A Duna-Neuburg névre hallgató sváb város idegenvezetője, Jokli Klopter úr a maga magyarázattal egybekötött idegenvezetői szolgálatait ennyire taksálta:

- Négy márka, meg amit megeszik, megiszik az ember.

Ez utóbbi feltétel hallatára kellemetlen érzésem támadt. Jokli Klopter úrnak ugyanis még az emberi kövérséget illető bajor fogalmak szerint is abnormis pocakja volt.

Pedig a bajor mérce e tekintetben nem száll le a kilencvenkilós testsúly alá.

A turistának mindig megéri, ha előre megegyezik az idegenvezetővel.

- Azt hiszem, maga haspók - mondtam -, ha soványabb volna...

Jokli úr elszomorodott.

- Hogy még ennél is soványabb legyek... - sóhajtott. - Úristen, látta volna boldogult apámat. Hát még a nagyapámat! Megevett egy egész sonkát, egy fazék káposztát, egy tál gombócot. Csak úgy csemege gyanánt.

- Megtoldom három márkával - mondtam -, adok hét márkát egy napra.

- Herrgott - vágta rá Jokli úr az ismert német eleganciával. - Maga smucig ember, járja csak egyedül a várost. De ne kerüljön a szemem elé. Azt hiszi, uram, hogy Jokli Klopter kifosztja az idegeneket? Beéri egy-két liter sörrel, meg itt-ott egy kis csemegével.

Másodszor hallottam Jokli úr szájából a csemege szót, s a hideg futkározott a hátamon, de arra gondoltam, hogy a turista okosan teszi, ha mennél kevesebb ellenséget szerez magának, főleg az ilyen testesebb fajtából, így hát egymás tenyerébe csaptunk, Jokli úr zsebre vágta a négy márkát, s lenn a kocsmában fizetett nekem egy korsó sört.

Szokása ez minden idegenvezetőnek a bajor városokban. Az apró figyelmességek ébren tartják a barátságot, s aztán a cimbora kétszeresen kifacsarja belőlünk az apró figyelmesség árát.

Neuburgba kevés turista látogat el. Lehet, hogy ludas ebben Jokli Klopter úr is, de általában kevés turista jár a Svábföldre. Neuburg környéke nemigen csábító. Minden kisváros, minden falu egyazon jellegű itt, a Svábföldön. S ha elvétve akadt valami régi várrom, helyreállították, és sörgyárat csináltak belőle. E tekintetben a bajorok roppant vállalkozó szelleműek. Vegyük példának okáért Genderkingent, Mertingent, Dürzlenkingent, Bersheimingent, Irgelsheimingent meg a többi -ingen-bingent, csupa egy kaptafára gyártott név, mint a sváb újságcímek. A társadalmi élet kimerül az egyes -ingenek közt dúló viszályban és a napirenden levő kocsmai verekedésekben. A helyzet Neuburg környékén a legvigasztalanabb. Szülőföldjének ily nehéz viszonyai közt nőtt fel Jokli Klopter úr...

Neuburg ősrégi város, és ez minden bajor városról elmondható. Ha útirajzot írnék, megírnám, hogy Neuburgnak van két kapuja, így azonban csak annyit jegyzek meg, hogy az első nap estéjén az egyik kapun beléptem, másnap délután pedig a másikon kiléptem. Ez utóbbi Klopter úr lelkén szárad...

Neuburgnak vannak siralmas állapotban leledző várfalai is. Valaha évszázadokkal ezelőtt a svédek lerombolták a falakat, és a jó neuburgiak azóta hozzá se nyúltak semmihez. Magyarázható ez azzal is, hogy Neuburg konzervatív képviselőt szokott választani.

Mint minden valamirevaló bajor városban, Neuburgban is megtalálható az ónémet stílusban épült városháza. A városháza bejáratához magas lépcsőfokok vezetnek fel. Ez minden, amit Jokli Klopter úr erről mondani tudott. A Duna itt két ágra szakad. Még az ilyen kicsiségre is felhívta a figyelmemet Jokli úr. Amikor pedig a hídon mentünk át, Jokli úr kijelentette, hogy ez a híd fahíd.

A hídfőn sisakos katona állt.

Hogy mi célból állt ott, Jokli úr nem tudta, de valószínűleg magának a katonának sem volt erről sejtelme.

Mikor átértünk a túlsó oldalra, Jokli úr kijelentette, hogy itt véget ér a híd. De azt hiszi tán valaki, hogy a városházán meg a fahídon kívül semmi másra nem hívta fel a figyelmemet? Ugyan! A városháza meg a hídfő közt öt sörház és nyolc kocsma található... Az utolsó kocsmán túl van a kapu, azon át hagytam el a várost, amelyben a Svábföld és környéke levéltárát őrzik, s ahol Jokli Klopter úr él, akit a legmelegebben ajánlok minden turista figyelmébe...

Miután kiléptünk a vendéglőből, ahol éjszakáztam, és átmentünk a hídon, Jokli úr így szólt:

- Most megmutatom magának a Hajó vendéglőt.

A szóban forgó intézmény kívülről egyáltalán nem hatott csábítón.

- Be kell mennünk - mondta Jokli úr -, várnunk kell itt egy emberre.

A nyájas hang alapján nem kételkedtem benne, hogy az idegenvezető kamatostul le akarja inni, amivel megvendégelt, annak jeléül, hogy a szerződésünk érvényes, és az a bizonyos kilátásba helyezett várakozás csupán ürügy, hogy foganatba tétessék a szerződés záradéka: "Amit megeszik és megiszik az ember".

Rendeltem sört. Jokli úr hörpintett egy nagyot, és beszélni kezdett:

- Várok egy senkiházira. Közönséges Schweinskerli, afféle Schweinsbübli az illető. - Mondott még néhány nevet, melyek mindegyikében szerepelt a bájos "Schwein" előtag, újra húzott egy nagyot a korsóból, és folytatta: - Uram, annak az embernek sok van a rovásán. De csak jöjjön meg, majd számolunk! Uram, az az ember dürzlenkingeni, én pedig bersheimingeni vagyok. Mi bersheimingeniek "roh, awer gutmütisch" vagyunk, de valahány dürzlenkingeni, az egytől egyig csak "roh", és a jóindulatnak nyoma sincs bennük. Dürzlenkingenben mindenki piszok fráter és Schweinsbübli.

- Schweinskerli - jegyeztem meg, hogy én is mondjak valamit.

- Úgy van, Schweinskerli - helyeselt Jokli úr -, és a legnagyobb Schweinskerli Johannes Bewign.

Kiürítette a korsót, és rendelt másikat.

- Mi - folytatta indulatosan -, mi bersheimingeniek sose szívelhettük egymást a dürzlenkingeni csirkefogókkal. Tetszik tudni, nálunk minden faluban másképp beszélnek, de a dürzlenkingeniek kiejtése annyira siralmas, hogy egyszerűen nem értik meg, amit mi, bersheimingeniek mondunk. Apám bersheimingeni pa'a' volt, s Johannes, a disznó fráter, mindig röhögött rajtam, mondván, hogy nem érti, mi az a pa'a'...

- Engedelmet, Jokli úr, voltaképpen mi az a pa'a'?

- A pa'a', az pa'a', uram. Hogyan mondjam meg magának jobban németül?

(Máig sem tudom, mi az a "pa'a' ", Jokli úr szerint tehát Schweinsbübli vagyok.)

- Tudja, uram, hogy az a semmirekellő Johannes azért jött Neuburgba, hogy konkurráljon velem, és azt híreszteli rólam, hogy részeges vagyok? Mondhatom, gyönyörű idegenvezető Johannes Bewign. Mihelyt megkaparint egy turistát, berúg a turista úrral együtt. A bestia! Azért várunk itt rá, és én majd a szemébe vágom: Látod, Schweinsbübli, nem tettél tönkre, különb turista urakat kísérgetek, mint te... te nyomorult dürzlenkingeni! S ha netán itt hiába várunk rá, biztosan megtaláljuk a Burgsheim sörházban; ha pedig ott se lesz, akkor egész biztosan a Nagypipában iszik, ha nem, akkor a városháza környéki kocsmák vagy a váralji sörházak valamelyikében, de ha még ott se találnánk rá, elnézünk az Utolsó Kapu vendéglőbe.

- No és, Jokli úr, ha ott se lesz?

Az én jeles idegenvezetőm öklével indulatosan az asztalra csapott:

- Akkor elmegyünk utána Dürzlenkingenbe!

Lám, ugye, milyen kellemes ember ez a Jokli úr.

Megbecsülhetetlen idegenvezető! Minden apróságról tudott. Mindenre felhívta a figyelmemet. Magyarázott. Egy szűk utcán ballagtunk. A sarkot elhagyva Jokli úr megállt egy ódon épület előtt.

- Tavaly itt leszúrtak egy weidingi mészárost - mutatott komoran az épületre. - Ez a Burgsheim sörház.

- No és ki szúrta le, Jokli úr?

- A dürzlenkingeniek, uram. Itt szoktak tanyázni. Lehet, hogy itt lesz a versenytársam, Johannes Bewign. Menjen előre.

Letelepedtünk egy asztalhoz, s Jokli úr szakértő szemmel végigmustrálta a homályos szögletet, ahol néhány óriás termetű férfi vitatkozott.

- Nincs köztük - mondta Jokli úr csalódottan. - Azok ott jobbra ketten a Regensburgi utcában laknak, amaz a kettő balra az Augsburgi úton. Elvitatkoznak így még vagy egy óra hosszat, mielőtt ölre mennek. Ebben semmi érdekes nincs. Kár, hogy nincs itt senki a Frigyes térről meg a Pfalzi utcából, azok aztán tudnak verekedni, a külvárosiakról, a lesheimiekről meg a heiniekről nem is beszélve.

Jokli úr sercintett egyet.

- Ezek - mondta csüggedten - azt se tudják, mi a kés. Kapnák csak el őket egyszer a dürzlenkingeniek! A weidingi mészárosnak, akit említettem, betyárosan kilyuggatták a kabátját. Velem ez nem történne meg. Kár, hogy nincs itt Johannes Bewign. De megkeressük őt, uram, és ha egyet szól, elrántjuk a nótáját.

Amint látjuk, Jokli úr sosem viselkedik kimérten az idegenek iránt, mint számos idegenvezető, akik a városnézés során mindent lóhalálában intéznek el, csak hogy mielőbb levessék a kíséret gondját.

Neuburg tehát ősrégi város. Van sok ódon háza, és a szép erkélyes, kúpcserepes házak közé tartozik az az épület is, amelyben a Nagypipa vendéglőt találjuk. A vendéglőben ott a felirat: "Kéretik azonnal fizetni". Nyomasztóan félhomályos, komor helyiség, rozzant, boltíves mennyezet, félő, hogy rászakad a vendégekre. Ez okból alátámasztották két faoszloppal. Egy elszánt bersheimingeni Sámson a támoszlopok kirántásával megölhetne itt egész sereg dürzlenkingenit. Jokli úrnak támadtak ilyen bibliai ötletei.

- Ha túlerőben volnának velem szemben - mondta a szemöldökét összevonva -, tudom, mit tennék. Azt, amit Sámson tett.

Johannes Bewign úr nem volt a Nagypipában. Mivel nem győztük kivárni, mentünk tovább.

- Most elmegyünk a kolostori sörházba - mondta nyomatékosan Jokli úr. - A kolostori sörház arról nevezetes...

Aha, gondoltam magamban, most kezdődik az unalmas magyarázat à la: "Az épület a tizenhatodik századból származik" stb.

- Evett már Neuburgban májas hurkát? - zavart meg gondolataimban Jokli úr.

- Ettem az este a vendéglőben, ahol háltam.

- Akkor tulajdonképpen májas hurkát nem evett. A kolostori sörház arról nevezetes, hogy az itteni ferences atyák olyan finom májas hurkát készítenek, hogy a csodatevő Szent Heliodoruson kívül, aki az egész Svábföldről ide vonzza a zarándokokat, a májas hurka az, ami miatt tömegével jönnek a búcsújárók egészen Felső-Pfalzból. Olykor két processzió összerúgja a patkót a sörházban. S tudja, mit tesznek ilyen esetben a ferences atyák? Megtagadják a májas hurkát mind a két társaságtól. Rögtön helyreáll a béke.

(A beszélgetés folytatása már a kolostori sörházban.)

- S min vesznek össze, Jokli úr?

- Szent Heliodorus képén, uram. Minden processzió elsőnek szeretné végigcsókolni a képet, hogy előbb ihasson, és ehesse a májas hurkát, mert nincs ennél különb csemege.

Jokli úr elfogyasztott e csemegéből kétfontnyit. Egyáltalán szerencsés kis fogadó volt ez. Megtudtuk, hogy Jokli úr konkurrense, Johannes, fél órának előtte távozott holmi turistafélével, valahová a váraljai sörházak felé mentek, és állítólag Johannes érdeklődött Jokli úr felől...

- Ó, a nyomorult - mondta patetikusan Jokli úr. - Tehát mégis sikerült felhajszolnia valami sehonnai turistát. Nem számít, megyünk utánuk a váraljára. A jelek szerint félnek tőlünk.

Jokli úr egyre bizalmasabb lett hozzám.

- Azt a bizonyos turistát majd maga veszi kezelésbe - mondta.

Mondta pedig ezt olyan elszánt hangon, hogy ezt csak így lehetett érteni: "Aki nincs velem, az ellenem van".

Nos, mentünk a vár felé.

Öt sörgyárat ragasztottak a várfalhoz. Úgy bújnak meg a tövében, mint a csirkék a kotlós szárnya alatt. A neuburgiak a vár oltalmába helyezték, ami számukra a legbecsesebb.

A harmincéves háború idején egy svéd csapat eljutott a vár alá, és bevette az első serfőzdét. A győztesek szégyenletes módon berúgtak. Mikor ezt látta a várőrség, kitört, de el kellett vonulnia a második serfőzde mellett. Mi tagadás, a helyőrség nem tudott ellenállni a csábításnak, és némi fontolgatás után a vitézek arra a következtetésre jutottak: ha ők nem isszák meg a készleteket, megisszák a svéd zsoldosok, így hát a svédek helyett a második serfőzde teli hordóinak rontottak neki. Győztek. Kiürítették a hordókat. Közben a svédek észbe kaptak, és támadást intéztek a második serfőzde ellen. Megszállva találták. Továbbvonultak a harmadikhoz, és itt még jobban lerészegedtek, mint az elsőben. Nyakló nélkül ittak. Időközben a helyőrség a második serfőzdében összeszedte magát, és felvonult a harmadik serfőzdéhez, hogy megvédelmezze. Azonban elkésett. Csupán a hortyogó svédeket meg az üres hordókat találta. A vitézek az üres hordók látványától annyira dühbe gurultak, hogy a svédeket egytől egyig lemészárolták. S ez az a bizonyos neuburgi győzelem, amelyről a várkapu sgrafittója alatt olvasható felirat beszél.

- Megérdemelték a sorsukat - mondta komolyan Jokli úr a sgrafitto alatt megállva. - Általában igen sok kárt tettek itt akkoriban a svédek. A Svábföldön, könyvek tanúsítják, a harmincéves háború előtt sokkal több sörgyár volt, mint amennyi most van.

Ez idő szerint, írd és mondd, mindössze öt van belőlük a vár alatt.

E történelmi nevezetességű helyiségek egyikében sem bukkant rá Jokli úr a maga idegenvezető konkurrensére, se én a magam turista konkurrensemre.

- Fő, hogy az ember senkitől se hagyja magát megközelíteni - oktatott Jokli úr az utolsó sörházból csalódottan kilépve. - Felkapom a korsót, odavágom, felkapom a széket, odavágom, letöröm az asztallábat, odavágom. Így a leghelyesebb.

- Nemigen bízom már benne, hogy ott kapjuk a csirkefogókat az Utolsó Kapuban - mondta Jokli úr, mialatt a vár menti szűk utcán a kapu felé tartottunk. - Csak nem a bolondját járatják velünk?

Sose adjuk fel a reményt! Ott találtuk mi bizony a keresetteket az Utolsó Kapu vendéglőben. A turista konkurrensem félénken nézegetett körül. Johannes úr kihívón.

Letelepedtünk szemben velük.

Az idegen turista és Johannes úr még bensőségesebben összeforrottak. Tegeződtek. Hallottam, amint Johannes úr fennhangon biztatja a félénk turistát:

- Te odamész ahhoz az idegenhez, és lekensz neki egy nagyot, a többit Joklival majd elintézem én.

Abban a pillanatban megdördült Jokli úr hangja:

- Minden dürzlenkingeni Schweinskerli!

- Minden bersheimingeni pedig Schweinsbübli! - ordított fel Johannes úr.

Aztán repült Jokli úr korsója, de egyidejűleg repült Johannes úr korsója is. Pillanatokon belül kitört az általános csetepaté, mert üldögélt ott jó néhány lesheimi és heini, akik éltek a kedvező alkalommal, hogy beverhessék egymás fejét.

A fokozódó zűrzavarban kiosontam, és az ajtó előtt összetalálkoztam turista konkurrensemmel.

- Végighajkurásztunk maguk miatt minden sörházat és kocsmát - mondta a konkurrensem. - Johannes mesélte, hogy van valami elszámolnivalója Joklival, mert hogy az konkurrál vele.

Kiléptünk Neuburg kapuján.

- Kellemes kisváros - mondta lelkendezve a konkurrensem, a turista. - Nálunk Württembergben minden olyan unalmas...

Lám! Ilyenek a németek, és ilyenek a duna-neuburgi idegenvezetők...

(Az Ókori Hírharsona törvényszéki tudósítójától)

Arubasban, az Ararát hegy tövében rendkívül felkavarta a kedélyeket Khámnak, Noé fiának a pöre, amelyről egyik előző számunkban a vádirat alapján már beszámoltunk. Mivel nem akarjuk, hogy azok az olvasóink, akiknek figyelmét jelentésünk elkerülte, tájékozatlanok maradjanak, röviden ismertetjük a tényállást.

Noé patriarcha, a közismert műbarát október elsején, a pusztító árvízkatasztrófa után, amikor átszakadtak a halastavak gátjai, hajóján az Ararát tövébe érkezett, s a kormánytól földbirtokot vásárolt, amelyen az agronómia legújabb felfedezései szerint szőlőt telepített és termesztett. Egy napon, tavaly szeptember tizenkettedikén délután három órakor Noé papa három fiával, Szemmel, Khámmal és Jáfettal a borospincébe indult, hogy megkóstolja az újbort.

Talán fölösleges külön rámutatnunk, hogy ez alkalommal nagyobb mennyiségű bort kellett megízlelnie, s az elfogyasztott ital tüstént éreztette hatását, mihelyt a derék patriarcha elhagyta a borospincét. Ráadásul meleg nap volt, Noé a háza melletti gyümölcsösbe vonult, s lepihent az árnyékban egy körtefa alatt. Ekkor jött oda eltévelyedett fia, Khám, s mivel Noé úron csak egy szál ing volt, megpróbálta lemezteleníteni atyját olyképpen, hogy az ing alsó szélét keresztül akarta húzni atyja fején. E pillanatban jelent meg a tett színhelyén Noé úr másik két fia, Szem és Jáfet urak, akik elkergették eltévelyedett öccsüket. A civakodás alatt a sövénynél számos közönség gyűlt össze, köztük hölgyek is, akik felháborodottan szemlélték az undorító látványosságot. Az odahívott rendőr egy órával később letartóztatta a rossz útra tévedt Khámot, és bekísérte a közeli őrszobára, ahonnan kihallgatása után közerkölcs elleni vétség miatt a járásbíróság fogházába szállították. Az elvetemült fiút tegnap, január hetedikén vonta felelősségre a büntetőbíróság tanácsa, Melekhenekh törvényszéki tanácsos elnöklete alatt.

A tárgyalást az esküdtbíróság tanácstermében kellett lefolytatni, a többi helyiség kicsinek bizonyult, oly nagy volt az érdeklődés a per iránt. A közönség soraiban számos köztiszteletben álló hölgyet láttunk.

Khám vádlottat két fegyőr kísérte a tárgyalóterembe. Egyáltalán nem látszott meg rajta a vizsgálati fogság, s mint Noé úr a törvényszéki tudósítók kérdésére kijelentette, elvetemült fia a fogságban inkább meghízott, mint lefogyott.

A tárgyalást a tanácselnök nyitotta meg a vádlott kihallgatásával. Khám a hozzá intézett kérdésekre csengő hangon felelt. Kiderült, hogy a vádlott büntetett előéletű, még az özönvíz előtt büntették meg szentségtörés miatt. Ellopott egy áldozati bikát, s hasonszőrű társaival együtt megette. Másodszor becsületsértés miatt ítélték el egy esztendeje. A vádlott védője azzal a javaslattal állt elő, állapítsa meg a bíróság, hogy Khám nevelését ifjú korában szülei elhanyagolták.

Noé úr határozottan tiltakozik a védő állítása ellen. Igaz, hogy az özönvíz idején, amikor fenn a hegyekben átszakadtak a halastavak gátjai, nem fordíthatott annyi időt a fiú nevelésére, mint szerette és szükségesnek találta volna. Ennek ellenére még ütlegekkel is igyekezett beléoltani a jó erkölcs alapelveit. Sajnos, a vízözön után Khám rossz társaságba keveredett, egy sereg véletlenül életben maradt csirkefogóval barátkozott, s már tizennégy éves korában illetlen szavakat használt és káromkodott.

Arra a kérdésre, hogyan káromkodott, Noé úr azt mondja, rendszerint disznóknak, barmoknak nevezte a társaságban jelenlevőket. Ezzel szemben Szem és Jáfet mindig példás gyermek volt.

A védő megkérdezi Noé úrtól, járatta-e iskolába Khámot.

Noé úr nemmel válaszol, s megmagyarázza, hogy nem tehette az özönvíz miatt. Az utak még nem száradtak fel, s a néptanítók kivétel nélkül vízbe fúltak. Egyetlen polgári iskolai tanító menekült meg, az is eszét vesztette.

Védő: Szíveskedjék megmondani, tanú úr, miért nem fogadott házitanítót Khám mellé?

Tanú: A házitanítók is mind vízbe fúltak. (Nyugtalanság a teremben.)

Védő: Ön művelt ember, kötelessége lett volna, hogy maga oltsa belé az erkölcs szent normáit.

Tanú (emelt hangon): Tisztelt törvényszék! Mindenki előtt ismeretes, mennyi munkámba került, hogy megmentsem az emberiséget a pusztulástól, hány éjszakát virrasztottam át imádkozva, hány napon keresztül tereltem az állatokat hajómra. (A védőhöz fordul): Azt hiszi, doktor úr, könnyű dolog egy tigrist hajóra szállítani? Ugyanakkor még ennek a csirkefogónak a nevelésével is törődjön az ember?

Khám odakiáltja atyjának: Vén iszákos!

A tanácselnök rendreutasítja, a vádlott cinikus mosollyal visszaül helyére.

A tanácselnök most Noé úrhoz fordul: Rendben van, Noé úr, de egy kérdést tisztáznunk kell: Nem vette észre sohasem, hogy a vádlott esetleg lelkileg terhelt?

Tanú: Biztosíthatom, elnök úr, hogy Khám makkegészséges szülőktől származik. Nagypapája, Matuzsálem, hatszázhetven éves korában ép ésszel megmászta a Himaláját. Feleségem is egészséges asszony, ezt a fiamat háromszáznyolcvankét éves korában szülte, ugyancsak testi és szellemi képességeinek teljes birtokában.

A továbbiakban Khám kihallgatására került sor.

Tanácselnök: Hallja, vádlott, a negyedik parancsolat még nem olyan régi, hogy elfelejtette volna. Ráadásul a rendőrség minden alkalmas helyen tízparancsolatos falragaszokat helyezett el. Az előzetes kihallgatás során azt vallotta, hogy tud olvasni, anyja tanította meg rá unalmában (izgalom a teremben), most pedig fejét csóválja, és el akarja hitetni velünk, hogy nem olvasta a negyedik parancsolatot. Egyre-másra ellentmondásokba keveredik. Mondja meg kereken és őszintén: Lehúzta az inget apjáról, Noé úrról?

Khám: Igenis megtettem, mert apám javíthatatlan alkoholista! (A közönség izgatottan zsibong.)

Tanácselnök (szigorúan): Hallja, vádlott, még egy vadidegen embert sem illik nyilvánosan iszákosnak bélyegezni, hát még a tulajdon apját!

Noéné lekiált a karzatról: Te csirkefogó!

Tanácselnök: Vádlott, mondja el őszintén, hogyan történt. Tulajdonképpen mire gondolt abban a pillanatban, amikor ráncigálni kezdte atyja ingét?

Khám: Semmire!

Elnök: Hallja, vádlott, kézenfekvő, hogy az ember csak úgy ok nélkül nem mezteleníti le saját édesatyját. Bizonyára oka volt rá, megfontolt szándékkal fogott hozzá. Ismerje be őszintén, mire gondolt, csak saját magának használ vele. Elvégre a bíróság nem hiheti el, hogy atyja álmát kihasználva, csak úgy ukmukfukk nekiesett az ingének és huzigálni kezdte.

Államügyész: Tudta, hogy az utcán sok ember jár?

Khám: Tudtam!

Védő: Hallja, Khám úr, nem volt maga véletlenül részeg?

Khám: Én nem, de az apám a sárga földig leitta magát. Az utóbbi időben túlságosan gyakran szopott be, attól tartottam, hogy a szél fölhajtja ingét, ezért elejét akartam venni a bajnak, és le akartam róla húzni a pendelyt. (Derültség.)

Elnök: Vádlott, magának a legkisebb oka sincs rá, hogy rossz viccekkel szórakoztasson bennünket. Jó atyja fáradságos életével nem érdemelte meg, hogy ilyen elvetemült módon csúfot űzzenek belőle. Büszke lehetne az édesapjára!

Noéné lekiált a karzatról: Megállj, te csirkefogó, ez is belekerül a bibliába!

Khám védője Szemhez és Jáfethez fordul: Uraim, szíveskedjenek megmondani, miért hagyták atyjukat egyedül a körtefa alatt? Amikor látták, hogy atyjuk egy szál ingben alszik nyilvános helyen, kötelességük lett volna atyjukat betakarni, vagy legalább zsebkendőjüket ráteríteni. Önök azonban Noé urat pucéran hagyták mindaddig, míg a törvényszéki vizsgáló bizottság a tett színhelyére nem érkezett. (Nagy izgalom a teremben.)

Szem úr: Nem volt zsebkendőnk, mi is egy szál ingben voltunk, ahogy a szőlőből hazaérkeztünk.

Védő: Furcsa módi, mondhatom.

Jáfet úr: Kikérem magamnak, doktor úr, hogy nyilvánosan megrójon bennünket. Családunk viszonyai nem engedik meg, hogy még egy alsónadrágot vásároljunk, s minthogy hétköznap volt, nem húztuk fel az ünneplő alsónadrágunkat.

(A tanúk visszaülnek helyükre. Khám gúnyosan mosolyog.)

Államügyész: Ne nevessen, vádlott, komoly dologról van itt szó. Bebizonyosodott, hogy fivérei becsületes és gondos gazdák, igyekeznek kijönni a jövedelmükből. Ami önt illeti, megállapítást nyert, hogy jövedelmén felül költekezik. Például három alsónadrágja van, s hétköznap is viseli őket. Könnyelmű életmódot folytat, már több mint kétszázötven esztendeje állás nélkül van, s négyszáz év óta apja nyakán élősködik. Az özönvíz idején titokban a hajóba csempészte a fuldokló gazembereket, s hogy elférjenek a fedélközben, a vízbe dobott néhány pótolhatatlan őskori állatfajt, amelyek ennek következtében kihaltak. A csendőrség és a községi elöljáróság is a legrosszabb bizonyítványt adta magáról. Illetlenül beszél, nem hagyja békén a lányokat és így tovább.

A továbbiakban felolvassák a törvényszéki orvosszakértők véleményét, melyből kiderül, hogy Khám terhelt egyén, és hajlamos a szexuális perverzitásokra.

Védő: Az orvosszakértők véleménye alapján javaslom, hogy Khám urat megfigyelésre szállítsák be az ideggyógyintézetbe.

Az államügyész tiltakozik.

Noéné lekiált a karzatról: Csak zárják be azt a minden hájjal megkent gazembert!

A bíróság visszavonul tanácskozni, majd fél óra múlva visszatér. A tanácselnök kihirdeti, hogy a bíróság eleget tesz a védelem javaslatának, és a tárgyalást bizonytalan időre elnapolja.

Ezzel egyelőre lezárult a nagy port felvert pör, amelyhez alkalomadtán még visszatérünk. De egyvalamit nem hallgathatunk el: a közegészség érdekében meg kell akadályozni, hogy a közönség a karzatról a földszintre köpködjön. Hogy jutnak hozzá a földszinten ülők, hogy hajukban idegen bacilusokat cipeljenek haza? Reméljük, e figyelmeztetésünknek az lesz az eredménye, hogy a tanácsterem karzatán és földszintjén mindenütt köpőcsészéket helyeznek el.

Frigyes herceg, a waldecki fejedelemség ura hintójával végighajtatott a városon. Az utca két oldalán üdvrivalgó tömeg fogadta. A herceg ölébe hirtelen egy levél pottyant, amelyet ügyes kézzel hajítottak feléje a sokaságból.

Frigyes herceg kedvesen elmosolyodott, felbontotta a borítékot, és ezt olvasta:

Frigyes herceg arcáról lehervadt a mosoly. Mint a másnapi hivatalos lap közölte, őfenségét hirtelen rosszullét fogta el, aminek következtében az ünnepséget félbe kellett szakítani, és Frigyes herceg visszatért a palotába.

A palotába érve a herceg dolgozószobájába sietett, még egyszer gondosan elolvasta a gyalázatos levelet, és miután már vagy ötvenedszer végigfutott pillantásával a sértő szavakon: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! -, úgyhogy a szöveget már betéve tudta, csodálkozva felkiáltott:

- Az a gazember még alá se írta!

Izgatott léptekkel fel-alá kezdett járni dolgozószobájában, állandóan ismételgetve magában: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! Fél órával később összehívatta az államtanácsot.

- Kedves uraim - fordult felindultan a négy titkos tanácsoshoz -, a harmincéves uralkodásom mai évfordulóján rendezett ünnepség alatt ismeretlen tettes a következő levelet dobta hintómba: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord!

A titkos tanácsosok elsápadtak, és Károly báró kijelentette:

- Fenség, ez a levél nem fenségedet illeti.

Frigyes herceg haragra gyúlt.

- Kedves báró - szólt indulatosan -, remélem, ön is tudja, hogy a fenség cím ebben az országban csakis engem illet, és rajtam kívül nincs senki, aki magára vonatkoztathatná ezt a titulust. Mivel pedig a levélben ez áll: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! - a levél engem illet. E kérdésben, úgy hiszem, uraim, mindnyájan egyetértünk. Az állam érdeke azonban megköveteli, hogy megtudjuk, ki az a gazember, aki így megrágalmaz bennünket, mert én ezt az eljárást egyszerűen hazaárulásnak minősítem. Az önök kezébe adom át az ügyet és a levelet, s remélem, az országgyűlés is részvétét fejezi ki nekem, és holnapi gyűlésén egyöntetűen elítéli ennek az elvetemült egyénnek az eljárását, aki nem riadt vissza attól, hogy megzavarja fenséges urának lelki nyugalmát.

Az államtanács a késő éjszakai órákig tanakodott, az értekezletre később a rendőrigazgatót is meghívták.

Másnap az országgyűlés rendkívüli ülésén az elnök meghatottságtól remegő hangon olvasta fel az uralkodó legfenségesebb leiratát, amelyben Frigyes herceg népének hűségére hivatkozott.

Az országgyűlés haladéktalanul feliratot szerkesztett és hagyott jóvá, bár tulajdonképpen senki se tudta, miről is van szó. A városban és az egész országban nyomott hangulat uralkodott. A rendőrigazgató ezalatt egy percet se vesztett, külön kihallgatást kért az uralkodótól, és az állami levéltárból kiigényelte a gyalázkodó levelet.

- Mit kíván tenni? - kérdezte a kancellár. A rendőrigazgató sokatmondón dörzsölte a kezét.

- Egy kis türelmet kérek, méltóságod meg lesz lepve újszerű nyomozási módszeremtől!

A levelet elküldték az állami nyomdába, és a kora délutáni órákban a főváros minden utcasarkán nagy falragaszok jelentek meg a rendőrigazgatóság aláírásával:

(A felhívás alatt a névtelen levél hű és pontos másolata díszelgett.)

Estére nem akadt ember a waldecki fejedelemségben, aki ne tudta volna, hogy Frigyes herceg a legnagyobb szamár a világon.

A rendőrigazgatót másnap reggel nyugdíjazták.

(Egy derék kis legény naplójából)

Mindig nagy gondban voltunk a néném, Lidka miatt, mivelhogy már többször kimaradt éjszakára férfiakkal, akik megkérték a mamát, hogy Lidka rövid időre kiruccanhasson velük. Egyszer betoppant egy fölöttébb rendes, derék tisztviselő, Syrovátko úr, odaállt a mama meg a papa elé, és igen szépen kérte őket, engedjék vele Lidkát kirándulni. Folyton fújta az orrát, s hajtogatta, hogy teljességgel tisztességes ember és tiszta jellem. A mama bólintott, hogy no jó, menjenek csak, de Lidka nyolc órára otthon legyen, mert ő bizony nem melegíti meg kétszer a vacsoráját, meg különben sem illik későn hazajárni, mert egy leány könnyen hírbe kerülhet. Erre Syrovátko úr ismét fújni kezdte az orrát, és erősködött, hogy ő tisztességes ember, nem pedig holmi szoknyapecér.

- Szoknyapecér ide, szoknyapecér oda, csak hozza vissza a lányt egészben és épségben - mondta a papa -, különben sincs ínyemre az ilyesmi.

No de mitévő lehetett? Ha a mama kimond valamit, nekünk a papával hallgatnunk kell, még ha igazunk van is, és a mama ostobaságot művel.

Syrovátko úr hát vitte Lidkát. A mama keresztet rajzolt Lidka homlokára, nekem pedig Syrovátko úr adott egy ötkrajcárost amolyan jóvátétel gyanánt azért, amit majd elkövet.

Már este fél kilenc, de Lidka sehol, aztán tíz, bezárták a ház kapuját, majd tizenegy. A mama sírt, a papa megette Lidka vacsoráját, dühösen járt fel-alá a szobában, és kiabált, hogy majd ő felelősségre vonja Syrovátko urat, reggel elmegy a hivatalba. A mama jajgatott, hogy biztosan történt velük valami, esetleg Lidka a lábát törte, a nyakát szegte, a vízbe fúltak, vagy isten ne adja, Lidka elveszítette a legdrágábbat, amiben a mamára ütött.

Kérdeztem, hogy az mi, erre a papa adott egy nyaklevest, a mama meg rám parancsolt, hogy imádkozzam. Azt mondtam, hogy az őrangyal vigyáz Lídkára, mivelhogy láttam egy képet, amelyen az őrangyal egy keskeny pallón vezet át a szakadék fölött egy vak leánykát, a leányka hátán virággal teli hátikas.

De a papa morgott, hogy Lidka legfőbb őrangyala ez idő szerint Syrovátko úr, s ha történetesen ő leány volna, nem óhajtaná, hogy Syrovátko vezesse éjnek idején hazafelé kirándulásról.

Aztán éjfél lett, és a mama már nem az "aranyos Liduskáját" siratta, hanem elmondta a nénémet mindenféle ringyónak és lotyónak, a papa pedig ordított:

- Minden férfi kéjenc, parázna alak, az embernek szinte nem lenne bátorsága senkivel kirándulni.

Nem aludtunk hajnali háromig. Kettő tájt megroppant valami a szekrényben. A mama keresztet vetett:

- Jézusmária, ez rosszat jelent!

A húgom, Mařena nem tudott hová lenni az örömtől, mivelhogy egyszer, amikor hét óra helyett este kilenckor jött haza, megverték. Háromra a papa kifacsarta a lelkét az üveg rumnak, és így szólt:

- Történt, ami történt, azt már nem hozhatjuk helyre, reggel eltöröm a pasas lábát, felkötöm magam, és mindnyájatokat kiirtalak. - Ezzel horkolni kezdett az asztalra borulva, a mama pedig eloltotta a lámpát, nehogy a papában tüzet fogjon a rum. Lefeküdtünk, és aludtunk nyolcig. Fél kilenc tájban egyszer csak nyílik az ajtó, betoppan Syrovátko úr, és rögtön azt mondja:

- Ne ijedjenek meg, Lidka kisasszony nem mer hazajönni.

A papa felült az ágyban, egyet sercintett, és így szólt:

- Beállított hozzánk, elvitte a lányomat kirándulásra, most hagyjon neki békét, és menjen isten hírével.

A mama alsószoknyában volt, dobbantott egyet, és rászólt a papára, hogy hallgasson, ne védje, ami védhetetlen, aztán nekiesett Syrovátko úrnak, aki fújta az orrát, és egyre hajtogatta, hogy ő teljességgel tisztességes ember, hirtelen vihar támadt, felhőszakadás, jégeső, a zápor elmosta a hidat, így hát, mivel a vonat nem ment, kénytelenek voltak szállóban tölteni az éjszakát. Van ott, úgymond, egy kisebbfajta szálló, és nem is került sokba.

A mama sírva fakadt:

- Jézusmária, szálló! Maga parázna semmirekellő, adja vissza a leányomat olyan tisztán, ahogy elvitte!

Syrovátko úr reszketett, és dadogva magyarázta, hogy Lidka az úton besározódott, és a szállóban nem volt se szobaasszony, se kefe.

- Gyönyörű szálló, mondhatom! - kiabált az ágyból a papa. A mama sírt, és szüntelen holmi fehér liliomot emlegetett, Syrovátko úr pedig egyre hajtogatta:

- Nagyságos asszonyom, nyugodjon meg, tisztességes ember vagyok, én másutt háltam.

A mama megragadta Syrovátko urat, rázta, mint a rongyot, és kiabált:

- Nem igaz, ismerem én az ilyesmit, vannak tapasztalataim!

Syrovátko úr csak fújta az orrát, hadonászott a zsebkendővel, és bizonygatta, hogy csupán baráti vonzalom alakult ki kettejük közt a kiránduláson, afféle kisebb baráti kötelék, mint aminő példának okáért közte és Lidka papája közt van. Erre a papa odakiabált az ágyból, hogy köszöni szépen Syrovátko úr barátságát. A mama ismét rádörrent a papára, hogy hallgasson, aztán megragadta Syrovátko urat, és követelte, hogy esküdjön meg ez előtt az ártatlan kisfiú előtt, mármint énelőttem, s fülön fogva odavonszolt Syrovátko úr elé, esküdjön meg, hogy feleségül veszi Lidkát. Syrovátko úr pirult, mint a pipacs, és kétségbeesve magyarázkodott, hogy nem veheti feleségül Lidkát, mivelhogy már nős és elvált. Amint a papa ezt meghallotta, ordítani kezdett, hogy adjanak a kezébe pisztolyt, most már biztosan nem kerüli el a fegyházat. A mama úgy fogta az alsószoknyáját, mint aki el akar ájulni, Syrovátko úr a bajuszát rágta, amikor nyakig sárosan, kisírt szemmel berontott közénk Lidka, térdre vetette magát a papa ágya előtt, és égre-földre esküdözött, hogy ez volt az első és utolsó eset, és hogy Syrovátko úr tisztességes ember, a szomszéd szobában hált.

- A színigazat mondja, kisasszony - kapott a szón Syrovátko úr -, erre nem is gondoltam. Jézusmária, nagyságos asszony, mennyi ott a poloska, csókolom a kezét.

Ezzel fogta a kalapját, és már kívül is került az ajtón. Lidka szeretett volna utána szaladni, de a mama elkapta, és taszított rajta egyet, mint a papával szokta tenni, és rápirított, hogy haszontalan teremtés, szégyent hozott az egész családra. Most aztán hajkurászhatják a vőlegényt, igazán nem lesz könnyű dolog, mivelhogy az esetnek híre megy.

Lidka hát hajkurászta a vőlegényt, és rá is akadt egy "palira", ahogy a papa elnevezte az illetőt. Csakhogy nem volt ám az pali, hanem egy minden hájjal megkent csibész, név szerint Wavroušek. Fekete zsinórra kötött cvikkert viselt, és mindig úgy megtömte magát nálunk kenyérrel, hogy majd szétfakadt. Egy szép napon beállít azzal a kéréssel, hogy kirándulni vihesse Lidkát. A papa nem szólt semmit, csak fütyörészett magában, a mama pedig meglehetősen sokatmondón hunyorgatott Lidkára, és azt mondta, hogy Lidka nem szeret kirándulásra járni. De Lidka is kérőre fogta a szót, mondván, hogy nem járt még a Nyerítő tetején, ez egyszer megpróbálhatná.

Erre aztán a mama hosszú beszédbe fogott, és addig emlegette az erényes életet, míg Wavroušek úr elővette a zsebkendőjét, s éppúgy fújni kezdte az orrát, mint annak idején Syrovátko úr, és váltig hajtogatta, hogy tisztességes ember és szilárd jellem. Hallottam, amint a papa morog magában:

- Amaz azt mondta, hogy tiszta jellem, ez meg, hogy szilárd jellem, no úristen, segíts!

De azért csak elengedtük Lidkát kirándulásra, mivel a papa szerint Wavroušek úr afféle ostoba pali, mindazonáltal a lelkükre kötötték, hogy fél kilencre otthon legyenek, máskülönben megint újra kellene melegíteni a vacsorát.

Igen ám, de tíz óra, fél tizenegy, a mama nyugtalankodik, és azt mondja:

- Csak nehogy megint úgy legyen, mint akkor!

Tizenkettőkor a papa kezében ott volt a menetrend, és fejből mondta:

- A nyerítői megállótól tizenegykor indul az utolsó vonat, várunk még fél órát, aztán kiugrom az ablakon. - Ment a konyhába, ismét kiürítette a rumos üveget, s amikor az óra egyet ütött, énekelni kezdett: - Nesze, kislány, aranypénz, elég egy éjszakáér'...

A mama le se teremtette, csak sírdogált, hogy, úgymond, Lidka rossz végre jut. Aztán a papa bebújt az ágyba, és tüstént horkolni kezdett, mi is ágyba bújtunk, s a mama, mielőtt elaludt, így szólt:

- Majd reggel megmondom nekik a magamét!

Reggel kilenckor szerencsésen meg is érkeztek. Az a bizonyos pali kézen fogva vezette Lidkát, és így szólt:

- Nagyságos asszonyom, szilárd jellem és becsületes ember vagyok. Akaratom ellenére nagy felhőszakadás támadt, jégeső, szörnyű égiháború, röpködtek a villámok, csapdosott a mennykő, így hát ott maradtunk a szállóban, de erényes keretek közt, mert én aludtam bal felől, Lidka jobb felől.

A papa már nem bírta ki, hogy olyan sokáig hallgasson, felül az ágyban, és azt kérdi:

- Abban a nyomorúságos szállóban kerestek menedéket, amiben Lidka múltkor Syrovátko úrral volt?

A mama nekiugrott a papának, és fojtogatni kezdte, Lidka összeesett az ajtó mellett, Wavroušek úr pedig felkiáltott:

- Gyönyörű társaságba csöppennék! - s kirontott az ajtón. Lidka aztán teljes tizennégy napon át bömbölt, senki sem szólt hozzá, csak a papa mondogatta:

- Majd én kerítek neked vőlegényt. - Be is járt ungot-berket, míg aztán egy szép napon meglehetősen beszíva hazaállít, és így szól: - Nos, végre találtam vőlegényt. Az illetőnek derék gazdasszonyra van szüksége, mert önállósítja magát, és fogadót akar nyitni. - Közben a papának oly szépen csillogott a szeme. - Derék, jóravaló ember, eljött Prágába, s ahogy megegyeztem vele, holnap, vasárnap idehozom, és minden teketória nélkül megtartjuk az eljegyzést. Kappant sütsz, én pedig hörpintek egyet, hogy meglegyen a kurázsi.

Úgy is volt. A papa másnap elhozta a vőlegényt, leültetjük az asztalhoz, és várunk Lidkára, aki a szomszéd helyiségben foglalatoskodott az új frizurájával.

De már jön is Lidka, a vőlegény rámereszti a szemét, Lidka őrá, elsápad, a vőlegény szintén, fogja a kalapját, és már ott sincs. Ő volt ugyanis a főpincér abban a szállóban, ahol Lidka mindig menedéket keresett Syrovátko úrral meg Wavroušek úrral, valahányszor a kiránduláson elkapta őket az a bizonyos szörnyű jégeső.

A gyermeknevelésből akkor tanultam legtöbbet, midőn elszegődtem nevelőnek Loskot tanácsos tizenhárom éves fia mellé, aki már a másvilágra küldött egy öreg francia nevelőnőt anélkül, hogy négy év alatt egyetlen francia szót is megtanult volna. Ezt a semmirekellőt Éliásnak hívták.

Apjának sok öröme telt fiacskájában, s a szünidőre kívánta rám bízni. Előadást tartott nekem a gyermeknevelésről, kifejtve, hogy a gyerekeknek mozgási szabadságot kell adni, máskülönben ellustulnak, elpuhulnak és elkényelmesednek. (Következésképpen, ha egy gyerek leesik a fáról, ez a legjobb módszer a lustaság, elpuhulás ellen.)

- Éliás ebből a szempontból - magyarázta a boldog apa - rendkívül találékony. Imád ugrálni és futkosni, s ez eddig sem testileg, sem lelkileg nem vált kárára. A francia nevelőnőt például megtanította versenyt futni, pedig már túl volt az ötvenen, igaz, bele is halt szegény. Berountól egészen Příbramig futott a fiam után, attól tartva, hogy a gyereknek valami baja esik; megállás nélkül loholt öreg csontjaival az országúton. És ez beadott neki. Ha kibírja, világrekord születik. Utolsó szavai ezek voltak: "Éliás, mondani nekem az aller - menni ige perfectumát." Éliás rávágta: "Feszt menni" - és a francia nevelőnő már az Úrban volt.

Lelkiismeretesen felkészültem tehát feladatom betöltésére. Fegyverviselési engedélyt váltottam, vásároltam egy browningot, s felkutattam minden gyermeknevelésről szóló könyvet.

Kezembe került a többi között egy 1852-ben kiadott gyermeknevelési szakkönyv.

Fölöttébb megörvendeztetett az a rész, amely azt taglalta, hogy a rosszul alkalmazott gyengédséggel miként ronthatók el a gyermekek. Kedves, őszinte szavakkal magyarázta:

"A jókor alkalmazott együttérzés egyike az emberi szív legnemesebb megnyilvánulásainak, ámde ennek is korlátokat kell szabni, s nem szabad gyengeséggé változnia. Ezzel korántsem kívánjuk azt állítani, hogy egy gyermeket addig kell verni, amíg el nem ájul. Ha észrevesszük, hogy a gyermek ájuldozik, az ütlegelést tüstént abba kell hagynunk, s iparkodnunk kell magához térítenünk őt. Ez elsősorban a satnyább gyermekekre vonatkozik. Az egészséges, jól fejlett gyermek a kiadós verést is jól állja."

Alaposan agyamba véstem a régi iskola mesterének szavait, s elindultam. Úgy éreztem magam, mint aki büntető hadjáratra indul a vadak ellen, vagy valami hasonlóra vállalkozik.

Éliás anyja fogadott, egy legjobb éveit taposó kellemes hölgy, s közölte, hogy Éliás már megint a könyvek között fekszik fönt a könyvtárszobában. Ez meghökkentett, minthogy egészen más fényt vetett Éliásra. Dicsérőleg nyilatkoztam hát tudásszomjáról, amit a kereskedelmi tanácsosné azzal ütött el, hogy immár napok óta hiába tiltja ezt neki.

Felmentem a könyvtárba. Éliás csakugyan könyvek között feküdt. Hatalmas halom könyv, brosúra, folyóirat, album alá volt temetve, s abból a tömérdek rakásból jött a hangja:

- Itt, jobbra van még egy hulla! Óvatosan vigye, az istenért, mert még szétesik a kezében!

A könyvtorony megingott, s alóla négykézláb kimászott Éliás, új tanítványom, két jókora daganattal a fején. Minden bevezetés nélkül így szólt:

- Tehát maga az új nevelő; tudja, mit játszottam? Az Ararát hegy összeomlását. Könyvekből építettem egy falat, aztán aláástam, hogy betemessen. Az előbb éppen parancsokat osztogattam, hogy húzzák ki az utolsó hullákat. Jöjjön, segítsen eltakarítani, hadd férjünk hozzá!

- Kihez?

- Magammal vittem ebbe a szerencsétlenségbe a macskát, és amikor a fal ledőlt, a fejére zuhant egy nehéz, veretes biblia.

A macska valóban a biblia és még egy nehéz kötet alatt feküdt, és nem adott semmi életjelt.

- Meg kell villanyoznunk - mondta Éliás, s még mielőtt megakadályozhattam volna, eloltotta a villanyt, s a macska lábát beledugta a biztosítékba. Egy durranás. Éliás felüvöltött, s máris a földön feküdt. Megállapíthattam, hogy a macska magához tért, Éliás viszont áramütötten nyúlt el a földön. Mikor eszméletre tért, szomorúan magyarázta:

- A macskának meg nekem mindenből együtt kell kivennünk a részünket. Ha egyikünk valamiből kimászik, akkor a másik esik bele.

Szemmel láthatóan letörve lement az ebédlőbe, ahol meguzsonnáztunk. Teleszívta a száját kávéval, majd fölöttébb művészi módon ráfecskendezte az egészet a kalitkájában tollászkodó papagájra, amely ingerülten rikácsolni kezdett:

- Ne babrrrálj! Ne babrrrálj!

A siker valamicskével jobb kedvre derítette Éliást. Mesélni kezdett egy korábbi nevelőjéről, cseppet sem takarékoskodva a sértő kifejezésekkel. Mélységes megvetéssel beszélt róla, kivált, ha tar feje került szóba.

Elmondta, hogy egy légy egyszer azt hitte a nevelője fejéről, hogy tükör, és apró barna pontocskákkal lepettyezte. Ő azonban vizet vett a szájába, s olyan pontosan spriccelt vele, hogy eltalálva a legyet, leseperte a nevelő úr fejéről, aki viszont ettől dühbe gurult, és felmondott.

- És képzelje - folytatta Éliás -, mindenki azt hitte, hogy szándékosan és rosszindulatból köptem a fejére, holott én teljesen ártatlan voltam a dologban, mindennek a légy volt az oka. Mégsem mehettem a nyilamért vagy a légpuskámért, hogy azzal lőjem le - abból lett volna csak a nagy zűr. Mindig balszerencsém van, még akkor is, amikor igazán nem akarok semmi rosszat. Múltkoriban például Quo vadist játszottunk, és a kertészék kislányát, Mařenkát egy ökörhöz kötöztük. Aztán ostorral rávertünk az ökörre, s az Mařenkával egészen Hořovice főteréig rohant. Akkor is mindenki megharagudott rám, mert amikor Mařenkát keresni kezdték, én meg akartam nyugtatni őket, és azt mondtam, hogy ne törődjenek semmivel, majd olvasnak az esetről az újságban. Egyáltalán nagyon furcsállom, hogy az idősebbek miért nem adnak a gyerekeknek nagyobb szabadságot. Még a vakációban is nevelőket szabadítanak ránk. Higgye el, sok minden eszembe se jutna, ha nem kellene látnom egy ilyen nevelő fancsali pofáját. Ez persze magára nem vonatkozik, de eddig még mindegyik azt képzelte magáról, hogy isten tudja, milyen magasztosan néz ki, holott igazán nyomorúságosan festettek, amikor engem a jó útra akartak téríteni.

Aztán a nagybirtokon és a faluban élő barátairól számolt be még, majd megkérdezte, hogy van-e a krokodilusoknak tyúkszemük?

Ha jól emlékszem, azt feleltem, hogy a tyúkszem a krokodiloknál sem ritkaság, s hogy a New York-i (örökösen ez az Amerika!) állatkertben egy óriási krokodilt meg kellett operálni, mert annyira kínozta a tyúkszeme, hogy a fájdalomtól már egyáltalán nem evett. Ez bizonyult a világ legnagyobb tyúkszemének, mert akkora volt, mint egy óriás burgonya, s fél kilót nyomott.

Kellemesen kezdtünk szórakozni. Ő elmondta, hogy van egy nagy dogja kint az udvaron, amelyik minden idegenre ráveti magát, s csak akkor nem bántja, ha az illető meséket mond neki. A meséket viszont elhallgatná akár órák hosszat is.

Az ebédnél illedelmesen viselkedett, s látni való volt, hogy némiképpen kedvtelve nézeget engem.

A papagájt is békén hagyta.

Vacsora után aludni tértünk.

Lefeküdtem, s egy kis ideje olvastam már, amikor halkan kinyílt az ajtó, és a szoba közepéig beosont a jókora dog. Hallani lehetett Éliás hangját:

- Vigyázz rá, Labe!

A dog az ágyhoz jött, s vicsorogni és morogni kezdett rám. Felegyenesedve ültem az ágyban, s vacogott a fogam.

Az ajtó becsukódott. Minél jobban vacogtak a fogaim, annál jobban vicsorgott a dog.

- Legyen eszed - mondtam a kutyának -, Labe, kutyuskám, én vagyok az új nevelő.

A dogot ez némiképpen érdekelhette ugyan, de azért nem tetszett neki. Mellső lábát az ágy szélére támasztotta, s tovább morogva farkasszemet nézett velem.

Eszembe jutott, amit az a haszontalan Éliás kölyök a mesélésről mondott.

- Kedves Labe - szóltam a doghoz -, hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, és annak a királynak volt három fia. A három fiú közül az egyik...

A kutya még erősebben morgott.

- Csak ne dühösködj - dadogtam -, ha ez nem tetszik, mondok másikat: Sok-sok száz évvel ezelőtt, amikor az emberek nem voltak még olyan okosak, mint ma...

- Vrr-varr-rraf-vaf!

- Te jóisten, hát akkor majd valami mást. Válassz, Labe. Egy kiszolgált katonának egyszer nem volt mit enni, és éppen egy nagy rengetegbe ért...

- Rraf-vaf!

- Volt egyszer egy boszorkány, annak a boszorkánynak egy kunyhója az erdőben, és abban a kunyhóban egy fekete kandúrja.

Isten tudja, meddig tartott ez így. Talán két óra hosszat, talán hármat, de mindenki, aki Éliás csődítésére összefutott az ablakom alatt, meg volt győződve arról, hogy megőrültem.

Az éjszaka csöndjében egyik mese kergette a másikat. Volt egyszer egy anya, és annak az anyának kilenc lánya... A dog már nem morgott. Most már csak akkor morgott, ha abbahagytam a mesélést.

A meséket már teljesen összekevertem. Odalent hallgatták: Volt egyszer egy hercegnő, s annak a hercegnőnek aranycipellő volt minden haja szálán... Volt egyszer egy paraszt, hatalmasan uralkodott, és feleségül vette a kisbéresét.

Az ajtó kinyílt. Az a minden hájjal megkent csibész előbb kiszólította Labét, aztán behívta az embereket. Azok rám vetették magukat. Az intéző elrendelte, hogy addig is, amíg az orvos megérkezik, vetkőztessenek le meztelenre, s kössenek vizes lepedőkbe, s tegyenek le valahová a sarokba. Állítólag ez használni szokott.

Bár kétségbeesetten ellenálltam, mégis csakhamar a sarokban feküdtem. A haszontalan Éliás műve bevégeztetett.

Az orvos, aki a vizes lepedőkbe kötözve látott meg a szoba sarkába lökve, mint egy csomagot, rögtön belátta, hogy nem lehetek épeszű.

Jelenleg szanatóriumban vagyok. Ismerőseim, akik meglátogatnak, s akiknek elmondom esetemet, csak a vállukat vonogatják, s aztán felszólítanak:

- No, Bešák úr, mondjon nekünk valami mesét!

Hogy milyen nehéz ez a mi nevelői hivatásunk!

- Giuseppe Boro Triesztbe érkezett. Mivelhogy elfogyott a pénze, gróf Eisenfelsi Ulrik néven mutatkozik be Bittornel fogadósnak, akinek van egy gyönyörű leánya, Lucia. Lucia beleszeret az álgrófba, de Giuseppe Borót a városban megpillantja a gaz tengerész, Lorenzo, aki tud bizonyos titkokat Boro életéből, s tudja róla azt is, hogy legutóbb Rómában megölte húga csábítóját, azonkívül leszúrt további három embert, akik a csábítónak segítséget nyújtottak. Így hát Giuseppe Boro módfelett megijed, kiönti a szívét Bittornel fogadósnak, és egy pohár bor mellett meghitt barátságot kötnek. Elhatározzák, hogy Lorenzót megmérgezik, és ez sikerül is nekik, amikor a gyanútlan Lorenzót meghívják borozásra. Mivel azonban a holttest eltávolítása nagy munkával jár, beavatják a dologba Luciát is. Lorenzo hulláját bevarrják egy zsákba, és éjnek idején kiviszik az erdőbe, ahol sok a mély szakadék. Az a szándékuk, hogy a zsákot behajítják valamelyik szakadékba, és már ott vannak a szakadék szélén, amikor meglepi őket egy csendőr. Lucia megmenti a helyzetet, tőrét beledöfi a csendőr szívébe, amikor az épp leszáll a lóról, hogy megnézze, mit művelnek itt. Lorenzo hulláját a csendőrével együtt bedobják a szakadékba, ekkor azonban a gazdátlanná vált ló felnyerít, a közelben lódobogás hallatszik, s felbukkan egy újabb csendőr. Ezt pisztolylövéssel leteríti Giuseppe Boro, s mindhárman megnyugodva hazaindulnak. Tovább nincs, kiadó úr.

A rémregények kiadójával, Toms úrral szemben ülő fiatal férfi szomorúan nézett a szemébe a jó öregnek, aki felkiáltott:

- No de legyen már vége a tréfának, Krámský úr, mi lesz tovább, mit csinál a többi hullával? Embereinek ott kellett volna maradniuk, mivelhogy a lövés minden bizonnyal odacsábít még egy csendőrjárőrt, irgalmatlan harcra kerül sor, kő kövön nem marad, így képzelem, érti, fiatalember? Egyébként roppant óvatlan a lőfegyverekkel való bánásmódot illetőleg. Éjnek idején elsüti a pisztolyt, amikor cipeli a hullát, hogy levesse a szakadékba, sőt közben már megölt egy csendőrt is. Ez hiba, nagy hiba, valóságos önleleplezés. Ha a maga Luciája oly sikeres műveletet hajtott végre a tőrrel, miért nem szúrta le a másik csendőrt is?!

Toms úr felállt, és a félig telt kávéház asztalának támaszkodva felháborodásában hangosan kiáltotta:

- Még egyszer kérdem magától, mért nem tőrrel ölte meg a másik csendőrt is? Annak is a szívébe döfhette volna a tőrt, és véget ért volna a komédia. No persze, az úrfi nem követi a régi, bevált sablonokat. Ez a mai fiatalság! Hiszen ismerte a néhai Charvátot, az tudott bánni a tőrrel! 1900-ban kezdte, és folytatta egészen 1905-ig, mégpedig Németországban, s Charvát csakis tőrrel meg méreggel dolgozott. A lövés éjjel zajt üt, s ha tovább folytatja, magyarázza meg nekem, legyen szíves, hogyan mászik ki a csávából. Csúful beleragad, annyi szent. Úgy beszélek magával, mint az édesapja, roppant értelmes fiatalember, s azt hiszem, nincs még minden veszve. Használja ki most az alkalmat, és meneküljön. Nem érti, hogy azok után, ami történt, lehetetlen visszatérnie a városba? Egérutat kell nyernie, ki a nagyvilágba. Esetleg lásson hozzá a rablógyilkossághoz. Válogatás nélkül öljön meg nőt, gyermeket, Luciát pedig hagyja, hadd jusson a törvény kezére, aztán szabadítsa ki, esetleg, sőt ez a legfontosabb, keljen útra arra a helyre, ahol a leányt majd fogva tartják, és végezzen az őrrel. Merném ajánlani a kaucsukbotot, isten ments, hogy pisztolyt használjon, megint belemászna a csávába, mert a lövésre mindenki felriad.

- Biztosítom önt, hogy már nem fogok lövöldözni - mondja a fiatalember. - Köszönöm a jó tanácsát. De tessék mondani, használhatok továbbra is mérget? Melyik méreg öl nyomtalanul?

- Látszik, hogy nem dolgozott olyan hosszú ideig a szakmában, mint a néhai Charvát. Minden méregnek marad nyoma, aztán sor kerül a boncolásra. Hagyja csak, hadd boncoljanak, aztán találjanak az orvosok, teszem azt, sztrichnint. A mérgekkel tüntetően dolgozzon. Főképp gazdag rokonokat és hasonló népséget lehet megmérgezni, lehetőleg fokozatosan, ez többet hoz a konyhára. Hogy tehát el ne felejtsem, mihelyt az őrt megöli, minden rendben lesz, no és ne feledkezzen meg róla, hogy a mai kor megkívánja a sorozatos bankrablást is. A szolgákat kloroformmal kábítjuk el, vagy pedig feltűnés nélkül gyorsan ölő mérget fecskendezünk a vérükbe. A nehéz páncélszekrényeket dinamittal robbantjuk fel. Aztán sor kerülhet a pisztolyra. Itt helyénvaló a pisztoly, és a browning remek szerszám. Persze egy-két vonatrablás szintén jól hat majd. Behatolhat nyilvános helyekre is, színházakba, vendéglőkbe, kávéházakba, s aki ellenáll, és nem hajlandó átadni a pénzét, azt irgalom nélkül durrantsa le, mint a kutyát, ismétlem, mint a kutyát, fiatalember, és most jó szívvel lásson munkához!

Felálltak, s meglepetve látták, hogy körös-körül összetett kézzel térdelnek a vendégek, a pincér, a pikoló, nemkülönben a kávéház-tulajdonos, és sorsukba való néma belenyugvással könyörögnek irgalomért.

A Poděbrady felé tartó zsúfolt személyvonat elindult a lysái állomásról. Az utasok kihasználták, hogy a vonat Lysában nyolc percig áll, falatoztak, ittak rá, s most kedvük támadt egy kis beszélgetésre. A tanulságos eszmecseréhez egy ösztövér férfi adta az indítékot, aki jobb felől ült az ablak mellett, s diszkréten feltette a kérdést, kinyithatja-e az ablakot.

- Kinyithatja, de nem muszáj kinyitnia - szólalt meg mély basszus hangon egy elégedett ember hátul a kocsiban. - Nekem aztán mindegy. Minálunk cseheknél előfordul, hogy az ember nem tudja, kifújja-e az orrát, vagy sem.

- Szörnyű - hallatszott egy női hang a háttérből.

- Nem is olyan szörnyű - sietett közbeszólni egy fiatal férfi, aki a kupé közepén ült -, ha kinyitják az ablakot, lesz, aki huzatot érez, lesz, aki nem, ez természet dolga.

- Tisztelem a nemes természetű embereket - hallatszott megint az iménti basszus. - Sok nemtelen ember szaladgál a világon. Egyesek nyelvet öltögetnek, ami a cseh nevelésre vall. Hosszú éveken át tagja voltam a járási tanácsnak. Az útkaparók nyelvet öltögettek rám. Mihelyt azt mondtam, hogy az emberek mind marhák, sok kellemetlenségem támadt. A járásbíróság elé kerültem. Mondtam, hogy köztiszteletben álló polgár vagyok. Maga majom, vágtam oda a bírónak. Elítéltek, de a mai napig nem tudom, miért. Hogy disznóknak neveztem őket? Édes istenem, igazán furcsa, miért épp egy olyan állat, mint a disznó, amit a járásbírónak mondtam, és ami önökre is illik, használatos szidalomképpen. De ilyenek a cseh viszonyok. Az ember senkinek sem mondhatja, hogy marha vagy disznó, jóllehet a sertéstenyésztés napjainkban a nemzetgazdaság fellendítésének fontos témája. Na és, uraim, ha azt mondom önöknek, hogy disznók, mindjárt rám rontanak.

- Ripők alakokkal nem beszélek - kezdte rá az ablak mellett ülő úr -, maga egyszerűen előáll, és mindenkit sérteget, épp ez az, ami jellemző a cseh viszonyokra. Ha valaki azt mondaná magának, hogy hülye, rögtön tanúkkal igyekezne bizonyítani, hogy az nem igaz. Nálunk Csehországban senki semmi egyebet nem tud, mint hogy olyan módon beszél a politikáról, mint maga. Nálunk Csehországban kinyitják a vonaton az ablakot anélkül, hogy valakiben volna annyi kurázsi, hogy azt mondaná az ilyen legénykének: Eddig! És ne tovább! A klerikalizmus a gazság álarca. Ezt jól jegyezze meg magának! Nem vagyok klerikális, de hiszek Isten mindenhatóságában. Ha az ember ma a répára néz, azt kell mondania, Isten akarata nélkül senkinek egy haja szála sem görbül meg. A száj- és körömfájás Isten csapása rajtunk, mert túlságosan elragadtattuk magunkat szabadelvű jelszavakkal. A szabadság túlontúl drága számunkra, mert íme, a korszerű törvények, amelyeket maguk szavaztak meg, tiltják, hogy a jószág, ha szájfájása vagy körömfájása van, dolgozzék a mezőn. Ezt úgy hívják, makacsság. A mi időnkben, ha a jószág sántított, ott hagyták az istállóban, és punktum. Aztán kihajtották a mezőre, s ha valakit megfertőzött, úgy is jó volt. De ma, ma jönnek az állatorvosok.

- Azoknak az időknek már vége - mondta a szemben ülő öregasszony. - Ki keres ma a jószágon? És hol a tisztesség? A gyerekek illetlen nótákat énekelnek, de a tanítók az iskolákban nem döngetik el őket. Terjed a hitetlenség, és a lányom teherben van. Pedig olyan istenfélő leány volt. De egy szocialista elcsábította.

- Maga tehát azt mondja, hogy marha vagyok? - hallatszott ismét a basszus hang.

Csend volt. Az ablak mellett ülő úr idegesen megszólalt:

- Azt éppen nem mondtam, tanúim vannak rá, hogy semmi efféléről önnel nem beszéltem, mert önt a mai cseh viszonyok közt a ziláltság patológiás tünetének tartom.

- Jártam a patológiai intézetben - szólt közbe egy sapkás férfi a kocsi ajtajából -, belek voltak az asztalokon, és tisztították, mint a lúdbelet. Valami gazdag ember belei voltak.

- Semmi sem tart örökké - mondta az öregasszony, s a kalauz jelentette, hogy Nymburk következik.

András pap immár tizennyolcadik esztendeje leledzett a purgatóriumban, anélkül, hogy tudta volna, miért. Egyelőre még mindig nem ítélték el véglegesen, bár az utóbbi esztendőben nem volt valami nagy a tülekedés a purgatóriumban. A lelkek nagyobb része éppen csak bekukkantott, és máris vitték őket fogak csikorgatása közepette a pokolba. Ahogy múlt az idő, András pap összeszedte a bátorságát, és megkérdezte az egyik őrt álló angyaltól:

- Miért tartanak itt engem, uraim?

Az angyal szárnyát vonogatta, és az mondta:

- Tisztelendő úr, a pöre még nem ért véget.

E szavaktól András papot olyan rossz érzés fogta el, ahogy csak lélek érezheti magát a purgatóriumban, különösképpen akkor, ha nem tud semmilyen vétkéről. Azok közé a derék falusi lelkészek közé tartozott, akiket klasszikusaink írnak le remekműveikben. Földi életében magán viselte e leírások minden külső jelét: hosszú, fehér haja volt, reszkető öreges hangja és makulátlan, tiszta lelke.

Most meg hosszú-hosszú évek óta ül vizsgálati fogságban a purgatóriumban.

Az utóbbi időben társa került: egy káplán, aki abban reménykedett, hogy tízezer évet kap. A boldogtalan a jubileumi kiállításon negyedóra hosszat állt és bámészkodott a hullámvasút alatt, s hazafelé menet megütötte a guta.

- Tudja tisztelendőséged, mennyi hamisítatlan brüsszeli csipkét láttam?! - mondta a káplán András papnak, akinek ártatlan lelke képtelen volt felfogni a különbséget a közönséges és a csipkés alsószoknya között.

Az angyalok csendesen röpködtek körülötte, sajnálták a jámbor plébánost, csodaszép dalokat énekeltek a szentatyák szövegére, s azt mondogatták:

- Fellebbezzen, tisztelendő úr!

András pap végül elszánta magát, és megírta a következő beadványt:

Kérvényét nemsokára visszakapta.

- A külzet hiányzik - mondta a kézbesítő angyal, aki világi életében kabinetirodai hivatalnok volt.

András pap gyöngybetűivel szépen felírta a kérvény hátsó oldalára:

Halála napjának évfordulóján (a beadott kérvények elintézése a földön sem történik gyorsabban) a következő választ kapta:

Csendesen teltek-múltak az évek a purgatóriumban, a jámbor lelkek fogaikat csikorgatták, s az angyalok dalolva ringatták a kereszteletlen kisdedek bölcsőit.

András pap végre idézést kapott: "Jelenjen meg a szentséges ítélőszék előtt."

A purgatóriumi tárgyalóteremben helyet foglaltak a tanács tagjai, csak a szolgálatos angyalok láthatták őket, az elővezetett vádlottak előtt a szentséges tanács láthatatlan maradt. A légben András pap életének könyve lebegett, láthatatlan kéz lapozott benne.

- András pap - szól egy hang -, magad előtt látod életed könyvét. Mindvégig tiszta és makulátlan, egyetlen lap kivételével. Válaszolj őszintén kérdésünkre: Igaz, hogy egyik bátyád Ausztráliában élt?

- Igenis, tisztelt tanács.

- Halld újabb kérdésünket: Levelet írtál bátyádnak Ausztráliába?

- Igen, így volt. Ezernyolcszáznyolcvankettőben írtam neki Sydneybe.

A könyv becsukódott, s megszólalt egy mély hang, minden jel szerint a tanácselnök hangja:

- Áttanulmányoztad Szent Ágoston egyházatya minden könyvét?

- Igen.

Szárnyak suhogása hallatszott. A bíróság tanácskozásra vonult vissza. Újabb szárnysuhogás, s egy hang szólott a magasból:

- András pap tizenötezer évi purgatóriumi tartózkodásra ítéltetik, a büntetés idejébe beszámíttatik a huszonkét esztendei vizsgálati fogság.

I n d o k o l á s

Szent Ágoston egyháztanító az Úr 415. esztendejében írt De retractatione, vel librorum recensione című könyvében eretnekségnek bélyegezte az ellenlábasokban való hitet. (Lásd 213. lap.) Minthogy Ausztrália az ellenlábasokhoz tartozik, aki hisz Ausztrália létezésében, eretnekség vétkébe esik. Hogy András pap e vétket elkövette, bizonyítja levele, amelyet bátyjának küldött az ellenlábasokhoz, az ausztráliai Sydneybe. A bíróság enyhítő körülménynek tudta be a vádlott büntetlen előéletét, töredelmes és őszinte vallomását.

- Ne sírjon - vigasztalták az angyalok az elítéltet -, ilyesmi bármelyik földi törvényszék előtt is megtörténhetett volna magával...

Tillingen és a Duna partján fekvő Höchstädt bajorországi városok között ősidők óta ádáz ellenségeskedés dúl. A középkorban a tíllingeniek zsoldosokkal és gyújtóanyagokkal bőségesen felszerelve csónakjaikon gyakorta kiruccantak Höchstädtbe, amely egy-egy ilyen látogatás után rendszerint porig égett. Máskor viszont a höchstädtiek kergették végig a negyven kilométeres úton egészen hazáig a tillingenieket, s azt a tíz kilométeres fasort, amely Höchstädt fölött indul Tillingen felé, "Az akasztott tíllingeniek fasorá"-nak nevezték el.

Egynémely dologban a két város szokásai eltérők voltak egymástól; a tillingeniek ugyanis a fogságukba esett höchstädti szomszédaikat nem akasztották, hanem macskaként a Dunába fojtották, s amikor egy ízben egy höchstädti tanácsnok a tillingeniek kezébe került, felnégyelték, s az egyik negyedét rendkívüli futárral Höchstädtbe küldték, ahol viszont a futárt felakasztották a vár kapujára, minden abbeli érvelése ellenére, hogy ő mint futár sérthetetlen.

Így ment ez mindaddig, amíg a városoktól el nem vették az ilyen kisded játékok és szórakozások kiváltságát, s a modern idők nem szelídítették meg az efféle kirándulások kegyetlenkedéseit, s az összekülönbözéseket nem szűkítették le az Őrangyalhoz címzett út menti fogadó területére. Ez a fogadó Höchstädttől és Tillingentől egyaránt húsz kilométerre van, a két ellenséges területnek éppen a határán.

Ide jártak a két városból verekedni minden vasár- és ünnepnap. Gyalog jöttek, de létrás és trágyahordó szekereken szállították haza mindkét fél harcosait, szétvert fejjel, törött bordákkal, s fölöttébb elégedetten, amiért a dolog megint olyan szépen sikerült.

Mindkét fél újra és újra bizonyítani akarta a városuk vezető szerepéről elterjedt évszázados legendákat, s az Őrangyalhoz címzett fogadóban a harcok éppen olyan véresek voltak, mint amikor évszázadokkal korábban a tillingeniek ostromlétrákon kapaszkodtak Höchstädt várfalaira, kezükben égő gyantakoszorúkkal, miközben a védők félmázsás kövekkel küldték őket a várárok mélyére. És ugyanolyan elkeseredettek voltak ezek a csaták, mint amikor a höchstädtiek faltörő kossal döngették Tillingen város kapuját, mialatt a tillingeniek odaföntről forró szurkot öntöttek az ostromlókra.

Egyik fél sem mondhatta soha, hogy tökéletesen legyőzték, míg csak a kerületi beosztás a höchstädtieket ki nem szolgáltatta a tillingenieknek. A höchstädti kerületet megszüntették, s Höchstädt városát a tillingeni kerülethez csatolták. Höchstädtben csak Amtsgericht, Tillingenben viszont Bezirksgericht volt.

A höchstädtieknek csak kivizsgálni volt joguk polgáraik ügyeit, az aktákat aztán Tillingenbe küldték a kerületi bíróságra, ahol szigorúan és kegyetlenül ítélkeztek. Sorozásra is Tillingenbe kellett menniük a höchstädtieknek, s mindenfajta hivatalos ügyben Höchstädt mindig csak Tillingen után következett. A höchstädtiek az egész vonalon hendikepeltek, elnyomottak és megalázottak voltak. Amidőn például egyszer egy vasárnapon alaposan elverték a höchstädtieket az Őrangyalhoz címzett fogadóban, a rákövetkező vasárnapon annyi csendőr vonult fel oda a tillingeni kerületből, hogy a höchstädtiek a legjobb akarattal sem adhatták vissza a kölcsönt.

Ettől az időtől fogva már csak alkalmilag kerültek össze, ha bevonultak katonának, de a közös szolgálatban a höchstädtiek az ellenséges tenger közepében - meghajoltak a túlerővel szemben, s leszerelés után azt hangoztatták odahaza, hogy ilyen körülmények között immár teljesen kilátástalan a harc, miért is az otthoniak gyáva frátereknek tekintették őket. Úgy látszott, hogy a höchstädtiek soha többé nem szégyeníthetik meg ellenségüket, amikor az új, a modern kor elhozta Dél-Németországba a futballt.

A kezdeti időkben a Tillingen klub nyomába se ért a Höchstädt legénységének.

A höchstädti tizenegy teljesítménye igen figyelemreméltó volt. Oly keményen mentek a labdára, mint amikor őseik elkergették a város kapujától a tillingenieket. A labdát olyan ellenállhatatlan erővel rúgták az ellenfél hálójába, mint amikor évszázadokkal azelőtt őseik faltörő kosokkal és gerendákkal Tillingen kapuját rombolták szét.

A Höchstädt összes játékosának, a centerhalfnak, a bekknek és a szélsőnek az összjátéka szétverte az ellenséges kapu előtt a védelem testekből álló falát, s egyszer még az is megesett, hogy a Mannheimer kapujába a labdával a saját bekkjüket is berúgták, és senki sem tudta, hogyan is keveredhetett egyáltalán oda.

Lövéseiknek iszonyú ereje volt. Az ellen kapujába rúgott labda félrevágja a kapust, kilyukasztja a hálót, leszakítja egy kapu mögött álló néző fülét, agyonver a pályán kívül egy játszadozó kutyust, s leüt a lábáról egy járókelőt, aki le akarja stoppolni.

Egy másik példa: a Höchstädt és Ingolstadt közötti mérkőzésen a Höchstädt gólja, amelyet az Ingolstadt hálójába rúgtak, két áldozatot követelt. A kapus is, a labda is kilehelte lelkét, s a játékot tíz percre félbe kellett szakítani, amíg a kapusnak nem akadt helyettese, s nem szereztek egy másik labdát.

A pályáról levonulóban a höchstädtiek büszkén énekelték harci dalukat:

Stílusukat rendkívül kemény játéknak nevezték, s egy környékbeli újság sportrovatában azt írták az egyik mérkőzésükről, hogy ez nem futball, hanem az utolsó ítélet volt. Másutt a Höchstädt-Ringelsheim találkozóról azt jelentették, hogy a verduni harcokra emlékeztetett.

Az őszi évadban a höchstädti zöld-kékek a következő eredményekkel dicsekedhettek: eltörtek 28 pár lábat, betörtek 49 bordát, kicsavartak vagy eltörtek 13 pár kezet. Betört orrok száma: 52. Eltört vagy más módon megrongált orrcsont: 19. Betört lapocka: 16. Hasba rúgás az ellenfél teljes harcképtelenségével: 32. Kivert fog: 4 tucat. S ha mindehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy az őszi idényben 280 gólt rúgtak, s csak hatot kaptak, akkor ez a belemenős játék lenyűgöző eredményének tekinthető.

Az ellenséges klubok lapjai, irigyelve sikereiket, egy alkalommal a következőket írták a Höchstädt klub egyik legjobb játékosáról: "Friedmant ezúttal balszerencse kísérte rúgásaiban. Csak két ellenfelének tudta eltörni a lábát, a kapus térdét pedig egyszer se találta el."

Dél-Németország összes klubja alulmaradt velük szemben, s amikor északról meghívták egy barátságos mérkőzésre az Altonát, a csapatból csak a kapus tért haza bekötött fejjel, egyébként az egész csapat, a tartalékokat is beleértve, a höchstädti kórházban maradt.

Nyugodtan nézhették-e mindezt a tillingeniek, ha egyszer nekik is volt egy fehér-sárga klubjuk? A Tillingen nem volt rossz csapat, keményen játszottak ők is, és térd- vagy sípcsontrúgásaik éppen olyan veszedelmesek voltak, mint a Höchstädt rúgásai. Hasba rúgási technikájuk is magabiztos és megbízható volt, s ezért a tillingeni közönség hangos tapssal jutalmazta őket. És mégis, egyik mérkőzést vesztették el a másik után.

Egyszer azután eszükbe jutott valami, s elhozatták Münchenből trénernek az angol Burnst, aki lassan megtanította őket elegánsan játszani, eredményesen cselezni, jól kombinálni, s reggeltől estig velük dolgozott, míg végül egy nap azt mondhatta:

- Most pedig hívjátok meg a lipcsei bajnokcsapatot.

Meghívták, és kikaptak 4:2-re.

- Nem számít - mondta Burns tréner -, még három ilyen vereség, s többé nincs okotok félni senkitől.

És tovább gyötörték magukat a finom kombinációs játék begyakorlásával, amelyben az egyén, ha a maga szakállára játszik, akkor egy nagy senki és semmi, csak egy ostoba fanatikusnak tekinthető, amely játékban az összjáték a minden.

Meghívták a Preussen bajnokcsapatot, s kikaptak 2:1-re. Aztán a Mühlhausen kiváló csapatával döntetlent értek el, s ekkor Burns tréner kijelentette, hogy most már bajosan akad ellenfél, amely legyőzné őket. A lipcsei bajnokcsapat revansmérkőzése a Tillingennel szomorúan végződött Lipcse számára! Öt gólt vittek haza, s a Tillingen hálójában csak egyet hagytak, de azt is büntetőrúgásból.

Amikor a Höchstädt a Tillingen Lipcse fölött aratott pompás győzelméről olvasott, az egész klub elzöldült a méregtől.

És amikor később az Allgemeine Sportzeitungban azt olvasták, hogy a tillingeni fehér-sárgáknak a vasárnap aratott pompás győzelmük után már nincs komoly ellenfelük Dél-Németországban, s hogy olyan játékot mutattak be, amely az ellenfél csapatát is elragadtatással töltötte el, úgy érezték magukat, mint elődeik, amikor a tillingeniek egyszer elfoglalták egész Höchstädtet, és kifosztották.

És még nagyobb dühre gerjesztették őket a cikk ilyen mondatai és alcímei: "A tillingeni védelem kiváló teljesítménye", "A tillingeni kapus önfeláldozó védése", "A csatárok kiváló támadóereje", "Tűzijáték a lipcsei kapura", "A jobbszélső remek cselező technikája".

- Én becseleznék neki egyet - jegyezte meg Thomas csatár borúsan. - Többé nem játszana senki ellen, legfeljebb az égben, Szent Péterrel egy kapura.

- A Tillingen kapusából füstölt húst csinálnék káposztával, a bekkből pedig valami vadasat - szólalt meg magabiztosan a balszélső.

Együtt ültek valahányan a klubhelyiségben, s most egy percre elakadt a beszélgetés. Várható volt, hogy most majd valaki megszólal, s valami olyat mond, ami egyszeriben megvilágítja a helyzetet, s könnyít a lelkükön.

Ez a valaki a klub intézője volt.

- Játszunk velük egy barátságos mérkőzést - mondta. - Meghívjuk őket. A helyi lapok majd elintézik a dolgot. Visszavágó mérkőzés sohasem lesz, mert a Tillingen az utolsó mérkőzését játssza majd nálunk. Aki nem tesz bénává legalább egy játékost, azt kizárjuk a csapatból, s ha állásban van valahol, akkor nyomást gyakorolunk a munkaadójára, hogy tüstént bocsássa el. Ezenkívül a kapu hálójához kötjük, s gólokat fogunk rúgni bele.

A helyi újságok azonnal a Höchstädt klub rendelkezésére álltak, s csalogatni kezdték a Tillingent városuk vulkanikus földjére.

Különösen a Dél-Németország legjobb csapata című cikket írták meg roppant körültekintően. Kiemelték a Tillingen legutóbbi győzelmét, dicsérték a játékukat és a meglepő eredményt. Azt írták, hogy a Höchstädt is felmutathat egy sor szép diadalt, de azt, hogy melyik csapat a jobbik, a Tillingen vagy a Höchstädt, nos, azt csak a két klub találkozója döntheti el egy barátságos összecsapáson, amely mérkőzésen el kell felejteni mindent, ami már úgyis elintézett dolog a két város között, amelyeknek a nevét a két klub büszkén viseli. A labdarúgás nemzetközi játék, a helyi érdekeknek semmi szerepük nincs benne. Itt nem a középkori zsoldosok fizikai ereje dönt, hanem a sportoló tiszta idealizmusa, aki a játékba bátorságot és sportszerűséget visz. A Tillingen höchstädti látogatása nyilván mindörökre eltüntetné a régi Svábföld e két városa között fennállott összes nézeteltérést.

Valami hasonlót évszázadokkal ezelőtt már írtak egyszer a höchstädtiek Tillingen várnagyának, kérve őt, hogy tisztelje meg látogatásával városukat, s ígérve, hogy becsületesen járnak el vele szemben, és menlevelet is küldenek, csak jöjjön egyezkedni a tillingeni és höchstädti határ ügyében.

Amikor a tillingeni várnagy megérkezett, valóban nem esett semmi bántódása, szívélyes mederben megtárgyalták vele az összes fájó kérdést, ám ettől a várnagy úr annyira felingerült, hogy megnyugtatandó kénytelenek voltak felakasztani őt. Így aztán ott lengedezett Höchstädt város falán, a menlevéllel a kezében.

Egy másik cikkben, amellyel a Morgenblatt szerkesztője tökéletesen el akarta vakítani a Tillingent, az alábbiak olvashatók:

- No nézd csak - mondták a Tillingen klubban, amikor e sorokat olvasták magukról. - Lám csak, mit tesz a sportsiker. Egy évvel ezelőtt még senki se tudott rólunk, ma pedig még a höchstädtiek is majd elolvadnak a magasztalástól. Tizenegy hónapja sincs még, hogy azt írták rólunk: mi vagyunk a legnyomorúságosabb csapat a világon, s hogy csak azt tanácsolhatják nekünk, hogy inkább dugóval játsszunk, mint futballal. Jól van, ha azt akarják, hogy elverjék őket, hát nem vagyunk ellene, hogy játsszunk velük egy barátságos mérkőzést. Kitömjük őket. Azt írják, hogy a Höchstädt is egy sor szép diadalt mutathat fel. Átkozott hazugjai! Olyan klubokkal játszottak csak, mint az Ingolstadt, Regensburg, Truttensdorf, Keichenthal. Közismert verekedők, azt sem tudják, mi az a fejjáték. Számukra a legnagyobb kombináció az, ha minden oldalról körülveszik az ellenfél játékosát, és lerúgják. Testre mennek és sohasem a labdára.

- Mi is csináltuk - sóhajtott fel a jobbszélső. - És higgyétek el, szép idők voltak azok. Emlékezzetek csak vissza, hogyan intéztem el egyszer az Ulmerbrüder centerét. Összetörtem a gerincét, nyakát és bal lábát; ráadásul egyetlen rúgással.

- A klub költségére temettük el - szólt közbe csípősen a pénztáros. - A maga rúgása kétezer márkánkba került, mert mindannyian ragaszkodtak ahhoz a hülye ötlethez, hogy labda alakú koporsóban kell eltemetni.

- De a mérkőzést befejeztük, s nem kellett visszafizetni a belépődíjakat - mentegetőzött a jobbszélső.

- Nem kétséges, hogy győzünk a Höchstädt ellen - jelentette ki ünnepélyesen a Tillingen kapitánya. - Győzünk a finom kombinációs játékunkkal. A mi támadásainkat senki se ronthatja el. Szélről centerbe, a center kiteszi a másik szélre, közben középre fut, cselezés a bekkel és egy kis trükk, a jobbszélső bead, és sutt! Gól! A játékosokat fölösleges lefedeznünk, s így nem is kerülünk velük közvetlen kapcsolatba. Csak futkározzanak a légüres térben. A labda hozzáférhetetlen kell, hogy legyen számukra. Csak mi játszadozunk majd vele fejjel és lábbal. Az ő számukra a labda absztrakt labda lesz, mese, semmi más. Rá, rá, hajrá!

A Höchstädt klub intézője a következő héten valójában csak azt ment el megbeszélni, ami már elintézett dolog volt, amikor a Morgensport szerkesztője megírta, hogy mielőbb tárgyalni kell a Tillingen és Höchstädt közötti barátságos mérkőzésről, amelyen a Tillingen megvédi majd a város színeit és a klub becsületét. Nem serlegért játszanak majd, de egy "régi ismerős" fölötti győzelemért, Tillingen győzelméért Höchstädt fölött.

Néhány barátságtalan pillantástól eltekintve, amellyel érkezésekor fogadták a Höchstädt intézőjét, nem történt semmi kellemetlensége, s mindent simán megtárgyalt. Következő vasárnap barátságos mérkőzés a Höchstädt pályáján a két klub között. A belépődíjak tiszta hasznát egyforma arányban osztják föl.

Ezek után, a klubok régi szokása szerint, elvonultak egy vendéglőbe, ahol is reggelig ittak a klub költségére. Reggel felé még a következőket beszélték meg: 1. A mérkőzést semleges bíró vezeti a Regensburg klubtól; útiköltségét és más kiadásait a két klub egyenlő arányban fedezi. 2. Hogy a Höchstädt kapitányának dédapját az egyik Tillingen elleni támadáskor fejétől a sarkáig kettévágta kardjával a Tillingen klub kapitányának dédapja, akit aztán a Höchstädt intézőjének dédapja döfött át kopjájával.

Később a vigadás egy kicsit komolyra fordult, és a Höchstädt intézője jónak látta, hogy eltűnjön, mert úgy vette észre, hogy a Tillingen klub kapitánya valahogy furcsán pillantgat feléje, úgy, mintha tenni akarna valamit dédapjának rehabilitálása ügyében.

És így végül felvirradt ama dicső nap, amikor a tillingeniek oly sok évszázad után ismét bevonultak Höchstädtbe, ahol is már minden elő volt készítve a védelemre.

A vonatok tillingeniek seregeit árasztották a höchstädti pályaudvarra, akik azért jöttek, hogy buzdítsák a fehér-sárga színeket viselő játékosokat, s hogy nyomban a helyszínen megölelhessék a tillingeni győzteseket.

Tillingenben és Höchstädtben egyaránt már napokkal előbb eladtak a kereskedők minden bikacsököt, acélgyűrűt, bokszert és revolvert. A tillingeniek bőröndjei gyanúsan súlyosak voltak, minthogy köveket hoztak bennük. A höchstädtiek viszont a zsebüket rakták tele kővel.

A mérkőzést pontosan fél négykor kezdték, és három óra harminchárom perckor a dolog elkezdődött.

Elsőnek a semleges bíró esett el. Bikacsökkel kapott két ütést a fejére, mindkét klub szurkolóitól egyet-egyet. Koponyája két helyen tört be, s mielőtt kimúlt volna, még felkiáltott, hogy "Ofszájd!", minthogy lefütyülni nem tudta, mert egy harmadik bikacsökütés szétverte a szájában a fütyülőt.

A tillingeniek túlsúlyban voltak, mert tízezren jöttek, Höchstädt lakóinak száma pedig mindössze kilencezer.

A höchstädtiek kétségbeesetten védekeztek, s az általános felfordulásban sikerült felakasztaniuk a tillingeniek kapitányát a höchstädtiek kapufájára.

A Tillingen centerhalfja megharapta a Höchstädt mindkét bekkjét, a klub centere viszont leütötte őt.

Németország összes napilapjának sportrovatában másnap a következő rövid hír jelent meg:

És ha ezek után egy Slávia-Sparta mérkőzésre gondolok, világosan látom, hogy a futball nálunk még gyerekcipőben jár.

A tolvaj Šejba éjszakára bezáratta magát a 15-ös számú házba. A padlásfosztogatásban volt specialista, és úgy döntött, hogy ma megkezdi működését ebben a módosabb negyedben. Azelőtt a szegénynegyedben dolgozott, ami csupán két kötényt, három alsószoknyát és egy molyrágta fejkendőt jövedelmezett neki. E tárgyak bírósági becsértéke körülbelül hat hónapra rúgott, míg a zsidó az egészért egyetlen koronával szúrta ki a szemét.

Šejba az ajtónak támaszkodva álldogált a pincelejáratban, és figyelte, hogy a házmesterné, miután lecsavarta a lámpa kanócát és bezárta a házat, hogyan távolodik. Feltehetően fiatal nő volt, mert halkan dúdolgatott, amint lépdelt az ajtótól a saját lakása felé.

Šejba ezt jó jelnek vette. Azonkívül délután szénásszekérrel találkozott. Újabb kedvező előjel. Kéményseprőt is látott, és csókot intett neki. Ez szerencsét hoz. Előhúzta zsebéből a rumos üveget, és kortyintott belőle. Közönséges rum, hát igen, a szegénynegyed... Ezután majd különb itókára is futja. Délelőtt szemügyre vette új működési helyét, és látta, hogy az első emeletre szőnyeg fut fel. A jelek szerint a módosabb osztályba tartozók laknak itt, és minden bizonnyal akad valami a padláson. Mondjuk, ágynemű, ruhaféle. E szerencséről szőtt ábrándra jókorát húzott a rumból, és leült a lépcsőre. Fáradt volt, mert délután a folyó menti negyedben kis híján elcsípték a zsaruk. Egy cégtábla nélküli kézikocsiról volt szó, mely felügyelet nélkül állt az utcán. Alig tett meg vele pár lépést, futnia kellett - kocsi nélkül. Egérutat nyert, hál' isten, de úgy érzi magát, mint akit összetörtek. Nincs igazság a földön. Vidéken a csendőr vadászik az emberre, a városban a zsaru. Šejba ismét derekasan belenyalt a rumos üvegbe, és nagyot sóhajtott.

A nyugalom és sötétség szárnya lebegett a ház fölött. A pince táján nem volt se meleg, se hideg, de Šejbát, mert figyelte, hogy sóhajtása az est csendjében hogyan száll fel valahová egészen a harmadik emeletig, kirázta a hideg, s arra gondolt, mi lesz, ha netán elkapják. Ha legalább télidőre kapnák el. Átvészelt már néhány telet a siten. Olyik-másik dutyiba bevezették a központi fűtést. Meleg van, az ember jóllakik, csupán az itókát kénytelen nélkülözni. A füstölnivalóra valahogy csak szert tesz.

A pincéből macskanyávogás hallatszott. Šejbának már a nyelvén volt, hogy "cic", de aztán meggondolta a dolgot. Minek idézné saját fejére a veszélyt.

A házban még biztosan nem alszik mindenki, esetleg felfigyelne a házmesterné, és dugába dőlne az egész vállalkozás. Talán még meg is vernék.

Hallgatózott. Az ajtó mögött a macska miákolva jött-ment, bemászott valahová a szén közé, és a szénrakás nagy robajjal ledőlt. Átkozott macska! Égrengető zajt csap, és még majd az emberek azt hiszik, hogy tolvaj van a pincében.

Šejba restellné, ha az emberek azt hinnék róla, hogy a pincébe akart betörni. Egy pincét kifosztani gyerekjáték, arra bárki képes, de egy padlás kifosztása!

Önkéntelenül megmozdult, és a zsebében megcsörrentek az álkulcsok. A macska megijedt, Šejba hallotta, amint fut és feldönt valami nehéz tárgyat. Az így támadt zaj az egész házat betöltötte.

Šejba fülelt, mint süket disznó a rozsban. A zaj lassan elült. Odaföntről egy pisszenést se lehetett hallani.

Megnyugodott, és húzott egyet az üvegből. Ha valami balszerencsés véletlen folytán mégis elkapnák, legyen üres a flaskó. Nem engednék meg neki, hogy kiürítse. A házban megszólalt a csengő.

A házmesternének csengetnek, gondolta magában Šejba, és ismét meglapult, mintha semmit sem akarna maga körül látni. A megvilágosodott házmesteri lakás felől papucsba bújtatott láb lépteinek nesze és szoknyasuhogás hallatszott.

A házmesterné ment ajtót nyitni. Šejba visszafojtotta a lélegzetét is, nehogy felhívja magára a figyelmet.

A földszinti lépcső korlátján megtört fény bevilágította a pincelejáratot, ahol Šejba lapult.

- Zajt hallottam a pincéből - szólalt meg valaki a folyosón -, úgy rémlik, mintha tolvajok járnának a pincében.

- Macskák, tanácsos úr - mondta a házmesterné -, minden áldott nap zörömbölnek a pincében. De ez még istenes. Hallaná, mit művelnek a padláson!

Nagy kő esett le Šejba szívéről. Figyelte, amint a házmesterné ballag vissza a lakásba, és a második emeleten csikordul a kulcs az ajtóban. A támadt zajt kihasználva nagyot nyújtózott, és kortyintott a rumos üvegből.

A világosság eltűnt, és újra sötét lett. Šejba számot vetett a vállalkozásával. Ha majd jó későre jár az idő, fellopózik a padlásra, kinyitja az ajtót, összeszedi, ami ér valamit, megvárja a reggelt, és rögtön kapunyitás után kioson. Rendőr olyankor még nemigen jár az utcán. A többi már megy magától. A lopott holmiért kapott pénzből kifizeti a lakást meg a kosztot, amivel már egy hete tartozik. Szegény emberek a házigazdái, tudnak róla ezt-azt, árthatnának neki. Télen nem is bánná, de most még szeretné kint tölteni az időt. Milyen különös: amíg minden zöld, az ember nem szívesen téteti magát lakat alá.

Šejba valahogy gyengéd hangulatba esett, és amikor ismét hallotta, hogy a pincében nyivákol a macska, nem bírt magán uralkodni.

- Cic! - szólt be a kulcslyukon.

A macska rohant az ajtóhoz, és nagyot miákolt. Šejba hallotta, hogyan kaparássza az ajtót, aztán leül és dorombol az ajtó mellett. Nyilván unatkozott egyedül a pincében, és most boldog, hogy társra akadt, még ha leküzdhetetlen akadály választja is el tőle.

Mi lenne, ha innék az egészségére, gondolja magában Šejba, és valóra váltja a kellemes gondolatot.

Hirtelen magabiztosságot érez, nyújtogatja a lábát, de ez valamelyes zajt idéz elő. Nehogy megfeledkezzék róla, hozzálát, hogy levesse a cipőjét.

A műveletet minden bonyodalom nélkül végrehajtotta. A sikeren felbuzdulva kortyolgatja a rumot. Szeretetteljesen simogatja az üveget. Hányszor végigkísérte vállalkozásai útján. S valahányszor a befolyt haszonból megtöltette rummal, mindig eszébe jutott, hogy osztozik vele a sikereken.

Egyetlen társa, akivel szót lehet ejteni az idegen házakban, a végtelenül unalmas várakozások során, amikor az ember nem tudja, mit hoz a következő pillanat.

Tartja az üveget a száján, és a kotyogásból ítélve tudja, hogy még körülbelül az egynegyede van meg a rumnak. Majd ha már egy árva cseppet sem tud belőle kiszívni, elindul fölfelé, holnap megtölteti az üveget, és azt mondja: Rendes voltál, szívem!

A rum kellemesen melengeti Šejbát, s hatására gondolatban már a padláson jár. Módos ház, módos padlás. Eszébe jutnak a szegénynegyedi padlások, és nagyot sercint az ajtóra. Két kötény, három alsószoknya meg egy molyrágta fejkendő! Micsoda nyomorúság! Hovatovább egyre rosszabbak a viszonyok. Legföljebb még pálinkára jut, egyébként felkötheti magát az ember. Ivott, s visszatért a jó hangulata. Lehet, hogy itt ágynemű lesz a padláson. Manapság még a tollért fizetnek. Két dolog van, amiért érdemes az embernek latba vetnie a tehetséget. A távíródrót meg az ágynemű. Ami a mennyiséget illeti, nem kell belőlük sok, mégis az esküdtszék elé kerül az ember. Hány kötényt, alsószoknyát és molyrágta fejkendőt kellene ahhoz elemelni! S az esküdtszék mindig jobb, mint a tanács. Hányszor állt már tanács előtt! Esküdtszék elé kerülni rangosabb. Legalább a cimborák elismeréssel csóválják a fejüket:

- Legény a talpán, esküdtszéket akasztottak a nyakába!

Iszom az esküdtszék egészségére, gondolja magában Šejba, és felhajtja a maradék rumot. Most még egy kicsit pihen, aztán elindul föl. Lassan, csendeskén. Nem üthet zajt. A cipőt szépen kézben cipelve, mezítláb. Tulajdonképpen mért dühös magára? Csendesen megy majd. Csak még egy picurkát vár és gondolkodik. Mért ne mondana el egy miatyánkot? Elmondja a miatyánkot, aztán indul.

Lopakodik fel az első emeletre. Kezében szorongatja a cipőt, és megáll minden lépcsőfokon. Az óvatosság sose árt. Lassan kúszik, mint a macska, nesztelenül. Már följutott az első emeletre. Tapogat, keresi a korlátot, de valami ajtót talál. Aha, a korlát balra van. Tapogatózik, de megint csak az ajtót találja. Felberreg a csengő. Semmi kétség, megnyomta a gombot. Lába megmerevedik, s mozdulni sem bír. Nyílik az ajtó, valami kéz galléron fogja, és húzza befelé a lakásba. A kísérteties sötétségbe.

Félelmetes női hang üti meg Šejba fülét:

- Lehelj rám!

Šejba lehel, de a szörnyű kéz egyre fogja a gallérját.

- Hát te rumot iszol?! - hallja a félelmetes, rekedt hangot.

- Igen - feleli Šejba -, másra nem futja.

- Minden pénzedet elvered, és ráadásul rumot iszol, Dorn tanácselnök úr, az első tanács elnöke?!

A szörnyű nő végigsimít Šejba képén.

Hm, gondolja magában Šejba, Dorn tanácselnöknek vél. Dorn nemrég ítélkezett fölöttem.

- Kérem szépen, tessék világot gyújtani - könyörög Šejba.

- Gyújtsak világot, hogy a szolgáló lássa, milyen állapotban jár haza a tanácselnök úr - kiabál a nő -, az kellene még! És te engem magázol, te pokolfajzat, magázod a feleségedet, aki nem alszik, és éjfél óta vár rád. Mi van a kezedben?

- A cipőm, nagyságos asszony - dadog Šejba. A szörnyű kéz újra végigsimít a képén.

- Nagyságos asszonynak szólít, bolondot csinál belőlem a bitang, és leborotváltatta a bajuszát.

Šejba az orra alatt érzi a félelmetes kezet.

- Brr! Csupaszra borotváltatta magát, olyan, mint egy fegyenc, Krisztusom anyja, összetöröm a csontjait. Azért szerette volna hát, ha világot gyújtok. Azt hitte a bitang, hogy megijedek, elájulok, őkelme pedig bezárkózik a szobába.

Šejba érzi, hogyan püföli ököllel a hátát.

- Lám, a tanácselnök úr olyan, mint egy fegyenc. A fejeden mi van?

- Sapka.

- Szerelmes úristen, annyira berúgott, hogy elhagyta a cilinderét, aztán sapkát vásárolt. Vagy tán lopta valakitől.

- Loptam - rebegi bűnbánón Šejba.

Újabb csapás a füle tövére, az asszony ordít, és taszigálja ki az ajtón.

- Reggelig a folyosón maradsz. Hadd lássa az egész ház, milyen hitvány ember a tanácselnök úr.

Akkorát taszítanak rajta, hogy elterül, és beveri az orrát. Az asszony bezárja maga mögött az ajtót.

Hála istennek, gondolja magában Šejba, amint lépked fölfelé a lépcsőn. Egész jól végződött. Csak a cipőjét felejtette odabent. Úgy rémlik neki, hogy a meztelen lába valahogy világít egy kicsit. Lopakodik fel nesztelenül a második emeletre. No hál' isten, minden zaj nélkül eljutott a második emelet első ajtaja elé, csakhogy itt egész váratlanul megragadja valami kéz a gallérjánál, és húzza befelé az ajtón.

Itt még kísértetiesebb sötétség veszi körül, mint az imént az első emeleten, aztán minden bevezetés nélkül kap egy pofont, és női hangot hall:

- Csókolj kezet!

Šejba csókolja a nő kezét, de a hang könyörtelen:

- Hol a cipőd?

Šejba hallgat. Érzi, hogy a meleg kéz, amelyet az előbb megcsókolt, a csupasz lábát tapogatja.

Akkora ütést kap a háta közepére, hogy a szeme beleszikrázik:

- Doktor Peláš vizsgálóbíró úr nem restell mezítláb és részegen hazaállítani a feleségéhez. Hol a harisnyád, semmirekellő?

Šejba hallgat és gondolkodik. Doktor Peláš vizsgálóbíró folytatta le a vizsgálatot legutóbbi ügyében.

- Hol a harisnyád, semmirekellő? - hallja a megismételt kérdést.

- Sose hordtam harisnyát - feleli.

- Ni csak, a gazember, elváltoztatja a hangját, és azt se tudja, mit beszél! - Az asszony forgatja, rázza, mint a rongyot, és Šejba zsebéből kiesik a kulcscsomó.

- Mi az?

- Padláskulcsok - feleli megsemmisülten Šejba, de máris kinn találja magát a folyosón, repülnek utána az álkulcsok, és repül utána a szentencia is:

- Tökrészeg vagy!

Lehajol, hogy felvegye a kulcsokat, de valaki fogja a kezét, és kiabál:

- Ez rettenetes! Leissza magát, felveri az egész házat, és tolakszik be a szomszédokhoz. Mit gondol rólad a bíróné asszony?

Egy nő berántja a szemközti ajtón, végigvonszolja az előszobán, be egy szobába, és levágja a heverőre, magára zárja a szomszéd helyiséget, közben kiabál:

- Fuj, látna csak ilyen állapotban az igazgató úr. Csóválná a fejét, hogy milyen gyönyörű pénztárnoka van. Ma a díványon alszol!

Negyedóra múlva Šejba kinyitotta az ajtót, s mint akinek kigyulladt a feje fölött a tető, menekült a balszerencsés házból. A mai napig nem tudja, álmodta-e az egészet, vagy pedig valóban megtörtént vele mindez.

Újságot sem olvas, hogy megtudhatná, milyen számú házban találták meg a cipőjét, az álkulcsokat és a rumos üveget.

Hustoles úr egy ízben vita közben azt mondta szomszédjának, Křička úrnak:

- A maguk pártja gyönyörűséges egy párt. Ha valami gazembert levágnak az akasztófáról, az első dolga, hogy képviselőnek lépjen föl a maguk pártjának programjával.

Křička úr csak ennyit válaszolt:

- Majd még találkozunk, Hustoles úr.

Hustoles úrnak bölcs politikai nézetei mellett még egy fekete kandúrja is volt, amely naphosszat ott üldögélt szatócsboltja küszöbén. A kandúrt az egész környéken ismerték, az emberek tisztelték a csillogó fekete szőrű egérvadászt megfontolt és barátságos viselkedéséért, jókedvéért és tisztaságáért, amelyről tudvalevő, hogy fél egészség. Nem kevésbé méltatták bizalmas magatartását, és esze ágába se jutott volna senkinek, hogy a köztiszteletben álló kan macskának valaha is ellensége támadhatna.

Márpedig ez az ellenség hamarosan jelentkezett Křička úr személyében, aki Hustoles úrral folytatott emlékezetes politikai eszmecseréje után megparancsolta nyolcéves fiának:

- Pepík, ha meglátod azt a fekete dögöt a tökkelütött Hustoles boltja előtt, lépj a farkára!

Van-e gyerek, aki ne hajtana végre szíves örömest ilyen parancsot?

Pepíček ment, sőt rohant, rátiport a kandúr farkára, sőt pusztán magánszorgalomból úgy összeköpdöste a meglepett állatot, hogy egy jólelkű asszonyságnak, aki az utca túlsó oldaláról nézte a merényletet, majd megszakadt a szíve bánatában.

Pepík ártatlan gyermeklelkében a végzett munka örömével hazafutott. A kandúr kezdetben nem tudta, mire is vélje a dolgot, aztán hosszas töprengés után rájött, hogy fáj a farka, és hogy az se volt kellemes, amikor a gyerek a szájából telizáporozta a bundáját. Estére már határozottan úgy érezte, hogy meggyalázták, és komoly csorba esett a becsületén...

Föltette magában, hogy a jövőben óvakodni fog ettől a fiútól.

Pepíček hőstettéért egy krajcárt kapott az apjától, és hasonló jutalommal kecsegtették, ha tovább folytatja a megkezdett hadjáratot. Křička úr ugyanis a kandúrban látta megtestesülve az ellenpártot, hisz az állat politikai ellenlábasának tulajdona volt. Pepík tehát tulajdonképpen nem a macska farkát tiporta, hanem az egész ellenséges politikai pártot, és nem a macskát köpdöste le, hanem az említett párt valamennyi hívét is, akik közé a fekete kandúr gazdája tartozott.

Pepíček vidáman folytatta a politikai harcot.

A kandúr a boltajtó előtt ül, úgy látszik, békésen szundikál. Pedig dehogyis! A kandúr csak színleli az alvást, ezt azonban senki sem veheti tőle rossz néven, hisz nem járt iskolába, és nem magyarázták meg neki, hogy a képmutatás bűn...

A kandúr tehát ártatlanul alakoskodik, Pepíček odasettenkedik, a farkára lép és leköpi a fejét.

Ebben a pillanatban azonban a kandúr felugrik, és beleharap Pepík lábába. Aztán dühösen fújva fölmászik a gyerek nadrágján, karmolja, tépi, morog és nyávog, beleharap a fülébe, aztán lemászik a hátán, farkát büszkén magasra emelve komolyan visszaballag a bolt küszöbére, Leül, és megfontoltan dorombolni kezd.

Amikor Pepík véresre karmolt képpel, összeharapdált füllel és lábbal hazaért, Křička úr diadalmasan felkiáltott:

- Hála istennek, végre a kezembe kerültél, Hustoles!

Fogta a fiát, vitte egyenest a rendőrigazgatóságra, ahol a rendőrorvos megvizsgálta Pepíket, jegyzőkönyvet vett fel az esetről, a rendőrbiztos pedig elrendelte, hogy tartóztassák le a macskát, és vessék alá állatorvosi vizsgálatnak.

Két rendőr tüstént fel is kerekedett, a törvény nevében letartóztatták a kandúrt, mivel pedig a tettes meg akart szökni, és karmolászva, dühösen fújva tiltakozott a rendőrségi végzés ellen, kénytelenek voltak elküldeni a tolonckocsiért, abba zárták a kandúrt. A letartóztatott közben hivatalos személy elleni erőszak bűntettében is vétkesnek bizonyult, miután beleakaszkodott az egyik rendőr egyenruhájába, sőt veszett fújásával meg is sértette becsületükben a kötelességüket teljesítő rendőrségi közegeket. Hogy tulajdonképpen mit is fújt, azt nem sikerült megállapítani.

A kandúrt tehát elvitték a műszaki tudományok mezőgazdasági alosztályának állatorvosi szakosztályára, a rendőrök hivatalos jelentést tettek viselkedéséről:

- Amikor érte mentünk, karmolt, harapott és nyávogott. Üzentünk a tolonckocsiért, és elkeseredett ellenállását legyűrve, betuszkoltuk a kerekes kosárba. Dulakodás közben le akarta tépni derékszíjunkról a pisztolyt.

Minderről jegyzőkönyvet vettek föl, aláírták, felülbélyegezték és elküldték az államügyészségnek. Az államügyészségen úgy találták, hogy Hustoles úr kihágást követett el, mivel nem ügyelt kellően állatára.

Először is, a kandúrt nem tartotta pórázon, és nem látta el szájkosárral. Másodszor, az eset választás idején történt, amikor az állat hajlamos a veszettségre. Megállapítást nyert továbbá, hogy Křička úr, a kandúr által megtámadott Pepík apja és Hustoles úr, a Křička úr fiát megtámadó fekete kandúr tulajdonosa között hosszabb ideje politikai feszültség áll fenn. Az államügyészség ezért bizonyítottnak tekinti, hogy Hustoles úr kandúrja szándékosan járt el, amikor gazdája politikai ellenfelének fiát megsebesítette, és ezt a szándékát sikerrel véghez is vitte. Mivel pedig az 1801. január 8-iki érvényes osztrák törvény értelmében a kandúrok gyöngeelméjű személyeknek tekintendők, akikért gazdájuk vagyonával és életével felelős, a vétség kizárólag Hustoles urat terheli.

Időközben a műszaki tudományok mezőgazdasági alosztályának állatorvosi szakosztályán megvizsgálták a kandúr testi és szellemi állapotát, és az iratokat eljuttatták az államügyészségre.

A bizonylat a következőképpen hangzott:

Az államügyészség az iratot a rendőrigazgatóságra továbbította, ahol a bizonylatot tüstént besorolták a Hustoles úrra vonatkozó mappába.

A kandúrt időközben visszaadták Hustoles úrnak.

Elképzelhető tehát a szerencsétlen szatócs családjának megrökönyödése, amikor hajnali öt órakor négy rendőr állított be a házba, és magával vitte a boldogtalan Hustolest. A rendőrigazgatóságon egy komoly képű őrmester nem valami barátságosan megkérdezte tőle.

- Maga František Hustoles?

- Igenis, én vagyok az, nagyságos úr.

Egy fiatal rendőr szeme sarkában könny csillant.

- Maga ne bőgjön, hanem adja ide a Hustoles-ügy iratait - förmedt rá az őrmester.

Odaadta.

- František Hustoles, felolvasom magának a helytartóság 1911. június 15-én kelt 75 289 számú rendeletét:

Vaníček
császári és királyi helytartósági
tanácsos

- Amint hallotta - jelentette ki a boldogtalan férfiúnak a rendőr őrmester -, az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek. Írja meg a végrendeletét, és ne bőgjön. Előbb-utóbb úgyis kivégezzük, csak arra várunk, hogy Bécsből megkapjuk az ítélet jóváhagyását, és utasítást arra nézve, hogy milyen módon hajtsuk végre.

Valóban kíváncsi vagyok, hogyan keveredett ki a csávából Hustoles úr.

A bajorországi Regensburg fölött, a Fekete-erdő irányában fekszik Cham mezőváros. E helység messze vidéken ismert búcsújáróközpont csodatevő kúttal, amelyben vízzel vegyesen tífuszbacilusokat is tartanak. Így aztán érthető, hogy a városka másik nevezetessége egy sok férőhelyes kórház, ahová a bajor zarándokokat szállítják, miután teleszívták magukat a csodatevő kút vizével. Kevésbé ismeretes azonban, hogy a kolostorkertben található Falterstack Ágoston szerzetes szobra, egy ügyetlen kéz faragta emlékmű, amely körül lovak, medvék, rókák és szamarak hevernek.

Mi nagyot tett ez a bencés barát, miért táboroznak körülötte a kőállatok? Ha az ember bemegy a klastrom könyvtárába, az egyik sarokban pergamenbe kötött ódon könyvet talál, a következő latin nyelvű felirattal:

A SZENTEK ÉS AZ ÁLLATOK
írta
Falterstack Ágoston
bencés szerzetes
a helybeli kolostorból

A könyvet a müncheni püspöki nyomda adta ki 1782-ben. Ha belelapozunk, tüstént világos előttünk, mily fontos mű ez a különféle állatok jó hírnevének öregbítésére. A szent életű páter beavatja a hivő keresztényeket az állatok életének titkaiba, megemlékezik mindazokról a csodákról, amelyek a különféle fajtájú négy- sőt több lábúakkal történtek, mihelyt valamelyik szenttel találkoztak. Az állatok olyan csodákra voltak képesek, hogy az istenfélő bajor zarándok - a mű legújabb kiadását lapozva, amelyet a kolostorban viszonylag olcsó áron, három márka ötven pfennigért sóznak a nyakába - nem fogy ki az ájtatos keresztvetésekből, és istenfélelemmel gondol a megtévelyedett, de a szentek segítségével ismét helyes útra tért teremtményekre. Egy helyütt például szó van arról, ami Szent Eustachhal történt. Ez a derék férfiú az erdőben egy medvével találkozott. A medve gaz elvetemültségében már-már kezet, illetve mancsot emelt a szentre, hogy elfogyassza őt reggelire. Ha az megtörtént volna, a klerikális lapok nyilván úgy számoltak volna be az esetről, hogy egy szabadgondolkodó medve gyalázatos, elvetemült merényletet követett el az egyház hű fia ellen. A jó Eustach azonban nem ijedt meg a mackótól, nagyot húzott a hátára botjával, és ráparancsolt, hogy vigye el őt Rómába. A medve fejet és térdet hajtott, Szent Eustach a hátára ült, és szerencsésen el is jutott az örök városba. Megérkezése után a pápa különkihallgatáson fogadta a medvét, majd a derék állatot kitömték, és mindmáig mutogatják a vatikáni gyűjteményben.

Az állatoknak különben is sok bajuk volt a szentekkel. A nagyobbaknak és az apróbbaknak is. Akkoriban még nem ismerték a ma használatos féregirtó szereket, rovarport, tinktúrákat, és a poloskák éjjel-nappal vígan szívták a hithű keresztények és az istentelen pogányok vérét. Legtöbbet a maga idejében Szent Özséb szenvedett tőlük, akinek a cellájában az idézett mű tanúságtétele szerint kétszáznyolcvanezer jól fejlett példány tanyázott e könyörtelen vérszopókból. És kérte az Urat Szent Özséb, hogy szabadítsa meg őt e csapástól, és egy reggel Antiochia városának lakói látták, miként masírozik kettőszáznyolcvanezer poloska katonás rendben a szerzetes cellájából a tenger partjára, önként vetve véget életüknek a hullámokban. Alighanem ez volt a legtömegesebb öngyilkosság, amelyet a történelem ismer. Van azonban sok más állat is, amely könyörtelen makacssággal gyötri a hithű keresztényeket.

Krisztus után a kilencedik században a frank birodalom egyik városában egy istenfélő szűz élt, bizonyos Celesztina. Mit hímezzünk-hámozzunk, mondjuk ki kereken: az erényes hölgynek bolhái voltak. Vallásos bizalommal fordult a reimsi püspökhöz, és szűzi szeméremmel avatta be őt gyötrelmeibe. A püspök isteni sugallatra úgy vélte, hogy a bolhák tulajdonképpen ördögök, amelyek azért csípik a szűz Celesztinát, hogy zavarják az imádkozásban, és figyelmét a fennkölt mennyei dolgokról alantas emberi gondokra tereljék. A püspök hitközségében ájtatosságokat rendelt el, és a bolhák eltűntek, az istenfélő Celesztina szerény kamrájában nem maradt utánuk más nyom, csak enyhe kénkő- és szurokbűz.

Egy hitetlen württembergi német, akivel együtt nézegettem a könyvet, tiszteletlenül megjegyezte, hogy alighanem a püspök vadászta ki a bolhákat a derék Celesztina pendelyéből - saját kezűleg.

Rendkívül érdekes egy olasz kapucinus barát története, aki a halastó körül sétálva kételkedni kezdett Jónás és a cethal történetének igazságában. Nyilván tanult ember lehetett, tudta a természetrajzból, hogy a cethalaknak igen szűk a toroknyílásuk, és ezért csak puhányokkal táplálkoznak, nem pedig izraelita prófétákkal. Amikor már gyökeréig megrendült benne a hit, kiugrott a halastóból egy ponty, és elnyelte őt. Az eset nagy feltűnést keltett, sok ezer főnyi tömeg csődült össze a tó partján, és Falterstack Ágoston az esetről beszámolva a lelkiismeretes riporter szabatosságával jegyzi meg, hogy "a potyka csak akkor öklendezte ki a hitében megingott szerzetest, miután ismételten könyörgő körmeneteket indítottak útnak a tóhoz".

E részletes beszámolóból mai szemmel nézve csak egy száraz, de gyászos befejező mondat hiányzik: A hullát beszállították a kórbonctani intézetbe.

Kevésbé bús véget ért Johann Pilling regensburgi tímármester. A boldogtalan nem érte fel ésszel, hogy a föld nem gömbölyű, amint azt 1482-ben a római birodalom valamennyi templomának szószékéről meghirdették. Az elvetemült eretneket a hely színén úgy összecsípték a darazsak, hogy feje megdagadt, és amint a könyv szent életű írója gúnyosan megállapítja, "hasonlatos vala a gömbölyű földgolyóbishoz".

Kevesen tudják, hogy II. Alanus püspök, aki Chlodwig királyt rákényszerítette a keresztség felvételére, galandféregtől szenvedett. Ebben nincs semmi különös, hisz akkoriban nem léteztek egészségügyi bizottságok, amelyek elkobozzák a piacon a trichinás húst. Alanus püspököt tehát kínozta a galandféreg. Egy éjszaka jelenést látott: azt álmodta, hogy farkasbundából vetett nyoszolyájához egy ragyogó alak lép, barátságosan megveregeti a vállát, és klasszikus egyházi latinsággal így szól: "Zarándokolj el a Szentföldre, egyél egy maroknyit Palesztina szent homokjából, igyál a Holt-tenger vizéből, és rágj meg egy libanoni cédrust." A derék püspök megfogadta az orvosi tanácsot, pontosan betartotta a kúrát, ami annál könnyebb volt, mivel akkoriban még nem ismerték sem az arékadiót, sem a Santoninnak nevezett orvosságot.

A gyógykezelés eredményéről Falterstack Ágoston szerzetes a következőket írja: "És kijöve a püspökből egy irtózatosan hosszú galandféreg, amely 769 láb és 12 hüvelyk hosszú vala. E szörnyeteg minden cikkelyén ragyogó csillag jelét viselé, de a csillag alatt feketén pontozva ott éktelenkedék az ördög patája. Midőn a galandféreg kijöve a püspök testéből, egetverőn ordít vala mindaddig, míg a püspök szolgái agyon nem verik vala. A szörnyeteg galandférget Génua városában máglyán égeték vala meg, és a tűz láttán meggyógyula egy minden tagjában béna férfiú, és mankóit befalazták vala a székesegyház alapjaiba, amelyet e helyütt József, a genovai köztársaság dózséja építtetett vala."

Az illusztris szerző megemlékezik továbbá egy tehénről. Ez a tehén Münzhübel gazdag nürnbergi polgár csordájából származott. 1619-ben Nürnberg vidékén marhavész pusztított, amelynek a várnagy is áldozatul esett. Ez is bizonyítja, hogy e marhavész a polgárság legderekabbját sem kímélte. A szóban forgó tehén ugyancsak súlyosan megbetegedett, és Isten kegyelméből elhalálozott. Amikor kiszállt belőle a pára, éppen egy processzió haladt arrafelé Maximilián püspöki helynök vezetésével, és ettől a tehén ismét feltámadt, egyaránt örömére a gazdájának és a szent könyv olvasójának.

Hadd említünk meg még egy esetet. Szent Serapion szelíd kígyójáról van szó. Igen derék állat volt. Ilyen kígyók ma már nem születnek. Négy esztendeig a sivatagban tejével táplálta remete gazdáját, s e tejnek nyilván igen nagy volt a tápértéke, mert Serapion ez alatt az idő alatt annyira meghízott barlangjában, hogy amikor ki akarták hozni belőle, vésővel és pöröllyel kellett szétverni a barlangot.

E néhány szemelvényből, úgy hiszem, mindenki előtt világos, miért állítottak a chami klastromban szobrot Falterstack Ágostonnak.

A derék szerzetesnek sikerült rehabilitálnia az állatokat, és ugyanakkor igen fontos kulturális előmunkálatokat végzett a mai politikai villongások szempontjából, hisz e sorokat olvasva talán végre meggondolják a nemzetiszocialisták, hogy politikai ellenfeleiket az állatvilágból vett címekkel ruházzák-e fel. Hiszen ezzel az egyedül üdvözítő egyházat káromolnák.

Aki eddig még semmit sem hallott Švejkről, a derék katonáról, annak tán elegendő lesz az alább következő rövid jellemzés erről a becsületes jó vitézről. Švejk, a derék katona az utolsó leheletig akarta szolgálni a hazát, de közben - csupa buzgóságból - olyan baromságokat művelt, hogy már nemegyszer haza akarták küldeni. Védekezett, ahogy csak tőle tellett, nehogy kiszuperálják, s amikor össze kellett volna ülnie a szuperarbitrációs bizottságnak, hogy egyszer s mindenkorra felmentsék Švejket a katonai szolgálattól, illetve a hadsereget Švejktől, egy nappal a bizottság ülése előtt Švejk, a császár hűséges vitéze meglépett a kaszárnyából.

Meg kellett szöknie, hogy tovább szolgálhassa a császár őfelségét.

Két hétig híre-pora se volt.

Tizennégy nap elteltével Švejk megjelent a kaszárnya kapujában, és az őrség legnagyobb megrökönyödésére, becsületes mosollyal kerek képén, nyugodt hangon jelentkezett:

- Jelentem alássan, eljöttem, hogy bezárassam magam, mert megszöktem a katonaságtól, hogy utolsó leheletemig tovább szolgálhassam a császár őfelségét.

Teljesült a kívánsága. Fél évet sóztak rá, és mivelhogy a büntetése elteltével rendíthetetlenül tovább akart szolgálni, áthelyezték a fegyvertárba, s úgy lett, ahogy a főtisztelendő tábori lelkész úr mondta:

- Švejk, te gazfickó, ha szolgálni akarsz, akkor lőgyapottal fogod szolgálni a császár őfelségét. Attól talán magadba szállsz.

Így került a derék Švejk a fegyvertárba, ahol megtanult lőgyapottal bánni. Torpedókat töltött. Ez a szolgálat nem tréfadolog, az ember egyik lábával a levegőben, a másikkal a sírban van.

Švejk, a jó vitéz azonban csöppet se félt. Becsületes katonához illőn zavartalan lelki nyugalommal töltötte napjait a dinamitos, ekrazitos és lőgyapotos ládák között, és a barakkból, ahol az iszonyatos robbanóanyaggal dugdosta tele a torpedókat, harsányan szárnyalt ki a nótázása:

- Elmúltam húszéves, ihajla, be vagyok sorozva. Itt hagyom a babám, ihajla, a legszebb koromba. Katona vagyok én, ihajla, igaz jókedvemből. Szolgálom a császárt, ihajla, bátor vitézségből!

Ez után a szépséges nóta után, amelynek hangjai mintha az oroszlán bátorságát öntötték volna a derék vitézbe, más katonanóták kerültek sorra, köztük egy, amelyet Švejk különösen kedvelt, mert kobaknyi gombócokról szólt, és ezt a csemegét vitézünk leírhatatlan boldogsággal fogyasztotta, ha néha-néha eléje került a menázsis csajkában.

Így élt, éldegélt a derék Švejk zavartalan boldogságban és megelégedettségben, egymaga a tengernyi lőgyapot közt a fegyvertár egyik barakkjában.

Egy napon inspekció érkezett az arzenálba, amely barakkról barakkra járt, és ellenőrizte, előírásos rendben van-e minden. Amikor ahhoz a barakkhoz érkeztek, ahol Švejk, a derék katona tanult bánni a lőgyapottal, az ablakon át kék füstfelhőt pillantottak meg, amely a hozzátartozó parázsló pipával együtt azt tanúsította, hogy Švejk valóban félelmet nem ismerő, rettenthetetlen vitéze a császár őfelségének.

Švejk is észrevette a tiszt urakat, és a szolgálati előírásnak megfelelően kivette szájából a pipát, letette közel magához, hogy kéznél legyen. Mivel pedig legközelebb egy lőgyapottal teli nyitott acélhordó volt, hát a közepébe helyezte a pipáját, hadd füstöljön tovább.

Majd haptákba vágta magát és harsogta:

- Jelentem alássan, semmi újság, minden a legnagyobb rendben van.

Az életben vannak pillanatok, amikor minden attól függ, hogy megőrzi-e az ember a lélekjelenlétét.

A társaságban lélekjelenléte, úgy látszik, csakis a parancsnokló ezredes úrnak volt, aki a lőgyapot közül kiszüremlő kék dohányfüst láttára habozás nélkül kiadta a parancsot:

- Švejk, pipázzon tovább!

Bölcs parancs volt, mert senki se vonhatja kétségbe, hogy az égő pipa a szájban föltétlenül jobb helyen van, mint a lőgyapotos hordóban. Švejk szalutált és bólintott:

- Jelentem alássan, pipázni fogok!

Engedelmes katona volt, annyi biztos.

- Most pedig, Švejk, menjen az őrszobára.

- Jelentem alássan, nem mehetek, mert az az előírás, hogy este hatig itt legyek, akkor váltanak le. A lőgyapot olyan holmi, hogy valakinek mindig őriznie kell, nehogy baj legyen.

Az inspekció visszavonult. Ez a katonai műszó e helyütt talán nem is fedi teljesen a tényállást, mert a tiszt urak futólépésben tették meg az utat az őrszobára, ahonnét azon nyomban járőrt küldtek Švejkért.

A járőr nem szívesen indult el, de a parancs a fegyvertárban is parancs marad, menniük kellett.

Amikor a barakk elé értek, amelyben, égő pipával az agyarán, ült Švejk, a derék vitéz, a lőgyapothegyek között, a tizedes beordított az ablakon:

- Švejk, te akasztófacímer, dobd ki a pipát az ablakon, te meg gyere ki az ajtón!

- Eszem ágába se jut, az ezredes úr azt parancsolta, hogy pipázzak tovább. Én hát pipázni fogok, még akkor is, ha beleszakadok.

- Gyere ki, te isten barma!

- Nem megyek ki, jelentem alássan. Még csak négy óra, az abléz csak hatkor jön. Hatig itt kell őriznem a lőgyapotot, nehogy baj történjen. Már megtanultam, hogyan kell bánni vele, óvatos ember va...

A "gyok"-ot már nem mondta ki. Hogy miért? Azt mindenki tudhatja, aki figyelemmel olvassa az újságokat. A lapok első oldala tele volt vele, hogy röpült levegőbe barakk barakk után, míg az egész arzenálnak nyoma sem maradt.

Először az a barakk ajánlotta magát, ahol Švejk, a derék katona tanulta a bánásmódot a lőgyapottal, helyén kunhalomba tornyosodtak a deszkák, gerendák és vastraverzek, amelyek mindenfelől záporoztak oda, talán azért, hogy tisztelettel adózzanak a vitéz Švejknek, aki mit sem félt a lőgyapottól.

Az utászok három napon keresztül dolgoztak, amíg eltakarították a romokat, és úgy-ahogy összerakták a kibányászott fejeket, derekakat, kezeket és lábakat, hogy a jóságos Úristen az utolsó ítélet napján megállapíthassa, melyik a tiszt és melyik a baka, és eszerint küldhesse őket a mennyországba vagy a pokolba.

Ez a rakosgatás érdekesebb volt még az újságok fejtörőinél is. Három álló napig takarították el a vasoszlopokat, gerendákat Švejk sírhalmáról, a harmadik éjszaka, mialatt rettenthetetlen bátorsággal furakodtak előre az összevissza hányt holmi tömkelegében, az utászok kellemesen csengő hangot hallottak:

- Katona vagyok én, ihajla, igaz jókedvemből, szolgálom a császárt, ihajla, bátor vitézségből!

Mire megvirradt, és a keleti ég alján meggyújtotta piros lámpását a hajnal, az útmutató már egy másik nóta volt:

- Én a puskám cserébe senkinek se adom, azzal megyek a harctérre, csárdás kis angyalom.

A kelő nap fényében amolyan barlangot pillantottak meg, amely fölött boltívesen tornyosodott a sok vastraverz és törött gerenda, az odú sarkában Švejk, a derék katona ült, és a jövevényeket megpillantva, kivette szájából a füstölgő pipát, összecsapta a bokáját, szalutált, és nyugodtan megállapította:

- Jelentem alássan, semmi újság, minden rendben van!

Kivezették a romok közül; mihelyt isten szabad ege alá értek, és Švejkünk szembe találta magát az első tiszttel, újból vigyázzba vágta magát, úgy mondta:

- Jelentem alássan, minden rendben van, és alázatosan kérem, hogy váltsanak le, mert már régen elmúlt hat óra, aztán meg kérem a menázsipénzt is a három napért, amíg ott kuksoltam a kacatok alatt.

A derék katona volt az egyetlen ember a fegyvertárban, aki túlélte a katasztrófát.

Tiszteletére a városi tiszti kaszinóban este ünnepséget rendeztek. A vitéz Švejk a tiszt urak körében ivott, mint a kefekötő, és jó szándékú kerek képe sugárzott a boldogságtól.

Másnap megkapta a háromnapi menázsipénzt, háborús zsolddal megtoldva, három nap múltán pedig káplárrá léptették elő a századnál, és mellére tűzték a nagyezüstöt.

Amikor az éremmel és az altiszti csillagokkal ékesen belépett a tridenti kaszárnya kapuján, Knobloch hadnagy úr egész teste megremegett a derék Švejk rettegett, derűs kerek képe láttán.

- Micsoda latorságot követtél el már megint, te bitang! - ordított rá.

Švejk mosolyogva válaszolta:

- Jelentem alássan, megtanultam, hogyan kell bánni a lőgyapottal.

És fennkölt-boldogan sietett tovább a kaszárnya udvarára, hogy megkeresse a századát.

Még aznap a napos tiszt felolvasta a legénységnek a hadügyminisztérium felhívását, amelyben közölték az egész hadsereggel, hogy megalakították a repülőosztagot, és felszólítják a katonákat, jelentkezzenek önként az új fegyvernemhez.

Švejk, a derék katona habozás nélkül kilépett a sorból, lejelentkezett, és így szólt:

- Kérem alássan, én már jártam a levegőben, ismerős vagyok odafent, és ezért a levegőben akarom szolgálni a császár őfelségét!

Egy hét elteltével a vitéz Švejk már útban volt a légi hadtesthez.

František Šafránek hagyatéka a hivatalos eljárás lefolytatása és a költségek levonása után hét fillér volt. A derék férfi után több földi vagyon nem maradt. Sajnos nem akadt senki, aki a hagyatékra igényt támasztott volna, így aztán az állam kénytelen volt gondjaiba venni és letétként megőrizni a hét fillért. Mihelyt azonban az állam felkarolta az ügyet, a hivatalok megindították a nyomozást az örökösök után. Mint mindenben, e feladatukban is nagy szorgalommal és ügybuzgalommal jártak el.

A gyámsági hivatal lázas tevékenységbe kezdett. Mindenekelőtt kinevezték František Šafránek hagyatékának gondnokát, aki hivatalos úton gondosan megfogalmazott felhívást tétetett közzé.

A felhívást a megszokott illetékek ellenében több lapban apróhirdetésként közölték, de a lelkiismeretes gondnok ugyanezt a szöveget a helyi lapokban is elhelyezte, hogy az örökösök - ha egyáltalán élnek - érvényesíthessék igényeiket:

Kamejka úr, a hagyaték gondnoka tehát erélyes kézzel fogott hozzá az ügy elintézéséhez, és azzal a tüzetességgel, minden részletre kiterjedő alapossággal igyekezett František Šafránek rokonságának nyomára jutni, amely a világon csakis az osztrák hivatalok sajátja.

Kamejka úr egyébként bírósági tisztviselő volt, az életben már sok minden megesett vele, de mindeddig nem nyílott rá alkalma, hogy hagyatéki gondnok legyen, ezt az új tisztséget most gyakorolta először.

- Megteszem, ami tőlem telik - mondogatta magában -, és ha törik, ha szakad, rájövök a dolog nyitjára.

Mialatt Kamejka úr fáradhatatlanul serénykedett, František Šafránek hétfilléres hagyatéka más összegek társaságában békésen pihent állami letétként a páncélszekrényben, és a terem ajtaja előtt katonai őrség váltogatta egymást, élesre töltött fegyverrel, feltűzött szuronnyal.

Kamejka úr nem pihent. Hamarosan büszkén rámutathatott, hogy a kérdéses ügyben összesen több mint ötven hirdetést tett közzé a prágai és vidéki lapokban, ami a gyámsági hivatalnak kereken 600 koronájába került. Šmíd írnok egész nap mást se tett, csak idézéseket írt a különféle Šafránekok címére, akiknek száma az országban nem csekély. Csupán Prágában ötvennyolc Šafránekot tartanak nyilván.

Ekkora anyaggal már lehet dolgozni, és nem csekély élvezet figyelni az idézést kezükben szorongató boldogtalan halandók riadt képét, hallgatni válaszaikat a komoly, megfontolt és alapos kérdésekre.

Mennyit mérgelődött Kamejka úr a Šafránekaival!

Akadt köztük olyan is, akit rendőrökkel kellett bekísértetni, vagy amint hivatalos nyelven mondják, karhatalommal előállíttatni. Így járt Šafránek Alois, Vincent, Artur, Vilém, Karel és Antonín, sőt az öreg Šafránková Filoména is (a vénasszony végigsiránkozta az utcát, amikor reggeli hat órakor rendőrök zavarták ki az ágyából). Két Šafráneknak, Mihálynak és Manónak a hagyaték az állásába került, annyira felháborodott a munkaadójuk, amikor rendőrök jöttek értük a hivatalba.

De ki törődnék ezekkel az apróságokkal, amikor arról van szó, hogy érvényt kell szerezni a jognak és törvénynek.

Pár hét múlva Kamejka úr Pilsenben húsz további Šafránekot fedezett fel a városi címtár alapján, Klatovyban tíz Šafránek került horogra.

Röviden: a csehországi bíróságok mást se tettek, csak Šafránekokat hallgattak ki. Mladá Boleslavban négyet, Kolínban nyolcat, Hořicében egyet idéztek be.

Kamejka úr este a feleségével ilyesfajta beszélgetéseket folytatott:

- Képzeld, Pardubicében csak három Šafránek van, Budějovicében meg egy sem akadt!

Egy este azonban diadalmasan nyitott be lakása ajtaján:

- Pesten nyolc Šafránekot találtunk!

Az ottani bíróságok útján mind a nyolcat kihallgattatta, és megelégedetten dörzsölte a kezét:

- Ha a fene fenét eszik, akkor is kinyomozom őket!

Mire elmúlt a nyár, a járásbíróság irattára hatszázhuszonkilenc hivatalos aktával gyarapodott, az Š betűs dossziéknak új nyilvántartást kellett nyitni, és egy külön írnokot felvenni, aki csak ezt a betűt gondozza. Mire a fákról lehullottak a levelek, Kamejka úr kiterjesztette vizsgálódásait Morvaországra. Ezt a lépést is a tőle megszokott lendület és lelkiismeretes gond jellemezte.

- Nem szabad időt vesztenünk, egy pillanatig sem várhatunk - mondogatta alantasainak. - Most rávetjük magunkat Brünnre, aztán Olmützre és így tovább, menni fog ez, akár a karikacsapás. Egyik járásbíróság a másik után, aztán továbbmegyünk Sziléziába. Bizony, uraim, az igazságügyi apparátussal nagy dolgokat lehet véghezvinni!

Év végéig az irattár újabb ötszázhatvanhat aktával gazdagodott. Az írnokok lidércnyomásos álmaiban Šafránekok kísértettek.

Egy reggel Kamejka úr diadalmasan újságolta:

- Most pedig Bécs következik. Segítséget kérünk a rendőrségtől. Egy percet sem szabad vesztenünk. Azonnal táviratot küldünk, élnek-e Bécsben Šafránekok.

Éltek. A bécsi rendőrség egy Šafránekot, egy Schafranekot és egy Sáfrányt toloncoltatott a helybeli bíróságra. Véletlenül mind a hárman köztiszteletben álló kereskedők voltak, akik kimondhatatlanul csodálkoztak, hogy éjnek idején letartóztatták és őrizet alatt Prágába küldték őket. Az eset különben is közismert az újságolvasók előtt abból az interpellációból, amelyet ez ügyben a birodalmi gyűlés elé terjesztettek.

Kamejka úr ragyogott.

- Megy minden, mint a karikacsapás - állapította meg elégedetten -, meglátják, megtalálom én František Šafránek örököseit. A következő lépés: segítséget kérünk a konzulátusoktól.

Ez a segítség további százhetvenkét aktát jelentett. A konzulátusok Kamejka úrhoz hasonló eréllyel karolták fel az ügyet, rövid háromnegyed esztendő elteltével a felkarolásnak eredménye is mutatkozott.

Németországban háromszáztizennégy Šafránekot találtak, Franciaországban kettőt, Angliában kilencet, Oroszországban tizenhármat (valamennyit letartóztatták, és Szibériába száműzték), Törökországban is akadt egy Šafránek bej, Spanyolországban egy se került horogra, Amerikában viszont nyolcvanan. Pekingből nemleges válasz érkezett, Ausztráliából semmilyen, Tokióból pedig egy lelkesült hangú levél, hogy az országban egy ember sem él, aki e szép nevet magáénak vallhatná.

- Uraim - jelentette ki Kamejka úr alantasainak, akiknek száma a szaporodó iratok arányában gyarapodott -, végre tisztázódnak a problémák. Meglátják, nem telik bele két esztendő, és kinyomozzuk az örököst. De addig sem szabad pihentetnünk az ügyet. Újabb leveleket kell írni a bíróságoknak, nyomozni, kutatni, bajt és fáradságot nem ismerve. A költségek eddig alig tizenegyezer koronára rúgnak, semmiség ez ahhoz képest, hogy a jog és a törvény lovagjai vagyunk.

A kutatás, a nyomozás, a keresés, a tűvé tevés tovább folyt, míg végül egy szép napon Kamejka úr ünnepélyes hangulatban ment be irodájába, és így szólt Šmíd írnokhoz:

- Vegyen fel, kérem, velem jegyzőkönyvet František Šafránek hagyatékának ügyében. Ne nevessenek, uraim, nem bolondultam meg. Legyen olyan szíves, Šmíd úr, tegye fel az előírásos kérdéseket. - Neve? - Kamejka János. - Rokoni kapcsolat volt-e ön és az elhunyt František Šafránek között? - Azt válaszolom, uraim, hogy volt. Látom arcukon, e szavaim váratlanul érték önöket. Pedig, uraim, szorgos munkánkkal végre célhoz értünk. Édesanyámat leánynevén Šafráneknak hívták. Tegnap jöttem rá, amikor átlapoztam családi irataimat. Egyik fivére František volt, uneticei illetőségű. Ez a fivér anyámnál jóval később született, kőfaragónak tanult ki, és azonos az elhunyt František Šafránekkal, az örökséghagyóval. Ezennel igényt támasztok örökségemre, és kérem, vegyenek fel már velem jegyzőkönyvet.

További öt esztendeig tartott, amíg elintéződtek a különféle jelentéktelen és apró formaságok, és ekkor végre Kamejka úr átvehette az örökséget. Az állami letétkezelőség folyósította számára a szóban forgó hét fillért, amelyet bearanyoztatott, és haláláig óraláncán hordott mütyürke helyett.

Képzelt sporttörténet

I

Ugyancsak nagy nyomorúságban voltam akkor, amikor elfogadtam a szerkesztői állást egy sporthetilapnál, amely a Haladás nevű sportegylet szócsöve volt, azé az egyleté, amely a labdarúgásban az elsőségért vetélkedett az Előre sportegyesülettel.

Szerkesztő elődöm az utolsó percig állta az Előre támadásait, de végül is elesett a becsület mezején, minthogy az ellenlábas sportlap szerkesztője fizikailag bántalmazta. Holmi "büntetőrúgásról" volt szó, mely a hasát érte, minek következtében hosszabb ideig tartó fekvésre kényszerült. Mivel tehát ideiglenesen én lettem a szerkesztő, magamra vállaltam a kötelességet, hogy bosszút állok az ellenséges sajtóorgánumon, s igyekeztem kötelességemnek lelkiismeretesen eleget tenni. Az Előre egyesület ellen intézett kirohanásaim olyan szilajok voltak, mint az ökölvívásban osztogatott csapások, nevezetesen azok, amelyek a gyomor és a hátgerinc közti vastag idegfonatot érik, vagyis az úgynevezett gyomorszájütések, továbbá oly alattomosak, mint a görög-római birkózás valamennyi meg nem engedett fogása együttvéve, s oly mulatságosak, mint a teniszversenyben a hölgyek hendikepje.

A támadások betöltötték az egész számot. A vezércikkel kezdődtek, amely szilaj volt, mint a magyar könnyűatléták futása, és a nyílt levéllel végződtek, mely az ellenfél szennyesét teregette, s újabb botrányokkal fenyegetőzött. Az egyes rovatok Autósport, Kerékpározás, Könnyű- és nehézatlétika, Tenisz, Labdarúgás, Jégkorong, Vízi sportok, Vívás, Ökölvívás, Egyesületi hírek - mind-mind hemzsegtek a támadásoktól.

Én voltam az, aki bevezettem a sportéletbe az ún. "köpönyegforgatók" politikáját, vagyis az egyik egyesületből a másikba való átállást, de ez egy cseppet sem zavart abban, hogy vezércikkem például ilyen címmel jelenjék meg: "Lesújtó jelenségek", s azt írjam benne: "Elég egy ígéret, s a mai rekorder máris elhajítja a zászlót, és átáll a másik oldalra. Ó, szánalmas sporterkölcs!" és így tovább.

Ilyen körülmények közt a lapnak három számát adtam ki.

Az utolsóban közöltem egy beszámolót a Haladás és az Előre közt lefolyt mérkőzésről.

Egyesületünk, a Haladás 4:2 arányú vereséget szenvedett. Szörnyű csapás volt ez számunkra, ezért a cikknek meg kellett vádolnia az ellenfél játékosait, hogy sportszerűtlenül viselkedtek.

A cikk címe így hangzott: Haladás versus Előre. (Az Előre szánalmas játéka. A mieink pompás játékot nyújtanak, de kínos jelenetek után győz az Előre. A játékvezető nem látja a lesállást. - A látogatottság gyér, 10 000 ember. Az Előre legjobb játékosa, Xaver, lesállásból háromszor lő kapura. A taccsbíró részeg.) Íme, a cikk rövid tartalma. A lap elkelt, mert Xaver a közönség kedvence volt. Két nappal a lap megjelenése után különös látogatóm érkezett.

II

Épp elbúcsúztam két negyedikes diáktól, akik arra kértek, közöljem a lapban, hogy a IV/A 6:3 arányban legyőzte a IV/B-t, amikor félénken kopogtattak az ajtón. Kiszóltam, hogy szabad, s erre belépett a szerkesztőségi szobába egy kisírt szemű fiatal hölgy. Kezében lapom legutóbbi száma.

- Szerkesztő úr - szólalt meg sírva -, ugye, hogy ez nem igaz? - s a Haladás versus Előre című cikkem eme mondatára mutatott: "Nyilvánvaló lesállásból lő már harmadszor kapura Xaver."

- Ugye, nem igaz? Nem, ez nem lehet, az én Xaverom sose lenne képes ilyen aljasságra. Mondja, hogy nem igaz, szerkesztő úr, kérem, mondja, hogy tévedett, s az én vőlegényem nem volt lesállásban, hiszen fellökte a hátvédet, vagyis nem lehetett lesen.

Közben görcsösen szorongatta a kezem, és szívet tépőn zokogott.

- Nem, nem, Xaver, ez a nagydarab, nemes szívű fiú, aki oly pompásan tud a labdával cselezni, s aki annyiszor fejelte be a labdát remek ívben a kapuba, az nem olyan aljas, hogy lesállásból lőjön kapura. Xaver olyan jó és nemes lelkű fiú, hogy biztosan előbb beleszaladt a hátvédbe, mielőtt a kapura lőtt. Hiszen én láttam, hogy a hátvéd ott fekszik előtte a földön. Ó, szerkesztő úr, vonja vissza, amit írt, ne tegye tönkre a boldogságomat, az én drága Xaverom olyan jó és derék fiú. Nem, Xaver biztosan nem lőtt lesből kapura. Nem élném túl, a halálomat okozná, ha el kellene hinnem, amit szerkesztő úr írt!

Bár megértettem, micsoda fájdalom olyan ember menyasszonyának lenni, aki nyilvánvaló lesállásból lő kapura, kénytelen voltam hajthatatlan maradni.

- Drága kisasszony - mondtam -, nem tehetek önért egyebet, mint hogy megkínálom e székkel: tessék helyet foglalni. Xaver büntetést érdemlő cselekedetre vetemedett, s valóban olyan galádul játszott, ahogyan megírtam.

Az ifjú hölgy térdre vetette magát, és átkarolta a lábamat.

- Kérem, nagyon kérem, tegyen közzé helyesbítést, írja meg, hogy Xaver nem lesből lőtt kapura. Mit szól a két barátnőm, Emma és Karla?! Mennyire kinevetnek majd, hogy egy ilyennel járok jegyben!

Felemeltem a hölgyet:

- Sajnálom, kisasszony, nyilvánvaló lesállás volt.

A szerencsétlen menyasszony sírva távozott a szerkesztőségből, anélkül, hogy kezet nyújtott volna, pedig részvéttel meg akartam szorítani a kezét.

Kaptam aznap néhány fenyegető levelet Xaver tisztelőitől. "Maga csirkefogó, maga marha - írta az egyik -, lássa, hogy gentlemannel van dolga, aláírom a teljes nevem..."

Másnap megjelent Xaver édesapja, egy tisztes külsejű, idős úr. Arra kért, jelentsem ki, hogy ami az újságban van a fiáról, nem igaz.

- Az én egyetlen fiam, ősz fejem büszkesége - zokogta a szerencsétlen férfiú -, biztosan nem lőtt lesből, hiszen tudta, hogy a nézők közt ott az édesapja, aki őt mindenek felett szereti. Xaver óvakodnék az ilyen galádságtól, már csak az én ősz fejem kedvéért is, és boldogult édesanyja emlékéért, akitől az első futballcipőt és labdát kapta. Feleségem emlékére esküszöm önnek, hogy Xaver nem lőtt lesből. Cáfolatot akarok, kérem önt, én, az öreg ember. Xaver nem jutna be a városházára, ha igaz volna, amit ön állít róla.

- Kedves uram! A tényeket nem lehet megcáfolni. Megértem, hogy mint művelt embert ez nagyon elszomorítja, de nem segíthetek...

A szegény öregúr könnyeivel öntözte az ajtó kilincsét, amikor távozott.

Délután beállított Xaver nagynénje, s kijelentette, hogy kitagadja Xavert, ha igaz, hogy nyilvánvaló lesállásból lőtt háromszor kapura. Ő is sírt, meg a szégyent emlegette, amit Xaver az egész családra hozott. Azzal a kijelentéssel távozott, hogy egész vagyonából alapítványt létesít, amelyből tisztességes labdarúgó-játékosok kapnak majd ösztöndíjat.

Estefelé hatalmas tömeg vonult fel a szerkesztőség épülete elé, beverték a szerkesztőség ablakait, és behajigáltak egy csomó röpcédulát, amelyeken a következő szöveg állt: Xaver nem volt lesállásban! Mi a hazugság, mi az igazság Xaver körül?!

A rendőrség nem mutatkozott, mert a rendőrparancsnok fia az Előre egyesület színeiben játszott.

Fenyegető levelet aznap kettőszázhatvanöt darabot kaptam!

A rákövetkező napon a posta kikézbesített címemre egy tucat pokolgépet. Egyet utánvétellel. Valamennyit visszaküldtem.

Az esti postával egy doboz érkezett. A labdarúgók nemzetközi szövetsége küldött benne egy kötelet, s mellékelt hozzá egy cédulát, amely valamennyi világnyelven tartalmazta a következő szöveget: Kösse fel magát! Xaver nem állt lesen, amikor kapura lőtt!

Lakásomba bűzlő petárdákat dobáltak be, és néhány száz névjegyet az alábbi szöveggel: Holnap meglátogatjuk.

Ott találtam a rendőrparancsnok fiának a névjegyét is meg Xaver névjegyét is. Az utóbbin ezt olvashattam: "Távozzon, nem állok jót magamért..." Micsoda nemes lelkű férfi volt!

Mitévő legyek? Elutazom, s tán szerencsésen célhoz is érek, persze csak ha Xaver hívei nem helyeznek valahol a vasúti sínekre ekrazittöltényt, mert ugye, Xaver, a közönség kedvence, nem állt lesen, amikor az ellenfél kapujára lőtt...

A fényes raktárházzal átellenben húzódott meg Chovanec apó lakása, az ő fölöttébb szomorú készlettára. A kis befüstölődött petróleumlámpa nap nap után szerényen világította meg az ággyal szemközt púposodó három kis ebtrágyarakást. Az egyik rakásban szilárd, daraszerű, sárgásfehér trágya volt, a másikban sötétebb, a harmadikban még sötétebb és még szomorúbb.

Itt volt az ebtrágyát gyűjtő Chovanec apó birodalma. Chovanec apó fáradhatatlanul gyűjtötte az ebtrágyát, lévén erős az emberek lenézésével s - a megszokás által felvértezve - a bűzzel szemben. Fáradhatatlan volt és fürge, valahányszor gyorsan ugrani kellett és felkapni a földről ama fehér, daraszerű holmit, mely a labirintusban megtett úton nyirkossá válva megjelent isten kék ege alatt. S alighogy megjelent, könyörtelenül lesöpörték a járdáról, hempergett a szekérúton, taposták és szidták a szívtelen járókelők. Hempergett aztán a lovak patája alatt, kínos gondot okozva a lakkcipős embereknek. Végezetül összekeveredett a közönséges lótrágyával, az utcaseprők felseperték, és teljességgel hétköznapi módon elenyészett, anélkül, hogy betöltötte volna küldetését, amelyet a kesztyűkészítők szabtak neki.

Az a bizonyos fehér valami, az ebtrágya, szoros kapcsolatot tart fenn az előkelő társasággal. A legfinomabb kesztyűket erjesztett ebtrágyában pácolják, attól lesz a jó kesztyű finom, rugalmas, puhán vonódó. Ha nincs az ebtrágya, mihez kezdene az arisztokrácia, mely szereti a finom, puha bőrből készült svéd kesztyűt?

Ezek a kérdések nem foglalkoztatták Chovanec apót. Beérte azzal, ha az ebtrágya ára emelkedett. Noha nem jegyzik a tőzsdén, és a tőzsdeügynökök kötései közt nem szerepel, azért az ebtrágya ára ingadozik.

Így például tíz évnek előtte egy kis puttony ára testvérek között is két forint volt, ma nehezen adják meg érte a harmadfél koronát, mert napjainkban a kutyák is romlanak.

Azelőtt a legértékesebb fehér darabok, a gömbölydedek, becsülettel képviseltették magukat abban, amit az ember kikerül, ma azonban - talán a politikai viszonyok hatására - nem sok ilyen ép gömbölyded darabot látunk.

Formátlan elhagyatott darabkák hemperegnek az utakon, míg el nem foglalják helyüket Chovanec apó második és harmadik rakásában.

Sőt a viszonyok az általános választások után sem javultak.

Az ebtrágya egyáltalán nem fejlődik, és az apót még egy újabb csapás érte. Elszaporodtak a versenytársak. Ezzel kezdetét vette az igazi kenyérharc, az ebtrágyaharc.

Többet kellett gürcölni, idejekorán kelni, amikor a kutyákat kivezetik a házakból, és szaporán gyűjteni. Hovatovább egyre romlottak a viszonyok.

Kevés fehér, szilárd halmazállapotú darab akadt, mely érintésre széthull. Isten kék ege alatt csupa barna színű rakás jelent meg, egytől egyig lágy volt, olyan, mint a kalendáriumi hősök lelke.

Mindennek tetejébe válságba jutott a kesztyűipar. Több gyár végképp felhagyott a svédkesztyű-készítéssel, más gyárak pedig olcsóbb anyagot vásároltak a kesztyűk pácolására. Chovanec apó mind biztosabban alulmaradt a féktelen versenyben.

Állandó vevője, a prágai gyár, felére csökkentette a vásárlást, úgyhogy a rakások szaporodtak.

Amellett Chovanec apó megmaradt becsületes embernek, és nem igyekezett áruját krétával hamisítani, mint a többi gyűjtő, akik persze így olcsón szállíthattak bármilyen mennyiséget.

Az ő áruja "kiváló" minőségű volt. Öröm volt nézni a hamisítatlan rakásokat. Ez azonban nem segített Chovanec apón, a készletek nőttön-nőttek.

Nem lévén hát képes túladni készletein, Chovanec apó kerített egy hordót, és becsületes munkája tudatában gondosan elrakta az eladatlan maradékokat.

Aztán egy szép napon kézikocsit vett kölcsön, feltette rá a hordót, melyet gondosan lezárt, nehogy szállítás közben a megerjedt trágya elillanjon, és útra kelt árujával egy karlíni kesztyűgyárba, remélve, hogy a külvárosban talán mégis vevőre akad.

Igyekezetét nem koronázta siker. Ballagott vissza Prágába a teli hordóval, és a Firenzén, a városi vámsorompónál megállította az őr:

- Mit visz a hordóban, apó?

- Viszem, kedves uram - mondta szomorúan Chovanec apó -, viszem vissza ezt az istenverte kutyagumit. - Ha trágyát mond, elkerüli a kellemetlenségeket, ő azonban a maga nyíltszívűségében ezt a tömörebb szót használta, beleértve azt is, amit pillanatnyilag az ebtrágya ér.

A városi vámőr azonban nem az az ember volt, akit az ilyen és hasonló szavak meggátolnak hivatali kötelessége teljesítésében.

Közelebb lépett, és élesebben tette fel újra a kérdést:

- Nem hallja! Mit visz?

Chovanec apó eltűnődött:

- De igen, kedves uram, hallom. Mindenki nem szállíthat cukrot, én ezt az istenverte kutyagumit viszem!

Odalépett a másik vámőr:

- Hé, beszéljen illendő módon! Mit visz?

- Kutyagumit, kedves uram - mondta jóságosan Chovanec apó -, édes istenkém, igazán nem mézet viszek!

A két vámőrben, akik körül összesereglettek a járókelők, eldőlt a borjú.

- Furcsa válasz - kiabált az egyik. - Így szoktak felelni egyenruhás személyek kérdésére?!

Chovanec apó a közönség felé fordult, és azt mondta:

- Kutyagumit viszek, és kutyagumit vesznek meg rajtam!

A városi szemlész átfurakodott a sokadalmon.

- Uram - mondta szigorúan -, most én kérdezem öntől hivatali hatalmamnál fogva: Mit visz? És miért nem jelenti be?

Chovanec apó pislogott, és szilárd hangon komolyan válaszolt egyetlen szóval:

- Kutyagumit!

Aztán jött valami sapkás úrféle, meg egy másik egyenruhás, beleszúrtak a hordóba egy vasbotot, kihúzták, szaglászták, közben bölcs képpel nézegettek körül.

Majd a sapkás megszólalt:

- Utoljára kérdezem: Mit visz?

- Kutyagumit, nagyságos uram!

Meghallotta ezt a rendőr, aki épp keresztülfurakodott a tömegen, rátette kezét Chovanec apó vállára, és villámló szemmel mondta:

- A törvény nevében letartóztatom!

S mialatt kísérte a meglepett Chovanec apót az őrszobára, a gyanús hordót beszállították az élelmiszervizsgáló intézetbe.

Gaius Antonius Trossulust fontos feladattal bízták meg. Minél több embert kellett a hóhér bárdja alá juttatnia, s nevüket a proskribáltak listájára feljegyeznie. Mit kellett ezeknek az embereknek elkövetniük, hogy árva fejük ott díszelegjen az etruriai Arretium városának kapuja felett? A legszörnyűbb gaztettet. Crimen laesae maiestatist, felségsértést, a néhányszorosan isten Tiberius császár felsége megsértésének bűnét.

Antonius Trossulus a római birodalom rendje fölött őrködő titkos liktori testület főnöke volt. Eredetileg rabló volt Trentaniában, a Tifernus folyó mentén, később ellopott lányokat árusított az umbriai vad hegyi törzseknek, még utóbb tolvajlást űzött, kifosztogatván a Rómától négyszázötven stadionra levő Collatiában tengődő szegény telepeseket. Jelenlegi magas hivatalát busás élettapasztalatainak jóvoltából tölthette be, hisz köztudomású, hogy az öreg gyilkos, tolvaj és zsivány minden helyzetben feltalálja magát. Azt kérdik, miért terjesztette ki áldásos tevékenységét az etruriai Arretiumra?

Halhatatlan istenek! Ki ne tudná Rómában, hogy március idusán, vagyis nemsokára, az isteni Tiberius Rómából Arretiumba látogat, hogy megmossa lábát az Arno vizében, amely a várostól ötvenezer római lépésnyire folyik? Ki ne tudná Rómában, hogy az arretiumi városi tanács egy sereg diadalkaput épít Cortona és Arretium között, s a rabszolgák éjjel-nappal dolgoznak, hogy mindenütt diadaloszlopokat állítsanak fel? Egész Etruria azon sír, hogy mennyi pénzt emészt föl ez a parádé, s hogy az ünnepi látogatás után fosztogató kirándulást kell szervezni Umbriába, hogy valamiképpen behozzák a költségeket. De mindegy - éljen az ötször isteni cézár!

Hadd lássa, mennyire szeretik őt az etruszkok ivadékai, ha majd fellángol a görögtűz, és az arretiumi városi tanács feje a helyőrség három légiójának élén üdvözli az isteni felséget. Cirkuszi játékok is lesznek, néhány halálra ítélt lator gyilkolja majd egymást, s tiszteleg a cézár páholya előtt: "Morituri te salutant!" - "A halálba indulók köszöntenek!", s aki a latrok közül életben marad, kegyelmet kap az ötszöri isteni felségtől. "Salve, Caesar!"

Pillanatnyilag azonban Antonius Trossulus járja az utcákat, fülel és leskelődik, kihallgatja az arretiumiak beszélgetéseit, akik megcsodálják a diadalkapukat, és érdeklődve figyelik, hogyan halad előre a munka. Trossulus, a titkos liktorok főnöke, az ünnepi tömeg közé elegyedik, megszólítja az embereket, s jaj a bitangnak, aki azt mondaná: Tiberius hülye. Még mondania sem kell, elég, ha gondolja. Befellegzett neki. Trossulus átadja őt a nyilvános liktoroknak, s a bűnöst elevenen szurokba mártják, s mihelyt a cézár az ünneplő városba érkezik, harsonák hangjai mellett eleven fáklyaként gyújt világot az éjszakában, az ötször isteni felség nagyobb dicsőségére és önnön bűnös testének megtisztulására.

Vagy csak annyit mondjon, hogy ostobaság diadalkapukat állítani. A liktorok a hóhérok kezére adják, s bárdokkal négy darabra szabdalják a cortonai út mentén. Ha esetleg azt állítaná, hogy a nép nyomorog és éhezik, s ugyanakkor a közpénzeket a cézár mulandó dicsőítésére fecsérlik, az ilyen bitangot élve felkoncolják a ciminai halmon, mialatt a nép ujjongva kiáltja: "Salve, Caesar!" "Üdvöz légy, cézár!" Hány ilyen gazember nevét jegyzi fel Trossulus a proskribáltak listájára? Csakis tőle függ. Fel tehát, Gaius Antonius, fel a diadalkapukhoz, amelyeket arcuk verítékében építenek a rabszolgák. Nézd, menny ember figyeli fáradságos munkájukat!

Ni csak, az egyik oszlopnál, amelyre az umbriai hegyek tufáiból font zöld füzéreket aggatnak, egy gyanús ember ácsorog, arcáról lerí az elégedetlenség, s tunikája csupa piszok. Különösen néz, figyelj rá, Antonius Trossulus! Minden jel szerint valami semmirekellő naplopó, aki arra gondol, hogy házat építhetne magának a Trasumenus-tónál, ha annyi pénze lenne, amibe egy diadaloszlop kerül. A bocskora is gyanús! Ki látott ilyet, rongyos bocskorral megállni a császár tiszteletére épülő diadaloszlopnál! Mire gondolhat ez az ember? Rajta, Antonius, puhatold ki ügyesen, hogyan vélekedik ez a rongyos csavargó a fenséges császárról és a császári diadalkapukról!

Gaius Antonius Trossulus nem sokat tétovázott, mosolyogva odament az idegenhez, lábára lépett, és barátságosan megszólalt:

- Ó, bocsáss meg, barátom!

- Szívesen megbocsátok, barátom. Ó, barátom, mily magasak ezek az oszlopok!

- Magasak, bizony magasak, kedvesem.

Az ismeretlen mosolygott, s közelebb lépett Trossulushoz:

- Azt hiszem, a népnek nem mindegy, hogy milyen magasra építik a diadalkaput, barátom!

Bravó, Trossulus, nagyszerű a szimatod! Itt áll előtted a felségsértő, a haza ellensége!

- Azt hiszed tehát, hogy a népnek nem mindegy? Hát igen, én is így képzelem...

- És miért képzeled, hisz a cézár...

- Hát a cézár, igen, ha úgy gondolod... Olyan magasak ezek az oszlopok, és még magasabbak is lehetnének...

Ohó, gazember - gondolja Trossulus -, kibújsz a hurokból, no, majd meglátjuk!

- Azt hiszed, a cézárnak mindegy? Vagy úgy gondolod, hogy a népnek mindegy?

Az ismeretlen szeme gyanúsan villant.

- A népnek? Hát nézd csak, az ilyesmi pénzbe kerül, vagy azt hiszed, nem kerül pénzbe?

- Bizony pénzbe kerül, a rabszolgák sincsenek ingyen - feleli Trossulus, és reménykedik, hogy a másik most lépre megy. Körülöttük egyre több az ember.

- Szépek ezek az oszlopok - mondja az idegen. Vagy azt hiszed, nem elég szépek és nem elég magasak az ötször isteni felségnek?

- Az ötször isteni felség örömét leli e szép oszlopokban, s a nép...

- Mit gondolsz a népről, barátom? A nép is örülni fog, mert a nép szereti a császárt.

- Miért nevetsz?

- A császárra gondolok, hogy milyen ember...

Trossulus is elneveti magát:

- Hehehe, a cézár ötször isteni ember...

- Miért ne lehetne isteni? - kérdi mosolyogva az idegen, és sóváron lesi Gaius Antonius minden szavát.

- Arra gondolok, hogy a nap is isteni, de a cézár még istenibb.

Az ismeretlen köhint:

- A nap és a cézár, mindkettő fennen ragyog egünkön, és melengeti szívünket...

Trossulus fejét csóválja, s azt gondolja: Ez a bitang nem hagyja magát megcsípni. Még közelebb lép az ismeretlenhez, és fülébe súgja:

- Nem gondolod, hogy a nép, amely diadalkapukat emel, és Tiberius cézár, aki elhalad majd e diadalívek alatt, egyaránt bolond?

- Ha úgy gondolod... - súgja fülébe boldog mosollyal az idegen, s elkiáltja magát: - Liktorok! Gyorsan ide, liktorok! - Liktorok! - kiáltja ugyanakkor Trossulus. - Gyertek, liktorok!

Keményen fogják egymás nyakát, és azt kiabálják:

- Felségsértő, áruló, megsértetted az ötször isteni felséget!

- Én nem, te nem tudod, ki vagyok.

- Én meg éppenséggel nem, s te nem tudod, hogy én ki vagyok.

A liktorok közelednek.

- Ez az alak azt mondta - kiabált Trossulus -, hogy a cézár és a nép bolond.

- Ez az átkozott gazember - kiabál az ismeretlen - azt mondta, hogy a nép a cézárral együtt bolond.

- Gaius Antonius Trossulus vagyok, az arretiumi titkos liktorok főnöke, hát te ki vagy, áruló?!

- Marcius Julius Placentius vagyok, a római titkos liktorok főnöke...

De elkéstek a bemutatkozással! Jaj a felségsértőknek, akik vétettek az ötször isteni Tiberius császári felsége ellen.

Gaias Antonius Trossulust a cortonai út mentén felnégyelték, Marcius Julius Placentiust pedig élve felkoncolták a Ciminius hegyen, mialatt az ötször isteni Tiberius bevonult az etruszkok ivadékainak városába, s a nép mennydörögve ujjongott:

- Salve, Caesar, üdvöz légy, cézár!

Amikor a történetet este elmondták az ötször isteni felségnek, Tiberius késő éjszakáig nevetett rajta... Üdvöz légy, cézár!

(A Gyermekek című ciklusból)

Hülye volt, vízfejű, és meghalt négyéves korában. Nevezetes esemény volt ez az egész Kőalji utcának, ahol Ejemné lakott Rézinkával meg a férjeurával, Ejem tutajőrrel.

- Végre valami, amikor az ember kidughatja az orrát az utcára, anélkül, hogy pletykába keveredne - mondogatták az asszonyságok. Gondoltak itt a temetésre, és homályos sejtelem támadt bennük holmi halotti torról, mert híre ment, hogy Ejemné asszony tíz kiló lisztet vásárolt a sarki boltosnál. Aztán az utca végi Novýékhoz beállított Ejemné szomszédnője, Kout rongyász hitvese, és elújságolta, mihelyt a doktor kijelentette, hogy Rézinka nem éri meg az estét, Ejemné rögtön átszaladt hozzájuk, és valamiféle fánkot emlegetett.

Minden házból meghív valakit a halotti torra, a nők kávét kapnak, a férfiak rumos teát, és kártyázni fognak, utána sörért küldenek, és vidám hangulat lesz. Ejemné biztosan meghívja Novýnét is.

Aztán a rongyásznénak eleredt a könnye, és sajnálkozni kezdett a szerencsétlen anyán.

- De hiszen jobb így szegénynek - mondta Novýné -, a leányka hülye volt és vízfejű, most legalább már az angyalok közt van.

- Ezt mondja Ejemné is, kedves szomszédasszony, de mégiscsak vétek, ami vétek. A nyomorék gyerek állítólag nem az urától volt. Akkor szerezte, amikor az urát legutóbb behívták gyakorlatra. No de Ejem se különb. Amit a szatócsnénál művel, azt egyetlen katolikus házasember sem engedné meg magának. Megtalálta zsák a foltját, amint a közmondás tartja. Mind a ketten vedelnek, kedves Novýné asszony, isten ments, én nem akarok róluk semmi rosszat mondani, de száz mérföldről megérzik rajtuk a pálinkabűz. Mihelyt Ejem hazaér, Ejemné rögtön eloltja a lámpát, nehogy az urában tüzet fogjon a pálinka.

A rongyászné abbahagyta a pityergést, megkérdezte, nincs-e eladó rongy és csont, azzal ment tovább egy házzal.

Tehát fánk és vigalom, elmélkedett magában Novýné. Minden házból meghív valakit. Jöjjön csak haza Pepík az iskolából, küldök vele Ejemékhez szentképeket, hogy tegye a koporsóba.

Mikor Pepík meglehetősen gyűrött, zilált állapotban hazaért az iskolából, mivelhogy megverték, mert valahol le akarta metszeni a nyélről a szíjostort, hogy parittyát készítsen belőle, az anyja adott neki egypár nyaklevest, majd ráparancsolt, hogy tisztítsa ki a cipőjét és mosakodjon meg. Aztán még dühösebben esett neki az anyja Pepíknek a nádpálcával:

- Komisz kölyök, agyonütlek, hogy merted eltördelni a fakanalakat!

Novýné kimerült, és eleresztette Pepíket. A gyerek leült a padlóra, és dühében halkan sírdogált. Hej, ha erősebb volna! Elkezdett gondolkodni, mit tenne akkor. Keresztbe fektetné térdén az anyját, ha ő lenne annak helyében, az anyja pedig Pepík lenne. Majd ha nagyobb lesz! Mihelyt az anyja egyet ráhúz, kikapja kezéből a nádpálcát, összetöri a tükröt, aztán rázárja anyjára az ajtót, és tüstént elmegy a kocsmába. Amikor részegen hazajön...

E szívgyönyörködtető ábrándozásból anyja hangja riasztotta fel:

- Dolgozz, jómadár, tisztítsd a cipőd és mosakodj, mert újra előveszlek!

Pepík összeszorította az ajkát, ment a suvikszért, és köpködött bele.

- Valahogy sokáig köpködsz, te utca kölyke, várj csak, majd hazajön apád!

Pepík bosszúsan köpött még egyet, és hátra-hátrakapva a nadrágjához, ahol sajgott a nádpálca helye, bőszen fényesítette a cipőjét.

Aztán ment a vízvezetékhez, mosakodott, közben befröcskölte a padlót, el kellett hozni az árnyékszékből a rongyot, és feltörölgetni a vizet. Ezzel újra összemaszatolta magát, kapott egy nyaklevest, és újra kellett mosakodnia. Beletörülközött a tiszta törülközőbe, az anyja megszidta, hogy miért nem használta a másik törülközőt.

Aztán az anyja egy kicsit lekefélgette, zsebébe tiszta zsebkendőt dugott, bekente a haját gépolajjal, kinyitotta a szekrényt, és az alsó fiókból elővett egy papírdobozt. Felnyitotta, és Pepík előtt feltárult a nagy kincs! Egy csomó szentkép! Mindegyiken egy-egy döbbent képű vértanú a hozzá tartozó kínzóeszközzel. Olyik-másik vértanú vidáman nézett a világra, mint aki örül, hogy vértanú lehet.

A képek zarándoklatokról származtak, és szomszédasszonyok ajándékaként kerültek a házba. Az egykrajcárosak hátlapján nem volt ima, a kétkrajcárosakén igen, a négykrajcárosak imádságához búcsú fűződött. A legtöbbjét zsidó cégek nyomták és adták ki.

- Itt van tíz kép, te isten átka - mondta Novýné -, meghalt Ejem Rézinka, hiszen tudod, az a hülye, akinek víz volt a fejében, elmész most Ejemékhez, a képeket beteszed Rézinka koporsójába, s megmondod Ejemné asszonynak, hogy Novýné tisztelteti, és küldi ezeket a képeket a megboldogultnak, hogy vigye fel magával az égbe. És ne felejts el keresztet vetni Rézinkára, aki a koporsóban fekszik, mert összetörlek!

Pepík örömtől repeső szívvel futott ki a házból. Végre egyszer halottat lát, és a zsebében ott lapul tíz kép. Hátrapillantott, nem leselkedik-e utána az anyja, és szemügyre vette a képeket. A négy legtetszetősebbet, amelyeken legtöbb volt az arany és a legkínzottabb az ábrázat, eldugta külön. Holnap csereüzletet köt velük. Szent Pétert elcseréli egy gumicsúzliért, az testvérek között is megér négy krajcárt, Szent Alajost is odaadja két zsemléért, Szűz Máriát egy krajcárért, azon gyufát vesz, és gyújtogatósdit játszanak majd a Révparton. Itt van még Salesi Szent Ferenc. Azon gyutacsot cserél Klokner Jardától.

Ment az utcán, és már be akart térni a gyászoló házba, amikor eszébe jutott, hogy a rakparton eldicsekedhetik a cimboráknak, milyen feladattal bízták meg.

Mikor a rakpartra ért, a fiúk közt javában folyt a játék. Rabló-pandúrosdit játszottak. Rablónak a kis másodikos elemista Peliškát tették meg, és épp a büntetést hajtották végre rajta egy homokkupac tetején. Hasra fektették, és az ítélet szerint tíz ütést kellett kapnia. Ekkor azonban megjelent Pepík. Békét hagytak Peliškának, és felszólították Pepíket, hogy játsszon ő is.

- Én megyek hullát nézni - mondta meglehetősen illetlenül Pepík.

Egy pillanat alatt köréje csődültek. Pepík elővette zsebéből a hat képet:

- Ezeket be kell tennem a koporsóba.

Tüstént mesélni kezdett az irigykedő cimboráknak. Ejem Rézinka eltávozott az élők sorából, hülye volt és vízfejű. Ezután az angyalok között lesz, és este látni lehet majd, amint a kémények fölött repül. Ő már látta. Szellemmé változott, és olyan az illata, mint a marcipáné. A szeme villog, és este ott állt Pepík ágya mellett, szakasztott olyan gyüge volt, mint életében, csak éppen németül beszélt.

Pepíknek lúdbőrözött a háta, és Kalista gyanakvón kérdezte tőle:

- Ugye, ugratsz bennünket?

- Istenemre, nem!

- Mondd még egyszer, hogy istenemre!

- Becsületistenemre!

Drvota meghúzta Pepík kabátját:

- Pepík, vigyél magaddal bennünket, kapsz tőlem egy szíjat csatostul. Mi is szeretnénk látni a halottat.

A kis Pepík elpityeredett:

- Én még sose láttam halottat.

- Tudjátok mit, fiúk, adok mindegyiteknek egy képet, és velem jöttök.

Mentek szép egyetértésben, a boldogságtól felajzva.

A gyászoló ház elé érve Pepík odafordult a cimborákhoz:

- Hanem azt megmondom, fiúk, szomorú képet kell vágnotok, rettentő szomorú képet. Erőltessétek meg magatokat. Próbáljátok meg!

Megpróbálták, és Pepík elégedett volt. Kopogtattak, s beléptek. A konyhában ott ült Ejemné asszony, és harisnyát kötött. Pepík eléje állt, és előadta, hogy az édesanyja tisztelteti, képeket küld Rézinkának, és őneki azokat be kell tennie a koporsóba. Ejemné asszony sírva fakadt, s bevezette a fiúkat a szobába, ahol az asztalon, a nyitott koporsóban, viaszsárgán ott feküdt Rézinka. Körös-körül olcsó gipszalapzatra helyezve gyertyák égtek. Ejemné asszony kiment, de még előtte sírva így szólt:

- Imádkozzatok hát érte, gyermekeim. - Betette maga után az ajtót, és magukra hagyta a fiúkat.

Pepíkkel az élen nem győzték bámulni a koporsót, meg Rézinkát is. Mráček hozzányúlt a halott orrához.

- Hideg - mondta egykedvűen.

Egymás után követték a példáját.

- Hideg - ismételték utána.

- Úgy hallottam, az angyaloknak szárnyuk van a hátukon - mondta Drvota -, biztosan a koporsóban nő ki.

- Megfordítanám a halottat - mondta a kutató természetű Pepík -, de az öregasszony esetleg benyitna, meglátná, és lármát csapna.

Közben az icurka-picurka Pepík próbálta elfújni valamelyik gyertyát, mivelhogy azonban kicsi volt, nem sikerült neki.

A többiek, mert jómaguk nem akartak bajlódni a gyertyaoltogatással, feltették a csöppséget az asztalra, s a kis Pepík fontoskodó képet vágva elfújta a gyertyát.

Majd Pepík javasolta, hogy egymás után tegyék be a képet a koporsóba, ő kezdte, s betette a képet lábtól.

Pepíket követte Drvota, és fejtől tette a képet, aztán a többiek mind-mind, végezetül a kis Pelíšek székre állt, és a képet a halott szájába helyezte.

Közben Kalista a kályha tetején talált egy almát, zsebébe dugta, de Mráček figyelte, mit művel, és csendesen kérte tőle az alma felét.

- Ezt ni, keress magadnak - mondta gorombán Kalista. Mráček belerúgott. Kalista elkapta Mráček fülét, és cibálni kezdte a haját. Verekedés támadt, nagy zaj. Pepík hirtelen rájuk szólt:

- Fiúk, gyorsan, tegyünk úgy, mintha imádkoznánk.

Abbamaradt a civakodás, és a fiúk buzgón dünnyögni kezdtek:

- Hummá summá bammú hümmű...

Nyílt az ajtó.

- Menjünk - mondta Pepík, mégpedig igen szomorú hangon.

Ejemné asszony állt az ajtóban.

- Köszönöm, gyermekeim - mondta elérzékenyülve -, köszönöm az én Rézinkámhoz való jóságotokat.

Sorban megcsókolta őket, és mindegyiküknek adott egy krajcárt. Alig bírták magukba fojtani a nevetést, de mihelyt kikerültek a folyosóra, egyszeriben mind felkiáltottak:

- Tyühű!

Aztán rohanvást neki az utcának, mialatt a síró anya azzal foglalatoskodott, hogy Rézinka koporsója mellett meggyújtsa az elfújt gyertyát.

Megesett velem az a balszerencse, hogy egy drezdai kiránduláson, amikor is a város környékén barangoltam, átrobogott rajtam a gyorsvonat. Olyan káprázatosan széttrancsírozott, hogy másfél évbe telt, amíg tökéletesen összetákoltak a kórházban. Eredetileg úgy terveztem, hogy a drezdai kirándulásból négy nap múlva térek vissza Prágába, de több mint tizennyolc hónap lett belőle.

Végeredményben is mindannyian Isten kezében vagyunk, csakhogy én ráadásul még az orvosok kezébe is kerültem.

Borzalmasan néztem ki. Hogy mi és mennyi maradt bennem a sajátomból, mai napig sem tudom. Csak azt tudom, hogy 18 orvos és 52 asszisztens állított össze mesterségesen. De milyen gyönyörűen! Kaptam egy bizonylatot arról, hogy mi mindenből raktak össze, hogy szörnyként tovább tengethessem életem. A bizonylat 14 oldalból állt.

Csak az agyamból maradt egy kevéske, valamennyi a gyomromból, körülbelül 15 kilogramm a saját húsomból, fél liter a véremből. A többi mind idegen volt, kivéve a szívemet, amelyet az enyémből és egy marhaszívből varrtak össze. Az orvostudomány valóságos diadalünnepet ült.

A bőröm teljes egészében mesterséges volt. Ezt is igazolta ama bizonylat. Esetem nagyszerű példája volt annak, hogy az orvostudomány milyen pompásan tud különböző részekből egy új embert építeni, akárcsak a gyerekek az építőkockákból várat.

Amikor kieresztettek a kórházból, elmentem a központi temetőbe búcsút venni maradványaimtól, amelyeket a temetőnek abban a külön részében helyezték el, ahová a kórházakból származó emberi testrészeket földelik, majd kimentem az állomásra, s azzal a tudattal indultam Prága felé, hogy a drezdai kiránduláson alighanem én éltem meg a legtöbbet mindazon turisták közül, akik valaha is felkeresték ezt a szép várost.

Děčínben az osztrák vámhivatal vizsgálata következett. Miután előhúzták bőröndjeinket, s egy kis ideig turkáltak bennük, az egyik vámtisztviselő pillantása rám esett. Furcsa külsőm, a mesterségesen összetákolt ember külseje minden bizonnyal azt a benyomást keltette a vámtisztviselőben, hogy egy ilyen küllemű ember legalábbis cukorcsempész. Úgy festettem, mint egy alaposan eldöngeteti csempész.

- Mutassa a bőröndjét - utasított a tisztviselő -, és jöjjön be az irodába.

Az irodában felnyitották a bőröndöt, átkutatták, de nem találtak benne semmi gyanúsat, a papírok között viszont észrevették a drezdai kórház 18 tanára és 52 asszisztense által aláírt bizonylatot.

- Ember! - kiáltottak fel, amikor áttanulmányozták a bizonylatot. - Jöjjön fel a főnök úrhoz, így nem mehet be Ausztriába.

A vámhivatal főnöke egy nagyon rendes, kötelességtudó úr. Mikor belepillantott a bizonylatomba, azt mondta:

- Magának, miként az ebben a bizonylatban áll, ezüstlemezzel pótolták a hátsó koponyafalát. Az ezüst nincs fémjelezve, ezért 12 korona pénzbüntetést fizet; az ezüst súlya 120 gramm, a vámelőírások 946. paragrafusának VI. és VIII. bekezdése szerint szándékosan akart fémjelzetlen ezüstöt átvinni a határon, tehát háromszoros büntetést fizet, vagyis 3x12 korona egyenlő 36 koronával.

Továbbá: a 120 gramm ezüst vámja (a., b., f. és g. pontok szerint) az 1902-es nemzetközi megállapodás alapján grammonként tíz fillér, vagyis 120 gramm 12 korona, továbbá a combcsontja lócsonttal helyettesíttetett. Ezt be nem jelentett csontszállítmányként bíráljuk el. Ezzel, barátocskám, maga az osztrák állati csontkereskedelmet támadja hátba.

Mert miféle célból hord magában lócsontot? Hogy járni tudjon? Beírjuk tehát a jegyzőkönyvbe, hogy a lócsontot megélhetési célokra használja. Csak ismerje be szépen, kedves uram!

A megélhetési cél nagyon szép dolog, csakhogy ezúttal nem fog kifizetődni magának! Nagyon magas vámtarifánk van az ilyen eltitkolt állati csontok Ausztriába való behozatalának be nem jelentése esetére. 24 koronát fizet.

Aztán az áll itt, hogy három bordáját platina drótokkal pótolták. Ember! Maga platinát akar bevinni Ausztriába? Tudja, mi vár ezért magára? Háromszázszoros büntetés! Ha az a három drótocska 20 gramm súlyú, akkor a büntetés 1605 koronát tesz ki. Ez már büntetendő könnyelműség a maga részéről.

Hanem mit látok itt?

Itt az áll, hogy a veséjének egy része, mégpedig a bal veséjének egy része sertésvesével pótoltatott.

Kedves uram! Sertések behozatala Ausztriába tilos. Ez a tilalom a sertések egyes részeire is vonatkozik, s ezért, ha Csehországba akar menni, akkor a vesének Németországban kell maradnia.

Minthogy ebbe nem egyeztem bele, immár tizedik éve bolyongok Szászországban, azt várva, hogy az agrárok, magam is agrár vagyok, megengedjék sertések Ausztriába való bevitelét. Akkor majd visszatérek hazámba.

A kutya, amelyről most szó lesz, a Spálená utcán szokott kószálni, megkerüli a büntetőbíróság épületét, mintha be akarná záratni magát, átcsap az Ulászló utcára, majd az Újvárosi torony körül visszafordul, átvág a parkon a Károly térre, egy ideig téblábol a Szent Adalbert-templom körül, aztán lesétál a folyópartra. Ott korzózik, majd hirtelen, mintha puskából lőtték volna ki, átrohan Vyšehradra, és eltűnik egy ház kapuja alatt.

Aki csak látja, köp egyet, és azzal a meggyőződéssel megy tovább, hogy életében még nem találkozott ilyen ronda döggel. Egy rendőrőrszem találó szavakkal fejezte ki a hatást, amelyet a kutya tett rá, mondván:

- Nézd csak a rondát, hogyan fut!

Nincs ember, aki rokonszenvezne vele. Az emberek utálják, inkább kitérnek előle, csakhogy ne kelljen ránézni, a Spálená utca és Vyšehrad között bármerre téved, mindenütt szitokkal fogadják, az ezernyi járó-kelő városi polgár közül egy sem akad, aki csak kicsit is szeretné. És ráadásul Balabánnak hívják szegényt!

Balabán maga is tudja, hogy ronda, ellenszenves és rút, odahaza meghúzódik a kuckóban, és csurog a könnye.

Néha felsóhajt, azt gondolja: Miért is nem vagyok fajtiszta, csinos, miért vagyok ilyen rút szörnyeteg? Hisz még a kutyák is kitérnek az utamból!

Így is volt. Egy kutya se állt szóba vele, csak az őrnagy úr bernáthegyije szólt rá néha-néha ridegen és szűkszavún:

- Jó napot, miért nem nyiratkozik?

Az őrnagy úr csicskása ilyenkor rendszerint kutyakorbáccsal rávágott Balabánra, aki átrohant az utca túlsó oldalára, és megállt a cukrászbolt előtt, amelynek kirakatában tükör is volt. Megnézte önnön képmását, és mit látott? Szálkás szőrű, bozontos korcsot, lába rövid, akár a borzebé, a farka bulldoghoz hasonló - egyszóval el se lehet képzelni csúfabb sétatéri fajkeveredést.

Balabán még egyszer megnézte magát, aztán behúzta a farkát és elporzott.

Megutálta önmagát.

Balabán még soha az életében nem nevetett. Lesunyt fejjel járt, cél nélkül ténfergett az utcán, fejében öngyilkos gondolatok kísértettek.

Csupa gyötrelem volt az élete, hisz csúfságában senki sem pazarolt rá barátságos szót.

Valahányszor az utcán megpróbált szóba elegyedni más kutyákkal, tüstént félreérthetetlenül tudtára adták, hogy nem kívánják a társaságát, abbahagyták a vidám hancúrozást, és a fogukat vicsorították.

Ez a jéghideg ellenszenv olyasféle volt, mint amit az olyan fiatalember érez, aki nyakkendő nélkül és hátul rongyos nadrágban téved be egy jómódú úri családhoz, névnapi uzsonnára.

- Ha legalább nem hazudna annyit! - mondogatták a kutyák, miután megszabadultak tőle. Az egyik skót juhászkutya megjegyezte:

- Két hete már, hogy egyszer megállított az utcán. Azt mondom neki, bocsánat uram, de nem ettünk együtt tejbedarát, nem vagyok kíváncsi a mondókájára. "Csak egy-két szót szeretnék szólni - könyörög a szörnyeteg -, csak azt akarom elárulni önnek, hogy előkelő családból származom."

- És közben bőgött, ugye? - kérdezte a búzapiaci szatócs dakszlija. - Felvág a gazember, és hazudik, mintha könyvből olvasná.

- Lop is! - tódította egy korcs foxterrier. - Nemrég az utamba tévedt, megkérdeztem tőle: "Hova visz az ördög?" "Egy Hársfa utcai henteshez - válaszolja ez a torzonborz csavargó -, az udvaron nagyszerűen lehet csontot lopni, néha még húst is."

- Mi jut az eszükbe - nevette el magát egy kétéves bernáthegyi kamasz -, a múltkor szándékosan a nyomába szegődtem. Elment a mészárszék előtt, de be se dugta az orrát az udvarba, hanem rohant tovább, mint a bolond, Vinohrady felé.

- Szeretném tudni, mi keresnivalója van arrafelé - jegyezte meg szigorúan egy öreg fekete puli, aki vinohradyi lakos volt. - Még elrontja ott a kutyák hitelét!

Hej, ha tudták volna! Másnap prágai kutyakörökben csak azt beszélték volna, hogy Balabán, ez a rút, torzonborz szörnyeteg, beleszeretett egy Komenský utcai boltosné angóramacskájába.

Hiába, a szív útjai titkosak és kifürkészhetetlenek.

Évekkel ezelőtt ismertem egy orosz agárkutyát, amelyiknek a szomszéd vendéglős rókájával volt viszonya. Egy nyeszlett, szőrevesztett vén rókával. Pedig olyan szép agár volt.

Balabán esetében éppen fordítva állt a dolog.

A macskát akkor pillantotta meg először, amikor egy céltalan prágai kószálása során véletlenül elvetődött Vinohradyra, szándékosan keresve az olyan utcákat, ahol még nem ismerik. Talán abban bízott, hogy Vinohradyn nem undorodnak majd tőle, nem szidalmazzák.

Így került el a Komenský utcára. A túlsó járdáról pillantotta meg a macskát. Már születésétől fogva természetellenes rokonszenvet érzett a macskák iránt, és valahányszor alkalma nyílott rá, igyekezett megközelíteni őket, karmos ideáljai azonban félreértették szándékát, és dühösen fújva menekültek előle.

A fehér cica komolyan ült a szatócsbolt ajtajában egy zsák burgonya mellett, meg lévén győződve róla, hogy ez a krumpli tulajdonképpen az övé. Micka cica ugyanis nagyon beképzelt volt.

Amikor Balabán odalopakodott melléje, meg se moccant, csak éppen a karmait nyújtotta ki.

Balabán elment mellette és odaköszönt:

- Kezét csókolom! - A cica úgy tett, mintha észre se venné.

Balabán tehát visszafordult, és újból megszólalt:

- Kezét csókolom, kisasszony! - Megállt a krumplis zsák mellett, és vágyakozva nézett a cicára.

E pillanatban kirohant a boltból a tulajdonosnő, és a kezében tartott seprűvel isteneset húzott Balabán hátára.

Egy kutya a krumplis zsák mellett! Hát nem értik? Még képes fölemelni a hátsó lábát! A derék boltosasszony aggodalma ebben az esetben ugyan fölösleges volt, a kutya szándékai nem veszélyeztették a burgonyát, pillanatnyilag egészen más vágyak hevítették a szívét. Szerelmes volt.

Micka cica elégedetten kinyújtotta zászlós farkincáját, örült a nevetni való rút lovag kudarcának, s azonfelül egy kis asszonyos büszkeséget is érzett, mert a nők mindenképpen örülnek annak, ha valaki szereti őket, még ha szerelmesük csak egy olyan világcsúf szörnyeteg is, mint Balabán.

E naptól fogva búskomor lett Balabán. Csendes estéken elkószált a Komenský utcába, a boltosasszony azt hitte, hogy lábát emelni jár a krumplis zsák tövébe, és csodálkozott makacsságán. Megbújt az ajtó mögött, úgy leste, mikor jelenik meg a ronda kutya, hogy jót suhintson rá a seprűvel.

Balabán csodálatra méltó kitartással ütlegeltette magát, és a boltosasszony hallatlanul elcsodálkozott, amikor egy vasárnapon Vyšehradnál találkozott vele.

- Látod, ez az a dög, amelyik a krumplinkat jár permetezni - figyelmeztette a férjét, aki botjával nagyot húzott Balabánra.

Ez volt az a csepp, amelytől kicsordult a pohár. Hogyan is lehet így meggyalázni az ő tiszta szerelmét!

Balabán a Moldvának rohant.

Talán önök is olvasták az újságban, hogy egy kutya vasárnap a Palacký-hídról beugrott a folyóba.

Balabán volt. A cikk ezzel a címmel jelent meg:

"Szabadúszó kutya." Az újságíró nem hazudott. Balabán ugyanis a vízben rájött, hogy tud úszni. Kivergődött a partra, ott, ahol a lovakat szokták fürdetni, és hazakotródott, még rútabban, mint azelőtt. Az éjszakát sírva virrasztotta át.

Másnap megtudta, hogy Micka cicának kicsinyei lettek. Ez végleg kétségbe ejtette.

Azóta naponta öngyilkosságot kísérel meg. Ha csak alkalom adódik rá, villamos elé veti magát. Az eredmény forgalmi torlódás, mert a kocsi az utasok szitkai és átkai közben pontosan előtte megáll.

Lovak patái alatt keresi a halált. A lovak azonban átlépnek rajta.

A gépkocsik még jókor lefékeznek, mert a sofőrt meghatja Balabán rútsága. Így múlik nap nap után, és a tovarohanó idő bizony egy parányival sem szépíti meg Prága legrútabb kutyáját. Most már tükörbe se néz, tudja, hogy - ha ez egyáltalában lehetséges - napról napra csúnyább lesz.

A jövő héten ellátogat a vyšehradyi sintérhez. Az talán megkönyörül rajta, és véget vet megtört szíve kínjainak.

(Böjti nap)

Nagyböjtben történt, épp azon a napon, amelyen a javítóintézeti növendékeknek kötelességévé tették, hogy lent a teremben, a maguk fegyencgúnyájában térdepeljenek, és magasztalják Istent, mikor Páternoszter felügyelő berontott az ebédlőbe, ahol az igazgatón és a három tanítón kívül Csóka káplán tömte magába a legkülönfélébb halételeket, rántott halat, halat mártással, és bort kortyolgatott rá.

- Igazgató úr, kérem tisztelettel - kezdte felháborodva Páternoszter -, Koleta, az az utcakölyök megevett egy svábbogarat.

Az ebédnek lőttek. A káplán visszadobta a tálba a szelet rántott pontyot, az igazgató pedig, aki éppen a pontyhoz készített mártásból szedett a szardellára, kétségbeesetten kiöntötte a mártást a tányérba, és elhajította a villát.

A hír körülbelül úgy hatott, mint amikor XIV. Lajos udvarában egy lakoma alkalmával kiderült, hogy az elfogyasztott édességeket megmérgezték, vagy demokratikusabban szólva, mint amikor a virsliben, amelyet éppen eszünk, találunk egy körömdarabot, és a lelet eredetét illetően óhatatlanul a legvéresebb históriák jutnak eszünkbe.

Elsőnek az igazgató eszmélt fel:

- Hogy viselkedik a többi növendék?

- Fogadásokat kötnek arra, hogy Koleta nem nyel le még egy svábbogarat, s most marják egymást Svátekkal, mert Svátek dicsekszik, hogy egyszer az iskolában szétrágott egy békát.

A káplán felállt, az igazgató szintúgy. A három tanító közül már csak az egyik evett, de a béka szétrágásáról hallván, ez is abbahagyta az evést, és mélabúsan nézett a káplánra.

- Lesz szíves a lelkükre beszélni, hitoktató úr - szólította fel az igazgató a káplánt -, döbbentse rá őket példátlan feslettségükre. - Azzal eltűnt a folyosón az illemhely irányában, s futva követte a két tanító, míg a harmadik odalépett a nyitott ablakhoz.

Csóka káplán ballagott hát a terembe. A földi dolgoktól elszakíttatván, lelke örömest visszatért volna a földöntúliakhoz, ha a nyomába szegődött Páternoszter nem kezd hozzá beszélni:

- Egy pillanatra vettem le róluk a szemem, tisztelendő úr, máris a szájában volt Koletának a svábbogár. A konyhából hozta. Ott fogdossuk, tisztelendő úr, a ronda férget sörös edényben - mesélt a felügyelő, s a káplán bús képét látva megpróbált élcet faragni: - Még majd becsíp az a semmirekellő a svábbogártól.

A káplán képe azonban nem derült fel, és ugyanolyan szomorú, tragikus ábrázattal lépett a terembe. A növendékek tüstént unisono mormolni kezdtek valami imafélét, és nekividámodott arcuk kusza vonásait a lehetőség szerint igyekeztek tisztességesen rendbe szedni.

Mikor a káplán a terem közepére ért, kórusban kiáltották:

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus - fél szemmel hátranézegetve, ahol Koleta a pad mögött Svátek mellén térdelt, és valamit dugdosott a szájába. Annyira belemerült ebbe a műveletbe, hogy éles gyermekhangja borotvaként nyeste keresztül a dicsértesséket:

- Adok én teneked békát. A svábbogarat nem akarod lenyelni, pimasz. Fiúk, adjatok egy darab fát, hadd dugom az állkapcsa közé!

- Itt a csupaszállú - bökte oldalba Znamenáček.

Koleta felugrott. Épp akkor ért oda a káplán. Svátek is felugrott, Páternoszter megragadta egyiket is, másikat is a gallérjánál, és függőleges testhelyzetben odatartotta őket a káplán elé szemtől szembe.

A pernahajderek oly nyílt, ártatlan képpel tudtak nézni a káplán szemébe...

- Mit műveltetek itt?

- Imádkoztunk, tisztelendő úr, kérem.

- Szépen imádkoztatok ti! - vágott közbe Páternoszter. - Koleta, mi van a markodban?

- Fogtam egy svábbogarat - felelte ártatlan képpel Koleta. - Svátek hátán mászott.

Kinyitotta a markát, a nagy, fekete rovar, mely elpusztult annak következtében, hogy Koleta megpróbálta beleerőszakolni Svátek szájába, megjelent a káplán szeme előtt, akinek a gyomra e pillanatban végső tusáját vívta.

A káplán leült a székre, és így szólt:

- Ó, ti elvetemültek! E szent időben ilyen undorító módon szórakoztok, akkor...

Minden gondolata akarva-akaratlan a körül a bizonyos tárgy körül keringett...

- Akkor, amikor az egyház a legszigorúbban előírja az ételtől és italtól való tartózkodást, itt ez a semmirekellő Koleta svábbogarakat nyel, ó, jaj, háromszor jaj az ilyen latornak, és jaj nektek, akik ahelyett, hogy...

A káplán úr gondolatai leszálltak a gyomrába, ő pedig folytatta eképpen:

- Ahelyett, hogy állhatatosak volnátok az imádságban, és azon elmélkednétek, mennyire bűnösök vagytok, csak a szórakozáson töritek a fejeteket, s nézitek, hogy ez a semmirekellő Koleta mindnyájatok hitvány mulattatására és az egész intézet szégyenére hogyan nyeli a svábbogarakat. Nem pirul a képetek, hogy éppen most, e szent időben, amikor a lélek felkívánkozik oda a magasba...

Felmutatott a koszos mennyezetre.

- Oda a magasba, az édeni gyönyörűségek közé, ti svábbogarakat tömködtök magatokba. Ez halálos bűn, amelyet soha le nem vezekeltek, amelyre nincs bocsánat... csodálkozom, mi örömet találtok benne e szent időben...

Tusakodott, egyre tusakodott.

E szent időben szépnek látjátok a svábbogarat, hiszen teljes a tartózkodás ételtől, italtól, ők azonban, a disznók, a malacok e szent időben svábbogarat zabálnak. Nem érzitek magatokat rosszul, amikor nézitek, amikor e szent időben, fujtajfl...

Még jobban elsápadt, de érezte, hogy kénytelen beszélni. Küzdött ellene szegény káplán, de ha egyszer a feje lesüllyedt a gyomrába!

- Micsoda rút féreg! Hát nem fordul fel a gyomrotok, ó, keresztre feszített Üdvözítőm...

Hiába, nem ment.

- Ti e szent időben svábbogarakkal tömitek magatokat, ó, legirgalmasabb Jézus... Térdre!

- Térdre! - kiáltotta még egyszer félelmetes hangon, és a térdeplő növendékektől körülvéve rókázni kezdett.

Kijött belőle minden, a sokféle hal, kalács, a délelőtti szalámimaradék. Aztán kitámolygott a teremből, de még visszaszólt:

- Két óra térdeplés!

Ott térdeltek hát a gyerekek a körül a miegymás körül két óra hosszat. Ez volt a legszebb és legvidámabb böjti nap a javítóintézetben.

I

Trunec regruta október elsején kezdte meg hároméves katonai szolgálatát, mégpedig nem akárhol, hanem a hadsereg gyöngyénél, a gyalogságnál. A termete szálfával vetekedett, széles válla közt büszkén ült malomkeréknyi feje. A nyaka, akár a bikáé, dús haja, mint az oroszlán sörénye.

Miután bevonult a kaszárnyába, előbb maródvizitre ment, majd a többiekkel együtt egy tollforgató altiszt elé járult, aki töviről hegyire kifaggatta eddigi életéről, arról, hogy mit csinált odahaza, ki fia-borja. Ezt állítólag azért cselekszik, hogy a regrutában bizalmat ébresszenek a katonai intézmények iránt. Miután így fölszították a legények bizalmát, a raktárba terelték őket, ahol uniformist kaptak.

Az őrmester szétvetett lábbal állt a raktár közepén, egymás után szemlélte az újoncokat, közben ilyeneket ordibált: "Hármas bakancs! Hatos nadrág! Kettes zubbony!" Négy káplár serénykedett a háttérben, a szám hallatára már hozták is a zöldfülű elé nyalábjával a kelengyét, bakancsot, gatyát, zubbonyt, az őrmester meg már a soron következő méreteit kiabálta, csak úgy szemmértékből, elvégre mit számít, ha az angyalbőr olyan hosszan lötyög a regruta lába szárán, hogy az udvar porát söpri vele, vagy ha a karja könyökig is kilátszik a mundérból. Így aztán az egyik olyan bakancsot kapott, hogy akár mind a két lábát is bedughatta volna egybe, a másik meg legföljebb akkor kényszeríthette volna magára a kopogós lábbelit, ha az ujjait sarkastul lemetélte volna; az egyik regruta párostul is kényelmesen érezte volna magát a ráméretezett nadrágban, a másik pedig sehol sem találta cingár derekát a zsáknyi zubbonyban. De ilyen már a katonai módi, az emberrel nem sokat kukoricáznak, amilyen számot az őrmester mond, csak az a passzentos. A felruházásra azzal tették fel a koronát, hogy mindegyik legénynek még csákót is utaltak ki. A fejfedők is hatféle nagyságra tagozódtak: a legkisebb kobaktól a legnagyobbig. Itt se panaszkodhatott senki, hogy éppen a fejére való tökfedőt kapta, de hiába is panaszkodott volna. Az őrmester úr szava ellen nincs apelláta.

A raktárból felvonultak a kaszárnyai szobákba, hogy átöltözzenek. Közben-közben odapislantottak egymásra, de nem sok örülnivalót láthattak. Őszintén megvallva, alig ismertek civil magukra. Voltak olyanok, akiknek keze elveszett a zubbony ujjában, a nadrágot menyasszonyi uszályként húzták maguk után, és sapkájuk csak a fülüktől nem borult a szemükre. De akadtak olyan legények is, akiknek a könyöke kikukucskált a kabát ujjából, kacéran mutogatták harisnyatartójukat, fejükön meg úgy csúszkált ide-oda a pöttömnyi sipka, mint bukdácsoló hajó a vihartól hullámzó tengeren. Végeredményben tehát az igazságon nem esett sérelem, mert ami az egyiknek hiányzott, azt fölösen is megkapta a másik.

Amikor az őrmester úr bejött a szobába, hogy elgyönyörködjék ebben a nagyszerű látványban, megbocsátón legyintett a kezével, és jóságosan megjegyezte:

- Látjátok, gyerekek, micsoda tökéletlen valami is az ember teste. Ennek is hosszabb a keze, mint kellene, amott meg a másiknak rövidebb. Vagy nézzetek a lábatokra! Itt hiányzik belőle, amott meg, ha lehetne, a föld alá is érne. A derekatok vastagságáról már nem is beszélek. Van olyan, aki szippantani se mer a levegőből, mert meghasadna rajta a zubbony, a másik meg majd elvész a gúnyájában. De különben nincs itt semmi baj. Ha ugyan akarjátok, elcsereberélhetitek egymás közt a göncöket. De annyit mondok, a katona olyan legyen, mintha éppen cukrosskatulyából húzták volna ki, és úgy feszítsen, akár a puccos baba, mert aki tohonya lesz, és lóg rajta a zubbony, azt majd megtanítom a keresztanyja keserves kirelejzumára!

A regruták serényen hozzáfogtak a csereberéhez, ki-ki megtalálta a maga párját, akinek éppen annyival több jutott a kincstári posztóból, amennyi az ő testének hüvelyéből hiányzott. Csak egy maradt árván: Trunec, a császár őfelségének szálfatermetű újdonsült vitéze. A lábikráján feszülő nadrágban s a válláról szabadon lebegő zubbonyban, amelyet erőnek erejével sem bírt összegombolni derekán, úgy festett, mint valami idegen égitestről idecsöppent világűrbéli utas, bozontos fején az apróka sapka mintha még most is az úti viszontagságoktól táncolna előre-hátra. Nem mondom, a többi regruta se parádézhatott volna a frissen kapott angyalbőrben, de a boldogtalan Trunec még közülük is kirítt, mintha nem is volna e világból való.

Trunec rimánkodott a cimboráknak, hogy segítsenek rajta, mentsék meg ettől a gyalázatos kelengyétől. Katonáéknál ilyenkor az a szokás, hogy a jobb sorsra méltó szenvedőnek azt válaszolják:

- A te dolgod, törődj vele! Mars!

Szegény Trunec mit tehetett mást, a káplárhoz marsolt, és ez a nagy hatalmú uraság, akit megpuhítottak a hórihorgas regruta sirámai, visszament vele a raktárba, ahol hosszas keresés után nagy nehezen sikerült olyan egyenruhát fölkutatni, amely legalább úgy-ahogy katonakülsőt adott Trunecnek. Csak csákó nem került, a legnagyobbik szám is úgy elveszett a fején, mint csöpp a tengerben.

Így történt, hogy Trunec csákójának az ügye eljutott egészen a bécsi katonai főintendatúra elé.

Mindez pedig a következőképpen ment végbe:

A katona legeslegelső kötelessége, hogy szalutálni tudjon, mert ezzel fejezi ki tiszteletét följebbvalóinak.

Szegény Trunec, akinek a fején úgy ugrabugrált a csákó, mint kerek labda a síkos padlón, hiába akarta ujjaival elérni az izgága tökfedő szélét, amelyet szalutálás közben előírás szerint meg kellett volna érintenie. Igyekezete már eleve kudarcra ítéltetett, mert a legkisebb mozdulatnál a csákó a tarkójára csúszott.

Az altiszt kétségbeesett, a tiszt káromkodott, és a guta kerülgette, amikor a langaléta bakának lépten-nyomon a földre potyogott a csákója.

Trunec regruta elkeseredetten, az erőlködéstől vörös képpel végül is kackiásan a fél fülére csapta a csákót, aminek következménye a legénység soraiban elfojtott kuncogás, a tiszt és az altiszt részéről pedig újabb szakramentumok voltak. Mi legyen már most ezzel a langaléta földterhével?

A csákóval való viaskodásnak az lett a vége, hogy a tiszt úr Trunecet káplárostul a századirodába küldte. Trunec, fején a táncoló csákóval, úgy festett, mintha pityókos volna, és ezt a benyomást csak fokozta lépteinek bizonytalansága, amikor kábán beténfergett az irodába.

A számvevő altiszt a káplár jelentésére Trunecet bekísértette a századoshoz. A kapitány úr komoly képpel hallgatta végig a raportot. Elébb megkérdezte Trunecet, nincs-e víz a fejében, és hallván a tiszteletteljes választ, hogy alássan jelenti, a fejében vizet nem visel, a század ura kiadta a parancsot, hogy a csákót áztassák vízbe, és húzzák rá Trunec fejére. Így aztán a fejfedő kellőképpen kitágul, különösen, ha Trunec egész nap a kobakján viseli, amit ezennel parancsban is meghagy. Hogy a parancs teljesítése biztos legyen, a nagyra nőtt regrutát huszonnégy órára bezárták az áristomba, hogy ne zavarja katonai tudásuk gyarapításában a többieket. Azt azonban megmondták neki, hogy ezt ne vegye büntetésnek.

Trunec a priccsen ülve két kézzel tartotta fején a vízbe avatott csákót, később azonban elálmosodott. Reggel, amikor fölkelt, a csákó mellette hevert a priccsen, és ugyanolyan kicsi, vagy talán még töpörödöttebb volt, mint este, pedig hát ez lett volna a legnagyobb csákó az ezrednél.

Újra fejére húzta, igyekezett egyensúlyban tartani a homloka fölött, de hiába, nem sikerült. A csákó úgy ugrabugrált, mint eladdig. Ezenfelül még gyűrött is volt. Trunec kénytelen-kelletlen másodszor is bekopogtatott a századirodába.

A kapitány a tegnapinál is komolyabb képpel fogadta. Megparancsolta a számvevő altisztnek, mérje meg Trunec fejét. Kiderült, hogy a kobak kerülete hatvankét centiméter. A százados úr kijelentette, hogy az ügyet a bécsi főintendatúra elé kell terjeszteni, és megrovó hangon azt kérdezte a megszeppent regrutától, hogyan mert ekkora fejjel világra jönni. De a dolog csak ennyiben maradt, Trunecet elbocsátották a kihallgatásról. Odakint fejébe nyomta a csákót, amelyet időközben az ezredszabó bővebbre varrt, és sietett a gyakorlótérre, boldogan, mert örült annak, hogy ezúttal megúszta sáncfogság nélkül.

II

A százados úr, miután Trunec betette maga mögött az ajtót, a következő levelet diktálta a számvevő altisztnek:

A százados saját kezűleg aláírta a levelet, a másolatot elhelyezték az irattárban, és következő nap a levél meg is érkezett a katonai főintendatúrára.

Tizennégy nap múlva Trunec regrutát az irodába citálták, újból megmérték a fejét, mert aznap a bécsi katonai főintendatúrától a következő válasz érkezett:

- Ember - sóhajtott fel a számvevő altiszt -, mennyi baj van magával! Hová jutnánk, ha minden katonával ennyi dolgunk lenne!

De azért megírta kötelességtudóan, hogy a szóban forgó fej kerülete hatvankét centiméter, és a levelet elküldte Bécsbe. Újabb tizennégy nap telt el, s a tizenötödik napon Bécsből a század ezt a levelet kapta:

A számvevő altiszt válaszképpen közölte a főintendatúrával Trunec születési évét, és azt, hogy első éve szolgál. Két hónappal később Bécsből újabb levél érkezett:

Újabb negyedév elteltével ez a levél jött:

III

A tizenkettedik gyalogezred harmadik századának levele a bécsi katonai főintendatúra címére:

A darázsdi gyerekek hittanból csak annyit tudtak, hogy az Úristen mérhetetlen jóságában megteremtette a nádat. A nád után pedig Horáček hitoktató urat. E két fogalom elválaszthatatlanul összeforrott képzeletükben. Az Úr később megtanította az embereket, hogy nádból nádpálcát csináljanak. Horáček hitoktató urat pedig, hogy a nádpálcát mesébe illő ügyességgel suhogtassa.

A dolog rendszerint úgy kezdődött, hogy Horáček káplán úr a tanterembe lépve komor pillantást vetett tanítványainak rémült arcára, s így szólt:

- Vaníček, te tökfej, úgy látom, nem tudod visszájáról elszámlálni a hét főbűnt.

Horáček hitoktató ugyanis bűvészügyességgel váltogatta és bonyolítgatta a kérdéseket. A gyerekeknek visszájáról kellett elmondani a tízparancsolatot, vagy például megkérdezte:

- Ludvík, te kerge birka, mondd meg gyorsan, melyik hátulról a harmadik parancsolat, attól számítva, hogy ne lopj!

Vallástani matematika volt ez, s az összesített végeredmény mindig az volt, hogy porzott a gyerekek nadrágja.

Akár Vaníček, akár Buchar, akár Ludvík, akár Kratochvil állt az Úr színe előtt, a hitoktató előbb-utóbb kezébe vette a nádpálcát, s a feleltetés azzal végződött, hogy a gyerekek bánatosan csoszogva kivonultak a dobogó elé.

Lelkük mélyén megrendült az Isten végtelen jóságába vetett hit, s az a meggyőződés ébredt bennük, hogy így kell lenni és nem másképp, hogy a hittételek nem a katekizmusban rejlenek, hanem a nadrág ülepében.

Egyszerű és érthető volt ez. A gyerek lehajol, kidomborítja testének gömbölyded részét, ahol a két láb találkozik a háttal, a hitoktató úr gyakorlott és izmos kezében pedig suhog a nádpálca.

Napról napra így volt. A hitoktató úr egymás után térdére fektette tanítványait, s kedves mosollyal mondta:

- Adjatok hálát az Istennek, nyomorultak, amiért elfenekelhetlek benneteket.

Egy napon Václav gyerek a szomszéd faluból azzal a hírrel tért meg, hogy célszerű fokhagymával bekenni a nádpálcát. Nem fáj annyira, s ráadásul a nádpálca az első ütés után elhasad.

Az ártatlan gyermeki lelkekben buzgón égett a tudás vágya, ugyanakkor fennen lobogott bennük a gyermeki hit, s mialatt bekenték a nádpálcát fokhagymával, Kratochvil örömében elsírta magát.

Ezt az eseményt a darázsdi iskola történetében a meghiúsult remények korának mondhatnánk.

A reményeket a hitoktató zúzta porrá nadrágjukon. Majd szabad előadást tartott, s kijelentette, amit a fokhagymával tettek, elvetemült csalás volt, természetesen hiábavaló csalás, mint meggyőződhettek róla. Jogos volt a büntetés, amely a nádpálca képében sújtott le fenekükre. Meg akarták téveszteni az Úristent. A továbbiakban elmagyarázta, milyen áldatlan hatással lesz eltévelyedésük egész életükre. Megtették az első lépést az erkölcsi züllés, a fertő felé. Fogadni merne üdvösségébe, hogy a fokhagymát is lopták, ezért most másodszor is elfenekeli őket. Kétségtelen, hogy mind, egytől egyig az akasztófán végzik, a jószágigazgató úr Vendelkéjének és Zdenkónak kivételével (ezt a kettőt sohasem verte el; Zdenko papája az iskolaszék tagja volt).

Ily gyászosan múltak a napok, a nádpálca sohasem pihent. Úgy látszott, a darázsdi gyerek számára nincs menekvés, s reménytelen egyformaságban suhognak majd rájuk az idők végtelenségéig a hittanórás napok. A sánta Melhuba azonban váratlanul új irányt adott a vallási kérdés fejlődésének.

A tó partján elmagyarázta a többi gyereknek a papiros jelentőségét. Odahaza ki is próbálta. Papirossal kibélelte a nadrágját, és elejtette a tejesköcsögöt. Apja tüstént leoldotta nadrágszíját, de Melhuba csak fele annyi fájdalmat érzett, mint máskor. A papiros ettől fogva szent dolog lett a darázsdi iskolások szemében, gyűjtögetni kezdték, akárcsak a kínaiak, akik annyira megbecsülik a papirost, hogy még az utcán is fölszedik. A papiros nagyszerű védőszernek bizonyult. A fő páncélszállító Misterka volt, a boltos fia, s a hitoktató hamarosan észrevette, hogy a bitang kölykök arcáról eltűnt a feneküket facsaró kín kifejezése.

Elmélkedni kezdett, s arra a következtetésre jutott, hogy alighanem megkeményedett a bőrük, s a hittanórákra vastagabb nádpálcával kell felszerelnie magát, mert Isten végtelen jóságában vastagabbra is növeli a nádat.

A bűnösöket felsorakoztatta a dobogó előtt, megmondta nekik, hogy úgy látszik, már hozzászoktak a vékony nádpálcához.

- Nesze pénz - mondta Misterkának -, fuss az apádhoz, és mondd meg neki, hogy jó erős, vastag nádpálcát válasszon ki.

Figyelmét nem kerülte el, hogy a bűnösök arca kínosan megrándult, szívét elégedett öröm töltötte el, s boldogan dörzsölgette kezét. Összeszorította pengevékony ajkát, s arra gondolt, hogy ő is jobban fogja élvezni, ha vastagabb nádpálcával verheti a kölyköket.

Misterka papája nagyszerű nádpálcát választott ki, vastagsága teljesen kiegyenlítette a védő papirospáncél fékező hatását.

A találmányt tehát tökéletesíteni kellett, s Melhuba egy délután a tó partján kimondta a varázsszót:

- Papondekli!

A hittanóra ezentúl olyan volt, mint valami tüzérségi gyakorlat, a gyerekek feneke tompán döngött, s a hitoktató úr elgyötörten sóhajtozott:

- Istenem, atyám, micsoda kemény bőrük van ezeknek! Elküldte Misterkát, hozzon még vastagabb nádpálcát. Ez volt a legvastagabb pálca, amely valaha is darázsdi ember szeme elé került. Csapása alatt hasadozott és repedezett a kéregpapír.

- Most már nincs segítség - sírta el magát Melhuba a tó partján.

A legközelebbi hittanórán a gyerekek elfásult, kétségbeesett képpel meredtek maguk elé. Tudták, hogy minden hiába. Csak Kratochvil arcán rémlett bátortalan mosoly.

Annál bizonytalanabbul felelt, amikor a hitoktató megkérdezte, mikor mutatta meg az Úristen az embereknek első ízben végtelen kegyelmét.

Tizenöten álltak a dobogó előtt, köztük Kratochvil. Tíz gyerek hátán már boszorkánytáncot járt a nádpálca, bőgve támolyogtak vissza a padba, a hitoktató üdvözült mosollyal suhogtatta szerszámát, s intett Kratochvilnak.

Térdére fektette, a fene vastag nádpálca fütyülve hasította a jajgatástól sűrű levegőt, és bumm! - Kratochvil nadrágja úgy megcsendült, mint a cintányér, amikor úrnapján áldásosztás közben összecsapja a rezesbanda nagydobosa.

A hitoktató elengedte a vigyorgó Kratochvilt és ráordított:

- Le a nadrággal!

Kratochvil arcáról lehervadt a mosoly, leeresztette nadrágját, s elkámpicsorodva nyújtotta a hitoktatónak a bádogtáblát, amelyet előző este emelt el a templomból.

A hitoktató elképedve olvasta:

"Adakozzatok Isten házának szépítésére!"

Különféle rémtörténetekről beszélgettünk, de a legmélyebb benyomást az egész társaságra Vidnava vendéglős elbeszélése tette.

Korán reggel volt. Annak a napnak a reggele, amikor először nyitottam ki új vendéglőmet egy nagyobb járási székhelyen. El tudják képzelni, milyen örömmel várja az ember az első vendéget. Hét óra tájban be is állított az első vendég, egy jól öltözött, fiatal férfi. Rendelt negyed liter bort és egy szivart. Úgy látszott, nagyon fáradt az utazástól, s azt mondta, pénzt visz a takarékba.

Amint így beszélgetek vele, a fiatal férfi egyszerre csak mereven egy pontra szegezi a tekintetét, szemét lehunyja, egy pillanatig még így ül, aztán hirtelen lefordul a székről. Még soha életemben így meg nem rémültem. Kezdem a vendéget élesztgetni, de bizony nem lélegzik, s a keze jéghideg.

- Úristen, ez meghalt! Gyönyörű kezdet! Mihelyt híre szalad, hogy az én új kocsmámban meghalt az első vendég, élő ember ide be nem teszi a lábát!

A feleségem higgadtabb volt nálam, és több üzleti szellem lakozott benne.

- Egyelőre levisszük a pincébe - mondta nyugodtan -, este pedig átcsempésszük a szomszéd kertjébe.

A szomszédban ugyanis a konkurrensem vendéglője volt. Úgy tettünk, ahogy a feleségem mondta. Nem telt bele sok idő, újabb vendég nyitotta ránk az ajtót.

Kellemes külsejű idősebb úr volt, rendelt egy pacallevest s hozzá egy pohár sört. Elmondta, hogy itt ebben az új vendéglőben találkája van a fiával, aki pénzt visz a takarékba. Olyan pontosan leírta a fiát, hogy mindjárt rájöttem, a fiú a mi szerencsétlen első vendégünk, aki ez idő szerint holtan fekszik a pincében.

Az idősebb úr nyugtalankodni kezdett.

- Félek, nem történt-e valami baja - mondta -, nem támadták-e meg, nem fosztották-e ki. Ma senkiben sem bízhat meg az ember. A pénz be volt varrva a felöltőjébe.

El tudják képzelni, ugye, hogy falfehér lettem?

Csak a feleségem őrizte meg hidegvérét, s valahova elment. De vissza már sápadtabban jött, s odasúgta nekem, hogy a halott felöltőjében, amelyet a kamrában rejtettem el, nincs ott a pénz. A bélés fel van fejtve.

Az idős úr egyre nyugtalanabb lett. Miután kiitta a sörét, rendelt negyed liter bort. Mikor a bort is megitta, egyszerre csak azt mondta, rosszul érzi magát, a sarokba nézett, lehunyta szemét, s fejét ráejtette az asztalra.

Rossz sejtelmektől gyötörve megragadtam a kabátja gallérját, s a szegény idős úr lefordult a székről, mint egy darab fa. Nem tudtuk feléleszteni, hát levittük a pincébe.

Így már ketten voltak odalent, apa és fia. Bezártuk a pincét, és balszerencsénkről elmélkedtünk. Szinte bizonyosra vettük, hogy a véletlen iszonyú játékot űzött velünk. Szörnyűséges beköszöntő ez egy új vendéglőnek.

Nyolc óra után beállított egy idősebb hölgy. Férjéről és fiáról kérdezősködött, mert, úgymond, a rendőrtől tudja, hogy ide jöttek be. A piacon várt rájuk már fél óra hosszat, s attól fél, valami bajuk esett, mert mindketten pénzt visznek a takarékba.

Remegő hangon közöltem, hogy itt eddig ilyen uraságok nem jártak.

A hölgy azt mondta, hogy akkor megvárja őket...

Vidnava vendéglős ivott egy korty bort, tenyerével végigsimított a homlokán, és lefordult a székről...

Karjaim közt lehelte ki lelkét, mielőtt elmondta volna, hogyan végződött az átkozottul bonyolult história. Ösztönösen arra gondoltunk, hogy levisszük a pincébe...

Nykles uradalmi sáfár igen jó barátságban élt Paser uradalmi intézővel. Nap nap után együtt üldögéltek a Sajtóhoz címzett falusi kocsma tágas ivójában, és úgy ide tartozott ez az elválaszthatatlan kettős, hogy bármily csínyre került sor, mely felbolygatta a községet, biztosra lehetett venni, hogy a tettes Nykles sáfár és Paser intéző. Nykles sáfár nagyon szerette Paser intézőt, volt azonban köztük mégis valami, ami időnként komor kifejezést kölcsönzött Nykles ábrázatának, lévén az a valami oly égbekiáltó, hogy Nykles sáfárt annyira felháborította, amennyire csak ez a galamblelkű férfiú képes volt felháborodni. Valahányszor ugyanis szép egyetértésben együtt iddogáltak a kocsmában, s befejezésül elkövettek valami csínyt, mely rendszerint abban állt, hogy elkapták a baktert és bedobták a vizesárokba, másnap reggel az egész falu azt mondogatta egyöntetűen:

- Tegnap Nykles sáfár részeg volt, mint a disznó, az intéző úr pedig egy kicsit jókedvű volt.

Az igazság azonban az, hogy mind a ketten egyformán virágos kedvükben voltak, egyik ugyanannyit ivott, mint a másik, ugyanúgy hatott az agyvelejükre, de hiába, a nép szava isten szava:

- Nykles sáfár részeg volt, mint a disznó, az intéző úr pedig egy kicsit jókedvű volt.

Nem csodálkoztunk hát, hogy Nykles sáfár szerette volna, ha fordul a helyzet, ezért, miután jól meghányta-vetette, mi hír járja kettejükről a faluban, mértékletesebbé vált, s míg az intéző megivott három pohár sört, ő csak egyet, úgyhogy a végén az intéző kontóján harminc pohár gyűlt össze, a sáfárén csupán tíz. Vagyis 1:3 arányban ittak, s azon az éjszakán elmaradt a csínytevés. A csendes, mélabús Nykles támogatta az intézőt, az intéző végigkurjongatta a falut, és leszedte a keresztvizet a kocsmárosról, míg Nykles szokatlanul illedelmesen viselkedett, de másnap megtudta, miként válaszolgat megint a vendéglős a feltett kérdésre, hogy vajon az este meddig időztek ott őkelméék:

- Nem újság, a sáfár részeg volt, mint a disznó, az intéző úr pedig egy kicsit jókedvű volt.

Nykles rájött, hogy itt, ebben az esetben, rangbeli ellentétről van szó, nagy az osztálykülönbség kettejük közt, és ő sehogy sem vetekedhetik az intéző úrral! Ezért lassankint az lett egyetlen nagy vágya, hogy egyszer majd így beszéljenek a faluban:

- Hát igen, a sáfár egy kicsit jókedvű volt, az intéző úr pedig részeg volt, mint a disznó.

De kívánsága sose teljesült. Ahogy az emberek megszokták, úgy beszéltek folyton, az intéző úr iránti tiszteletből, bármilyen keveset ivott is Nykles. Valahányszor együtt töltötték az estét, és jól benn az éjszakában ballagtak hazafelé az uradalomba, Nykles nemegyszer magának az intéző úrnak szájából volt kénytelen hallani azt a bizonyos könyörtelen szót, mely mindig annyira kishitűvé tette:

- Lám, ma megint jókedvű vagyok!

Végül is a sáfár mitévő lehetett, úszott az árral, és tudta, hogy ha hajszálra egyformán isszák is le magukat, ő mindig részeg disznó lesz, az intéző úr pedig egy kicsit jókedvű.

Az intéző alig állt a lábán, míg ő szálfaegyenesen lépdelt mellette. De azért az intéző úr egy kicsit jókedvű volt, ő pedig mindig "részeg".

Egy szép napon az történt, hogy mind a ketten egyazon állapotba kerültek, és ahogy arrafelé mondják, már csuklottak össze. A sáfár annak tudatában ivott, hogy úgysem számít semmi, az intéző pedig a jó hírében bízva vedelt rendületlenül. Aztán nekivágtak a falunak, és nagy kábulatukban a templomtéren valami egyenruhás férfit bedobtak a tóba. Szokásos tréfáik egyike volt ez, amiért az intéző úr estéről estére sört és szivart fizetett a bakternak. Azt tartja a szólásmondás, hogy sorsát senki nem kerüli el, nos nem kerülték el ők sem. A kárvallott nem a községi bakter volt, hanem egy csendőr. Egy őrjáratos csendőr, akit véd a Btk. 81. paragrafusa, mely világosan beszél a hatósági közeg elleni erőszakról, amit az követ el, aki hatósági személyre kezet emel.

E pillanattól fogva a börtön réme fenyegette őket. Az ilyen ügyek a törvényszék elé tartoznak. Ez már meghaladja a járásbíróság hatáskörét. Így aztán a két erőszakoskodó ügyének tárgyalására a jičíni törvényszéken került sor. Mindketten a részegségükkel mentegetőztek, s tanúként beidéztették a kocsmárost, a falu bíráját meg még három falubeli parasztot, akik jelen voltak azon az estén, amikor egyik is, másik is felhajtotta a maga harminc pohár sörét.

Elsőnek a vendéglőst hallgatták ki:

- Nos hát, tanú úr, hogy is volt? - szólalt meg a tanácselnök. - Milyen állapotban távozott Nykles úr a vendéglőből?

- Kérem, nagyságos uram és tisztelt bíróság - mondta megfontoltan a kocsmáros -, Nykles, nagyságos uram, olyan igaz, mint ahogy az Úristen fölöttünk van az égben, Nykles részeg volt, mint a disznó.

- No és Paser intéző úr, vendéglős uram?

A vendéglős ránézett az intézőre, és meleg hangon mondta:

- Nagyságos uram, tisztelt bíróság, az intéző úr egy kicsit jókedvű volt.

Ezt feljegyezték. Aztán sorra került a többi tanú, s mind ugyanazt vallotta:

- A sáfár, az részeg volt, mint a disznó, de az intéző úr, az jókedvű volt.

A tényállást illetően hát nem lehetett senkinek kétsége, s aszerint született meg az ítélet is. Az intéző úr, mivelhogy csak "jókedvű" volt, kapott egy hónapot, a részeg disznó Nyklest felmentették, mivelhogy nem volt ura tettének. S Nykles sáfár még egy elégtételnek örvendhetett, mert az ítélet kihirdetése után az intéző kétségbeesve kiáltotta oda:

- Az ég szerelmére, uraim, hiszen én is olyan részeg voltam, mint a disznó.

De ez a helyzeten mit sem változtatott.

E különös tapasztalatra a törvény korlátai közt működő Mérsékelt Haladás Pártjának hírszerzőjeként tettem szert a Cseh Szóban. Kiderült, hogy még egy olyan párt is, mely programjában vallja, hogy minden ember egyenlő, és zászlajára felírta az egyenlőség, szabadság, testvériség jelszavát, szolgákat tart. A Nemzetiszocialista Párt Végrehajtó Bizottságának szolgáját Svobodának hívják, a Cseh Szó szerkesztőségének mint pártnak a szolgája pedig Šefrna.

Ha Šefrna még egy fél fejjel alacsonyabb, bízvást lehetne törpe. Mindazonáltal tudja reprezentálni a pártot, jobban, mint reprezentálná holmi égimeszelő, s ahol csak megjelenik picurka termetével, szénfekete szakállával, melyet à la III. Napóleon visel, ahol csak megcsillan apró fekete szeme, biztosra vehető, hogy ott mindenütt a nemzetiszocialista szellem jelent meg. Mert ott mindenütt elhangzik a szó: testvér.

Šefrna testvér csak egyetlen megszólítást ismer, a legmagasztosabb, leggyönyörűbb megszólítást: testvér. Ez a szó annyira összeforrott egész lényével, hogy ha történetesen dühbe gurul, akkor sem feledkezik meg róla, és így kiált fel:

- Testvér, te barom vagy!

S látogasson el a Cseh Szó szerkesztőségébe bárki, bármilyen kívánsággal, legyen az, mondjuk, egy rendőrfelügyelő, aki elkobzott példányok után szaglászik, Šefrna ezzel a tiszteletteljes kérdéssel fordul hozzá:

- Óhajtasz valamit, testvér?

Emlékszem, egy alkalommal megjelent a Cseh Szó szerkesztőségében Prášek exminiszter, Šefrna odalépett hozzá, rámutatott a fotelra, és így szólt:

- Foglalj helyet, Prášek testvér!

Azokban az időkben, amikor folyt a kompromisszumot célzó alkudozás az ifjúcsehekkel, elküldték egyszer valami átirattal doktor Kramářhoz, s miután a Nemzeti Lapok szerkesztőségében végigkérdezett minden szerkesztőt: - Testvér, hol van Kramář testvér? - végre megtalálta, és nyújtva feléje az átiratot, barátságosan mondta: - Itt hozok neked valamit, Kramář testvér, a Cseh Szó-beli testvérektől.

Egyszer valami németellenes tüntetés során őrizetbe vették, s amikor a rendőrfelügyelő kiszabta rá a háromnapi elzárást, meghajolt, és így szólt:

- Köszönöm, testvér.

Ez utóbbi eset jó példa arra, amit lépten-nyomon hallhatunk a Nemzetiszocialista Pártról, melynek a társadalom minden rétegében vannak hívei: "Testvér fog el, testvér ítél el, testvér köt fel." Wohlschläger hóhér segédei ugyanis őszinte hívei a Nemzetiszocialista Pártnak.

A "testvér" szó hát nagy szerepet visz Šefrna életében. Mindenütt propagálja e magasztos szót, és Šefrna testvérnél nem ismerek buzgóbb nemzetiszocialistát. Aki csak kocsmában vagy vendéglőben figyelemmel kísérte politikai tárgyú beszélgetéseit, bizonyára elcsodálkozott, amikor hallotta szájából azt a merész kijelentést, hogy Krisztus Urunk is nemzetiszocialista volt. Egyébként, Krisztus Urunkat leszámítva, a zsidókat nem kedveli, mivel mind ez ideig nem látott zsidót, aki piros-fehér szegfűt viselt volna, kivéve azokat az időszakokat, amikor a nemzetiszocialista ifjúság be akarta verni a zsidók ablakait.

A nemzetiszocialistákon kívül, no meg Krisztus Urunkon kívül, akit kétszeresen kedvel, mivelhogy ókatolikus és nemzetiszocialista (ámbár szerinte Krisztus Urunk a bor kedvéért lett ókatolikus, mert az ókatolikusok két szín alatt áldoznak), a szerbeket kedveli különösen. Sőt annyira kedveli őket, hogy egyszer hűtlen lett saját nemzetéhez, és egy bizonyos kiállításon, szerb népviseletbe öltözve, játszott a szerb zenekarban, mely nyolc csehből és egy igazi szerbből, a karmesterből állt.

Emlegeti is, hogy életének leggyönyörűbb napja volt, amikor úgy szerepelt mint szerb. Meg is magyarázza ezt közelebbről roppant sok-sok korsó sör mellett, mivelhogy a sör a második számú eszményképe. Első számú eszményképe a cseh állam a cseh királlyal.

- Hogyhogy a közönség nem vette észre, hogy csehek? - kérdeztem tőle egyszer.

- Mert szerbül beszélgettünk egymás közt.

- Hiszen nem tudtak szerbül.

- Persze hogy nem tudtunk, testvér - eredt meg a nyelve Šefrnának. - Keményebben ejtettük a cseh szavakat, más hangsúllyal, és a h helyett mindenütt g-t mondtunk. Csak láttad volna, testvér, mi volt Zbraslavban, a járási kiállításon, mit műveltek a veteránok! Mikor rimánkodva nekünk estek, és feltették a kérdést, nem tudunk-e valami cseh nótát, rátettük, hogy "Goro, goro, vysoká jsi" (Hegy, hegy, de magas vagy), a veteránok sírtak örömükben, és patakokban folyt a sör. Azon a gyönyörű napon mint kilenc szerb mentünk hangversenyezni Zbraslavba, visszafelé pedig már úgy jöttünk mint kilenc cseh. Mert az az egyetlen szerb, aki köztünk volt, annyira becsípett, hogy szintén csehül beszélt.

Máskülönben tehát, leszámítva azt, hogy egyszer kiadta magát szerbnek, Šefrna fölöttébb szerény természetű ember és hálás is. Két alkalommal magammal vittem a Nemzeti Házba, s mivel szereti a cseh történelemből vett összehasonlításokat, azt mondta később, hogy amikor mi ketten a Nemzeti Házba megyünk, úgy rémlik neki, mintha Vencel király menne a hóhérával.

A hivatalos lap jelentése szerint a hirdetmény kiragasztása után a rendőrigazgatóságon kissé nyomott hangulat uralkodott. Jó néhány száz ember fente fogát a gyilkos nyomravezetőjének ígért ezer koronára, s kora hajnaltól késő estig jártak a rendőrségi hivatalnokok nyakára. A rendőrigazgató irodájából azonban parancs jött, hogy minden adatot gondosan jegyzőkönyvezzenek, és terjesszenek a rendőrigazgató elé, hogy a legfőbb rendőrfőnök, bevált rendőrségi módszerek alapján, kellő képet alkothasson magának a gyilkosról, s további adatok alapján kombináljon, megtalálja a tett szálait, és szorosra fonja a tettes körül a hálót, amint azt a hivatalos lap oly költőin kifejezte. A rendőrigazgatóság irdatlan épülete kicsinek bizonyult, nem volt hol kihallgatni az önkéntesen jelentkező tanúkat, s a rendőrség gazdasági osztálya már komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy kibérli néhány rosszul menő színház helyiségeit. A hivatalnokok kezében bőszen percegtek a tollak, s esténként hatalmas nyaláb sűrűn teleírt papirost raktak a rendőrigazgató elé. A kormánytanácsos úr mindezekből a feljegyzésekből igyekezett levonni a következtetéseket, kibogozni a szálakat, felgombolyítani őket, és a kandalló mellett - ismételtem a költői kifejezést - megfonni a hálót, amelybe a gyilkos beleakad.

Reichel rendőrbiztos igyekezett felolvasni a rendőrigazgatónak az ügyben érkezett legfontosabb leveleket, a hivatalnokok által jegyzőkönyvbe vett legkecsegtetőbb adatokat.

Nehéz feladat volt, mert az adatok között számos olyan akadt, amelyeken az ember órák hosszat törhette a fejét, másokat viszont az idők végtelenségéig sem fejtett volna meg.

- Karel Vyhnálek magánhivatalnok jelenti - olvasta a rendőrbiztos -, hogy hasonló olajzöld színű alsónadrágot látott a gyilkosság előtt három nappal egy ismeretlen járókelőn, aki az utcán tüzet kért tőle. Ebből arra következtet, hogy nyilván olyan emberről van szó, aki a szegényebb népréteghez tartozik, s esetleg úgy ismerkedett össze a meggyilkolt nővel, hogy alsónadrágot kért tőle kölcsön. Feltehető, hogy az alsónadrág ürügyén összevesztek, s a civódás a szerencsétlen asszony halálával végződött.

- Václav Chocholatý levelében ezt írja: "Mélyen tisztelt rendőrigazgató úr! Egyik volt katona bajtársam ismerte a meggyilkolt személyt. A tizenegyedik ezredben szolgáltam, és zászlóaljunkat Rovicóba helyezték át. Arrafelé az egész világ csupa hegy, lejtő meg szikla. A hegyeken marhákat legeltetnek. Leginkább teheneket, igazgató úr. Ismerősöm, aki ismerte a meggyilkolt személyt, már harmadik esztendeje szolgált mint katona, és kitűnt nagyszerű emlékezőtehetségével. De nagyon verekedős volt. Egyébként káplárságig vitte. Képes volt egy rossz szó miatt agyonverni az embert. Arra gondoltam, ha esetleg összeveszett volna a meggyilkolt személlyel, biztosan agyonverte volna, mert többször is kijelentette, hogy nem kedveli az olyan fehérnépet. Katonatársam egyébként két esztendeje halt meg természetes halállal, kocsmai verekedés következtében."

- Hofmayer önként jelentkezett tanú, Hosszú utcai szatócs a következőket vallotta: A meggyilkolt asszonyt nem ismerte. Amióta él, kétszer járt Karlínban. Utoljára akkor, amikor a Křižík-gyár égett. A következőképpen történt: Délután, mint minden vasárnap, máriást ment játszani. Vagy ugratott, vagy ultimáriást játszik. Soha életében nem svindlizett. Ahogy ment át az úton, a vasúti átjáró alatt hallja, hogy azt kiabálják: Tűz van! Valóban tűz volt! Mire a Křižík-gyárhoz ért, akkora volt a tűz, hogy öröm volt nézni. Aztán jöttek a katonák, és lezárták az utcát. Azóta nem járt Karlínban, és a gyilkosságról semmit sem tud. Az elveszett délelőttért öt korona kártérítést kér.

- Lecsukattam - jegyezte meg a rendőrbiztos, majd tovább olvasott:

- Viktor Bezváha ezeket vallja: "Láttam a rendőrigazgatóságon kiállított kalapácsot. Mint kovácsmester eskü alatt vallhatom, hogy ez a kalapács nem kovácskalapács, s tiltakozom minden gyanúsítás ellen, mely iparunkat érhetné, ha feltennék, hogy a gyilkos szerszám valamelyik kovácsé volt. Egyben kérem a kovácslegények olvasóköre alapszabályainak mielőbbi jóváhagyását; az alapszabályokat tíz esztendeje adtuk be a rendőrigazgatóság útján a helytartóságnak, de halaszthatatlan gyilkosságok miatt mindmáig nem hagyták jóvá őket!"

- Itt van továbbá egy kereskedősegéd vallomása, aki hosszú éveken át Karlínban dolgozott. Kijelentette, hogy Karlín olyan város, ahol a bűntény becsületességgel párosul. E szavak után nyomban letartóztattam. Fontosnak találom azonban Kraftné, egy kapitány özvegyének a vallomását. A következőket mondja: "Nézetem szerint a gyilkos nem férfi. Nézetem szerint a gyilkosságot feltétlenül nőnemű személy követte el, olyan asszony, aki boldogtalan házaséletet él, és nem lát az életből más kiutat, csak az akasztófát. Nem táplálok egyenes gyanút, de az utóbbi időben feltűnőnek találom bizonyos Třechóné viselkedését, aki a szomszédomban lakik, és úgy önti ki a piszkot az illemhelyen, mint aki mindenre képes. Az utóbbi időben szokatlanul levert, s a gyilkosság estéjén visszafizette nekem tízkoronás adósságát, bár ugyanaznap délután illetlen szavakat vágott a fejemhez, és azt mondta, hogy bújjak a... hisz tetszik tudni, hova. Az adósság fejében visszafizetett tíz korona egyébként megegyezik a rendőrségi hirdetményben feltüntetett összeggel."

- Třechónét letartóztattam - jegyezte meg a rendőrbiztos.

- Jól tette - vágta rá a rendőrigazgató, s fejéhez kapott. - Olvassa tovább!

- Van itt egy jegyzőkönyv, amelyet bizonyos Miroslav Hofrichterrel vettünk fel, aki két tanú társaságában jelent meg, hogy alibit bizonyítson. Megállapította, hogy ő semmi esetre sem gyilkolta meg az öregasszonyt, s követelte az ezer koronát, mivelhogy a rendőrséget helyes nyomra vezette, igazolván, hogy nem ő a tettes.

- Vallomást tett Matoušek önkéntes tanú is. Úgy véli, hogy a trafikosnő öngyilkos lett.

- Könnyen meglehet - vélte a rendőrigazgató, izgatottan fel-alá sétálva a szobában.

- Itt van továbbá a Szent Kristóf-templom egyházfiának levele. Igényt támaszt az ezer korona jutalomra, mivel a sekrestyések egyesületének egy tagjára gyanakszik, aki már két hónapja adós a tagdíjával.

"Bátorkodom rámutatni az utóbbi mérgezési bűntények és a karlíni gyilkosság feltűnő hasonlatosságára - írja Muřínoha irodai tisztviselő úr. - Meg kell állapítani, ciánkális üzletben vásárolták-e a kalapácsot, s ha igen, melyikben. Nem találhatók-e a kalapácson ciánkáli nyomai, s a vas, amelyből készült, határozottan vegytiszta-e és mentes mindennemű szennyeződéstől. Bátorkodom a rendőrség figyelmét külön felhívni e fontos körülményre, mivel közvetlenül a gyilkos nyomára vezet."

A rendőrigazgató homlokára csapott s felkiáltott:

- Annak az embernek igaza van! Látszik, hogy hivatalnok. A karlíni rendőrbiztos példát vehetne róla. Tüstént elrendeljük a kalapács vegyi vizsgálatát.

Mára ezzel a vizsgálat közmegelégedésre véget ért. A megállapított nyomok mindenekelőtt néhány olyan emberhez vezettek, akik a gyilkosságot nem követték el, valamint egypár személyhez, aki esetleg elkövethette a gyilkosságot. Kihallgattak továbbá néhány embert, akikről híre járt, hogy lopott holmit vásárolnak, s gondosan megvizsgálták a vaskalapács, a ciánkáli és a mézes ostya vegyi összefüggéseit. Végül felhívták telefonon Bohnicét, és megkérdezték, elfogták-e már a gyilkost.

A válasz azonnal megjött. Dehogyis fogták el.

- Mi sem - jelentette ki a rendőrigazgató úr megfontoltan, s a rendőrbiztos hosszabb keresgélés után előkotorta az utolsó levelet:

- "Nagytekintetű rendőrigazgatóság! Bátorkodom felhívni becses figyelmüket a tintaceruzákra. Ez az első dolog. Tartóztassanak le mindenkit, akinek tintaceruzája van! Másodszor: tartóztassanak le minden ártatlan személyt, s végül egyedül a tettes marad szabadlábon. Így könnyen elfoghatják. Nézetem szerint az eset olyan, mint az a probléma, hogyan foghatunk legkönnyebben hat oroszlánt. A válasz egyszerű: fogunk tízet, és négyet eleresztünk..."

A rendőrigazgatóság megfogadta a tanácsot, és szorgos nyomozását erre az elvre alapozza.

Lindiger úrnak sehogy sem szolgált a szerencse. Már amikor keresztelni vitték, egy megvadult ökör ostoba módon kis híján a szarvára vette a keresztanyját, aki pólyába takarva cipelte a templomba. Mikor megkapta az első nadrágot, hogy messziről lássa mindenki, miszerint férfival van dolga, rögtön azon az első szent napon fennakadt benne a patakot áthidaló fapalló szegén. Viszonylag elég gyorsan követte egymást a többi nemezis és a balesetek egész sora.

Így például a padlásról ráesett anyja legszebb gúnárjára, és megölte.

Neki ugyan semmi baja nem történt, sőt kedvét lelte a dologban, nini, milyen kellemes gúnárra esni, mintha dunyhák közé pottyanna az ember, de úgy látszik, anyja más véleményen volt, és a kis Franta első ízben jutott érintkezésbe a nádpálcával, amely aztán házukban meghonosodott.

Amellett senki se higgye, hogy az ifjú Lindiger afféle önfejű ember volt. A szerencsétlenségek maguktól jöttek... Szinte csak azért múlt el feje fölül az egyik nemezis, hogy helyet adjon a másiknak. Az iskolában vonalzóval a kezében lesett az ajtó mellett a társára, s magától értetődik, hogy az osztályfőnököt találta orron, aki gyanútlanul nyitott be.

Mikor pedig később, abban a korban, amelyben minden világravaló ember szerelmes, a törékeny termetű fehérnép közt válogatott, rendszerint olyan lányokba szeretett bele, akik az orránál fogva vezették.

Összesen tizenkét nőbe volt szerelmes. Ebből kilenc máshoz ment feleségül, minekutána megesküdtek neki, hogy rajta kívül senkihez se mennek hozzá. Maradt három, a három közül az egyik megszökött az első jöttmenttel, a második szeszélyből és tévedésből leöntötte vitriollal, no és a harmadik: az elvált asszony volt - amiről Lindiger nem tudott -, és visszament a férjéhez.

Bármibe fogott, balul ütött ki. Elindult példának okáért az állami tisztviselő karrierjének útján, de egyszer a hivatalból hazafelé tartva belekerült valami csődületbe, s mielőtt észbe kapott volna, letartóztatták. A rendőrőrszobán köveket találtak a zsebében, s legnagyobb ámulatára megtudta, hogy kővel hajigálta a dragonyosokat. Két hónapot sóztak rá, elvesztette állását, fellebbezett mind a bűnösség megállapítása, mind a büntetés mértéke ellen, s a fellebbviteli bíróság öt hónapra emelte a büntetését. Aztán drogériát nyitott egy kisvárosban, ahol a kilencszáz lakos közül nyolcszázhúsz üveghutában dolgozott. Természetes, hogy ezek a derék emberek nem vásárolták Lindiger úr bőrápoló hintőporait és szagos vizeit, finom toalettszappanait, fogkrémeit, kebel- és hajnövesztő illatos kenőcseit. Eladta hát bagóért az egészet egy drogistának, aki a közeli járási székhelyen működött, ahol katonai helyőrség is volt, de mielőtt útnak indíthatta volna a rakományt, tűz ütött ki a boltban, és minden porrá égett.

Elment hát a városba, hogy főbe lője magát. A szállóban befeküdt az ágyba, meghúzta a ravaszt, a golyó elkerülte a fejét, a vékony deszkafalat keresztülütve átrepült a szomszéd szobába, az épp ott teázó ügynök kezéből kiverte a teáscsészét, és a bőröndjében összetörte a likőrmintákat. A kellemetlen ügyek egész sorozata támadt a dologból. A szállótulajdonos úgy lépett fel, mintha a szerencsétlen Lindiger úr az egész szállót romhalmazzá lőtte volna, az ügynök pedig a parányi likőrmintákat hektós hordókká fújta fel.

Nem csoda, hogy annyi viszontagság és balszerencse következtében Lindiger úr képe végtelenül szomorú árnyalatot kapott.

Egy napon azt olvasta az újságban, hogy egy nagy koporsókereskedés a tulajdonos elhalálozásának okából olcsó áron eladja koporsókészletét. Lindiger úr nem sokat töprengett. Úgy érezte, már csak a hosszú pechsorozat, a sok balszerencse is arra predesztinálja, hogy valami kellőképpen szomorú portékával kereskedjék.

Gyorsan számba vette a koporsókereskedésnek azt az előnyös oldalát is, hogy a koporsó olyan portéka, mely mindig vevőre talál. Lám, gondolta magában, közel voltam a halálhoz, mért ne lennék koporsókereskedő?! Megvásárolta hát a különféle fajta koporsók egész garmadáját, és kereste a helyet, ahol megtelepedjen. Egy ismerőse azt mondta neki, hogy Dolní Opatrovicében nem árulnak még sem nagyban, sem kicsiben koporsót, ráadásul a nevezett község zord éghajlatú vidéken fekszik.

Megkérvényezte hát az iparengedélyt, és három hét múlva Dolní Opatrovice egyik házának falára kifüggesztették a cégtáblát, melyen ez állt:

_______________________________________________

FRANTIŠEK LINDIGER
bevált koporsó-nagykereskedés
bő választék
férfiak, nők, gyermekek
részére
_______________________________________________

Lindiger úr raktárán háromszáznál több koporsó volt. Mosolyogva sétálgatott köztük. Repesett a szíve. Végre tehát olyan portéka, amit senki se nélkülözhet.

Este a vendéglőben összeismerkedett a helybeli honoráciorokkal, s valahogy elment a jókedve. Szóba került ugyanis az idei náthaláz, és ő panaszkodott, hogy nyomást érez a mellében.

- Itt majd kigyógyul - mondta az ellenőr úr -, ez nagyon egészséges vidék.

- Sapperlot, ez bosszant engem - sóhajtott fel Lindiger úr, és elborult a képe.

Két hét múlva lehorgasztott fejjel járt. Mind az ideig egyetlen vevő sem nyitott be hozzá. Nagy idealista vagyok, tűnődött el magában. De hát majd csak rám tekint az Isten, és meghal valaki. Négy hét múlva úgy járt-kelt, mint az árnyék, hasztalan próbált becsalogatni valamiféle vevőt az ajtóra tűzött cédulával, melyen ezt lehetett olvasni: "Részletre is".

Amint elnézte a járókelőket, csupa makkegészséges embert látott. Órák hosszat sóhajtozott boltjában:

- De hiszen ez egészséges vidék.

Éjjel csupa ragállyal, kolerával, kiütéses tífusszal, síró özvegyekkel álmodott, és a hátramaradottak egymásnak adták nála a kilincset... Naponta negyven koporsó, ötven koporsó - egész családok haltak ki. Épp táviratozik egy cégnek: "Küldjenek postafordultával 1200 koporsót, lehet ausschuss is, gyorsáruként." S Lindiger úr hirtelen felocsúdik gyönyörű álmából, ott találja magát a koporsói közt, és senki se jön, senki se nyitja rá az ajtót, senki se rimánkodik neki sírva, hogy menjen, vegyen mértéket.

Megpróbálta hát másképp. Este a klubban, sörözgetés közben, beszélgetést hallott arról, hogy leginkább Kínában fordítanak gondot az ember végső dolgaira. Már életükben igyekeznek maguknak szép koporsót szerezni. A férj koporsót ajándékoz a feleségének, a gyerekek a szüleiknek.

Lindiger úr úgy beszélt, mint egy angyal. Magasztalta az említett szokást, és azzal fejezte be, hogy minálunk is létesíteni kellene valami hasonlót, s hogy mindjárt jó példával járjon elő, hajlandó felajánlani egy szép tölgyfa koporsót a jótékonysági tombolára, mely egy hét múlva kerül megrendezésre. Ha a dolog beválik, hajlandó minden harmadik koporsóhoz ingyen adni egy kis gyermekkoporsót. Az urak aggodalmasan egymásra néztek, majd Lindiger úr tálcájára, s végezetül a szóba hozott játék rendezője kijelentette, hogy a tombolára legfeljebb egy kilogramm súlyú tárgyak fogadtatnak el.

Lindiger úr búsan ment haza, s az éjszaka folyamán megszerkesztette és kiakasztotta az ablakra ezt a plakátot:

Ha még ez sem segít, akkor már igazán nem tudom... - gondolta magában nagy reménykedve. Nem segített.

Elkezdett hallucinálni, folyton mintha a lélekharangot hallotta volna... Rohant mindannyiszor, hogy megkérdezze, ki halt meg, s mindannyiszor csalódottan tért vissza.

Aztán furcsa dolgokat művelt. Egész nyilvánosan mesélte például, hogy van egy hajóorvos testvérbátyja, aki ez idő szerint Indiában tartózkodik, ahol tombol a pestis, és azt írta neki, hogy gyorsan kerekedjék fel, és menjen Indiába.

A vendéglőben arról beszélt, hogy most, télvíz idején, csak használna a gyerekek egészségének, ha a szüleik mezítláb járatnák őket a hóban, hogy edződjenek.

Egyszer aztán hirtelen felderült az ábrázata. Egy helybeli lakos hajtóvadászaton balszerencsés véletlen folytán hasba lőtte magát, és azt beszélték, hogy nem marad meg. Lindiger dörzsölte a kezét, és magyarázta, hogy olyan koporsót ad az illetőnek, aminőt Dolní Opatrovicében még nem láttak.

Ez a reménye is csalókának bizonyult. A haslövéses embert elszállították Prágába kórházba, és Lindiger úr egy darabon futott a szekér után, kétségbeesetten kiabálva:

- Ne vigyék Prágába, adok ötvenszázalékos engedményt!

Aggodalmai valóra váltak. Reményeit eltemették Prágában.

Aztán az történt, hogy a körzeti orvosnak, aki az iskolaköteles gyerekek oltására érkezett, valaki éjjel husánggal behorpasztotta a cilinderét. Egyidejűleg a járási főnöki hivatal anonim beadványt kapott, mely azt a kérelmet tartalmazta, hogy a cs. és kir. járási főnökség tiltsa meg az orvosoknak a betegek gyógyítását.

Történt ez egy keddi napon. Szerdán a csendőr, aki a körzeti orvos megtámadásának ügyében ment nyomozni, ott találta Lindiger urat az ajtókeret kampósszögére felakasztva. Arckifejezése meglepően vidám volt, amely körülményre a holttest alatt talált felirat derített fényt:

Utólag megállapították, hogy az íróasztalán egy befejezetlen levél fekszik, amelyben a bécsi bakteriológiai intézettől akart megrendelni húsz tégely kiütésestífusz-bacilust.

Igazán igyekvő üzletember volt.

A takarékpénztár igazgatójának fiatal özvegye végre egyedül maradt Koloc úrral. Kirándulótársaik szétszéledtek a nyírfaligetben, Koloc úr pedig Judánéval a völgy fölötti sziklára telepedett, s amíg Judáné a napernyője hegyes végével egész halomra való kövirózsát túrt ki a sziklás talajból, addig Koloc úr a jegyzetfüzetében lapozgatott.

Végre becsukta a füzetet, és így szólt:

- Nagyságos asszonyom, én nagyon szeretem a történelmi anekdotákat. Véleményem szerint a többi adomának egyáltalán semmi értéke sincs, és nagyon bosszantott, amikor a vonaton Hromádka úr olyan buta kis történeteket mesélt önnek. Ezzel szemben a történelmi anekdotáknak nemcsak a történelmi értékük nagy, hanem mindig megvan az egészséges erkölcsi alapjuk is. Tudok egy kitűnő történelmi anekdotát. A nagy francia államférfi, Louvois egyszer egy külföldi követnek szóló igen fontos üzenetet diktált a titkárának. Az üzenet így hangzott: "Bizonyára csodálkozik, hogy ebben az ügyben idegen személlyel íratom meg a választ, de tudnia kell, hogy a titkárom nagy marha, s egy szót sem ért abból, amit ír." Ugye, ez gyönyörű történelmi anekdota volt, nagyságos asszonyom?

Koloc úr két karjával átfogta a térdét, és elragadtatással bámult le a völgybe.

- És ez minden, amit mondani akart nekem, amikor azt ajánlotta, hogy üljünk le ide? - kérdezte a fiatal özvegy.

Koloc úr nemet intett a fejével:

- Nem. Mást is tudok. IV. Keresztély dán királynak azt tanácsolták, hogy az akkori szokások szerint tartson ő is udvari bolondot. És tudja, kérem, mit felelt erre IV. Keresztély dán király? Ezt: "Megtakarítom az udvari bolondra szánt pénzt, ha hagyom, hogy az udvaroncaim eleget igyanak az asztalomnál, s akkor egyszerre több udvari bolondom is van, nemcsak egy." Nagyszerű történet, ugye? De a következő még briliánsabb, nagyságos asszonyom! A Medici Katalin hintaját kísérő néhány katona, nem válogatva meg a kifejezéseket, felettébb nyíltan beszélt úrnőjéről. A lotaringiai bíboros, aki Katalin mellett ült, fogadkozott, hogy illetlen viselkedésükért megkorbácsoltatja valamennyit. "Csak hagyja őket - mondta Medici Katalin. Meg akarom mutatni az utókornak, hogy egy asszony, aki királynő és olasz egy személyben, meg tudja fékezni a haragját."

Koloc úr elégedetten dörzsölte össze a tenyerét.

- Nagyon szeretem ezeket a történelmi anekdotákat - mondta -, s legszívesebben a szabad ég alatt, az isteni természet lágy ölén mesélem őket. Ezt sokkal természetesebbnek tartom, mint ha füstös helyiségekben anekdotáznám. A legszívesebben régi várak romjai között mesélem történelmi anekdotáimat. Ez sokkal intimebb és stílszerűbb. No igen, a történelmi anekdotákat legjobb lenne keletkezésük helyén elmesélni, de erre nincs alkalmam. Képzelje csak el, nagyságos asszonyom, milyen gyönyörű lenne, ha Velencében egy gondolában ülve siklanánk a vízen, s én elmesélném azt a velencei köztársaság utolsó idejéből származó történelmi anekdotát, amelyben a velencei katonák hadvezére, akit figyelmeztettek, hogy rongyosak a katonái, azt felelte: csak azt a ruhát hordják, amit az ellenségtől vettek el.

Judáné fölállt, s azt mondta, hogy mennie kell, nehogy a társaság nyugtalankodjék miatta.

- A kezemben van - mondta nyomatékkal Koloc úr -, s legyen nyugodt, nagyságos asszonyom, hogy az ilyen percek, amikor az ember történelmi anekdotákat hall...

- Az ájulás környékez - rebegte Judáné, és leült a fűbe.

- Az ájulás környékezi - örült Koloc úr. - Tudja, kérem, mit mondott XV. Lajos a halála előtt, amikor az orvos megnyugtatta, hogy az a bizonyos roham nem más, mint egy kis ájulás? "A királyokkal kapcsolatban nem beszélhetünk kis dolgokról" - mondta XV. Lajos, és kiszenvedett. Az ő idejében élt Párizsban de St. Hubert márki, akinek egy szép napon bottal vertek végig a hátán. A márki a tettest párbajra hívta ki. Egyszer aztán a királyi udvarban szóba került az eset, s az akkori miniszter, Labourou megjegyezte: "A márki annyira okos, hogy nem törődik vele, mi történik a háta mögött." És most, nagyságos asszonyom, elmondok egy anekdotát VIII. Henrik angol királyról, aki midőn lefejeztette két feleségét, azon mesterkedett, hogy feleségül veszi a dán király húgát...

Judánét elöntötte a forróság, homlokán hideg veríték gyöngyözött.

- Koloc úr - sóhajtotta könyörögve -, ne, nagyon kérem, ne...

Koloc úr azonban sugárzott:

- Mikor nyílik még ilyen nagyszerű alkalma arra, hogy történelmi anekdotákat hallgasson, nagyságos asszonyom? Ha nem akarja hallani a VIII. Henrik angol királyról szóló történetet, akkor elmondok egy kitűnő anekdotát Ausztriai Annáról: Röviddel az 1666. január 20-án bekövetkezett halála előtt a királyné elaludt, s amikor fölébredt, így szólt udvarhölgyéhez: "Nem akarok aludni, mert még anélkül találok meghalni, hogy tudnék róla." - Hát ez valóban varázslatos anekdota, nemde, nagyságos asszonyom?...

- Koloc úr - suttogta Judáné -, vizet, az isten szerelmére, hozzon egy csöpp vizet... - és elájult.

Koloc úr tehát komoly képpel vízért indult. Közben még a történelmi anekdotákat tartalmazó füzetét lapozgatva futólag átnézte feljegyzéseit.

Útban a forrás felé találkozott a kiránduló társasághoz tartozó Žernovická kisasszonnyal.

- Judáné elájult - mondta Koloc úr Žernovická kisasszonynak -, vízért megyek. Tudja, mit mondott a pilonti püspök, amikor a prédikációja alatt a templomban elájult egy hölgy? Előbb a kötelesség, aztán a szórakozás. Igen, ez egy nagyon szép történelmi anekdota!

Együtt futottak vízért a forráshoz, s útközben Koloc úr folytatta:

- Nagyon sok szép történelmi anekdotát ismerek, kisasszony. Például II. Henrik szász választófejedelemtől az udvari bálon egy feltűnően kifestett hölgy nevét kérdezték, s ő így válaszolt: "Nem vagyok a festmények szakértője." Egész Csehországban nem talál olyan embert, kisasszony, aki jobban ismerné a történelmi anekdotákat, mint én. Ha példának okáért elmondom önnek a III. Károly spanyol infánsról szóló anekdotát...

Žernovická kisasszony Koloc úr égő két szemébe nézett - és elájult.

Saalné közeledett az úton, aki a ligetben elbolyongott férjét kereste. Koloc úr eléje szaladt:

- Nagyságos asszonyom - mondta lelkendezve -, Žernovická kisasszonynak nem tudtam végigmondani a III. Károly spanyol infánsról szóló történelmi anekdotát. Ön majd lesz olyan szíves, és elmondja neki. Az infáns azt kívánta, hogy amíg el nem alszik, addig a felolvasó állva olvasson fel neki egy könyvből. Egy nap a felolvasó már nem bírta tovább, és összeesett. Az esetről tudomást szerzett Karolina, az infáns édesanyja, magához hívatta a fiát, és ráparancsolt, hogy amíg ő el nem alszik, addig állva olvasson fel neki a bibliából. Az infáns nem bírta sokáig, összerogyott, s ekkor az anyja megfeddte, mondván, hogy emberi módon bánjon alattvalóival. Íme, nagyságos asszonyom, ez egy gyönyörű történelmi anekdota. Százszámra mesélhetek önnek ilyen anekdotákat, például Omarról, az arab kalifáról.

Közben Koloc úr megfogta Saalné kezét, a szeme villámlott, és az asszony térdei rogyadozni kezdtek, aztán szép csendesen elájult.

Koloc úr még megkereste Cédlová kisasszonyt, aki csak a negyedik történelmi anekdota után ájult el, mivel az utolsó pillanatig azt hitte, hogy Koloc úr ilyen burkoltan akar neki szerelmet vallani.

Amikor az urak visszatértek az erdőből, megtalálták a fűben szanaszét heverő négy ájult hölgyet, akik Koloc nevének említésekor hisztérikus rohamot kaptak.

Eközben pedig Koloc úr tanácstalanul állt a lábai előtt elnyúlva heverő vendéglős fölött a Leégett Malomhoz címzett vendéglőben, ahova konyakért futott, s ebből az alkalomból a szerencsétlen tulajdonosnak elmondott három történelmi anekdotát: egyet Nagy Frigyesről, egyet Péter cárról és egyet Metternich hercegről. A vendéglős pedig - nagydarab ember létére úgy elvágódott, mint a kidöntött fa.

Koloc urat mint az emberek egészségi állapotát veszélyeztető egyént egy intézetbe internálták. Feljegyzéseit elégették, de ez teljességgel hiábavalónak bizonyult, mert Koloc úr 4690 briliáns történelmi anekdotát tud emlékezetből.

(Egy kis spiritiszta történet)

A másodikos gimnazista Láďa teljes mértékben tapasztalta Camillo Flammarione szavainak érvényét, hogy az igazság szabad kutatása az egész világnak kényelmetlen, mert minden agyvelőnek megvannak a maga apró előítéletei, s nem akar tőlük megszabadulni. Mikor ugyanis Láďa a tízóraiszünetben osztálytársainak előadást tartott arról, hogy odahaza a nővérének van egy kis asztala, mely mozog és kopog, és kikopog minden kérdést, példának okáért: "Van ott valaki?" "Van" stb. stb., a magyarázat kellős közepén megzavarta a hittanár, és szigorú vallatásnak vetette alá, rühes birkának nevezvén őt, aki elhinti a spiritizmus mételyét tizenkét esztendős gyerekek közt.

A vallatás kegyetlen volt. Láďa mellének nekiszegezték a kérdést, mi módon esett meg, hogy hisz a spiritizmusban. Válaszában Láďa elmondta, hogy van egy nővére, aki egyszer a barátnőjénél járt, ahol volt egy kis mozgó asztal, egyszer csak a nővére elájult, és kiszökött a temetőbe. A temető mellett találkozott a szellemmel, és az visszatérítette. Ment vele egészen hazáig, Láďa nővére megpillantotta az édesanyjukat, aki a szatócsbolt előtt álldogált. A szellem eltűnt, odahaza pedig istenítélet volt. A papa dühöngött, és azt mondta, nem engedi meg a lányának, hogy kószáljon, lődörögjön tudj' isten, hol, olyan szellemekkel, akik nagyon hasonlítanak Frantára, a szomszéd Kramerék orvostanhallgató fiára. Aztán Láďa nővére hozott a házba ugyanolyan kis asztalt, ő pedig, mármint Láďa, bökdöste az asztalt az ábécé betűinek sorrendjében. A nővére megkérdezte tőle: "Szeret?" Ő böködte az asztalt a papiroson keresztül, és a válasz így szólt: "Hogyisne." Erre a nővére azt mondta, hogy nem érti, és maga vette kezelésbe az asztalt. Most már így szólt a válasz: "Forrón." Aztán a nővére levelet küldött vele a postára, kapott tőle két hatost, s azóta hisz a spiritizmusban.

Az eltévelyedett juhocska e beismerése nem járt semmiféle következményekkel. Megfeddték, és felszólították, hogy a jövőben tartózkodjék minden ilyesmitől, azaz ne oktassa osztálytársait spiritizmusra, hipnotizmusra és hasonló dolgokra, amelyek megzavarják az észt.

Attól a pillanattól fogva az egész osztály a spiritizmus híve lett. Rögtön másnap Bernášek hozott az iskolába egy könyvet, mely a médiumokról, a hipnotizálásról szólt, s harmadnap már a szünetben keresték a médiumot. Önként jelentkezett Láďa, aki az osztályban első úttörője volt a spiritizmusnak, és felvilágosította osztálytársait, hogy előbb az egész gyülekezetnek imádkoznia kell.

Vita támadt az imádság körül, s győzött Láďa javaslata, hogy imádkozzanak a latintanárhoz, Brenhez, mégpedig így: "Kérünk téged, Bren tanár úr, tekints le ránk kegyesen, és könyörögj érettünk Isten ítélőszéke előtt." Ezzel az imával megnyugtatták lelkiismeretüket, mert Bren az osztályfőnökük volt. Láďa felült a pad tetejére, és Bernášek hipnotizálni kezdte. Csiklandozta a nyakát, az orrát huzigálta, mialatt a gyülekezet imádkozott:

- Kérünk téged, Bren tanár úr, tekints le ránk kegyesen, és könyörögj érettünk Isten ítélőszéke előtt.

Láďa horkolt, mímelte az alvást. Valamelyest azonban megfeledkezett magáról, és az orrát kezdte törölgetni. Bernášek megnyugtatta a gyülekezetet, mondván, hogy e pillanatban lép be Láďába a gimnázium igazgatójának szelleme, s kérte társait, adjanak fel kérdéseket Láďának.

Elsőnek Gebler kérdezett:

- Lesz délután hőség okozta iskolai szünet?

A válasz érthetetlen volt:

- Magam is örülnék! - dörmögte a médium.

A további kérdést Hajnic tette fel:

- Visszakapom a zsebkésemet, amit Štibic ellopott?

A válasz rejtélyes volt, ahogy az igazgató szokott beszélni:

- Úgy látom, kénytelen leszek sajnálni magát. - Közben a médium tüsszentett.

Bernášek azt mondta, most távozik Láďából az igazgató szelleme, és nyomban elfoglalja helyét egy másik szellem, Bernášek boldogult nagyapjáé.

A gyülekezet megremegett, Bernášek pedig feltette a kérdést:

- Nagyapó, hogy érzi magát a másvilágon?

- Ki lehet bírni, pénteken malacpecsenyét kapok ebédre meg édesgyökeret. A narancsot ingyen adják, és olyan messze van innen a pokol, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Meleg van, nagyapó?

- Fürdöm - hangzott a válasz -, épp most nyomtam a víz alá Hobzík fejét.

Hobzíkot kilelte a hideg. Honnan tudja Bernášek nagyapjának szelleme, hogy ő hadilábon áll Láďával?

A nagyapó szelleme folytatta:

- Hobzík hitvány kölyök, lopkodja barátaitól a negyedív papírokat, s a minap a bástyán megmotozott egy fiút. Ha valaki elcsípi, akasszon neki lábat. S aki megbokszolja, a mennyországba jut.

Benda nyomban ki akarta érdemelni a mennyországot, nekiesett ököllel Hobzík bordáinak, s kis híján csetepaté kerekedett.

Láďa izgett-mozgott, és kijelentette, hogy már felocsúdik.

Kérdezgették tőle, milyen a túlvilág. Azt felelte, hogy érdekes. Minden violaszínű meg piros. A fáknak kezük és szemük van, s latinul beszélnek, hogy Láďa meg a többi szellem ne értse. Látott néhány indiánt is. Felismerte köztük a May-könyvekben szereplő Manitout. Összeakadt egy bicegő szellemmel, aki a pedellusék Frantájára hasonlított. A páfrányon füge terem. Néhány régi római üldögélt egy vízesés mellett, amelyben vér folyt, és latinul tanultak Hrbek nyelvtankönyvéből. Mikor Bernášek nagyapjának szellemével találkozott, Láďa úgy érezte, hogy jócskán megkönnyebbült. Nem mondható túlontúl egészséges országnak a túlvilág, mivelhogy odaköltözik mindenki, aki meghalt. Láďa találkozott egy tábornokkal is, aki szalutált neki, és azt mondta, hogy Hobzíkból hóhér lesz.

Ezek voltak - dióhéjban elmondva - Láďa túlvilági tapasztalatai és megfigyelései. Láďának a síron túlról való visszatérését a tizenkét esztendős spiritiszták eget verő üvöltéssel ünnepelték meg, aminek az lett a következménye, hogy rohanva jött az osztályfőnök, és az egész osztályt beírta az osztálykönyvbe e megjegyzéssel: "Belépvén az osztályba, üvöltést hallottam."

Ezzel megerősítette azt a fennkölt eszmét, hogy még ma is vannak emberek, akik a tudással szemben mindig előnyben részesítik a tudatlanságot.

Szegény jó osztályfőnök. Mennyire tudatlan volt, és lám, milyen durva módon igyekezett elnyomni az ismeretlen kutatóinak törekvéseit, akiknek képviselője, Láďa, épp Maizellel tárgyalt a padban egy bizonyos kövületről, mely oly módon került Maizel birtokába, hogy mint az intézet szertárának vagyontárgya több más kövülettel együtt mutatványként és a nebulók okulására tegnapelőtt kézről kézre járt az osztályban, míg meg nem feneklett Maizel zsebében.

Suttogtak.

- Nézd, Láďa, odaadom, de egy ötkrajcárosért. Tudom, hogy nem akárki vagy, de ide a pénzt a markomba.

- Nos jó, délután elhozom az ötkrajcárost. Kérek otthon irkára, sőt azt is megengedem, hogy elaltass. Nagyon egyszerű a módja. Ezt gondolod magadban: Adná az isten, hogy Láďa elaludjon. Erre én tüstént elalszom, és a lelkem átköltözik a túlvilágra. Gondold ezt! Gondolod? Nézd, máris rám jön az álmosság, és rögtön kezdek álmomban beszélni.

Maizel megszeppent. Mi lesz most? Láďának csukva a szeme, ő altatta el. Idejön az osztályfőnök, és Láďa szelleme beszél majd a túlvilágról, őróla, a kövületről, amelyet ellopott, meg arról is, hogy ő altatta el Láďát. Elküldik hozzájuk a pedellust, kiporolják a nadrágját, és eladják a biciklijét. Szegény Maizel. De lám, már kezdődik is! Láďa szelleme halkan dörmögi a túlvilágról:

- Maizel, te tolvaj, add ide a kövületet.

Maizel nyomkodja Láďa kezébe a kövületet, és a szellem folytatja:

- Most épp a Marson sétálok. Az itteni emberek olyanok, mint a százlábúak. Azt mondja az egyik gyerek, hogy az apjának kétszáz lába van.

Maizel reszket a félelemtől, és nyújtogatja a kezét.

- Mit akar, Maizel?

- Legyen szíves kiengedni, osztályfőnök úr.

- Menjen, de nehogy magáért kelljen küldenem, mint Bubeníčekért.

Maizel kitámolygott a teremből, és sokáig kint volt, szorongva, tele aggodalommal, hogy mi lesz, ha visszamegy. Felocsúdott már Láďa, visszatért a túlvilágról, még mindig a Marson bolyong, vagy valami akadállyal találta magát szembe a szellem, sőt esetleg beköltözött az osztályfőnök úrba? Végül is azonban Maizel kénytelen volt visszamenni. Belépett. Láďa a táblánál állt, felelt. Az osztályfőnök a szavakat kérdezte tőle. Nem tudta, mit jelent latinul a baj, nehézség, és elégtelent kapott. Elkeseredve kullogott vissza a padba; kijelentette Maizel előtt, hogy ezt nem bocsátja meg Brennek, s ha majd a szünetben elaltatják, elmondja nekik, mi vár az osztályfőnökre. Az óra hátralevő részét azzal töltötték, hogy Láďa elmesélte, milyen eszmecserét folytatott Maizel távollétében Pilátus szellemével. Pilátus megmondta neki, hogy Hannibál egy utcával följebb lakik, mint a zsarnok Thraszübulusz.

- Úgy látom, kénytelen leszek szétültetni magukat - mondta az ismeretlen kutatóinak ellensége, az osztályfőnök.

Mielőtt azonban ez valóra válhatott volna, csöngettek, és az osztályfőnök ment virslit enni.

A szünetben Maizel gyorsan elhíresztelte, hogy az előbbi órát Láďa a Marson töltötte, s dicsekedett, hogy ő altatta el.

Láďát tüstént körülvették az ifjú kutatók, és ajánlkoztak, hogy újra elaltatják.

Leültették a katedrán, a tanári székre, háttal az ajtónak, és elkezdtek imádkozni:

- Kérünk téged, Bren tanár úr.

- Hohó - tiltakozott a médium -, mivel az osztályfőnök beszedetett szavakból, máshoz kell imádkoznunk. Imádkozzunk a tornatanárhoz. Mondjátok utánam: Kérünk téged, nézz le kegyesen diákjaidra, Listek tanár úr, és járj közben érettünk itt és a másvilágon Isten minden szentjeinél.

Utánamondták, s Láďa felszólította őket, hogy egymás után kétszer mondják el az imádságot, akkor majd álomba merül, és megkérdi a túlvilágon a szellemektől, mi vár az osztályfőnökre.

Behunyta szemét, és elkezdte:

- Látom Bren tanárt, amint virslit eszik. Épp most vetettem neki gáncsot. Brennek cigányútra ment a falat, és svábbogarat talált a virsliben. (Majd adok én neked az elégtelenért!) Körülöttem minden sárga, mint a kankalin, van itt az is, meg kakukkfű, mely magasabb, mint a Szent Apollinárius-templom tornya. Itt jön szembe valami vén szellem. Egy kicsit biceg. Ni csak, belém szállt, és már tudom, mi vár az osztályfőnökre.

Általános feszültség támadt. Szorosan körülvették a médiumot. A médium folytatta:

- Az osztályfőnök feleségül veszi a vak nagynénémet, s az majd betöri a fejét a levesesfazékkal. Hovatovább egyre hülyébb lesz, lopkodni fogja a tollat az iskolában a gyerekektől, meg a zsemlét a padokból. (Ez az ötösért van, osztályfőnök úr!) Az érettségin kilopja az órát a tankerületi főigazgató zsebéből, ezért megteszik pedellusnak, és köteles lesz a diákok cipőjét tisztítani.

Ekkor belépett az osztályfőnök, és lassan közeledett a katedrához.

Bubeníček észrevette.

- Láďa, itt az osztályfőnök!

Erre a médium fennszóval mondta:

- Az osztályfőnök urat megteszik a gimnázium igazgatójának, gazdagon nősül, és érdemei jutalmául tankerületi főigazgatóvá nevezik ki. - Láďa visszatért a túlvilágról, és kinyitotta a szemét.

Az osztályfőnök, aki hallotta az utolsó gyönyörű mondatot, megsimogatta Láďa fejét és megkérdezte:

- Nos, fiacskám, mit játszottak?

A háttérben Bubeníček segíteni akart Láďának, és odakiáltotta:

- Láďa tréfát űzött velünk!

- Ó, semmirekellők - mondta az osztályfőnök -, egyszer már beírtam magukat az osztálykönyvbe, és most beírom másodszor, Láďáékhoz pedig elmegy a pedellus, hogy porolják ki a nadrágját! - Ezzel a felháborodástól erősen hunyorgatva távozott.

Látod, Láďa, kutatója az ismeretlennek, mennyire igaz, hogy az igazság szabad kutatása kényelmetlen az egész világnak, mert minden agyvelőnek megvannak a maga apró előítéletei.

S mit segít az terajtad, hogy a spiritizmussal a tudás magvai is elhintődnek, mikor apád, hallva a pedellustól az osztályfőnök üzenetét, odaszól a cselédlánynak:

- Anna, hozza be a nádpálcát...

Kisvártatva hallani lehetett, amint az ismeretlennek ifjú kutatója visít, és fogadkozik, hogy soha többé nem tesz ilyesmit...

És egy vértanúval több lett...

Baluška egy dologban felülmúlta minden osztálytársát. Az eleven patriotizmus dolgában. Kiváló hazafiak voltak ugyan az osztálytársai is, akikben mint podskalíiakban engesztelhetetlen gyűlölet izzott a smíchoviakkal szemben, de a Moldva jobb partjának színeit senki sem védte olyan derekasan, mint Baluška. Amikor elkezdődtek az évről évre megismétlődő emlékezetes harcok, vagyis mihelyt befagyott a Moldva, és a két nemzet egymásnak eshetett, az utcákon pedig felhangzott a jelszó, hogy újra kitört a háború, Baluška a kocsisok ostornyeléről serényen lopkodta a szíjat, és gyártotta a csúzlit. Az ő parittyái hordtak a legmesszebbre. Szörnyű szitkozódással mindig elsőnek vetette rá magát a smíchoviakra, zsebei tele voltak kővel, s ha a lőszer elfogyott, nagy csatos szíjjal rontott neki a megrémült smíchovi hordáknak.

A szíjaké lett hát a szó. Egyszer Baluška egymaga foglyul ejtett öt smíchovit, akiket aztán diadalmasan kísértek át a saját partjukra, Podskalíba. Oszlopban hajtották be őket az ősi Podskalí fakerítéses karámjába, hogy ott, e félreeső helyen valamennyiüket motozásnak vessék alá. A fogságba esett smíchoviak úgy kullogtak, mint megannyi kezes bárány, mert tudták, hogy attól az ellenségtől, amelynek Baluška a vezére, nem várhatnak könyörületet. A zsákmány rendszerint nem sok volt, néhány csúzli, egy vagy két négykrajcáros bugylibicska, ostornyél, mely ragadt az ember ujjaihoz (krajcáros különlegesség), fél cigaretta a legócskább fajtából, krajcár, három csavar, szögek, szíj meg szentképek, amelyeket az arra érdemes smíchovi legénykék a hittantanártól kaptak, mielőtt a tanítás végeztével csatározásra mentek. Nem tekintettek azonban egy-egy ilyen szentképet holmi amulettnek, amely megvédi a harcost az ellenségtől, azért vitték magukkal az ütközetbe, hogy még a harcvonalban elcseréljék radírgumiért vagy gombfestékért. Most itt álltak, kirabolva, mindentől megfosztva, a szitkozódó ellenségtől körülvéve. Bús képpel várták, mikor kerül sor az elnadrágolásra. Hamarosan sor került rá, s miután a büntetés foganatba tétetett, Baluška megnyálazta tintaceruzáját, a foglyok homlokát bekente nyállal, s amilyen szépen csak tudta, sorban mindegyiknek a homlokára ráírta ezt a nehezen letörölhető mondatot: "A smíchoviak büdös dögök."

Aztán a foglyok kötelesek voltak még megcsókolni a podskalíi zászlót, mely Baluška nénjének alsószoknyájából készült (a lopást otthon, Baluškáéknál későn fedezték fel), s mehettek haza övéihez, a podskalíi harcosok éber őrszemeitől kísérve és kínzatva.

A podskalíiak egészen a hídig kísérték a smíchoviakat, ott eleresztették őket, a smíchoviak rohanva iszkoltak el a hídpénzszedő mellett, s a podskalíiak kiabáltak utánuk:

- Nincs pénzük a vámra, nincs pénzük a vámra!

Az ellenség hasonló vad dolgokat követett el a maga foglyain, és szintúgy kínozta őket. Baluška maga is tapasztalta ezt, amikor egyszer a Császárréten orvul megtámadták és fogságba ejtették a smíchoviak.

Nem ismerték Baluškát, afféle martalóc népség volt csak, mely mindig feltámad a hadsereg nyomában, és a saját szakállára tevékenykedik.

Durván megkérdezték, hová való. Megmenekedhetett volna egy kis füllentés árán, de Baluškába Mucius Scaevola hős lelke költözött, és fagyos nyugalommal jelentette ki:

- Podskalíi vagyok, ti smíchovi dögök.

Meggyalázva, megmotozva, mindenéből kifosztva került vissza övéihez.

Elvették a gumicsúzliját is. Akinek még nem volt gumicsúzlija, nem tudja felbecsülni ezt a veszteséget.

A gumicsúzlival verebekre vagy a bakter kalapjára szokás lövöldözni. Szintúgy megfelel macskák ellen is, és a napi árfolyam szerint bármely iskolában beszerezhető cserébe egy nagy első áldozási képért vagy a védszentjeinket ábrázoló egész sorozat apró képért, mely körülbelül tíz darab komisz cigaretta értékének felel meg.

- Hazudnod kellett volna - mondták neki, amikor elmesélte az esetet. - Hülye voltál. Azt kellett volna mondanod: Smíchovi vagyok, te ló.

- Csakhogy én nem tudok hazudni - mondta keserű szívvel Baluška. - Sokat szenvedtem már emiatt otthon. A minap is elcsentem apám fiókjából egy hatost, s rögtön engem vettek gyanúba, azt mondták, én vagyok a tettes. Egyszeriben melegem lett, és már toltam is le a nadrágomat. Bevallottam. Tegnap megint csak bevallottam, hogy megettem az utolsó buktát, amit a nagyapónak tettek félre.

- Ne félj, majd megtanulsz hazudni - biztatta Baluškát a nyakigláb Vítek. - Eleinte én is csak hülyén pislogtam, és úgy kivörösödött a képem, hogy egy szót se kellett szólnom. Ma már hazudom szemrebbenés nélkül. Bármit összetörök otthon, ráfogom a húgomra, és azt verik meg, ostoba nő, egész nap nem csinál mást, csak bőg.

- De hiába, ha nekem nem megy a hazudozás - mondta Baluška. - Elkezdek dadogni, és összehordok hetet-havat, vagy pedig olyan furcsán beszélek, hogy már azt mondták, az eszem tisztul. Egyszer véletlenül meggyújtottam a szalmazsákot, és azt mondtam apámnak, hogy a mama csinálta.

A tapasztalt Vítek elgondolkozott.

- Rá se ránts, majd ha igazán szorul a kapca, megtanulsz hazudni.

Tavasz volt. A két nemzet nem vonulhatott egymás ellen, ezért hát a podskalíiak, hogy ne henyéljenek, felkerekedtek, és megtámadták a podolíiakat, azaz édestestvéreiket.

Egy ízben a podolíiak is foglyul ejtették Baluškát, s bevallotta nekik, hogy podskalíi. Megbűnhődött érte.

Baluška papájának vendéglője volt lenn a folyóparton. Egy verőfényes délutánon, amikor a nap gyönyörűen sütött, és a podskalíiak vonultak a Vyšehradon túlra, a sziklák közé, hogy bekerítsék és elfogják a podolíiakat, Baluška az apja megbízásából szomorúan ballagott Prágába, hogy szafaládét vásároljon a vendéglő részére.

Szíve a harcostársaival volt. Mikor hazafelé tartott a csomag szafaládéval, a kertek közt húzódó, szűk utcában megpillantott egy fiút, aki egész arcátlanul fütyörészett.

Baluška utolérte, s kiderült, hogy a fiú podolíi. Vagyis esküdt ellenség. Baluška barátságtalan arckifejezését látva a podolíi jöttment ijedt fintort vágott, és próbált kereket oldani. Baluška azonban taszított rajta egyet, és rászólt:

- Ne lökdöss!

Máris folyt a párviadal.

A szafaládés csomag a földre esett, és szétszakadt, kirepült belőle két gyönyörű pár szafaládé, és Baluška nem ért rá felszedni, csak azt látta, hogy valahonnan a kerítés mögül kirohan egy kutya, felkapja a szafaládét, és vidám farkcsóválással fut Emmaus felé.

Baluška eleresztette az ellenséget, felkapta a csomagot, és szaladt a kutya után. Dehogyis érte utol. Mikor végre meglátta a kutyát, az már csak a szája szélét nyalogatta kéjesen.

Baluška letörve ért haza, és buzgón kezdte felaggatni a szafaládét a söntésasztal mellé.

- Mind hazahoztad? - kérdezte az apja, és szigorú számvetésnek vetette alá a szafaládét.

- Kettő hiányzik - mondta komoran, és intett Baluškának. - Gyere be a szobába!

Baluška gépiesen követte apját, és máris kezdte a nadrágját letolni.

- Nem úgy, drága fiam - mondta az apja -, előbb áruld el, miért etted meg.

- Nem én ettem meg.

- Hanem ki?

- A kutya.

- Ne hazudj!

- A kutya ette meg, amikor szétszakadt a csomag - sírta el magát Baluška.

- Szóval te tanulsz hazudni?! - gurult dühbe az apa. - Mama, gyere csak ide, lásd, hogyan füllent megint ez a kölyök. Rég megmondtam már, hogy ne próbálj hazudni, és egyszeriben kiagyalsz mindenféle mesét, pirulsz, no de majd én megtanítalak. Bevallod te a bűnöd. Addig térdelsz borsón, míg el nem megy a kedved a hazudozástól!

Baluška tehát térdelt a borsón, szemközt vele ott ült szigorú képpel az anyja, és olvasta Szent Adalbertet.

Időnként ránézett, és megkérdezte:

- Megetted?

- Nem ettem meg!

Valahányszor megürült az ivó, az apa bejött, és megszólalt fenyegető hangon:

- Ne hazudj! Megetted?

Baluška mindannyiszor sírva fakadt:

- Nem ettem meg.

Mikor este vacsorához terítettek, Baluška még mindig térdelt a borsón, és sírva felelgetett a feltett kérdésekre:

- Nem ettem meg!

A füstölt hús zsemlegombóccal olyan ínycsiklandó, de Baluška még mindig térdel a borsón. Végre nem bírja már, és várja, mikor teszik fel neki a kérdést.

Épp jókor szólal meg az apa:

- Utoljára figyelmeztetlek, hogy ne hazudj. Megetted?

- Megettem! - vágja rá minden pirulás nélkül Baluška.

- Most már letolhatod a nadrágodat - mondja jólelkűen az apja, és Baluška boldogan hasal rá a jóságos atyai térdre.

Aztán kapott füstölt húst zsemlegombóccal, és amikor a kiállt szenvedés fáradtságával bebújt az ágyba, s feltekintett az ágy fölött csüngő őrangyal képére, ezt suttogta:

- Hála istennek, már tudok hazudni.

Valahányszor a fekete bundás Burkus az előszobában bolhászott, vagy besurrant a hálószobába, ahol vidáman ugráltak bundájából erre-arra az apró fekete állatkák, a gazdái azzal fenyegették, hogy ha még egyszer megteszi, odaadják a sintérnek, csináljon a bőréből cséphadaróra való szíjat. A fekete bundás Burkus, mihelyt a sintér szót hallotta, rémülten kiosont a tiltott helyekről, és az udvaron, a disznóól mellől vagy közvetlenül a tornác küszöbéről vágyakozva bámult a mögötte becsukódó ajtóra, majd hirtelen elhatározással morogva belefúrta hegyes orrát bozontos bundájába, hogy kivadássza belőle a kellemetlen ragadozókat. Tucatszámra pusztította őket, elkapta a bimbózó reményekkel teli fiatal bolhákat, fürge nyelve lecsapott a tapasztalt, öreg vérszopókra, amelyek ismertek már minden élvezetet, amit csak a meleg kutyavér nyújthat az éjszaka vagy a nappal bármely órájában.

Mihelyt azonban kinyílt az előszobaajtó, megint csak megkísérelte, hogy bejusson a tiltott édenbe, ahonnét oly konokul kiűzték.

Ismét fülébe hasított a sintér szó, és a számkivetett Burkus felkerekedett hetedhét ország ellen, hogy meglátogassa a kocsmárosék Lexijét a harmadik szomszédban. Fürgén aprózta a lépést az országúton, reménykedett, hogy találkozik a szomszédék libáival - amióta az eszét tudta, ellenségeskedés volt köztük, a libák dühösen sziszegtek rá, ő meg vidáman csaholva kergette őket a réten.

Ezúttal nem találkoztak, így aztán lassított a lépésén, buzgón szimatolva az üzenetek után, amelyeket a kutyák hagytak szokásuk szerint a kilométerköveken. Kiszaglászta, hogy erre járt bús barátja, az alvégi Pamacs, akinek az egyik hátsó lába béna, a pofája csupa szőr, a farka meg pucér. Valószínűleg emiatt lett búskomor Pamacs, akit mindenki ronda bestiának titulált, pedig rút testében nemes kutyaszív dobogott.

Burkusnak nemrég még azt is megmutatta, hová rejtett a határban egy darab elcsent szalonnát.

Burkus azóta rokonszenvvel viseltetik iránta, noha egyes kutyák rossz néven vették, hogy ilyen világcsúfjával barátkozik. Egy ízben még verekedett is miatta, és Karas szomszéd kutyája, egy korcs, de szőrcsimbókjaira hallatlanul büszke skót juhászkutya, belemart a fülébe.

Azóta tehetetlenül fityeg Burkus jobb füle, és ha hegyezni akarja a fülét, ez csak a bal oldalival sikerül neki. Ettől kissé züllött a külseje, de ez nem befolyásolta Lexi érzelmeit, aki továbbra is szeretettel fogadta Burkusunk látogatásait, bár az atyja lehetett volna, amint azt az utolsó holdtöltekor Karasék félresikerült skót juhászebe világgá vonította.

Megszimatolván, hogy Pamacs barátja azt üzeni, továbbfut, Burkus is megemelte a lábát, és folyó írással írta a szegletkőre: Én is itt jártam, továbbszaladok.

A kertek alatt követte Pamacs szimatát, és elfutott Lexiék udvarára. Pamacs már ott ült a kutyaház előtt, és azt ugatta, hogy Lexi nincs odahaza.

Aztán kijött a házból a gazda, és követ dobott feléjük. Ettől tüstént lábra kaptak, és futás közben még hallották, amint azt mondja:

- Hát nem lesz vége a kutyajárásnak? Teli van velük az udvar. Az isten tudja, hová csavargott el megint a Lexi, ha majd hazavetődik a bitang, lesz dolga a korbácsnak!

A csűr felől egy kislány válaszolt:

- Mondtam már, gazda, hogy reggel még az országút felől hallottam az ugatását. Lehet, hogy elcsípték a sintérek, tegnap a szomszéd faluban jártak.

A sintér szótól Burkus a bundáját borzolta, és azt mondta Pamacsnak, fussanak tovább. Egy vadkörtefa tövében, a cserjés szélén leheveredtek a harmatos, hűvös fűbe.

- Tudja, barátom - szólt Burkus -, a sintérektől mindig megijedek. Egyszer kinn hevertem a ház előtt, amikor arra futottak a gyerekek, és azt mondták, hogy jönnek a sintérek. Ketten voltak, a kocsijukat vén gebe húzta. Kutyaszagot éreztem, olyan volt a bűzük, mint a miénk. Éppen az a rettenetes. Képzelje csak: nem kutyák, és mégis kutyaszaguk van! Az egyikük éppúgy illatozott, mint a Sezimék szelindeke, akinek éppen az előző napon nyoma veszett.

Pamacs, akit életunttá tett a sok gúny és csalódás, nagyot ásított, és megjegyezte, hogy ma reggel, mialatt a gazdasszony a pincébe ment tejért, a hideg tűzhelyről egy lábasból vagy két egérnyi húsdarabot lopott ki, és attól tart, hogy baja lesz belőle, ha hazamegy.

- Maga mindig csak az evésre gondol - sóhajtott Burkus.

- Ebben igaza van - mordult vissza Pamacs. - Evett már büdös, öreg sajtot, tudja, olyan lapos kis karikákat? A múltkor nagyon megvertek, mert egész fazékra valót zabáltam meg belőle, amikor kint felejtették a lócán az eresz alatt.

- Maga javíthatatlan tolvaj.

- Az vagyok - ismerte be Pamacs -, tudom, hogy rút vagyok, ezért adtam a fejem tolvajlásra, és ha lopok valamit, örömöm telik benne.

Pamacs egy légy után kapott, amely a szügyére telepedett, és kiköpte.

- Maga nem eszik legyet? - csodálkozott Burkus.

- Nem én, semmi íze - válaszolt rosszkedvűen. - Néhány falubeli kutya azt mondja, hogy különc vagyok, de én elvből nem zabálok legyet.

- Rosszul teszi - vitázott Burkus. - A nagyobbfajta légynek olyan az íze, mint a fiatal békának. De beszéljünk inkább Lexiről. Mit gondol, hol csavarog?

- Hogy őszinte legyek - dünnyögte Pamacs -, az utóbbi időben nem tetszett nekem a viselkedése. Azt hallottam, hogy egy libřicei juhászkutya jár hozzá.

- Ostoba pletyka - háborodott fel Burkus -, annak a juhászkutyának egyszer a lábába lőttek, azóta mozdulni is alig bír. Nem szabad minden szóbeszédnek hitelt adni. Hányszor próbáltak már viszályt szítani köztünk! A Bodri, a felvégi kocsmából, egyszer telebeszélte Lexi fejét, hogy ismeretségem volt a Balzánék fekete Minkájával, és megzabáltam az összes kölykét. Lexi persze az első adandó alkalommal belemart Minkába, de később rájött, hogy akkoriban éppen veszett voltam, és ki se mozdulhattam a házamból. Egy másik bitang azt csaholta a fülébe, hogy a gazdám el akar pusztítani, mert nem vagyok jó házőrző. Ezt azonban a Lexike el se hitte, mert tudja, hogy nem vagyok közönséges kutya, úri kutya vagyok én.

Pamacs fölmordult.

- Nem akartam megsérteni - engesztelte Burkus -, ne vegye rossz néven az ilyen hasonlatokat, mert, ugyebár, én alig kerülök ki az udvarra, állandóan csak a szobában tartanak, mindezt csak azért mondtam el magának, hogy lássa, micsoda gonosz pletykákra képesek egyesek. Lexi azonban nekem hisz, és én is bízom benne. Bennünket semmi sem szakíthat el egymástól. Jöhet akár a világ legszebb agárszukája, rá se nézek; mert Lexi a legkedvesebb lány, akit valaha is láttam. Hová megy most, Pamacs?

- A mezőre, egerészni.

- Ezt nem értem, Pamacs, legyet nem zabál, de egeret igen. Nekem csöppet sem ízlenek az egerek, különösen a mezeiegerek. Nem mondom, egy kövér patkányt még meg lehet enni, ha nincs jobb.

- A véremben van már - sóhajtott Pamacs, felállt, és nyújtózott egyet -, az anyám egerészkutya volt. Tudom, hogy nem vagyok fajtiszta, így aztán az egerek se nagyon félnek tőlem, mert nem sokat értek a vadászatukhoz. Barátocskám, én már leszámoltam az életemmel.

Barátságosan megszaglászta Burkust, belenyalt a fülébe, aztán futott egyenest a cserjésen túli tarlóra.

Burkus egy ideig bolhászkodott a hűs árnyékban, aztán kifutott az országútra, és arrafelé tartott, ahová a vágya vitte. Lexi azonban még mindig nem volt otthon. A gazda váratlanul egy darab fát vágott Burkus után, és eltalálta a hátsó lábát. Burkus ijedten felcsaholt, és kirohant az udvarról.

A kert alján sokáig nyalogatta a sebét, aztán elkószált a falu végére, nem kísértette-e meg Lexit a molnár bernáthegyije, a gavallér Bodri, akit a falu minden kutyája szívből utált.

Lexit ott sem találta.

Végigszaglászta az országút egy darabját a falun túl, a nyárfákig, és hirtelen ismert szag ütött az orrába. Kétségtelen, ez Lexi szaga, a szőre és az óljába alomul rakott széna illata. Csak Lexi áraszt ilyen szagot. Az illat annyira légiesen finom volt, hogy Burkus érzékeny szimatával tüstént megállapította, Lexi nem az országúton futott végig, hanem mintha a föld felett szállt volna meghatározott irányban előre. És ebben az irányban, az éteri illatok nyomában, rohant Burkus lihegve, lógó nyelvvel.

Sokáig üldözte a kósza szagot. Olyan vidéken járt, ahol azelőtt soha nem fordult meg, és egyre határozottabban érezte az ismert szagot, amelybe ember- és lószag vegyült.

Napszálltakor egy patak mellett, fűzfák tövében tábortüzet vett észre, mellette két embert. Kissé arrébb egy kocsi volt, még odébb egy csupa csont gebe legelészett. A tűz fölött fazék, belőle főtt kutyahús szaga áradt. Egy vén fűzfa ágán pedig...

Burkus veszett csaholással rontott oda.

Igen, Lexi sárga bőre lóg ott, a drága, szeretett Lexié.

Rávetette magát a tűz mellett ülő emberekre...

Meg akarta harapni az egyiket, de ekkor rettenetes ütés érte a fejét.

Jeseník faluban, Švaráéknál, van egy cséphadaró, amelynek szíja Burkus és Lexi bőréből készült. Két szíj közel, egymás mellett. Megható, hogy a két szeretőt még a halál sem választotta el egymástól.

Philémón és Baukisz kutya képében. És befejezésül még valamit el kell mondanunk: Burkus, halála pillanatában, élete árán végre megtudta az igazságot, hogy ki is az a sintér, akivel állandóan ijesztették, ha a tornácon vagy a szobában bolhászkodott.

(Az Ótestamentumi Hírharang törvényszéki különtudósítójának jelentése)

POLGÁRI PER

Khala'at szíriai városban nemrég ódon papirusztekercset találtak, melynek megfejtése szerfölött nagy nehézségekkel járt. A tudósok igyekezetét ennek ellenére teljes siker koronázta, s a világ gazdagabb lett az ókori irodalom újabb gyöngyszemével.

A papiruszon olvasható szöveg nyilván az Izraelben Ákháb király idején megjelent Ótestamentumi Hírharang törvényszéki rovatát tartalmazza, mégpedig egyik különtudósítójának alábbi beszámolóját:

Olvasóink bizonyára emlékeznek a rejtélyes körülmények között eltűnt Illés prófétára, akit utoljára a galgali prótétaiskolában láttak, ahol a tízperces nagy szünetben szalámis zsemlét evett kovászos uborkával. Délután három óra tájt Bethelben bukkant fel, ahol Elizeus prófétával volt találkája. Elizeus szerint Illés próféta nagyszerű hangulatban volt, s kedvesen elbeszélgetett a földeken szorgoskodó falubeliekkel. Együtt érkeztek meg Jerikóba, s kéz a kézben sétáltak a Jordán partja felé, hogy még mielőtt az est leszáll, eljussanak Izraelbe. Vagy két óra járásnyira a várostól egy nagy erdő szélére érkeztek, ide szoktak kirándulni vasárnaponként a városbeliek. Egy tisztáson néhány gyerek rakoncátlankodott, a közeli Banbotha faluból, s mihelyt megpillantották Illés prófétát, akinek feje - mint utolsó előtti számunkban közölt fényképe is mutatja - sima volt, mint a biliárdgolyó, kiáltozni kezdtek: "Forró vizet a kopaszra! Forró vizet a kopaszra!" Illés próféta Jehu és Nabotha iskolás gyerekek vallomása szerint füttyentett egyet, mire a sűrűből két bozontos medve rontott elő, széttéptek és elfogyasztottak összesen nyolc kisdiákot, majd elmenekültek bűnös tettük színhelyéről. Illés próféta úr, látván meggondolatlan cselekedetének következményeit, elbujdosott, s az államrendőrség tisztviselőinek mindmáig nem sikerült kinyomozniuk tartózkodási helyét. Letartóztatott társa, Elizeus próféta azt állítja, hogy tüzes szekéren szállt fel a mennyekbe, amit a hatósági közegek rendkívül ügyetlen és minden alapot nélkülöző mesének tartanak, melynek nyilván egyedüli célja, hogy félrevezesse a nyomozó közegeket.

A széttépett és elfogyasztott iskolás gyermekek szülei azonnal vádat emeltek Illés próféta ellen, kártérítést követeltek, s a tegnapi tárgyaláson félreérthetetlen jelét adták annak, hogy az egész tragikus esetből tőkét akarnak kovácsolni. A felperesek mind egytől egyig kalmárok, ezért nem csodálhatjuk, hogy a pörben aranybányát vélnek látni. Illés prófétának - a telekkönyv tanúsága szerint - két háza van, Izraelben 247-es helyrajzi szám alatt és Bethelben 8-as helyrajzi szám alatt. A bíróság a kárvallottak ügyvédjének javaslatára elrendelte a vádlott vagyonának elkobzását, mivel tartózkodási helyét mindeddig nem sikerült kinyomozni, s biztosítani kellett a felperesek jogosult igényének kielégítését. A tegnapi tárgyalás legfontosabb tárgysorozati pontja egyébként a kártérítés összege volt.

Független lap vagyunk, nem fogjuk pártját sem ennek, sem annak, de úgy véljük, a felelősség elsősorban az áldatlan incidens megboldogult áldozatait terheli. Manapság a gyerekek nem tisztelik az érdemes felnőtteket, s ennek főleg az az oka, hogy nevelésükre nem fordítanak elég gondot. A felserdülő ifjúság valósággal falja a vértől csöpögő rémregényeket, s olyan színházi előadásokat látogat, amelyek léleknemesítő hatása enyhén szólva kétes. A mozikról sem mondhatunk sok jót. Ifjúságunk nem ismeri a nemzet érdemes fiait, amilyen többek között az eltűnt Illés próféta is volt, ezért legfőbb ideje volna, ha pornográf képek helyett a nép nagyjainak fényképeit adnánk a fiatalok kezébe, akkor nyilván nem történnének olyan szörnyű tragédiák, mint amilyen nemrég zajlott le Banbotha határában. Az előzetes vizsgálat során megállapították, hogy a szóban forgó medvék szelíd, kezes állatok voltalt, nevezett Illés próféta jószágai, aki valamikor e két állat társaságában bejárta egész Palesztinát, s mikor a prófétaság rögös, de dicső útjára lépett, az állatkákat a palesztinai országos bizottság engedélyével a banbothai erdőben szabadon bocsátotta. A rejtélyes ügy egyelőre tisztázatlan, mivel a fő tanú és vádlott, Illés próféta nem került elő. Híre jár, hogy öngyilkosságot követett el és a Holt-tengerbe ölte magát. Ismételjük, mint már egyszer megírtuk, ez a híresztelés egyenesen nevetséges, hisz a Holt-tenger vize négyszerte sűrűbb, mint a Földközi-tengeré, vagyis Illés próféta egyszerűen nem fulladhatott bele a Holt-tengerbe, legfeljebb békésen úszkálva a tenger felszínén kipihenhette vándorlásának fáradalmait. Valószínűbbnek tartjuk, hogy Illés próféta Föníciába emigrált, ahonnan hamarosan elküldi ragyogóan megírt és érdekfeszítő politikai vezércikkeit, amelyek olvasóink körében közkedveltségnek örvendenek.

A törvényszéki tárgyalás reggel nyolc óra tájt kezdődött, elsőnek Metzeles úr lépett fel kártérítési igényével, az ő fiát is szétmarcangolták.

- Mennyire becsüli a kárát? - kérdezte a tanácselnök.

- Gott der Gerechte, mit lehet itt becsülni? Annyi a károm, hogy el sem tudom sorolni. Az én Áron fiam olyan derék gyerekecske volt, és két nadrág volt rajta, mit beszélek, négy nadrág, négy mellény, öt kabát, minden zsebében aranyóra, és most mind odavan, vége, Gott der Gerechte, oda a fiú, oda a sok nadrág, oda a mellény, oda a kabát, oda a sok drága aranyóra!

- De Metzeles úr, hisz annyi gönc nem is lehetett a gyereken azon a végzetes napon.

- Gott der Gerechte, hogyne lett volna rajta, még több volt rajta, nyolc nadrág volt rajta, nyolc mellény, nyolc kabát, minden zsebében aranyóra, aranylánc és aranytallér, mit is mondok, tisztelt bíróság, három aranytallér.

- Hallja, Metzeles úr, ne túlozzon, mondja meg őszintén, mennyi a kára.

- Még hogy én túlzok, Jehova a tanúm, hogy olyan igazat beszélek, amilyen kristálytiszta a bíró úr szíve, Gott der Gerechte, nézzenek rám, hogy sírok, hogy zokogok. A dolog így történt: Áron fiam azt mondja: "Tateleben, elmegyek sétálni." Úgy szerettem azt a gyereket, hűvös volt az idő, mondom neki: "Áronka, vegyél föl még egy nadrágot, még egy mellényt, még egy kabátot, nesze két aranyóra, hogy tudd, mikor kell hazajönnöd."

- Miért kellett neki két óra?

- Gott der Gerechte, az egyiket bedugta a mellényzsebébe, s amikor fölvette a másik mellényt, annak a zsebébe is dugott egyet, hogy ne kelljen kigombolkoznia. Mert hideg volt, nagyon hideg. Akkor jön a mamaleben, és azt mondja: "Áronka, hideg van, vegyél föl még egy nadrágot, még egy mellényt és még egy kabátot, nesze, itt van még egy óra, hogy ne kelljen kigombolkoznod." Aztán jött a nagymama, és azt mondta: "Áronka, vegyél föl még egy nadrágot, még egy mellényt és még egy kabátot, nesze, itt az órám, hogy tudd, mennyit ütött." Aztán jött az egyik bátyja, a másik bátyja, a harmadik bátyja, a negyedik bátyja.

Az elnök gúnyosan megjegyzi:

- Nővére nem volt?

- Hála Jehovának, elnök úr, hogy figyelmeztetett, hogyne lett volna nővére szegénykémnek, egy nővére, két nővére, három nővére, négy nővére, öt nővére, aztán voltak még bácsikái, egy bácsikája, két bácsikája, három bácsikája, meg három nagynénikéje, mind odajött, és azt mondta: "Vegyél föl még egy nadrágot", de mit is beszélek, elnök úr, azt mondták: "Vegyél föl két nadrágot, két mellényt, két kabátot, és nesze, itt az órám." Jó gyerek volt az Áronka, engedelmeskedett tatelebennek, mamalebennek, nagypapának, nagymamának, négy bátyjának, öt nővérének, három bácsikájának és három nagynénikéjének, ez együttvéve, tisztelt törvényszék, összesen tizenkilenc nadrág, tizenkilenc mellény, tizenkilenc kabát, tizenkilenc óra és tizenkilenc aranypénz, Jehova a tanúm, a fenevadak mind megették, és ahogy itt állok ma a tekintetes törvényszék előtt, koldus vagyok, nyomorúságos koldus, ezért kérek egy tonna ezüst kártérítést az elveszett holmiért, egy tonna ezüstöt az ijedségért, harmadik tonnát a balszerencséért, negyedik tonnát a fájdalomért, ötödik tonnát a sírásomért, s hatodik tonnát azért, mert elvesztettem a családfenntartómat.

- De kérem, hogyan lehetett egy ilyen kis gyerek családfenntartó?

- Gott der Gerechte, az a családfenntartó, aki eltartja a papáját. Ha Áronka nem lett volna, ma nem követelhetnék hat tonna ezüstöt, hát tessék megmondani, nem vesztettem el a családfenntartómat?

Metzeles úr szavai után a bíróság a tárgyalást bizonytalan időre elnapolta.

Az összes újság megegyezett abban, hogy a vádlott, aki az esküdtszék előtt áll, olyan individuum, akinek minden rendes ember kitér. Az elvetemült alak ugyanis rablógyilkosságot követett el. Most beletörődötten nézett a jövő elé, maga állította önmagáról, hogy felkötik, és a tárgyaláson rossz vicceket csinált, afféle akasztófavicceket, megjósolta például az államügyésznek, hogy egyszer őt is felakasztják. Egyebek közt kijelentette, hogy a kötelet, amellyel felkötik, odaajándékozza a bíróság elnökének, használja nadrágszíj gyanánt! Az ilyesmi persze nagy nemtetszést keltett a bírósági ülnökök körében, és vita támadt az államügyész meg a védő közt. A védő ugyanis azt állította, hogy a törvény jóvoltából minden vádlottnak joga van hozzá, hogy úgy fejezze ki magát a bíróság előtt, ahogy tudja. Ha a vádlott a bíróság elnökének nadrágjáról beszél, nem tesz mást, mint belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba, s meg akarja nyerni az esküdtek rokonszenvét, ami pedig a bíróság elnökének nadrágját illeti... Itt a védőt félbeszakította az államügyész, és szembehelyezkedve annak fejtegetéseivel, azt mondta, hogy a bíróság elnökének nadrágját belevonni a vitába erkölcstelen dolog. Erre a védő szellemesen visszavágott, mondván, hogy nem az elnök úr nadrágja erkölcstelen, hanem inkább az, aki benne van, s egyáltalán erkölcstelen a jogszolgáltatás egész rendszere, kezdve a porkolábtól egészen a hóhérig. E kijelentés után a védőtől megvonták a szót, és behozták a köpőcsészét, hogy a bíróság elnöke köphessen. A bíróság elnökének köpését követően az esküdtszéki tárgyalóteremben nagy izgalom támadt, több hölgy elájult, és a hallgatóság soraiban egy férfi tévedésből a szomszédja zsebébe nyúlt, kivett egy szelet csokoládét, és a kárvallott szeme láttára idegesen rágni kezdte. Szünetet rendeltek el, amelyet a vádlott arra használt fel, hogy pimasz taglejtésekkel kísért élceket faragott az államügyész rovására.

A szünet végeztével folytatták a tárgyalást. Megállapítást nyert, hogy a rablógyilkos nem mindennapi kegyetlenséggel hajtotta végre tettét. Előtte három napig nem evett, hogy most azt állíthassa, a cipót, amelyről szó van, azért lopta el, mert éhes volt. Amit elkövetett, nem azonosítható a förtelmességről alkotott semmiféle fogalommal. Amikor a cipót ellopta, a kereskedő pisztollyal rálőtt, aztán birokra keltek, és a dulakodásban a kereskedő életét vesztette. A gyilkos menekült, de a nagy vérveszteség következtében összerogyott, és a csendőrök késedelem nélkül megbilincselték. Mentegetőzése, hogy önvédelemből cselekedett, fölöttébb ügyefogyott. Az ördögbe is, mért nem hagyta magát nyugodtan megsebesíteni, esetleg agyonlőni, hiszen a kihallgatása során arról beszélt, hogy már jóval a bűntett elkövetése előtt gondolt az öngyilkosságra?! Megható jelenetre került sor, amikor a halott kereskedő feleségét szembesítették a vádlottal. Az asszony sírva beszélt a gyilkos kegyetlenségéről:

- Úgy megfojtotta, hogy szegénykémnek egészen kidülledt a szeme.

Az egyszerű nő szavai mindenkit mélyen megrendítettek, és egy tudósító nyomban feljegyezte: "Az áldozat szeme kidülledt", ami majd az egyik hasáb alcíme lesz a tárgyalásról írt beszámolóban.

A vádlott maga is igyekezett gonosztevő benyomását kelteni. Kijelentette, hogy nem hisz Istenben, az Isten le van sajnálva, az Isten soha nem adott neki semmit, a nagyapja éhen halt, a nagyanyját megerőszakolta egy csendőr százados, egy szó, mint száz: minden szavával rossz benyomást tett. Az államügyész jogigényt jelentett be arra, hogy utólag vádat emelhessen vallásgyalázás és a hadsereg megsértése címén, mivelhogy a csendőr százados a véderő kötelékébe tartozott.

- Egyébként azt hiszem - mondta az államügyész -, a csendőr százados sose erőszakolta volna meg a vádlott nagyanyját, ha tudta volna, milyen unokája lesz.

Ez a mondat élénkséget idézett elő a közönség körében, s néhány hölgynek kibuggyant a könnye, mintha a csendőr százados őket erőszakolta volna meg. Közben a vádlott "önelégülten" mosolygott, ahogy a tárgyalási jegyzőkönyvben szó szerint állt, és látni lehetett rajta, hogy csúfot űz a közönségből is, a tisztelt bíróságból is. Kihallgatása során visszatetsző kifejezésekkel élt, és ilyesmiket mondott:

- Hogyhogy, tán engednem kellett volna magam megölni? Bizony megfojtottam a senkiházi vakarcsot. Tehetek én róla, hogy mire eleresztettem a gégéjét, kihűlt?

És a többi, és a többi.

A védő időnként kísérletet tett, hogy rövid magyarázatokkal és az emberi részvétre való hivatkozással megnyerje az esküdtek jóindulatát. Falra hányt borsó volt ez, mivelhogy az esküdtek mind vérszomjasan méregették a rablógyilkost. Különösen egy látszott roppant vérszomjasnak. A vádlott egyetlen szavát se eresztette el a füle mellett, pedig az mind vastagabb tréfákra ragadtatta magát. A szóban forgó esküdt valósággal felfalta szemével a rablógyilkost, a végén már nem bírt uralkodni magán, és odakiáltott neki:

- Talán örül, hogy felkötik?

A rablógyilkos nyugodtan válaszolt az álnok kérdésre:

- Maga biztosan jobban örül neki, mint én.

E kijelentés után az államügyész felállt, és síri csendben közölte, hogy megy kezet mosni. A szünetben ugyanis heringet evett. Az egész csak ürügy volt arra, hogy ez az újkori Pilátus kimehessen vizelni. Derűs ábrázattal tért vissza, mint minden ember, aki megkönnyebbült, s úgy tetszett, sokkal jóindulatúbb a vádlotthoz, már nem köpködött a zsebkendőjébe, mint azelőtt, valahányszor ránézett a vádlottra.

A tanúvallomások teljes egészében megerősítették a vádat. Beigazolódott, hogy a vádlott már korábban is mindenkire rossz benyomást tett. Súlyosbító körülményként esett latba, hogy hivatalos megállapítás szerint a vádlott törvénytelen gyermek, és rozspálinkát iszik.

- Konyakot nem ihatom - jegyezte meg a vádlott.

Erre az elnök utasította a fegyőröket, hogy a vádlottat vezessék el, de a védő közbelépésére visszavezették. A közjáték nem zajlott le fonák jelenetek nélkül. Mikor elvezették, a vádlott nyomatékosan megismételte:

- Konyakot nem ihatom, konyakra nem jut.

Nagy felháborodás az esküdtek közt.

- Ha jutna neki rá, konyakot inna - jegyezte meg az egyik esküdt.

Viharos tetszésnyilvánítás a közönség körében, felkiáltások:

- Pálinkáshordó!

- Már engedelmet... - kiáltja az esküdt.

Általános izgalom, a vádlottat mint rendbontót elvezetik. A bíróság elnöke csendre inti a közönséget:

- Talán színházban vagyunk?!

Miután a vádlottat újra bevezetik, szembesítik a cipóval, amelyet ellopott, meg az áldozat arcképével.

- Ez az a cipó? - kérdezte a bíróság elnöke.

- Igen - felelte kemény hangon a megátalkodott gonosztevő.

- Ráismer áldozatára?

- Amikor dulakodás közben megfojtottam, öregebb volt.

E cinikus válasz mélyen megrendítette az egész hallgatóságot, és a legeltompultabb bírósági tisztviselők is remegni kezdtek a lábuk ujjától a fejük búbjáig. A további tanúk súlyosbították a vádlott helyzetét. A védőt, aki ez ellen tiltakozott, az elnök letorkolta, mondván, hogy a tanúk nem a móka kedvéért vannak.^[1] A tanúvallomásokból kiderült, hogy a vádlottnak nem volt hol hálnia. E tény okait közelebbről nem kutatták, de leszögezték, hogy ha már nem volt hol hálnia, hált volna inkább bárhol másutt, mint a templomkertben. Egy tanú azt vallotta, hogy a vádlott nem hordott gallért, egy másik megerősítette, hogy ing nélkül járt, egy harmadik megesküdött rá, hogy a szappan ismeretlen fogalom volt a rablógyilkos előtt. A vádlott terhére szóló tanúvallomások közül legtöbbet nyomott a latban a szülőfaluja bírójának vallomása, mely így szólt:

- Nem tudta a semmirekellő, mi a fuszekli, gyerekkora óta a kabátujjába törölte az orrát, illetlen dolgokat rajzolt a körmeneti plakátra, húsz évnek előtte az akkori bírót nem átallotta disznónak nevezni, énnekem pedig mind a mai napig tartozik húsz krajcárral.

AZ ESKÜDTEK

- Uraim - mondta az egyik esküdt, mikor hozzáláttak a tanácskozáshoz -, összejöttünk hát itt, hogy döntsünk a vádlott sorsáról. Az egész városban nem találni jó paprikát. A vádlott alávaló gazember. Paprikát rendeltem a Dvořák-féle vendéglőben, de nem lehetett megenni. Már gyerekkorában nagy tehetséget árult el, ami a hazudozást illeti, s gyilkossággal fejezte be pályafutását. Legyet találtam a paprikában. Nem minden borjúhús egyforma. Megölt ez a bitang egy rendes, dolgos embert, egy olyan embert, aki egész életét a község jólétének szentelte, megölt egy tisztességes kereskedőembert, aki sose árult volna olyan paprikát, mint aminőből ma a Dvořák-féle vendéglőben a mártás készült. Megölt egy embert, aki, ha történetesen mészáros, egész biztosan nem veszi a lelkére, hogy olyan, már szinte nyúlós húst adjon el paprikamártással, mint aminőt én ma éhomra a Dvořáknál ettem. Akasztófára a bitanggal, hadd lóbálja a szél, és rángassa a görcs, míg el nem szakad a nyakcsigolyája. Gyalázat azért a semmi porcióért harmincöt krajcárt kérni. A legnagyobb gonosztevők egyike, uraim, akit maguk előtt láttak, s akinek a tettét hivatva vannak elbírálni. Óvakodjanak a Dvořák-féle vendéglőtől, uraim! Én szavazok, és azt mondom: Bűnös? - Igen! Önök, uraim?

- Igen! - Igen! - Igen! - Igen! - Igen! - Igen! - Igen! - Igen! - Igen! - Igen! - Igen!

- Kötél általi halálra! - olvasta fel a bíróság elnöke az ítéletet. - Őfelsége nevében kötél általi halálra - ismételte meg. S mialatt a hölgyek csókot dobáltak az esküdt urak felé, a vádlott olyan hangot bocsátott ki magából, mely nem tartozik a tanmesék állományába, s amelyről az a vélemény, hogy idegen a társasági jó modortól.

A fegyőr, aki e hangot követően elvezette az elítéltet, savanyú képet vágott. Flatulencia avagy zefír.

Karel Jarolímek elég jó és igen kedvelt író volt, ezért aztán bármelyik kiadó kihasználta és megrövidítette. Amikor ment, hogy felvegye a tiszteletdíjat elbeszéléskötetéért, rendszerint az történt, hogy a kiadó összeszidta, és kijelentette, csodálkozik, hogyan nyomathatott ki ilyen butaságokat. Karel Jarolímek elbeszéléseiben rétek illatoztak, a mennybolt ragyogó kéken ívelt a néma berkek felett, a nap csodálatosan pompázó színekben áldozott le az esti csendben, elnémult a madárdal, meg csupa hasonló szép dolog történt, s mindez biztosan azért volt így adagolva, hogy Karel Jarolímek füstölt disznócsülköt vehessen magának vacsorára. Karel Jarolímek írás közben magában számolgatta a sorokat, azért ecsetelt mindent oly igen költőien s színpompásan.

Elbeszéléseiben pontosan megnevezett minden mezei virágot, részletesen leírta a verebet, mely átrepült elbeszélése hősének feje fölött a parkban, de ha sordíjért dolgozott; a legtöbb figyelmet a párbeszédeknek szentelte. Nyugodt lélekkel leült, és hozzáfogott:

"Igen. Maga nem így gondolja?

Nem.

Miért?

Tekintettel arra.

Mire, Emília?"

És Karel Jarolímek számolt: Ismét öt új sor, öt fillérjével. (Ennél többet sehol sem adtak neki.) Az huszonöt fillér, azaz egy pár virsli, vagy ha hozzáteszek egy fillért, akkor egy korsó pilseni sör.

Így folydogált Karel Jarolímek élete, állandó harcban kiadókkal, szerkesztőkkel, akiktől szörnyű makacssággal előleget csikart ki.

Egy napon a kávéházban újságolvasás közben megvakarta a fejét. Ez azt jelentette, hogy valamin elmerülten gondolkodik. A közoktatásügyi minisztérium állami ösztöndíjakat hirdetett írók számára.

Az ötlet az előző közoktatásügyi miniszter agyában született, aki jó ember volt, s a pénzügyminisztériummal megegyezvén kijelentette: "Hadd lakjanak jól egyszer." Természetesen az írókra célzott. Solche verfluchten Kerle!

Karel Jarolímek megfolyamodta az ösztöndíjat, csatolta a megfelelő bizonylatokat, hogy tudniillik író, s ha méltónak találják a bizalomra, erkölcsös viselkedésével rója le háláját az államnak.

Aznap nem ment el az éjjeli kávéházba sem. Majd újra csak eljárogatott, s tizennégy napon át azon törte a fejét, mit is kezd majd az ösztöndíjjal. Az epikureista életmódról szövögetett álmaiba lassan, de biztosan belopakodott a cipőtalpalás gondolata. Már szinte teljes bizonyossággal látta, hogyan talpaltatja meg az osztrák állam egy cseh író cipőjét.

Múltak a hetek, múltak a hónapok.

Karel Jarolímek akkor kezdett ideges lenni, amikor már közel öt hónap telt el attól a naptól számítva, hogy elküldte Bécsbe az ösztöndíj iránti kérvényét.

Eltelt egy kerek esztendő, és Karel Jarolímek már csak fanyarul mosolygott, ha eszébe jutott, hogy egykor állami ösztöndíjat kért. Hozzászokott már a gondolathoz, hogy kidobott pénz volt az a huszonöt fillér postaköltség, amit a kérvény ajánlási díja címén fizetett. Az alábbi ötfilléres sorok ára úszott el:

"Oszkár?

Tessék!

Nem tudod?

Aligha, Olga!

Elég volt, Oszkár!"

Megint eltelt egy esztendő, és Karel Jarolímek idézést kapott, hogy jelenjék meg a rendőrkapitányságon.

Nem követtem el semmit, gondolta magában, és a kályhába dobta az idézést. Aztán jött egy újabb idézés. Polgári ruhás rendőr kézbesítette, s mint Karel Jarolímeknek tudomására jutott, a polgári ruhás rendőr azt mondta a házmesternek: Nem tudom, miről van szó, de tartsa szemmel ezt az embert! - Gondom lesz rá, mondta a házmester.

Ez az idézés követte az elsőt a kályhába. Akkor aztán történt valami, ami igen kellemetlen volt Karel Jarolímek számára. Hajnali háromkor tért haza, és lefeküdt. Öt órakor hangosan zörgettek lakása ajtaján, s mikor a rémült Jarolímek meghallotta, hogy egy hang azt kiáltja: A törvény nevében nyissa ki! - egész testében megborzongott, és ahogy volt, alsóneműben, ment ajtót nyitni. Két rendőr rontott be nagy dérrel-dúrral a lakásba.

- Elő kell vezetnünk! Maga Karel Jarolímek?

- Sajnos, én vagyok.

- Ne csináljon ostoba vicceket, elő kell vezetnünk, a tanácsos úr látni óhajtja. Gyerünk, öltözködjék, egy, kettő, vagy talán belerázzuk a nadrágjába?!

- De uraim, az isten szerelmére, hisz reggel öt óra van, a tanácsos úr ilyenkor nincs ott, s én semmiről sem tudok.

- Menjen a fenébe, ne nyafogjon! A tanácsos úr tegnap mondta az őrmester úrnak, hogy valaki jöjjön el magáért. Na hát itt vagyunk, azért jöttünk korán, hogy biztosan itthon találjuk. Ha nyolc órakor jönnénk, üres lenne a fészek, kirepült volna a madárka, tudjuk mi azt jól!

Ezzel fejébe nyomták a kalapját, s kivezették a házból az utcára.

- Kérem, engedje el a galléromat!

- Fogja be a száját!

- Panaszt teszek!

- Kösse fel magát!

- Eszembe se jut!

- Majd mi megtanítunk rendre!

Végül is eljutottak Karel Jarolímekkel az őrszobára. Az őrmester pipázott, álmosan pislogott, s egyszerűen, de némi gúnnyal ezt kérdezte:

- Ön tehát az a Karel Jarolímek, aki méltóztatik bennünket kerülni?

- Igen, kérem.

- És mi a foglalkozása?

- Író vagyok.

- Az adósságait írja, mi? - mondta az őrmester, elnyúlt a tábori ágyon, ásított, és már csak ennyit tett hozzá: - Rács mögé! Motozzák meg!

Így aztán megmotozták, és bedugták egy cellába. A kulcs csörrent, s a következő pillanatban Karel Jarolímek ott ült a priccsen. Egyedül volt, de egy röpke perc múlva már nem, mert a bőrén masírozni kezdett egy század poloska.

Karel Jarolímek fellázadt. Talpra ugrott a priccsről, odarohant a cella ajtajához, s kétségbeesetten kiáltotta:

- Engedjenek szabadon, Karel Jarolímek vagyok!

- Épp azért vagy itt! - hallatszott az ajtó mögül egy hang. - S ha nem maradsz csendben, kényszerzubbonyt húzunk rád.

- Karel Jarolímek kalandjai. Karel Jarolímek esete - kiáltozta Jarolímek, s megint ott feküdt a priccsen teljesen kétségbeesve. - Karel Jarolímek pusztulása. Karel Jarolímek balszerencséje.

Így keresgélt címet elbeszéléseinek. A poloskaosztagok szabályos körutakat végeztek, s feltérképezték a terepet olyannyira, hogy az író úr bőre felhólyagzott. Szörnyűséges reggel volt.

Fél kilenckor érte jöttek a cellába, s úgy, ahogy volt, mosdatlanul, gyűrötten, borzasan, két rendőr felvezette az első emeletre a hivatalfőnökhöz.

- Tanácsos úr, kérem, előállítottuk Karel Jarolímeket.

Karel Jarolímek azt hitte, álmodik.

- Foglaljon helyet - mondta az idős úr, és egy székre mutatott.

Maradjunk mellette, tanácsos úr? - akarta kérdezni az egyik rendőr, de látván, hogy a tanácsos úr kezet nyújt a gazfickónak, lábujjhegyen távozott a társával együtt.

- Azért hívattam, Jarolímek úr, hogy lenyomozzuk az életkörülményeit. Ön húsz évvel ezelőtt megfolyamodta az íróknak kiutalandó állami ösztöndíjat, nemde?

- Kérem szépen, nem húsz, hanem két évvel ezelőtt.

- Igen, már emlékszem. Húsz évvel ezelőtt Časal úr folyamodott. De őt nem tudtuk megtalálni. Csak tegnap a lexikonban találtuk meg, hogy már húsz éve halott. Tehát az kétségkívül nem ön.

A tanácsos úr részvéttel nézett Karel Jarolímekre, ahogy ott állt előtte gallér és nyakkendő nélkül, mosdatlanul, gyűrötten, kócosan.

- Bizonyára nagy nyomorban él - szólt komolyan. - A közoktatásügyi minisztérium megkereséssel fordult hozzánk, hogy hivatalunk, tekintettel az ön ösztöndíj iránti folyamodványára, állapítsa meg vagyoni viszonyait. Amint látom, nem éppen gazdag ember.

- Eltalálta.

- Ön tehát író, vagyis hát ír.

- Igen, kérem.

- Tudom, olvastam már a műveit. Ki vannak nyomtatva. Szép nyomás. Fekete betűk. Jól emlékszem. Bekérettem a személyi lapját is. Ön egyszer sem volt büntetve. Ez enyhítő körülmény. Vagy mit is beszélek, ez becsületére válik. Ha szegény is, mindig becsületes, még a foglalkozása ellenére is. Elmehet.

Nyolc hét múlva Karel Jarolímeknek Bécsből kiutaltak százhúsz koronát a vagyontalan írók ösztöndíjalapjából.

Mennyire örült, hogy a dolog így végződött!

Megesik néha, hogy nem is beszélünk komolyan, inkább csak hirtelen kicsúszik a szánkon valami, és megígérünk egy semmiséget. Hasonló esetem történt idén karácsonykor Příbramban. Összekaptam ott Wimr úrral, s a nevezett fiatalember megkérdezte, mi a tervem, tekintettel a mostoha időjárásra. Esett az eső ugyanis, és merő sártenger volt a világ. Azt mondtam, másnap szeretnék elnézni Kamýkba. Wimr úr, anélkül, hogy gondolkozott volna, kijelentette, rendelkezésére áll a szán, rendelkezésére áll két ló, s ha másnap hó lesz, meg sem állunk Kamýkig.

Este elállt az eső, fagyott, és egész éjjel esett a hó. Olyan vastagon beborította a földet, hogy jobb szánutat nem is lehetett volna kívánni.

Vártam tehát Wimr urat. Hiába vártam, és a kávéházban találtam rá. Határozottan idegesnek látszott, s ennek oka rögtön kiderült, mert Wimr úr megesküdött, hogy állatorvos sógora, mialatt ő még aludt, tudta és beleegyezése nélkül elvitte a szánt meg a lovakat, és kiruccant a környékre. Mondtam neki, ne idegeskedjék, nem muszáj épp ma mennem, várok holnapig. Megnyugodott, és arról beszélt, milyen gyönyörű a kamýki út, végig erdőn át visz. Szavaiból láttam, hogy alig várja az indulást, és örül, mint egy kisgyerek.

Másnap maga jött el hozzám. Szörnyen izgatott és sápadt volt, mintha egész éjjel nem aludt volna.

Nem holmi csekélységről volt szó, amit néhány szóval el lehet intézni.

Wimr úr sógorát komoly baleset érte. Leesett a szánról. Vagyis a következő történt: a lovak megbokrosodtak, a vezeték ló elvágódott, a szán felborult, és kivetette Wimr úr sógorát. A ló is, Wimr úr sógora is megsérült, a szán összetörött.

- Látja - mondta Wimr úr letörten -, mindig így járok, ha valaminek előre örülök. A leggyönyörűbb színekben képzeltem el szánutunkat. Most kénytelen lesz postakocsin eldöcögni Kamýkba, van még fél óra ideje.

- Ma még nem megyek - mondtam, a kezemet nyújtva az áldozatkész fiúnak. - Bánt, hogy annyira izgatott. Hiszen énnekem egyáltalán nem muszáj Kamýkba mennem.

- Nézze - vágta rá szaporán -, postakocsin sem annyira kényelmetlen az út, annak is megvan a maga varázsa. A mi behavazott hegyeink rengeteg szépséget nyújtanak télen, no meg patinás közlekedési eszköz! Miért vesztegetné az idejét Příbramban? Elviszem a bőröndjét a postára.

Köszönetet mondtam Wimr úrnak, és kijelentettem, hogy meggondoltam a dolgot, néhány napig még itt maradok Příbramban.

Fölöttébb élénken tiltakozott a maradásom ellen, mert, úgymond, tartani lehet tőle, hogy beáll az olvadás, a hó elmegy, az út felázik, sáros lesz, kétségbeejtő, unalmas.

Mikor látta, hogy nem győz meg, váratlanul azt kérdezte, hová megyek sörözni. Kért, hogy az egészségem érdekében ne járjak a Kurz-féle vendéglőbe, mert hogy ott gyomorhurutot kaphatnék. A sör valóságos fickósör, ami pedig a konyhát illeti, arra kár pazarolni a szót, vagyis förtelmes.

Nem állíthatom, hogy gyanús lett volna a nagy buzgalom, mely arra irányult, hová járjak, hová ne. Wimr úr mondogatta, hogy ő a Štelc-féle vendéglőbe jár. Puszta rokonszenvet láttam ebben, Wimr úr szeretné, ha a társaságában lennék, ámde más részről meg azt hallottam, hogy éppen Štelcék konyhája csapnivaló, a sörük pedig kritikán aluli, míg a Kurz-féle vendéglőben minden kitűnő.

Elmentem hát a Kurz-féle vendéglőbe, s mit tesz isten: bemutatták ott nekem a helybeli állatorvost.

Megjegyeztem, hogy ismerem már a sógora. Wimr úr elbeszéléséből, és hozzátettem, mennyire örülök, hogy az állatorvos úr már felépült a zúzódásból, mely a szánbaleset során érte.

Az állatorvos úgy nézett rám, mintha az égből pottyantam volna, aztán megkért, hogy mondjam el még egyszer az egészet, mert nem jól értette. Hamarosan kiderült, hogy az állatorvos egyáltalán nem sógora Wimr úrnak. Jómagának nincsenek lánytestvérei, Wimr úrnak pedig nincs se lova, se szánja.

- Igazán nem tudom, mit vétettem Wimr úrnak - mondta borongósan az állatorvos. - Valahány idegen jön Příbramba, mindegyiknek rákezdi: Az állatorvos sógorom...

Nyilvánvaló volt tehát, hogy Wimr úr bona fide belebonyolódott valamibe. Sokáig emlékeztem rá, milyen sápadt volt, amikor közölte velem, hogy nem megyünk sehová, mert összetört a szán, megsérült a sógora, és megsérült az egyik ló. Később ellenszenvesnek találtam a viselkedését, pedig magam is belebonyolódtam különféle kellemetlen ügyekbe. Óva intek mindenkit a dicsekvéstől, könnyelmű ígérgetéstől, felelőtlen locsogástól.

Apósom igazmondó embernek ismert, és igen sokra becsült, ami, természetesen, az ő hibája volt, mint később gyakran elismerte.

Egy alkalommal vacsora után az Óriás-hegység szépségeiről meséltem, és nyugodt lélekkel állíthatom, elbeszélésem úgy hatott, mintha minden ösvényt ismertem volna az Óriás-hegységben. Valósággal ömlött belőlem a sok Grüne Bude, Weisse Bude, Schwarze neue Bude, Rote alte Bude. Megesik az ilyesmi. Vacsora után megoldódik az ember nyelve, és mondja, egyre mondja, ami csak eszébe jut. Fő, hogy vigyázzunk, el ne térjünk a téma egészétől, hogy hallgatóinknak, akik teljesen tájékozatlanok, az legyen a benyomásuk, mintha még mindig ugyanarról a témáról beszélnénk.

Már el is felejtettem azt a bizonyos beszélgetést, amikor szombaton az apósom egész váratlanul így szólt hozzám:

- Holnap reggel fél hétkor legyen az állomáson, megyünk az Óriás-hegységbe.

Megszeppentem, mindazonáltal megadva magam a sorsnak, reggel pontosan a kitűzött időben kinn voltam az állomáson. Még a vonaton is szünet nélkül arról locsogtam, mennyire ismerek minden követ az Óriás-hegységben.

Nem volt bennem annyi erkölcsi erő, hogy bevalljam, egy szó se igaz az egészből, és sose jártam az Óriás-hegységnek még a táján se.

Akkor kezdett csak érdekessé válni a dolog, amikor Vrchlabíban kiszálltunk. Hegyen-völgyön keresztül megtett tizenkét órai meneteléssel, hasztalan keresve a Sněžkát, elkalauzoltam apósomat valahová Poroszországba. Végigbotladoztunk a legelképesztőbb szakadékok egész sora mentén, míg, már jól benn az éjszakában, Poroszországból visszavergődtünk cseh földre. A kétségbeeséssel küzdött szegény apósom az erdős meredélyeket látva. E válságos pillanatokban oly különösen és oly rejtélyesen nézett rám, hogy összeszorult a szívem. Hajnali négy tájt eljutottunk egy törpefenyővel benőtt helyre; még egyszer és utoljára biztosítottam apósomat, hogy ismerek itt minden követ. Apósom már mozdulni sem bírt, és öt óra körül, a sűrű bozót kellős közepén, a sziklák kísérteties félhomályában sírva fakadt, majd minden átmenet nélkül ordítani kezdett:

- Grüne Bude, Weisse Bude, Schwarze Bude, Rote alte Bude.

Úgy hoztam haza Prágába, mint teljesen tönkrement embert, s noha az elméje az Óriás-hegységbe tett kirándulás borzalmaitól még mindig zavart, ma már nem hiszi egy szavamat se, és ha valamit mondok, fölöttébb különös hangon mordul fel:

- Persze, maga ott ismer minden követ.

Egy másik esetem Schiller felsőbírósági tanácsossal kapcsolatos (semmi köze a német költőhöz). Vettem azokban a napokban száznyolcvan koronáért egy új kerékpárt. Repesett a szívem, örültem a szép alkalmatosságnak, és összetalálkoztam a tanácsos úrral. A tanácsos úr melegen érdeklődött a kerékpár iránt, s megkérdezte, mibe került. Eszembe se jutott, hogy olyan szomorú következményei lehetnek a dolognak, s először azt se tudva, mit beszélek, azt mondtam, hogy nekem minden ilyen kerékpár önköltségi áron harminc koronába kerül.

- No és vehet, amennyit akar? - kérdezte a tanácsos úr.

- Akár százat is.

A tanácsos úr elgondolkodott, aztán azt mondta, nagy szívességet tennék neki, ha a fia részére szereznék egy ilyen kerékpárt. Elővett a zsebéből három darab tízkoronást, átnyújtotta, és azt mondta, nem olyan sürgős a dolog.

Attól kezdve valóságos pokol lett az életem. Nem tudtam hirtelen felhajszolni száznyolcvan koronát, hogy a kerékpárt megvehessem, és a tanácsos úr híresztelni kezdte, hogy kicsaltam tőle harminc koronát.

Végre megszereztem az összeget egy derék embertől, persze újabb hazugsággal; azt hazudtam, hogy Dániába megyek, és útiköltségre kell a pénz. Megvettem hát a kerékpárt, és elvittem a tanácsos úrhoz. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki örül, hanem egész nyersen így szólt:

- Időbe telik, míg magától megkap valamit az ember.

Nem tudok szabadulni az efféle hazugságoktól, bármit teszek is.

Tegnap példának okáért megígértem egy úrnak, hogy állást szerzek neki a minisztériumban.

A negyedikes Papoušek sétálni ment Gaius Julius Caesarral.

- Nem tudom, fiam, mennyire haladsz a latin nyelvben - szólt Julius Caesar Papoušekhez olyan modorban, ahogy a latintanáruk beszél.

Kinn jártak már a városon kívül, a mezőn, és Papoušek félelemmel nézett Julius Caesarra, aki hajszálra olyan volt, mint a képen, mely ott függ a falon az osztályukban. Szigorú tekintet, pufók arc, feszes tóga, a lábán saru. Ám a fején babérkoszorú helyett gyermekláncfűből font koszorút viselt.

- Tondával tanulok együtt - mondta félénken Papoušek, mert észrevette, hogy Julius Caesar oldalán ott lóg a kard is, amellyel leszúrta az aremoricaiak vezérét.

- Tonda nem halad - mondta borúsan Julius Caesar. - Hallottam az igazgatótoktól, hogy nem tudta, mikor volt a farsali ütközet, amelyben legyőztem... kit is, Papoušek?

Szegény Papoušek megijedt. Ameddig a szem ellát, mindenütt csak a néptelen mező, sehol egy lélek, Caesar kardja villog a napfényben, és Papoušek egy árva kukkot sem tud a farsali ütközetről.

- Tonda azt mondta, hogy Gaius Julius Caesar nem is kelt át a Rubiconon - dadogta Papoušek, hogy mentse a bőrét.

- Micsoda - horkant fel Caesar -, quindam? Gyönyörű barátod van, mondhatom! Járommal a nyakában vonszoltatom Rómába, és a liktorokkal leüttettem a fejét. Tudod, mit tettem Ariovistusszal?

- Odáig még nem jutottunk el - suttogta rémülten Papoušek. - Tanultuk, hogy Gallia három részre oszlik, quarum unam incolunt Belgae tertiam Aquitani, amelyek közül az egyiket a belgák lakják, a harmadikat az aquitanok.

- A második részt hol hagytad? - kiáltott fel bosszúsan Caesar, és köpött egyet. - Haszontalanok vagytok mind! Krisztus előtt 54-ben meghódítottam Britanniát, és a De bello Gallico című könyvemnek egy egész fejezete erről szól. 1909-ben olvassa ezt egy vásott kölyök, mint amilyenek általában vagytok, s a dátumot, ha agyonütik, se jegyzi meg! Krisztus előtt 54-ben volt, nem pedig 53-ban, ahogy tegnap a történelemórán az osztálytársad, Bukáč tévesen mondta. Szekundát kapott, s úgy kell neki! Nem azért viseltem háborút a britannok ellen, nem azért hódítottam meg az aeduákat, belgákat, aremoricaiakat, nem azért győztem le az arvernusok vezérét, Vercingetorixot, hogy Bukáč szekundát kapjon és bömböljön.

Julius Caesar a kardja hegyével nyesegette a gyalogút mentén nyíló gyermekláncfüvet, és a fejét ékesítette vele.

Papoušek megszeppenve nézte Caesart, s hogy a kedvében járjon, megszólalt:

- Tudom, kegyelmes uram, hogy egyszer azt mondta: Veni, vidi, vici.

- Hát igen - bólintott leereszkedőn Julius Caesar -, mondtam valami hasonlót, nem vagy teljesen közömbös a személyem iránt, s ez megörvendeztet.

Beszélt, egyre beszélt, mint a latintanár:

- Sajnos, a műveltséged felületes, ha úgy megkérdezném tőled, melyik évben távoztam Egyiptomból, elpityerednél. Az én időmben nem szedtek olyan sok tandíjat, mégis okosabbak voltak a gyerekek. Emlékszem, hogy amikor olyan idős voltam, mint most te vagy, tőrrel megöltem egy rabszolgát, mert nem akart beugrani a forró vízzel telt medencébe. N. Antonius Guiphonus rétor volt a tanítóm; annak leharaptam az ujját. Rómában fel-alá sétáltam a fórumon, és tizenhat éves koromban megöltem egy másik rabszolgát, mert nem üdvözölt. Majd a dicsőség útján tovább haladva megvívtam néhány diadalmas ütközetet, sőt a végén meghódítottam Kleopátrát is. De ti nyúlszívűek vagytok. Ha rovót kaptok, féltek a veréstől, és rettegtek a dolgozatírástól. Ha az igazgató rátok néz, elsápadtok. Nem érdemeltek irgalmat. Célszerű lenne, ha beterelnének benneteket az arénába, és rátok uszítanák a kurta pengéjű karddal felfegyverzett tanárokat, iskolaigazgatókat. Aztán a liktorok nyilvánosan kikérdeznének benneteket latin mondattanból, és a feleleteitek felbőszítenék a tanárokat. Lekaszabolnának benneteket egytől egyig, mert nem tudjátok helyesen alkalmazni sem a cum kötőszavas coniunctivust, sem az accusativus cum infinitivót. Egyeseket az oroszlánok elé tudnék vetni, mivelhogy rosszul alkalmazzák a futurum exactumot. Felháborító tünet, hogy az osztálytársad, Winter, kiagyal mindenféle latin szavakat, s ha aztán a jelentésük felől faggatják, ócsárolja a latin nyelvet, de még szégyenletesebb, hogy nem tud semmit a mundai ütközetről, amely után, Krisztus előtt 45-ben, március 17-én az egész római birodalom ura lettem.

Julius Caesar kiegyenesedett, és gyermekláncfű-koszorúját megtűzdelte néhány szál útifűvel meg kakukkfűvel.

- A cs. és kir. tanügyi tanács jóváhagyta a Feljegyzések a gallus háborúról című művemet - folytatta. - Légy szíves, add át ezt a koszorút a cs. és kir. tankerületi főigazgatónak.

Julius Caesar levette fejéről a gyermekláncfűből, útifűből és kakukkfűből font koszorút, átnyújtotta Papoušeknek, és fennhangon mondta:

- Gondolkozz el a latin mondattanon!

Ezzel felszállt az égbe.

A negyedikes Papoušek felébredt. A szemközti ágyban nagyokat fújt és az orrával sipítón szuszogott az apja. A hajnali félhomályban komornak, ridegnek látszott. Papoušek hirtelen arra gondolt, hogy holnap az apjának a postás kézbesíti a rovót, mivelhogy ő tegnap a konferencián elégtelent kapott latinból. Majd tekintete a nadrágjára tévedt, amelyet az este rávetett a szék támlájára. Papoušek a dunyhába fúrta a fejét, és csendesen sírva fakadt.

Az Igazi Jótevő elnevezésű szórakoztató és jótékonysági egyesület vezetősége december elején megállapította, hogy az egyesület vagyona kereken százhúsz korona. Magától értetődik... hogy az egyesület tagjai rögtön arról kezdtek tanácskozni az egyesület helyiségében, miképpen használják fel célszerűen és jótékonyan az egyesület vagyonát, figyelembe véve a közelgő karácsonyi ünnepeket. Az egyesület elnökén az elfogyasztott nagy mennyiségű sör hatására szentimentális hangulat lett úrrá, aminek következtében bensőséges hangon szónokolt az özvegyek és árvák szomorú sorsáról. Komor színekkel ecsetelte egy szegény özvegy esetét, aki végső kétségbeesésében a karácsonyfára akasztotta fel magát. Aztán csuklani kezdett - már mint az elnök -, és szilvóriumot kért. Az egyesület titkára három palack bort rendelt, s a választmányi tagok újfent azon morfondíroztak, hogyan használhatnák fel a legmegfelelőbben jótékonysági célokra az egyesület vagyonát. Végül is az elnök - aki már borral kezdte hígítani a szilvóriumot - azt javasolta, hogy újsághirdetés útján szólítsanak fel minden nyomorban élő helybeli özvegy édesanyát, hogy délután öt és hat között adják le az egyesület helyiségében segély iránti kérvényüket. A kérvényezők közül aztán már egyszerű lesz az öt legszegényebbet kiválasztani, kapnak fejenként húsz koronát, ami összesen száz koronát tesz ki. Igen ám, de az egyesület összvagyona százhúsz korona. Mi legyen a fennmaradó húsz koronával? Nagyon bölcsen oldották meg ezt a nehéz kérdést. Éjfélig elitták a közös és oszthatatlan összeget, ami olyan nagy gondot okozott nekik, s így körültekintően lekerekítették az egyesület vagyonát.

Az apróhirdetési rovatban megjelent felhívásnak meglett az eredménye. Az elnök öttől hatig ott ült az egyesület helyiségében, sört ivott, és döbbenten vette át a város legszegényebb özvegyeinek kérvényeit. Az első napon húsz kérvény érkezett postán, és hatvanat személyesen hoztak el.

Az elnök egyre idegesebb lett, és kétségbeesve tapasztalta, hogy már sírni sem tud. Nagyon elérzékenyítette az eléje járuló özvegyek és árvák szűnni nem akaró áradata. Csókolgatták a kezét, sírtak és jajgattak. Az egyik özvegyasszony magával hozta tizenkét gyermekét is. A szerencsétlen elnök kerekre tágult szemmel bámulta a külön erre az alkalomra kikölcsönzött gyerekeket - mellesleg, mintha valamennyien ikrek lettek volna -, akik az előre megbeszélt jelre olyan szörnyű siránkozásba kezdtek, hogy majd meghasadt a dobhártyája, s valamennyien a szó szoros értelmében nyalni kezdték a kezét. A gyerekek szutykos, maszatos arca, könyörgő tekintete annyira megható volt, hogy az elnök már-már a zsebébe nyúlt, hogy a sajátjából adjon mindegyiküknek egy-egy krajcárt, amikor se szó, se beszéd, kopogtatás nélkül újabb küldöttség nyomult a terembe. Ezek mindössze hatan voltak. Öt gyerek és egy szomorú képű asszony, akinek az arckifejezése rögtön megváltozott, amint észrevette az előző megható csoportot.

Odaugrott a tizenkét árva özvegy édesanyja elé, és felpofozta. Közben dühtől eltorzult arccal rikácsolta:

- Én özvegy vagyok, de neked van urad, és libahúst esztek. Kölcsönkéred az egész ház összes gyerekét, és házról házra jársz koldulni, te utolsó, te!

Az elnök elképedve figyelte a fejleményeket. A felpofozott özvegy az elnök esernyőjével kezdte ütlegelni az újonnan jöttet. Közben a gyerekek is egymásnak estek, s a harc hevében kitörték az egyesület könyvszekrényének üvegét.

Az elnök feldühödött. Bőszülten csapott szét öklével a dulakodók között. A pincér kidobta az álanyát, a vendéglős meg a másik özvegyet. Az árvák is egymás után repültek az utcára. Végre csend lett és nyugalom, csak az elnök kiáltott az átélt izgalmaktól még mindig remegő hangon a söntés felé:

- Kérek egy konyakot!

Aztán valamivel hat óra előtt az elnök leesett a székről. Húsz konyakot ivott meg, magára rántotta az abroszt, s vele együtt a karácsonyi segélyt igénylők kérvényeit.

Amikorra a választmányi tagok összegyűltek az egyesület helyiségében, az elnök a szomszéd szobában aludt a pamlagon, s mindannyiuknak az volt az érzése, hogy itt valami szörnyű tragédia játszódhatott le.

Ezen a napon mértékletesek voltak az ivásban. Csak tizenöt koronát ittak el. Miután beüvegeztették az egyesület könyvszekrényét, összesen nyolcvan koronájuk maradt, s egy özveggyel kevesebb számíthatott a karácsonyi segélyre. Tehát csak négyen kapnak fejenként húsz koronát.

Másnap a titkár volt a szolgálatos, ő fogadta a kérelmezőket. Nagyon ideges ember volt. Szörnyen méregbe gurult, amikor az egyik kérvényező a térdét kezdte ölelgetni.

- Ki innen! - ordította magánkívül. - Kifelé! Hiszen ez több a soknál!

Aztán egy fiatal, csinos kis özvegyecske lépett a terembe.

- Nem, egy szót sem akarok hallani! - üvöltötte a titkár. - Adja ide a kérvényét, és kész! Megértette?! A mennykőbe is, hát mi vagyok én, taknyos kölyök?!

Ismét egybegyűltek a választmányi tagok, s nagy komolysággal beszéltek az egyesület jótékonysági küldetéséről.

Az elnök kártérítést követelt az összetört esernyőért. Azt állította, hogy húsz korona jár neki az esernyőért és az előző napi nehéz ügyeletért. Szemére vetették, hogy zsarolni akarja az egyesületet, s hogy megrögzött alkoholista.

A titkár azt kiabálta, hogy ha az elnök húsz koronát kap, akkor a választmány azon tagjainak is meg kell téríteni minden kiadást, akik az egyesület hivatalos óráiban szolgálatot teljesítettek. Tehát neki is jár két korona, mert a hivatalos órák alatt megevett egy bifszteket, s három pilsenit ivott rá. A vita egyre nagyobb méreteket öltött. Végül is egy dologban megegyeztek. Abban, hogy jobb lesz csak két rendes özvegyet jutalmazni a megszavazott húsz-húsz koronával, mintsem hogy esetleg egy húszas méltatlan kezekbe kerüljön.

Amikor a választmány tagjai elbúcsúztak egymástól, az egyesület vagyona egy kicsit ismét megcsappant.

Karácsony napjára az egyesület pénztárában összesen hatvannyolc fillér maradt, s az asztalon háromszázhúsz özvegy kérvénye feküdt.

- Uraim - mondta az elnök -, az előre nem látható körülmények úgy hozták, hogy az idén le kell mondanunk a karácsonyi adakozásról. Nem marad más hátra, el kell határozni, mit tegyünk a megmaradt hatvannyolc fillérrel. Azt javaslom, hogy ez az összeg legyen a jövő évi jótékonysági célokra felhasználandó vagyonunk alapja, amihez kiáltsunk háromszoros éljent!

I

Éjfél után két óra lehetett, amikor Hurych úr hazafelé baktatott az Alkoholellenes Liga gyűléséről, amelyet a Moldva túlsó partján tartottak meg egy kis kocsmában. A gyűlés azért húzódott el ilyen sokáig, mert le kellett mondatni az elnököt, aki gyalázatos ügybe keveredett. Rábizonyították, hogy egy étteremben megivott egy pohár pilseni sört. De volt benne annyi becsület, hogy levonta a következményeket, és lemondott tisztségéről.

Hurych úr tehát a Károly-hídon ballagott hazafelé. Szívét melengette a boldog tudat, hogy az emberiség javán munkálkodik. Gyomrában ugyan hidegen kotyogott a szódavíz, de kissé följebb forrón dobogott emberbaráti szíve, amely szerencsére nem hájasodott többé, amióta az orvos eltiltotta a sörivástól. Így hát fél éve belépett az Alkoholellenes Ligába, elszántan harcolt a szeszes italok ellen, az egyesületben még titkárnak is megtették, előfizetett a Nép Érdeke című vízbarát lapra, eszperantóul tanult, és két pofára zabálta a zöldséget.

Gondolatainak menetét egy kiáltás tépte félbe. A kiáltás a folyó mélyéből hangzott, egyike volt azoknak az éjszakai kiáltásoknak, amelyeket annyira szeretnek az ifjú költők, s hasznát is látják, összesen 16 fillért, mert ennyit fizetnek a szerkesztőségek egy sorért, amelyben a folyó felől rejtélyes kiáltás hasít bele az éjszaka mélyfekete némaságába.

Hurych úr a karfához sietett, kihajolt a víz tükre fölé, s lekiáltott:

- Parancsol valamit?

Ennél okosabb pillanatnyilag nem jutott eszébe, szíve gondolatűzőn kalapált, miközben a folyó tintafekete vize fölé hajolt.

Mialatt Hurych úr a Moldva sötét titkait kémlelte, az Óváros felőli oldalról Bílek fodrászmester sietett át a hídon a vár felé. A hajfürtök derék mesterét nem mondhatnánk éppen az alkohol ellenségének, különösen ezen az estén nem illenék rá e díszítőjelző, de szíve ugyanolyan forró felebaráti szeretettel vert, mint Hurych úré. Barátai és ismerősei tudták, hogy Bílek úr aranyszívű, áldozatra mindig kész férfiú.

Éles tekintete megakadt Hurych úron, aki gyanúsan tehénkedett a híd karfájára. Bílek úr a tett embere volt. Nesztelenül, mint a kalandra siető kandúr, és sebesen, mint a zsákmányra lecsapó hiúz, közeledett hátulról Hurych úrhoz, megragadta kezét, és megpróbálta lerántani a földre. Hurych úr sem volt rest, torkon ragadta az ismeretlent, a két férfiú harsányan kiáltozva rendőr után úgy viaskodott egymással a híd szélén, mintha díjbirkózók lennének, s a borbély elfúlva lihegte ellenfele arcába:

- De uram, nyugodjon meg, miért esne kétségbe?!

A rendőrjárőr futólépésben jött, s Bílek úr minden erejével keblére szorítva Hurych urat, már messziről jelentette:

- Uraim, ez az úr a folyóba akart ugrani, de én megmentettem!

Hurych urat négy kemény rendőrmarok ragadta meg, karon fogták, s az egyik zsaru atyai hangon megpróbálta lebeszélni öngyilkos szándékáról.

Hurych úr, akit váratlanul ért a fordulat, úgy ordított, mintha az eszétől búcsúzna:

- Uraim, ez tévedés!

Majd furcsa, természetellenes kacagásba kezdett, s ismételgette:

- Tévednek, uraim, én igazán nem ugrottam a vízbe.

Az emberbarát fodrász volt a sereghajtó, hátul ballagott a rendőrök nyomában, mintha vigyázna, hogy Hurych úr vissza ne szökjön a híd karfájára, s büszkén hangoztatta:

- Én már jó néhány ember életét megmentettem, amikor a hídról a vízbe akartak ugrani, de egy sem védekezett olyan kétségbeesetten, mint ez itt. Látszik rajta, hogy egész elvesztette lelki egyensúlyát. Hisz még a mellényemet is összetépte.

- Istenem, mi lenne a világból, ha minden kicsiségért a folyóba ugranának? Ne búsuljon, jóember, minden rendbe jön. Bármi is volt, ami szörnyű tettére késztette, a maga élete is még visszazökken a rendes kerékvágásba. Meglátja, reggelre kijózanodik, és rájön, hogy mégis szép a világ.

- Bizony, szép a világ - mondta rábeszélő hangon a Hurych úr jobbját markolászó rendőr. - Ha mindenki vízbe ugorna, akit valami baj ér, minden második ember itt fuldokolna a Moldvában.

Bílek úr hátulról belekapaszkodott Hurych úr kabátjába, s azt harsogta:

- Hogy tudja, ki mentette meg az életét, jusson eszébe, ha majd kijózanodik, hogy Bílek a nevem és fodrász vagyok Smíchovban.

Hurych úr újból hisztériásan ordibálni kezdett:

- De uraim, könyörgök, eresszenek el, nekem nem volt semmi rossz szándékom, csak kihajoltam a korláton, mert hallottam, hogy a folyóból valaki segítségért kiabál.

- Ugyan kérem - jegyezte meg szemrehányóan a fodrász -, még hogy maga nem akart leugrani? Uram, nekem tapasztalatom van már az ilyesmiben. Csak ránézek valakire, és tudom, hogy ugorhatnékja van-e, vagy sem. Uram, ha maga nem akart volna ugrani, nem védekezett volna, mint egy veszett elefánt. Ha majd reggelre kitisztul a feje, mondjon hálát Istennek, amiért az őrangyala idehozott.

Hurych úr kifogyott a béketűrésből, hátrafordult, és néhány goromba sértést vágott a nemes lelkű és áldozatkész férfiú képébe.

Bílek úr komor hangon panaszkodni kezdett a rendőröknek:

- Na látják, ezt kapja az ember a jóságáért! Ha majd ez az úr reggelre kijózanodik, halálig röstellni fogja magát, amiért így viselkedett az életmentőjével szemben.

Hurych úr kísérletet tett, hogy nyakon vágja a fodrászt, de abbahagyta, amikor a rendőrök azzal fenyegetőztek, hogy tolonckocsiért küldenek.

A rendőrkapitányság előtt még egyszer megpróbált kimagyarázkodni:

- Maguk nem hisznek nekem? Esküszöm, hogy szerencsétlen véletlen történt.

- Csak nyugodjon meg - csitítgatták a rendőrök. - Ha majd kialussza magát és kitisztul a feje, egész más szemmel fogja nézni az életet.

- Szentséges szűzanyám! - sírta el magát Hurych úr.

II

Számos lelki betegség van, amelynek megszokott kísérőjelensége az öngyilkossági kísérlet, ilyen például a paralysis progressiva, paranoia, továbbá a búskomorság, mindenféle mániák és kényszerképzetek, s természetesen a hisztéria.

A megmentett öngyilkosok a rendőrorvos kezébe kerülnek, akik a legkülönbözőbb kérdéseket teszik fel nekik, hogy megrajzolhassák a páciens szellemi kórképét. A válaszok az orvos számára útmutatóul szolgálnak, hogy felismerhesse, milyen lelki betegség vitte öngyilkosságba a boldogtalant, mert ezeknek a bajoknak állandó kísérőjelenségei a fogalom- és képzetzavarok.

Hurych úr esetében is tüstént hívták a rendőrorvost, hogy vizsgálja meg a megmentett öngyilkos lelkiállapotát.

Míg a doktorra vártak, a szolgálatos őrmester kihallgatta az áldozatkész fodrászt, és jegyzőkönyvet vett fel vele.

Az őrmester is jó ember volt, s látva Hurych úr elkámpicsorodott képét, nem állta meg, hogy ne beszéljen neki a világ szépségeiről és örömeiről.

- Meglátja, uram, minden jó lesz megint, minden rendbe jön, még akkor is, ha boldogtalan szerelemből tette. Van elég szép lány a világon. A nóta is azt mondja: "Gombház, sej, ha leszakad, egy helyébe ezer is akad!" Ha majd reggelre kijózanodik, szépen elmegy Smíchovba, és megköszöni Bílek úrnak, hogy megmentette az életét. Ha családi bajai vannak, tudja mit, költözzön külön, ne vegye szívére. Ha meg anyagi gondjai volnának, csak úgy mondom, nem tudhatom, milyen viszonyok közt él, de ha mégis anyagi gondjai volnának, nézze, uram, becsületes ember a jég hátán is megél. Higgye el, én mondom: a munka nem szégyen!

És mit felelt Hurych úr? Kezébe temetve arcát, feljajdult:

- Krisztus szent nevére, hisz én nem akartam vízbe ugrani!

Erre megint Bílek úr vette munkába:

- Nézze, öregem, én vagyok a smíchovi Bílek, borbély és fodrász, nekem nyugodtan megmondhatja, mi vitte magát a hídra...

Hurych úr hangosan felzokogott.

III

Jött a rendőrorvos, s szólt:

- Hozzák ide azt az öngyilkost!

Elővezették Hurych urat. Arcán a rémület kifejezése ült, ajka vértelen volt, haja kócos.

- Miért akart a folyóba ugrani?

- Esküszöm, nem akartam!

- Ne tagadja, Bílek úr és a rendőrök is bizonyítják. Amikor Bílek úr megmentette az életét, maga dühösen viaskodott vele.

- Ez szörnyű! - siránkozott Hurych úr.

- Mondja meg, miért nyugszik le a nap?

- Az istenre kérem, doktor úr!

- Ismer Ázsiában független államokat?

- De kérem, doktor úr!

- Mennyi hatszor tizenkettő?

Ekkor Hurych úr már nem tudott uralkodni magán, s ahelyett, hogy rávágta volna: hetvenkettő, iszonyatos pofont kent le a rendőrorvosnak.

Reggel beszállították a bolondokházába, ahol immár másfél esztendeje ápolják, mert az orvosoknak mind ez ideig nem sikerült megállapítaniuk, hogy Hurych úr tudatában lenne lelki betegségének, ami az ideggyógyászat szerint csalhatatlanul a páciens állapotának javulását jelenti.

A Folimanka régi dicsőségét ma már nem támasztja fel senki. Annak a háznak, jobban mondva a hozzá tartozó óriási kertnek, melyet lenn, a Botič partján nagy fák szegélyeztek, s amely a karlovi várfalak és a völgy között szétterült az egész domboldalon, megvolt a maga dicső története.

Ma hosszú házsor nyúlik le közvetlen a Botičig, de mi maradt meg a Folimankából és az egész majorból?

Azoknak a szerelmeseknek emlékei, akik itt andalogtak a várfalak tövében, és ibolyát kerestek.

Az egyetemi hallgatók emlékei, akik reggelente itt biflázták a római jogot. De mindez semmi azoknak az emlékeihez képest, akik átélték az emlékezetes 1897-es esztendőt. Itt vonultak a nuslei, michlei és vršovicei egyesült hadak a vinohradyi legénység és vele szövetséges karlovi elemi és polgári iskolák védereje ellen, melyet a Szent István iskola lelkes növendékei, valamint a vyšehradi Hrádek fiataljai egészítettek ki.

Arról volt szó, kinek az erődje lesz örök időkre a Folimanka.

A voltaképpeni tulajdonost, a német Pleschnert sutba dobták. Egy fikarcnyit se törődött vele senki.

Pleschner tartott ugyan őrt meg két kutyát. Az őr, az öreg Poláček reggeltől estig a Botič hídján nyekergette a kintornát, és nem akarózott neki felkapaszkodni a domboldalon.

A kutyák, ahelyett, hogy őrködtek volna, napok hosszat Nusléban koslattak eleség után, és amikor egy éjjel a tolvajok kifosztották az egész Folimankát, magukkal vitték a két kutyát is.

Ám a kutyák szerették otthonukat, és visszatértek, hogy tétlenül nézzék, hogyan futkároznak a gyerekek fel-alá, és hogyan pusztul a kert.

Gyönyörű idill volt ez.

Eleinte békességben és boldogságban éltek itt a fiúk.

A bibliából tudjuk, hogy a paradicsomban békésen élt egymás mellett a tigris és a nyúl.

A Folimankán békésen élt egymás mellett a nuslei lurkó a vinohradyival, együtt másztak fel a cseresznyefára, együtt játszottak rabló-pandúrosdit, és együtt szívták az ócska bagót.

Valóságos ovidiusi éden volt ez, az aranykor:

Nem volt nézeteltérés. Egyesült erővel szaggatták ki tövestül a nőszirmot, gyöngyvirágot. Egyesült erővel tördelték le a fák ágait, és készítettek belőlük palánkot a kis barlang elé. Együtt lopták a szalmát a major kazlaiból, és hordták a barlangba, ahol napokig háltak azok a szilaj fickók, akik bármilyen okból féltek hazamenni.

Ez éjjeli szállóhely rendszerint olyankor telt meg zsúfolásig, amikor sor került a bizonyítványosztásra, vagyis az évnek abban a szakában, mely ütközőpont szokott lenni a szorgos diákok és szüleik közt.

Többen jónak látták, ha egy időre megszakítják a köztük és szüleik közt egyébként fennálló jó viszonyt.

Itt a Folimankán irgalmatlanul bántak a szülőkkel és édesdeden a szökevényekkel. A szökevény ellátásáról áldozatkészen gondoskodott mindenki, akivel csak érintkezett, és ha teszem azt, egy vinohradyi volt a szökevény, valamelyik nuslei fiú vitt neki egy darab kenyeret, és, mondjuk, egy vršovicei hideg sült krumplit.

Így éltek nyugalomban és békességben. A szökevények, mikor már unták a dolgot, egymás után kijelentették, hogy visszatérnek szüleik ölelő karjába.

A tékozló fiú megtérése persze irgalmatlan feltételekhez kötődött. Le kellett tolni a nadrágot, keresztülfeküdni az áldott atyai térden, és az atyai kézben suhogni kezdett a nádpálca.

Majd az elfenekelés után enni adtak a szökevény lurkónak, aztán meg kellett mosakodnia, tiszta gallért kapott, és újra a család tagja lett.

Ám egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy a szökevény a szülői kínvallatás során bevallotta volna, hol hált annyi ideig.

Szóba kerültek a střižkovi szalmakazlak, a strahovi kőbányák, a břevnovi sziklazugok, ahol, úgymond, meghált a sorsüldözött szökevény, távol otthonától, drága szüleitől.

A szülői kebelre visszatért földönfutók hallgattak a Folimankáról, mint a sír, nem árulták el új hazájukat, mely azokban az időkben, amikor a művelődés szent csarnokaiban elkövetkeznek a gyászos napok, mindig készséggel fogadta őket szalmával kibélelt ölébe.

Nos, egyszer történt valami, amit senki sem várt. Olyasmi történt, ami megvetést és utálatot keltett mindenkiben, akinek a Folimanka látogatói közül tudomására jutott.

A Folimankán éjszakázott éppen a vinohradyi Mayerék Vratislavja.

Rossz idők jártak, igen kegyetlen idők, a bizonyítványosztás napjai.

No és akkor történt valami, ami mind a mai napig nem válik a nusleiek becsületére.

Áruló támadt a nusleiek között Kalaš személyében. Kalaš rőt hajú, kancsal fiú volt, pontosan olyan, aminőnek a régi mesterek Júdást ábrázolták.

Ez a nuslei fiú egy szép napon beállított Mayerékhez, és így szólt:

- Mayerné asszony, kérem, Vratislav küldött magukhoz két hatosért.

Kalaš a régi barátja elárulása révén szeretett volna hozzájutni két hatoshoz.

- Hol van Vratislav? Mire kell neki a pénz?

- Tiszta gallért szeretne venni.

- S hol van?

- A Folimankán, a barlangban.

Kalaš elszámította magát. Nem kapott semmit, sőt kénytelen-kelletlen üres kézzel kereket oldott, mert a mentő expedíció, mely a házmesternével együtt útnak indult Vratislav felkeresésére, erőnek erejével az árulót is magával akarta vinni.

Felfedezték hát a hontalanok menhelyét.

A hontalanok szétfutottak, és azt se tudták, hová legyenek a döbbenettől. Értetlenül álltak a megmagyarázhatatlan rejtély előtt: ugyan ki árulhatta el új hazájukat, a Folimankát?

Megadta aztán a magyarázatot vinohradyi bajtársainak Vratislav, kiindulva abból, amit odahaza nádpálca suhogása közben a szülei elmondtak neki.

Nos, ekkor a vinohradyiak részéről elhangzott az első komoly és vészterhes szó:

- Lám, ezt csak a nuslei bitangok tehették!

Gyorsan bizottságot alakítottak, és a bizottság úgy döntött, hogy minden halogatás nélkül el kell verni Kalašt.

A büntető expedíciót Vratislav vezette. Kinyomozták, hogy Kalaš esténként a Jaromír utcába jár tejért.

Meglesték, hátulról a közelébe férkőztek, kirúgták a kezéből a tejeskannát, és ütötték, ahol érték.

Kalaš visítására odacsődültek a nuslei fiúk, akik az esti csendben még az utcákon kószáltak, és szabályos viadal fejlődött ki.

A nusleiak többségben voltak. A makulátlan jellem megóvására alakult vinohradyi bizottság vereséget szenvedett. Süvöltöttek a derékszíjcsatok, repült a sok kő. A vinohradyiak a Folimankán keresztülvágva futásnak eredtek. Szaladtak a sötétben árkon-bokron át, a felháborodott nuslei harcosok egész tömegétől üldözve.

Végre elérték a várfalakat. Karlovban, az utcai lámpa fényénél létszámellenőrzésre került sor.

Kiderült, hogy a kurta kezű Venda hiányzik. Egymásra néztek, és mindent tudtak. Venda a nusleiak fogságába esett.

Mikor másnap reggel Venda megjelent az iskolában, szörnyű részleteket mesélt fogságáról. A nusleiak kifosztották mindenéből. Elvették két krajcárját, fél cigarettáját, lemetélték a nadrágjáról mind a hat gombot, végezetül pedig megmártották a Botičban.

Kénytelen volt az árnyékszéken aludni, mert szörnyen bűzlött. Hajnali fél ötkor fürösztötte az anyja a mosóteknőben.

A hadifoglyokkal való bánásmód nemzetközi szabályainak hallatlan megsértése volt ez.

- Majd megmulatjuk mi ezeknek a nuslei férgeknek - mondta Franta Kříž, és olyan kegyetlen javaslatot tett a foglyok elveszejtésére, hogy bármekkora volt is a felháborodás, nem tudtak vele egyetérteni.

Azt követelte ugyanis, hogy a fogságba eső nusleiakat hurcolják fel a várfalra, és irgalom nélkül taszítsák le őket a mélybe. Végül úgy határoztak, hogy a foglyokat ki kell cserélni, de előzőleg megmotozzák és megvesszőzik őket.

- Isten minket úgy segéljen! - mondta ájtatosan Franta. Mikor aznap a vinohradyíak megjelentek a Folimankán, elképedve látták, hogy minden talpalatnyi földet megszállva tartanak a nusleiak.

Elenyésző kisebbségben voltak. Parlamentert küldtek a nusleiakhoz, de a parlamenter azzal a hírrel tért vissza, hogy a nusleiak a Folimankát saját birtokuknak tekintik, kifosztották mindenéből, koldusbotra juttatták, mert az utolsó krajcárját is elvették. Készek becsületes harcban megverekedni a vinohradyiakkal, mihelyt a Binninger-gyárban eldudálják a hatot.

Aznap a vinohradyiak öt percig se állták a sarat a domboldalon.

A nusleiak parittyával rontottak nekik.

Megkezdődtek hát a tárgyalások a barátokkal a szövetség érdekében.

1897. május 5-én, szombaton az egymással szemben álló hadak pozíciója a Folimankán a következő:

A várfalakat a karlovi és hrádeki legénység tartja megszállva. A dombhát keleti oldala és a Havlíček út között a Čelakovsky utcai vinohradyiak ütöttek tábort. A Perun utcai és a rózsakerti polgári iskolák növendékei megszállták a domboldal közepét, a sziklán nőtt magános fától egészen a barlangig.

A dombhát többi része a nusleiak kezén van.

A Perun utcaiakkal és a rózsakertiekkel szemben ott állnak a vršoviceiek mint a nusleiak szövetségesei.

Valamivel három óra előtt a nusleiakkal szintúgy szövetséges podolíiek lopakodva vonulnak a karlovi menhely felé, hogy hátba támadják a hrádekieket, akik a vinohradyiaknak sietnek segítségére, és a karloviakkal együtt megszállták a Folimanka fölött meredező várfalakat.

Elmúlt délután három óra, amikor a vršoviceiek egész váratlanul tárgyalásba bocsátkoztak a vinohradyiakkal, és a megígért ötven cigaretta fejében az országúton szépen leereszkedtek, és a Botič túlsó partján rajtaütöttek a nusleiak főhadiszállásán.

Négy óra felé fönn a várfalakon élénk mozgolódás látszott, és ordítozást lehetett hallani. A podolíiak hátba támadták Karlov védőit. Ám ezzel egyidőben a vršoviceiek megrohanták a nusleiakat, a vinohradyiak pedig rávetették magukat a többiekre.

Repültek a kövek egészen a Botič túlsó partjára, a foglyok jajszava az égig hatolt.

Ámde egyszer csak megjelent két lovas rendőr. Hirtelen feledésbe merült az ellenséges viszony, és a fiúk egy szívvel, egy lélekkel kétségbeesett védekezésbe fogtak az államhatalommal szemben. A kőzápor arra kényszerítette a lovas járőrt, hogy megforduljon és vágtában elhagyja a csatateret.

Jött az erősítés, és kezdődött minden újra.

A megerősített lovas és gyalogos rendőrség támadása már kíméletlenebb volt, de éppúgy kudarcba fulladt, mint az első. Negyven rendőr kellett ahhoz, hogy egy jó órai harcban szétkergesse a gyerekeket.

Aztán késő estig tartotta a rendőrség megszállva a Folimankát. Fennállása óta egészen napjainkig ez volt a Folimanka legdicsőbb napja.

Majd még egyszer felragyogott a dicsőség, mégpedig ugyanabban az esztendőben, vagyis 1897-ben, amikor a decemberi zavargások idején felgyújtották a Folimankát.

Ekkor ismét összetalálkoztak a tűz mellett a régi harcosok, hogy emlékezzenek május 5-re, mely a Folimanka legnagyobb napja volt.

Nos, ilyen volt azokban az időkben az ifjú nemzedék.

I

Szavamra, nem ismerek kedvesebb teremtést a kutyafejű páviánnál. Semmiképpen sem bírom megérteni a párducokat, hogy rettegnek tőle, és soha nem bocsátom meg Brehmnek, hogy ezeket az aranyos teremtéseket aljas rágalommal illette, szörnyetegnek csúfolta. Igaz, első pillantásra úgy festenek, mint valami rémítő csodaszörny, amely a Jelenések könyvéből vagy spiritiszták rajzaiból kelt életre, de ha az ember megszokja őket, rájön, hogy az ördögi külső alatt nemes jellem lakozik, és hogy a kutyafejű páviánból csak értetlen emberek csináltak szörnyeteget.

Mint elismert állatszakértő hadd jegyezzem még meg, hogy a kutyafejű pávián az egyetlen majom, amelynek a bundája nem büdös. Állatkereskedői pályafutásom esztendei alatt nemegyszer kénytelen voltam zsebre vágni vevőim szemrehányásait, akik felpanaszolták a tőlem vásárolt különféle majmok förtelmes bűzét.

Éppen ezért én is bátran mondhatom, Čížek szolgám szavait idézve: "Bátorkodom nagyságtok figyelmébe ajánlani a kutyafejű páviánt."

II

A szóban forgó kutyafejű pávián Julcsa névre hallgatott. Nem mindennapi szépségű teremtés volt. Az orra hosszúkás, a szőre kurta, ezüstös fényű és pézsmaillatú, szeme barna és a farka intelligensen kurta. E rövidség feljogosított arra a reményre, hogy ivadékai további nemzedékek során teljesen megszabadulnak a farok fölösleges terhétől. Nem mindennapi körülmények között került hozzánk. Egy állatidomító Hagenbeckék hamburgi, jobban mondva stellingeni vállalatától szerezte be. Ott ugyanis egész nevelőintézet működik különféle állatok számára. Julcsa jó iskolát kapott. Két esztendő alatt megtanult öltözködni, két toalettje is volt, egy uszályos báli ruha és egy rövidnadrágos tiroli népviselet tollas kalappal. Biciklizni is megtanították, ezenfelül tudott késsel, villával enni, sörösüvegből inni. Az intézeti nevelés még arra is kiterjedt, hogy az elfogyasztott cseresznye magját gondosan célba köpje. Julcsa kisasszony testiekben és lelkiekben egyaránt gyarapodott, és jogos volt a remény, hogy rövidesen nem fog már idegenek jelenlétében bolhákra vadászni, a hátsóját vakarni, és vélt tetveket keresni tanítója és mások hajában.

Az áldozatkész állatidomár végre rászánta magát, hogy tanítványával a nyilvánosság elé lépjen. Bemutatkozásuk színhelyéül a prágai varietét választotta. A fellépést megelőzően fel akarta keresni a napilapok szerkesztőségeit, hogy megnyerje a sajtó kegyeit, és egyben gondoskodjék néhány beharangozó cikkről. Szándékáról azonban az első látogatás után lemondott. Julcsa ugyanis a szerkesztőségben pillanatok alatt bekebelezte az esti kiadás vezércikkét, a főszerkesztőt pedig lelocsolta tintával. A szerkesztők ekkor fontos tapasztalatra tettek szert, mégpedig hogy majomszelídítőt hasonlíthatatlanul könnyebb kidobni, mint a kutyafejű páviánt. Julcsa tanítómestere már régen kint volt a lépcsőházban, amikor Julcsa még mindig a szerkesztőségben folytatta udvariassági látogatását. A könyvszekrény tetején ült, a nagy atlaszban lapozgatott, amelyet az egyik asztalon vett észre, és látható érdeklődéssel egymás után tépdeste ki a térképeket. A főszerkesztő és két legmeghittebb belső munkatársa a telefonfülkébe zárkózott, s azon tanácskoztak, mit tegyenek ezzel a méternél is magasabb, hátborzongatón erős fogazatú ördögfajzattal, aki időközben letépte vezetékéről a házitelefont, és a főszerkesztő asztalán talált irományokat megvető mozdulattal kiszórta az utcára. Mielőtt azonban az újságírók bármiféle megállapodásra juthattak volna, Julcsa méltóságteljes mozdulattal kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, nevelője nyakába borult, és kart karba öltve távoztak.

Ettől a naptól kezdve Hardey úr leszokott a szerkesztőségekben tett látogatásokról, és borzongva várta, mi lesz a varietében. Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy Julcsa első fellépését nem kísérte eget rengető siker. Atyai barátja és tanítómestere kézen fogva vezette a színpadra a tiroli ruhás páviánt, meghajolt a közönség előtt, amit Julcsa igen illedelmesen utánzott, majd Hardey úr rövid beszédet intézett a megjelentekhez, amelyben Julcsát röviden és velősen a világ nyolcadik csodájának nevezte. Julcsa egy ideig közömbösen nézett jobbra-balra, majd lepillantott a zenekarba, és eltűnt a zenészek között. Pillanat múltán ismét megjelent, egy ugrással egy idősebb úr asztalán termett, aki ijedtében színházi távcsövét szegezte rá. A közönség tapsolni kezdett, azt hivén, hogy ez is a műsorhoz tartozik. Julcsát fellelkesítette a siker, a kezében tartott hegedűt, melyet az imént zsákmányolt valamelyik zenésztől, az öregúr fejéhez verte, és elragadta látcsövét. Zsákmányával asztalról asztalra ugrált, egy hölgyről letépte a blúzát, a látcsövet a főpincérhez vágta, felmászott az erkélyre, és az ott felhalmozott kalapokat egymás után ledobálta a földszintre. A nézőtéren pánik tört ki.

Hiába kiabált Hardey úr a színpadról, hogy ne féljenek, Julcsa igen szelíd és illedelmes teremtés, különben is a balul sikerült bemutatkozást rövidesen jóváteszi, és egy hasonlóképpen példás viselkedésű szelíd bengáli tigrist mutat be a közönségnek. A terem hihetetlen gyorsan kiürült. A személyzet egyesült erővel megrohanta az erkélyt, és elkeseredett harc után sikerült legyűrniük és megkötözniük Julcsát. A szelíd kutyafejű pávián eközben ragyogó fehér fogsorával akkora sebet mart az egyik szolgán, hogy mentőket kellett hívatni, és beszállítani szegényt a kórházba. Mikor végre helyreállt a rend, és a rendőrség szétoszlatta a pénztárt ostromló tömeget, amely viharosan követelte a belépődíj visszafizetését, Hardey úr alkalmasnak találta a pillanatot, hogy összeköttetésbe lépjen velem. Felhívott telefonon, és minden elfogódottság nélkül, csodálatosan nyugodt hangon ezeket mondta:

- Halló, hallottam, hogy szívesen vásárol szenzációs állatokat. Jól teszi, uram, tekintsen barátjának, aki segítségére akar lenni e nemes törekvésében. Látott már majmot, amelyik zsebkendőbe fújja az orrát?

Azt feleltem, hogy igen, magamnak is sikerült rászoktatnom egy rhesus-majmot. Annyira vitte, hogy zsebkendőjét állandóan magával hordozta a pofazacskójában. Ha meg akarta törülni az orrát, egyszerűen kihúzta a pofájából a zsebkendőt, belefújta a taknyát, aztán a kendőt nyugodtan visszagyömöszölte a pofazacskójába. Ezt az egyedülálló példányt egy bárónőnek adtam el, aki gyomorhurutot kapott tőle.

- Halló - folytatta Hardey úr -, az én idomító munkám éppen ott kezdődött, ahol az öné végződött. Látott már olyan majmot, amelyik késsel és villával eszik?

- Láttam, uram, láttam, nekem is volt egy farkatlan magótom, az még a kést is lenyelte. Fel kellett boncoltatni, hogy visszaszerezzük a hatszemélyes asztali készletet.

- Halló - harsant egy új hang a telefonban (a varieté titkára volt). - Beszéljünk röviden, üzletemberek módjára. Igen szelíd majomról van szó, egy kutyafejű páviánról. Tudja, a csodálatos Julcsáról, akit plakáton hirdettünk. Biciklizik, palackból issza a sört, báli ruhát és tiroli köntöst visel, és még sok más mókát tud. Ruhatárával és egész felszerelésével együtt odaadjuk kétszáz koronáért. Nem szívesen tesszük, de sajnos, idegenkedik a közönségtől. Különben pár perc múlva önnél leszünk.

Negyedóra múltán gépkocsin hozták a Julcsát, megkötözve, mint valami tetten ért gonosztevőt. Bevittük szegényt a konyhába, ahol húsz kutyának főztünk ebédet, és átmenetileg néhány kutyakölyöknek adtunk meleg otthont. A kis állatok egy kuckóba bújtak, és aggodalmasan szűkölve várták, hogy most mi lesz.

Julcsa árát lealkudtam százhatvan koronára, az urak ráadásul megajándékoztak Julcsa toalettjével, és feltűnő sietséggel elbúcsúztak. Távozásuk után hívtam a szolgámat, Čížeket, és utasítottam, hogy szabadítsa ki kötelékeiből a kutyafejű páviánt. Čížek térdre esett előttem, rimánkodva elmondta, hogy özvegy édesanyjáról kell gondoskodnia, ami különben szemtelen hazugság volt, mert annak idején anyja híre nélkül szökött el hazulról. Amikor látta, hogy hiába könyörög, öt korona előleget kért azzal az ürüggyel, hogy ilyen komoly és veszélyes vállalkozáshoz kellő erőt kell gyűjtenie. Végül is megelégedett két koronával, és elment, hogy kurázsit szerezzen.

Három óra is eltelt, mire visszatért. Láttam, amint kinyitotta a kerítés ajtaját, aztán csendesen eltűnt a házban. Néhány percig tompa zaj hallatszott, aztán csend lett. Utánanéztem még, hogy megfizettük-e Čížek balesetbiztosításának esedékes részletét, és mikor megállapítottam, hogy e kötelességünknek határidőre eleget tettünk, már sokkal nyugodtabban mentem le a konyhába. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Egy röpke pillantással megállapítottam, hogy Čížek teljesítette a rábízott feladatot. A falon függő petróleumlámpa gyér világánál elém táruló kép sejtelmes volt és elszomorító. Čížeket leverte lábáról a két koronáért vásárolt kurázsi, s miután előbb megszabadította Julcsát, főmaga ereje fogytán leheveredett az ágyra. A tanulékony kutyafejű pávián, amikor megkötözték, nyilván azt hitte, hogy újabb mutatványra tanítják. Fogta tehát a kötelet, és gúzsba kötötte Čížeket. Jobb sorsra méltó szolgám mit sem sejtve horkolt, és úgy festett az ágyon, mint egy keresztkötéses postacsomag. Julcsa mellérakta a konyhában található valamennyi kutyakölyköt, és pillanatnyilag Čížek hajában kotorászott. A kiskutyák csendben és megfontoltan várták, mikor kerülnek ők is sorra. Így ismerkedtem meg Julcsával. Megszabadítottam rabságából Čížeket - új barátnőm buzgón segédkezett, majd kézen fogott, és nem engedett el, kénytelen voltam hát, akár akartam, akár nem, magammal vinni őt föl a szobámba. Ott egy almát és kenyeret adtam neki. Ettől kezdve legszívesebben egy pillanatra sem hagyott volna el, ha képes lettem volna követni őt mindenüvé, ahová pillanatnyi szeszélyei magukkal ragadták. Sajnos azonban én nem tudtam egyik fáról a másikra ugrálni, onnét föl az ereszre, az ereszről a tető gerincére. Azt is igen rossz néven vette, hogy nem hintáztam vele együtt a csilláron.

Az első este ugyanis egyetlen ugrással fönt termett a luszteren, és buzgón integetett, hogy menjek utána. A csillár azonban aligha bírt volna el kettőnket, hisz a kutyafejű pávián terhe alatt is leszakadt. A nagy petróleumlámpa felrobbant, a szőnyegek, a függönyök, az egyes bútordarabok, majd a padló is tüzet fogtak. Mialatt én a tűzoltókért telefonáltam, Julcsa kiszökött az ablakon, és a szemközti fáról leste a furcsa lángokat, amelyek tarkán csapdostak ki szobám ablakain.

Amikor megérkeztek a tűzoltók, Čížeket ágyastul ki kellett cipelniük a konyhából, olyan mélyen aludt szegény. Julcsa kissé megnehezítette a mentési munkálatokat, mert ott termett a fecskendőnél, és hintázni kezdett a szivattyú kétágú karján. A jelenlevők azt állították, hogy Julcsa segíteni akart a tűzoltóknak. Jómagam nem hiszek benne. Amikor Julcsa később egy ízben a közeli temetőbe ment éjszakai sétára, és a kápolna harangjának kötelén hintázott, ugyanannyi joggal mondhatták volna, hogy tulajdonképpen annak a szerencsétlen villamoskalauznak a lelki üdvéért harangozott, akivel kevéssel előbb találkozott az úton, és akit megütött a guta, amikor Julcsa lekapta a sapkáját. Mindettől eltekintve azonban Julcsa valóban kedves teremtés volt. Hogy megengeszteljen, a temetőből ajándékot hozott nekem, egy pléhtáblát, amelyen ez állt: Itt nyugszik szeretett férjem. Viszontlátásra.

Miután eloltották a tüzet, Čížekkel és Julcsával az egyetlen épen maradt földszinti szobába vonultunk vissza. Julcsa illedelmesen helyet foglalt a pamlagon, és megfontoltan tépegetett egy mellényt, amelyet a nagy riadalom közben valamelyik szomszédos lakásban szerzett. A jobb sorsra méltó ruhadarabot egyikünk sem vallotta magáénak, így hát hagytuk szegény állatot, hadd szórakozzon.

Čížek hallgatagon, mozdulatlanul ült az asztalnál, és Julcsát nézte. Váratlanul megszólalt, hangjában meggyőződés csengett:

- Százhatvan korona nem is nagy ár érte. Mondhatom, olcsón kaptuk meg.

Képen törültem. Aztán tovább ültünk, én, Čížek és Julcsa az idegen mellénnyel, mindegyik a maga baján gondolkozott, egészen éjjel tizenegy óráig.

Mikor tizenegyet ütött az óra, kézen fogtuk Julcsát, és kivezettük a kertbe, a nagy ketrechez. Amióta egyetlen nandunkat megették a patkányok, a ketrec üresen állt. Még mielőtt bezárhattuk volna kutyafejű páviánunkat, Julcsa a szájába nyúlt, egy zsebórát vett ki belőle és nekem adta.

A vesztegetési kísérlet ellenére is betuszkoltuk a ketrecbe. Aztán megmutattam Čížeknek az órát, és megkérdeztem:

- Hát ehhez mit szólsz?

- Furcsa dolog, nagyon furcsa - válaszolta -, én nem bírnék ilyen sokáig a számban tartani egy zsebórát.

Az óráért senki sem jelentkezett. Tavalyelőttig használtam. Igen pontosan járt, és lelkiismeretesen elütötte az órákat.

Ebből arra következtettem, hogy eredetileg valamelyik tehetősebb szomszédé volt, aki eljött megnézni, hogy milyen szépen ég a házunk.

Julcsa lassacskán megszokta új otthonát, csak a gazdasszonyunkat, Fáni kisasszonyt nem szívelhette. Alighanem azért, mert Fáninak gazdagabb volt a ruhatára, mint neki. Szegény kis Julcsa minden földi vagyona - ha a tiroli népviselettől eltekintünk - egy uszályos ruha volt, márpedig egy hölgy számára valóságos kínszenvedés mindig csak egy ruhában pompázni. Így esett, hogy egy napon fellopakodott a lépcsőn, benyitott Fáni kisasszony szobájába, és szemügyre vette ruhatárát. Szép, vadonatúj holmik voltak, még a szekrényt se kellett kinyitnia, mind ott hevert a székeken. Julcsának előbb a blúz tetszett meg. Belebújt, s mert lötyögött rajta, megpróbálta fordítva felhúzni. Fejét dugta a blúz ujjába, a varrás felhasadt, így aztán akkurátusan illett rá. A ruhadarab nagyobbik felét keresztülvetette a vállán. Így sem volt jó. Levetette hát, és a blúz ujját a lábára húzta, a maradékot pedig ügyes kézzel turbán módjára a feje köré tekerte. De így sem tetszett neki, legalábbis ezt mondta Čížek, aki az ablakon keresztül megleste, és csak arra volt kíváncsi, hogy Julcsa nagy igyekezetében kezet emel-e Fáni kisasszony új szoknyájára is.

Kis idő múlva Čížek benyitott a konyhába, és szűkszavúan közölte a gazdasszonnyal:

- Megtörtént, Fáni kisasszony.

- Micsoda?

- Már fölvette.

- Kicsoda?

- Hát Julcsa a maga ruháját. Fél óráig tartott neki, amíg magára kényszerítette. Nézze, amott megy az udvaron, a kutyaólhoz.

Éppen jókor érkeztem, hogy tanúja lehessek ennek a különös látványnak. Julcsa újmódi öltözékében a kutyaólhoz sietett, hogy megcsodáltassa magát vagy tucatnyi kíváncsi kosztosunkkal. Páváskodó léptekkel sétált a ketrec körül, kezében egy husángot szorongatott. A kutyák hangos ugatással juttatták kifejezésre csodálatukat és örömüket. Régen nem volt részük ilyen szép és érdekes látványban. Fáni kisasszony szoknyájából Julcsa tógafélét rögtönzött, méltóságteljesen egyik válla köré tekerte. Másik válláról a csillogó gombokkal díszített blúz eleje lógott le, mint valami panyókára vetett huszárdolmány. A blúz másik fele pillanatnyilag a turbán szerepét töltötte be, és mindez együttvéve, Julcsástul, blúzostul és szoknyástul, olyan hatással volt az emberre, mintha valami csődbe ment pátriárka parádézott volna előtte.

Fáni kisasszony átkokat szórva rohanta meg a pátriárkává vedlett világszép Julcsát.

A szomszédban lakó nyugalmazott kórházi igazgató megesküdött rá, hogy még soha nem húztak le ilyen gyorsan szoknyát fehérszemélyről, mint akkor a házvezetőnőnkről. Szegény Fáni kisasszony! Meg akarta menteni új ruhája roncsait, s ráadásul még a kötényét és szoknyáját is elvesztette. Szerencsére reformbugyit viselt, amit egy fiatal korából megőrzött kerékpározónadrágból alakított át, így hát komolyabb baj nem történt. Julcsa a zsákmányul ejtett köténnyel és szoknyával átugrott a kerítésen, és elment, hogy megnézze, mi újság a szomszéd faluban. Késő éjszaka érkezett haza, de már teljesen pucéran.

A Fehérhegyi út mentén, a távíróvezetéken még sokáig lógott Fáni kisasszony fekete szoknyája mint rongyolt lobogó. Fáni kisasszony különben még aznap elhagyott bennünket. Távozását rövid levélben tudatta, amelyben - járatlan lévén az irodalmi nyelvben - azt írta, hogy erényeit nyilvánosan meghurcolták.

III

Julcsa barátnőm nemcsak örömet szerzett nekem, hanem néha bizony megkeserítette az életemet, mert nem értette meg, hogy tulajdonképpen mit is akarok tőle. Ha kinn üldögéltem a kertben, gyakran nem fogta fel, milyen is az a tárgy, amelyért a házba küldöm. Most, hogy esztendők múltán visszaemlékezem ezekre az esetekre, arra a meggyőződésre jutok, hogy nem jártam el eléggé következetesen. Bármennyire is jól fogott az esze, voltak olyan dolgok, amiket első hallásra nem értett meg. A hibát tulajdonképpen én követtem el, rosszul neveltem őt. Márpedig olyan dolgok ezek, amelyeket később nem lehet jóvátenni. Bízom azonban benne, hogy ha még egyszer szert tehetek egy ilyen kedves kutyafejű páviánra, igyekezetem nagyobb sikerrel jár majd, és jobban megértjük egymást, mint az én szegény Julcsámmal.

Egy vasárnap délután például néhány artista jött hozzánk, érdekes állatot kerestek.

Előbb az udvaron értekeztek Čížekkel, aki szabadjára engedte képzeletét, és előbb egy igen jól nevelt óriáskígyót kínált nekik, amelyet nevelésre egy Prága környéki parasztcsaládhoz küldtünk, hogy meg ne rühesedjen a városban. Megjegyzem, az eset vasárnap délután történt, miután Čížek a ház előtt, az udvaron, terebélyes hársfák árnyékában mélabúsan hat üveg sört ivott meg.

Hűséges szolgám időről időre nagyot ordított a kutyaól felé, ahol különféle fajtájú ebeink buzgón ugatták az arra vetődött kirándulókat, akik jobb ügyhöz méltó igyekezettel verték fel a Fehérhegyi út porát. Kuss! - üvöltötte Čížek, amitől a kutyák csak még hangosabban ugattak, és nem is hagyták abba, amíg Čížek le nem tett ebnevelő szándékáról.

A szóban forgó napon a söröspalackok száma meghaladta a hatot, és Čižek képzelete romantikus bátorsággal bontakozott ki, egyre tarkább képeket festve látogatóink elé. A megrühesedett jámbor óriáskígyóról hamarosan áttért arra az egypúpú tevére, amelyet egy Pilsen környéki családhoz adtunk kosztba.

Az öregebbik artista helyeslően bólogatott, a fiatalabbik egyre csak ezt hajtogatta:

- Lehetetlen, uraim, szavamra, ez már lehetetlen.

Čížek azonban lankadatlan buzgalommal ecsetelte földi javainkat, és végül is úgy éreztem magam, mint egy még fel nem fedezett kontinens, amely mindenfajta állatban bővelkedik.

- Van nekünk, uraim - hallottam Čížek lelkesült szavát -, még egy kisebb fajta, rövid szőrű kengurunk, meg egy nagyobb, hosszú bundás is. Mind a kettő nagyszerűen bírja a vizet, a kisebbik még a fülét is tudja hegyezni. Egy vadaskertben tartjuk őket, és ha uraságtok parancsolná, levelezőlapot küldünk nekik, hogy írják meg, mennyibe kerülnek.

- Lehetetlen, uraim, szavamra, ez már lehetetlen - ismételgette a fiatalabbik vendégünk, nyilván ez volt a szavajárása.

- Na és mijük van itt raktáron? - kérdezte meg végül az öregebbik -, a kutyákat már láttuk, de nem sokat érnek, mert...

Lesújtóan nyilatkozott az ebállományunkról. Elsősorban nem tetszett neki a frissen festett tarka dogunk. Eleve megmondtam Čížeknek, hogy baj lesz, végezze a munkáját kellő gondossággal, de szolgám, miután szép tarka foltokat mázolt a kutyára, elfeledkezett a szárító és rögzítő permetezésről. Aznap délelőtt a kutyát eső érte, és a festék szétmázolódott.

A fiatalabbik artistának azzal a jól megtermett mészároskutyával gyűlt meg a baja, amelyről Čížek azt állította, hogy ez az egyetlen mastiff, amely Európába került. A kutyát a nagyobb hatás kedvéért három erős lánccal pányváztuk ki, mert a mastiff a legveszedelmesebb fajta véreb. Csehországba különben még hírmondó se került belőlük, úgyhogy igazán mindegy volt, mit mutatunk a nagyra becsült érdeklődő közönségnek. A fiatalabbik cirkuszművész amiatt háborgott, hogy a neki bemutatott mastiff már messziről pacsira nyújtotta a mellső lábát, és barátságosan csóválta a farkát.

A bírálat tehát lesújtó volt, s az idősebbik úr végül megjegyezte:

- Nos, mutathat nekünk még valamit?

Čížeknek a képén látszott, hogy most ravaszul végsőkig akarja csigázni érdeklődésüket, és nyugodt szóval válaszolt:

- Hát vannak még galambjaink...

- Micsoda? - vágott szavába a két látogató.

- Bátorkodom nagyságtok figyelmébe ajánlani a kutyafejű páviánt. Mindketten a kertben vannak. Mármint a pávián és a főnök úr.

Így ismerkedtem meg Julcsa révén a Schneider fivérekkel, akik különféle cirkuszok ponyvateteje alatt űzték az artistamesterséget. A fiatalabbik három évig egzecíroztatott a porondon egy idomított disznót. Aztán kikopott a szerződésből, a disznót megette, és fakírkodni kezdett. Azt állította, hogy sebezhetetlen a teste, tűvel szurkálta, késsel vágdosta magát, míg egyszer véletlenül egy karcolást ejtett a bőrén, vérmérgezést kapott, abbahagyta a fakírságot, és bátyjával együtt új mesterséget választott: cirkuszi bohócok lettek. Azért is jöttek hozzánk, hogy valami alkalmas állatot vásároljanak, mert hát hármasban jobban megy a komédiázás.

Időközben Čížek a pajtába ment, aznap oda zártuk be Julcsát büntetésből. Jól nevelt páviánunk ugyanis valami úton-módon bejutott abba a szobába, ahol a zongorát tartottuk, és sikerült ezt a tiszteletben megaggott hangszert elképzelhetetlenül rövid idő alatt legalább részben szétszednie. Annyi biztos, hogy munkáját sokkal gyorsabban végezte el, mint bármelyik zongorahangoló.

A derék jószág büszkén rakta elém a fehér és fekete billentyűket, amitől zongoránk fogsorában igen szemrevaló hézagok támadtak. Lelkem mélyén hálás voltam Julcsának, mert hetenként kétszer hozzánk járt gyakorolni könyvelőnk kislánya. De nemcsak a gyerek használta a zongorát, hanem az apja is, aki egy üveg kontusovkát őrzött a hangszer gyomrában. Julcsa kiitta a pálinkát, mi meg kénytelenek voltunk bezárni őt, nehogy jókedvében valami szamárságot kövessen el.

Čížek képe nem sok jót árult el, amikor egy idő múlva visszatért. Arcán gyötrődés látszott, és titokzatos kézmozdulattal félrevont:

- Főnök úr - kezdte sírós hangon -, az üzletből nem lesz semmi. A majmunk berúgott, pedig nem is emberszabású.

Azt mondtam neki, hogy nem vagyok kíváncsi a szellemes megjegyzéseire, nyögje ki szaporán, hogy mi a baj.

- Nehéz szót érteni vele - folytatta kétségbeesetten -, nem akar felöltözni. Előbb megpróbáltam ráadni a báli ruhát, erőnek erejével rá akarta húzni a tiroli gúnyát. Na jól van, ha azt akarod, legyen, mondtam neki, csak várj, előbb lehúzom a cifra uszályosat. Akkor még hajlott a szavamra, de mihelyt rajta volt a tiroli ruha, megint csak a szoknyásat ráncigálta, hogy belebújjon. Végül is leszedtem róla mindent, itt van az egész gardróbja, elhoztam, hogy megmutassuk azoknak az uraknak, milyen szépen öltöztetjük.

- De ez még nem minden - jegyezte meg rövid szünet után búsabb hangon. - Azt mondtam neki, hogy ha már nem akar felöltözni rendesen, legalább mutassa meg az uraknak, milyen ügyesen tud biciklizni. A kerékpárját is odavittem neki. Julcsa meg ráült, kikerekezett a kapun, nekivágott az országútnak és most odavan.

- Egészen odavan - tette hozzá lemondó kézlegyintéssel -, és azok a cirkuszosok el se fogják hinni, hogy valaha is volt kutyafejű páviánunk.

Nem is hitték el. Hiába mutogatta Čížek a báli ruhát, a tiroli kosztümöt meg a sörösüveget, amiből Julcsa inni szokott.

A fiatalabbik még szemtelenkedett is.

- Erre egy fillér előleget sem adunk - kiabált -, a tevéjüket Pilsenbe küldték kosztra, a kenguruikat egy vadaskertben tartják, a kutyafejű páviánuk meg kerékpáron elszökött, éppen akkor, amikor meg akarták mutatni nekünk. Átkozottul furcsa véletlenek ezek, uram!

Az idősebbik néhány megfontolt szót ejtett csalókról meg szélhámosokról, és gúnyosan hozzáfűzte:

- Az urak nagy hencegve mutogatják az üveget, amelyből a majmuk inni szokott. Ugyan kérem, ilyen sörösüveget bármelyik szemétdombon találni.

Miközben elhagyták szerény vállalatunk udvarát, kemény szavakat mondtak a tisztességtelen kereskedők üzelmeiről, az ajtóból a fiatalabbik még visszafordult, megállított egy vadidegen embert, és rám mutatva így szólt hozzá:

- Ennek az úrnak kerékpáron megszökött a kutyafejű páviánja.

Késő éjszakáig hiába vártuk Julcsát. Reggel Čížek szava ébresztett fel:

- Hát visszajöttél végre? Hová tetted a biciklidet? Mondd, hol a biciklid?

Hiába kérdezte, Julcsa nem árulta el.

IV

A ház előtt ültem a padon, és Čížekkel beszélgettem. Derék szolgám amolyan heti beszámolót tartott vállalatunk ügyeiről, felsorolván a különféle baleseteket, amelyek babérkoszorú helyett díszítették cégérünket, és öregbítették vállalatunk hírnevét.

- Már hétfőn gondoltam, amikor az a harapós bulldog megszökött - dünnyögte Čížek -, hogy ez a hét is jól kezdődik.

- Hát bizony, sok kellemetlenségünk volt miatta.

- Mindjárt éreztem, főnök úr, amikor elindultam keresni azt a dögöt, hogy baj lesz. Lelkemre, nem tudtam, hogy idegen kutyát hozok haza helyette. Annak a bulldognak is éppen olyan pofája volt, mint a mienknek, és morgott is, amikor húzni kezdtem a pórázánál fogva a bolt előtt, ahol a gazdasszonyára várt. Még jó, hogy az újságok leközölték a helyreigazítást, és megírták, hogy nem lopunk kutyákat, a rendőrbiztos úr ugyan az őrszobán azt mondta: "Tévedés nincs", de szeretném tudni, hogy ő meg tudná-e különböztetni az egyik bulldogot a másiktól, ha még ahhoz sem ért, hogy meglássa, ki a bűnös, és ki az ártatlan.

Čížek kabátja ujjával egy könnycseppet törült ki a szeme sarkából, egyúttal az orráról sem feledkezve meg.

- Mindig mondom, főnök úr, hogy ha hétfőn megszökik egy kutya, akkor egész héten szökdösnek, egyik a másik után. Kedden meglépett annak a mérnöknek a pincsikutyája, aki azért hozta ide, hogy tíz koronáért szoktassuk le a harapósságról. Mindjárt megmondtam, hogy még húsz koronáért se vesszük rá, hogy békében hagyja az embereket, inkább otthon próbálják megnevelni, de hát maga, főnök úr, túlságosan jó ember, s mindent megtenne, hogy egy kis reklámot szerezzen a vállalatnak. Hát kedden az a dög is eltűnt. Azt hittem, hogy hazament, fölhívtam a mérnök urat telefonon, hogy a Bojkója már útban van hazafelé. Ma már szombat, de a pincsi még mindig nem érkezett meg a gazdájához. Nagy baj lesz ebből, főnök úr, én nem ártom bele magam, délelőtt telefonált a mérnök úr, és valami olyasfélét mondott, hogy eladtuk a kutyáját, mint Jákob fiai az öccsüket, Józsefet. Szerdán el kellett ásni az angóramacskát, vagyis a felét, amit meghagytak belőle a petymegek. Mindjárt mondtam, nagyságos úr, hogy vasketrecbe kell zárni azokat a petymegeket, mert a faketrecen lyukat rágnak, átrágják magukat az angóramacskához, mert húst akarnak zabálni, nem pedig zöldsalátát. A szemük is olyan vérszomjas volt. Amikor friss salátaleveleket raktam a ládájukba, vackot csináltak belőle, és a fészkükből úgy néztek rám, hogy a hideg futkosott a hátamon, pedig hát apróka állatok, az ember egy ültében ötöt megenne belőlük.

- Tán nem ette meg őket?

- Csak azt a hármat, főnök úr, amit a macska hulláján csaptam agyon. A többi négy megszökött. Aznap petymegpörköltet ebédeltünk a kocsissal. Szép fehér húsuk volt, csak egy kicsit vadízű, biztosan attól, hogy olyan vadul rohanták meg a szegény macskát. Csütörtökön szerencsésen eladtunk egy pár aranyfácánt. A kakasnak ugyan silány volt a farka, a borzebünk megkopasztotta egy kissé. Már arra gondoltam, hogy egy-két tollat kitépek a páva farkából, és fölvarrom a fácánkakasnak, de aztán eszembe jutott, mit szól majd hozzá a főnök úr, ha szombaton hazajön, és megsilányítva találja a páváját. Különben is nem lett volna becsületes üzlet, ha így becsapom a vevőt. Pénteken eladtunk egy orosz agárt, a másik megszökött. A könyvelő úr azt mondta, hogy a kettő per saldo kiegyenlíti egymást.

Ilyen volt tehát a heti mérleg. Mindezek az ügyletek távollétemben bonyolódtak le. Jómagam az elmúlt napokban Drezdában jártam, reméltem, hogy olcsón vásárolhatok egypár szemrevaló állatot az ottani feloszlatott állatkertből. Nyolcszáz márkáért nyakamba akartak sózni egy vedlett vén oroszlánt, amely ezenfelül egyik lábára béna is volt. Arra gondoltam, hogy új bőrt húzatok rá, de a bénasága mindenképpen megmaradt volna. Igaz, dicső múltra tekinthetett vissza, tíz esztendővel ezelőtt egy vándorcirkuszban vacsorára megette a szelídítőjét, de mi hasznát vehetem én egy oroszlán rég múlt dicsőségének? Ki veszi meg? Azért valamit mégiscsak vásároltam Drezdában: egy egyiptomi ihneumont. Jóval kisebb állat az oroszlánnál. Befért a kabátom alá, úgy is vittem haza, hogy ne kelljen a határon vámot fizetnem érte. Ebből még egy előny származott: szerény személyemnek külön szakaszt biztosítottak a vonatban. Az egyiptomi ihneumon ugyanis igen szerencsétlen állat. Brehm a görényfélék rendjébe sorolta, amelyek arról ismeretesek, hogy nem árasztanak rózsaillatot. Így aztán mi mást tehetne a boldogtalan ihneumon, mint hogy igyekszik eleget tenni kötelességének, és igazolni a besorolás jogosságát.

- Ide figyeljen, Čížek - mondtam hűséges szolgámnak -, azt magyarázza meg nekem, mi van a Julcsával? Amikor megmutattam neki az egyiptomi ihneumont, mordult egyet, aztán eltűnt, és pár perc múlva visszatért aranykeretes csíptetővel az orrán. Maga azzal fogadott, hogy Julcsa semmi rosszat nem tett, amíg távol voltam, de tartok tőle, hogy az az aranykeretes csíptető rosszat jelent.

- Ne ijedjen meg, főnök úr - igyekezett megnyugtatni Čížek -, az a csíptető nem a házbelieké. Dobřenská bárónő járt nálunk, hat vadászvizslát akart rendelni. Colloredo-Mansfeld herceg ajánlott be neki, de alig ért ide a bárónő, ott termett mellette a Julcsa, a hátára ugrott, és lekapta orráról a csíptetőt. Miután a kegyelmes asszonyt felélesztettük, tüstént kocsiba ült és elment, még a rendelést is visszavonta. Fura egy nőszemély, az istenért sem akarta az orrára biggyeszteni a lornyonját, azt mondta, hogy nem nyúl olyasmihez, ami már majom kezében volt. De úgy hiszem, főnök úr, ebben semmi rossz sincs, kár nyugtalankodnia miatta...

Ezért újabb nyaklevest kapott.

V

Voltak olyan napok, amikor a szolgámon különös töprengő mélabú vett erőt. Efféle hangulatai mindig nagy események előhírnökei voltak. Ha Čížek ezenfelül még különleges tudásszomjat is mutatott, biztosan tudtam, hogy az idő méhében szerencsétlenség érlelődik. Egy ízben például alig érkeztem haza, szolgám már a kapuban töprengő képpel az iránt érdeklődött, hogy micsoda géppel dolgoznak a vízműben, hogy a vizet olyan magasra föl tudják nyomni, mint a mi házunk. Megmagyaráztam neki a közlekedő edények fizikai törvényét.

- Jól van, ezt értem - bólintott Čížek -, nagy a nyomás, de mondja csak, főnök úr, nincs olyan találmány, amivel el lehetne állítani a vizet?

- Miért? - firtattam.

- Hát csak úgy, főnök úr. Úgy gondolom, föl kéne találni valamiféle szerkezetet, amely önműködően elzárná a vizet a vezetékben, ha baleset történne, például, ha valaki lecsavarná a csapot, és a víz özönlene kifelé a falból. Tudja, főnök úr, nem kellemes érzés, ha kiöntik az embert a házából.

Rászóltam, hogy magyarázza meg végre, miért kérdez ilyen furcsa dolgokat.

- Ne gondolja, főnök úr - folytatta elmélázva derék szolgám -, hogy csak úgy véletlenül jutott az eszembe. Az említett találmány gyakorlati haszna akkor világosodott meg előttem, amikor láttam, hogy Julcsa az emeleti folyosón a vízvezeték csapját csavargatja. Tudtam, hogy a bestiának nagy ereje van, de hogy ilyen gyorsan lecsavarja, sohasem hittem volna. Mire odahívtam a kocsist, hogy nézze meg, micsoda komédiát játszik a Julcsa, őnagysága már le is szedte a csapot, és fölmászott pihenni a tetőre, a kémény tövébe. Higgye el, főnök úr, a vizet semmiképpen sem lehet elállítani, úgy zuhog lefelé a lépcsőn, mint valami hegyi vízesés, lenn a konyhában már úsznak a székek. A lóca meg az asztal nehezebb, egyelőre még a helyén maradt, pedig már jó egy órája tart az árvíz. A kocsis azt mondta, hogy le fog szakadni a mennyezet, ezért inkább kihurcolkodtam.

Búsan mutatott a bőröndjére a kerítés tövében.

Siettem be a házba, és tüstént megállapítottam, hogy Čížek túlságosan sötét színekkel ecsetelte a helyzetet. A mennyezet átázott, ez igaz, de közvetlen veszedelem nem fenyegetett. A konyhában a mennyezet csak akkor szakadt le, amikor már elment a házból az építésügyi szakbizottság, amely biztosított felőle, hogy minden rendben van. Az én szobám mennyezete be sem omlott, csak néhány gerendával kellett alátámasztani. Ettől igen hangulatos képe volt a szobámnak, különösen estefelé, amikor leszállt az alkony. Úgy festett, mint valami oszlopdíszes antik görög szentély.

Az enyvezett bútordarabok alkotóelemeikre estek szét. Ennek különösen a hosszú téli estéken örültem. Igen kellemes unaloműző játék volt összerakosgatni az egybekeveredett alkatrészeket. Az íróasztal, a fehérneműs szekrény és a ruhásszekrény darabjaiból egészen újfajta bútorokat állítottam össze.

Ennek ellenére be kell ismernem, hogy attól a naptól kezdve bizonyos aggodalommal figyeltem Čížeket, nem jelenik-e meg arcán ismét az a bizonyos jól ismert mélabús, tűnődő kifejezés.

Vagy egy hónappal azután, hogy Čížek a vízvezeték önműködő elzárásáról elmélkedett, utánanéztem, hogy rendbe hozta-e Čížek a királypulinkat, amelyet kopaszra kellett volna nyírnia, mert szegény állatot megszállták a bolhák.

Čížek ezt a munkát napról napra halogatta, mert úgy vélte, hogy ezen művelet közben a bolhák egytől egyig ráugranak. Hiába magyaráztam neki, hogy a férgek nem élik túl, ha a pulit előzőleg jól megmosdatja, megfürdeti. Valósággal rögeszméjévé vált, hogy nyírás közben a bolhák feltámadnak. Elképesztő történeteket talált ki ezekről az apró fekete vérszopókról. A szakácsnőnknek esküdözve mesélte, hogy látott egy csukát, amelynek a pikkelyei teli voltak bolhával, amikor kifogták a vízből.

Čížek végre beadta a derekát, és amikor egy ízben rettenetes szélvész kerekedett, hajlandó volt az udvaron megnyírni az ebet. Elszántságát azzal magyarázta, hogy a bolha igen könnyű, és a szél biztosan elhordja őket.

Amikor hazaérkeztem, hallottam, amint Čížek megjegyzi:

- Ne kunyerálj, úgyse adom oda.

Szolgám arcán ismét azt a bizonyos gyanúsan mélabús kifejezést véltem felfedezni. Még szomorúbban nézett, mint az elcsúfított puli, amely úgy festett, mintha az imént ugrott volna ki a bőréből.

- Azt hittem - fogadott Čížek -, hogy kész leszek vele, mire a főnök úr visszajön. Micsoda dolgok történnek itt, micsoda dolgok!

Nagyot sóhajtott.

- Éppen azon töröm a fejem, hogy talán jobb lenne, ha a majomnak csak két keze volna. Négy kéz egy majmon mégiscsak sok.

Ezt már igen elkeseredetten mondta.

- Nem beszélnék erről, de hát attól tartok, hogy ha a Julcsa hátsó két keze összekap a két mellsővel a revolver miatt, akkor még komoly baj lehet a dologból. A revolver ugyan a magáé, főnök úr, de a Julcsa már ki tudja, hol jár vele. Nagyon szép revolver volt.

Megnyugtattam, hogy a pisztolyban csak vaktöltények voltak.

- Ez szép dolog, főnök úr, de a Julcsa a revolverrel együtt egy maréknyi élestöltényt is kilopott az éjjeliszekrény fiókjából és zsebre vágta.

- Mit nem mond, Čížek!

- Ez már így van, főnök úr. A Julcsa még parádéba is öltözött hozzá. Egész délután olyan illedelmes volt, felvette a tiroli köntöst. Aztán vagy egy órával ezelőtt rohangálni kezdett fel-alá a házban. A főnök úr szobájának ablakán keresztül megpillantottam a tollas zöld kalapját. Odamegyek, hát látom, hogy éppen az éjjeliszekrény fiókját húzogatja. Mielőtt még egy lépést tehettem volna, már a nadrágja zsebébe gyömöszölte a patronokat, és jött felém, pisztollyal a kezében. Mit is tehettem volna? Julcsa a kezét nyújtotta, hát kezet fogtam vele, megveregettem a vállát, hogy ne bántson. Aztán a bestia kiment az udvarra, a kerítésen át kimászott az utcára, és nekivágott az országútnak. Most valahol sétál, és alighanem lövöldöz. Lövést ugyan még nem hallottam, de valahogy úgy képzeltem, hogy ha kilőtte már mind a vaktöltényt, élespatronokat rak majd a revolverbe. Abból pedig baj lesz! - tette hozzá prófétai hangon.

Ezalatt besötétedett. A történtek semmi jóval sem kecsegtettek. Hirtelenében nem jutott más az eszembe, csak annyi, hogy a páviánnak nincs fegyvertartási engedélye, és ha most este hajtóvadászatot rendez a szomszédos park őreire, komolyan meggyűlik a baja a hatósággal, hisz még a vadászengedélyt is itt felejtette, pedig mind a két írás az éjjeliszekrény fiókjában hevert a revolver mellett.

- Ne féljen, főnök úr - nyugtatott meg Čížek, mikor elmondtam neki aggályaimat -, a fegyvertartási engedélyt és a vadászjegyet pofazacskójába dugta.

Čížek egész éjjel ott virrasztott a szobámban. Hallgattunk mind a ketten. Késő éjszaka úgy vettem észre, hogy Čížek nagy igyekezettel töri a fejét valamin. Mielőtt még megkérdezhettem volna, min töpreng, meggyőző hangon így szólt:

- Én a maga helyében, főnök úr, inkább elutaznék Prágából.

Aludni küldtem, és magam is lefeküdtem. Kisvártatva mintha lövöldözést hallottam volna. De csak hőséges szolgám kopogott az ajtón.

- Mi az, Čížek?

- Megjött a Julcsa. Egyenesen az istállóba ment, ott ül olyan rémült képpel, mintha ördögöt látott volna. Amikor levetkőztettem, a nadrágzsebében megtaláltam a pisztolyt. Szegény párának minden szál szőre égnek áll, egészen olyan, mint valami sündisznó. A revolverből egy töltény hiányzik.

Elmentem megnézni Julcsát. Valóban olyan nyomorúságosan festett, amint az imént Čížek leírta. A sarokban kuporgott a szalmán, és amikor odamentem hozzá, a kezét nyújtotta felém, és furcsa hangot hallatott, ilyesféleképpen: Hu.

- Azt akarja mondani, hogy bumm - elmélkedett Čížek.

Másnap az újságok hosszú cikkeket közöltek ezzel a címmel: Rejtélyes rablógyilkos-merénylet Prága egyik külvárosában. A rőfnyi riportok, amelyekbe a helyi tudósítók apait-anyait beleadtak, újságonként más címekkel is napvilágot láttak, mint például: Elvetemült rablógyilkos-kísérlet stb. A cikkek különben részleteikben igen érdekesek voltak. A kárvallott egy öreg trafikos volt, aki Košířében, a kétszáznegyvenkilences helyrajzi számú ház földszintjén lakott. Éppen hazaérkezett, zsebében az aznapi bevétellel, tüzet gyújtott a kályhában, s kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a szobát, amikor egy ismeretlen férfi beugrott az ablakon, és rálőtt. A merénylet pillanatában a szerencsétlen trafikos éppen fát rakott a tűzre.

E pontban egyébként eltértek egymástól a jelentések, a napilapok jó harminc százaléka azt állította, hogy az agg dohányárus éppen a lámpa kanócát csavarta feljebb, amikor az életét fenyegető lövés eldördült. Bárhogy is történt, valamennyi riporter megegyezett abban, hogy a merényletet előre megfontolt szándékkal követték el, és a tettes ravaszul kileste azt az időpontot, amikor a ház többi lakója moziba ment. "A lövés után a merénylő megijedt áldozatának kiáltozásától, és alighanem attól tartva, hogy a zajt meghallhatják a járókelők (az ablak nyitva volt), letett gyilkos szándékáról és elmenekült. A megtámadott trafikos a házmester kíséretében tüstént a rendőrőrszobára sietett, és részletes személyleírást adott a merénylőről. Borostás képű, alacsony termetű, zömök férfiról van szó, aki tiroli népviseletbe öltözött. A tettes fején tollas zöld kalap volt. E személyleírás alapján - hangsúlyozták a lapok -, hamarosan sikerül ártalmatlanná tenni az elvetemült gonosztevőt, feltéve persze, hogy a merénylő nem szerez időközben más öltözetet, hisz feltűnő ruhája tüstént leleplezné. Legfőbb ideje, hogy fővárosunk külső negyedeiben végre hathatósabb intézkedésekkel biztosítsák a közrendet."

Az egyik újság ezzel kapcsolatban megjegyezte, felháborító tény, hogy mindeddig nem kövezték ki a košířei országutat, és hogy évről évre megnyesik az útmenti fákat.

A napilapok délutáni kiadásukban a következő hírt közölték:

"A rendőrség az államvasutak pályaudvarán letartóztatta a košířei rablógyilkos merénylőt. A tettes neve Jägerle Romuald, a tiroli Bolzanóból származik. A letartóztatott gonosztevő makacsul tagad, bár pontosan illik rá a személyleírás, amelyet a megtámadott dohányárus közölt a rendőrséggel. Jägerlénél kisebb összegű készpénzt és egy citerát találtak. Azt állítja, hogy ma reggel érkezett Prágába, és tovább akart utazni. Litoměřicébe, ahol citerásnak szerződtették egy kávéházba. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy nem jutott eszébe a kávéház neve. Letarlóztatása során fegyvert nem találtak nála, ezért a rendőrség föltételezi, hogy a merényletnél használt pisztolyt menekülés közben eldobta. Jägerlét beszállították a prágai büntetőbíróság fogházába. A szembesítés során a megtámadott trafikos azonnal felismerte Jägerlét, és kijelentette, hogy ő a tettes."

Ugyanaznap az esti lapokban ez állt:

"Jägerlét, a košířei rablótámadás állítólagos tettesét szabadlábra helyezték, mert sikerült alibit igazolnia. Ártatlansága mellett azok a vasúti kalauzok tanúskodtak, akiknek Linz és Budějovice között a vonatban citerázott. A rendőrség új irányban folytatja a nyomozást."

Ettől a naptól kezdve világszép páviánunknak vezetékneve is volt: Jägerle Julcsának hívtuk.

Ötven éven át, vagyis megjelenésének első napjától olvasta Fencl úr a Nemzeti Lapokat, de egy fillért nem fizetett érte. Teljes ötven éven át járt a lap a címére, a kisvárosba. Amikor első ízben kézbe kapta, negyvenkilenc éves volt. Ma kilencvenkilenc éves aggastyán, a legidősebb ifjúcseh a földkerekségen, s napról napra felolvastatja magának dédunokájával a Kramářról szóló cikkeket, napról napra megérkezik címére a Nemzeti Lapok, de a kiadóhivatal mind a mai napig nem intette meg. Talán a véletlen műve, talán az előfizetők jegyzéke hibás. Mi nehezen tudnánk a kérdést eldönteni.

De az igazság a Nemzeti Lapok kiadóhivatalában is győz, így hát kiderült, hogy Fencl úr adós maradt a Nemzeti Lapok teljes ötvenévi előfizetési díjával. Mégpedig éppen most derült ki, a Nemzeti Lapok nemrégen ünnepelt ötvenéves évfordulója alkalmával, amelyből - a fáradhatatlan Kočí úr jóvoltából - hamisítatlan amerikai ízű reklámot csináltak.

Fencl úr elolvasta, jobban mondva felolvastatta magának az összes nyilatkozatot, melyek mindegyikéből áradt a csodálkozás, hogy a Nemzeti Lapok még megjelenik, továbbá a reklámízű leveleket, amelyeket a Nemzeti Lapok kiadóhivatalától felbuzdított emberek büszkén írtak alá, közölvén, hogy voltaképpen mit gondolnak az ötvenéves évfordulóra megjelent jubileumi számról.

- Kedves Tonda - szólt Fencl úr a dédunokájához -, mi se mulaszthatjuk el, hogy írjunk nekik. - A kilencvenkilenc esztendős ifjúcseh napokig törte a fejét, míg végül dédunokájának lediktálta ezt a levelet:

Magától értetődik, a levél megjelent a Nemzeti Lapokban. A szerkesztőség továbbította a levelet a kiadóhivatalba, hogy elintézzék a kalendárium iránti kérelmet, egyúttal jelentkezőlapot küldjenek Fencl úrnak, hogy újabb ötven évre megrendelhesse kedvenc lapját.

Nos, a kiadóhivatalban most jöttek rá, hogy a kilencvenkilenc esztendős tántoríthatatlan ifjúcseh ötven éven át kapta a Nemzeti Lapokat, de az egész ötven év alatt nem fizetett érte semmit.

S mialatt a Nemzeti Lapok előfizetői olvasták a kövér betűs szenzációt:

a kiadóhivatalban azt számítgatták, hogy a tántoríthatatlan ifjúcseh az eltelt ötven év során mennyivel maradt adósuk.

Nos: napi 8 fillér 50 éven át, azaz 18 250 nap 8 fillérjével = 146 000 fillér, vagyis a derék legöregebb ifjúcseh a mai napig számítva tartozik a Nemzeti Lapoknak 1460 koronával.

El tudják képzelni, mit jelent 1460 korona, mikor a Nemzeti Lapok kiadóhivatalának minden fillérre szüksége van? De ez még nem minden! Húsz év alatt a tőke megkétszereződik! A tartozás tehát 1880-ig 584 koronát tenne ki, 1880-tól 1900-ig ismét 584 koronát, de mindig kétszeresen számítva, tehát kétszer 584 korona és még egyszer ugyanannyi, az összesen 2336 korona. Ennyi pénzért már tökéletes ifjúcsehvé válhat az ember! Tartozik továbbá Fencl úr 1900-tól 1911 végéig a maga politikai meggyőződéséért a Nemzeti Lapoknak 292 koronával. A legutóbbi év kamatait már elengedték neki, mivel ötven éven át szilárdan kitartott a Nemzeti Lapok mellett. Elég az hozzá, hogy Fencl úr tartozása 1460 koronáról felszaporodott 2628 koronára, pedig tekintettel dr. Kramář jubileumára, a kamatos kamatot elengedték neki, amit ez a kedélyes öregúr nyilván megérdemelt, ha kilencvenkilenc esztendő alatt újjászerveződött.

- A kalendáriumért, tekintettel odaadó ifjúcseh mivoltára - mondta a Nemzeti Lapok kiadóhivatalának főnöke, Kočí úr -, csak egy koronát számítunk fel neki, tehát 2628 korona + 1 korona = 2629 korona. Írja meg a számlát 2629 koronáról!

A kilencvenkilenc esztendős odaadó ifjúcseh kapott hát egy levelet, amelyben a Nemzeti Lapok kiadóhivatala finom hangnemben felhívja a figyelmét, hogy számláját a hátralékos előfizetési díj és a küldött naptár ára címén 2629 korona terheli, egyidejűleg kérik Fencl urat, hogy környezetének ajánlja és buzgón terjessze a Nemzeti Lapokat. Minden új előfizetőért 50 fillér a jutalom.

Szerencsére a levelet a dédunoka, Antonín Miřička vette át, aki aztán, mintegy mellesleg, megkérdezte az öreg Fencltől:

- Mondja, nagyapó, fizetett maga valaha a Nemzeti Lapokért?

- Nem én, gyerek, soha, küldték, én olvastam, ifjúcseh lett belőlem, meg is maradok ifjúcsehnek. Valahányszor ezt az újságot olvastam, úgy éreztem, jót tesz még az én rozzant testemnek is, kedves Tonda. Felfrissítette a lelkem, megtisztította, felüdítette a testem!

Nos, a kilencvenkilenc esztendős ifjúcseh dédunokája Prágába utazott, hogy majd beszél dr. Kramářral.

Nem engedték be hozzá, hanem azt tanácsolták neki, hogy forduljon a kiadóhivatalhoz.

Kočí úr türelmesen meghallgatta, hogy Fencl úrnak nincs semmije, ellenben odaadó ifjúcseh, és a dédunokája szintúgy.

Kočí úr fürge agyában pompás ötlet született.

- Nézze, Miřička úr, 2629 korona szép kis tőke, mi ezt Fencl úrnak teljes egészében elengedjük, ha eljön Prágába. Fencl úr a puszta lényével sokat tehet, hasznára válhat pártunknak. Ha majd ezt táviratozzuk önnek: "Hozza Fencl urat!", akkor hozza el, és mondja neki azt, hogy a nemzet kívánja látni.

Dr. Kramář elnökletével aztán értekezletet tartottak, és ott, Kočí úr javaslatára, a következő határozat született: A Vencel téren, a Cseh Szó közelében helyiségeket bérelnek, és beszereznek egy nagy üvegszekrényt.

A bejárat fölé táblát akasztanak, melyen ez a felirat lesz:

A nagy üvegszekrényben elhelyezik a Nemzeti Lapok évfolyamait, tesznek oda egy széket, egy asztalt, aztán beültetik Fencl urat, s a szekrény tetejére felírják:

Kinn falragaszt függesztenek ki a belépti díjra utaló szöveggel:

Már minden elő volt készítve. A Nemzeti Lapok panoptikuma készen állt, és feladták a táviratot is: "Hozza Fencl urat. Kočí."

Nos, Miřička úr nyomban vitte is, mert a nemzet látni kívánja Fencl urat. Csakhogy Fencl úr elszunnyadt a vasúti kocsiban, s amikor Miřička úr a Lysá nad Labem-i állomáson keltegette, hogy átszállhassanak, meg se mozdult, mivel a büszkeségtől, hogy a nemzet látni akarja, szörnyethalt a Lysá nad Labem-i állomástól visszafelé számított harmadik és második állomás között. Kočí úr bezárta a Nemzeti Lapok panoptikumát, mindazonáltal a Nemzeti Lapok hasábjain megjelent a következő hír:

- De itt maradt utána a 2629 korona tartozás - mormolta maga elé a fáradhatatlan Kočí úr.

Az árva Pazourekot karácsony estéjén bezárták a kamrába, ahol rajta kívül néhány zsák liszt volt, s mint Pazourek boldogan megállapította, egy zsák aszalt szilva is.

Ez a felfedezés okozta, hogy Pazourek kétségbeejtő helyzetét egyszerre derűsebb színekben látta, s nem sok hiányzott, hogy hálatelt imát rebegjen magában, köszönetet mondva az Úristennek az aszalt szilváért. Ebben csak az akadályozta meg, hogy éppen olyan hangulatban volt, amilyenben az ember legfeljebb káromkodva emlegeti az istenét.

Megesküdött volna rá, hogy éppen az Úristen miatt zárták be ide a kamrába. Leült egy lisztes zsákra, s elvonult előtte az egész este; a kis Jézuska, aki ellátogatott hozzájuk az árvaházba, a hitoktató úr, az igazgató úr, meg két kövér úr, egy hórihorgas alak, aki állandóan az orrát szívogatta, és a többiek excellenciás úrnak titulálták. A két legrendesebb árva az igazgatói szobából néhány csomag sálat hozott fel, a karácsonyfa alá tették, és kezet csókoltak a hitoktatónak.

Aztán jött még néhány úr meg egy fekete ruhás asszonyság, aki egymás után megpaskolta az árvák arcát, és megboldogult szüleik után érdeklődött.

A Neha Tóni azt mondta, hogy neki szülei sose voltak, a többiek ezen röhögni kezdtek, és Kalous elrikkantotta magát:

- Fattyú!

Ekkor csikorgatta először a hitoktató úr a fogait. Megjegyezte, a kis Jézuska nem érdemli meg, hogy földi szolgája karácsony szent estéjén pofozza meg ezt a csirkefogót. Majd megkapja a magáét az első ünnepnapon.

Metzer Vendi azt mondta, hogy a hórihorgas égimeszelőnek, akit excellenciás úrnak hívnak, büdös a szája.

Pivora fél cigarettába fogadott, hogy nem igaz. Akkor még az ebédlőben voltak. Egész nap nem ettek semmit, korgott a gyomruk, és várták a kis Jézust, hogy megváltsa őket, mert egész nap böjtölniük kellett két gyerek kivételével, akik a konyhában segítettek, s közben elloptak egy fonott kalácsot, s ostoba módon még el is dicsekedtek vele. Pivorának egy falatot sem adtak, ezért beárulta őket. Azt hitte, elrontja a lakomájukat, pedig a két gyerek már bekebelezte a kalácsot, így aztán csak a fenekük sajgott a hitoktató úr keze alatt, de a gyomruk teli volt, jólesőn böfögtek.

- Hurkát kaptak a Jézuskától karácsonyra - röhögött Pivora, és oldalba bökte Pazoureket. Egymás mellett álltak a sor közepén, s röhögtek a kövér urakon, akik egyre csak azt nyafogták:

- Szegény gyerekek, szegény kis árvák!

Aztán az igazgató úr hadonászni kezdett a kezével, s azt mondta, hogy az Úristen irgalmas, nem hagyja, hogy ezek a kis férgek elpusztuljanak. A szemét közben Winterre meresztette, aki nyelvet öltött az orrát szívogató hórihorgas úriemberre. Az igazgató úr súgott valamit a hitoktató úrnak, aki intett Winternek, és magával vitte a szomszéd szobába. Winter nemsokára visszajött, könnyes volt a szeme, és hallgatott, mint a karácsonyi potyka.

Aztán a hitoktató úr megparancsolta, hogy menjenek mind a szomszédos terembe, ahol már feldíszítve állt a hatalmas karácsonyfa, ágain gyertyák égtek, s a csúcsán egy angyal terjesztgette a szárnyait, valaki szénnel bajuszt rajzolt neki, szakasztott olyan volt, mint az igazgató úr. Sokáig álltak a karácsonyfa előtt, míg végre nyílt az ajtó, bejöttek az idegen urak a fekete asszonysággal meg az egész tanítói karral.

A hitoktató úr keresztet vetett, és elkezdte a miatyánkot. Hangosan imádkoztak és jó gyorsan, hogy minél előbb túljussanak rajta. Aztán meg el kellett mondaniuk a hiszekegyet meg az üdvözlégyet is.

Licer azt mondta, inkább vacsora után imádkoznának, maga se tudja, fiú-e vagy lány, az egész nap csupa imádság, a hasa meg üres.

A harmadik üdvözlégy után az igazgató úr előlépett a kollégái közül, keresztet vetett, és azt mondta:

- Mindörökké ámen!

Aztán dumálni kezdett a kis Jézusról, vagy fél óra hosszat szaporította a szót. Az árváknak úgy korgott a gyomruk, hogy mondhatott az igazgató úr akármit, nem hallották. Pedig az igazgató úr még azt is mondta, hogy a kis Jézus egész kicsike volt, meg se tudta mondani, milyen apróka, csak a kezével mutatta.

- Ilyen volt, ni, ilyen kisded...

A fekete asszonyság hangosan bőgött, az igazgató úr meg nem tudta abbahagyni, beszélt a barmokról az istállóban, közben sokatmondó tekintetét végigjártatta az árvákon. Beszélt a sálakról is, aztán leült, a hitoktató úr pedig fölállt.

Elmagyarázta, hogy minden árva a kis Jézus születésének emlékére kap egy sálat, s megparancsolta, hogy hálából imádkozzanak három miatyánkot, három üdvözlégyet meg egy hiszekegyet.

Pazourek addig meg sem mukkant, pedig Pivora állandóan hergelte, de most, hogy megint miatyánkról meg üdvözlégyekről beszéltek, nem állta többé szó nélkül, és odaszólt Pivorának:

- Hogy egy rongyért mennyit kell imádkozni!

Az orrát szívó úriember csendesen valamit mondott az igazgatónak, aki ájtatosan rábólintott, aztán berontott az árvák közé, fülön fogta Pivorát és dögönyözni kezdte.

Pivora sejtette, hogy ha így megy tovább, még elrontják az üdvös karácsony hangulatát, ezért hangosan így szólt:

- Nem én voltam, hanem a Pazourek.

Persze Pazourek is védekezett, szép kis hajcihő kerekedett, még a hitoktató úr is abbahagyta az első miatyánkot, pedig csak ott tartott, hogy "és bocsásd meg a mi vétkeinket". Az egész ájtatos gyülekezet hátrafelé forgatta a fejét.

A nyafogó asszonyság egyszerre szipogni kezdett, aztán fújtatott és sóhajtozott. A fekete ruhás urak a mennyezetre emelték tekintetüket, és ékesszólón pillantottak a hitoktatóra, aki szemlátomást zavarban volt, s úgy igyekezett kikecmeregni belőle, hogy elővette hupikék zsebkendőjét, arca elé tartotta, és olyan hatalmasat trombitált, hogy Vošťálek, Blüml, Kačer és Gregor azt hitte, már az öreg portás trombitál odakint, ami azt jelentette volna, hogy rágyújthatnak a karácsonyi énekre. Egy emberként visítani kezdték:

- A kis Jézus megszületett...

A hitoktató úr magasba emelte kezét, hogy elhallgattassa őket, de a többiek azt gondolták, hogy dirigál, s ők is rákezdtek az énekre.

Az áhítatos karácsonyi bömbölésben az igazgató megragadta Pazourekot, mint tigris az ártatlan kisbárányt, s elhurcolta a kamrába.

A nyájas olvasó képzelje maga elé a kamrát, a kamrában Pazourekot, néhány lisztes zsákot, egy zsák aszalt szilvát s a földön egy köcsög tejet.

Talán mondani sem kell, hogy Pazourek nem evett lisztet. Hogy mit evett és ivott, könnyen elképzelhetjük. Elképzelhetjük azt is, hogy mi volt lakmározásának következménye az egész napi böjtölés után.

Elképzelhető végül, hogy a kamrában őrzött két zsák lisztből soha nem sütöttek sem cipót, sem kalácsot, s éjfélkor, amikor az igazgató kieresztette Pazourekot, az ajtón egyáltalán nem éléskamraillat áradt kifelé.

A sajtóbíróság fellebbviteli tanácsa valami brosúra elkobzása ellen beadott óvást tárgyal. Az államügyészség a köznyugalom és közrend elleni vétséget talált a brosúrában.

A tanács tagjai ott ülnek a hosszú asztalnál, arról a helyről pedig, ahol máskor az ügyvéd szokott állni, a lelkes fiatal szerző, egy szocialista napilap szerkesztője védelmezi a maga brosuráját.

Árad belőle a szó, úgy beszél, mint egy arkangyal. Magyarázza, mit jelent a revolúció meg az evolúció, leszögezi, hogy épp ez meg ez a mondat nem lázíthatott senkit, mert szokványos idézet a történelemből, amit az iskolában tanítanak.

A tanácselnök nézi a beszélőt, de nem figyel oda.

A sokéves gyakorlat során már megtanulta, hogy nézhet a beszélőre, de nem kell hallania, amit az mond.

Teljességgel közömbös is neki, mit akar vele megértetni a szerző. Néz, néz, s a helyzete olyan, mint a fáradt közkatonáé, aki alszik, de megy, megy rendületlenül.

Egyszóval a tanácselnök úr néz, egyre néz, de egész más dolgokon tűnődik.

A lelkes szerző, aki saját ügyét védelmezi, a fejét tenné rá, hogy a tanácselnök urat roppant mód érdekli a dolog, és még jobban megered a nyelve, átszellemülten beszél, s közben a szemébe néz a tanácselnök úrnak, aki arról elmélkedik, tulajdonképpen mi hiányozhatott ma reggel a kávéjából. A tejszín friss volt, legalábbis a felesége szerint, a szemes kávét a pörköldéből hozták, mint rendesen, a cikória kolíni volt, mégse ízlett neki úgy a kávé, mint máskor.

Nézi a szónokot, és ezt gondolja magában: Kézelőt azért viselhetnél.

A lelkes szerző tovább beszél, és taglejtésekkel kíséri szavait. Aha, a kézelőd az asztalon van, állapítja meg magában az elnök, és ránéz a szomszédjára, a bírósági tanácsosra, a tanács második számú tagjára.

Az a szeme pillantásával érthetően közli, hogy túlságosan hosszúnak találja a beszédet, és jó lesz egy kicsit szundikálni. Tenyerére hajtja az állát, úgy tesz, mintha az elkobzott brosúra szövegét tanulmányozná, s hogy ne lehessen rálátni, egész falat emel maga elé a törvénykönyvekből, és horkol.

Azonban nem sokáig, mert a tanács harmadik tagja megböki az oldalát, és odasúgja neki:

- Megint belenyilallt a hátamba, kolléga úr!

Köszvény gyötri, és kénytelen nekitámaszkodni a süppedő karosszék támlájának, azaz nem hunyhatja be a szemét anélkül, hogy a szónok ne látná.

Meggyötörtnek látszik, ásít, és nézi az előtte fekvő hivatalos iratokat. Kutyát rajzolt az egyikre, és most lassan kezdi törölni radírgumival, előbb a farkát, aztán a lábait, a fejét. Teszi ezt szinte gépiesen, és azon tűnődik, mi újat rajzoljon.

Baljával ismét megböki a tanácsost, és suttogva kérdi:

- Mit gondol, kolléga úr, jót tenne a hátamnak a gőz?

A tanácsos felriad:

- A ceruzáját hagyjátok meg neki - mormolja félálomban, és alszik tovább.

A fantaszta szerző pedig beszél, egyre beszél, védi serényen a maga ügyét, az elnök másik oldalán pedig nagyot ásít a tanács negyedik tagja, átnyúl az elnök feje fölött, nagy ravasz, elszedi a tanács második tagja elől a törvénykönyveket, mentegetőzik:

- Elnézést, kolléga úr!

A kolléga úr felriad, és tágra nyitott szemmel bámul az óvástevőre, amint szaknyelven mondják.

A tanács negyedik tagja emel most falat maga elé a törvénykönyvekből, tenyerébe hajtja az állát, és alszik.

Az első pillantásra az ilyen alvás nem nyugodt, de aki már hosszú gyakorlatot szerzett benne, mint ez a tanácstag, az könnyűszerrel túlteszi magát az aggodalmon, hogy nagyon mélyen elalszik.

Afféle műalvás ez, és valóságos csoda ebben a szakmában. Az alvó időnként felocsúdik, leemel a védőfal tetejéről egy törvénykönyvet, belenéz, visszateszi a helyére, és alszik tovább.

A szónok észreveszi a törvénykönyvek e vándorlását, s annál nagyobb hévvel beszél, hogy a tanácsot meggyőzze brosúrája elkobzásának jogtalanságáról. A törvénykönyvek kézről kézre járása csalhatatlan bizonyíték a szemében, hogy a tanácsot roppant mód érdekli az ügy.

Az elnök lehajtja fejét, és az ujjait ropogtatja az asztal alatt. Gondolkodik, nem számította-e el magát, amikor reggel szivart vásárolt.

Benyúl a talár alá, előhúzza nadrágzsebéből az erszényt, és megszámolja a tartalmát. Látja, hogy hiányzik egy korona, s amint a szónokra pillant, eszébe jut, hogy öt kubaszivarral többet vett, mint máskor.

Körülnéz a tanács tagjain. Itt, bal felől csak az egyik alszik, a törvénykönyvek bástyájától védve, míg a jobb oldalon mind a kettő szendereg. Szenderegnek, mint a nyúl, nyitva a szemük.

Úgy rémlik neki, hogy tovább zúg valami a tárgyalóteremben. Tüstént ráeszmél, hogy az az ember ott még mindig védelmezi a maga óvását. Rápillant az órára, látja, hogy a szónok már két órája beszél.

Balra, az alvó tanácsos mögött, a maga vackán, mind ez ideig friss a jegyzőkönyvvezető.

Ceruzájával mindenféle szörnyalakokat rajzol a papirosra, s unalmában gyakorolja az aláírást, csupa unalomból jegyez fel időnként gyorsírással egy-egy mondatot a lelkes fiatalember beszédéből. "De hiszen, tisztelt bíróság, ebben a mondatban: A kérges tenyerek átkozódva emelkednek az égre, nincs semmi lázító..."

Bumm! Zörrenés! A tanács negyedik tagja lefordult a karosszékről. A kínaiakkal álmodott.

De nem veszti el lélekjelenlétét, miközben felvesz a földről egy darab papirost, fennhangon mondja:

- Lám, elrepült volna egy aktánk!

A szónokot megzavarta a zajos közjáték, ránéz a tanács negyedik tagjára, és most már annak a szemébe néz, és beszél, újra beszél, mint egy arkangyal, a tanácstag pedig állva szegezi rá a szemét, aztán leül, az elnök pedig szedi el előle a tőrvénykönyveket, és maga elé kezd belőlük falat emelni.

Az alvással azonban már elkésett. A szónok befejezi beszédét, azzal a kéréssel, hogy a tisztelt bíróság vegye figyelembe óvásának imént előadott indokait, és az elkobzást helyezze hatályon kívül.

A tanács tagjai felveszik az asztalról a barettsapkát, és az elnök ünnepélyesen kijelenti:

- A bíróság visszavonul tanácskozásra.

Mennek a tanácsterembe, és beteszik maguk után az ajtót. Elöl az elnök, nyomában a tanács többi tagja.

A terem közepén hosszú zöld asztal áll. Leghátul megy a jegyzőkönyvvezető. Komoly képpel, némán megkerülik az asztalt, és az elnök már nyúl a kilincshez, de hirtelen megáll, és azt mondja:

- Még egyszer körbe, nagyon hosszú volt a beszéd!

Elindulnak megint az asztal körül, aztán bevonulnak a tárgyalóterembe. Reménytől eltelve nézi őket a lelkes szerző, amikor fejükre teszik a barettsapkát. A teremőr rászól:

- Álljon fel!

Az elnök olvassa az üres papirosról:

- Őfelsége a császár nevében a sajtóbíróság tanácsa mint fellebbviteli tanács úgy döntött, hogy az előterjesztett óvásnak nem ad helyt, és az elkobzást teljes terjedelmében helybenhagyja! Az indoklás írásban kézbesíttetik!

- No isten áldja!

I

Pavlousek úr - az ajtó fölött függő cégtábla szerint színezőművész, egyébként közönséges szobafestő, aki a hét nagyobb részében enyvtől bűzlik - önmaga rendbe szedésével foglalatoskodott, mert úrnapjának délutánja lévén, vendégeket várt.

Felesége, a kövérkés és nyers Marie asszony, a piszkot öntötte az árnyékszékbe, amit csak jeles ünnepeken tett, mert hétköznap a piszkot egyszerűen a vízvezetékbe loccsantotta, és civakodott emiatt a szomszéddal, valami obsitos hadfival, aki azonban ünnepnapokon mindig egész napra kirándult.

Pavlousek sógornője, a harmincéves, sápadt arcú Brejcha kisasszony fehér kesztyűjét szárította a tűzhely fölé feszített zsinegen, és határtalanul érzelgősen énekelt fülbántó hangján:

A szobafestő, aki éppen borotválkozott, letette a borotvát a konyhaasztalra, ahol már ott feküdt a fésű meg a ruhakefe, és elnevette magát:

- Hiszen jön már, jön a te Jendád, nem kell sipítanod. Egyébként annyit mondok neked...

Nem tudta, mi legyen az, amit mondani szeretne, ezért hát újra elnevette magát:

- Eljön Jenda, ne félj!

Közben a háziasszony visszatért az üres dézsával, és öltözködni kezdett azzal az ízléstelenséggel, mely annyira jellemző a lakosság bizonyos rétegeire.

A színeknek kiabálniuk kell! - vallotta elvként a szobafestő, nos a felesége öltözékén a színek nem kiabáltak, hanem a szó szoros értelmében ordítottak.

A sógornő kedvelte a kék színt, s kék ruhái sok áldozatába kerültek, mert a nővére, Pavlousekné asszony megpofozta értük, azt kívánta tőle, hogy ő is rikító pirosban járjon, és sárga pántlikával díszítse a szoknyáját.

Most is kitört a vihar, amikor Brejcha kisasszony elővette a kék ruhát.

- Megint madárijesztő leszel - kiabált Pavlousekné, mialatt a férje hátul gombostűvel feltűzte a szoknyájára a sárga pántlikát.

- Te pedig bolondot csinálsz magadból - vágott vissza a sógornő. - Ha meglát a pulykakakas, megvész.

- Kenj le egyet a nagyszájúnak - biztatta Pavlousekné a férjét.

- Úgy látom, lekenek mind a kettőtöknek, ha nem hagyjátok abba - mondta a szobafestő. - Mosdatlan szájúak, az egész hét rendelkezésükre áll, hogy kiegyenlítsék a számláikat, mégis ilyenkor, ezen a nagy ünnepen rontanak egymásnak, mint a veszett kutyák, akiket eleresztettek a pórázról. Egész életemet megmérgezitek - kiabált, és dühében nagyot köpött a padlóra -, gürcölök rátok, hordalak benneteket kirándulásra, ma meg akarom mutatni a Havlíček-parkot, de nem hagytok békén, sárkányok vagytok mind a ketten.

- Te aztán sokat gürcölsz ránk! - mondta gúnyosan Pavlousekné. - Néha csak a reggel vet haza a kocsmai "gürcölésből". Hallod, húgom, ő gürcöl ránk!

Brejcha kisasszony nem szólt semmit, csak bólintott, és ment vizet inni. A korsó ott állt az ablak mellett.

Pavlousek megtömte a pipáját, közben morgott magában:

- Sárkányok.

Brejcha kisasszony letakarta terítővel az asztalt, és kivette a szekrényből a napernyőjét.

- Arra már lusta vagy, hogy az enyémet is kivedd - kiabált a húgára Pavlousekné -, úgy a legjobb, keresztbe szalmát nem tenni, csak élősködni mások nyakán!

- Nem járok a varrodába, s nem hordom a házba a pénzt?!

- No hiszen, sokat hoztál az utóbbi fél év alatt! Arról nem is beszélve, hogy előtte fél évig betegeskedtél. Ki tartott el, és mennyibe került az orvos meg a medicina, tudod-e?

- Ha folyton veszekedtek, nem megyek veletek a Havlíček-parkba - dörrent rájuk a szobafestő.

Az ajtón kopogás hallatszott, s beléptek a vendégek.

Először is belépett Bousek úr a kopaszodó feje búbjával; jó negyvenes férfi, vastag, mint egy hordó, olyan ember, aki már számtalan sebet elszenvedett az élettől, volt üzlete, csődbe jutott, becsukták hamis bukásért, aztán tudakozóirodát nyitott, s elítélték csalásért, majd valahol mint szolga dolgozott, most pedig ügynökösködik, mert nagy szónoki képességgel áldotta meg a természet, amellett olyan remek humorista, és annyi elcsépelt anekdotát tud, hogy ismerősei körében igen népszerű.

Nos, ő az a bizonyos Jenda, s Brejcha kisasszony pirul, amikor megszorítja a kezét, és odasúgja neki, úgy, hogy a többiek is hallják:

- Brejcha kisasszony olyan, mint egy fiatal nagysága.

A többiek nevetnek. Vagy is hát nevet Kareš hentesmester és ifjú neje, Faninka, Bousek úr, aki a henteseknél lakik; olyan emberek, akik a maguk vaskos tréfáival megfelelően kiegészítik ezt a műveletlen társaságot.

A fehérnép csókolózik, vihorászik, mint a cselédlányok a táncmulatságon.

- Úgy, úgy, gyermekeim - mondja Bousek úr, és felül az asztalra, de a fehérnép nagy visongva és mindannyiuk kacagásától kísérve terítőstül leráncigálja a földre.

- Olyan vagyok, mind a madárijesztő - nevet Bousek úr, belecsavarkozik a terítőbe, s közben komikusan röfög.

- Hagyja most abba, majd ha kinn leszünk a Havlíček-parkban, ott röfögjön a barlangban - mondja Karešné asszony.

- Nem - szólal meg komolyan Bousek úr -, ott tigris leszek.

- S mit csinál a tigris? - kérdezi Brejcha kisasszony.

- Ezt ni! - Bousek úr ordítani kezd, és úgy ordít, hogy mindnyájan befogják a fülüket. Micsoda ember, milyen remek mulattató!

- Tányérozni fogunk - mondja Pavlousek úr, és törölgeti nevetéstől könnyező szemét.

- A sovány tigris javára - szellemeskedik Bousek úr, és lassan feltápászkodik a földről -, azt hiszem, lassan indulhatunk is az új Rieger-parkba.

- Új Rieger-park! - nevet Pavlousekné asszony. - Honnan veszi ezeket az ötleteket?

- Magamból, mesterné asszony, ez afféle isteni adomány, amit nem adnék oda semmiért - vereget rá a pocakjára. - Az egyiknek pénzt adott az isten, a másik vaknak és szegénynek született...

- Hát maga milyennek született? - kérdezte Karešné.

- Dús hajúnak - felelte Bousek úr a kopasz feje búbjára mutatva.

- Urak, induljunk. Irány a Havlíček-park! - vezényel a szobafestő.

- Induljunk. Ha ott lehetett Windischgrätz herceg meg a milliomos Gräbe, nekünk se szabad hiányoznunk - nevet a hentesmester. - Azért is menjünk.

- Csak nehogy mondj valamit - paskolja meg az arcát a felesége.

- Akkor hát megyünk, uraim - jelenti ki Bousek úr. - Megvan mindenem, a pénz itt, a gyufa itt, a kulcs itt, a hasam itt.

- Nem bírom, nevetőgörcsöt kapok - mondja valósággal nyerítve Brejcha kisasszony már a folyosón.

A társaság általános vidámság közepette ballag lefelé a lépcsőn.

- Magas ez a ház - kiabál Bousek úr, fölfelé nézegetve -, nem szeretnék a tetejéről lerepülni.

- Kezét csókolom - köszön a járdán valami hölgynek.

- Ismeri?

- Nem ismerem - nevet Bousek úr, és az utca végén megismétli "tréfáját".

- Ha maga nincs, nem volna semmi tréfa - duruzsolja Brejcha kisasszony.

- Meghiszem azt - mosolyog önelégülten Bousek úr, és megszólít egy legénykét, aki egy kacsát űz a járdán: - Mondd csak, nőnemű vagy hímnemű az a kacsa?

Az általános vidámság, nevetés közepette gyorsan fogy az út.

II

A Vinohrady peremén, Vršovice irányában terül el a csodálatos Havlíček-park, a német Gräbe egykori birtoka, aki a cseh nép verejtékéből kisajtolt pénzt mesés vállalkozásba fektette, és a Nuslei-völgy felett elnyúló hegyoldalt Prága legtündéribb parkjává varázsolta. Százezreket fektetett bele, villát is épített; később a villát a gyönyörű parkkal együtt a Windischgrätz házaspár bérelte, majd a vinohradyi városi tanács a park alapítójának örököseitől megvásárolta az egészet a köz javára, hogy mindenki pompás levegőt szívhasson, és órákat tölthessen el itt, ahol a virágillat és a tűlevelűek lehelte ózon az igazi természetbe helyezi át a nézőt, a város zajos forgatagából vidékre, hogy gyönyörködjék (mennyire semmitmondó szó: gyönyörködjék), egyszóval gyönyörködjék abban, aminek leginkább kell hatnia a szemlélő lelkére, vagyis a fák zöldjében, a zöldellő pázsitban, mindenben, ami a lelkéhez szól mindazoknak, akik szeretik a természetet, s a fát nem ölben mérik, a rétet pedig nem a széna métermázsái szerint becsülik fel.

Hogy az emberek hallhassanak madárdalt, láthassanak sziklákat, barlangokat, szökőkutakat, tavakat; mindez mesterséges ugyan, de oly módon mesterséges, hogy a legapróbb részletességgel szemlélteti a természetet, a szeszélyes sziklákat és barlangokat.

A bejárat előtt egész csoport süvölvény álldogált. Az ilyen fiúgyermekek ugyanis felnőtt kíséret nélkül nem léphetnek be a parkba, mert végre rájöttünk, hogy a mi aranyifjúságunk vásott.

- Úrfi, vigyen magával.

- Úrfi, engem vigyen be.

- Ne a Frantát, engem, úrfi!

Kunyerálnak, rimánkodnak, hogy túl kerülhessenek a bejáraton, ahol ott áll a szigorú őr.

- Szerzünk egy kis örömet a fiúknak - jegyezte meg Bousek úr, amikor a kis társaság megjelent a csoportosan érkező látogatók közt. Tömegével tódult ugyanis a bámész nép, mert vasárnap még 20 fillér belépti díjat kellett fizetni a szegény sorsú ifjúság javára. - Magunkkal viszünk néhány fickót, hadd végezzenek egy kis pusztítást, ha a gondnokság jószántából nem akarja őket beereszteni.

- Úrfi, engem vigyen magával.

- Engem, úrfi!

- Gyertek, fiúk - mondta Bousek úr, és a három legközelebb álló illedelmesen a nyomába szegődött.

- Ezek magukkal vannak? - kérdezte az őr a bejáratnál.

- Hogyne! - mondta Bousek úr az egész társaság nevetésétől kísérve.

Benn voltak hát a parkban.

- Fiúk - fordult Bousek úr a három süvölvényhez -, juszt is törjetek össze valamit. Most pedig futás!

A fiúk elszeleltek, félénken nézegetve minden irányba, nem látja-e az őr, hogy kíséret nélkül vannak. Úgy érezték, számkivetettek.

- Legrosszabb esetben mondjátok azt, hogy elvesztettétek apátokat - kiabált utánuk a szobafestő.

- Mennyi itt az ember - szólalt meg Kareš úr. Elértek egy táblához, amelyen az olvasható, meddig van nyitva a park.

- Május havában - betűzgette Faninka asszony - reggel hat órától este kilencig.

- Akkor hát kilencig maradunk - mondta a szobafestő.

- Nézzék csak - ámuldozott Pavlousekné -, milyen előkelő padok. Hátrafelé hajlik a támlájuk.

- Rövidesen ágyakat raknak ki ide - mondta Kareš úr.

- Ha az ember hátát megcsípi a bolha, nem dörgölőzhetik a pad támlájához - elméskedett Bousek úr. Hangosan beszélt, hogy akik nem tartoznak a társasághoz, azok is megcsodálhassák kivételes szellemét.

Valaki mögöttük elnevette magát. A jelek szerint kereskedősegéd lehetett, haja a homlokába lógott.

- Szintén az új Rieger-parkban? - kiabált oda Bousek úr. - Még ezt a szépséget, uraim! Több itt az ember, mint nálunk a nagymisén. Ezt látná a nagyanyónk, ezt a sok szépséget. S mennyi pad! Gyerünk, üljünk le.

- A padok használatáért fizetni kell az iskolaköteles ifjúság felruházása céljára - jegyezte meg a szobafestő, és várt valami élcet.

- Ne mondja! Akkor én kapok cipőt meg pantallót - kurjongatott Bousek úr.

- Ott lakott ni, a herceg a hercegnével - jegyezte meg Brejcha kisasszony.

- Igazán? A herceg úr a hercegasszonnyal? - kérdezte színlelt csodálkozással Bousek úr. - És ez az egész mindenség az övé volt? Úgy élt akkor itt a herceg úr, mint a paradicsomban. De gyönyörű is ez.

Felértek a teraszra, és nézték a szőlőskertet.

- Lehetne itt nagyokat inni! - súgta a hentesmester a szobafestőnek. - Fene jó dolguk volt itt az uraknak.

- Az olyan nagy urak már mindentől megcsömörlöttek - mondta Bousek úr, aki a füle hegyével elkapta amazok suttogását. - Ide járok majd szőlőt lopni - tette hozzá fennhangon.

- De a Hradzsint nem látni innen - mondta Pavlousekné, amint lenézett a völgybe.

- A Hradzsin a másik oldalon van, ostoba - mondta a szobafestő. - Nézzék csak, mekkora nagy kert.

- Azon csodálkozom, hogy nem parcellázzák fel házhelyeknek - jegyezte meg a hentesmester -, akkor legalább hozna valami hasznot, így azonban csak a sok pénzt ölik bele.

- Nézzenek oda - kiabált Karešné, és mutogatott a Nuslei-völgy egy pontjára -, amott egészen Botičen túl vásároltunk tavaly hónapos retket. Két új pénzért egész rakást adtak.

- Nincs itt semmi - mondja Bousek úr -, csak a sok fa mindenütt, gyerünk a barlangokhoz.

- Én félek - mondta Brejcha kisasszony -, a barlangban sötét van.

- Hát a pincében nem fél? - nevetett Bousek úr.

- Igaz, igaz, de ez barlang.

Elindultak hát lefelé, hogy rákanyarodjanak a barlanghoz vivő útra, s egy pillanatra megálltak a lépcsőn mely levezetett egy magas drótsövénnyel bekerített részhez, ahol azelőtt őzek voltak.

- Micsoda faanyag! - mondta a hentesmester az előttük sötétlő ligetre mutatva.

- Úgy fest ez itt, mintha Piripócson volnánk - nevette el magát Bousek úr.

Ballagtak lefelé, és nem mulasztották el, hogy keresztülgázoljanak a pázsit sarkán, melyet a mai nap látogatóközönsége már meglehetősen összetaposott.

- Mi az, nem látnak? - szólt rájuk bosszúsan a zöld karszalagos őr.

- Lekenek neki egyet - fortyant fel a hentesmester.

- Ugyan, hadd békén, szolga - csitította a hentesmestert a szobafestő -, megkukul a szolgálatban.

- Mintha mit tudom én, mit érne az a falatka gyep - mondta Faninka asszony.

- Ezek itt köpőcsészék - tréfálkozott Bousek úr, felhíva a figyelmet a park remekül megoldott csatornázására.

- Nem lehetett épeszű az a Gräbe - jegyezte meg Pavlousekné -, beszélik, hogy csak ezek a barlangok meg a sziklák rengeteg ezresébe kerültek.

Elértek egy vízmedencéhez, és a napernyő nyelével meg pálcával böködték a vizet okádó teknősbékákat.

A nők hirtelen óriási vihogásban törtek ki, és egymás közt sugdolózva mutogattak a medence közepén álló szobor felé.

- Csodálkozom, hogy az ipse nem hűl meg - nevetett Bousek úr -, folyvást vízben áll, ráadásul meztelenül.

- Azok a békák ott hátul vigyorognak - figyelmeztette a hentesmester Brejcha kisasszonyt.

- Menjünk fel!

Ballagtak a csigalépcsőn föl a felső térségre, közben Bousek kiabált:

- Ne csípdessenek! Ugyan már, mit művelnek velem?

- Innen se látni a Hradzsint - jegyezte meg Karešné, amint felértek.

- Most pedig be a barlangba!

Ismét ballagtak fölfelé, kőlépcsőn, sziklák közt, s Bousek úr siránkozott:

- Kész szerencsétlenség ez az én pocakomnak.

Végre benn voltak a barlangban. A nők féltek, de azért hagyták magukat rábeszélni, beléptek, és már nevettek is Bousek úron, aki leült a márványülőkére, és a nevét kanyarítgatta rá a kis márványasztalra.

- Írja rá a mi nevünket is - biztatta Brejcha kisasszony, napernyője nyelével egy cseppkőalakzatot böködve, mialatt a hentesmester arról beszélt, hogy ez az összes kő a tengerből való.

- Ni, az ács itt lyukat hagyott - mondta Bousek úr, a sziklában tátongó résre mutatva.

Észrevettek egy másik nyílást is, mely lefelé vezetett, és pókhálószerűen be volt drótozva.

- A herceg úr itt házinyulakat tartott - mondta komolyan Bousek úr.

- Szomorú ez itt, menjünk - szólalt meg Brejcha kisasszony, s mind kimentek, csak Bousek úr maradt még bent egy kis ideig, és amikor kijött, nevetve mondta, hogy van odabenn valamiféle tartály. Suttogott valamit a hentesmesternek, Kareš úr nevetett, és azt mondta, hogy Bousek nagy kópé.

Mentek a másik barlangba. Ott egy nőszobor keltette fel csodálatukat, a nő egy kis medence fölött állt.

Bousek úr szivarcsutkát dugott a nő szájába, és ordítani kezdett a tigris.

- Gräbe idejében itt víz volt - jegyezte meg a hentesmester, a medencére mutatva.

Aztán a szobafestő levert egy darab vakolatot, és egytől egyig vidám hangulatban útra keltek. Mentek a tavakhoz, s amikor odaértek, Bousek úr elkiáltotta magát:

- Jó napot!

Anélkül, hogy tudták volna, miért, nevetni kezdtek.

- No de ez már mégiscsak nagy bolondság - mondta Karešné asszony -, vizet cipelnek ide föl, és telerakják gazokkal!

- Vízi hagyma - mondta Bousek úr a tündérrózsára mutatva.

- Gräbe ide járt lábat mosni - szellemeskedett a szobafestő, kitépett egy szál páfrányt, és bedobta a vízbe.

Elindultak lefelé, odalent jól rátapostak a pázsitra, hogy bosszantsák az őrt.

Elértek a főútra, mely a park alsó, gyümölcsös részéhez visz.

- Oda nem megyünk - mondta Bousek úr -, ott most nincs semmi, csak körte meg alma.

- Hallottam, hogy van eper - mondta Pavlousekné asszony.

- Az eper még nem érik - vetette ellen a hentesmester.

- Megszomjaztam - mondta Pavlousek úr. - Az ember itt csak futkározik föl-alá, minden ok nélkül, gyerünk valahová egy pohár sörre.

- Ezt már szeretem - nevetett Bousek úr -, ettől a sok ostobaságtól, ami itt van, szomjan halhatunk.

- Menjünk Vršovicébe, a Kovácsműhelyhez címzett vendéglőbe - mondta a hentesmester -, legalább az asszonynépség perdül egyet-kettőt, hisz ünnep van...

Mentek a park kijárata felé, és Bousek úr a nyüzsgő tömeget nézve komolyan mondta:

- Mi látnivaló van itt? Semmi. Ha még legalább mérnének jó smíchovi sört...

Szép rendben búcsút mondtak a parknak, mialatt a madarak énekeltek, a fák illatoztak, a társaság nőtagjai húzták maguk után az uszályt, és verték fel a port...

Hortík urat bízták meg azzal a kitüntető feladattal, hogy írja meg a beszédet az ötödik ügyosztály főnökének ünnepi jubileumára, akinek főnöklete alatt ő maga is immár hatodik éve szolgál keservesen. Szegény feje nem egészen értette, miért e megtiszteltetés. Azt mondták neki, hogy valamennyiük közül ő a legfiatalabb, így megírhatja, szépen és kellő terjedelemben. A főosztályvezető megígérte neki, hogy ellátja a szükséges irányelvekkel, s nagyon hízelgően megjegyezte, hogy Hortík úr felettébb tehetséges ember, bár az előző napon még lemarházta, mert Hortík úr magától értetődőnek találta, hogy 822 korona és 67 korona összege csakis 1289 korona lehet.

Hortík urat tehát kész tények elé állították. Egy hét leforgása alatt meg kell írnia az ünnepi beszédet. A főosztályvezető még azt is mondta, hogy teljesen szabad kezet ad neki. A beszédet írhatja versben vagy prózában. Ahogy neki tetszik.

Aznap délután Hortík úr nagyon emelkedett hangulatban távozott a hivatalból. Úgy tetszett neki, hogy az állami hivatal egész épülete valahogy kedvesen mosolyog rá, s felszállva a villamosra ezt gondolta:

Ma, kedves kolléga urak, vegyék le a kalapjukat, mert a dicső nap, az ünnepélyes pillanat már ma megkezdődött.

Vidám elégedettséggel dörzsölte össze a tenyerét. Versben írja meg a beszédet! De hirtelen, mint akit ököllel jól fejbe vernek, elsápadt, mert eszébe jutott, hogy nem tud rímet a kalap szóra. Az előbb még minden ragyogónak tűnt körülötte, most sivár, kopott lett az egész világ. Majd az esze ment el.

Hazaérve a háziasszonyának még csak nem is köszönt, hanem egyre csak ezt dünnyögte:

- Kalap, kalap, kalap, ap, ap, ap.

Kavargatta a levesét, amit a halálra rémült háziasszony eléje tett, és egyre csak mondogatta:

- Kalap, ap, kalap, ap.

A háziasszonya elsírta magát, és Hortík úr szobájába ment, ott sürgött-forgott, serénykedett egy ideig, úgyhogy amikor Hortík úr bement átöltözni, az asztalon találta a kalapjait, szépen kikefélve, sorban mind a négyet, a nyárit, a keménykalapját és a két nemezkalapot.

Dühösen söpörte le a kalapokat az asztalról, és kirohant az utcára.

- Elmegyek a városi fürdőbe, gondolta. Fürdöm egy jót, a gőzben megnyugszom, s nagyszerűen megy majd a verselés. Az ördögbe is, meg kell rá találnom a rímet.

Hortík úr fekszik a fürdőben a heverőn, s egyre csak ezt mormolja:

Kalap, ap, jap, zap, hap, tap, vap, sap, rap.

Kilépve a fürdőből még gondterheltebb volt, mint idefelé jövet. Egyszer csak eszébe ötlik egy szó: alap.

Felujjongott. Hiszen megy ez, gondolta, s amikor már a kiskocsmában ült, szinte magától tolult ajkára a következő:

- Kalap, alap, harap.

Örömtől repeső szívvel fizetett, és kilépett az utcára:

- Bár ez még nem az igazi, de azért csak menni fog a dolog.

Este a vendéglőben, ahol mindennapos vendég volt, észrevétlenül a kalapokra terelte a szót:

- Azt olvastam ma az újságban - kezdte bizonytalanul -, hogy a kalaposiparban valamiféle pangás állt be, s néhány nagyobb kalaposcég nem fizette ki a béreket.

- Nincs ezen semmi meglepő - mondta egy titkár -, a nyersanyag egyre drágább, a nemezkalapok pedig aránylag olcsók. Nézzék csak meg az én kalapomat. Ez a kalap...

Hortík úr már nem bírta magát türtőztetni, akármennyire igyekezett is, s az általános elképedés közepette fújni kezdte mondókáját:

- Kalap, alap, harap, ap, jap, tap, kap, nap, lap.

A többiek előbb hatalmas hahotában törtek ki, később komoly arccal összenéztek. Hortík úr észrevette, gyorsan fizetett, és a söntésen keresztül elrohant.

Amikor elment, azt mondták róla, hogy részeg, s hogy nagyon gusztustalan dolog, ha egy fiatalember ennyire lezüllik.

- A pálinka az oka - jegyezte meg komolyan Militký bácsi, a rózsás arcú öregúr. - Volt egy segédem, aki ha fél liter szilvóriumot megivott, egyre csak ezt hajtogatta: Tarka marha kajla szarva.

Hortík úr betért a Szent Tamáshoz címzett sörözőbe. Egészen hátul, egyedül ült a jóféle barna sör mellett, két tenyerébe hajtva fejét, erősen gondolkozott és izzadt. Időnként arra gondolt, hogy jobb lenne abbahagyni, hiszen már egészen kimerült. De gondolhatott, amit akart, mert magától tolult ajkára a szó, mintha csak csuklania kéne:

- Ap, jap, tap, kap, nap, lap.

- Szabad ez a hely, kérem? - szólította meg egy úr, s leült vele szemben.

- Tessék.

Az idegen úr egy darabig szótlanul ült az asztalnál, s aztán beszélni kezdett a politikai helyzetről. Hortík úr csak kurtán válaszolgatott:

- Igen. Nem.

- Bennem megbízhat - mondta az idegen úr -, én a jó csehek közé tartozom, Válka vagyok, kalapos.

Hortík úr ettől a pillanattól kezdve semmire sem emlékszik. Csak arra, hogy a földre tepert egy urat, fojtogatni kezdte, s közben ezt kiabálta:

- Ap, nap, lap, kap, csap.

Ma a nővérénél tartózkodik, falun, hogy meggyógyuljon, Orvosi szakkifejezéssel mondva idioszinkráziában szenved. A kalapot nem tűri meg a fején. Ezért fejkendőt visel. Már javult az állapota, s csak hetente kétszer írja krétával a csűrajtóra a velős tömörségű szavakat, csupa nagybetűvel:

Ap, nap, lap, pap, kap, csap.

- Inkább prózában írhatta volna azt az ünnepi beszédet - mondogatja a nővére.

Egyetlen cseh napilap se dicsekedhetik a világban végbemenő annyi fordulattal, mint a Függetlenség című alkotmánypárti orgánum. Vannak napok, amikor a Függetlenség olvasója tíz-tizenöt, sőt húsz olyan szörnyű forradalmat, háborút vagy iszonyú elemi csapást számol össze, amelyekről a többi lap nem közöl semmit. E tekintetben a Függetlenség szerkesztői szilárdan tartják az elsőséget, és másnap minden megjegyzés nélkül teszik túl magukat azokon a világtörténelmi jelentőségű eseményeken, amelyek nem következtek be. A Függetlenség munkatársai mind a politikában, mind a zsurnalisztikában megőrizték a teljes függetlenséget.

Büszkén, mindenekkel dacolva írják:

Mai számunkban: Forradalom Argentínában. Havanna bombázása. Katonai zendülés Dél-Afrikában. Mexikó követeli a rabszolgaság bevezetését. A bolgár sajtó háborúra uszít Románia ellen. A fehérek öldöklése Kanadában. Összetűzések Kínában. Abdul Hamid szökési kísérlete. Merénylet a cári család ellen. Óriási földrengés Örményországban. A Hien-csi kínai hadihajó katasztrófája. A földkéreg végzetes átalakulása a közeli napokban. Politikai gyilkosság Izlandon.

Másnapra aztán az egészről megfeledkeznek, és ezt írják a Függetlenségben:

Mai számunkban: A svéd-német háború elkerülhetetlen. Általános felkelés a trópusokon. Az indiai bennszülött sajtó londoni vérengzéssel fenyegetőzik. Kémkedési botrány Ausztráliában. Zendülés Celebeszen. Az új-guineai bennszülöttek ismét követelik az emberevést tiltó törvény hatálytalanítását. Eltűnt a Tűzföld. Kísérlet a Vatikán levegőbe röpítésére. Új világrészre bukkantak a Csendes-óceánban. Nagy tűzvész Párizsban. Megégett több mint egymillió ember. Az Ararát rázuhant a Kaukázusra.

Szörnyülködve olvassuk ezeket a híreket, amelyek semmi más lapban nem találhatók, és várjuk a folytatást, a közelebbi részleteket a következő számban. De hiába várjuk. A Függetlenség szert tett újabb, nem kevésbé hátborzongató hírekre, és a következő napon ezt olvashatjuk:

Mai számunkban: A görög-kínai háború elkerülhetetlen. Új tatárjárás Európában. Bulgária köztársaság lett. Erős monarchista mozgalom Észak-Amerikában. Fegyenclázadás Francia-Guayanában. Merénylet a szultán ellen. Megmérgezték az összes tábornokot és magas rangú tisztet Franciaországban. Államfordulat Tasmaniában. Lövöldöztek az angol királyra. Forradalom Szerbiában. Ausztria katonai beavatkozása Dániában. Az Etna kitörése után Szicília eltűnt a víz alatt. Hirtelen kiszáradt a Vörös-tenger. Katasztrofális földrengés a Prága melletti Jeseníkyben. Süllyednek az Alpok.

Egyik ámulatból a másikba esünk, s szeretnénk megtudni, mi lesz tovább, hogyan zajlottak le a vázolt elemi csapások, nem menekült-e meg mégiscsak valami, és a balszerencse sújtotta országokban nem áll-e helyre a béke, de a következő számban új államfordulatokról és újabb hátborzongató eseményekről kapunk hírt:

Mai számunkban: Meggyilkolták a görögkatolikus püspököt a galíciai Kolomijában. Várható, hogy Anglia ultimátumot küld Norvégiának az angol partok mentén folytatott heringhalászat biztonsága érdekében. Albán hadjárat Szófia ellen. Álhírek a készülő magyarországi felkelésről. A volt perzsa sah felakasztott 40 000 türkmént. Államfordulat Japánban. A mikádót vízbe fojtották. Japán köztársaság lett. Amerikai fegyveres erő szállta meg Szahalint. Az orosz-amerikai háború elkerülhetetlen. A szamojédok lázadása. Pogrom Liverpoolban. Elszánt monarchista mozgalom Svájcban. Bernt kikiáltották a svájci királyság fővárosává. Jan Ort lesz a király? Az osztrák hadiflotta nagy csatája görög kalózokkal Szamosz szigeténél. Kréta szigetét egyesítették a monacói hercegséggel. A román flotta tévedésből saját kikötőjét lőtte. Chicago romokban hever. A forgószél felkapta Alaszkát, és áthelyezte a Labradorra. Az óriási jéghegy lehasított egy darabot Írországból. Aggasztó vulkanikus tünetek a Říp hegyen. Elrabolták az Osztrák-Magyar Bank igazgatóját. Debrecenben egy rablóbanda megölte mind a 285 pénzes postást. Egy őrült tanfelügyelő garázdálkodása Belgrádban. 120 gimnazista részint halott, részint súlyos sebesült. Párizsban letartóztattak egy titokzatos idegent azokkal a földön kívülről érkezett sürgönyökkel kapcsolatban, amelyeket a cap-bionsi drótnélküli távíróállomáson fogtak el.

S megint csak borzongva, könnyes szemmel olvassuk ezeket a híreket, hideg futkároz a hátunkon, s ha jobban beletekintünk a lap hasábjaiba, látjuk, hogy mindezek a hírek vagy a Függetlenség különtudósítóitól vagy eredeti levelezőitől származnak.

Melyik lap engedhetné meg ezt magának, vagy jobban mondva melyik politikai lapnak van annyi támogatója, szerte a világon annyi párthíve, mint épp a Függetlenségnek? Más lapok hát anyaghiány miatt nem emlékezhetnek meg erről a mérhetetlenül sok csodás és hátborzongató eseményről, s ez az oka, hogy csakis a Függetlenség hívei és olvasói mesélhetnek nekünk olyan dolgokról, amelyektől égnek áll minden hajunk szála.

Vagyis látjuk, hogy a Függetlenség szerkesztőségének tagjai nemcsak a Vencel téren élnek. A Függetlenség szerkesztői megtalálhatók Argentínában, Dél-Amerikában, Romániában, Bulgáriában, Kínában, Szalonikiben, Izlandon, Amerikában, Rómában, a Csendes-óceánon, Görögországban, Francia-Guayanában, Dániában, az Etnán, a Vörös-tenger mellett, a turkménok közt, Szahalinon és Alaszkában, Svájcban éppúgy, mint Krétán, azaz nincs egyetlen hely a földgolyóbison, ahol ne lenne szerkesztője a Függetlenségnek. Vagyis bátran elmondhatjuk, hogy ennek a lapnak annyi szerkesztője van, ahány melléklete.

A mellékletek, ami a számukat illeti, napról napra gyarapszanak. Az alkotmánypártiak minden istenáldott nap beharangoznak egy új mellékletet. Az alkotmánypárti nők számára itt van például a Családi tűzhely, melynek már a puszta bűbájos neve is arra csábítja az anyákat, hogy e mellékletbe csomagolják, bugyolálják bele a csöpp alkotmánypártiakat, hogy azok ily módon már zsenge korukban felszívhassanak valamit dr. Antonín Hajn politikai szelleméből.

A mi vasárnapunk vasárnapi szórakoztató melléklet. Büszke cím, annyi szent. Ki a legény a csárdában? Mi. Kié ez a Vasárnap? A miénk, felelik büszkén az alkotmánypártiak. Mi nem kérünk semmiféle idegen Vasárnapból. A mi vasárnapunkban az alkotmánypártiak boldogtalan bukott jelöltje, Viktor Dyk, a Don Quijote halála című, publikált színjátékban megölte Don Quijotét. Merőben alkotmánypárti Don Quijote volt ez, mint az alkotmánypártiak politikájának allegóriája. A csütörtöki mellékletben, amelynek a Kulturális törekvések címet adták, arról elmélkednek, hogy a leghatékonyabb kulturális tett előfizetni a Függetlenségre. Pénteken - szerencsétlen nap - jelenik meg a Középosztálybeli képviselő. A pénteki átok leginkább ezen a mellékleten tükröződik, melynek címét a sanghaji céhterminológiából orozták.

Az újabb mellékletek úgy szaporodnak, mint eső után a gomba. Így például A mi kályhánk télen jelenik majd meg, és csak fagyhalálok, hógörgeteg okozta katasztrófák meg hasonlók lesznek benne. A következő mellékletet, a Mosónők örömét ama középrendű nők kulturális felemelkedése ügyének fogják szentelni, akik ki vannak rekesztve a Középosztálybeli képviselőből.

A Fogőrjárat, az Ifjú alkotmánypárti, A mi kereskedelmi utazónk, a Szent Vencel Koronája, az Erkölcscsősz, a Kis politikai tudósító, a Spiritiszta alkotmánypárti, A csatornatisztítók érdekvédelme, a Fecsegő jogász - mind-mind olyan melléklet, amelyek remekül kiegészítik az alkotmánypárti napilap tartalmát.

S ha ekkora lendülettel terebélyesedik továbbra is az alkotmánypárt, megérjük még, hogy a Függetlenség tulajdon mellékleteinek mellékleteként jelenik majd meg, mindig hetente egyszer, ami a legeredetibb módja lesz a napilapkiadásnak.

Néha úgy elszomorodik az ember, ha látja, hogy minden hanyatlik, a régi dicsőség elmúlik. Ilyen megrendítő látvány az az elhagyott latrina, amely az egykori dejvicei katonai gyakorlótér szélén áll, a lejtő alatt, ahol Svatý Matěj felé kígyózik az út, a hídon túl, amerre a dejvicei patak egykor, amikor még elég vize volt, a királyi vadaskert felé hömpölygette mindazt, ami a latrinából csordogált, ó, valamikor régen, amikor a dejvicei síkon dobok peregtek, lovak nyerítettek és vágtattak, mannlicherek ugattak, és zászlócskák lebegtek.

Rég eltűntek a századok és zászlóaljak, a sík már nem kéklik az egyenruháktól, csak az elhagyott latrina maradt, előtte néhány deszkából eszkábált védőfal, hogy a civilek szemét ne sértse az odabent hallgató idill, a két egymás fölött bakhoz erősített gerenda, amelyek tökéletesen megfeleltek hivatásuknak. A gerendák alatt az árkászok mélyítette gödröt megtöltötték a szilvafák megfeketedett, száraz levelei, s a dúsan termő szilvafák kíváncsian kukucskálnak be a deszkafal mögé.

Fájdalmas és bús az emlékezés. Ha virágzanak a szilvafák, a fehér szirmok hóként hullanak az elhagyott latrinára, köröskörül pitypang és százszorszép nyílik, mintha a természet vigasztalni akarná az elhagyott latrinát, s a nyíló virágok friss illatával elűzni a mélabú és szomorúság leheletét, amely e gyászos helyről árad.

Ősszel és tavasszal, amikor hajnalban és alkonyatkor köd száll a Moldva völgyére és a dejvicei síkra, egyenesen szívet facsaró az elhagyott latrina felett terjengő mélabú. A korhadt deszkáknak nekifeszülő szél nyikorgatja a fát, felveri az esti csendet, és sírásra fakaszt a rég múlt dicsőség málladozó emléke.

Az elhagyott latrina csak nagy néha tölti be nemes hivatását, amikor kirándulók sereglenek Svatý Matěj felé vagy a Šárka völgyébe. De a látogatások nem tartanak sokáig, nem támasztják fel az egykori dicsőséget. Estére eltűnnek a kirándulók, s leszáll a hosszú éjszaka, búsan és gyászosan, s még búsabban követi a reggel és a délelőtt.

Elhagyottan áll a latrina, keserűn mered a kihalt gyakorlótérre.

Hol van az idő, amikor napról napra hallotta, hogy század század után közeledik feléje. Elhangzottak az utolsó puskalövések, számtalan láb topogott az úton, rövid és velős parancs harsant: "Nadrágszíjat le!" S már jöttek is egymás után a vitézek, bátran és felkészülten a meghitt latrinára, mert tudták, parancs, az parancs. A rövid pihenő édes pillanatai voltak ezek, sajnos nagyon is kurta pillanatok, mert a következő század már ott sorakozott lenn a patak partján, s ismét felhangzott a parancs: "Nadrágszíjat le!"

Aztán elvonultak a századok, s egymás után jöttek a magányos szökevények. Boldogan élvezték a nyugalmat és a csendet az ég boltozata alatt, s mielőtt távoztak, ceruzával feljegyezték benyomásaikat a deszkafalra, s alkotó gondolataikat kifejező rajzokkal kísérték.

Időnként ellenséges járőr tévedt ide, sapkáján fehér szalaggal, és békésen ült egymás mellett a gerendán barát és ellenség, meghitt beszélgetésben.

Uramisten! Elmúltak a szép idők, az élettől és mozgalmasságtól lüktető órák, ahogy a patak vize elmosta múló emléküket...

Az elhagyott latrina mellett Zettel nyugalmazott őrnagy úr ballag el egészségügyi sétája során.

Szomorúan, mélabúsan és gyászosan áll a lejtő alján a latrina. Könnyeket nem ont, nincs miből. Élettelen, kiaszott, mint a kiirtott erdő villámsújtott utolsó tölgye.

A kukucskáló szilvafa ágán varjú ül. Mintha azért kuporogna az ágon, hogy a nyugalmazott őrnagy úr még mélabúsabban meredjen a kihalt dejvicei síkra és az elhagyott latrinára.

Továbbsétál fel a dombra, hogy jobban lássa a vidéket. Megáll fenn a tetőn, s a délelőtti köd finom és áttetsző fátylán keresztül vizsgálgatja a dejvicei síkot. Néhány esztendeje, kora reggeli órán lova hátán parádézott e tájon a századok élén. Minden kéklett a katonáktól, harsogtak a kürtök, csattantak a vezényszók, őrmesterek káromkodtak, lovak vágtattak, mintha megbokrosodtak volna. És ma! Odalenn elhagyottan hallgat a latrina, melyben egykoron megsűrűsödött az élet.

Az őrnagy úr leereszkedik a hegyről, és gyász borong benne, mint amikor halott bajtársainkra, múltba tűnt ifjúságunkra és elvert pénzünkre emlékezünk.

Az őrnagy úr siet. A mélabú, úgy látszik, különösen erős hatással van bélműködésére.

Frissen, kigombolt kabáttal dobban be az elhagyott latrinába.

A gerendán közönséges civil ül, minden jel szerint valami csavargó.

Zettel nyugalmazott őrnagy úr kétségbeesett mozdulattal a levegőbe markol, és lezuhan a gödörbe, amelyet egykoron arcuk verítékében ástak az árkászok.

Meghasadt vén katonaszíve, mert nem tudta elviselni, hogy egy gemeiner Zivil könnyebbüljön meg teste terhétől az elhagyott katonai latrinán.

A tettre kész csavargó kiforgatta a kötelességtudás áldozatának zsebeit, s az őrnagy úr órájával és pénztárcájával gyarapítva földi vagyonát, jókedvűen kivonult az elhagyott latrinából.

Zettel nyugalmazott őrnagy úr szelleme sötét éjszakákon mindmáig ott ücsörög az elhagyott latrinán, és szívet tépőn zokog...

Ha Selmecbánya fölött vagy a város alatt két csavargó találkozott, az első, amiről szó esett, az volt, hogy óva intették egymást, nehogy eszükbe jusson Selmecbányára menni. Így aztán a koldusok és csavargók önként védett területté nyilvánították ezt a gazdag várost. Pedig a selmeci polgárok jószívűek, bőkezűek, kamrájuk mindig teli füstölt oldalassal meg szalonnával, és szíves örömest gyakorolják az irgalmasság erényét, mert az a babona járja, hogy mihelyt a polgárok bezárják adakozó szívüket, kezüket - a föld megnyílik, és elnyeli a várost. Selmecbánya alatt ugyanis keresztül-kasul járják a földet az állami ezüst- és aranybánya tárnái, és csak nemrég történt, hogy a felsővárosban Kužma polgár háza váratlanul a föld alá süllyedt, és helyén feneketlen mély tó támadt. A tó tükre alatt várja az angyalok harsonaszavát Kužma úr meg családja, akiket a földindulás éppen ebédnél ért.

A selmeci polgárokat annál nehezebben sújtotta a gyászos eset, mert náluk az ebéd szent szertartásnak számít. A selmeciek úgy járulnak az ebédhez, mint az áldozáshoz. Nem is esznek, hanem imádkoznak. A leves az introitus, a gyömbéri juhsajt pedig az ite, missa est.

A Kužma család tragédiája annál rettenetesebb volt, mivel Kužma úr már az előző napon elmondta a szomszédoknak, mennyire örül a másnapi ebédnek. A fő fogás sült vadkanfej lett volna, hozzá ecetes dinnye a rimaszombati áldott lankákról.

Talán ezer év múlva a régészek ásni kezdenek a baleset helyén, és Kužma úr csontjai mellől napvilágra kerül a vadkan feje is. A tudomány majd nagy bölcsen megállapítja, hogy megtalálták az ősember csontvázát, aki vadászat közben valami özönvíz előtti szörnyállat által lelte halálát. Az persze eszébe se jut senkinek, hogy itt valamikor híres város állt. Hisz addigra a vezérkari térképeknek sem marad nyomuk, és ha megmaradnának, annak se vennék hasznát, mert rajtuk Selmecbánya Schemmitz névre hallgat, ezt pedig még a szomszédos Szitnyán vagy Szentandráson sem értik.

Márpedig éppen Szentandrásról származnak a szóban forgó vaddisznófejek, Szitnyáról a malacok, egy ugrással odébb, Zsibritóról pedig az apróvad. Amott lejjebb Korponától egészen Almásig hófehér ludakat tenyésztenek, amelyek java része Selmecbányán leli halálát, és berkenyebogyóval töltve ropogós pirosra sül a tepsiben.

A prepaki tó fölött felhősen rajzanak a vadkacsák. Azoknak is a jó selmecbányaiak veszik hasznát, érett áfonyával körítve. Almás felől meleg szél borzolja a selmeci lejtőket, és megérleli a szőlőt, amelynek leve tüzesebb a hegyaljainál. Ugyanazt a fajtát termesztik, amely híressé tette Gyöngyöst, majd később Tokajt.

Nem mernék megesküdni rá, hogy ez mind szent igaz, de nekem így mesélték Selmecen.

Azt senki sem tagadhatja, hogy a bor igen jó, és nagyszerűen csúszik, ha almási sárgadinnyével ágyazunk alá a gyomrunkban. A befőtt dinnye a legjobb körítése a besztercei sült csirkének, mely akkora, hogy az egyszerű selmeci polgár joggal mondhatta: Ezek nem is csirkék, hanem legalábbis struccmadarak!

Solymárról pulykák érkeznek a városba, amelyek valósággal óriásai fajtájuknak. Fehér húsukat Selmecen vörösáfonya-befőttből készült különleges mártással öntözik.

No meg pisztrángot is hordanak a selmeci piacra, a zsibritói hegyi patakokban fogják. Képzeljük hozzá mindehhez a csodás hegyvidéket, amelyet aranyban fürdet a sugaras nap, a messzibe nyúló virágos réteket, és megértjük, miért örülnek annyira a selmeciek az életnek, pláne, ha tudják, hogy ez a nap érleli borrá a szőlőjüket, ínycsiklandó mártássá az áfonyájukat, illatossá a szénájukat, amelyből aztán zamatos hús lesz. Az sem csoda, hogy még a tányérjukba kukkantó nap is mosolyra derül munkája gyümölcsének láttán.

A selmeci patak mentén tizenkét zakatoló vízimalom őrli a hófehér lisztet, hogy a selmeciek finom porhanyós tésztában süthessék ki a Garam partján legelő borjak gyönge húsát.

Mindenben bővelkedik ez az áldott város, amely medvefej helyett bátran akár kést és villát tehetne a címerébe. A környező tárnák bányászai váltás után bérük jó részét a városban hagyják, hogy egy kis jókedvet vásároljanak érte.

Az ósdi házakban ugyanazokat a kocsmákat találjuk, amelyekben Ulászló király idején vigadtak a szász bányászok, amikor megkezdték a bányák feltárását. A csavargók, koldusok mindenfelől zene- és énekszót hallottak, és a mulatók, bányászok vagy polgárok tüstént meginvitálták a vándorokat a kocsmába, és annyi étellel, itallal traktálták őket, hogy egy öreg koldus, amikor torkig lakott a sok jóval, könnyes szemmel biztatta a nagy tölgyfa asztal körül ülő jószívű városi urakat: "Egyenek, igyanak, nagyságos urak, én már nem bírok."

Szerte Magyarországon a csavargók mint valami mesebeli csodáról beszéltek az asztalon díszelgő hatalmas őzsonkákról, arról, hogy a selmeci polgárok házukba invitálták őket, biztatták, egyenek csak bátran, és minden falat után erdei borókából főtt fenyővízzel tartották jól őket, nehogy a sok étel megfeküdje a gyomrukat.

Selmecre jártak a koldusok a Szepességből, Liptóból meg Gömörből. A gyöngyösi rónán, a Tátra bércei alatt, a magurai havasok tövében hálásan dicsérték a selmeci bányászok és polgárok aranyos jó szívét.

Egy szép napon aztán beköszöntött a baj, Halász László uramnak, a városi rendőrség új kapitányának személyében. A vitéz kapitány a főszolgabíró rokona volt, aki néhanapján talán keményen meg is szorongatta volna a derék selmecieket, ha nem lettek volna olyan jólelkűek. De hát szorongatásra nem volt semmi szükség. Amikor megemlítette Frigyes úrnak, Selmec polgármesterének, hogy anyai nagybátyja, Halász László lesz a városi rendőrkapitány, Frigyes úr maga is csodálkozott rajta, hogy ez nem jutott előbb az eszébe, noha mindaddig álmában sem gondolt rá, hogy Szent István koronájának országában valami Halász László is tapossa a méltatlan földet.

Márpedig Halász úr nem volt a tucatemberek közül való. Közrendőr volt Pesten, és kétszer is kitüntette magát. Először saját apját állította elő csendháborítás miatt, másodszor pedig szállásadóját, akivel tizennyolc éve a legnagyobb egyetértésben élt, idézte be a rendőrségre, mert - mint mondotta - illetlen módon kurjongatott a Lánchídon. Aztán valami tüntetések alkalmával, amikor kardlapozták a tömeget, Halász uram fringiájával lenyisszantotta az egyik detektívfelügyelő orra hegyét. Ez a túlkapás nagyobb súllyal esett latba, mint az előbb említett két példás tette, és - Halász uramnak kurtán-furcsán kitették a szűrét a rendőri testületből. Még nyugdíjat sem kapott, és így arra kényszerült, hogy saját szakállára tartsa fenn a közrendet. Sorra látogatta a játékbarlangokat, és elkobozta a téteket. Ebből aztán szerényen éldegélt, mert sokra nem tellett a keresetből pénz helyett rendszerint csak pofonokat vágott zsebre. Végül is rajtavesztett. Hazárdjátékon ért egy rendőrbiztost, aki persze azonnal lecsukatta. Ráfogták, hogy szélhámoskodott, két hónapig hűvösön tartották, aztán eltoloncolták Pestről. Szorult helyzetében eszébe jutott édes unokaöccse, a selmeci főszolgabíró. Az aztán meg is tette őt rendőrkapitánynak Selmecbánya híres városában.

Ettől fogva Selmecbányát nem látogatták többé a csavargók a koldusok. Beteljesedett az új rendőrkapitány szava, aki kijelentette a polgármesternek: "Kiseprűzöm a városból a rongyosokat!" Hiába hivatkozott a jámbor polgármester a vendégszeretet nemes erényére, Halász úr dühös szemforgatással egyre csak azt hajtogatta: "Kiseprűzöm a városból a rongyosokat! Isten a tanúm, hogy huszonötöt veretek a hátára mindenkinek, akit kolduláson érek."

A koldusok között hamarosan elterjedt a híre, hogy az egykori selmeci paradicsomban a rendőrkapitány sós vízben áztatott kötéllel csépeli a csavargó népséget. Nem csoda hát, hogy Kužma úr szerencsétlen ebédjének története nagyon megszomorította a jólelkű selmecieket. "Megharagudott ránk az úristen, mert kiveszett a városból az irgalmasság, nincsenek koldusaink, a csavargók is elkerülnek bennünket" - mondogatták a polgárok. "Lám, szegény Kužma most másodszor bukott, de ez egyszer véglegesen." Sok igazság volt a szóban. Kužma úr tíz évvel előbb megbukott a választáson, most meg háznépestül lebukott a bedőlt tárnába.

A rendőrkapitány meg egyre nagyobb hatalomra, egyre ijesztőbb hírre tett szert.

A koldusok, cigányok és csavargók után sor került a rózsás kedvű bányászokra is. Egy szép napon csoportba verődve ereszkedtek lefelé a felsővárosból, és vidáman fújták a régi bányásznótát:

Amikor az alsó kapuhoz értek, nagy garral eléjük toppant Halász úr.

- Mit ugattok, kutyák - kezdte szép szelíden a szót -, tüstént velem jöttök a városházára!

- Ahhoz kettő kell - felelte barátságosan a bányászok közül Martin Kalaš. - Az egyik, aki vezet, a másik pedig, aki hagyja, hogy vezessék. Megértette, vén szürke szamár?

Ezzel továbbmentek, mintha mi sem történt volna, és újrakezdték a nótát: "Kelj fel, Juro, kongatnak fenn a bányába', ha későn jössz, nem engednek a tárnába!..."

Halász úr kardot rántott, úgy ordította:

- Adok én nektek pálcát számlálatlanul, porzik majd tőle a hátatok!

- Hát mit gondoltok, fiúk - fordult Kalaš a cimboráihoz -, kenjek le neki egyet? Az már mégse járná, hogy mindnyájan együtt csépeljük ezt a mihaszna vénembert.

- Igazad van, Marci, de adj neki inkább kettőt, attól talán helyrebillen az esze.

- Elég lesz neki egy is - szánta el magát Kalaš, és felemelte kemény bányászöklét. Halász úr kiejtette kezéből a kardot, egy bukfencet vetett, aztán mintha elszégyellte volna, hogy vén korára ilyen bohócmutatványokra vetemedett, elfeküdt a kövezeten, kezét-lábát elterpesztve, akár a béka.

- Hol is hagytuk abba? - kérdezte Kalaš, mire ismét felcsendült a nóta: "Biz én későn jöttem, már le nem szállhattam, pálca volt a bérem, az is számlálatlan..."

Halász úr mindmáig nem tudja, mennyi ideig feküdt az alsó kapu tövében, a kemény macskaköveken. Ezeknek a köveknek nagy volt a híre. A Selmec környéki hegyekből származtak, és mint a szakértők nemrég tiszteletteljesen megállapították, annyi aranyat tartalmaznak, hogy a szomszédos falu minden adósságát kifizethetnék belőle. Halász kapitány úr azonban nem tisztelettudásból feküdt most a híres köveken, szívesen fölkelt volna, mert a szokatlan nyoszolya bizony erősen nyomta az oldalát, de egyenruhájának zubbonyából esés közben egy fenyővizes üveg csúszott ki, az pedig köztudomásúlag nem nagyon öregbíti a rendőrfőnök méltóságát, ha hivatalos útjain efféle felszerelést hord magával. Halász úr ezért másodszor is elájult, amikor az egyik szamaritánus lelkű selmeci polgár saját üvegjéből töltött borovicskát a szájába. Igaz ugyan, hogy nemcsak a fenyővíz volt erős, hanem Kalaš is olyan hatalmas pofonnal tisztelte meg e selmeci közrendészet legfőbb urát, hogy telt volna abból akár három ájulásra való is. De egyszer minden ájulásnak vége szakad, így aztán Halász úr is magához tért Čulen polgár házában, a vetett paplanos ágyban, ahová nagy sietve becipelték, lévén ez a ház a legközelebbi, éppen szemközt az alsó kapuval. Čulen polgár olyan boldogan mosolygott, mintha hájjal kenegetnék, amikor újból meggyőződött róla, hogy saját főzetű sompálinkája a rendőrkapitánynál sem vallott szégyent, és annyira eszméletre térítette, hogy az első kortyok után felült az ágyon, és a legcifrább káromkodásokkal üdvözölte a világot. Nincs az a kun betyár ősöktől ideszakadt kondariogató, ostorkongató kanásza a nagy magyar alföldnek, aki Halász uramnál jobban cifrázná a teremtettéket meg a szedtevettéket.

- Ugye mondtam? - Čulen úr diadalmas pillantást vetett a fiaira. - Ez a sompálinka még a halottat is föltámasztaná!

Szavainak az ágy felől tüstént fülrepesztő visszhangja kelt:

- Lőjétek agyon, akasszátok föl, égessétek meg! Hol a kardom?

Čulen úr odanyújtotta a furcsa ómódi pallost, amelyet szolgálatkész kezek hoztak Halász úr után, a rendőrkapitány megragadta, és keresztbe fektette a dunyhán. A fenyővíz meg az orvosi tehetséggel megáldott Čulen úr fanyar sompálinkája éreztetni kezdte a hatását. A vitéz kapitány magasra emelte fringiáját, és csendes áhítattal énekelni kezdte a huszárok nótáját: "Ha meghalok, meghalok, mennybe visznek angyalok."

Aztán befordult a fal felé, és horkolni kezdett, magasra emelt kardjával még mindig a mennyezetet fenyegetve. A házbeliek megpróbálták karját kardostul a dunyhára fektetni, nehogy merevgörcsöt kapjon, de Halász úr keze minden kísérlet után, mint valami keljfeljancsi, ismét a magasba szökkent. Végül is megunták és otthagyták.

Így talált rá a főszolgabíró is, aki mihelyt értesült az alsó kapunál lezajlott összetűzésről, sietett nyomban Čulen úr házába.

Čulen polgár később kvaterkázgatás közben elmesélte, hogy a főszolgabíró úr, megpillantván a házigazdája ágyában horkoló László bácsit, egy pillanatra megállt a magasra tartott kard alatt, és szemrehányó hangon megjegyezte:

- Ezt aztán jól megcsinálta, bácsi!

Majd Čulen úrhoz fordult, melegen kezet szorított vele, és azt mondta:

- Köszönöm a szívességét... Gondoskodjék csak róla továbbra is, a legközelebbi választáson majd kormánypárti képviselőnek jelöljük magát. Már régóta tudom, hogy szegény bátyám a fenyővízben keres feledést bánatára...

Čulen úr azt válaszolta, hogy megértette. Ez annyit jelentett: Értem, a kapitány úr főszolgabírói engedéllyel issza a borovicskát.

Búcsúzóul a főszolgabíró úr még hozzátette, hogy tisztelni kell Halász bácsi korát és azt, hogy annyi megpróbáltatáson ment már keresztül az életben. Čulen úr erre tisztelettudóan köhintett egyet, és megjegyezte, hogy legutóbb a szőlőben járva meghűlt. A főszolgabíró úr aztán még megcsipkedte Čulen úr Ilonka lányának arcát, és megpaskolta a cselédlányt, de azt már egészen más helyen. A hatósági kedveskedést mindketten alázatos mosollyal köszönték meg.

Már este volt, amikor a kard kiesett Halász úr kezéből, karja leszottyant a dunyhára, és a vitéz kapitány fölébredt. Egyenruhába öltözötten feküdt a dunyha alatt, azért csak cipőt húzott, és máris mehetett le az ebédlőbe, ahol készen várta a vacsora, amelyet méltán sorolhatunk a selmeci gazdasszonyok legkiválóbb remekei közé. Fehér húsú, ropogós pirosra sült malac, csábító pulykacombok, vajban sült kecses pisztrángok, pufók ostyepkák a Gyömbér alól - mindez joggal keltette fel Halász úr lángoló lelkesedését.

Teli szájjal dünnyögött, mialatt villájával a legjobb falatokat halászta ki a tálból:

- Bizony isten, csuda jó!

Akkor is istent hívta tanúul, amikor egy Mátyás korabeli ónkupából nyakalta a selmeci hegyek nemes nedűjét, amely azért opálfényű, mert a termőtalaj alatt opál van a földben.

Amikor már eleget evett és ivott, megkérte a házigazdát, mutassa meg az ágyát, és azt is a lelkére kötötte, hogy ebéd előtt aztán keltse föl. Kívánságának természetesen eleget tettek.

Az ebéd után, amely a selmeci konyhaművészet párját ritkító csodája volt, Halász úr elküldte a köszörűshöz a kardját, és kifejezésre juttatta azt a vágyát, hogy szívesen megtekintené házigazdája szőlőjét.

- Mondd meg annak a gazembernek - szólt a cselédlány után, aki kardjával a köszörűshöz sietett -, hogy egy hét múlva érte küldök.

Ezzel házigazdájának és fiainak társaságában kevély léptekkel megindult a szőlőhegy felé, ahol többek között az eperbort is megkóstolta. Nyárson birkacombot sütöttek, és nagyokat ittak a selmeci ördögtejből, ahogy errefelé a jóféle bort hívják. Halász úr pocskondiázta a szlovákokat, és minden második szava az volt, hogy a tót nem ember.

Čulen úr, akinek apja a nagyrőcei szlovák gimnázium alapítói közé tartozott, csak irult-pirult, és bátortalanul megjegyezte:

- Azért nem egészen úgy van az, kérem...

Az almási hegy felől birkakolompok hangját hozta a szél, a nyáj ereszkedett lefelé a lejtőn a falu felé. Halász úr elnyúlt a puha pázsiton, és mire a nap utolsókat pislantott a hegyek gerince felett, ő is elaludt. Házigazdái jól megizzadtak, mire becipelték a városba, és gondosan ágyba fektették. Éjszaka Halász úr fölriadt, és mivel azt hitte, hogy még kinn van a szőlőben, az egész házat fölverte ordításával, azt követelve, hogy rakjanak a tűzre, és kanyarítsanak le neki egy szeletet a birkacombból.

Amikor végre rájött, hogy tulajdonképpen hol is van, kért egy kupica borovicskát, és nagy komolyan meghagyta, hogy ebédre aztán biztosan keltsék föl. Annak a reményének is kifejezést adott, hogy az asztalon sült vadkanfej lesz csipkebogyómártással.

Így ment ez egy hétig. Akkor Halász úr elküldte a cselédlányt a kardjáért. Amikor kezébe vette a rozzant fringiát, elöntötte a pulykaméreg, és vörösre gyúlt képpel ordította:

- Ezt nevezik élesre köszörült kardnak? Azonnal vidd vissza, köszörülje újból, egy hét múlva érte küldök!

A második héten Čulen úr meg a családja már csak "a mi Laci bácsink"-nak hívta az öreget. Sőt, úgy érezték, hogy szegről-végről rokonságba keveredtek a nagyságos főszolgabíró úrral.

Elmúlt megint egy hét, Halász bácsi egyre jobban kigömbölyödött a vendégeskedésben, és amikor elhozták a kardját a köszörűstől, már nem is ordított. Gúnyosan felkacagott és kijelentette:

- Nézzék csak, hogyan köszörülte ki a kardomat! Azonnal vidd vissza, én nem mérgelődöm vele, köszörülje meg újból, egy hét múlva pedig küldje el.

Aztán arról kezdett beszélni, hogy vacsorára a legjobb volna csirkét sütni.

Halász úr mindmáig kard nélkül jár, mert úgy találja, hogy nem köszörülték elég élesre, azt pedig már megállapította, hogy Selmecbányán a legelőnyösebben és a legjobban Čulen polgár házában kosztolhat.

A koldusok többé nem kerülik el Selmecet, a bányászok is vidám nótaszóval róják az utcákat a kocsmából hazafelé. A főszolgabíró úr pedig egyre csak biztatja Čulen urat, hogy megválasztja kormánypárti képviselőnek.

Így aztán semmi sem zavarja a selmecbányai idillt.

I

Aleš rendőrőrsparancsnok este kilenctől, amikor behozták az utolsó részeget a kijózanítóba, unatkozott egészen éjfél után egyig. El se tudta képzelni, hogyan bírja ki reggel hatig, a váltásig, az akták fölött ásítozva, mikor a körülmények balszerencsés összejátszása folytán épp ma csupa olyan rendőr teljesít szolgálatot az őrsön, akik nem tudnak durákozni.

Egyelőre végigdőlt az ágyon, rágyújtott a csibukra, és beszélt a politikáról. Az ilyen pillanatokban fölöttébb komor volt. Osztrák Cato lett belőle, kemény, megingathatatlan hazafi, átkozódva juttatta kifejezésre Olaszországgal szembeni bizalmatlanságát. A rendőrök, akik körös-körül az ágyakon heverésztek, áhítattal hallgatták, mivelhogy még vártak a véglegesítésre.

- Komolyan. Senki se higgye, hogy a hármas szövetség tartós lesz. Trident és Trieszt egyszer majd nehézségeket okoz nekünk. - Aleš nagyot sóhajtott, és gyufát keresett. Mikor kezébe nyomták a skatulyát, meggyújtotta a kialudt csibukot, és leszögezte, hogy Milánóban, Torinóban, sőt még Rómában is lépten-nyomon elégetik az osztrák zászlót. Hanem egyszer majd ráfizetnek. Latrok, megértek már egy újabb custozzai vereségre. Aleš felháborodása fokozódott, ám időközben Pavelka közrendőr elaludt, és sípolni kezdett az orrával.

Aleš felébresztette, és kiabált, hogy küszöbön a bonyodalom. Aki osztrák hazafi...

Belépett az ajtón az utcáról jövő fiatal Dekl rendőr, és engedélyt kért a jelentéstételre.

Aleš bosszúsan felkelt az ágyról, és hallgatta a jelentést:

- Ich melde gehorsam, nix Neues. Elkoboztam egy pikáns kalendáriumot. Összeszedtem százhúsz példányt.

Dekl rendőr arcáról tüstént elröppent a hivatalos kifejezés, és diadalmasan mosolyogva tette hozzá:

- Nagy-nagy malacságok, Wachkommandant uram, csodaszép dolgok. Olyan trágár képek, hogy öröm nézni!

Letette a csomagot az asztalra. E pillanattól kezdve Aleš őrsparancsnok úr nem unatkozott.

- Adja ide azt a disznóságot!

Dekl kibontotta a csomagot, és az elkobzott nyomtatvány egy példányát átnyújtotta a parancsnoknak, aki köré már odagyűlt az összes többi rendőr.

- A teremtésit - szólalt meg egyikük leplezetlen őszinteséggel, a címképet bámulva. - Ez aztán comb!

- Tessék! - mondta a parancsnok. - Ilyesmit nézzen a fiatalság. A serdületlen tanulóifjúság! - A hangja lágyan csengett. - Barátom ez a másik is itt ni! A fene a szemit! Anyaszült meztelen.

- Az ám - mondta Dekl közrendőr -, hátrább vannak csak a szép dolgok!

- Ez se kutya!

- Nem mondom, pajtás, de ott az a másik csinosabb, elevenebb! Mindenekelőtt teltebb a csípője, és sokkal jobban fekszik a heverőn. A zsiványok. Ilyesmit mernek rajzolni!

- Olvassa csak el, Wachkommandant úr, a versikét ott alatta. Az se rossz.

- Jó, de kétértelmű. Hogy nem sül le a bőr a képéről annak, aki ilyet ír és ki is nyomtatja! A gyerekek mennek az iskolába, és falják ezt a, ezt a... hogyishívjákot.

- Pornográfiát, Wachkommandant uram - segítette ki a parancsnokot Pavelka rendőr.

- Rémes dolgok, de jók - jegyezte meg Míka rendőr. - Remekül tálalják ezt a bugyit is.

A szöveg sem rossz:

- Bugyiban tetszem neked jobban, drágám, vagy bugyi nélkül?

- Gondolom, hogy bugyi nélkül. Mit szóltok hozzá? - fordult vidáman az őrsparancsnok a rendőreihez. - Hogy mit ki nem fundálnak ezek a trágár alakok!

- Bátorkodom felhívni a figyelmét, Wachkommandant úr, az utolsó előtti oldalra, ahol egy balett-táncosnő látható a fürdőházban. Nemcsak hogy teljesen pucér a nő, hanem a szolga nyújtja át neki a fürdőlepedőt.

- Jó, s azt mondom, irgalom nélkül el kell kobozni minden ilyesmit. Azt hiszem, ha végigjárjuk az összes trafikot, még különb dolgok is akadnak. Peroutka fogalmazó úrnak holnap jó napja lesz!

II

- Felügyelő úrnak alázatosan jelentem, hogy az utasítás szerint a trafikokban elkoboztunk egy szemérmetlen tartalmú kalendáriumot. Itt hozok egy példányt. Bátorkodom külön felhívni a figyelmét a Balett-táncosnő a fürdőházban című, utolsó előtti képre. Aztán ott van a Nő a heverőn. A címkép is nemcsak hogy erkölcs elleni kihágást tartalmaz, hanem azt hiszem, tetszeni fog a főfelügyelő úrnak is. Bátor leszek felvinni neki egy példányt. Méltóztassék figyelmesen szemügyre venni a kék ironnal megjelölt trágárságokat. Érdemes megnézni. Keresés nélkül csinos szemérmetlenséget méltóztatik találni mindenütt, ahol az oldalt megjelöltem. Mesés disznóság van a harmincadik oldalon. Kitűnőek a Háremi intimitások, nemcsak a szöveg tartalmaz egész sor erkölcs elleni durva kihágást, hanem gyönyörűek a képek is. A mohamedán leányok tigrisbőrön heverésznek, és a szegény eunuch vigyáz rájuk.

- Barátom - mondta Peroutka felügyelő, a kalendárium tartalmát böngészve -, ezt a tanácsos úrnak is meg kell mutatnia. A tanácsos úr kedvét leli az ilyesmiben.

III

A kalendárium sikert aratott. Két példányt lefoglalt magának a rendőr-főfelügyelő, hármat a tanácsos úr. A fogalmazók megtartottak egyet-egyet. A többit szétkapkodták a főkapitányságon. A rendőrök lázas buzgalommal nyomoztak az erkölcstelen kalendárium után.

S mivel így ez az olvasmány nem került illetéktelenek kezébe, a közerkölcs megoltalmaztatott.

1. Megjegyzés: Tapasztalat bizonyítja, hogy a tanúk a móka kedvéért vannak. ^[VISSZA]

---