Kéri Katalin: A tudás kapui (Szöveggyűjtemény) (JPTE-PSZM - Tárogató Kiadó, Budapest, 1995.)
XVII. - XIX. század
[93] CÁRDENAS Y RODRIGUEZ: DIÁKOK, KÜLFÖLDRE!


      Társaságainkban mostanában gyakori vitatéma, hogy vajon hasznos-e vagy káros, ha külföldre küldjük tanulni gyerekeinket, kikkel egyébiránt ebben az országban ajándékozott meg bennünket az isteni gondviselés avagy a végzetünk. Ahogy már a vitákban szokásos, ilyenkor fölborzolódnak a kedélyek, s a vélemények jócskán megoszlanak. Ki csupán a jó oldalait szemléli a dolognak, ki pedig visszariad a hátulütőitől, és nem gondol az előbbiekkel. Ki az egyetemekről szónokol, ki a hajótöréseket emlegeti; az egyik dicshimnuszokat zeng a Hamburgból vagy Göttingából hazatért fiú tudásáról, mire a másik azt válaszolja, hogy minden tudománya a német szóra és a mustárevésre szorítkozik; van, aki lelkesedik, mert valakinek a fia három nyelven is megtanult odaát, meg könyvelni is, a másik erre azzal torkolja le, hogy az anyanyelvét viszont elfelejtette, s a szüleitől is elhidegült.
      Nem ütjük bele az orrunkat ebbe a levesbe, hagyjuk, hadd mondja, sőt írja mindenki, amit a legjobbnak vél, hisz azért van nyelve és azért vásárolt papírt meg tintát. Persze, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél: koronként kételyek merülnek föl bennünk, vajon megvannak-e országunkban mindazok a föltételek, amelyek az alaposabb képzéshez kívánatosak. Sem Franciaországban, sem Angliában, sőt hozzátehetjük, még az Egyesült Államokban sem jut eszébe azoknak a szülőknek, akiknek a kényelmük biztosításán túl egyébre is telne, arra például, hogy idegenbe küldjék a gyerekeiket, és ott taníttassák meg azokra az ismeretekre, amelyekkel felékesítve szeretnék látni őket. Mondhatják, hogy honfitársaink döntésében a divathóbort és a hiúság is sokat nyom a latban, ha csak erről volna szó, effajta vágyaikat úgy is hiánytalanul kielégíthetnék, ha csak akkor utaztatnák az ifjoncokat, amidőn már elsajátították iskoláinkban, amit el kellett vagy el akartak sajátítani, s így fiataljaink egy szilárd képzés minden előnyével a tarsolyukban távoznának - egy időre - a hazából, ráadásul abban az életkorban, amikor a család szeretete már kitörölhetetlen a szívből, ennélfogva sokkal kevésbé kellene tartani azoktól a következményektől is, amelyektől annyian félnek. (...)

      Melegében azért kénytelen vagyok elismerni, hogy midőn megpillantom Esteban öcsémet, meghallom a beszédjét vagy megfontolom a viselkedését, elfog a kísértés, hogy azoknak a táborához csatlakozzam, akik a külföldi tanulmányok ellen hadakoznak. Esteban öcsém minden várakozást fölülmúl! Kora és típusa díszpéldánya, ami csöppet sem irigylésre méltó kiváltság persze, és talán nem is élvezné, ha apjaura nem ültette volna hajóra és nem taníttatta volna közel öt évig, a fene tudja, melyik német egyetemen, és nem küldte volna utána még vagy három hónapra Európa legelső fővárosaiba.
      Hajdanában Esteban afféle jófiú volt. Dolgos, szorgalmas, a légynek sem ártott, sem otthon, sem másutt: mindenki szerette, nyoma sem volt benne azoknak a heves indulatoknak, amelyekért - bármennyire igyekeznek is a szülők kinevelni belőlük - a legtöbb megszólás éri a gyermekeket. Betöltötte a tizenharmadik esztendejét. Betéve tudta a Vidal-féle nyelvtant meg a földrajzi alapismereteket, ugyanettől a szerzőtől; miért is az apja, don Genaro többször is kijelentette, hogy Esteban mint nyelvész, valóságos Antonio Nebrija, mint földrajztudós pedig egy kis Malte-Brun, és ezt mint mondják, a felesége, doña Mamerta is megerősítette.
      Akárhogy volt is, egy bizonyos, hogy don Genaro már nem tudta, mit tanulhatna a gyerek idehaza, hát eltökélte, hogy elküldi idegenbe. Két hónap múlva Esteban már hajókázott is, hátszéllel vagy ellenszéllel, mindegy, az Északi- avagy a germán tenger valamelyik kikötője felé.
      Ezen esemény Urunk 1838. esztendejének végén történt. Akkortájt nem győztem vigasztalni doña Mamertát, aki nem nézhette szívfájdalom nélkül, hogy így kiszakították karjaiból és megfosztották anyai dédelgetésétől kedves Esteban fiát, egyetlen fiúgyermekét, a család szeme fényét, reménységét, büszkeségét.
      - Az apja azt mondja - zokogta a boldogtalan asszony -, hogy mint egy Seneca vagy más efféle bölcs tér majd haza, mert van hozzá természetes esze meg jókora adag felfogóképessége: de jaj, Istenem!, ez még nem változtat rajta, hogy négy vagy öt évig nem fogom látni...
      És mit tesz Isten, éppen úgy történt, ahogy doña Mamerta megjósolta, mert amíg Esteban Európában volt, a színit sem látta, ahogy mondani szokás.

Fordította: Halász Tünde

A régi idők Kubája
      (Válogatta: Salvador Bueno, Európa, Budapest, 1981.) 69-72. o.