Miben áll tehát az egyetem lényege? Kétségtelenül abban, ami a világ minden egyetemén megvan, ami nélkül egyetem nem képzelhető. Ez az egyetem eszméje.
Ez az eszme abban áll, hogy az egyetem a tudomány legmagasabb fokú művelője, s mint ilyen illeszkedik bele a közművelődés rendszerébe.
Természetes, hogy így szoros kapcsolatban áll az egyetem eszméje a tudományról vallott fogalmakkal.
A tudomány módszeresen igazolt igazságok rendszere. Lényeges vonása, hogy nem egyszerűen tudás, mely lehet ismeretek kisebb-nagyobb terjedelmű összege, hanem igazságok rendszere, igazságoké, melyek törvényszerűen összefüggnek, s igazságoké, melyek az értelem előtt logikailag igazoltak.
Tudásunk lehet olyasmiről is, amit nem az értelem segítségével szerzünk, hanem ösztönösen, intuitíve, de ez nem tudomány még akkor sem, ha a legmélyebb bölcseséget tartalmazza. Magát az ismeretet szerezhetjük bármikép, de tudománnyá az ilyen ismeret, vagy ismerettömeg, csak akkor lesz, ha az értelem feldolgozza.
A tudományos munka tehát értelmi munka. Ez nem jelenti azt, hogy érzelmek nem kísérik, hogy cél és törekvés nélküli. Nem. A tudomány szeretete az alapja, az igazság fölismerését kísérő öröm a megkoronázása a tudományos munkának. Ez az öröm a legtisztább gyönyörűség, a legönzetlenebb érzelem. Ezt az önzetlenséget hangsúlyozza az idealizmus. De aki a tudományt szereti, az a tudományra törekszik is, s aki azért a gyönyörűségért törekszik reá, melyet neki az igazság megismerése okoz, mely független az igazság értékesítésétől, az az idealista, s az a tudomány önzetlen művelője.
Ám azért a tudomány mégsem pusztán arra való, hogy a rajongó idealistának gyönyörűséget szerezzen. A tudománynak a világáramlatban kétségtelenül fontosabb szerepe van, kétségtelenül arra való, hogy az emberi életet tökéletesítse, magasabbra emelje.
A tudomány elszakad attól a szubjektumtól, aki műveli. Az igazságok tovább élnek, mint az egyének, kik azt fölismerik. Nem egyesek tulajdonai, hanem az egész emberiség közös kincsei, melyeket tovább adnak nemzedékről nemzedékre s melyeket minden következő nemzedék újabb kincsekkel gyarapít. A tudomány része az emberiség egész szellemi kulturájának, s az emberiség szellemi öröksége, mely tovább él, tovább fejlődik és tovább fejleszti az embert, egyént és az egész emberiséget egyaránt. Tovább fejleszti anyagi és szellemi tekintetben egyaránt, tökéletesebbé teszi az életet, tökéletesíti az élet anyagi feltételeit, a testi életet, fejleszti az ember szellemi képességeit, s fölemeli szellemi élet magasabb és tisztább légkörébe.
Itt kapcsolódik az egyetem szellemi eszméjéhez az egyik alapvető probléma: mi legyen az egyetem célja? Gyakorlati emberek tökéletes kiképzése, vagy a tudomány önzetlen művelése? A tudományok tanítása, vagy a tudományok továbbfejlesztése? Ez is az élet egyik antinómiája, mely úgy tűnik föl, mintha kiegyenlíthetetlen ellentétet tartalmazna, holott voltaképen magában hordozza a kiegyenlítést, mert egyesíteni kell az ember lelkében a két célt. Csak a tudomány önzetlen művelője lehet igazán jó szakember, a távolabbi célokat látó, a magasabbra törekvő, nem a pillanatnyi hasznot kereső.
Az egyetem egyszerű szakiskolává lesz, ha csak a különféle pályákra való előkészítést tűzi célul. Ezt talán a szakiskolák még tökéletesebben is tudnák végezni. Papot, orvost, tisztviselőt, tanárt nemcsak az egyetem képezhet, s az egyetem nem azért egyetem, mert ezekre a pályákra nevel.
Az egyetem mai felfogás szerint a tudományok egyetemét, összességét műveli. Ez a művelés abban áll, hogy tanítja és továbbfejleszti. A tanítás és továbbfejlesztés itt szorosan összefügg. Az egyetem tanítása nem kész eredmények továbbadása, mint a középiskoláké. Az egyetemnek már a tanítása is olyan, hogy a továbbfejlesztésre nevel. A súly tehát nem azon van, hogy a vizsgálatokon követelt anyagot a tanár a maga teljességében előadja, mondhatni, a hallgatókat a vizsgálatokra előkészítse. Hiszen ha a hallgató - mint érettségi bizonyítványa tanúsítja - a főiskolai tanulmányokra érett, akkor a vizsgálatokra önállóan is elkészülhet. Az egyetemi tanítás célja épen az önálló munkára való tanítás, s így nem baj, hogy a tanár az anyagot nem végzi el, hiszen a hallgató megtalálhatja azt a könyvekben. Persze nem egy könyvben. Teljesen ellenkezik az egyetemi tanulmány szellemével egyetlen könyv - bármily kitűnő könyv - betanulása. Az egyetemi hallgatónak minden tárgyra nézve sok könyvet kell áttanulmányoznia, s abból a sokból a hallgatónak magának összeállítani azt, amit tudni óhajt. Az egyetem megtanítja a hallgatót tudományos munkára, s ehhez nem elégséges az előadások hallgatása, a hallgatónak részt kell vennie a tudományos kutatás munkájában, amennyire azt képessége és hajlandósága engedi. Csak ha abban résztvesz, akkor érzi, mi a tudomány.
A tanár személyes hatását ép ezért nem lehet kikapcsolni, még ha a könyvek, folyóiratok, sőt a technika vívmányai: a vetített képek és filmek, a grammofón és a rádió segítik is a hallgatót a tanulásban; mert a személyes érintkezés, az ösztönzés, az irányítás, amit a hallgató kap, ami eszméket ébreszt és ösztönzést ad, talán mindennél fontosabb. Ilyen kontaktust és kölcsönös hatást nem lehet létesíteni másként, mint kölcsönös érintkezéssel.
Nem minden tanár nagy felfedező, nem is lehet az, némelyik már tárgyánál fogva sem. De a világra szóló felfedezések létrejöttében nagyon sok tényezőnek van szerepe, gyakran a szerencsének, a körülményeknek is. A tudomány továbbfejlesztése azonban nem csupán nagy felfedezésekből áll. A tudomány továbbfejlesztésén ma a tudósok ezrei dolgoznak, sőt a világ tudósai állandó kutató munkában vannak, s igyekeznek ezt a munkát szervezni, s bizonyos terv szerint tovább folytatni. A sok ezer tudós munkájának összehatásából fakadnak a nagy fölfedezések. Néha évtizedekig élnek a tudat alatt, végül egynél, az utolsó ponton, fölszínre bukkannak. Néha többeknél is a világ különböző pontjain. Innen a prioritási viták.
Fölmerül már most az a kérdés, nem kellene-e a tudományos kutatást külön kutató-intézetekre bízni, s az egyetemre pusztán a tudományos pályákra való előkészítést hagyni. Az előbb előadottakból következik már, hogy ez az egyetem halálát jelentené. Az egyetem szakiskolává alakulna. A theológiai kar papnevelő-intézetté, az orvosi kar orvosképző szakiskolává, a jogi kar tisztviselőképző, bírói és ügyvédi szakiskolává, s a bölcsészeti kar tanárképző intézetté válna.
A szakképzés talán tökéletesebbé is lehetne ily módon. De ezzel szemben nagy veszteség érné a szellemi életet. A szellemi élet elszegényedne. A kutató-intézet csak kész fiatal tudóst fogadhat be, a nemzet leendő szellemi vezetőinek az a nagy tömege, mely jelenleg az egyetemen készül hivatására, elvesztené a kapcsolatot a tudományos légkörrel. Az ily képzésnek irányadó szempontja az volna: mire van szükség az illető pályán? A hasznossági szempont itt az irányadó, míg a tudományos munka épen a tudomány önzetlen művelését kívánja. Kellenek kutató-intézetek is. De kellenek egyetemek is, ahol a gyakorlati életpálya és a tudományos kutatás találkozik, s egyik a másikat viszi előbbre. A tudósnak eredményeit továbbadni, utódokat nevelni szinte lelki szükséglet. De szükséges ez a kapcsolat úgy az új nemzedéknek, mint a tanárnak is. Az új nemzedék inspirációt kap a mestertől, a tanár impressziókat, s ösztönzést kap a fiatal hallgatóktól. Ez a nagyszerű szellemi közösség teremti meg azt a tudományos légkört, melyben a tudomány élhet és virulhat.
A tanárt a tanítás ösztönzi a rendszerbe foglalásra, a gondolatok kiérlelésére, a világosságra, s épen előadás közben fejlődik ki igazán elmélete. De az ifjúsággal való érintkezés ad neki újabb ösztönzéseket a további munkára, a felmerülő kérdés, a kétség gyakran új irányba tereli őt, s új gondolatsort nyit meg számára.[66]
A tudomány művelésére nézve csak előnyös, ha kutatás és tanítás együtt jár. Egyik a másikat támogatja.
A szakképzés és a tiszta tudomány ellentéte csak látszólagos. Igazi szakember senki sem lehet pusztán alkalmazott tudománnyal, tiszta tudomány nélkül; alapos gyakorlat nem lehetséges elméleti belátás nélkül.
Az pedig egyáltalában nem kétséges, hogy az egyetem tudományos intézet. Ha nem az, nem igazi egyetem. A tudomány művelése itt kutatás és tanítás segítségével történik. A tudományos munkába a hallgatók is bekapcsolódnak, nemcsak tanulnak, hanem kutatnak is a maguk módja és képessége szerint, s ha még nem tudósok is, igyekeznek tudományosan dolgozni, egy-egy problémát megoldani, egy kérdést eldönteni, új eredményekre jutni.
Épen abban rejlik az egyetemnek nagy jelentősége, hogy a jövő nemzedéket bekapcsolja a tudományos munkába. Nem mindenki lesz tudós, de nem tudhatjuk, kiből lesz az.
A tudomány továbbfejlesztésével s előbbrevitelével foglalkoznak a tudományos akadémiák és tudományos társaságok és a kutató-intézetek is. De itt hiányzik a közös együttműködés az ifjúsággal, a tudomány továbbadása és az ifjúság bekapcsolása a tudományos munkába.
Méltán mondható tehát, hogy az egyetem a tudomány legmagasabb fokú művelője, s a tudományos képzés segítségével készít elő azokra az életpályákra, melyek tudományos ismereteken alapszanak, s melyeket ezért tudományos pályáknak szoktak nevezni. Az egyetem azonban ennek az előkészítésnek csak a tudományos részét vállalja, az elméleti részt, melyet ki kell egészíteni a gyakorlati kiképzéssel.
Magára a tudományos pályára is így, a tudomány gyakorlati művelésével képződik ki a tudós bármily szakban. A tudós pálya is pálya, egyike a tudományos pályáknak. Erről írt nagyon érdekes fejtegetéseket Max Weber "Wissenschaft als Beruf" címen.
Ha az egyetemet gyakorlati szakiskolává tesszük, akkor egy egyetemfölötti egyetemet kell fölállítani, vagy az egyetem mellé külön szakiskolát tudósok számára.