[1] J.-J. Rousseau elméletében, amit Robespierre és a jakobinusok is követtek, a társadalmi szerződés a törvényhozók fikciója, s arra szolgál, hogy más módon okolja meg az állam kialakulását, illetve a kormányzat és az egyének kapcsolatait, mint az isteni jog, az atyai hatalom, illetve a társadalmi szükségszerűség. Ez a kálvinistáktól kölcsönzött elmélet 1764-ben haladást jelentett, mert az volt a célja, hogy egy ésszerű törvényre vezesse vissza mindazt, amit addig a természeti vagy vallási törvények folyományaként kezeltek. A szövetségi rendszerben a társadalmi szerződés több mint fikció; pozitív és tényleges egyezmény, amelyet valóban előterjesztettek, megvitattak, szavazásra bocsátottak és elfogadtak, s rendszeresen módosítanak a szerződő felek akarata szerint. A szövetségi szerződés és Rousseau, illetve a 93-asok szerződése közötti különbség a valóság és a feltételezés közötti különbségnek felel meg.

[2] A svájci konföderáció huszonöt szuverén államból áll (tizenkilenc kantonból és hat félkantonból), s kétmillió-négyszázezer lakosa van. Huszonöt alkotmány irányította tehát, amelyek egyenként hasonlatosak a mi 1791-es, 1793-as, 1795-ös, 1799-es, 1814-es, 1830-as, 1848-as, 1852-es alkotmányainkhoz; ezen felül létezik egy olyan szövetségi alkotmány, amihez hasonlóra Franciaországban természetesen nem találunk példát. Ennek az alkotmánynak a szelleme az alábbiakban idézett törvénycikkek összességének felel meg:

"2. törvénycikk: A konföderáció célja, hogy biztosítsa a külföldi hatalmakkal szemben a haza függetlenségét, hogy fenntartsa a belső rendet és nyugalmat, hogy támogassa a szövetkezettek jogait és szabadságát, s hozzájárulhasson közös virágzásukhoz.
3. törvénycikk: A kantonok önállóak, vagyis önállóságukat nem korlátozza a szövetségi hatalom, s mint ilyenek, gyakorolják mindazokat a jogokat, amelyeket nem utaltunk a szövetségi hatalom hatáskörébe.
5. törvénycikk: a konföderáció garantálja a kantonok területi épségét és szuverenitását a 3. törvénycikkben megfogalmazott határokon belül, alkotmányaikat, a nép szabadságát és jogait, az állampolgárok alkotmányos jogait, s azokat a jogokat és hatásköröket, amelyeket a nép a hatalmakra ruházott át."

Vagyis a konföderáció nem kifejezetten egy állam: szuverén és független államok tömörülése, amelyek egy kölcsönös garanciát biztosító szövetséget alkotnak. A szövetségi alkotmány sem az, amit Franciaországban chartán vagy alkotmányon értenek, vagyis az ország közjogainak kivonata; a ligába való tömörülés feltételeit, vagyis az államok jogait és kölcsönös kötelezettségeit az egyezmény tartalmazza. S végül, amit szövetségi hatalomnak neveznek, egyáltalán nem a kormány megfelelője: csupán egy olyan ügynökség, amit az államok hoztak létre azoknak a közös funkcióknak az ellátására, amelyekről az egyes államok lemondtak, s ily módon szövetségi hatáskörbe kerültek.

Svájcban a szövetségi hatalom a huszonöt kanton népei által választott tanácskozó testületből, s az e testület által kinevezett, héttagú végrehajtó tanácsból áll. A szövetségi tanácskozó testület és a tanács tagjainak megbízatása három évre szól; s minthogy a szövetségi alkotmány bármikor felülvizsgálható, jogaik és személyük bármikor visszavonható, illetve visszahívható. A szövetségi hatalom tehát, a szó szoros értelmében olyan megbízatás, amelyek ellenőrzése teljes egészében a megbízók kezében van, s hatásköre a megbízók szándéka szerint változik.

[3] A szövetségi közjog számos nehéz kérdést vet fel. Például: vajon tagja lehet-e egy konföderációnak egy rabszolgatartó állam? Úgy tűnik, nem, mint ahogy egy abszolutista állam sem: a nemzet egy részének rabszolgasága egyben a szövetségi elv tagadása. Ilyen megvilágításban meglehetősen megalapozottnak tűnik a déli Egyesült Államok elválásra irányuló törekvése, hiszen nem áll szándékukban, legalábbis azonnal nem, hogy biztosítsák az emancipált fekete bőrűek számára a politikai jogok teljességét. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy Washington, Madison és az Unió többi alapítója más véleményen volt; a szövetségi szerződésben elfogadták a rabszolgatartó államok meglétét. Tény viszont, hogy napjainkban e természetellenes szövetség felbomlásának vagyunk tanúi: a déli államok a rabszolgatartás fenntartása érdekében egységes alkotmányra törekszenek, az északiak pedig, a szövetség fenntartását tartva szem előtt, deklarálják a rabszolgák deportálását.

Svájc 1848-ban megreformált szövetségi alkotmánya az egyenlőség szellemében oldotta meg ezt a kérdést; a 4. törvénycikk kimondja: "a svájciak a törvény előtt egyenlőek. Svájcban nincsenek sem alattvalók, sem helyi, születési, személyi vagy családi előjogokkal rendelkezők." E törvénycikk hatályba lépésétől (amely megtisztította Svájcot minden arisztokratikus elemtől) datálódik az igazi szövetségi svájci alkotmány.

Érdekütközések esetében jogában áll-e a szövetkezett többségnek az egyezmény felbonthatatlanságával érvelve szembeszegülni a szeparatista kisebbséggel? A nemleges választ hangsúlyozta 1846-ban a Sunderbund a svájci többséggel szemben; ugyanígy vélekednek napjainkban az amerikai unió déli konföderáltjai, szemben az északi szövetkezett államokkal. Én úgy vélem, hogy a szeparáció teljesen jogos, amennyiben a kantonális önállóság olyan kérdéséről van szó, amit nem foglaltak bele a szövetségi szerződésbe.

[4] Háromféle módon lehet törvényt értelmezni attól függően, hogy az erkölcsi lény nézőpontja, minősége a hívőé, a filozófusé vagy az állampolgáré.

A törvény Istentől kapott parancsolat, amit egy kompetens hatalom közvetít az embernek; ez a teológia és az isteni jog definíciója.

A törvény a dolgok kapcsolatának kifejeződése; ez a filozófus definíciója, Montesquieu megfogalmazásában. [Montesquieu írta A törvények szellemében: "A törvények a legszélesebb értelemben véve a dolgok természetéből fakadó szükséges kapcsolatok." (A szerk.)]

A törvény az emberi akarat egyeztetett alapszabálya (lásd De la Justice dans la Révolution et dans l'Église, 8. tanulmány); ez a szerződés és a szövetkezés elmélete.

Minthogy az igazság egy, bár aspektusai változóak, e három definíció egymásba folyik, s lényegüket tekintve azonosaknak tekinthetők. De a belőlük fakadó társadalmi rendszer más és más: az első szerint az ember a törvény, illetve létrehozója vagy képviselője alávetettjének hirdeti magát; a harmadik esetben magáévá teszi a törvényt, és megfosztja minden hatalomtól, végzetszerűségtől, uralomtól. Az első formula a vallásos emberé, a második a panteistáé, a harmadik a republikánusé. Csupán ez utóbbi egyeztethető össze a szabadsággal.

[5] Az 1848-as svájci szövetségi alkotmány szerint a konföderációnak jogában áll egy svájci egyetem létrehozása. Ezt az elképzelést erős támadások érték, mert sokan a kantonok szuverenitásának megsértését látták benne, s véleményem szerint helyes politikát követtek. Nem tudom, lett-e a tervnek folytatása.

[6] Svájcban van egy szövetségi költségvetés, amellyel a szövetségi tanács rendelkezik, de ez csak a konföderáció ügyviteléhez használható, s nincs semmiféle kapcsolatban a kantonok és a városok költségvetésével.

[7] Svájci szövetségi alkotmány, 13. törvénycikk: "A Konföderáció nem tarthat fenn állandó hadsereget." - Javaslom, az egységes köztársaság hívei gondolkodjanak el ezen a törvénycikken.

[8] Egy korábbi munkámban (De la Justice dans la Révolution et dans l'Église. 4. tanulmány, belga kiadás.) azt írtam, hogy az 1814-es esztendő megnyitotta Európának az alkotmányok korát. Az ellentmondás rögeszméje gúnyos megjegyzéseket csalt ki bizonyos emberekből, akik vaktában belekeveredtek a napi történelmi politikai zűrzavarokba, ügyekbe és intrikákba, jóllehet tudatlanságuk odáig terjed, hogy még századuk kronológiájával sincsenek tisztában. De pillanatnyilag számomra nem ez az érdekes. Az alkotmányok kora nagyon is reális, és megnevezése is igen találó, az Augustus által meghirdetett actiumi korral való analógiára utal, melyről Augustus az Antonius felett Actiumnál a Jézus Krisztus születése előtti 31. évben aratott győzelmét követően beszélt. Ez a két kor, az actiumi kor (l'ére actiaque) és az alkotmányok kora közös annyiban, hogy mindkettő teljes megújulást hirdetett a politikában, a gazdaságpolitikában, a közjogban, a szabadságjogok és az általános társas jelleg megvalósítása területén. Mindkettő békekorszakot nyitott, s mindkettő jól mutatja, hogy a kortársak tudatában voltak a kibontakozó általános forradalomnak, s mindkettő tanúsítja, hogy a nemzetek vezetői ebben részt kívánnak venni. Csakhogy a császárság orgiája által megcsúfolt actiumi kor a feledés homályába hullt; még a nyomát is eltörölte a keresztény kor, amely másfajta, de csakugyan grandiózus módon ugyanazt az erkölcsi és népi megújulást kívánta jelezni. Hasonló lesz a helyzet az úgynevezett alkotmányok korával: Ugyanígy el fog tűnni a szövetségi és társadalmi korszak hatására, melynek mély és népi eszméje el kell hogy törölje 1814 burzsoá és megalkuvó eszméjét.

[9] Egy egyszerű számítás is kimutatja ennek nyilvánvaló voltát. Egy szabad államban az átlagos képzési idő, amiben mindkét nem képviselőinek részesülniük kell, nem lehet kevesebb, mint tíz-tizenkét év, ami azt jelenti, hogy körülbelül a teljes lakosság ötödrészére terjed ki, azaz Franciaországban hét és fél millió egyénre, fiúra és lányra a harmincnyolcmillió lakosból. Az olyan országokban, mint például Amerika, ahol a házasságokban több a gyerek, ez az arány még nagyobb lehet. Hét és fél millió mindkét nembeli egyénnek kell tehát tisztességes, jóllehet egyáltalán nem arisztokratikus irodalmi, tudományos, erkölcsi és szakmai képzést nyújtani. Hányan járnak jelenleg Franciaországban közép- és felsőfokú oktatási intézményekbe? Guillard statisztikája szerint 127.474-en. A többiek, vagyis 7.370.525 egyén arra ítéltetett, hogy soha nem léphet túl az elemi iskolán. De még azt sem végzik el valamennyien: a sorozóbizottságok évről évre növekvő számú írástudatlant regisztrálnak. Mit tennének a mi kormányzóink, kérdem én, ha meg kellene oldaniuk ezt a problémát, vagyis átlagos képzésben kellene részesíteniük 7.370.525 egyént azon a 127.474-en felül, akik jelenleg is iskoláztatásban részesülnek? Mit jelenthetne ebből a szempontból egy burzsoá monarchia egyoldalú egyezménye, egy paternalista birodalom jótékonysági szerződése, mire jutnának az egyház jótékonysági alapítványai, Malthus előrelátást sugalló tanítása vagy a szabad kereskedelemhez fűzött remények mire lennének jók? Belebukna ebbe önmagában minden közüdvi bizottság a legnagyobb forradalmi szigor mellett is. Ezt a célt csak a szakma tanulása és az iskolai képzés összekapcsolása által lehet elérni, ami minden tanulóból egyben termelőt csinál: ez pedig az általános szövetkezést tételezi fel. Nem ismerek nyomasztóbb feladatot a régi politika számára, mint ez.

[10] A központi vagy szövetségi hatalom és a helyi vagy szövetkezett hatalmak kapcsolatát fejezi ki a költségvetés elosztása. Svájcban a szövetségi költségvetés alig egyharmadát teszi ki annak az összegnek, amit Svájc a politikai élet finanszírozására fordít; a másik kétharmad a kantonális hatalmak rendelkezésére áll. Ezzel szemben Franciaországban a központi hatalom rendelkezik szinte az ország összes erőforrásával; a központi hatalom szabályozza a bevételeket és a kiadásokat, magára vállalja, hogy bizottságok útján maga igazgassa a nagyvárosokat, magát Párizst is, így ezek községtanácsai gyakorlatilag névlegesekké válnak, emellett felügyeli a községi javak felhasználását.

[11] Franciaország egy átlagos évben 30-35 millió hektoliter bort termel. Ez a mennyiség, kiegészítve az almaborral és a sörökkel, nem sokkal haladja meg azt a mennyiséget, amit 38 millió lakosa elfogyasztana, ha mindenkinek módja lenne eljutni Korinthoszba, vagyis meginnia osztályrészét a borból, a sörökből és az almaborból. Minek tehát külső piacot keresni, ha megvan a saját belső keresletünk? Ami még rosszabb, miután a belső piac az állami illetékek, a szállítási költségek, a különböző kényszerintézkedések stb. miatt némileg beszűkült, úgy vélték, külföldön lehet felvevőpiacot találni. De a külföld csupán a luxusborokra vevő, nem érdeklik az átlagos borok, mert nem nagyon kedvelik vagy mert túl drágának tartják: s végül a termelő nyakán marad az áru, mert nincs rá vásárló sem belföldön, sem külföldön. A Gironde az Angliával fennálló kereskedelmi szerződés alapján arra számított, hogy ott el tudja helyezni a bort; jelentős mennyiséget exportáltak Londonba, ám azok vevőre várva a dokkokban maradtak. Keressék ennek az oly sokszor idézett anomáliának az okát, s rá fognak jönni, hogy ez egy olyan okcsoportra vezethető vissza, aminek közös gyökere az egységes rendszer.