GREGORIÁN ÉNEK

A "cantus gregorianus"-t a hagyomány Nagy Szent Gergely pápának (590-604), a középkor nagy szervező egyéniségének tekintélyéhez kapcsolja. A gregorián korális a katolikus egyház latin nyelvű, egyszólamú liturgikus (istentiszteleten használt) éneke, amely az első évezredben kiformálódó és gazdagodó szertartásrenddel (mise, zsolozsma) együtt alakult ki. A gyökereiben még zsidó liturgikus énekre (templomi, zsinagógai istentisztelet) és a sokszínű mediterrán zenei gyakorlatra (közéleti, házi zenélés) visszanyúló énekmód bár tartalmilag újat hozott, kifejezési eszközeit nézve felhasznált mindent e kultúrákból, ami a tartalomhoz illő volt.

A gregorián létmódja és áthagyományozódása a népzenékhez hasonlóan képzelhető el; s a szájbeli átörökítésből következően a gregorián ének is helyi változatokban élt (ógall, óitáliai énekstílusok). A repertoárjában és előadásmódjában egyaránt sokszínű gregorián dallamkincs ugyanakkor lényegi egységet mutatott Európa-szerte a középkor végéig. Ennek talaján sarjadt ki a 9. századtól a többszólamú zenei gyakorlat, s ezzel egyidőben jelent meg a bizánci ekfonetikus (hangsúlyjelekhez hasonló) középkori hangjegy-, vagy neuma-írás (neuma: intés). A neumák (hangjegy-csoportok) csak a dallam irányát jelezték - tehát emlékeztető jellegűek voltak - , a hangok magasságáról nem adtak pontos felvilágosítást. Arezzoi Guido (992 k. - 1050) kottaírás-reformja nyomán vált általánossá a terctávolságú vonalak és a betűkulcsok használata, s teremtődött meg ezzel a pontos hangmagasság jelölésének lehetősége. Magyarországon a keresztény hit átvételével együtt honosodott meg a gregorián énekanyag (mintegy 3-4.000 tétellel), s ez a későbbiekben - a helyi dallamváltozatok kialakulásán túl - önálló alkotásokat is eredményezett (magyar szentek - István király, Imre herceg, László király - zsolozsmái).