FEGYVERZET

A 10. század végéig a magyar sereget szinte kizárólag a könnyűlovasság alkotta. A távolsági és a közelharc fegyverei: a visszacsapó íj, az ívelt pengéjű szablya, a zászlós lándzsa, a különböző típusú fokosok-balták. A védőfegyverzetet bőr páncél és sisak alkotta, pajzsra vonatkozó leletet egyelőre nem találtak az ásatások során. A legfontosabb harci eszközük, az íj összetett, ún. reflex típusú volt. A puhafából vagy nádvesszőből készült nyilaknak vashegyet kovácsoltak. Az íjászfelszerelést az övre függesztették: az íjtegezt a bal, a nyíltegezt a jobb oldalra. Hajítólándzsa és döfőlándzsa csak ritkán fordult elő a sírmellékletek között, bár a források szerint használtak ilyen eszközöket is eleink. A közelharc fő fegyvere azonban sokáig a szablya maradt, amelynél lefelé lendítve az él, felfelé vágásnál a penge egyharmadában visszaköszörült fokél veszélyeztette az ellenfelet vagy annak lovát. Ezeken kívül tőr, harcibalta és ritkábban buzogány tartozott a fegyverzetükhöz.

A hadsereg szerkezetének átalakulása a fegyverzet változásán is lemérhető: a 10. század utolsó harmadától az Európában általános viking döfőlándzsák, Karoling szárnyaslándzsák és a kétélű kardok is használatba kerültek a magyar vitézeknél . A 11. századra a nehézlovasság is kialakult. E koraközépkori lovagok páncélinget és nadrágot viseltek, vaslemezes, vagy gyűrűpáncélos sodronyinggel védekeztek, alatta bőring, vagy kabát védte a testüket. Egyetlen sírból vas lemezsisak is előkerült.