Kéri Katalin: A tudás kapui (Szöveggyűjtemény) (JPTE-PSZM - Tárogató Kiadó, Budapest, 1995.)
XVII. - XIX. század
[82] ROUSSEAU: EMIL VAGY A NEVELÉSRŐL


      A növényeket termesztéssel, az embereket neveléssel alakítjuk. Ha az ember nagynak és erősnek születnék, termete és ereje haszontalan lenne számára egész addig, amíg megtanulná használni azokat. Még ártalmára is lehetne, mert miatta a többiek nem gondolnának arra, hogy segítségére siessenek. Így aztán magára hagyatva megölné a nyomor, még mielőtt megismerné szükségleteit. Panaszkodunk a gyermekkorra, és nem vesszük észre, hogy az emberi faj kipusztult volna, ha a felnőtt nem lett volna előzőleg gyermek.
      Gyengének születünk, erőre van szükségünk. Mindennek híjával születünk, segítségre van szükségünk. Ostobának születünk, ítélőképességre van szükségünk. Mindazt, amit születésünkkor nélkülözünk, s amire nagykorunkban szükségünk van, a nevelés adja meg nekünk.
      Ezt a nevelést vagy a természettől, vagy az emberektől, vagy a dolgoktól kapjuk. Képességeink és szerveink belső kifejlesztése a természet adta nevelés, e kifejlesztés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek adta nevelés, saját szerzett tapasztalatunk pedig a bennünket illető tárgyakra nézve a dolgok adta nevelés.
      Három fajta tanító formál tehát mindannyiunkat. A tanítvány, akiben különböző leckék keresztezik egymást, rosszul nevelt tanítvány. Sohasem lesz összhangban önmagával. Egyedül az, akiben mindenik lecke egybevág, és ugyanazokra a célokra irányul, megy a maga célja felé, és él következetesen. Csak az ilyent lehet jól neveltnek tekinteni.
      Nos e három különböző nevelés közül a természet adta nevelés nem tőlünk függ. A dolgok nyújtotta nevelés csak bizonyos tekintetben, míg az emberektől kapott nevelés az egyetlen, amelynek valóban urai vagyunk, igaz, hogy csak feltételesen, mert vajon ki remélheti, hogy teljességgel irányíthatja mindazok beszédét és tetteit, akik egy gyermek környezetében vannak?
      A nevelés tehát művészet, s így csaknem lehetetlen, hogy sikerüljön, mert a sikerhez szükséges együttműködés nem függ senkitől sem. Mindaz, ami gondosság árán elérhető, abból áll, hogy többé-kevésbé megközelítjük a célt, de ahhoz, hogy el is érjük, már szerencse kell.(...)

      Az emberek csak arra gondolnak, hogy épségben tartsák gyermeküket. De ez nem elég: meg kell tanítani neki, hogy magát tartsa épségben, ha felnő, hogy elviselje a sors csapásait, hogy szembe tudjon nézni a bőséggel és a nyomorral, s hogyha kell, meg tudjon élni Izland jégmezőin vagy Málta forró szikláin egyaránt. Hiába tesztek meg minden óvintézkedést avégett, hogy ne haljon meg. Meg fog halni, így van ez rendjén. És ha az ő halála nem a ti gondoskodásotok eredménye, akkor sem helyénvaló a gondoskodástok. Nem annyira arról van szó, hogy megakadályozzuk halálát, mint inkább arról, hogy megtanítsuk élni. Élni nem annyi, mint lélegezni. Élni annyi, mint cselekedni, használni szerveinket, érzékeinket, képességeinket, önnönmagunk minden porcikáját, amely létezésünk érzését kelti bennünk. Nem az az ember élt legtöbbet, aki a legtöbb esztendőt számlálta, hanem aki a leginkább érezte az életet. Hányat temettek el százéves korában, pedig meghalt már születésekor. Csak nyert volna, ha már fiatal korában sírba száll. Legalább addig élt volna.
      A mi egész bölcsességünk szolgai előítéletekből áll. Minden szokásunk behódolás, kényszer, feszélyezettség. A társadalom embere rabszolgaságban születik és hal: születéskor pólyába varrják, halálakor koporsóba szögezik, s amíg emberi arculatát viselheti, intézményeink láncait hordja. (...)

      Sokat vitatkoznak azon, hogy melyek a jó nevelő tulajdonságai. Az első, amelyet én megkövetelnék tőle - és már ez az egy feltételez sok más tulajdonságot -, hogy ne legyen megvásárolható. Vannak oly nemes mesterségek, hogy az ember nem űzheti őket pénzért anélkül, hogy méltatlannak ne bizonyuljon rájuk. Ilyen a katona mestersége, és ilyen a tanítóé. Tehát ki nevelje gyermekemet? Mondtam már: te magad. De én nem tehetem. Nem teheted?... Szerezz hát magadnak egy barátot, mert más megoldást nem találok.
      A nevelő! Ó, micsoda fennkölt lélek!... Valóban, ahhoz, hogy embert alkossunk, vagy apának kell lennünk, vagy többnek, mint embernek. És lám, ez az a teendő, melyet ti nyugodtan rábíztok bérencekre.
      Minél többet gondolunk rá, annál több újabb nehézségre bukkanunk. Úgy kéne, hogy előzőleg a nevelőt a neveltje számára neveljék, a cselédeket pedig a gazdájuk számára, hogy mindazok, akik a növendék közelében vannak, előzőleg ugyanazokat a benyomásokat kapják, melyeket közölniük kell vele. És így visszafelé kéne haladni, nevelésről nevelésre, ki tudja meddig. Mert lehetséges-e, hogy egy gyermeket jól neveljen az, akit magát sem neveltek megfelelően?
      Föllelhető-e valahol ez a ritka halandó? Nem tudom. (...)

A nőnevelésről

      Akár a nem különleges rendeltetését veszem tekintetbe, akár hajlamait figyelem, akár kötelességeit veszem számításba, minden egyaránt megmutatja azt a nevelési formát, amely nekik való. A férfit és a nőt egymásnak teremtették, kölcsönös függésük azonban nem egyenlő: a férfiakat vágyaik a nőktől teszik függővé. A nők viszont a férfiaktól függenek nemcsak vágyaik, hanem szükségleteik miatt. Mi hamarabb tudnánk meglenni nélkülük, mint ők minélkülünk. Hogy meglegyen nekik, amire szükségük van, s hogy a hozzájuk illő állapot biztosítva legyen, az kell, hogy ezt mi adjuk meg nekik, hogy akarjuk nekik adni, és hogy méltóknak tartsuk őket erre. Ők a mi érzéseinktől függnek, attól az értéktől, melyet érdemüknek, s a fontosságtól, melyet bájaiknak és erényeiknek tulajdonítunk. Még a természet törvénye értelmében is a nő ki van szolgáltatva a férfiú ítéletének, nemcsak önmagát, hanem gyermekeit illetően. Nem elég tiszteletre méltónak lennie, az is kell, hogy tiszteljék. Nem elég, ha szép, tetszenie is kell. Nem elég, ha okos, az is kell, hogy okosnak ismerjék el. A nő becsülete nemcsak magatartásában rejlik, hanem jó hírnevében is, és lehetetlen dolog, hogy aki belenyugszik abba, hogy becstelennek tartsák, valaha is becsületes legyen. A férfi viszont, amikor jót tesz, csak önmagától függ, és szembeszállhat a közvéleménnyel. A nő azonban, ha jót tesz, feladatának csak egyik felét teljesítette, mert nem csak az a fontos neki, hogy micsoda ő valójában, hanem az is, hogy mit tartanak felőle. Következik ebből, hogy a nőre vonatkozó nevelés rendszere ebben a tekintetben ellenkező kell, hogy legyen a mi nevelésünkkel. A közvélemény az erény sírja a férfiak között, az erény trónusa a nők között.
      Az anyák jóakaratától függ mindenekelőtt a gyermekeké. A nők gondozásától függ a férfiak korai nevelése, a nőktől függenek ezenkívül erkölcseik, szenvedélyeik, hajlamaik, kedvteléseik, sőt egész boldogságuk. Így tehát a nők egész nevelésének a férfiakhoz kell igazodnia. Nekik tetszeni, hasznukra lenni, megszerettetni magukat és tiszteletüket kivívni, ifjú korukban nevelni őket, felnőtt korukban gondozni, tanácsot adni nekik, vigasztalni őket, kellemessé és édessé tenni az életüket, ez a nők kötelessége minden időben, és erre kell őket megtanítani gyermekkoruktól fogva. Amíg nem térünk vissza ehhez az alapelvhez, eltávolodunk a céltól, és mindazok az elvek, melyekben részesítjük őket, mit sem használnak sem az ő, sem a mi boldogságunk szempontjából.

Fordította: Győry János

Rousseau: Emil vagy A nevelésről
      (Tankönyvkiadó, Budapest, 1957.) 12-13., 18., 27-28., 430-431. o.