Zólomy László: A Rádió ostroma

Azt a parancsot kaptam, hogy menjek a Kistarcsáról jövő vegyvédelmi század elé, és vigyem be őket a Rádióba. A cél az volt, hogy ezekkel a puffancsokkal a Rádió körül tüntető tömeget szétoszlassuk. Nekem eléjük kellett mennem, a Fogarasi út és Kerepesi út kereszteződésénél vártam rájuk. Miután egy darabig vártam, és nem érkeztek, bementem az egyik kisüzembe, és a portáról telefonáltam a minisztériumba. Amikor kijöttem, akkor szóltak, hogy éppen most ment el két tehergépkocsi katonákkal. Ekkor a Kerepesi úton egy motorkerékpáros rohant végig, és kiabálta, hogy ledőlt már a Sztálin-szobor. Én beültem a gépkocsiba, és a Baross téren utol is értem a századot. Megállítottam őket, és a parancsnokkal a következőket beszéltem meg: ő az egyik tehergépkocsival menjen a Múzeum körúton keresztül be a Bródy Sándor utcába és így a Rádióba, én pedig majd a Rókus Kórháznál térek be balra, és úgy megyek a Bródy Sándor utcába. Legalább valamelyik gépkocsi jusson be. Fogalmam se volt arról, hogy mi a helyzet a Rádiónál, teljesen tájékozatlanul, egy szál magam indultam oda. A tehergépkocsival be is érkeztem a Szentkirályi utcához, ott a gépkocsit megállítottam, és a katonákat leszállítottam a kocsiról. Utasítottam őket, hogy jöjjenek utánam. Velem szemben ekkor a Bródy Sándor utcán egy ávós sorfal közeledett - a levegőbe lövöldözve. Amikor megkérdeztem őket, hogy miért lövöldöznek, nagy hetykén azt válaszolták, hogy "megtisztítjuk az utcát". Mondom nekik, hogy én itt nem látok embereket, akiket az utcáról el kellene kergetni. Csak a kapuk alatt álltak emberek. Itt azután szóltak is, hogy éppen most vittek el két halottat meg néhány sebesültet. Tehát itt van az első nagy hazugság, amennyiben azt állítják, hogy nem lehet tudni, hogy ki lőtt először. A tömegnek akkor fegyvere nem volt. Fegyvert egyedül csak az ávósok használtak. Én a vegyvédelmi századdal továbbmentem, és bevezettem őket a Rádióba. A vegyvédelmi fél századot felküldtem az emeletre az ablakokba, és azt az utasítást adtam, hogy ha a tömeg erőszakoskodik, akkor dobáljanak ki puffancsokat, és így riasszák el őket. A vegyvédelmi század másik fele nem jött be a Rádióba, nem is tudom, hogy mi lett a sorsuk. Ezután bementem a Pagodába, és onnan fölhívtam a minisztériumot. Bejelentettem a vezérkar főnökének, hogy a vegyvédelmi fél századdal beérkeztem, a másik feléről még egyelőre nincs tudomásom. Akkor a vezérkar főnöke azt a parancsot adta, hogy vegyem át a parancsnokságot a Rádióban. Ez megdöbbentő feladat volt, mert egyes-egyedül voltam, a vezérkartól senki sem jött velem, a vegyvédelmi századot nem ismertem, fogalmam se volt, hogy kik vannak a stúdióban. Így hát kiálltam a stúdió udvarára, és elkiáltottam magam, hogy parancsnokok hozzám. Ekkor jelentkezett nálam az államvédelmi zászlóalj parancsnoka, Fehér őrnagy, a vegyvédelmi fél század parancsnoka, és a Petőfi Akadémiáról odaérkezett tiszti szakasznak a parancsnoka. Közöltem velük, hogy a honvédelmi miniszter parancsára átveszem a Rádió feletti parancsnokságot. A politikai tiszteknek azt a parancsot adtam, hogy testükkel állják el a Rádió főbejáratát, és akadályozzák meg, hogy a tömeg erőszakosan behatoljon. Még hozzátettem, hogy itt az alkalom az agitációra. Az államvédelmi zászlóaljnak azt a feladatot adtam, hogy az oldalsó és a hátsó bejáratot zárják el, és biztosítsák fegyverekkel. Nem akartam, hogy az ávósok a tömeg szeme előtt legyenek. Nyomatékosan megparancsoltam, hogy a fegyverhasználatot megtiltom. Aztán fölmentem az igazgatói irodába, ahol Benke Valériával találkoztam, bemutatkoztam neki, és közöltem vele, hogy milyen utasítást kaptam. A fegyverhasználatot lényegében meg is szüntettük, és egészen éjfélig tűzszünet volt. Egy-egy lövés itt-ott elhangzott, de hogy azt ki adta le, nem tudtuk. Ekkor történt, hogy a Petőfi Akadémia tisztjei közül egy tisztet a tömegből valaki pisztollyal fejbe lőtt. Egy alkalommal, amikor kimentem a Petőfi Akadémia tisztjeihez érdeklődni, hogy mi a helyzet, a tömegből egyesek odaszóltak hozzám, hogy miért lövünk a tömegre. Én mondtam nekik, hogy nem lőttünk. Erre azt mondták, hogy éppen most vittek be egy sebesültet, jöjjek, nézzem meg a szemben lévő épületben. Nem akartam gyávának mutatkozni, mondtam nekik, hogy rendben van, nézzük meg. Át is mentem, és valóban, az egyik földszinti lakásban éppen ágyra fektettek egy sérült embert. Mondtam nekik, hogy sajnálom, nem tudjuk, hogy honnan eredt ez a sebesülés. Amikor ki akartam jönni a lakásból, odaálltak elém, és azt mondták, hogy "Meg mered mutatni a pisztolyodat? Te nem lőttél még a pisztolyoddal?" Erre elővettem a pisztolyomat, megmutattam nekik, hogy a tár tele van, tehát én nem lőhettem. Nem volt kellemes szituáció, de jobbnak találtam megnyugtatni őket. Így azután vissza is mentem a stúdióba. A Rádióban már a délutáni óráktól kezdve tartózkodott egy küldöttség, amelyik be akarta olvastatni a 14 pontot. Nekem is szóltak, hogy engedélyezzem. Én fölhívtam a honvédelmi minisztert, megkérdeztem, hogy mi a helyzet. Közölték velem, hogy a 14 pont nem olvasható be a rádióba. Ezt tudomásul vettem, közöltem velük, és ebben a tárgyban én többé másokkal nem is tárgyaltam. 10 óra után megérkezett Piliscsabáról Solymosi János alezredesnek a páncélosezrede harckocsikkal, és kívül körülvette a Rádiót. Solymosi alezredessel szemben nekem parancsadási jogom nem volt, de megkértem, hogy egy harckocsit állítson a Rádió főbejárata elé, és így akadályozza meg az erőszakos behatolást. Ez meg is történt. Amikor azonban később a fegyveres harc megkezdődött, a harckocsi, nem tudom, milyen okból, elment a bejárat elől. Arról is tudomást szereztem, hogy a katonák sapkájukat a földre dobálták, letaposták, fegyverüket átadták a tömegnek stb. A Solymosi-ezred megérkezése után a küldöttség megkeresett, és kérték, hogy szerezzek nekik egy tehergépkocsit, hogy eljuthassanak a Parlament elé, és meghallgathassák Nagy Imre beszédét. Én Solymositól kértem is egy gépkocsit, örültem, hogy megszabadulok a küldöttségtől, kivezettem őket a Rádióból, és felraktam őket a gépkocsira. El is mentek. Eközben engem a Múzeum és a Rádió közötti utcában körülvettek a tüntetők, és kérdezték, hogy miért lövünk. Ekkor én kijelentettem nekik, hogy a fegyverhasználatot megtiltottam, a katonák nem lőnek. Ugyanakkor azonban hallani lehetett egy-két lövést. Erre ők azt válaszolták, hogy most is lőnek. Mondtam nekik, hogy igen, de ezek nem mi vagyunk, hanem ti vagytok. Folyt a vita, hogy most vajon ki lövöldözik. Erre én azt mondtam, hogy na, menjünk oda, nézzük meg. Így elindultam és végigsétáltam a Rádió előtt a Bródy Sándor utcán. Jöttek mögöttem ezek a tüntetők, és eljutottunk egészen a Szentkirályi utcáig. A Szentkirályi utca után a Bródy Sándor utca már sötét volt, mert a lámpákat kilőtték. Bal oldalon, a járdán két fiatalember jött velem szembe, hosszú csövű katonai puskákat hoztak. Erre odaálltam eléjük, és azt mondtam, hogy "honnan vettétek a puskát?". Erre nekem ugrottak: "ávós vagy", és berángattak az egyik kapualjba. Ott teljes sötétség volt. Letépték rólam a váll-lapokat, levették a gázálarcomat is, elvették a pisztolyomat, 5-6 puskát a mellemnek szorítottak és szidalmaztak, hogy "ávós vagy, lőtted az embereket!", és mondták, hogy gyerünk hátra az udvarba. Tudtam, hogy milyen sors vár rám, nyilvánvalóan ki akartak végezni. Ekkor én azt mondtam nekik: "Csináltok velem, amit akartok, de előbb beszéljük meg, hogy miről van szó! Én nem vagyok ávós, hanem a néphadsereg ezredese vagyok. A néphadsereg ezredesét szégyenítettétek meg azzal, hogy letéptétek rólam a váll-lapokat." Erre felszólítottak, hogy mutassam meg az igazolványomat. Elővettem az igazolványomat, el akarták tőlem venni. Ekkor az egyik megszólalt, hogy "Ne vedd el tőle, arra szüksége lesz!". Gondoltam, hogy végre egy emberi hang, és kezdtem mondani neki, hogy azért jöttem ide, hogy bebizonyítsam azoknak, akik mögöttem jöttek, hogy nem a katonák lövöldöznek, hanem ti lövöldöztök. Erre az volt a válaszuk, hogy nem lehet odamenni a stúdióhoz. Mondtam, mi az, hogy nem lehet, hiszen most jöttem onnan. "Vigyél oda minket!" Mondom, tessék, menjünk. "De a puska a hátadban lesz." Mondom, rendben van, legyen, és már indultam is. Így végigsétáltunk ismét a Bródy Sándor utcán, és eljutottunk egészen a Rádió kapujáig. Amikor odaértem, akkor mondtam nekik, hogy "Na ugye hogy ide lehetett jönni!". De én már ugrottam is be. Nem sokkal azután, hogy a stúdióba visszaértem, hallatlan tüzelés kezdődött. Nem tudtuk hirtelen, hogy mi az, csak később tudtam meg, hogy addigra a katonáktól, a Lampart Gyárból és egyéb helyekről a tömeg fegyvereket szerzett, és válaszolni akart a 8 óra tájban bekövetkezett ávós fegyverhasználatra. Ez a tűzharc egész éjjel, megszakítás nélkül folyt. A minisztériumból három alkalommal közölték velem, hogy harckocsiszázadokat küldenek támogatásomra. Volt úgy, hogy kihajoltam az ablakon, és úgy néztem, hogy mikor érkezik meg már végre a segítség, de nem érkezett meg egyik se. Így kezdődött meg a fegyveres felkelés. A fegyverhasználatra nem adtam akkor se parancsot, de erre nem is volt szükség, mert hiszen a katonák, önvédelemből, természetes volt, hogy visszatüzelnek. Én akkor mindig teljesen egyedül voltam, és ávósok között nem voltam a legszilárdabb helyzetben. Nem is igen törődtek velem, Fehér őrnagy se nagyon jött hozzám jelenteni, hogy mi a helyzet. Egy alkalommal a tetőről, az egyik kémény mellől belőttek Benke Valéria irodájába is, ahol mi általában tartózkodtunk. Ekkor megkértem Benke Valériát, hogy - mivel itt úgyse tud már semmit se tenni - menjen biztonságos helyre. Meg is történt, többé nem találkoztam vele. A stúdió fegyveres védelmét tulajdonképpen Fehér őrnagyra bíztam, hiszen az államvédelmi erőknek már békében ki kell dolgozniuk a különböző objektumok védelmét, nekik ismerniük kellett a stúdiót, tudniuk kellett, hogy milyen pontokat kell megszállni, és hogy lehet a stúdiót legjobban megvédeni. Így én részletekbe nem tudtam bocsátkozni, mert én magam nem ismertem a Rádiót. Reggel 8 óráig szakadatlanul folyt a tüzelés, és ekkor több irányból betörtek a Rádió épületébe. Mint később kiderült, az emeleten és még más helyen is áttörték a szomszéd épület felől a falat, és így jutottak be az épületbe. Nagy volt a riadalom. Kicsapódott az igazgatói iroda előterének a csapóajtaja, és fegyveresek törtek be. Az ott összegyűlt tisztek hasra vágódtak, én pedig rettentő zavarban voltam, mert nem tudtam, hogy ilyenkor mit kell csinálni, még életemben nem adtam meg magam. A fekvő katonák hátán az egyik csapóajtóhoz ugrottam, azt kirántottam, és beugrottam az utca felőli szobába. Onnan viszont láttam, hogy a szemben lévő épület ablakából fegyverek merednek az épület felé. Tehát nekilapultam a falnak, hogy az ablakon keresztül ne tudjanak eltalálni, és törtem a fejem, hogy most mit csináljak. Ekkor kinyílt ennek a hosszú szobának a két ajtaja, egy-egy pisztolyos kéz nyúlt be, és felszólítottak, hogy menjek utánuk. Minthogy váll-lap nem volt rajtam, nem tudták, hogy ki vagyok, mi vagyok, így azt mondták, hogy álljak be a katonák közé, mert a Rádióban lévő katonákat három csoportba sorolták. Az egyikbe az ávósokat, a másikba a Petőfi Akadémia tisztjeit, a harmadikba pedig a katonákat. Én beálltam a katonák közé, és ott várakoztam. Szerencsém volt, mert minthogy nem ismertek engem még a katonák sem, így nem akadt senki, aki beköpte volna, hogy én vagyok a Rádió parancsnoka. Mint később megtudtam, Fehér őrnagyot a lépcsőházban tarkón lőtték, és még néhány ávós katonának is ez lett a sorsa. Valószínűleg én is így jártam volna, ha megtudják, hogy én voltam a parancsnok. A Rádió földszintjének egyik helyiségébe gyűjtöttek minket össze, hoztak még reggelit is, zsemléket és egyéb harapnivalót. Itt tartózkodtunk néhány órán keresztül, és amikor a környék elcsendesedett, akkor azt mondták, hogy átvezetnek majd minket a Szentkirályi utcában lévő kollégiumba. Hogy a dolog ne legyen nagyon feltűnő, majd négyesével fognak minket átkísérni. Én óvatos voltam, az első két csoportba nem álltam be, majd három másik tiszttel vagy katonával megbeszéltem, hogy majd harmadik csoportként mi menjünk át a kollégiumba. Az első két csoport után el is indultunk négyen, és kiléptünk a Bródy Sándor utcába. Mikor kiléptünk, körülnéztem, és láttam, hogy fegyveres nem kísér minket. Mentünk tovább, és mielőtt a Szentkirályi utca sarkához értünk volna, azt mondtam a többieknek, hogy a sarkon mindenki más irányban tűnjön el. Így is történt, én befordultam balra, és mentem a Szentkirályi utcán kifelé, a Rákóczi út felé. Ekkor még egy érdekes jelenet is lejátszódott közben. Jöttek velem szemben fiatal tüntetők és felkelők puskával a kézben. Odajöttek hozzám, és azt mondták: "Katona bajtárs, nézd már meg ezt a puskát, nem tudunk vele lőni, valami baj van vele." Megnéztem, és láttam, hogy be van szakadva a hüvelye. Mondtam nekik, hogy ebbe a puskába beszakadt a hüvely, ehhez hüvelyvonóra van szükség, és azzal lehet csak onnan eltávolítani, addig a fegyver nem használható. Szervusztok, szervusztok, és mentem tovább. Nem sokkal ezután viszonylag nyugalmas kapualjat láttam, ahol pongyolás asszonyok és civil férfiak álltak. Elhatároztam, hogy ott belépek az épületbe. Bementem, és kérdeztem, hogy van-e valakinek telefonja, hogy telefonálhassak a minisztériumba. A harmadik vagy negyedik emeleten lakott egy szabómester, a nevére sajnos nem emlékszem, ő ajánlotta föl a telefonját, az ő lakására mentem azután fel, és innen hívtam fel a honvédelmi minisztert, aki nagy meglepetéssel hallotta a hangomat, azt hitte, hogy már nem élek.


(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 194. számú interjú, készült 1989-ben.)

Zólomy László (1916-1990), katonatiszt. Ludovika Akadémiát végzett. A második világháborúban a keleti fronton teljesített szolgálatot. 1945-ben Ausztriában amerikai hadifogságba esett. 1945 után fűrésztelepen dolgozott. 1948-ban belépett a Magyar Kommunista Pártba, majd jelentkezett a Magyar Néphadseregbe. 1949 januárjában a vezérkar hadműveleti csoportfőnökségére helyezték. 1954-ben ezredessé nevezték ki. 1956. október 23-án a Magyar Rádió védelmének a parancsnoka. Az október 31-én megalakult nemzetőrség egyik vezetője lett. November 4-én a HM-ben letartóztatták, 1958-ban tíz év börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Vízügyi Tudományos Kutatóintézetnél fordító. 1967 augusztusában munkahelyéről elbocsátották. Ezután kölünböző helyeken dolgozott. 1990-ben a Magyar Köztársaság elnökének szárnysegédévé nevezték ki.