Kéri Katalin: A tudás kapui (Szöveggyűjtemény) (JPTE-PSZM - Tárogató Kiadó, Budapest, 1995.)
XVII. - XIX. század
[80] MANDEVILLE: ÉRTEKEZÉS A SZEGÉNYEK ISKOLÁJÁRÓL


      A jótékonyságnak ama különös megnyilvánulásáról szeretnék most beszélni, mit nemzetem, egy idő óta, minden akadályt elsöprő szenvedéllyel karol fel: - a Szegények Iskolájáról.
      Az intézmény kitűnőségétől és hasznosságától megbabonázott többség legszívesebben megkövezné a vakmerőt, aki szót mer emelni ellene; hiszen a gyermekek, akik írni-olvasni megtanultak, s ismerik a dogmákat és az írást, sokkal könnyebben növekednek erényben, műveltségben, jómodorban, mint akik magukra hagyottan kóborolnak. Csak a romlott embernek tetszhet jobban az utcákon félig meztelenül csavargó, durva fickók szitkaitól és káromkodásaitól kísért gyermekek látványa, mint azoké, akik illendő öltözetben, legalább hetenként egyszer váltott tiszta ingben, tiszteletteljesen mennek a templomba mesterükkel. Talán nem tudják ez istentelenek, hogy az utca a rablók és zsebtolvajok bölcsője, és hogy hány gonosztevőt ítélnek el bíráink minden esztendőben? A Szegények Iskolája orvosság lesz e bajra, mert ha a nyomorultak gyermeke jobb nevelést kap, társadalmunk néhány esztendőn belül megjavul, s nemzetünk megszabadul a sok gonosztól, akik ma még fővárosunkat s egész országunkat fenyegetik.
      Így szól a többség, és aki más hangot hallat, az szívtelen, gonosz, istentelen ember.
      Senki sem akarja elvitatni tőlük az egyforma ruhába bújtatott, illedelmesen felvonuló szegény gyermekek látványának kellemességét; - mégsem szeretném, hogy nemzetem túl drágán fizetné meg ezt a múló örömöt.
      Hogy vallásosságra nevelik őket? Erre is könnyen megfelelhetek. Tudvalevő, hogy a nemzet műveltebb része édeskeveset törődik ezzel a tudománnyal, és hogy míg a jól kicsiszolt ész sokkal több gazembert termel, mint a butaság, - a tudatlanság, ahogy a közmondás mondja, a vallásosság anyja.
      Harmadik ellenvetésem az annyit emlegetett udvariasságnak és jómodornak szól, mit a Szegények Iskolája akar nemzetem szegényeibe oltani. Bevallom - szerény véleményem szerint -, nem erre a fölöttébb sértő tulajdonságra van szüksége a szegényeknek; - nem udvarlást, hanem mesterségbeli tudást és szorgalmat várunk tőlük. De miféle jómodort tanítanak ebben az Iskolában? A gyermekek, mintha csak koldusok lennének, minden járókelő előtt lekapják a kalapjukat: - ennyiből áll itt az udvariasság, - legalábbis én nem tudok többről.
      A tanítómester képzettsége - ha fizetése után ítélem - nem lehet túlságosan nagy, de ha még akarná sem nevelhetné őket jómodorra, mert nincsen rá ideje. Az Iskolában írnak és számolnak, tanulnak vagy felmondják a leckét, és ahogy ennek vége, éppen úgy szabadjára eresztik őket, ahogy a többi szegény gyereket. Régi igazság, hogy a szülők és játszótársak, az elfogyasztott étel és ital, felmérhetetlen hatást gyakorol a gyermek szellemére, és hogy a jótékonykodás bajosan nevel becsületes embert elvetemült szülők gyermekeiből. A becsületes dolgozó viszont - bármilyen szegény legyen is -, a jóság, illedelmesség és tisztelet példájával, s ha nem tűri, hogy éjjel-nappal az utcán csatangoljanak, kitűnő nevelést adhat szülötteinek, hacsak nem annyira elvetemültek, hogy se jó szó, se verés, - sőt a Szegények Iskolája sem használ nekik.

Fordította: Máthé Lídia

Bernard de Mandeville: A méhek meséje
      - Világirodalmi antológia III. kötet (Szerkesztette: Sőtér István
           és Halász Előd, Tankönyvkiadó, Budapest, 1962.) 582-583. o.