Kéri Katalin: A tudás kapui (Szöveggyűjtemény) (JPTE-PSZM - Tárogató Kiadó, Budapest, 1995.)
XVII. - XIX. század
[102] DEWEY: A NEVELÉS FOGALMA


      Vallom, hogy a nevelés csak akkor hatékony, ha a személyiség részese lehet a társadalmi öntudatnak. A nevelés folyamata már a születés pillanatában megkezdődik, folyamatosan fejleszti az egyén szellemi erőit, átitatja az ember öntudatát, alakítja szokásait és nézeteit, felkelti érzéseit és érzelmeit. Az egyén ezen az öntudatlan nevelési folyamaton keresztül fokozatosan részesül az emberiség által eddig felhalmozott szellemi és erkölcsi javakból. Örököse lesz a civilizáció befektetett tőkéjének. A legjobban szervezett intézményes nevelés sem tud teljes mértékben elszakadni ettől az általános folyamattól, csak annak megszervezésére, illetve differenciálására vállalkozhat.
      Vallom, hogy az egyedüli igaz nevelés akkor valósul meg, ha a gyermek szellemi erőit annak a társadalmi környezetnek az igényei formálják, amelyben él. Ezek az igények ösztönzik arra, hogy a közösség tagjaként cselekedjen, s magát abból a szempontból ítélje meg, hogy mennyire van hasznára a közösségnek. A cselekvései által kiváltott reakciókból tudja meg, hogy ezeknek a cselekedeteknek mi a társadalmi jelentőségük. A bennük rejlő érték visszatükröződik magukra a cselekedetekre. Például a gyermek ösztönös gagyogására a felnőtt értelmes szavakkal reagál, s ebből a gyermek megérti, hogy gagyogása valójában mit jelent, megismerkedik a nyelv által kifejezhető érzelmek és fogalmak gazdagságával.
      Vallom, hogy ennek a nevelési folyamatnak két oldala van: pszichológiai és szociológiai. Egyiket sem hagyhatjuk el vagy rendelhetjük alá a másiknak káros következmények nélkül. A kettő közül a pszichológiai oldal az alapvető. A nevelés anyagát, kiindulópontját a gyermek ösztöneiben és erőiben találjuk. Ha a nevelő szándékai nincsenek összhangban a gyermek ösztönös tevékenységével, a nevelés csupán külső kényszer. Így is el lehet érni bizonyos eredményeket, de ez nem nevelés. Ha nem ismerjük az egyén pszichológiai alkatát és tevékenységét, akkor a nevelési folyamat csak esetleges és önkényes. Ha véletlenül összhangba kerül a gyermek tevékenységével, akkor a nevelés feszültséget okoz, sőt a gyermeki fejlődés akadálya lesz.
      Vallom, hogy a társadalom és a civilizáció jelenlegi helyzetének ismerete szükséges ahhoz, hogy helyesen értelmezzük a gyermek szellemi erőit. A gyermeknek saját ösztönei és törekvései vannak, melyeket csak akkor érthetünk meg, ha rátalálunk a társadalmi megfelelőjükre. Vissza kell tudnunk vezetni azokat, hogy meglássuk, mire vezetnek. Előbbi példánkra visszatérve, arról van szó, hogy képesek legyünk a gyermek gagyogásában felismerni a majdan kialakuló társadalmi érintkezés, a beszéd ígéretét és lehetőségét, mert csakis e felismerés birtokában tudunk ezzel az ösztönnel megfelelően bánni.
      Vallom, hogy a nevelési folyamat társadalmi és pszichológiai oldalai szervesen összetartoznak. A nevelés azonban nem tekinthető a kettő kompromisszumának, egyik oldal sincs alárendelve a másiknak. A nevelés pszichológiai meghatározása formális és tartalmatlan, vagyis csak az értelmi erők fejlesztésének elvét tartja fontosnak, és nem szól arról, hogy miként használhatók ezek az erők. A társadalom-szempontú meghatározás - egyre szorosabban illeszkedve a civilizáció fogalmához - a nevelést erőltetett és külsődleges folyamatnak fogja fel, a személyiség szabadságát alárendeli az előre meghatározott társadalmi és politikai helyzetnek. Vallom, hogy ezek az ellenvetések helyesek, mikor a két oldal merev szétválasztása ellen szólnak. A szellemi erőket akkor tudjuk megítélni, ha ismerjük céljukat, hasznukat, funkciójukat, ezt azonban csakis abban az esetben tehetjük meg, amennyiben az egyént a társadalmi viszonyok aktív részesének tekintjük. Ugyanakkor azonban a gyermeknek a társadalomba való beilleszkedését a jelenlegi feltételek között azzal segíthetjük elő, hogy maximálisan fejlesztjük erőit. A demokrácia és a modern termelési feltételek kialakulása miatt nem tudjuk pontosan megjósolni, hogy milyen lesz a civilizáció húsz év múlva. Ezért lehetetlen a gyermeket adott helyzetekre felkészíteni. Csak úgy lehet őt a jövőre felkészíteni, ha megtanítjuk arra, hogy ura legyen önmagának, vagyis olyan képzést adunk neki, hogy tehetségeit gyorsan és teljes mértékben alkalmazni tudja; szeme, füle és keze parancsra váró szerszámok legyenek; tudja megítélni a körülményeket, gazdaságos és hatékony cselekvésekre legyen képes. Az ilyenfajta beilleszkedést csak akkor érhetjük el, ha állandóan szem előtt tartjuk az egyén szellemi erőit, ízlését és érdeklődését, tehát a nevelés fogalmát állandóan pszichológiai kifejezésekkel kell helyettesítenünk.
     Vallom tehát, hogy az egyén, akit nevelni akarunk, társadalmi lény; a társadalom az egyének organikus közössége. Ha a társadalmi tényezőt hagyjuk figyelmen kívül, a gyermek nevelése puszta absztrakció. Ha az egyéni tényezőt hagyjuk ki a nevelésből, akkor csak érzéketlen, élettelen tömeget kapunk. A nevelés tehát a gyermek tehetségének, érdeklődésének, szokásainak alapos megfigyelésével kezdődik. Ezeket a fentiekre való hivatkozással ellenőrizni kell. A szellemi erőket, szokásokat, érdeklődést folytonosan értelmezni kell; tudnunk kell, hogy mit jelentenek. A társadalmi megfelelőjük nyelvére fordítsuk le ezeket, s akkor megtudjuk, mennyire hasznosak a társadalom szempontjából.

Fordította: Szabolcs Éva és Vácz Judit

Dewey: A nevelés jellege és folyamata
      (Szerkesztete: Vág Ottó, Tankönykiadó, Budapest, 1976.) 97-99. o.