Kéri Katalin: A tudás kapui (Szöveggyűjtemény) (JPTE-PSZM - Tárogató Kiadó, Budapest, 1995.)
XVII. - XIX. század
[95] SUÁREZ Y ROMERO A FEGYELMEZÉSRŐL


      Midőn a gyerekek testén minduntalan a büntetés gyalázatos nyomai látszottak, sok szülő jóhiszeműen úgy vélte, hogy ez az egyedüli módja a nevelésüknek. Majd miután a civilizáció fölemelte szavát a kegyetlen fenyítések ellen, természetszerűen számosan akadtak olyanok, akik szerint gyerekeik soha, semminemű tanulói dorgálást nem érdemelnek. A tanulók szemében tekintélyüket vesztett nevelők - a gyerekek ugyanis gyakran hallják a szülőktől, hogy nem azért fizetik a tandíjat, hogy csemetéik cserébe szidalmakat kapjanak - időnként a gyerekek játékszereivé válnak, akik tudják, hogy a szülők meg fogják hallgatni panaszaikat, és rendszerint igazat is adnak nekik, aminek aztán vagy az lesz az eredménye, hogy alaposan összerúgják a port az intézet igazgatójával, vagy nyomban átviszik őket másik iskolába. (...)

      Lássatok hát egy könnyed vázlatot bizonyos intézetekről, az említett szemszögből. Világosan látni fogjátok belőle, mennyire messzi vagyunk tőle, hogy számon kérjük bizonyos nevelőktől fegyelmezési módszerüket; holott az ilyeneknek, akik kellő bölcsesség híján nem fogják föl, hogy nincs szükség verésre és sértő szavakra a gyermekek irányításához, nem volna szabad betölteniök a tisztes és nehéz tanítói állást, hanem szégyenkezve odébb kellene állniok, hogy más módon keressék meg kenyerüket; nem kellene galádul tönkretenniök az ország reménységeit, sem gúnyt űzniök a szülők mindenkor szentséges bizalmából.
      Ezek a sötét agyú, romlott és nemes szándék nélküli nevelők, akik csak az orrukig látnak, akik csak azért magyarázzák el a leckét, mert hallják az arany csöngését, akik nem szeretik azokat a teremtéseket, akiknek a sorsa reájuk van bízva, akik nehéz hivatásukat, melyet azért választottak, hogy nyomorúságukon enyhítsenek, mindenütt és mindenkor gyalázkodó szavakkal illetik, akik meggondolatlan szavaikkal és tetteikkel a tantermekben, és talán kicsapongó társadalmi és magánéletükkel az alantas érzelmek magvát hintik el az ártatlan lelkekben, azért kapnak olyan sokáig helyt az oktatási intézményekben, mert, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, nem nézünk utána azoknak az embereknek, akikre a gyermekeink nevelését bízzuk, és mert jellemünkből vagy szokásainkból eredendően csupáncsak panaszoljuk bajainkat, ahelyett, hogy az orvoslásán fáradoznánk, s szüntelen arra várunk, hogy mások szüntessék meg a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok.
      Nézzük tovább, miért nem tartjuk még kívánatosnak, hogy efféle tanárok gyakorolják a diákjaikon a fegyelmezés jogát. Azok az apák, akik állásuk avagy javaik folytán kivételezett helyzetben vannak, természetesen számíthatnak rá, hogy gyermekeiket nem teremtik le az intézetben; nevük bejegyzése a nagykönyvbe figyelmeztetés is, hogy a gyermek legszelídebb megintésére ez a név eltűnik ama lapokról, így aztán csak attól kell tartaniok, hogy a tanító úr valamely dührohamában elfelejtkezik ezekről a megfontolásokról. Persze, nem minden gyerek gazdag vagy nemes ezeknek a hitvány alakoknak, akik mindazonáltal számos vétek fölött szemet hunynak, lévén hogy a végzős diák mindenkor adakozni szokott az intézmény javára; azt viszont jól tudják, hogy a szegényebb diákokat nemigen viszik át távolabbi és költségesebb iskolába; és hogy esetükben aligha fenyeget oly kötözködés veszélye, mely csődbe juttatná az iskolát.
      Ha valaki azt hinné, hogy az iskolában nincs származási és vagyoni megkülönböztetés, annak azt tanácsoljuk, hogy e tárgyban ne a gyerekeket kérdezzék, akikbe azt kellene beleoltani, hogy tudásuk és erényeik révén kell tisztes megélhetéshez jutniok, hanem hogy, ha csak közömbösségük nem tartja vissza őket tőle, legalább a vizsgákon részt vegyenek. Menten észre fogják venni, hogy a tanító csaknem mindig azoknak a fiaihoz szól, akik vagyonuk vagy állásuk folytán bizonyos tekintélynek örvendenek, és hogy még az ünnepélyes pillanatokban is alig leplezi ellenszenvét és rosszindulatát a szegény vagy egyszerű gyerek iránt, aki összezavart vagy elfelejtett valamit, amit talán rosszul magyaráztak el neki, és hogy mennyire kedves azokkal, akikben hasznot lát, sárba tiporva ezzel a hivatása diktálta pártatlanságot és méltóságot. Persze továbbra sincs okunk rá, hogy megbánjuk ama kijelentésünket, hogy örülnünk kell neki, ha az effajta tanárok, bármi legyen is az okuk rá, tartózkodnak a diákjaik megbüntetésétől. Mivel azonban ők maguk fosztották meg magukat attól a dicső bíráskodástól, amit a tanító gyakorol a tanítványai fölött, már csupán az hiányzik, hogy a családatyák folytonos és éber figyelme megkoronázza a művet, és a nevelői pálya elhagyására kötelezzék őket.

Fordította: Halász Tünde

A régi idők Kubája
      (Válogatta: Salvador Bueno, Európa, Budapest, 1981.) 226-230. o.