Kéri Katalin: A tudás kapui (Szöveggyűjtemény) (JPTE-PSZM - Tárogató Kiadó, Budapest, 1995.)
XVII. - XIX. század
[101] DEWEY: AZ ISKOLA MINT TÁRSADALMI INTÉZMÉNY


      A korábban elmondottakból következik, hogy az iskola alapvetően társadalmi intézmény, a közösségi élet egyik módja, amely saját tapasztalatokkal, értékekkel bír, létének igazolását önmagában hordja. Ezt a lényeges szempontot kell szem előtt tartanunk akkor is, amikor a fegyelem, az igazgatás, a tananyag, a tantárgyak, a módszer kérdéseivel foglalkozunk.
      Nem értünk egyet azzal a nézettel, mely szerint az iskola csak egy adott hely, melynek tevékenysége arra korlátozódik, hogy az iskolán kívüli élet céljainak megvalósításához eszközként szolgáljon. Az iskola olyan belső értékkel bírjon a tanulók és a pedagógusok számára egyaránt, mint amilyenekkel a családi élet rendelkezik, s amilyet a későbbiekben a munkahely biztosít. Persze erről szó sem lehet, ha az iskolát olyan intézménynek tekintik, ahová az ember azért jár, hogy oktassák, hogy órákat vegyen. A mi elképzelésünk csak akkor valósul meg, ha kellő fontosságot tulajdonítanak az emberi - a tanuló és a tanár közötti - kapcsolatoknak, s ha mindenki számára érezhető, hogy az iskolában szerzett életismeret és tapasztalatok megfelelően és teljes mértékben igazolják az iskola létezését.
      Cardinal Newman The Idea of the University című könyvében egy igen meglepő részt találunk. Azt állítja, hogy ha választania kellene két egyetem között - az elsőben oktatás folyik, tankönyveket használnak, előadások folynak stb., vizsgákkal állapítják meg az egyén tudását, s a vizsgaeredmény alapján sorolják be osztályokba, a másik egyetemen viszont nincs oktatás, különböző ízlésű, de előítéletektől mentes fiatal emberek kerülnek össze, kicserélik nézeteiket -, akkor az utóbbi mellett döntene. Newman szerint az emberek együttlétéből származó megállapodásoknak, az ebből következő beilleszkedésnek sokkal nagyobb a nevelőereje, mint a hagyományos oktatás során egy adott egyénhez való igazodásnak.
      Az adott résznek csak a lényegét emeltem ki, szenvedélyes hangját nem tudtam visszaadni. Newman véleménye nemcsak az egyetemi oktatásra érvényes, hanem általában a nevelésre. Persze ezen nem azt értem, hogy a két oldalt el kellene választani egymástól, vagy a kettő között választásra kényszerülünk, ellenben arra gondolok, hogy az emberi, a társadalmi elemek és kapcsolatok a fontosak és irányadóak; a rend és fegyelem, a tananyag, a tanítási módszerek kérdéseinek megvitatásában csakis ez lehet a legfőbb mérce és kritérium. Az iskolai élet szerves egész.
      Ha ezt a szempontot az iskola igazgatására, az iskolai rendre és fegyelemre vonatkoztatjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy nincsenek speciális "iskolai erények". Az iskola irányításával foglalkozó szakkönyvek időnként csak az iskolára jellemző "erényként" tüntetik fel a pontosságot, az engedelmességet, a csendet. Amennyiben ezek valóban csak iskolai "erények", akkor az iskolán kívüli életben nincs rájuk szükség: látszólag az iskola mint szervezet vagy intézmény minden mástól elkülönül. A gyermek az iskolán belül és az iskolán kívül két különböző lény.
      A rendnek és a fegyelemnek az iskola intézmény voltából kell következnie, s csupán az iskolában folyó élet megszervezésének a kérdése. Amennyiben a szervezetnek csendre, gyorsaságra vagy engedelmességre van szüksége, annyiban ezek természetesen erények, de nem iskolai erények, nem csupán az iskola kizárólagos tulajdonságai. Bármely intézmény fegyelmének kérdésében arról van szó, hogy a leghatékonyabb szervezéssel lehet elérni a kitűzött célok megvalósítását. Felfoghatjuk az iskolát a társadalmi élet egyik sajátos, de mégis közös céllal és érdekekkel bíró formájának, melyben mindenki az együttműködés alapján tevékenykedik; ilyen felfogásban a fegyelem a közösségi élet legjobb megszervezésének a biztosítéka. Egészen más következtetésre jutunk, ha olyan különleges célokat tűztünk ki, mint például a leckék megtanulása, vagy ha az iskolai rendről merev képet alkotunk, s e merev koncepció alapján elválasztjuk a fegyelmet a közösségi élet legtökéletesebb megszervezésétől.
      A városi iskolák tanfelügyelője többek között a következő kérdést tette fel a tanároknak: "Szükség esetén éppen olyan kötetlenül és természetesen segítik-e egymást a gyerekek az iskolában, mint például a játszótéren?" Nem tudom, hogy vajon az irónia kedvéért szónoki kérdésnek szánta-e ezt, de bennem az hagyott mély nyomot, hogy milyen iszony ült ki a tanárok arcára e feltételezés hallatán, hiszen ez az elképzelés a jelenlegi iskolai gyakorlattal összeegyeztethetetlen. Ugyanis akkor a gyermekeknek szabadon kellene mozogniuk, beszélgetniük, sok mindent kötetlenül csinálnának, közösséget alkothatnának, ahelyett, hogy a helyükön ülnek, míg meg nem tanulták a leckét, s készen állnak a felelésre. A legtöbb iskolában már maga a tanterem elrendezése, az egy tanárra jutó tanulólétszám gyakorlatilag lehetetlenné teszi ennek az elképzelésnek a megvalósítását. Az iskola egész atmoszféráját, a tanulás és a felelés által irányított oktatást kellene teljesen megváltoztatni és helyette a közösségi életet megteremteni.
      Lássunk egy további példát, a tanórát. Itt is kétféle nézet uralkodik: az egyik szerint a tanóra során lehet megállapítani, hogy a gyermek milyen alaposan és pontosan tanulta meg a tananyagot, és esetleg ki lehet javítani az előforduló hibákat, jobban kiugranak a problémák, s így a gyermek még jobban tud tanulni a továbbiakban. A másik nézet viszont azt hangsúlyozza, hogy a tanóra kollektív munka, melyben a tanár és a diák a saját tapasztalataival vesz részt, a felmerülő problémákból származó információk mindkét fél számára hasznosak. Ha a tanóra csak a tankönyvből megtanult anyag mérésére szolgál, akkor világos, hogy szükségszerűen az individualista szellem dominál, nem pedig a közösségi. Az már előre bizonyos, hogy a tanár jobban tudja a leckét, hiszen a tankönyv ő előtte fekszik, s különben is ismeri az anyagot. A diáknak nincs indítéka, hogy elmagyarázza a tananyagot a pedagógusnak vagy bárki másnak. A tanóra csupán összehasonlítási alap, vetélkedő, hogy ki tudja jobban elmondani az adott leckét. Azt már nehéz lenne megállapítani, hogy vajon az életben a későbbiek során tapasztalható mértéktelen vetélkedés, az egymás fölé kerekedés ösztönös vágya az iskolai tanóra rendszerének, legalábbis az óra individualista szemléletének köszönhető-e. Nem csupán filozófiai probléma, hanem gyakorlati kérdés, hogy a tanórát a közösség, az osztály szempontjából ítéljük-e meg vagy pedig abból az elvont intellektuális szempontból, hogy az egyén mennyi ismeretet sajátított el, s ennek során milyen önfegyelemre tett szert.

Fordította: Molnár Magda

Dewey: A nevelés jellege és folyamata
      (Szerkesztette: Vág Ottó, Tankönykiadó, Budapest, 1976.) 90-93.