A KORAI ÓMAGYAR KOR NYELVI EMLÉKEI
A KOR NYELVI RENDSZERE

A KORAI ÓMAGYAR KOR NYELVI EMLÉKEI

A nyelvi szórványok főként oklevelekben fordulnak elő. Az alábbiakban felsoroljuk néhány, a nyelvtörténet szempontjából jelentősebb oklevelünket. Legrégibb hiteles és egykorú eredetiben fennmaradt oklevelünk az 1055-ből való Tihanyi alapítólevél. A Szűz Mária és Szent Ányos tiszteletére szentelt tihanyi bencés apátság megalapítását foglalja írásba; kijelöli az apátság birtokait, ezek határait. Magyar szavaiban (tulajdonneveiben és helymegjelöléseiben) 58 közszó, ezekben 33 képző fordul elő. A közszói helymegjelölések között szószerkezetek és mondattöredékek is vannak; pl. (mai olvasatban és írásban): Mogyoróbokorra (monarau bukurea), Óút kútjára (ohut cutarea), Nagyaszó fejére (nogu azah fehe rea), köves homok (cues humuk), Fehérvárra menő hadútra (feheruuaru rea meneh hodu utu rea). Ezért az Alapítólevél a kor hangtani és alaktani, sőt korlátozottabb mértékben mondattani rendszerének megismerésében is jelentős. Tulajdonnevei között már előfordul pl. a Tihany, Somogy, Tolna név.

A dömösi prépostság adománylevele (1138) megerősíti a dömösi prépostságot javainak és szolganépeinek birtokában, továbbá új adományokkal gazdagítja. Az oklevél egyben első nagy tulajdonnév-gyűjteményünk is: több mint 100 földrajzi nevet és közel 1400 személynevet tartalmaz a prépostságnak az ország különböző vidékein elterülő birtokairól. A birtokok nevei pl.: Nógrád (Naugrad), Fekete, Bata, Ság (Sagu). A személynevek a szolgák nevei. Ezek részint bibliai eredetű nevek, mint pl. Gábriel (Gabriel), Jákob (Jacob), János (Janus), részint közszói eredetűek, mint pl. Lengyel (Lengen), Péntek (Pentuk), Vasas (Wasas).

A kor legnagyobb névgyűjteménye az 1211-ből való Tihanyi összeírás. Az oklevél a Tihanyi alapítólevél tartalmának megerősítése. Mintegy 150 helynevet és 2000 személynevet sorol fel. Néhány helyneve azonosítható a Tihanyi alapítólevélben szereplő helynevekkel; ilyen pl. a Kolon, Fertő, Kövesd, Szakadát. A szolganépek nevei közül említjük: Patkány (potcan), Látomás (latomas), Szállás (Zalas), Emse, Szombat. Hasonlóan nagy névgyűjteményt találunk a székesfehérvári keresztesek javainak megerősítését tartalmazó, 1193-ban kiadott oklevélben is. Ebben a király jóváhagyja a székesfehérvári keresztesek (János-lovagok) számára korábban adományozott javakat, és a szerzetet további adományokkal gyarapítja. Az adománylevélben 55 birtok neve szerepel, pl. Újudvar (Ojvduor), Megyer (Meger), Szulok (Zuloc), Fehéregyház (feyrhigaz).

Nevezetes az igen sok személy- és helynevet tartalmazó, Szent Istvánnak tulajdonított, 1015-re keltezett pécsváradi alapítólevél. Az oklevél összeírja a Vashegy tövében álló monostor javára tett adományokat. Valójában azonban ez hamisított, Szent István pécsi és pannonhalmi alapítólevelének felhasználásával jóval később, 1220 körül készült irat.

Az oklevelekkel rokon természetű nyelvemlék, s egyben a magyar művelődés- és jogtörténetnek is egyik legbecsesebb forrása a váradi székeskáptalan jegyzőkönyve, a Váradi Regestrum. A jegyzőkönyv kisebb részben a káptalan előtt 1208-1235 között létrejött egyezségek, végrendelkezések, adásvételi és egyéb ügyek szerződésének kivonatait tartalmazza, nagyobb része pedig olyan tüzesvaspróbák, istenítéletek lajstroma, amelyeket a nagyváradi székesegyház előcsarnokában, Szent László sírja előtt tartottak. A lajstrom több mint 30 vármegyét, 600 községet, 2500 személyt említ meg. Helynevek: pl. Szerep (Scerep), Szántó (Zamtou), Keserű (Quesereu). Személynevek: Nemhisz (Numhiz), Ölyves (Vlues), Fehéra (Fehera). Tárgyraggal ellátott személynevek: Bélát (Belat), Medvét (Meduet).

A kor nyelvének megismerése szempontjából különleges figyelmet érdemel a magyarok eredetéről és a honfoglalás történetéről írt mű, Anonymus Gesta Hungaroruma ('A magyarok cselekedetei'). Szerzője - saját állítása szerint - azért írta, hogy a magyar nemzet a saját eredetének és honfoglalásának történetét ne "parasztok hamis meséiből vagy a regösök csácsogó énekéből hallja meg". Anonymus valóban jól ismerte a magyar tájakat, a városok, folyók fekvését és nevét, ám a honfoglalás körülményeiről nem rendelkezett pontos adatokkal. Művét regényes formában írta, kitalált nevekkel és történetekkel.

A mű szórványai között közszavakat (pl. zerelmes 'szeretetreméltó', aldumas 'áldomás'), valamint számos hely- és személynevet találunk. Ezek a nevek azonban nem a honfoglalás korának, hanem jóval a honfoglalás utáni időnek, az 1200 körüli éveknek a nyelvállapotára jellemzők. Anonymus ugyanis a saját korának földrajzi neveit vetítette vissza a honfoglalás korára, sőt a személyneveket is ezekből a földrajzi nevekből alkotta meg. A vitézek és idegen vezérek közül pl. Zobort a Zobor hegyről, Zalánt Szalánkeménről, Gyalút Gyalú váráról, Elkölcsöt a Szabolcs vára melletti Elkölcs falu nevéről nevezi el. Anonymus névmagyarázó hajlama abban is megmutatkozik, hogy a helynevekre számos naiv magyarázatot, népetimológiát is ad. Szerinte pl. Esküllőt azért nevezik így, mert ott a magyarok esküt tettek; Szerencs nevét a szerelemmel hozza kapcsolatba, Munkács nevét pedig arra vezeti vissza, hogy ott sok munkát végeztek.

A szövegemlékek

A kor nyelvének megismerésére a szövegemlékek adják a legtöbb lehetőséget. A korai ómagyar korból négy rövid szövegemlékünk maradt fenn. Ezek latin nyelvű egyházi szertartáskönyvekbe másolt úgynevezett vendégszövegek. Mindegyiküket a keresztény egyházi szertartásokban való élőszóbeli felhasználásra készítették. Ezek az emlékek tehát a korai magyar kereszténység első magyar nyelvű megnyilatkozásai. Minden valószínűség szerint nem egyedi, alkalmi alkotások, hanem leírójuk, illetve másolójuk már ismert és többször ismételt szövegeket foglalhatott írásba. Megformálásuk, magas nyelvi szintjük arra mutat, hogy az Árpád-kor anyanyelvi műveltsége igen fejlett lehetett.

A legkorábbi jelenleg ismert magyar nyelvű szövegemlék a 12. század végéről a Pray-kódexben fennmaradt Halotti beszéd és könyörgés. Első része, maga a beszéd valószínűleg nem szó szerinti fordítás, hanem emlékezetből való, magyar nyelvű tolmácsolása egy latin temetési beszédnek. Leírója nyilván maga is sok hasonló beszédet mondhatott, mielőtt a ránk maradt szöveget írásban rögzítette. Komor szavakkal emlékeztet a bűnbeesésre s arra, hogy az első ember a paradicsombeli tilalom megszegésével az egész emberiség számára halált evett. A beszéd ritmikus prózában írt, kérdésekkel és rájuk adott válaszokkal tagolt, szó- és mondatismétlésekkel teli, szinte a vers és a próza határán álló, különleges műfajú szöveg.

Hatását különféle költői eszközök fokozzák, mint pl. a figura etimologika: "halálnak halálával halsz"; rokon értelmű szavak: "jorgasson őneki és kegyedjen" (irgalmazzon és kegyelmezzen); alliterációk: "mennyi malasztban", "hallá holtát". A Halotti beszéd második része, a halottért való könyörgés már a hivatalos egyházi szöveg fordítása. A emlék szövegtagolása tudatos eljárásmódot árul el: a pont és az utána következő nagybetű a mondatok, a pont és az utána következő kisbetű a tagmondatok elkülönítésére szolgál.

A Königsbergi töredék és szalagjai a 13. század elejéről származó Mária-dicséret. Szövegét litániaszerűen mondogathatták. Három töredékes szövegrészletből áll. Első része maga a "Töredék", ez Mária szűzanyaságán való elmélkedés. Második része színes, párbeszédes stílusban beszéli el Gábriel arkangyal küldetését, majd az angyali üdvözlet szavait. Az angyali üdvözletre utaló, "üdvözlégy" kezdetű ima itt jelenik meg nyelvünkben először. A szövegtöredék harmadik része egy középkori Mária-legenda részlete, amelyben a legendaíró ismét Mária anyaságán elmélkedik. Költői szépségű stíluseszközöket (figura etimologikát, alliterációt) itt is találunk; pl.: "királyok királyának szent arany oltára", "angyaloknak asszonyához", "világon való bűnösök".

Az Ómagyar Mária-siralom az első ismert magyar nyelven írott vers, amely a 13. század közepéről származik, és korai költészetünknek - s egyben egész irodalmunknak is - egyik legszebb, leglíraibb darabja. A keresztfa alatt álló fájdalmas anya, Szűz Mária kesereg szent fia szenvedésén és igazságtalan halálán. Fiát jajgatva szólongatja, majd kéri, hogy őt is öljék meg szent fiával együtt. A szerző a kétütemű sorokban írt vers szépségét különféle nyelvi eszközökkel növeli. Így pl. hasonlatokkal: "édes mézül", "véred híul vízül"; rokon értelmű szavakkal: "búval aszok epedek", "fogva, húztozva, ... ölöd"; alliterációkkal: "siralommal sepedek", "választ világomtól"; figura etimologikákkal: "Világ világa, virágnak virága". Az Ómagyar Mária-siralom, amely elkerüli a latinizmus buktatóit, a magyar irodalmi szövegformálásnak magas szintjét képviseli, s szerzőjének kiváló nyelvi és ritmikai-zenei érzékét bizonyítja.

A 13. század második feléből való Gyulafehérvári sorok néven ismert emlék részei voltaképpen nem alkotnak összefüggő szöveget, hanem szentbeszéd-vázlatok, illetőleg szentbeszédek ritmikus prózai formában kifejtett vezéreszméi. Az emlék három részből áll. Az első egy újévi prédikáció vázlata, s azt a gondolatot fejtegeti, hogy mit jelent Jézus neve az embernek. A második Tamás apostol ünnepével kapcsolatos, s arra a kérdésre válaszol, hogyan látják a hívők Krisztust. A harmadik egy nagyheti prédikáció számára azokat a körülményeket sorolja fel, amelyek Krisztus szenvedéseit lelkileg különösen fájdalmassá teszik. A Gyulafehérvári sorok tulajdonképpen határterület az élőbeszédre és írásra szánt szöveg között. Valószínűleg nem versnek készült, de mondatszerkezetének szabályossága, egymással ritmikusan összecsengő sorai vershez teszik hasonlóvá.

A glosszák

Szellemi és anyagi művelődésünk emlékét őrzik, ezért művelődéstörténeti szempontból is nagy értéket képviselnek a korból fennmaradt glosszák. Ebből az időszakból három glosszát ismerünk. Ezek: az 1230 körül keletkezett, 11 magyar szót tartalmazó Oxfordi glosszák, az 1290 körüli időből való, 4 magyar szóból álló Vatikáni glosszák és a Leuveni glosszák. Ez utóbbi az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó kódexben van. Kilenc magyar szóból áll.

A KOR NYELVI RENDSZERE

A mássalhangzók köre kibővült a c és zs, majd a kor végén a ty hanggal. A szókezdő ajakkerekítéses zöngés réshang (β) v-vé vált. Az ősmagyar dzś-t a kor végén már gy-nek ejtették. Eltűnt viszont a k és g képzési helyén ejtett χ és γ. A magánhangzók körében a kor végére befejeződött a tővégi rövid i és u lekopása. A Tihanyi alapítólevélben még találunk tővégi magánhangzóval írt alakokat: hodu, utu; ezek azonban a 13. századra már szórványossá válnak (ritkább hangok).

A magánhangzók egyéb változásai színesebbé, hangzósabbá tették a kiejtést. A mély hangú i magas hangúvá lett. Az egyik legfontosabb fejlődés a magánhangzók egy részének alacsonyabb nyelvállásúvá, nyíltabbá válása: i>ë, ë>e, u>o, o>a. Egyes magánhangzók kiejtése ajakkerekítéssel módosult: i>ü, ë>ö, å>a. Felgyorsult a kétnyíltszótagos tendencia is. Ezekkel a tendenciákkal szemben viszont olykor az ellenkező irányú tendencia is érvényesült. A kettőshangzók - egy teljes nyomatékú és egy csökkentett nyomatékú hangból álló hangkettősök - hosszú magánhangzókká egyszerűsödnek: ou>ó, ou>ú, iü>ëü>ő, iü>üü>ű.

A szótövek rendszere a korai ómagyar korban már hasonló a maihoz. Az ige- és névszóképzésben az ősi, egyelemű képzőkön (pl. -d, -r, -s, -sz, -z, -l igeképző, -d, -a/-e, -g, -k, -m, -r, -s névszóképző) kívül használják már a testesebb képzőket is; pl. a -dok/-dek/-dök, -dít/-dul-dül, -lal/-lel, -tat/-tet, -hat/-het igeképzőket, a -csó/-cső, -ócs/-őcs, -hó/-hő, -ók/-ők, -nok/-nek/-nök névszóképzőket. Jelentkeznek az ősi, illetőleg az ősmagyarban kialakult igei mód- és időjelek is. A többes szám első személyére utaló -muk/-mük igei személyrag a hasonló alakú névszói birtokos személyjellel párhuzamosan -unk/-ünk-ké válik.

A névszóragozás rendszere a kor folyamán még folyamatos mozgásban van; fejlődése még a kései ómagyar korban is tart. Az ősmagyar korból hagyományozódott elemi ragokon (pl. -t tárgyrag, -á/-é, -n, -l, -t helyhatározóragok), valamint az ezekből bővült ragokon kívül újabb, testesebb ragok is megjelennek: -val/-vel, -nak/-nek, -ban/-ben, -ról/-ről. Egyes névutók raggá válnak. Az átmenetet mutatja pl. a -ra/-re fejlődése: a Tihanyi alapítólevélben még névutó: ohut cuta rea 'óút kútja reá', azah fehe rea 'aszófő reá' - de a 13. században már rag: Balwankure 'Bálványkőre'. Az egyes határozóragok szerepköre is kibővül; pl. az eredeti helyhatározói szerepű -ban/-ben állapothatározói funkciót is felvesz.

A szószerkezetek és mondatok felépítéséről, típusairól elsősorban a szövegemlékek tudósítanak. A kor mondatrendszere szilárd és változatos volt. A szövegekben már majdnem minden ma élő mondat- és szószerkezetfajtát megtalálunk. Példák az egyszerű mondatokra: Halotti beszéd és könyörgés: "mondá neki" (kijelentő); Königsbergi töredék és szalagjai: "ki legyen neki atyja" (kérdő); Ómagyar Mária-siralom: "Kegyedjetek fiamnak" (felszólító). Az emlékek műfaji megkötöttsége (prédikáció, vers) miatt aránylag sok felkiáltást találunk; pl.: Halotti beszéd és könyörgés; "Szerelmes barátaim!"; Ómagyar Mária-siralom: "Óh nekem! én fiam".

Az összetett mondatok között az alárendelő mondat még ritka. A ha kötőszós mellékmondatnak ekkor még tisztán időhatározói szerepe van. Pl.: Königsbergi töredék és szalagjai: "Fel ... mennybe ha tekinte, ékesen téged ... ha láta".

A szószerkezetek felépítésének az ősmagyar korban kialakult módja az ómagyar korban megszilárdult. Az állítmány igei, névszói és névszói-igei szófajú volt. Alanyként névszó és főnévi névmás egyformán előfordult. Az alanyt és az állítmányt személyben egyeztették, a számbeli egyeztetés a névszói-igei állítmány esetében nem mindig valósult meg. Az igét és az igenevet tárggyal és különféle határozókkal bővítették. Sok az igeneves szerkezet. Ebben a korban már jelentkeztek az elvont viszonyokat kifejező vonzatok is. A főnév bővítményei közül a minőségjelző és a birtokos jelző már a Tihanyi alapítólevélben megtalálható. A birtokos jelzős szerkezet eredetibb, jelöletlen alakja erre a korra már az összetétel felé halad; pl. Halotti beszéd és könyörgés: bírságnap; Megyehatár (Magyar oklevél-szótár). A birtokos jelzős szerkezetekben a -nak/-nek ragos birtokos jelzők száma a kor vége felé erősen felszaporodott. Az értelmező jelző még aránylag ritka; szerepe elsősorban a hangulatteremtés, a stílus élénkítése; pl. Halotti beszéd és könyörgés: "mi ősünket, Ádámot"; Königsbergi töredék és szalagjai: "boldog anya, szűz Mária".

A melléknév és számnév bővítményei szórványosan ugyan, de megtalálhatók a szövegekben. Sőt, van adatunk a melléknév vonzatára is: Königsbergi töredék és szalagjai: "malaszttal teljes". A szövegek mellérendelő szerkezetei csaknem mind kapcsolatos viszonyt fejeznek ki. Kötőszó nélküli szerkesztésmódjuk főként az Ómagyar Mária-siralomban fordul elő.

A szószerkezetek és mondatok szórendje többnyire az ősmagyar korból hagyományozódott és a ma is élő szórendet őrizte. A bővítmény általában megelőzte a szerkezet alaptagját. Szigorú kötöttség csak a jelző és az értelmező szórendjében mutatkozott: a jelző mindig a jelzett szó előtt, az értelmező az értelmezett szó után állt.