lemondtam önként minden földi
jóról,
De az anyámhoz jussom van talán.
Ne ordítsátok folyton a
fülembe:
Te idegen, keress magadnak más odút,
A sír számomra
itt van kiszemelve,
Síromhoz erre, itt vezet az út.
Ne halljam folyton e bősz riadalmat,
Az
oktalan vád őrült zsivaját,
Egykor tapsoltatok, mit zengtem, a
dalnak,
S lantom másnak ma sem engedem át.
Nekem is úgy hazám
ez, mint tinéktek,
És tartom a jusst hozzá holtomig,
Míg újra
magyarul nem zengnek a végek,
És lantomon az utolsó hur el nem
kopik.
Testvéreim, a páriák, szaladnak
Az
ón előtt, mely vak, buta, süket,
És nem ismer se istent, se
irgalmat.
Testvéreim, a páriák, a barmok,
A
járomemberek jogról gügyögnek,
Mert azt hiszik: joggal a járom
könnyebb.
Testvéreim ti! gyilkos tévedésben!
Ti
nem tudjátok, értsétek meg:
Joggal is jogtalan a pária!
Alkonysugárból is kivettem részem,
Hogy
teljes legyen életem egészen.
Nem csonka töredék, mint a legtöbb
élet,
Hol nem sokat számitanak az évek.
Csöpp kis unokám ostromolja
vállam,
Meg-megsimogatja, tépi a szakállam,
Mesét kunyorál,
folyton csak meséljek,
A mese a minden, a mese az élet.
S nem sejti, hogy amit gondol
magában,
Abban de mennyi és mily igazság van,
A valóság mind
hazugság egy szálig,
Mindent a feje tetejére állit.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer
egy csöppség,
Már bölcsőjében tündérek nevelték,
Lábaihoz
raktak mindent, mi drága,
Virágos kert nyílt a mosolyába.
Kicsi agyából tűzcsóvák
pattantak
Bármely óráján bármelyik napnak,
Ez egy valóság volt,
érdemes arra,
Hogy betekintsen a ragyogó napba.
Nekem tudniillik, bolond
nagyapának,
Kire más örömök már nemigen várnak,
De ez az egy
felér, hogy nagyot ne mondjak,
Gombjával a Szentistván toronynak.
Sárika szentem, drága unokám,
Édes
kis mókus, hallgass ide rám.
Én nemsokára innen elmegyek
Oda,
hol nincsenek völgyek se hegyek,
Örömek sincsenek se bánatok. –
Ne
sirj, hogy nagyapa hűtlen itthagyott,
Vigyázni fog reád, ha senki
se vigyáz,
Utána ne emésszen téged semmi gyász,
Szeretni fog
téged onnan messziről
Akkor is, ha minden már romba dől.
Lehet,
hogy lesz, de az is meglehet,
Uj tüzek égnek a régi helyett.
Az
asszony egy csókért mindenről lemond,
Azt tartja Hamlet, a dán
bolond.
Majd egykor megértesz, kicsi csibém,
De akkor már rég
nem leszek én.
Szemem csupa könny, hogy írom ezeket,
Még
jobban, ha arcocskád rám nevet.
Hull az éji harmat Sadova terére,
Zsidó
asszony könnye pereg le közéje;
Barázdás
az arca,
Deres
haja szála –
Kit
sirat e sírnál,
Mely
ott áll magába
S
kereszt a fejfája?
Gyermekem – jajdúl fel – én
szép fiam, lelkem!
Kioltott világom, mivé tettél
engem!
Sötét
van körültem
S
magam is az vagyok.
Csak
a sírnak mélye
Az
tündököl, ragyog –
Ó
mivel te vagy ott!
Orozva vittek el. Adlak-e: nem
kérdtek,
Háború zajában erre rá sem értek.
Hollók
imádkozták
A
kadist feletted,
Nem
adott rád senki
Midőn
sírba tettek –
Patyolat-ing
leplet.
Ó jaj, hogy nem tudtam! – Szállva
jöttem volna,
Füröszteni sebed záporkönnybe,
csókba.
Fejed
a alá tenni
Szent
földet mint párnát,
S
két kis cserepecskét
Szemedre,
hogy álmát
Göröngyök
ne bántsák.
Van-e pihenésed, testednek
nyugalma
Ágyban, melyet nem én vetettem
számodra?
Nyájasak-e
hozzád
A
hallgatag társak?
Nem
lobbantja szemre
Hited,
származásod
Néma
pillantások?
Nem borul el lelked túlvilági
álma,
Mikor onnan felül ezt a fejfát látja?
Ez
a fejfa egykor
Sorsunk
gúnyolója –
Hogy
lett üldözőből
Búm
felkarolója,
Álmid
virrasztója!
Aludjál, nyugodjál édeni
sugárba,
Miattunk szívedet semmi gond ne
bántsa,
Köszöntet
szép arád
Gyászbaborult
lelke,
Rokonok,
barátok
Felzokogó
serge
S
anyád – szívrepedve.
*
Teli hold búcsúzik az ég
közepétül,
Sűrűdik a homály és a csillag
gyérül,
Göncölszekér
siet
Más
táj felé szállni,
Csak
a szegény anya
Nem
bír drága fia
Sírjától
megválni.
Jőjj, szombat csöndje!
Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port
leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas!
enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!
Munkában hat napunk
törődve,
Verejtékünkből folyt elég.
A hetediket
pihenőre
Isten-atyánk te rendeléd,
Munkában hat napunk
törődve,
A hetedik legyen tiéd.
Mint vőlegény eseng a kedves
Óhajtva
várt ara elé!
Ugy, szombat csöndje, lelkünk repdes
Nyugalmas
révpartod felé;
Boldog, ki nyugtát gonddal terhes
Napokra
benned föllelé.
Gyulladjon láng ki! zöngjen
ének!
Simuljon el minden redő!
Felejtse bánatát a lélek
És
fájdalmát a szenvedő.
Gyulladjon láng ki! zöngjen ének!
Simuljon
el minden redő!
Ó ejts, kinek derü a lénye,
Ejts egy
sugárt reánk, istenünk!
Te vagy az est békéje, fénye,
Te vagy
magasztos reggelünk,
Sivár pusztán szivünk reménye,
Amelytől
ujra éledünk.
Jőjj, szombat csöndje!
Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port
leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas,
enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!...
Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak
egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki
nyugszik ottan,
Azt én tudom csak –
Én tudom csak.
Nem jártam arra,
De oda szállnék;
Nem
láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem,
Az
megmondaná:
Merre kell mennem –
Merre kell mennem.
Te alszol ottan,
Édes jó
anyám!...
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán,
Ha éltem
sorát
Meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem
–
Be megkönnyezem.
Felhőgomoly az éj felett –
Virraszt-e
isten odafenn?
Ne kérdezd tőlem – nem tudom,
Eredj
aludni, gyermekem!
Zord századokból éji rém
Jár szerte a föld
kerekén,
Szemében máglyafény lobog,
Lehet, ide is bekopog...
–
Eredj aludni, gyermekem!
Országról jár országra szét,
Miként a
pestis – útja vész,
Meghal nyomán az irgalom
S elveszti
ősjogát az ész.
Téboly dühöng fent és alant,
Megszáll
boldog-boldogtalant,
S az emberből, kit elragad,
Csupán a
puszta név marad...
– Eredj aludni, gyermekem!
Meg-megújul a régi vád:
Azt mondják,
vért iszik apád,
S ha felnősz, ott, ahol:
Majd te is, te is
vért iszol!
Felhőgomoly az éj felett –
Virraszt-e isten
odafenn?
Tagadnom: kín – elhinnem: vád,
Ő mindenképpen
súly nekem!
– Eredj aludni, gyermekem!
Mi nem szeretjük e hazát,
Ránk olvassák
oly könnyedén,
Madár fészkét, odvát a vad
Szeretheti –
nem te, nem én!
A gályarabnak bélyege,
Mit hóhér homlokára
süt,
Nem oly gyalázó, mint e vád,
Mely ólálkodik mindenütt...
–
Eredj aludni, gyermekem!
Ha védekezel – ingerelsz,
Ha
szótlan tűröd – gyávaság!
Feljajdulsz: érzékenykedel
S a
néma jaj is vall reád!
Egy törvényre dobog a szív,
Kering a
vér, eszmél az agy,
Kivétel nincs – csak egy, csak egy,
Ez
a kivétel az te vagy!...
– Eredj aludni, gyermekem!
Ó húnyjatok le, húnyjatok,
Ti ragyogó,
szép csillagok:
Kis fiam édes szemei! –
Minek ily éjben
fényleni?
Ó hisz e fény is ellenem
Fordulhat egykor, úgy
lehet,
Ha sírva megemlegeted
Végzetes örökségedet,
Én édes,
drága gyermekem!
Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru
távozása idején:
Mért nem találkoztam
rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?
Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe
A
pacsirtát lesbe, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a
vágyak,
Az ifju álmok idején!...
Hord mindenikünk szívében egy képet,
Egy
nőről, ki minden nőnél fehérebb.
Egy földi asszonyt, ki, bár nincsen
szárnya,
De makulátlan, foltja sincs, se árnya.
Ki tűrve tűr és nincsen egy jaja,
Kinek
a neved végső sóhaja. –
Az, akit én szívemben őrizek,
Tanúja
magam, hogy élt, létezett.
Orvúl a lelkét lopta belém
S e lélek
szenved s szenvedek én
Elkárhozva földön, el – az
égben,
Egy bolyongó átok a mindenségben:
Áldom a szívet, mely világra hozott,
Engem
– az élő kárhozatot.
Zsidó asszony volt az édes anyám,
Máriának
hivták e földi tanyán.
Én a fia vagyok, szegény útvesztett,
És
roskadozva hordom a keresztet...
Ismeritek a vidám rőzselángot
S
ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas
világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól,
pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz?
Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt – talán másnak ég.
S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis
tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tűnt a fiu méla kedve,
Ki
ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A
redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot
fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?
Szálló időnek suhogó fövénye –
Minek
bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek
jövének,
Emésztőbb láng ragadta lelkemet
Hírért lobogni –
istenem, mi dőre!
Az igazságért – ó, mily elfogult!
S míg
örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.
Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én
aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én
világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén,
szomorún csak esik, esik –
Félek, hogy álmaim
összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.
Hideg van... Fázom... Friss szenet a
tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi, a
madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez!
Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta
ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.
Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy
lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab
démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó
isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S
a buta rög megindul magától
S a sistergő katlan majd egyszer
kifut.
Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi
évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A
rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni, – látom
keveredni –
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska
tetőkbe üszköket vetni...
Míg az utolsó is véres lángban áll!
– S amíg lelkemmel káprázatok
játsznak
S jövendő tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján
cikáznak –
Valamikor – beomlott síromon,
Itt ülök
némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És
félig ébren és félig álomba’
Piszkálgatom a húnyó parazsat.
Nagy fekete erdő sűrűségét járom,
Nagy
fekete madár a kísérő párom,
Agyvelőmbe csapkod szárnya
legyintése.
Menekülnék, de nincs a vadonnak rése.
Te fekete madár, sötét Gond, azt
kérdem:
Meddig szürcsölgeted még cseppenként vérem!
Bölcsőtől a
sírig, társam mind egy végbe,
Mikor hagysz magamra – mikor
válunk végre?
„Mit érnél te avval, ha el is
hagynálak?
A fekete erdő csak menne utánad:
Árnya rád borulna,
felhője csak nyomna.
Örök szomorúság úgy is körülfogna...”
Fekete vizeken –
hali-hé-hali-hó!
Száll a Knyáz Potemkin, a fekete hajó.
Süvítő
szélvésznek a szemébe néznek
Jó hatszáz legények –
–
Hali-hé-hali-hó! –
A fekete hajó.
Visz csempész dugárút vörös zászló
alatt,
Tiltott rakománya a szabad gondolat.
Nyílt lázadást
ringat, mint bölcső, fedelén
Hatszáz hajós legény –
–
Hali-hé-hali-hó! –
A lázadó hajó!
Batumnál megfúrták –
hali-hé-hali-hó! –
Krim alatt fölrobbant s tovább ment a
hajó.
A sárga vizeken vad örvény nyelte el –
Vaj’
most hol vesztegel
– Hali-hé-hali-hó! –
A
babonás hajó?
Jár, jár szakadatlan, jár csendbe,
csendetlen,
Tovaleng bordátlan, kering feneketlen,
És árbóca
hegyén
Lobogója a lengő piros északi fény –
–
Hali-hé-hali-hó! –
A hazátlan hajó! –
És ahol megjelen és ahol partot ér,
Erőre
kap a kar, fölforr a tunya vér,
Gőg, gazság elsápad, szem nyílik,
lánc szakad
És minden rab szabad –
–
Hali-hé-hali-hó! –
A szabadság-hajó!
– Te ura viharnak, tengernek,
hajónak!
Ha elhívni látod poétádat jónak,
Ha üt majd az órám –
hali-hé-hali-hó! –
– Pihenni mire jó? –
Hadd
jöjjön el értem
Az a hajó!
A hatszáz legénnyel üljek ott egy
sorba,
Mint a rózsák ülnek együtt egy bokorba.
Sívó
pusztaságra, amely tikkad, szárad,
Vigyük el tavaszát a
szabadulásnak.
– Hali-hé-hali-hó! –
Te örök szent
hajó!
ÚTRAVALÓ
Előszó
a Legendák a nagyapámról első kiadásához.
Kérlek, fogadjátok szívesen ezt a kis könyvemet. Nem sokat ér, nem sokat jelent, de hát szeretem. A szülő olyan, hogy minden csemetéi között a leghitványabbhoz ragaszkodik a legjobban. Fájna nekem, ha leböcsmérelnétek. Ámbátor mindegy. Ebben a korban az ember már csak pipál. Pipál mindenre, ami a keze ügyébe esik, hírre, dicsőségre, ellenségei vállveregetésére és barátai aggodalmas gyámkodására. Ebben a korban Salamon király elbocsátotta mind az ezer feleségét és csak annyit mondott: mindegy! Ebben a korban az írónak már szabad könnyelműnek lenni, de közönségesnek nem.
Válogatós, szűkszavú voltam teljes életemben és amint valaki elmésen megjegyezte, én találtam ki a margó-literaturát: sok papiros kevés szöveg. (Az utókor hálás lesz érte.) De az idén rámjött a raptus, a balga őrület, a dodonai triposz álomhozó bűbája és írnom kelletett és válogatás nélkül, megrostálás nélkül feltálalom ím nektek, amit írtam: vegyétek és egyétek!
Két-három vers kivételével mind idei termés. Ha valakit megcsap belőle a friss sarjú-illat, a magyar rögnek édes földszaga és megmondja nekem, annak örülni fogok. Azért sietek, azért adom ki olyan hirtelen, mielőtt a tinta megszáradna és elpárologna a széna illata. Nekünk régieknek nyolc-tíz esztendő kellett hajdan, hogy egy verses kötetet nyélbe üssünk. A fiatalok ezt megcselekszik most ugyanannyi hónap alatt. Tanuljunk a fiataloktól.
Ah! és én is voltam egyszer fiatal! Micsoda püfölések, micsoda dorongolások voltak azok, nem amiket osztogattam, hanem amiket kaptam. Az akadémikus baglyok rám meresztették a szemeiket és azt mondták: mi nem látunk semmit. A grammatikusok azt mondták: mi mindent látunk. Ez a jövevény nem tanulta meg a grammatikát. Teste lassú tűzön égettessék el, hamvai szétszórassanak.
Abban az esztendőben, mikor a Simon Judit megjelent, tudtommal harmincöt iskolai önképzőkört csuktak be Magyarországon, mert a fiúk beleszerettek ebbe a kétes hírű nőbe, aki erőszakosan betolakodott a Rozgonyi Cicellék és murányi Vénuszok közé és konkurrenciát csinált nekik.
Akkor megtanultam azt a nagy életigazságot: ha rossz a tanító, be kell csukni az iskolát. Egyebeket is tanultam, de azt nem mondom el. A legtöbbet azonban tanítványaimtól tanultam, akik megtagadtak, talán joggal, de elég kíméletlenül. Resumé: fiatal koromban az öregek lebecsülése, öreg koromban a fiatalok rakoncátlankodása. Ami e két epizód közé esik: a költészet megtagadása a mindennapi kenyérért. És most a finálé: az expiálás vágya, visszatérés a költészethez, megmenteni, ami még megmenthető. Ime, ez ennek a kis könyvnek a története.
És most eredj, kis könyvem. Menj. Ha véletlenül a Nobel-díjjal találkozol, mondd, hogy tiszteltetem.
Kelt Budapesten, 1910 december
havában.
Ócska családi bibliák első oldalán,
régi
imádságoskönyvek fedőlapján gyakran találni
semmitmondó,
látszólag csak a családot érdeklő
feljegyzéseket: születésről,
halálesetekről, melyek
mögött a sorok közt egész tragédiák
vannak
elbujtatva. Nekem is van ilyen relikviám: az
édesanyám
imádságoskönyve. A legtöbb
feljegyzés benne édesapám markáns
paraszti
kézvonásait mutatja. Merev, kemény vonások.
Verekedő,
kemény ember volt az öregem, az isten
nyugtassa. E feljegyzésekből
böngésztem ki
néhányat. Mingyárt az első igen különös:
Tiszacsege, 1839.
Meghitták az apósomat, hogy
a
gyülekezetben énekeljen. A kiáradt Tisza
vizén jött át
Ároktőről lélekvesztő kis
csolnakon. Sallárium fejében
kikötött
magának. 15 máriás ezüst huszast és
szabad ivást. Meg
is kapta. Déltől
vecsernyéig asztal alá itta az egész
eklézsiát.
Nem szeretem a boros
embereket.
*
Azután:
1843 nov. 30.-án hétfőről keddre
virradóra
jött a világra elsőszülött fiam, a
Józsi. (Az én volnék.) Az isten
tartsa meg.
A keresztelőjén pompás hevesi
görögdinnyét ettünk.
(Tessék, a
görögdinnyémet is más ette meg!)
*
Pár sorral alább következik egy
tragikus
bejegyzés:
1851 május 17.-én Gyöngyös
városától
puskalövésnyire, az országuti árok
partján egy
galagonyabokor tövében halva
találták apósomat: Reb Mayer
Litvákot. Az
isten adjon neki örök békét vándorlásai
után.
Bizonyosan megint sokat ivott.
*
És
utána reszketeg, szinte könnyező, finom női
vonásokkal az
édesanyám bejegyzése:
Az ég madarai, az isten énekesei, a
rigók,
csizek, tengelicék, pacsirták,
fülemilék sürü rajokban lepték el a
mezőt
a galagonyabokor körül és távol tartották a
kártékony
madarakat, mert ő jámbor volt
és igaz. Négy pap elparentálta és
a
gyülekezet azokat a gyászénekeket
énekelte, miket ő szerzett.
(Eszembe jut
az öreg Rácz Pali temetése és a „Lehullott
a
rezgő nyárfa levele”.)
*
Azután közömbös bejegyzések
következnek.
Végül ismét az apám kemény kezeirásával a
következő:
Beszélik: Sajószentpéteren egy
félkegyelmü
csavargó egy fél kenyeret
lopott. Rajtakapták, agyonverték
és
kilökték az akasztófadombra. Nem akadt
senki, aki eltemesse,
mivelhogy más
vallásunak látszatott. Az apósom egy
kölcsönkért
nyomorult sindevész gebén
éjnek évadján elvitte a tetemet
és
eltemették Miskolcon a gyülekezetben...
Hire ment és
mindenki csodálkozással
beszélt róla. A gebe az uton
elvesztette
mind a három patkóját, ami volt és
nemsokára kiadta
a páráját...
*
Ezután
már csak egy bejegyzés következik,
édesanyám reszkető keze írása:
„Az az örök jóságu irgalmas isten
a
másvilágon aranypatkót fog veretni mind a
négy lábára és
gyémántból lesz a
patkószege. Amen.”
*
Ezekből
a feljegyzésekből, ebből a rozsdalepett
miliőből meritettem
költeményem tárgyát, szineit,
motivumait.
KISS JÓZSEF.
I.
Divatba jöttek most az igricek,
Süldő
költőknek rokonszenves téma.
Arról hazudik s tesz hamis
hitet,
Akit birizgál a költői véna.
Idézek én is hát ily
igricet,
Ha megsegít a mennyei Camoena:
De enyém élt s kilestem
a titkát,
A nagyapám volt: Reb Mayer Litvák.
Se don, se von, se pán, se sir –
csak reb,
Művelt füleknek tiszta gaudium.
Lehetne hősnek tán
érdekesebb,
De meghatóbb nem, bízvást mondhatom.
Pogrom elől
oldott ő kereket
S bujdosva jött át vad országokon:
Aprópénzét
is, futván, odahagyta,
Zsebében nem maradt egy árva batka.
Csillag varázsa nem vonzotta őt,
De
kergeté a cárok kancsukája.
Úgy járt, mint sok honfoglaló
előd:
Foglalt, mert nagyon szorult a kapcája.
Vizet, fűt,
földet nem kóstolt előbb,
Gondolta: jobb, ha vakon akceptálja:
Be
így vonult zimankós éjszakán
A történetbe az én nagyapám.
Kaftános ősöm, nem röstellek én,
Ki a
páncélt se mód fölött imádom.
A dalt tetőled örököltem én,
S az
mégis legszebb ezen a világon.
Idővel nem dacol csak
költemény,
Legalább én, a rongyos bárd úgy látom:
A rozsda
dőzsöl a nagy lakomán –
Te élsz tovább kaftános nagyapám.
A lelket nyügző, lelkeket
feloldó
Melódiákban zengesz te tovább,
Templom-homályban, ahol
nincs sorompó,
Ostromlod büszkén az egek honát.
Dalod a fáradt,
kimarjult, bolyongó
Hazátlanoknak hont és hangot ád:
És öröklőd
én – a kicsi a nagynak
Im folytatom, ahol te
abbahagytad
II.
De lassan csak a testtel, jó barátom,
A
mesét mondd: Ó szép csak a mese!
Litvániából jött, de nem
lóháton,
Híni se hitta soha senkise.
Litvánia az ott van a
határon –
Hol is van csak? Eh, bánja a fene!
Bogárka
bőven, de a szappan ritka,
Ez ama földnek féltve őrzött titka.
Szép szál legény volt, nem mint
unokája,
Jó muszka vér, nagy, csontos ivadék.
Útközben
elkallódott családfája,
Tudj’ isten, vajjon megkerül-e
még?
Nevető bölcs, de rossz maga-sáfárja,
Homloka gránit és a
szeme kék:
Így láttam őt, mikor a dér, a lomha,
Mózes-fejét már
alkonyfénybe vonta.
A vándorösztönt sivatagból hozta,
A
vándorsaru lábához tapadt
És sehol semmi őt nem marasztotta,
A
föld alatta mindig csak szaladt.
De minden új rög új dalra
bogozta
Lelkén a zengő, húros szálakat:
Rejtély a költő, titkos
jel a zára
S azt soha senki meg nem magyarázza.
Lobogni, szállni mámorokban égve –
Minden
bölcseség ebben kimerül,
Az ember fessen szivárványt az égre
És
akkor nem lesz soha egyedül.
Az ember rakjon várat vár
hegyébe,
Ah, olyan mindegy, ha sorra bedül:
A romok tovább
élnek, mint a várak,
Ezt hirdeti a sok lezajlott század.
Szerette a bort mind körömpróbáig,
Mit
érnék vele, ha letagadom?
Ivott száztornyu Moszkvától Vilnáig
Egy
tourban végig egész vonalon.
Ivott estétől hajnalpirkadásig
Örök
derűben, örök szomjason:
Ily dőzsölők haj, manapság már ritkák
–
Tisztelet néked, rabbi Mayer Litvák!
Ó gáncsom nincs, én értelek egészen,
S
csak egyet veszek tetőled zokon,
Hogy megcsonkítád az én jogos
részem
Az öröködben lemenő fokon.
Hogy zengö húrod rám hagytad
merészen,
De elittad előlem a borom:
Ó legalább – én
jámbor nagyapám!
A szomjuságod hagytad volna rám
III.
Szent Moszkva látta őt híre
nőttében,
Varsó és Bród, Kiev hódolt neki;
S amely mosakszik
tenger kék vizében:
Riga, a szép, ma is emlegeti.
Vilnát meg
forrongásba ejti épen,
Hogy isten házát megremegteti:
Mióta
Dávid oltára elmállott,
Áhitat olyan magasan nem szállott.
A kinor, síp, a hárfa, cimbalom,
A nagy
zsoltáros minden hangszere
Felujjongott e bársony ajkakon
És
szívet, elmét megejtett vele.
Aki hallgatta bőjt, hosszú
napon,
Annak kitelt itala, étele.
S szólt a szeráf, ki égben
kart vezet:
„Reb Mayer ma kivágta a rezet!”
Rigában szépek s szőkék az
asszonyok,
Rigában a menyecske kikapós,
Egyik se zsörtöl és
egyik se dohog,
S dalosnak csókkal nem marad adós,
A csók meg
olyan, hogy nem marad titok,
Kipattan bizton, nem kell ahho’
jós.
Haj, haj, nagyapám, tudom volt szüret –
Mit
pironkodtok pieri szűzek?
Ó csábító a dal és veszedelmes,
Hogyha
legény a talpán a legény,
Párája édes illatokkal terhes,
Mint
égő ámbrával rakott edény.
Irigylem, aki a dal révén nyertes:
Egy
asszonyszív a legszebb nyeremény!
A nagyapám, nálamnál szemesebb
–
Egyszerre mindjárt százat szeretett.
Hamar a vének nagy tanácsba gyűlnek
És
csapnak szörnyű nagy patáliát,
Hogy az idők ím, monstrumokat
szülnek
S nem példák többé a tisztes anyák.
Leányok buknak,
asszonyok elzüllnek,
Ezt tűrni így már nem lehet tovább:
És
minden bajnak csak egy az oka –
Ó szégyelje magát az unoka!
S panasz esik a szőke haj ügyében:
Ó
barbár nép, a haj az fáj nekik.
S irgalmat nem nyer akkor se ha
ében,
Illata, éke él alá esik.
Nászéj előtt egy ős törvény
nevében
Könnyezve bár, de tövig lenyesik:
E törvény ellen –
isten ne virrasszon! –
Szállt síkra most és támadt fel az
asszony.
Testével védi feje koronáját,
Vérizgató
szent kincsét: a hajat.
Inkább ne érje férfi-csók a száját
És
lelkét soha nászi gondolat.
Olvastam Riga régi krónikáját,
Sok
háború volt, ilyen nem akadt,
Mióta férfi, nő: két ádáz
ellen,
Egymásra törnek gyilkos szerelemben.
„Az énekes pusztuljon, – szólt
a végzés,
A nagy tanácsnak bölcs arany szava, –
Asszonynak
nem való a sok misézés:
Oltár és ének – tapló és kova.
A
lányok várják be a virágérést,
És béketűrés az asszony joga!”
S
egy szép napon a várkaput kinyitták,
Hogy sétáljon ki rabbi Mayer
Litvák.
Bólint az ákác: ‘csés utat, ó
mester:
Ez a szerelmek, a világ sora:
Félisten, hérosz, amikor
lefekszel,
Filkónak ébredsz s neved ostoba.
Egy vén professzor,
aki régen ment el,
E témán össze is gabalyoda.
Elmélet volt és
enmagát csalá,
A kerékről, mely hol fel, hol alá.
IV.
Szöges botját és gyalog saruját
Vilnának
vitte vígan fütyörészve,
Ment ködön, felhőn, szakadékon át
Sötét
viharba’, vidám napsütésbe’,
Kisérték édes, új
melódiák,
Amiket költött, alig vette észre.
Mire elért és
Vilnát megtalálta,
Mint a mesében, övig ért szakálla.
Komoran áll fönn a Jagellók
fészke,
Romokban persze s benne zsibong a nép,
Több ott a
kaftán, mint egy világrészbe,
És emberszámnál több a
csőcselék.
Belésüppedt a trón a dús penészbe
És a Jagellók
eltemetve rég.
Az ősi nagyság jár mezítláb télen –
Elég.
Ezt láttam. Ennyivel beérem.
Vilnában várta dicsőséges éra:
Elébe
szállt a vén harangozó,
Ki kalapáccsal zörget rórátéra
S
jelenti, ha van prédikáció.
Nyakigláb férfi, száraz mint a
kréta.
Mestersége csiszlik vagy szabó.
Elébe szállt és üdvözlé
szerényen
Az egész P. T. publikum nevében.
És átnyújtott, mint illik és korrekt,
Egy
szégyellős kis nemzet-ajándékot,
Vadonatúj kaftánt és
süveget,
Prémes jószágot, ami van elég ott.
És új erszényt –
a régi elveszett,
S beléje egy kis csengő tartalékot;
De mert
osztozni kelletett azon,
Úgy sejtem, nem volt rajta nagy haszon.
Oztán bevitték a szanhedriumba,
Holott
tudósok éj-nap bibliáznak.
Meddő vitában felporlik a bunda,
S
csodavirágot hajt a magyarázat.
Sok ezer éve folyik már e
munka.
Beillik dühnek és beillik láznak:
Reb Mayer Litvák
szippantott nagyot,
S egypár papot már helyben is hagyott.
De Riga kéklő, szép ege után,
Mely
annyi jóval, édessel kinálta,
Nem izlett néki már a tudomány
S
a bölcseséget pokolba kivánta.
Rébuszt nem fejtett, maradjon
talány,
Az hoz derűt a vénülő világra.
Mi volt elébb: a tyúk-e?
a tojás?
Firtassa más, keres-kutassa más.
V.
Únott, nyomott, komor, bizonytalan
S
nehéz párával telített a lég,
Elrejti, kinek elrejtője van,
És
mozgolódni kezd a csőcselék.
Sürgetnek bőjtöt, bűnbánást sokan,
De
süket és vak is akad elég;
Morajlik lenn a mélyben valami,
Amit
csak földrengéskor hallani.
Szent Kázmér-dómban szól az
orgona:
Goszpodi pomiluj... S jön egy muzsik:
– „Bátyuska
hé! Tudod ez micsoda?
Jer, nótás ember! mondok valamit.
Üzent a
cár... hogy mostan vagy soha...
Értsd meg: ma nektek muzsikálnak
itt.
Piros verejték csillámlik előre –
De neked én nem
kivánok belőle.
Pusztulj, eridj! Huj! Huj!
Emberpatára
Kész a patkó s izzik a zablavas –
Lovacskát
játszunk még ma éjszakára,
Nem várunk, mig a szalonna avas.
Érett
a bosszú, fonnyad már a szára,
Berzenkedik már a vörös
kakas:
Eridj és pusztulj! Hordd el magadat,
Míg jó dolgod van
és az út szabad.
Mert csapra verjük itt ma a világot
És
gőzben, vérben, szeszben jóllakunk.
Szeretném látni én azt a
kovácsot,
Ki olyan pántot rak, mint mi rakunk.
És azt a
pallért, aki még zabál ott,
Hol az asztalról mi lerakodunk:
Ha
van kis pénzed, csat, gyűrűcske, lánc
Add, add. Egy óra s
kezdődik a tánc!
...Mért oly fehér az asszonyaik teste?
S
férfia mért tompa, zárt kapu?
Mit sugdolóznak, dugdosnak
megette?
Mért életük oly mély titokzatu?
Az izmunk egy –
egy isten teremtette,
De lelkük más, oly fanyar, szűkszavu,
Oly
mord, mikéntha nyomná szörnyű vétség –
Megcsaltok minket,
nincsen abba kétség!...”
S a kapun, merre távozott az ősöm,
Nagy
infernalis pompával belépe
– Ki tort ül gyengén és tort ül
erősön –
Sátán, az úr, ő pokoli felsége!
Mily jó, hogy
irháját féltette hősöm,
Különben ide irhatnám, hogy Vége –
És
nagyapámról nem szólna más ének
Mint az, amelyet a szelek
regélnek.
Ti szép leányok, rózsás asszonyok!
Fületek
én a szörnyűségtől óvom.
Még azt hinnétek, hogy hazudozok,
Mikor
a véres bestiát leszólom.
Vörösbe én nem festek pogromot,
Mikor
van enyhébb színt fölrakni módom:
Valeur a fő s a dal peregjen
lágyan –
Ó más volt egykor, hajdan a becsvágyam.
A ballada a csókgyilkos anyárul –
–
Ó ifjú kornak színes láza te!
Hogy horpad, hül az
érverés magátul,
Ős gerjedelmed szinte csak mese.
Amint látásod
horizónja tágul,
Képzelmed csappan s szárnyát szegi le:
A
pathoszt érzed unalmasnak, fádnak
És gyönyöreid más berkekben
várnak.
Mikor az életét vitte a hátán
Hősöm,
vagy ősöm, amint jól esik,
Egy égő várost mutatott a Sátán,
Hogy
kápráztassa bamba szemeit.
Mint amikor a vetés ég a lábán
Vijjogni
hallott – hangok ezreit –
Aztán elnyelte, mint valami
fátyol,
A jelenést az üdvözítő távol.
Leült a földre, köntösét megtépte –
Szikes
pusztán egy árva sirató.
Az ezrekért – kik fönn a trón
elébe
Járulnak most, mint bizton várható.
A legyilkoltakért –
ő vére, népe,
Fohász-, ima- és véres könny-adó!
Aztán lerázta e
rút föld porát
És ment hazátlan, földetlen tovább.
VI.
A gránicon egy őr berdót kiáltott –
Egy
puska elsül, egy varjú esik,
És megmozdul a fekete nagy árok
–
Nini! A nagyapám cserkészik itt.
Vagy megfordítva, tán
reája mások,
Ő itt a vad és őtet kergetik.
Reb Mayer Litvák,
édes nagyapám!
Bizony kend jobban vigyázhatna rám.
A barna éjbe hómező világít,
Ez itt a
Tátra! egy világcsoda!
A sík mezőről púpja égbe mállik
És
csillagok fején a korona.
Túl a gerincén messze rónaságig
Virág
– rogyásig, szépségek hona:
Mit ér, hogy oda rövid út
vezet,
Akinek tiltva és be nem mehet!
Körülállják vad, morcos alakok,
Vasvillás
nép s határkerülők hadja,
Megmotozzák a gyűrött alakot.
Úgy
érzi, itt a végitélet napja.
Visszaforduljon? Nem; inkább
halott,
El nem földelve és meg nem siratva:
De inni egyet, bár
tátong az örvény,
Talán nem tiltja semmiféle törvény.
S a ronda csapszék
fenyő-asztalánál
Letelepszik a kaftános legény –
Beljebb
egy szál cigány egy szál gyertyánál
Rozsdás cimbalmát próbálja
szegény.
Körül az őrök – – Ha az ihlet rám száll
S
ecsetem volna, ezt megfesteném:
Rikító fények, nagy fekete
árnyak,
Nyűgös lelkemhez úgy hozzá találnak.
S amint a pintes kupa ajkát éri,
Kuruc
világból horpadt cínedény,
Mit hajtogattak Rákóczi
vitézi,
Egyszerre csak fölenged a legény.
Rágyújt egy dalra –
cimbalom kiséri
És potyogó könny mind a két szemén:
Mikéntha
kataraktok zengenének,
Úgy szakad föl a lelkéből az ének.
Összébb szorulnak a kicsi szobába’
És
álmélkodva hallgatják, lesik –
Ily hangokat nem hallott még
a Tátra,
Mióta kúpját jéghavak lepik.
Mint mesekönyvből
kiollózott ábra,
Egy jelenés az idegen nekik,
Talány, igézet,
rejtelem, varázs.
Talán maga a garabonciás!
És viszi őket, ragadja magával
A
színes, édes szilaj forgatag,
Körülbecézik szóval, parolával.
És
a jövevény végül itt marad.
Mire dereng a hajnal keskeny sávval,
E
föld egy újabb őssel gazdagabb.
És nem is puszta véletlen
talán,
Hogy ez az ős ép az én nagyapám...
...Fönn a bozótban megriad egy
csorda,
Tekergő szarvú, komor ősbölények.
Sziklát tördelve,
sudarat tiporva
Nekivágtatnak csárdának, fenyérnek.
Tüzeket
szántott az iramuk sodra,
Szemük golyója mint a kénkő égett:
És
egyszer csak megálltak makacson
És bambán néztek be az ablakon...
Siess, siess, ne tétovázz sokáig,
Ó
dal, dalom szeszélyek éneke!
Ki tudja, meddig zöldel még a
pázsit!
És meddig bólint még a jegenye?
A hegy mögött a bibor
csík nem ámit,
Nem hajnal az, de éjnek követe:
Piros süveg az
éjszaka fején –
És lassan már elálmosodom én.
Mi haszna vér és tűz, szerelmek,
vágyak;
Fagypont felé hajt minden lobogás,
És a legszínesebb
szimfóniának
A vége mégis mély, nagy hallgatás.
Az elröppent
hang újra föl nem támad,
Mi újra keltse, nincsen oly varázs.
Ó,
semmi sem hal úgy meg, mint az ének,
Utódtalan – ha
forrásához tér meg.
Hoztam magammal egy egész
világot,
Álomerdőket, akácillatot,
Az én istenem mindennel
megáldott,
Amit csak jókedvében adhatott.
Siess én lelkem, ródd
le tartozásod –
Ki pazaroljon, ha nem a
gazdagok?
Selyempárnára hajtom le fejem
És várom, hogy már
éjszaka legyen.
Egy fejezet néhai való nagyapám vándorlásaiból. Ezuttal is, mint már annyiszor, holmi apró-cseprő nézeteltérések miatta vonul el és senki sem szedi ki a kocsi kerekeit. – Egy szinte világfájdalmas levél keretében mondja el legujabb exodusának történetét. Összeütközésbe került nem a világrenddel, ami nem sokat zsenirozná, de a sámeszszel (egyházfi), ami sulyosabb beszámítás alá esik. A sámesz azon szent eklézsiának szája, hirhordója és házasságközvetítője. Idő az elmult század derekán. Színhely az omlatag, vén zsidótemplom udvara a hozzá tartozó kupaktanáccsal és publikummal. Reb Mayer Litvák épületes bucsubeszédet tart nekik biblikus vonatkozásokkal: félig istenes fejtegetés, félig mosolygó szatíra, de mégis inkább szatíra mint fejtegetés. Éneklő hangon, széles gesztusokkal mondja el, mert az is hozzá tartozik. Beszél a bibliai kor áldozati kultuszáról, amely elmult és a csökevény-babonáról, mely annak a helyébe lépett s az óhitüeknél máig fennmaradt. Ugyanis a nagy böjtöt megelőző alkonyaton kiki egy kakast vagy egy csirkét áldoz az alvilági hatalmaknak, ráolvassa bűneit és háromszor megforgatja feje fölött, mondván: te én helyettem mégy el az árnyak világába, én pedig itt maradok, hogy sütkérezzem az áldott, az éltető nap melegén. A szokatlan motivum és a különös miliő indokolja ezen elöljáró beszédet, mely a járatlanabbak irányában talán nem egészen fölösleges.
*
Reb
Mayer Litvák levelet irt Csátrul:
– Leányom, Mirja, baj van
Köpecen!
E szük világban a lélek megzápul,
Ideje im, hogy
sátram felszedem.
Iszom, iszom, de már nem szomjuságbul,
Epe
borom és só a kenyerem:
Átkom a rideg józanságot érje,
Mely
rákönyököl a világ lelkére.
Belé ütődöm a nyitott ajtóba
És minden
lompos engemet ugat;
Minden napom előre már megróva,
Szemes a
gáncs, de torzképet mutat.
Lelkem rezgése a csillagot szórja,
Ők
nem látják csak rostán a lyukat...
Rabszolga nép közt szárnyakkal
születni:
A vad sora, kit önön nyája ver ki.
Ároktőnél, hallom, vad vizek árja
Fele
országra tengert tereget
És megszökött a puszták délibábja
És
mezitláb jár a vizek felett.
Leányom, Mirja! fejem
koronája,
Megint felkaptak, visznek a szelek –
A Tisza
vize rajtam kifogott,
Küldj Ároktőre értem ladikot.
Hogy volt, mint volt? Hát
összeröffenének,
A nagyfejűek s Csámpás, a samesz,
Mit tudják
ők, mi fán terem az ének?
De ölik, aki más vizen evez.
Legfőképp
Csámpást a fene enné meg,
Jó vége annak, tudom, úgy se
lesz:
Szóval, kurtán, a pók szálat eresztett,
S a pletyka
lassan engem is kikezdett.
Hogy bort csenek az áldozópohárból
S a
szombatot kajánul megszegem.
Böjtöt sikkasztok s a falamiámról
Nem
tudatik, hogy ki és mi légyen.
Nem is születtem, csak szakadtam
ágról
S rossz indulattal tele a begyem:
A messiást is én csak
azért várom,
Mert megigértem vőmnek tavaly nyáron.
Méltatlan lettem a kürtöt megfujni,
És
hosszunapon öltni gyászruhát –
A község bizton rólam fog
koldulni,
Miért nem fujom inkább a dudát?
Ellenben csőstül fog
az áldás hullni,
Ha nem csinálok több zenebonát:
Jó, hát
megyek, üssön belé az átok!
Az ördög legyen a ti cimborátok.
Ott zsongtak együtt sűrű hangyabolyba’
A
roskadt templom gyepes udvarán:
A Mekmek, Laska, Birbics, Zórik,
Golyva,
Lőcslábu Jób s a kancsal Ábrahám.
A közügyekre mindenik
befolyna,
Vajmi kevés kell ahho’ tudomány.
Nyiszálták
négykézláb a levegőt –
Lendület ád a szónak sulyt s erőt.
Elöl a Csámpás, foltos, bő
plundrába,
Simléder-sapka tarkója hegyén.
Kalácsot majszol,
csakhogy járjon szája,
Nem sokat lát, de duplán hall,
szegény.
Hirt hord; falu böcsületét dézsmálja,
Ezért kijár
pogácsa és lepény:
Itt-ott legényt, lányt összeboronál,
És
lakodalmon mókákat csinál.
– Sáh! – mondok – sáh!
Silentium, urak!
Bucsuzni jöttem, ha meghallgatnátok.
– A
bibliában vannak mély kutak
S eleven vizü csobogó források.
A
bölcs keres, a tudomány kutat,
Keresni kéj, ha lelked el nem
vásott...
(De te, ó Csámpás, félek, hogy oda
Az utat meg nem
találod soha.)
Ügyelj, én népem! igy vagyon megirva:
Van
egy hegy, komor, zord kősivatag,
Neve Azázel: minden élet
sirja,
Se lomb, se fü, se hang ott nem fakad.
E birodalmat a
kisértő birja,
Ki istenétől hajdan elszakadt –
Itt
gunnyaszt, tépelődik komor-tétlen,
Nyomasztó, átkos
egyedüliségben...
A szirtcsucson vad félelem tanyázik,
A
szakadékban ül az éji rém,
S a szemverés, amelytől gyermek
fázik,
S az éhinség, mely országokra mén.
A pokol erre szellőzi
tornácit
S bujkál alant félelmes lávafény:
Jó, hogy az ember
oda nem talál,
Álmodni véle már a kész halál.
És irva áll: e kárhozatvilágba
Küldjék
pusztulni a kecskebakot,
Kinek fejére – ó te szegény pára!
–
A főpap minden bünt reárakott.
(Csámpás, ne
fészkelődj!...A bibliába’
Ha nem hiszed, hát
elolvashatod.)
Ment-mendegélt az ügyefogyott kecske,
Mint a
cigány, mikor viszik deresre.
Nos, feleim, hát halljátok tovább:
Hogy
minden elfogyott: oltár és szentség
S nincs Áron, aki old és
megbocsát;
Azonkivül megdrágultak a kecskék,
De olcsóbb lett a
bün és szaporább:
Mi eleink nagy bölcsen kieszelték,
Hogy apró
jószág pótoljon nagyot:
Tehénkét csirke és kakas bakot.
És jóváhagyták rögvest odafent
S
szokásba jött – a törvény mind igy támad:
A nő magának
jércécskét nevelt
S kakast az ő eltévelyült urának,
És
ráolvassák, amikor betelt,
Bünlajstromát tavasznak, télnek,
nyárnak,
Fejük felett lóbázva, mint dukál,
Rebesgetik:
„Helyettem, kis madár!”
Csapkod a himje, a tyuk
kotkodál,
Csipognak együtt, mintha üzné vércse –
Bolond
kakas! Keményen pörbe száll
S kakas után indul mindig a jérce,
A
fő azonba’ hogy a cél talál,
S a szándékot a jó isten
megértse:
A többi, mondom, bliktri, bliktri mind –
Fő,
hogy bünözni lehessen megint...
Haptákba, Csámpás! Hadd mosom
fejed,
Eleget csusztál, mint kigyó, hason.
Most jön –
vigyázz! utolsó fejezet!
Ma te leszel megváltó kakasom.
A
büneim én testálom neked
És tarajodra im ráolvasom:
Helyettem
idd meg büneim levét,
Te legutolsó, hütelen cseléd!
Fartolt a Csámpás, én meg sebtibe
Bokán
felül két lábszárán ragadtam
És feldobám a puszta semmibe
S
fejem fölött háromszor megforgattam.
„Kukorékolj, Csámpás!
Nincs semmi bibe!”
Biztattam és letettem egy darabban:
A
gyepre raktam, hogy ne törjön el,
Ha fel nem kelt, még most is ott
hever...
Azután mentem, merre int a távol,
Amerre
tágul a kék boltozat,
Micraimból, a rut rabszolgaságból,
Ahol
gazdátlan szabadság fogad.
Lelkem ujjong... nincs semmi, ami
vádol...
Küldj csolnakot és ne késsél sokat.
Tavaszi fényben
csillan meg az ájer –
És evvel maradok: apád, reb Mayer.
Nádasok zúgása, hajlongó
jegenyék
Gyermekálmaim viruló tanyája!
Melynek fölötte mosolyog
az ég,
És festi vizeit szürkére, barnára;
Olykor, úgy tetszik,
csupa habarék
S uszó felhők az örökös nyája:
Sárga partok közt
hol szilaj, hol lomha,
Vigyetek el engem gyermekotthonomba!
Ültessetek az agyagpart tövébe,
Melyből
gyurni lehet sok szép alakot
És álmodni hosszan – se hossza,
se vége,
Akinek isten álmokat adott.
Nekem adott, dicsértessék
érte!
Világlelkek hozsannát zúgjatok,
Nem minden sziv dobog
olyan fennen,
Mint mellyel az égiek megáldtak engem.
Hallottátok hirét hires Ároktőnek,
A
csegei révet vaj’ ki ismeri?
Ott a Tiszán is délibábok
nőnek
És egyik szin a másikat veri.
A telegráfot hitták
hirverőnek,
Uj szó; szörnyen örültek neki.
Mind gyermekemlék,
ámulat, csoda,
Ó mehetnék bár még egyszer oda.
Mohos fatörzsre telepedtünk ketten,
Az
őszi napnak hüvös hajnalán
És vártunk, vártunk, mintha csak
lesben,
Én és viruló arccal az édes anyám.
Kicsi testem keblén
melengettem,
Oly édes volt pihennem oldalán,
Közben ezer csók
hullt fejem bubjára,
Csókon növekedtem, sohse voltam árva.
Szemünk folyton távolban kóválygott,
Én
akkor csöpp tudatlanka még,
De anyuka folyton édesen
mosolygott,
És ő nyilván tudta is miért.
A délibábok mindig oly
bolondok,
Csillog-villognak, ugy hogy szinte sért:
Szivesen
laknak a Tisza vizén,
Mely oly lágy, oly puha, akár a remény.
És az a sok szárnyas, amely fenn himbál!
–
Mondják, hogy olykor látogatóba
Vendég is jön és pontba
ide talál,
Mintha csak ezeregyéjszakai szóra.
Mesék madara a
hires kék madár,
Amely rejtelem, titok sok ezer év óta,
Mikor
köszönt be csillogó-villogó csőre,
Soha senki se tudhatja előre.
S Ároktő ott bujkált a szemünk előtt,
A
vizimalmok vigan kerepeltek,
A távol hol enyészett, hol ujra
nőtt,
S a vadludak a partokon legeltek.
Egyszer csak szemünk
elérte a tetőt
És a szinek még folyvást át- meg átvedlettek
S
im felbukkan egy csolnak és rajta egy alak,
Egy dzsin vagy annál
is hatalmasabb.
Mert olyat nem látni csak
mesekönyvbe,
Perzsa legendák homlokzatán,
A Sahname rimeibe
öntve,
Firdusi virágos kertjében talán.
Csolnak fenekén, mint a
rab a börtönbe,
Négy evezős izzad buzgón, szaporán,
Mintha
vasból volna kemény izma
És márványból a bagariacsizma.
S a csolnak visszazökken partot érve
S
anyám odaront és sirva fakad,
Reáborul a dalia mellére, –
Egy
lázas, izzó, hosszu pillanat.
Szinte fennhangon lüktet
szivverése,
S az öreg kérdi: „Mirjám, a te fiad?”
S
fejemre teszi két kezét megáldva,
Mint hajdan az ősöknél volt
szokásba.
S az áldás megfogant és hatott
tovább,
Kegyetlen, szörnyü, bübájos erővel,
Hatott egy hosszu
müvészéleten át,
Mely félig izgalmas volt és félig dőre.
Mely
hiu lázban emészti önmagát,
S hosszu árnyakat vetit előre.
Örök
kétségek, lelki hányatások,
Eltörülhetetlen beékelt rovások!
S érzem ez áldás keserü nyomát,
Még ma
is életem alkonyatán.
S érezni fogom talán még odaát,
Tulnan
is, ha már éj borult reám.
Ha parthoz ütődött a könnyü
naszád
Fekete zászlóval fönn az árbocán,
Érezni fogom és tán
meg is siratni,
Ha majd egyszer mindent itt kell hagyni.
Ó Gorkij jöjj, hajótörtek költője,
A
koldusnyomor a te muzsikád,
Előlegezz egy-két hangot belőle,
Nem
lesz szegényebb, aki kölcsön ád.
Van sok, ki veled vetekszik
erőre,
De a piszokra olyan patinát,
Oly nemes rozsdát senki rá
nem éget
Mint te; a piszok felmagasztal téged.
Hogy hire kelt: im jő a vándor
dalnok,
Összefutottak, a messze vidék;
Mert vannak láthatatlan
mély harangok,
Szellő ingatja, konditják igék
S szólnak tovább,
ha horpadóba hantod
S vándorsarud már rég elviseléd:
Ha vagy,
magad, nem kapcsolódva másba,
És önmagától nőtt neved varázsa.
Összeverődtek, csupa kilököttek,
Kántor
meg kosta, kápzsáló diák,
Facérok, rongyosak, terü a rögnek,
De
lángolók – hiába! páriák.
Hunyászkodó alázattal ődöngnek,
De
szemtelen, az apraja kivált:
Fel udvarolni ide sereglének,
Hódolni
a dal kóbor mesterének.
És szállingóznak mint bus
felhőrongyok,
Csupa idétlen, dult embercafat,
Arcukra irva, ki
mennyit nyomorgott,
Sok keshedt, fáradt, elzüllött
alak;
Homlokkal, melyen száz stigma borongott,
Amig vigyorg a
leffentyüs ajak:
Nyomor meghívta a nyomort ebédre,
Van-e
mulatság, mely evvel felérne?
Alacsony volt a ház és düledékeny,
Szuvas
gerenda s ágas középen
És füstös, ronda, nyirkos – szinte
szégyen!
De palotának látja a szegény.
X-lábakon nagy asztal a
közepén
És asztalon sok csorba cinedény,
És büz, homály, borgőz
és szesz és lárma –
Éppen elég egy szombat délutánra.
Az asztalfőn reb Mayer Litvák
trónol,
Szakálla hó és a szeme bogár,
Sosem elég – azt
tartja – torbul, jóból,
Mozogni hé! – keringjen a
pohár!
Elébb-utóbb – még mindig elég jókor –
Kiüti
haj! kezünkből a halál:
Csak élni, élni, amig benne tart!
Mig
nem süritjük mink is az avart.
A hal! a hal! a zöldséges irgalmát!
Hol
késik már az a diós csuka?
Minőt nem élvez se bosnyák, se dalmát
–
Provánszból jött az édes szép csuda!
Nem evett ilyet –
bármiként firtatják –
Nero, se Krisztus, se Caligula:
Ó
áldott, áldott, hagyma-bő Provánsza
S ki az első diós csukát
halászta...
De hallga! csitt! mély orgonahang
csendül,
Lehurrogom a késő unokát:
Hogy mersz pisszenni, ha
szakálla rendül,
Amikor dalra gyujt a nagyapád?
Mi vagy te
tacskó! hogy im szembe szemtül,
Feszitni mersz, mint egy
bakakabát?
Ó a szerénység nem e kor virága,
Menjünk tanulni
Japánba, Kínába!...
Reb Mayer Litvák a borába nézett,
Majd
eltolá a teli serleget:
„Szót fogad-e, ha hivom az
igézet,
Szabad-e hinom holt emlékeket?
Nem sirrablás-e, ha most
felidézek
Fényt, ifjuságot, amely elveszett?
A boldogságról nem
szól hosszu ének,
A legszebb ugy szép balga töredéknek.
Kis diák voltam, össze-vissza tán
Tizenöt
éves, serdülő kamasz,
Fönn Szadagóra magas udvarán,
Mely a
mennyektöl már csak egy arasz;
Az irást bujtam későn és korán,
Ha
ősz borult, ha nyilott a tavasz:
A szent pap árnyékában nőttem
nagyra,
Mint kukorica tövében a hagyma.”
Mosoly pirkallott piros ajkira
S önguny
játszott a széles, okos szájon:
„Kaftánom kék volt,
szandálom sima,
A léptem könnyü, vakmerő az álmom,
Adatott
nékem a szent Biblia
S a próféták feltámadását látnom.
Kicsit
alamuszi, kicsit csintalan,
Kicsit papos – ilyennek látom
magam.
Voltunk együtt jó háromszáz
legények,
Gólyák, rokkantak, gyöpösek vegyest,
Kik a szent
Bibliára esküvének:
Rókák között nem egy nemesi nyest,
Nem egy
rajongó, hivő, tiszta lélek,
Aszkéta, kit nem nyügözhet a test,
És
közbe csirkefogó quantum satis,
Ki azt se tudta, mi a kalamáris.
Belőlünk telt a gárda, a nagy gárda,
A
szent pap örökéhes testőrsége,
Vedlett subába, kaftán és talárba
A
mi hadunk övezte és kísérte,
Estszürkületkor, hajnalhasadásra
A
Tilos Nevü szent szine elébe:
Én a legkisebb, tudásra
legkönnyebb,
Hordtam utána a zsoltáros könyvet.
...És nőtt a szent pap virágos kertjében
Egy világraszóló csodapalánta.
Szeme mint az ég ragyogó
kedvében,
Fiatal, öreg egyformán csodálta.
Rachelnek hitták,
mint ősanyánk régen,
A jámbor szép pásztorvilágba’,
Amikor
nyáj után jártak-kelének,
Kevesebb volt a gond és zengőbb volt az
ének.
Tizenhét évnek pírja, bája,
hamva
Hüvöslött arcán, egész termetén
Ha Arioszt ma ujra
feltámadna,
Ő tudná híven festeni, nem én.
Nem tudom bizton,
szőke volt-e barna?
De édes volt, igazi költemény.
Nem müvirág,
de rétek tüneménye,
A szent pap drága, édes szemefénye.
Öreg apjának gondját ő viselte,
És
istenfélő volt a kis anyátlan,
A gyertyákat ő gyujtá péntek
este,
Az átöröklött drága szép brokátban,
Ugy, amint egykor
anyjától elleste
Felhőtlen, boldog szép gyermekkorában,
Mikor
megnyilt a kincses háznak zára,
Amit nem biznak soha senki másra.”
Hiradók jöttek, – rémlik, Adony
alól: –
Valami jámbor a fübe harapott,
A végzet ottan
érte őt utól,
Hitte, élni megy s halálba ballagott.
A senki
halottja, kiről törvény szól,
Hogy bün, ha temetetlen ott
hagyod:
Egy csür alatt gyászolta önmagát,
Hogy pihenőt neki az
anyaföld nem ád.
Mert hat láb földhöz, hol csontja
megpihen,
Embernek, vadnak egyformán joga...
A vad ott keresi
erdők mélyiben,
Ember magától rá nem bukkan soha.
Gyámoltalan
féreg ő minden izében,
Nincs állat a földön több oly ostoba,
Mert
mikor Ur enyészetnek beszámol,
Azt se tudja megtenni magától.
Kell hozzá más, ki ágyát megvesse!
Sok
hókusz-pókusz, dal, bucsuztató,
Olykor fáklyafény, ha leszáll az
este,
Meg ima, mi hasznos lélekvontató,
Mely fel a menny
kapujáig vezesse,
Az a legbiztosabb szállásadó,
Legalább a
papok váltig hirdetik,
Hogy ott minden tejfel fenekig.
Röviden: Felfordult egy szurtos
legény,
Falu végén, a kertek alatt,
És elfelejtett fölkelni
szegény,
Hitte szállás, hálás itt bátran szabad.
De a tanács
nem nézte ám henyén,
S kimondta: az ügy ennyibe nem
marad,
Temetkezésre nincsen meg a költség,
De elvinni innen
sincsen lehetőség.
Mert jégverés kél a halott nyomába,
Ha
más határba viszik tetemét,
Nincs szentebb, mint a csürhe
babonája
S jaj a merésznek, ki ellene vét.
Az ördög bibliája
nem a kártya,
Nem a pénz, de sok-sok más egyéb:
De elsősorban
tán a gyülölet,
Mely rózsát, tüskét együve teremt.
S a hir, mely sehol, sehol meg nem áll
És
mondókáját szanaszét veri,
A Litvákra is hamar rátalál
S
haragtól felduzzadnak erei.
A gyülekezetben nyomban feláll
S a
harangot mindjárt félre is veri:
Hamar egy lovat, véreim,
nekem,
Elhozom, ellopom, ha mondom, merem.
*
Sötét volt az éj, a gebe sánta,
Idegen
az ut, tövises, lápos,
Büzös a vendég, hogy szinte megszánta,
S
mind idegesebb alatta a táltos.
A kantáron egy erőset
ránta,
Fölösen bár, mert eddig is csak mászott;
Aztán felrakta
továbbitás végett
Maga elé a hivatlan vendéget.
S ügetett lassan be az éjszakába,
Kisérte
az ebek vinnyogó kara,
Egész falunak felriadt kutyája,
Kehese,
vénje, öreg s fiatala.
Soknak megbánta a fürtös bundája;
Hogy a
vásárról le nem marada.
De hát mihaszna a késői bánat,
Ha
szerte nyuzták jó prémes bundádat.
Majd lassan oszlott a nagy díszkiséret
És
visszafordult mind hazafelé,
Csak egy csökönyös átalkodott
féreg,
Egy rühös kuvasz nem egyezett belé.
Sarkon követte, a
nyomába lépett
És bátran körülcsaholni meré,
Ez Démon, gondolá,
s remegni kezdett:
Démonok voltak s mindörökké lesznek.
Kisütött a hold s most ügettek ketten:
Két
éjjeli, éjféli vándorlovag:
A hold a gyorsan siető fellegben
S
az ember lenn, hajszolva a lovat.
Erről a halott, ki többé
meg sem szeppen,
Ha tudott is, nem tudott sokat:
Ha az a
csepp sziv megszünik kopogni,
Mindenhez könnyen hozzá is tud
szokni.
Ment nádon, éren, sikon és lápon,
Nem
válogatva ösvényt, utakat.
Ha utját állta pocsolya vagy
zátony,
Csak ment, mint vadász, ha üzi a vadat.
Ámde a
gebe, jóval gyengébb lábon
Már rég megunta a nagy marsokat.
Az
élőnél a holtak nehezebbek
És a lovacska ingadozni kezdett.
Ekkor a Litvák maga-biztatóra
(Az ember
sohse tudja, mire jó),
Rágyujtott szép hangos énekszóra,
Félig
imádság, félig sirató,
Mit koptatnak már ezer évek óta,
De
hiába, el nem koptatható,
Az éj csendjébe beleolvadt, lágyan
Egy
édes, bánatos melódiában.
S a láp megszólalt: egy, meg kettő,
három...
Lovacska! adsza patkóvasadat!
Ha megfogom, többé el se
bocsátom,
Leszedem rólad, ha törik, szakad.
Szürke ködök
bomlottak a határon,
Félelmetes, kisértő zord hadak:
A pokol
küldte, az éj befogadta,
Ránehezedett élőre, halottra.
Kelet felől fehér sáv pitymallott,
Mikor
ló és lovas végre hazaért,
A Litvák haragja lassan lezajlott
S
a jó istenre háritá a babért.
Nem volt itt több: egyetlen
kárvallott,
Sőt sajnálni lehetett szegényt:
Mikor a holtat
levették róla,
Már nem is volt több mondani valója.
Szegény párája csak elnyujtózott
Egy
kukkot se szólt, fübe harapott,
Nem vádolt senkit, nem
rugdalózott,
Gondolta, jó, ki ide eljutott.
A gyülekezet, mint
ilyenkor szokott,
Mindjárt reggeli imába fogott,
Szijakat
csavart a balkarjára
És istent hívta ájtatos imára.
Ámen, ámen! Dicsértessék az ur!
A
többit már könyv nélkül tudjátok.
Kifényesedett fenn a kék azúr
S
égiek fogadták az imádságot.
Litvák elméje más irányba fúr,
Hamar
egy kis ital után látott,
Mert éhomra se angyalok, se
szentek
Ájtatos szent éneket nem zengnek.
Lehet, e témára még visszatérek,
De
egyelőre csend és hallgatás!
Idővel folytatom, ha még ráérek,
Ha
én nem, talán majd folytatja más.
Föltéve, hogy folytatni
közérdek
S fogott rajtatok költői varázs
S a régi erőből marad
valami,
Mit érdemes még elsóhajtani.
Találkoztak a szikes fenyéren,
A
homoktenger kellő közepén,
A Litvák galambősz fehéren
És Bolond
Istók, az andalgó legény.
Sarkantyuja pendül nyomon-lépten:
Egy
ujra feltámadt ponyvaregény:
Találkoztak, szóba keveredtek,
Egyik
se volt se pap, se eretnek.
Hova? Honnan? Ide-oda szállott,
Gyorsan
peregve kérdés, felelet.
Inkább a szem beszélt s ajkat
váltott,
Szökellve gyorsan, amint lehetett.
Nem voltak ők se
ellen, se barátok,
Se hus, se vér, csak képzelt képletek;
De a
Litvák, ki győzte nyelvvel,
A felelettel hamarabb készült el.
Honnan jövök? A végtelen időkbül,
Sürü
ködök lepik az utamat,
Mindig ott voltam, hol friss élet
pezsdül,
Mindig csak türt, de bátor és szabad.
Mindenütt ott,
hol népek sorsa eldül
S a halál örök folyama szakad.
A
mártir-máglya nem riasztott vissza,
Se cirkusz-porond, mely
véremet issza.
Honnan jövök? Az önáltatásból,
Hogy
nélkülem nincs élet, se világ,
S mégis igaz, bár milljók vádja
vádol
S gunyolja a rongyos, furcsa daliát.
Kiről nagy eszmék s
tettek sora számol,
Betüzzétek csak jól a históriát:
Én –
én vagyok, bármennyire tapostak,
Az idők mindig mind tisztábbra
mostak.
Már voltam, mikor Bál volt az egyisten
S
tüzes kemence törvényes halál,
De titkon mindig Jehovában
hittem,
Kit csipkebokorban a hivő talál.
Egy világ bünét
vállamon cipeltem,
Amit szenvedtem, megtorlatlan áll.
A
türni-tudás volt ősi erényem,
Szégyelje más, piruljon más értem.
Mikor Neró a kanócot dobta,
Reám
fogták, én türtem hallgatag,
Róma pernyéje álmomat meglopta
És
nekem moccannom sem volt szabad.
Lágyékomból mártirokat ontva
Egy
uj hatalmas istenség szakadt,
Kevésbbé zord, de lágyabb,
tetszetőbb,
Mint kit imádtak a megkövezők.
S hogy Hispániából is
kitessékeltek,
Hajónk megfurta a szent szeretet,
Sietős volt:
még annyit se engedtek,
Hogy elmondhassam: Megyek már, megyek!
Ó
csuda: köpni hogy tudnak a szentek,
Akár a göböly, a mérges
legyek.
Nekem már a köpésük se ártott,
Élek, vagyok; ime magad
látod.
A sárga foltot annyira megszoktam,
Nem
igen izgat, már fel sem veszem.
Pedig rám fogják: már csecsszopó
koromban
Tulérzékeny volt a természetem.
És azt is, hogy amim
van, mind loptam –
Haj, haj! Segiteni nem lehet ezen.
Korok
jönnek és korok ismét mennek,
Ez igy marad és változást nem
szenved.
És most is rám jár az idők rudja,
Üznek,
gyilkolnak, amint már szokás,
Hányadszor, hányszor, csak az Isten
tudja,
Külön Istenünk, ki ránk vigyáz.
Sokan vagyunk, az
erőnkből hát futja,
Nemzeti szinünk a fekete gyász.
S a
halottas ing – duplán biztosabb...
De erről a hallgatás
többet mond – sokat.
És Bolond Istók rápirit az aggra:
Hagyd
abba, öreg: a bolond én vagyok!
Egymást szapulni háládatlan
babra,
Neked mindenben igazat adok.
Lásd, van aki mindig bevág
a hatra,
Bár az esélyek nem mindig nagyok:
Gusztus dolga minden
e világon,
Hol lépten-nyomon fenyeget a zátony...
E pillanatban vad forgószél támadt
Fekete
szint adva a világnak,
Hol egyre szaporodnak a romok.
S nem
mindig azok győznek, akik bátrak,
De sürübben az, aki nem
konok.
Felkapta és ragadta magasba,
Akit talált, az vágódott
hasra.
Én magam is. – Bevallani nem
átlom,
Hiába nyomoritám lantomat,
Amit terveztem, ime
szánom-bánom,
Belőle nem sok biztató maradt.
Az egész talán nem
több: ákom-bákom!
Hagytam, a toll szaladjon, hol szalad,
Apolló
apám megbocsátja nékem,
Hogyha itt-ott talán félreléptem.