Ferrer vértanúsága
1909. október 13-án a barcelonai Montjuch erőd lövészárkában kivégezték Francisco Ferrer y Guardia spanyol nevelőt és szabadgondolkodót. A hamis tárgyalást követően, melynek során semmiféle szilárd bizonyítékot nem hoztak fel ellene, egy katonai bíróság bűnösnek találta őt népfelkelésre való lázításban. A felkelést a kormányerők egyetlen hét - a "Gyászos Hét" - alatt leverték. A szocialista iskolák alapítójának, Ferrernek kivégzése nemzetközi felháborodást váltott ki. Radikális körökön kívül kevéssé ismert alakja egy csapásra az érdeklődés központjába került. Az Atlanti-óceán mindkét oldalán tiltakozó gyűléseket és tüntetéseket tartottak. Számos európai városban az ő nevére kereszteltek újra utcákat, emlékének pedig szobrokat állítottak. A legfontosabb azonban az volt, hogy a példája nyomán fellángoló, a libertariánus oktatást célul kitűző mozgalom gyorsan terjedt az egész világon.
Ki volt hát Ferrer? Miért lett nemzetközi mártír? Anarchista volt-e vagy sem? Társadalmi lázadásra tanított-e iskolája? Részese volt-e a király meggyilkolására szőtt összeesküvésnek? Hetven év múltán neve máig vita tárgya. Továbbra sem könnyű elválasztani a tényeket a fantázia szüleményeitől, az igazságot a hazugságoktól és félhazugságoktól. Mégis eleget tudunk Ferrerről és munkásságáról ahhoz, hogy megértsük, neve miért forrott egybe a modern nevelés fogalmával, és - ebből következően - a spanyol hatóságoknak miért kellett megszabadulniuk tőle.
Francisco Ferrer 1859. január 10-én született egy Barcelonához közeli farmon; fiának kivégzésekor anyja még ugyanott élt. Noha szülei hithű katolikusok voltak, egyik nagybátyja szabadgondolkodó, első munkaadója pedig - egy gabonakereskedő - harcos ateista volt. A lázadás szelleme, úgy tűnik, Ferrer vérében volt. Független jellemű fiatalemberré nőtt, erőszakosan egyházellenes nézetekkel és az összeesküvő kalandok iránti hajlammal. 1882-re szabadkőművessé és radikális republikánussá lett, a párizsi száműzetésben élő Manuel Ruíz Zorilla* követőjévé. Mint a Barcelona és a francia határ közötti vasútvonalon szolgálatot teljesítő kalauznak, Ferrernek módjában állt, hogy Ruíz futárjaként tevékenykedjen, illetve, hogy politikai menekülteknek a határon való átjuttatásában segítsen. 1885-ben maga is részt vett egy kudarcba fulladt köztársasági felkelésben, és Franciaországban kényszerült menedéket keresni.[1]
A következő tizenhat évet Ferrer és családja Párizsban töltötte. Három leánygyermek apjaként spanyoltanítással és megrendelésre történő boreladással kereste kenyerét. Egyidejűleg fizetés nélküli titkárként szolgált Ruíz mellett, annak 1895-ben bekövetkezett haláláig. Különböző radikális ügyekből vette ki részét: szenvedélyesen védelmezte Dreyfust, és küldöttként jelen volt a II. Internacionálé 1896-os, Londonban megrendezett kongresszusán. Párizsi évei alatt megerősödött egész életén át tartó ellenérzése az egyházzal szemben. Mint racionalista körök tevékeny tagja, tanított a Nagy Keleti Páholy szabadkőműves iskolájában, 1897-ben pedig ott volt a Prágában sorra kerülő Nemzetközi Szabadgondolkodó Kongresszuson.[2]
* Ruíz Zorilla, Manuel (1834-1895): spanyol köztársaságpárti politikus.
E tevékenységei során Ferrer sok emberrel került kapcsolatba, és új eszmék hatásának volt kitéve. "Tanult, elmélyedt és fejlődött" - ahogy Emma Goldman megjegyezte.[3] Ruíz halála következtében függetlenné válva, a radikális republikanizmustól a szélsőbaloldalhoz pártolt. Az anarchista irodalom tanulmányozása, illetve az anarchista klubok gyakori látogatása olyan kiemelkedő francia anarchistákkal hozta ismeretségbe, mint Louise Michel*, Elisée Reclus és Sebastian Faure, valamint Charles Malato és Jean Grave, akikkel szoros barátságot kötött. Kapcsolatban állt száműzetésben élő spanyol anarchistákkal is, mindenekelőtt Anselmo Lorenzóval* és Fernando Tarrida del Mármollal. Személyes tulajdonságaik hatása alatt és eszméik vonzásában kezdte magát elvtársuknak tekinteni. Az 1890-es évek végére kialakította "az egyén intézményes korlátoktól mentes szuverinitásán" alapuló filozófiáját. [4]
Ferrer mint tanár, különleges érdeklődést tanúsított az oktatás iránt, mely kérdés mind anarchista, mind racionalista körökben heves vita tárgyát képezte. 1900-ban Jean Grave, a Les Temps Nouveaux szerkesztője közzétett egy széles körben olvasott kiadványt, amelyben szembeállította egymással a "burzsoá" és a "libertariánus" oktatást.[5] Ehhez hasonló művek egész áradata jelent meg nyomtatásban. Ferrer kielégíthetetlen étvágyat mutatott az effajta irodalom iránt. Képzeletét ezen felül rabul ejtette Paul Robin* cempuis-i iskolája, amely saját Esarela Modernájának modelljévé vált.
* Michel, Louise (1830-1905): francia anarchista tanítónő, költő. Részt vett a Párizsi Kommün barikádharcaiban. Új-Kaledóniába száműzték; 1880-ban tért haza. 1890-től Angliában élt, irodalmi tevékenységet folytatott.
** Lorenzo, Anselmo (1841-1914): spanyol anarchoszindikalista nyomdász, az I. Internacionálé spanyol szekciójának egyik alapítója. Proudhon követőjeként fellépett a munkáspárt megalakítása ellen és a szabad termelői társaságok mellett.
Robint, a libertariánus oktatás mozgalmának egyik fő úttörőjét 1890 decemberében nevezték ki a Párizshoz közeli Cempuis-ben működő Prévost Árvaház igazgatójává. Tizennégy éven át töltötte be ezt a feladatkört, és ez idő alatt lefektette egy fiúkat és lányokat egyaránt szolgáló "integrális" oktatás alapjait, melynek célja a tanulók szellemi és fizikai képességeinek kényszerítéstől mentes légkörben való fejlesztése volt. "Hitt abban" - mondta róla a Cempuis-be elzarándokló Emma Goldman -, "hogy bármekkora szerepet játsszon is az öröklődés, vannak egyéb, hasonlóan jelentős, ha nem jelentősebb tényezők, amelyek képesek megszüntetni vagy a minimálisra csökkenteni az úgynevezett első okot. Megfelelő gazdasági és társadalmi környezet, a természet levegője és szabadsága, egészséges testmozgás, szeretet és megértés, és mindenekfölött a gyermek szükségleteinek mély átérzése - mindezek el fogják tüntetni az öntudatlan gyermekiségre sütött kegyetlen, igazságtalan és bűnös bélyeget."[6] Szokásostól eltérő nevelési módszerei, illetve más, radikális tevékenységei miatt (egyik franciaországi úttörője volt a születésszabályozás bevezetését célzó mozgalomnak is) Robin a konzervatív kritikusok - világiak és egyháziak egyaránt - céltáblájává vált. Végül is, 1894-ben elmozdították pozíciójából. Az ok, miként Benjamin Tucker fanyar hangnemben írta, az volt, hogy "nem volt hajlandó azt tanítani az árváknak, hogy Franciaország nagyobb, mint a világ, vagy hogy Isten nagyobb, mint az ember".[7]
* Robin, Paul (1837-1912): franciatanár, intézetigazgató, a Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsának tagja. Az "integrális oktatás" híve, mely szerint a közösségi életben kell kifejleszteni a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi képességeit, hogy kialakuljon bennük a szolidaritás érzése és a kölcsönös segítség törekvése. Nézeteit 1880-94-ig cempuis-i árvaház igazgatójaként alkalmazta, ám ateizmusa és internacionalizmusa miatt eltávolították.
Robin azonban maradandó példát nyújtott. A cempuis-beli iskola távozása után is folytatta működését; 1897-ben pedig két tanítványa, Manuel Gedalvés és Emile Janvion megalakították a "Liga a Libertariánus Oktatásért" elnevezésű szervezetet, amely egy, a robini kísérlet irányvonalát követő párizsi iskola beindítását tűzte ki célul. A Libertariánus Iskola, ahogyan nevezni szándékozták, és amelyet olyan kiváló szellemek támogattak, mint Jean Grave, Louise Michel és Elisée Reclus, valamint Kropotkin és Tolsztoj, egy aktív, a szabadban folyó oktatást kívánt nyújtani, szemben az elsősorban könyvekből történő tanítással. A Liga Szabadság az oktatás révén című kiadványa szerint "a tudományokat és az irodalmat egyidejűleg, gyakorlati szemléltetéssel fogják tanítani, akár még az olvasás elsajátítása előtt. A gyerekek szemtől szembe kerülnek majd a Természettel, és evégből kirándulásokat tesznek a szabadba és az állatkertekbe."[8]
Tolsztoj személyes segítségét ajánlotta fel a tervhez. "Iskolában, tanítással kezdtem társadalmi tevékenységemet - írta a Les Temps Nouveaux-nak -, "és most, negyven évvel később még erősebb az a meggyőződésem, hogy csakis a képzés, a szabad képzés révén szabadulhatunk meg valaha is a dolgok jelenlegi, szörnyű rendszerétől és helyettesíthetjük azt egy racionális szerveződéssel."[9] Anyagi források hiányában azonban az iskola nem nyílhatott meg. Csak egy nyári iskolát hozhattak létre, amely mindössze egy évszakon át működött.
Noha Ferrer kétségkívül sohasem látogatott Cempuis-be, tudjuk, hogy találkozott és levelezésben állott Paul Robinnal, és hogy annak eszméi nagy hatást tettek rá. Aktív tagja lett ezenfelül a Robin alapította Emberi Megújulás Ligájának.
Az új évszázad kezdetén Ferrer álmodozni kezdett egy olyan, a cempuis-belihez hasonló libertariánus iskola alapításáról Spanyolországban, amelyben az oktatás racionális elveken nyugodna, és amelyben mindkét nemű gyermekek szabadságban és harmóniában tanulhatnának. "Szándékomban áll - írta barátjának, José Pratnak - egy olyan, egyenjogúságra épülő iskola létrehozása, amelynek az lesz a célja, hogy száműzzön az elméből mindent, ami az embereket elválasztja, a tulajdon, a haza és a család téves eszméit, hogy ezáltal megteremtse a szabadságot és jólétet, amelyre mindenki vágyik és amelyet senki nem ért meg teljesen."[10]
Ferrer álma hamarosan valósággá vált. 1900 márciusában ugyanis hatalmas összegű pénzt - közel egymillió frankot - örökölt Ernestine Meuniétől, egy középkorú francia hölgytől, akinek annak idején spanyolórákat adott. Meunié konvencionális világnézetű nő volt egészen addig, mígnem Ferrernek, a nagy meggyőzőerővel bíró tanárnak sikerült őt saját nézetének hívévé tennie, olyannyira, hogy halálakor a hölgy vagyonának felét hagyta rá. A váratlanul jött örökség lehetővé tette Ferrer számára, hogy visszatérjen Spanyolországba és Barcelonában megalapítsa a Modern Iskolát.
Ferrer 1901-ben, tizenhat évi franciaországi száműzetés után tért vissza Bercelonába. Széles körű nyugtalanság időszaka volt ez, olyan pillanat, melyben - az Egyesült Államokkal folytatott háborúban elszenvedett vereség, illetve a spanyol birodalom még megmaradt területeinek csaknem teljes elvesztése következtében - nagyszámú értelmiségi vitatta és kritizálta a spanyolországi állapotokat. Az oktatás a leginkább elhanyagolt területek közé tartozott. A társadalom minden eleme érezte az oktatási reform égető szükségességét. Spanyol népességének kétharmada nem tudott írni-olvasni. Az ország negyvenötezer városából csak tizenötezerben működött nyilvános iskola; és a legtöbb iskola, lett légyen az akár világi, akár egyházi, alig-alig felelt meg céljának felszereltségének és a tanárok képesítésének tekintetében. A tanárokat megeskették a katolikus dogma fenntartására, és a községi papok és kerületi felügyelők ellenőrzése alatt állottak.[11]
Az 1890-es évek Spanyolországban az oktatás, az ipar és a kormányzás régi rendje ellen támadó hullám emelkedését hozták. Az ország különböző pontjain fellángolt a világi oktatás megteremtéséért folyó spontán mozgalom, melyben radikálisok és liberálisok a tudomány, történelem és szociológia új eszméinek a tananyagba való beépítésére tettek erőfeszítéseket. Az 1898-as vereség után a nemzeti megújhodás vágya új közönséget teremtett ezen reformerek számára, és kiélesedtek a viták az írástudatlan tömegek legcélszerűbb oktatásának kérdésében.
Ferrer aktív résztvevőjévé vált ezen vitáknak. Az egyházzal, illetve annak az oktatás fölötti uralmával szemben érzett mélységes gyűlöletéből kiindulva egy olyan racionális iskolát követelt, amelyben a diákok nem a katolikus dogmák fojtogató szorításában, hanem szabadon, kötelezettség nélkül szervezhették meg saját tanulmányaikat. Ferrer, mint láttuk, azon európai nevelők egyik örököse volt, akik a dolgozó rétegek analfabetizmusának megszüntetését és felvilágosodását tűzték ki célul. Spanyolországban a racionalista oktatás hagyománya egyrészt a XIX. század negyvenes-ötvenes éveiben megjelenő republikánus és fourier-ista iskolákig, másrészt pedig a hetvenes és nyolcvanas években létrehozott nagyszámú anarchista és szekularista iskoláig vezethető vissza, melyek valójában egytől egyig kisegítő megoldásként, a kormányoppozíció akarata ellenére szerveződtek. Noha az első lehetett, aki vállalkozását "Modern Iskolá"-nak (Escuela Moderna) nevezte, Ferrer nemcsak Paul Robin, hanem Elias Puig katalóniai és José Sanchez andalúziai iskoláinak nyomdokait is követte, amelyek már korábban reagáltak a spanyol munkások független világi iskolák iránti igényére.[12]
Ami pedagógiai elméleteit illeti, Ferrer nagymértékben támaszkodott mind az előfutárokra, mind a kortársakra Rousseau-tól, Pestalozzitól* és Fröbeltől** Kropotkinig, Tolsztojig és Robinig. Közvetlenül kapcsolódott azon nevelési hagyományhoz, amely, a XVIII. század racionalizmusában és a XIX. század romanticizmusában gyökerezve, magában foglalt bizonyos hangsúlyáthelyeződést az oktatásról a tanulás folyamatára, a magolásra és memoralizálásra épülő tanításról a példa és tapasztalás általi tanításra, s a képzésről mint az életre való előkészítésről a képzésre mint magára az életre. A "szabadság az oktatásban" jelszavával ez a hagyomány meg kívánta szüntetni a konvencionális tanterem formalitását és fegyelmét, a korlátokat és rendszabályokat, amelyek elfojtják az egyén fejlődését, és az oktatást elválasztják a játéktól. Egyaránt szándékozta fejleszteni a szellemet és a testet, a készségeket és a tudást csakúgy, mint a műveltséget. Elítélve a dogmákat és babonákat, a hangsúlyt a józan észre, megfigyelésre és tudományosságra, illetve a függetlenségre, autonómiára és önbizalomra helyezte. A kényszer- és tekintélyelvűség ellenében a gyermek méltóságát és jogait hangoztatta, szeretetre, melegségre és gyengédségre ösztönzött a behódoltatással és parancsolgatással szemben. Szótárának kulcsszavai közé a "szabadság", "spontaneitás", "kreativitás", "egyéniség" és "önmegvalósítás" fogalmai tartoztak.
A libertariánus oktatás hirdetői a hagyományos iskolát egy "szabad" iskolával kívánták felváltani - egy vallási, politikai uralomtól, a hatalom bármilyen formájától szabaddá tett iskolával. Ferrer és elődei számára az egyház jelentette a nép felvilágosításának legnagyobb akadályát. Úgy tartották, hogy a gyermekeknek szabadgondolkodó és nem vallásos légkörben, "racionális" képzésben kell részesülniük. Miként Bakunyin kijelentette, az oktatásnak "nem a hiten, hanem teljes mértékben az értelem tudományos fejlesztésén kell alapulnia; nem a jámborságon és engedelmességen, hanem a személyes méltóság és függetlenség fejlesztésén; a feltétlen igazság és igazságosság kultuszán; és mindenekfölött a humanitás iránti tiszteleten, melynek mindenhonnan ki kell szorítania az istenimádatot". Az iskoláknak, teszi hozzá Bakunyin, meg kell szabadulniuk "az örökös és abszolút szolgaságba döntő Isten e fikciójától".[13] Harcos ateistaként Ferrer hasonlóképpen gondolkodott. A képzésnek, írta, vallásellenesnek kell lennie, mivel "a tudomány bebizonyította, hogy a teremtéstörténet csupán mítosz és isteni legenda". Ferrer célja Emma Goldman szavaival élve az volt, hogy "megszabadítsa a gyerekeket a babonaságtól és bigottságtól, a dogmák és a tekintélyelv sötétségétől".[14] Ferrer azonban az állami oktatást éppoly ártalmasnak látta, mint az egyházit. Hiszen az állam és az egyház egyformán igyekeztek távol tartani az új eszméket, amelyek aláaknázhatták a fennálló rendet. "Az uralmon lévők mindig is vigyáztak arra, hogy kezükben tartsák az emberek tanítását" - jelentette ki. "Mindenki másnál jobban tudják, hogy hatalmuk csaknem teljesen az iskolára épül, és ezért ragaszkodnak monopóliumuk megtartásához."[15]
* Pestalozzi, Johann Heinrich (1746-1827): humanista, demokratikus szemléletű svájci pedagógus; a munka és az oktatás összekapcsolásának híve.
** Fröbel, Friedrich Wilhelm August (1782-1852): német pedagógus, Pestalozzi követője. A játék és az alkotóképesség kialakításának összefüggését hangsúlyozta, elsősorban az óvodáskorban. Főműve: Embernevelés. Budapest, 1928.
Ferrer ezen kijelentéseiben a William Godwin utáni idők szabadgondolkodóinak nézetei visszhangoznak. Godwin Vizsgálódás a politikai igazságosság körében című, 1793-ban írott művét tekintik az állam elleni első, modern értelemben vett anarchista támadásnak.* Felfogása szerint a hatalom által irányított oktatás a politikai ellenőrzés eszközévé vált azáltal, hogy akadályozza "a tudomány és felvilágosodás haladását", mialatt igyekszik "minden elmét egy modell szerint formálni". A nyilvános iskolákat olyan fegyvernek látta, melyet az állam sokkal inkább arra használ, hogy polgárainak akaratát és jellemét alakítsa, illetve hogy a gyermekeket formálhatóvá és engedelmessé tegye, mintsem arra, hogy ösztönözze a független ítéletalkotást és a hatalommal szembeni kritikai magatartást. "Alaptermészeténél fogva az államhatalom szembeszegül az egyéni értelem fejlődésével - írta. - Mielőtt egy ilyen hatalmas gépezetet egy ilyen kétséges ügynök irányítása alá helyezünk, illik alaposan megfontolnunk, mit is cselekszünk valójában. Az államhatalom nem fogja elmulasztani, hogy azt saját erejének növelésére és intézményeinek fenntartására fordítsa."[16]
Godwinhoz hasonlóan, az iskola Ferrer számára sem volt más, mint "az uralkodás egy eszköze a hatalmon lévő osztály kezében". Az állam lojális polgárok kitermelésére használta az iskolákat; az egyház arra, hogy hívő közösségi tagok, a gyárosok pedig, hogy engedelmes munkások álljanak rendelkezésükre. Akik az oktatás ügyében felelősek, "sohasem az egyén felemelését, hanem szolgaságba döntését akarták". Ferrer hitt abban, hogy az emberek felszabadítása nem valósítható meg addig, amíg tudatlanságban tartják őket. A központi probléma tehát az volt, hogy megtörjék az egyház és az állam oktatás fölötti egyeduralmát, és egy olyan iskolarendszert hozzanak működésbe, amelyben "a gyerekek szabadon, mindenféle dogmatikus védnökségnek való alávetettségtől mentesen fognak fejlődni". Amire szükség van, hangoztatta, az "olyan iskolák létrehozása, melyekben, amennyire csak lehetséges, a szabadság szelleme fog uralkodni, ami, úgy érezzük, át fogja hatni a jövő egész oktatását".[17]
* A mű részletét l. kötetünk 7-29. oldalán.
A "szabadság az oktatásban" egyaránt jelentette a tanár, illetve az egyház és az állam hatalmától való szabadságot. A fennálló rendszerben, érvelt Ferrer, a tanár csupán az uralkodó osztályok ügynöke, akinek az a feladata, hogy megtanítson "a bennünket irányító társadalmi dogmák szerint engedelmeskedni, hinni és gondolkodni". Akár a katona vagy a rendőr, "a tanár mindig is előírt, kényszerített és erőszakot használt; az igazi tanár azonban az az ember, aki nem kényszeríti a gyerekekre a saját gondolatait és akaratát, hanem alkalmazkodik azok egyéni képességeihez".[18]
A Godwinhoz és Bakunyinhoz hasonló gondolkodók szerint az oktatás csak libertariánus környezetben virágozhat.[19] Élesen szembeszállva a kaszárnyaszellemű hagyomány módszerével, amely a leckének a kikérdezés és büntetés kombinációja általi besulykolására épült, a képzést inkább spontán folyamatnak tekintették, semmint olyan valaminek, amit rá kell erőszakolni a gyermekre. A gépies elsajátítás, a memorizálás és a begyakorlás - a konvencionális oktatás e legfontosabb alkotóelemei - elpusztítják a képzelőerőt és gátolják a gyerekek természetes fejlődését. Az akkori rendszer, amelyben elnyomták az eredetiséget és egyéniséget, ahol a középszerűséget és megalkuvást jutalmazták, ahol a gyerekeknek azt tanították, mit higgyenek, és nem azt, hogyan gondolkodjanak - egy ilyen rendszer még a legrugalmasabb diákban is elapaszthatta a kreativitás és kezdeményezőkészség minden forrását.
Az igazi tanár feladata következésképp az, hogy ösztönözze az önképzést, hogy engedje a gyerekeket a maguk útján fejlődni, nem pedig az, hogy egy előre meghatározott oktatási programot kényszerítsen rájuk. Nem szabad agyonnyomnia a diákokat a formális képzés súlyával. A hangsúlynak sokkal inkább a rögtönzésre és kísérletezésre kell helyeződnie. A merev programokat, a tanterveket és az órarendeket száműzni kell a tantermek falai közül, és az oktatásnak oly módon kell folynia, hogy a lehető legkisebb beavatkozást jelentse a diák szabadságába. Hiszen ha a gyermeket nem kényszerítik a tanulásra, akkor saját kíváncsisága fogja az őt érdeklő tárgyak felé fordítani, miáltal képzése természetesebb és kellemesebb, tartósabb és értelmesebb lesz.
Ez volt tehát Ferrer és elődei hitvallása. Mindez radikális szakítást jelentett a régi formulával, amely gépiesen, a szigorú fegyelem légkörében megtanult tényeknek az emlékezetbe való besulykolását írta elő. Elméletük elemei azonban a késő XVIII. századig vezethetők vissza. John Locke* már 1693-ban támadta "az oktatás ortodox módszereit", melyeket mint "a gyermekek emlékezetének szabályokkal és elvekkel történő megterhelését" jellemzett. Locke szerint a tanár igazi feladata az, hogy "kedvet és hajlamot ébresszen a gyermekekben a megtanulásra ajánlott dolgok iránt, melyek le fogják kötni szorgalmukat és buzgalmukat". Amennyire csak lehetséges, javasolta, a diákoknak meg kell kapniuk azt a szabadságot, hogy saját képességeiket fejleszthessék, és hogy a saját maguk által kiválasztott területeken dolgozhassanak.[20]
Híres regényében, az 1762-ben megjelent Émile-ben, Rousseau egy hasonló képzési módszert fejtett ki, amely lehetővé tenné, hogy a diákok saját hajlamaikat kövessék. Godwin volt azonban az, aki minden korábbi gondolkodót túlszárnyalva szabadította ki a gyermeket a hatalom béklyójából, és helyezte őt a tanulási folyamat középpontjába. Godwin határozottan elutasította a kényszer eszközeit alkalmazó oktatás gondolatát. "Az ember olyan teremtmény, aki szeret önmaga cselekedni, és az ilyen cselekedetében mérhetetlenül több szilárd egészség és erély található, mint az olyanokban, melyekre egy az övétől idegen akarat kényszeríti" - írta A Vizsgálódásban,[21] korának a képzéssel foglalkozó, talán leghaladóbb értekezésében. Ahelyett tehát, hogy olyan dolgok megtanulására kényszerítené a gyermeket, melyeket az nem hajlandó vagy nem képes megérteni, a tanárnak meg kell próbálnia segítve, bátorítva és a lehető legnagyobb cselekvési függetlenséget biztosítva a gyermek érdeklődését megnyernie. "Minden emberformájú teremtménytől - állította - csakis akkor várható el, hogy bármely dolgot megtanuljon, ha ő maga óhajtja azt, és ha valamilyen elképzeléssel bír annak hasznossága és értéke felől."[22]
* Locke, John (1632-1704): angol filozófus, a materialista szenzualizmus kidolgozója.
Godwin és Rousseau gondolatait a XIX. században egy egész sor, azonos nézeteket osztó híres és ismeretlen gondolkodó vette át, illetve fejlesztette tovább. Pestalozzi és Fröbel, Fourier és Owen, Proudhon és Stirner, Bakunyin és Spencer, Kropotkin és Tolsztoj - mind azt vallották, hogy a hagyományos oktatás gátolja a gyermek spontán fejlődését, akadályozza gyarapodását és elaljasítja jellemét. Valamennyien egyetértettek abban, hogy a szabadság kell az oktatás alapköve legyen; hogy a képzés az önfejlesztés folyamata, amely inkább kibontakozás mint befogadás, egy olyan eszköz, mely a pártatlan gyermeki szellemet táplálni, nem pedig formálni és elnyomni hivatott. Azt tartották, hogy a diákoknak maguknak kell eldönteniük, mit és hogyan tanulnak; hogy a tanár feladata nem más, mint szabad teret engedni számukra, erősíteni önbizalmukat és függetlenségüket. Írásaik egyik kedvelt metaforája volt az egyedül a természet táplálta, növekvő, kifejlődő és virágba boruló fa vagy virág képe.
Fröbel, az óvodai rendszer neves megalapítója, óvott attól, hogy a gyermeket egy darab, mások által kívánt formába önthető viaszként kezeljék. Az ember nevelése című művében olyan tanítási módszerért szállt síkra amely "nem irányításra és beavatkozásra épül", hanem "az örök törvénnyel összhangban minden emberi lényt belülről jövő, öntevékeny és szabad fejlődésre késztet".[23] A hasonló beállítottságú Fourier a gyermek személyiségének minden vonatkozásában teljes és szabad kifejlődését szorgalmazta, az "abszolút szabadságot" nélkülözhetetlennek tartva az egyéni gyarapodás és boldogság szempontjából.[24] Stirner pedig, az individualizmus német apostola, akinek Az egyetlen és tulajdona című művét minden idők legforradalmibb könyvének nevezték, "szabadságot hozó, nem pedig behódoláshoz vezető oktatást" követelt. Véleménye szerint az, hogy a tanár tények vagy meggyőződések átadójaként szerepel, egyfajta úr-szolga viszonyt teremtett, melyben "a szabadságot nem engedik szóhoz jutni". Az oktatás célja, hangoztatta, nem "hasznos polgárok", hanem autonómiával, függetlenséggel és önállósággal rendelkező "szabad emberek" kitermelése.[25]
Proudhon, Bakunyin és Kropotkin hasonló szellemben ostorozták a hagyományos nevelés terméketlenségét, amely, Kropotkin szavaival élve "felszínességhez, a dolgok papagájszerű ismételgetéséhez, szolgalelkűséghez és az elme eltompulásához" vezet.[26] Tolsztoj iskolája Jasznaja Poljanában egy alternatív rendszert nyújtott. Tolsztoj itt megpróbálta a gyakorlatba átültetni a korábbi libertariánus teoretikusok által hirdetett módszereket. Mikor 1861-es nyugat-európai útja során iskolákat látogatott meg, nem látott mást, mint "merev fegyelmet, a kezdeményezőkészség teljes hiányát, állandó csendet és engedelmességet követelő tanárokat, akik nem engedték a diákoknak, hogy azok kritizáljanak". Tolsztoj elutasította ezt a "kényszerítő szerkezetet"; a tanulást olyan kreatív és felszabadító folyamatnak látta, amely a páratlan gyermeki szellem gyarapítására hivatott, nem pedig arra, hogy a tanár előzetes nézeteinek megfelelő formába öntse azt. Úgy vélte, a tanár szerepe nem az, hogy bevéssen és beneveljen, hanem hogy sugalmazzon és bátorítson, hogy figyeljen és helyesbítsen. Pestalozzihoz és Fröbelhez, Godwinhoz és Stirnerhez hasonlóan, a diákokat ő is az önálló gondolkodásra és cselekvésre kívánta ösztönözni. Egyfajta "öntudatlan tanulást" szorgalmazott, egy olyan természetes folyamatot, melyben a gyermek nincs is tudatában annak, hogy tanítják. Az oktatást szerinte minden vonatkozásban a diák felszabadulásának szolgálatába kell állítani. "El kell érnünk, hogy a tanításnak csupán egyetlen ismérve legyen: a szabadság!" - írta Jasznaja Poljana című pedagógiai szemléjében. Hiszen az oktatás egyetlen és teljes célja a "gyermek szabadsága".[27]
A libertariánusok a nevelés talán első olyan teoretikusai voltak, akik védték a gyermekek jogait: alapvetően a felnőttekkel egyenlőnek tekintették őket, olyan embereknek, akik éppúgy igénylik a szabadságot és méltóságot. "A gyermek - írta Bakunyin 1866-ban - nem tekinthető sem szülei, sem a társadalom tulajdonának. Saját maga ura és jövőbeli szabadságának megteremtője." Következésképpen, a gyermeket nem szabad lenézni mint alacsonyabb rendű lényeket, hanem tisztelettel kell kezelni őket - nem mint "teremtményeket", hanem mint "teremtőket", ahogyan Stirner fogalmazta.[28]
Ez a magatartás az emberi természet alapvető jóságába vetett és minden libertariánus gondolkodó által osztott hitből fakadt. Az eredendő bűn tanát elutasítva azt hangoztatták, hogy a gyermek ártatlan a születés pillanatában, és hogy a rossz romlott környezetben, az elnyomó intézményekben gyökerezik. "Világrajöttünkkor sem erényt, sem bűnt nem hozunk magunkkal - írta Godwin, tehát - a gyermekben lakozó rossz mindig tanult dolog." Az e tételből kiinduló libertariánus oktatás így döntő jelentőségűvé vált. Hiszen ha a gyermek jellemét a környezet alakítja, akkor nem utolsósorban az iskolának kell olyan feltételeket biztosítania számára, melyek között nemesebb tulajdonságai bontakozhatnak ki. Más szavakkal: az oktatásnak szeretetre és szabadságra, nem pedig zsarnokságra és félelemre kell épülnie. "Nincs a világon annál szánalmasabb - mondta Godwin -, mint amilyen a minden pillantástól megrémülő, a tanár szeszélyeit szorongó bizonytalansággal figyelő gyermek."[29] Összhangban e filozófiával, a libertariánus iskolákban türelmet és jóindulatot tanúsítottak a diákokkal szemben. Előtérbe helyezték az önfegyelmet, a tanárok figyelmét pedig felhívták arra, hogy legyenek kedvesek és figyelmesek, hogy mondjanak le - miként Godwin írta - "a kemény hangnemről és a parancsoló modorról". Ugyanezen az alapon törölték el a jutalmazást és a büntetést, az önkényes szabályokat, és szüntették meg az osztályzás és vizsgáztatás rendszerét, amely alakoskodáshoz és képmutatáshoz vezethet vagy irigységérzetet kelthet a diákok között. A gyerekeknek, vélték, félelmek nélkül, a versengés és rivalizálás nyomásától mentesen kell tanulniuk. New Harmonyban* például átvették Pestalozzi azon nézetét, mely szerint "a tanár és diák közti érintkezést, az iskolai fegyelmet pedig különösképpen a szeretetnek kell megalapoznia és ellenőriznie".[30] Jasznaja Poljanában hasonló volt a helyzet. A diákok oda ültek, ahova kedvük tartotta - a padra, az asztalra, az ablakpárkányra vagy akár a padlóra -, és teljesen szabadon jöttek-mentek. A megjelenés nem volt kötelező. Csak azok jöttek, akik valóban akartak tanulni. A "tanórák" annyi ideig tartottak, amíg a diákok érdeklődése bírta, és ha nem volt kedvük dolgozni, senki nem kényszerítette őket. Nem kaptak otthon bemagolandó leckéket, sem előre elkészítendő írásbeli feladatokat, nem volt bizonyítvány és osztályzat, nem voltak meglepetésszerű feleltetések vagy más vizsgák, amelyektől rettegniük kellett volna.
"Meg vagyok győződve arról - mondta Tolsztoj -, hogy az iskolának nem áll jogában és nem is kellene sem jutalmaznia, sem büntetnie; hogy egy iskola irányításának és rendje fenntartásának legjobb módja: teljes szabadságot adni a diákoknak, hogy legjobb tudásuk szerint tanuljanak és rendezzék vitáikat."[31]
* New Harmony (Indiana állam, USA): 1824-ben szövetkezeti közösséget szerveztek itt, amely hamarosan feloszlott.
A szabad iskolában ezenfelül a zajt a dolgok természetes rendjéhez tartozónak tekintették. Minden, a gyermek túláradó impulzusainak korlátozására irányuló kísérlet csak boldogtalanságot és frusztrációt eredményezhetett. Godwin, aki felismerte, hogy a hangoskodó megnyilvánulás gyakran puszta energialevezetés, bírálta az olyan tanárokat, akik előnyben részesítik "a szolidságot, a tompaságot, az engedelmességet, a saját akarattal és belátással nem rendelkező ifjakat". A bizonyos fokú rendetlenséget az iskolában Stirner is elkerülhetetlennek látta. Úgy gondolta, hogy a diákoknál tapasztalható makacsság és nehezen kezelhetőség csupán "az akarat természetes erejének" kifejeződései, melyek elől a megszokotthoz ragaszkodó tanárok "az autoritás kényelmes bástyájába" húzódnak.[32]
Az ideális iskolában, írta Godwin, "nem maradnak a színen olyan szereplők, mint tanár és diák. A fiú, akárcsak a férfi, azért tanul, mert úgy kíván tenni. A saját maga által kidolgozott, illetve a másoktól átvéve saját magáévá tett terv szerint halad. Függetlenségre és egyenlőségre vall minden." Ha tisztelettel bánik vele, a tanár személyes kapcsolatot alakíthat ki a gyerekkel, egy bizalmasságra és kölcsönösségre épülő kapcsolatot, amelyben a tanár éppoly sokat tanulhat a diáktól, mint a diák a tanártól. "Az osztályterem kicsiny világában a tanárnak és a diáknak nem a zsarnok és a szolga szerepét kell magára vállalnia; a gyermek természetes méltósága és őszintesége értékes tényezők, amelyeket nem szabad megrontani."[33]
Azzal, hogy a tanárt elmozdították fölérendeltségi helyzetéből, hogy sokkal inkább a diák óhaját, mintsem a tanár akaratát tették a tanulás fő elemévé, Godwin és követői valóban forradalmi szakítást vittek véghez az oktatási módszer területén. Herbert Read ragadta meg ennek lényegét, amikor azt írta, hogy a tanárnak "elsősorban embernek, nem pedig pedagógusnak; inkább barátnak, mint úrnak vagy úrnőnek; egy végtelenül türelmes társnak" kell lennie.[34] Ez azonban nem könnyen elsajátítható szerep. Gyakran a tanár személyisége, erkölcsi tulajdonságai számítanak a legtöbbet. Ez volt a helyzet Tolsztoj esetében. Egészen különleges kapcsolatot alakított ki Jasznaja Poljana-beli iskolájának gyerekeivel, akik Lev Nyikolajevicsnek hívták őt, míg ő viszonzásképpen a keresztnevükön szólította őket. Legkedvesebb tanítványa, Fegyka, ötven év távlatából visszatekintve így emlékezett gyermekkorának napjaira: "Ott voltam én, a tízéves iskolásfiú és ott volt a fiatal, vidám Lev Nyikolajevics; látom magam, ahogyan lesiklom a meredek dombról, ahogy kergetőzöm Lev Nyikolajeviccsel, ahogy hóval borítom be őt, ahogy erdőn-mezőn sétálunk, aztán a teraszon beszélgetünk, meséket mondva a varázslókról... Életem e ragyogó, boldog napjainak emléke soha nem múlt el, és nem is fog sohasem. A Lev Nyikolajevics iránti szeretet, amely akkor égett bennem, ma is lelkemben lobog, és megfényesíti életemet."[35]
Ilyen volt az az oktatás, amelyről a libertariánusok álmodtak, és amelyet James Guillaume, Bakunyin svájci tanítványa, a következőképpen foglal össze: "Nem lesznek többé olyan, a pedagógusok által önkényesen irányított iskolák, melyekben a gyerekek türelmetlenül várják a szabadulásuk pillanatát, hogy odakint végre egy kis szabadságot élvezhessenek. Az új közösségekben a gyerekek tökéletesen szabadok lesznek. Maguk fogják megszervezni játékaikat, beszélgetéseiket, maguk fognak rendszert adni munkájuknak, dönteni vitáikban stb. Könnyen hozzá fognak szokni a közösségi élethez, a felelősséghez, a kölcsönös bizalom és segítség gondolatához. A tanárt, akit maguk választanak, hogy órákat adjon nekik, nem fogják többé zsarnokként gyűlölni, hanem barátjuknak tekintik és örömmel figyelnek majd rá."[36]
A libertariánus képzés teoretikusai számára az egyéniség - ellentétben az alkalmazkodással és azonosulással - pozitív jellemvonást jelentett. Godwin és követői úgy gondolták, a gyerekek túlságosan is különböznek ahhoz, hogy előre elkészített formákba szorítsák őket. A különbözőséget ezenfelül alapvetőnek látták a szabadság evolúciója szempontjából. Ebből következően a jó tanárnak segítve kell szolgálnia az egyes diák egyedülálló személyiségét és ösztönöznie rejtett képességeinek kibontakozását. "A nevelő számára - állította Pestalozzi - a gyermek egyénisége szent kell hogy legyen." Az oktatást, mondta Fröbel, hozzá kell igazítani az egyes diákok "természetéhez és szükségleteihez".[37]
Ugyanakkor azonban, a libertariánus oktatás hívei felismerték, hogy a gyermekek sok közös vonással rendelkeznek. Piaget* és Erikson** elméleteit előrevetítve állították azt, hogy az egyszerűtől az összetettig a fejlődésnek természetes szintjei vannak, melyeket minden gyereknek végig kell járnia, tekintet nélkül az egyéni különbségekre. Mi több, ezeket a szinteket nem szabad megbontani vagy megkerülni, máskülönben a gyermek frusztrálttá és boldogtalanná válik. Ez annyit jelentett, hogy különböző ismereteket különböző életszakaszokban kell elsajátítani. Ha követik ezt az elvet - hangzott az érvelés -, úgy az oktatás élvezhető és hatékony lesz.
A fejlődés szintjeinek szempontjából az olvasás kérdése elsődleges fontosságú volt. Mindenáron el akarták kerülni, hogy a gyerekeket túl korán olvasmányokkal terheljék. Véleményük - Godwin kivételével - e ponton megegyezett. Rousseau - hangoztatván, hogy az oktatást a konkrét tapasztalással kell összekötni - a könyveket a gyerekkor átkának tekintette. Osztották ezt a nézetet tanítványai is, akik közül néhányan úgy érveltek, hogy - a megértés problémáitól teljes egészében eltekintve - a fiatal gyermekek szeme nem megfelelően fejlett az olvasás jelentette fizikai megerőltetéshez. A könyvekből történő tanítás helyett tehát a diákoknak természeti környezetben folyó, aktív oktatásban kell részesülniük és saját tevékenységük és megfigyelésük révén tanulniuk. Rousseau Émile-je, a felszabadult diák prototípusa, közvetlen kapcsolatba került a világgal, mikor erdei séták során tanulta a földrajzot, mezei munkavégzéssel a mezőgazdaságot és így tovább. Tizenéves koráig nem tanították olvasni.
* Piaget, Jean (1896- ): svájci gyermekpszichológus és biológus.
** Erikson, Erik Homburgen (1902- ): dán és német származású amerikai pszichoanalitikus; szakterületei a gyermekkor és az erőszaknélküliség problémaköre.
Rousseau nyomdokain járva a XIX. század libertariánusai visszarettentek az élet intellektualizálódásától, és az oktatás alapjának inkább a tevékenységet, mint a szóbeliséget tekintették. Pestalozzi szerint "az első szabály: mindig a dolgok révén, nem pedig a szavakkal kell tanítani". A tevékenység és alkalmazás általi tanulással a gyerekek a gyakorlati és a konkrét közvetlen tapasztalatából nyernék tudásukat. Miként Kropotkin érvel: "Arra kényszerítvén gyermekeinket, hogy valós dolgokat pusztán írásbeli ismertetések alapján tanuljanak ahelyett, hogy ők maguk csinálják ezeket a dolgokat, a legértékesebb idő elpazarlására kényszerítjük őket; csírájában pusztítjuk el a független gondolkodást; és nagyon ritkán sikerül valódi ismeretet nyújtanunk arról, amit tanítunk."[38]
Mindez nem azt jelenti, hogy az anarchisták és a libertariánusok megvetették volna a könyveket. Épp ellenkezőleg, mély tisztelettel viseltettek a nyomtatott szó, az irodalom, a történelem és a tudomány iránt. A XIX. század, illetve XX. század számos szabad iskolájában foglalkoztak a gyerekek a nyomtatás, valamint a könyvkötés mesterségével, és élvezték a jól felszerelt könyvtár örömeit. A kérdés a beütemezésre és az elsődlegességre vonatkozott. Milyen korban kell az olvasást tanítani? És milyen mértékben kell kihangsúlyozni az olvasást? Amit elutasítottak, az a korai, a túl korai olvastatás volt, amely figyelmen kívül hagyja a fizikai késztetéseket. Pestalozzi, Fourier* és Owen** szerint az olvasás megkezdését a tizedik életévre kell halasztani. A hangsúlyt addig olyan tevékenységre kell helyezni, mint a fafaragás, a rajzolás és a szövés, melyek segítségével szellemi ismeretek és a kézügyesség egyaránt elsajátíthatók.
Az olyan "integrális" oktatás gondolata, amely művelné mind a szellemi, mind a fizikai készségeket, és fejlesztené a gyermek személyiségének minden oldalát, Fourier-tól látszik származni, a francia "utópista" szocialistától, akinek elméletei erősen hatottak az anarchista mozgalomra. Fourier-t követve, a francia anarchista Proudhon a fizikai és szellemi képzés olyan kombinációja mellett állt ki, melynek elemei egyszerre erősítenék és egészítenék ki egymást. "Munka és tanulás - írta -, amelyeket olyan sokáig és olyan ostoba módon különválasztottak, most végre egymás oldalán fognak kibontakozni. Ahelyett, hogy szűk, specializált területekre korlátozódna, a szakmai képzés a különbözőfajta munkák sokféleségét fogja magában foglalni, ami egészében véve biztosítani fogja azt, hogy minden diák sokoldalú munkássá váljék." "Ezzel a módszerrel - állította Proudhon - "egy emberré kovácsolódik az ipari munkás, a cselekvés embere és az értelmiségi".[39]
* Fourier, François Marie Charles (1772-1837): francia utópista szocialista, a közös termelésre, fogyasztásra és lakásra épülő falanszter szorgalmazója.
** Owen, Robert (1771-1858?): angol utópista szocialista, gyáros, a szövetkezeti mozgalom híve.
Proudhon után ugyanezt a gondolatot átvette számos radikális gondolkodó - szocialisták és anarchisták egyaránt. A tőke (1867) első kötetében Marx az "integrális képzést" mint "a teljes emberi lények létrehozásának módját" követelte. 1869-ben Bakunyin úgyszintén egy "teljes integrális képzésért" szállt síkra, amely mindkét nemű gyermekeket felkészítené "a munkával és gondolkodással kitöltött életre, hogy mindannyian egész és integrált egyéniségekké váljanak".[40] Paul Robin, akinek Ferrerre tett hatását már említettük, ugyanebben az évben publikált egy tanulmányt Az integrális képzésről címmel, kifejtve azokat az elképzeléseket, melyeket később Cempuis-ben próbált a gyakorlatba ültetni. 1876-ban pedig, Bakunyin halálának évében, tanítványa, James Guillaume írta azt, hogy "a gyermekek képzésének integrálttá kell válnia, azaz egyidejűleg kell fejleszteni a fizikai és szellemi képességeket és változtatnia a gyermeket egész emberré".[41]
Proudhon és Bakunyin hatása alatt az 1871-es Párizsi Kommün vezetői megkísérelték az "integrális" oktatás beindítását, hogy megfékezzék a nagyipar és a munkamegosztás előretörésének következtében kialakult túlszakosodást. Rövid élete alatt a Kommün számos oktatási kísérletet kezdeményezett - ipari tudományok iskoláit, műhelyiskolákat, iskolákat árvák, illetve nők számára -, minek eredményeképpen, a Kommün oktatási biztosa szerint, "megfelelően kirajzolódtak egy egyenlőségre törekvő oktatás fő vonalai ahhoz, hogy az eszme terjedni kezdjen".[42] És valóban terjedt, átjárta a Nemzetközi Munkásszövetség (a híres I. Internacionálé)* sorait. Az Internacionálé spanyol tagozata már 1870-es barcelonai kongresszusán elfogadott egy, az "integrális oktatás" (ensenanza integral) vezetését követelő határozatot. A gondolat a későbbiekben is visszatérő témaként szerepelt anarchista pamfletekben, folyóiratokban és kiáltványokban, az 1872-ben Zaragozában megrendezett II. Spanyolországi Munkáskongresszus pedig már egy továbbfejlesztett változata mellett foglalt állást.
És ez nem volt minden. 1898-ban Jean Grave Temps Nouveaux-jában jelent meg nyomtatásban a Nemzetközi Kiáltvány az "Integrális Képzés"-ről, melyet Tolsztoj, Kropotkin, Louise Michel, Charles Malato és maga Grave írtak alá.[43] A következő évben Kropotkin tovább népszerűsítette a gondolatot Földek, üzemek és műhelyek című híres könyvében, amely, mint alcíme hirdette, "mezőgazdasággal kombinált ipart és kétkezi munkával kombinált szellemi munkát" követelt. Akárcsak Fourier és Proudhon, Kropotkin is véget kívánt vetni a szellemi és kétkezi munka, illetve a földeken és az üzemekben végzett munka egyénre szabott elkülönülésének. Lelki szemei előtt egy teljes mértékben "integrált" társadalom képe jelent meg, "amelyben minden egyén egyaránt végez fizikai és szellemi munkát; amelyben minden egészséges emberi lény munkás, és amelyben minden munkás egyaránt dolgozik a földeken és az ipari műhelyben". Hogyan lehetett ezt megvalósítani? A megoldás - írta Kropotkin Ferrernek - az "integrális képzésben" rejlik, "azaz egy olyan oktatásban, amely a kéznek a fán, kövön és fémen való gyakoroltatása révén az értelemhez szól, és fejleszti azt". Ily módon, állította Kropotkin, el fogjuk érni "a szellemi és fizikai munka Fourier és az Internacionálé által meghirdetett egybeolvadását".[44]
* Nemzetközi Munkásszövetség, I. Internacionálé (1846-76): szocialista munkásmozgalom nemzetközi szervezete; fennállását végigkísérte az államszocialisták és az anarchisták harca.
A libertariánusok tehát nagyra értékelték a képzés szerepét - ugyanakkor azonban mély gyanakvással szemlélték a filozófiai és szociológiai rendszereket, illetve az ezeket kiagyaló értelmiségieket. Különösen Bakunyin támadta a teoretikusokat és rendszerépítőket, akik, miközben jogot formáltak a magasabb rendű bölcsesség birtoklására, véleménye szerint feláldozták az igazi életet holmi tudálékos elvonatkoztatások oltárán. Úgy tartotta, hogy az élet nem redukálható szabályok halmazára, és hogy az ilyen irányú erőfeszítések zsarnoksághoz fognak vezetni. Néhány anarchista - köztük Bakunyin is - egészen addig az érvelésig ment, miszerint az értelmiség egy olyan különleges fajta, amely semmiféle közösséget nem vállal a kétkezi munkásokkal, hanem megpróbálja őket magasröptű elméletekkel hitegetni, azzal a céllal, hogy önmagát juttassa hatalomhoz. A dolgozóknak, figyelmeztettek az anarchisták, nem szabad megbízniuk a "hivatásos forradalmárokban", akiket különleges tudásuk és képzettségük elszakít a tömegek életétől, és akik a régi igát egy újjal válthatják fel, a "szakavatottak" despotikus oligarchiáját hozva az arisztokraták és tőkések helyébe. Bakunyin mindenki másnál jobban intett az értelmiségiek "új osztályának" felemelkedésétől, mely osztály tudatlanságban tartaná a tömegeket, hogy uralkodhasson felettük.
Bakunyin mindazonáltal nem utasította el a szaktudás minden formáját. "Ha csizmákról van szó - mondta -, a cipész véleményét fogadom el; házak, csatornák vagy vasutak esetében az építészét és a mérnökét veszem figyelembe."[45] Ennek ellenére mindenkinek, beleértve az építészt és a mérnököt is, éppúgy kell dolgoznia a két kezével, mint az értelmével. Mert azok, akik nem veszik ki részüket a fizikai munkából, az ipari és mezőgazdasági dolgozók munkájából élő parazitákká válnak. Ez különösképpen igaz az egyházi emberek, hivatalnokok, jogászok és a nem termelő ingatlantulajdonosok esetében, akik a szegények nyomorúsága révén tartják fenn magukat. Ha másért nem is, az anarchisták ez okból mindenképpen támogatták az olyan integrális képzést, amely hangsúlyozza a gyakorlati ismeretek elsajátítását, és a tevékenységet az elmélet, a mesterségbeli tudást a tudományosság fölé helyezi.
Ez a fajta értelmiségellenesség vörös szálként húzódik végig a libertariánus hagyományon. Gerard Winstanley, a "digger"-eknek nevezett akkor radikális csoport vezetője, már a puritán forradalom idején hangsúlyozta a fizikai munka megosztásának - mint az igazságos társadalom alapjának - szükségességét. Az ilyen társadalomban, állította, nem lesz hely a dologtalanok és élősködők számára. Mindenki saját két kezével fog dolgozni, "és nem lesznek majd olyan gyerekek, akiket csak könyvek tanulmányozóivá vagy a tudóskodásnak nevezett másik elfoglaltság űzőivé képeznek, miként ez a monarchia uralmában történik. Mert az ilyenek tétlenségben töltik idejüket, fortélyokat kiagyalva, hogy munkálkodó testvéreik uraivá léptessék elő magukat, ami pedig a világ minden bajának forrása." Fourier szintén úgy vélte, hogy a jövő iskoláiban meg kell szűnnie a csak könyvekből oktatott, és bármiféle mesterségre vagy szakmára képtelen hivatásos tudósok osztálya kitermelésének: "Nem fog kísérlet történni arra, hogy, mint a jelenlegi oktatási módszerek esetében, koravén kis tudósokat teremtsenek, értelmiségi iskolakezdőket, akiket hatéves koruktól fogva tudományos finomságokba avatnak be."[46]
Sőt mit több, az oktatást, miként Bakunyin hangoztatta, ki kell szakítani a vagyonos osztályok monopóliumából és mindenki számára egyformán elérhetővé kell tenni. "Lehet-e teljes a munkások emancipációja - kérdezte -, amíg a tömegek képzése elmarad a polgárságétól, illetve amíg egyáltalán létezhet egy olyan osztály, bármekkora legyen is, amely származásánál fogva élvezheti egy színvonalasabb és alaposabb oktatás előjogát?" Akárcsak a tőke - mondta Bakunyin -, a tanulás is meg kell szűnjön a kevesek örökrésze lenni; ehelyett minden ember örökrészévé kell válnia. "Mindenkinek dolgoznia kell - állította -, és mindenkinek képzésben kell részesülnie, hogy ne legyenek se munkások, se tudósok, csakis emberek."[47]
Végezetül: a libertariánus felfogás szerint a tanulás folyamatos, véget nem érő folyamat, amely a bölcsőtől a sírig tart. A libertariánus iskolákban a felnőttoktatás mindig fontos helyet foglalt el, a szülők és gyermekek pedig egyaránt aktívan részt vállaltak a napi irányításban. Az iskolát valóban modelljeként tekintették annak, ami az emberi kapcsolatok terén kívánatos. Felépítésében és működésében, a résztvevők egymással szemben tanúsított magatartásában ízelítőjét adta a libertariánus jövőnek - annak, hogy milyenné válhat az élet, ha egyszer megszűnnek a hatalom szabta korlátok. Néhányak számára ez a lázadás eszközét is jelentette, a társadalmi alapok - a tudatlanság, a dogmatizmus és a konvenció béklyóinak eltávolítása által történő - megváltoztatásának eszközét. Központi célja azonban a gyermek felszabadítása volt. A többi ebből következhetett.
Ha a libertariánus oktatás alapelvei nem is Ferrertől származnak, mindenesetre ő volt az, aki meghonosította ezeket Barcelonában, a spanyolországi anarchizmus fő erődjében. Ferrer nem volt teoretikus, új eszmék kigondolója és nem volt karizmatikus személyiség sem, noha tiszteletben állott mind az anarchista, mind a szabadgondolkodói mozgalmakhoz tartozó kollégái előtt. Egyszerű, közvetlen, szerény ember volt, aki soha nem színlelt értelmi felsőbbrendűséget, s akinek számára saját megjelenése tökéletesen közömbös volt. Hangja nem volt magával ragadó, ő maga egy közepes szónok - mégis, amikor beszélt, közönsége figyelmesen hallgatta, nyilvánvaló őszinteségétől megnyerve. "Ferrer óriási hatást tett rám - emlékezett vissza a német anarchista Rudolf Rocker, aki 1909-ben Londonban találkozott vele. - Minden szavából őszinteség áradt. Nem pózolt. Melegség volt körülötte." Ferrer ezenfelül "határozott tehetséggel" rendelkezett a szervezés iránt,[48] munkájához pedig mérhetetlen energiakészlet, és a később nevével fémjelzett oktatási rendszer iránti szenvedélyes odaadás párosult. Elsősorban ilyen értelemben számított a libertariánus oktatás úttörőjének, és vált annak kiemelkedő, fontos alakjává.
Meunié öröksége lehetővé tette Ferrer számára, hogy biztos anyagi alapokon állva fogjon bele oktatási kísérletébe. Miután megfelelő helyiséget talált a Calle de la Cortesen, 1901. szeptember 8-án egy harminc diákból álló osztállyal megnyitotta az Escuela Modernát. A diákokat, a tizennyolc fiút és tizenkét lányt, három csoportra osztották. Az iskolában műhely és laboratórium állt, emellett jól el volt látva térképekkel, táblázatokkal és más oktatási segédeszközökkel. A képzés nem volt ingyenes, a tandíj összege azonban az egyes családok anyagi körülményeinek megfelelően változott. Mivel Ferrer elgondolása mind a munkás-, mind a középosztálybeli szülők számára vonzónak tűnt, az iskola a társadalmi helyzet tekintetében éppúgy koedukált volt, mint a diákok nemét illetően. A beiratkozottak száma állandóan nőtt; az első év végén még csak hetven fiú és lány tanult az iskolában, 1904-ben száztizennégyen, 1905-ben már százhuszonhatan voltak. A szám még mindig emelkedőben volt, amikor 1906-ban a hatóságok bezáratták az iskolát.[49]
Fennállásának öt éve során az Escuela Moderna megkísérelte a gyakorlatba ültetni az előzőekben vázolt oktatási elveket: a természetes környezetben zajló tevékeny tanulást, a fizikai és szellemi képességek egyenlő mértékben való fejlesztését, a gyermek jogainak és méltóságának elismerését, a tanár és diák közti viszony kölcsönösségét, a gyermekek és szülők részvételét az iskola irányításában. Elődeihez hasonlóan Ferrernek is határozott szándéka volt, hogy megszabadítsa a gyermeket azon elértéktelenítő hatástól, melyeket a formális tanterem jelent rendre és fegyelemre vonatkozó megkötéseivel, merev és gyakran képtelen tanmenetével, behódoltató kényszerével, és az eredetiség, illetve függetlenség megtagadásával. "Meg vagyok győződve arról - jelentette ki -, hogy a kényszer a nem ismerésből fakad, és hogy a nevére valóban méltó tanár a gyermek spontán reakciói révén fog eredményeket elérni; a gyermek révén, akinek vágyait meg fogja tanulni kiismerni, és akinek kibontakozását a beteljesülés minden lehetséges örömét nyújtva fogja megpróbálni elősegíteni."[50]
A hagyományos oktatás dogmái ellenében Ferrer egy józan észre, tudományra és tapasztalatra alapuló rendszert állított fel: "Csak a puszta igazságot fogom tanítani nekik. Egyetlen dogmát sem fogok a fejükbe verni. A valóság egyetlen darabkáját sem fogom titokban tartani előttük. Nem arra fogom tanítani őket, hogy mit gondoljanak, hanem hogy hogyan gondolkozzanak." "Ezenfelül - írta - az oktatás egész értékét a gyermek fizikai, értelmi és erkölcsi adottságainak tiszteletben tartása adja. A képzés nem méltó a névre, amíg nem szabadul meg mindenféle dogmatizmustól, amíg nem bízza a gyermekre saját erőinek irányítását és nem elégszik meg azzal, hogy ezeket megnyilvánulásaikban erősítse."[51] Ferrer elvetette azt a módszert, hogy a gyerekeket megfélemlítéssel vagy díjakért, illetve osztályzatokért folyó versengéssel motiválja. Pszichológiailag károsnak tartotta az egyéni megkülönböztetést, mivel ez inkább csaláshoz, mint őszinteséghez vezet a gyerekek között. A jutalmazás és büntetés tehát nem volt megengedett az Escuela Modernában. Nem voltak vizsgák és osztályzatok sem, melyek "felfuvalkodottá teszik a hízelgő »kitűnő« minősítést elérő gyermeket, a »jó« címmel ruháznak fel másokat, és megint másokat az alkalmatlanság vagy sikertelenség tudatával boldogtalanná tesznek." A vizsga, vélte Ferrer, "kínszenvedést" jelent a diák számára, és semmiképpen nem mozdítja elő képzését.[52]
Ferrer ezenfelül egyértelmű elsőbbséget biztosított a gyakorlati ismeretek elsajátításának az elméleti tudással szemben. A gyermeket "természetes környezetbe" kívánta helyezni, ahol élettel teli benyomások helyettesítik "az unalmas és fárasztó könyvolvasást".[53] Úgy vélte, nem nevezhető igazán képzettnek az, aki tudását másodkézből szerzi. Az Escuela Moderna-beli tanórák ennek megfelelően gyakran üzem- vagy laboratóriumlátogatásból álltak, melynek során megmutatták és elmagyarázták a dolgokat; máskor múzeumba mentek, ahol műalkotásokat láthattak, vagy egy parkba, vagy a hegyekbe, vagy a tengerhez, ahol a földrajzi viszonyokat tanulmányozták, növénytani mintapéldányokat gyűjtöttek, illetve egyéni megfigyeléseket végeztek.
Röviden Ferrer azt a fajta iskolát teremtette meg, amelyet franciaországi kollégái elgondoltak; egy olyan iskolát hozott létre, melyben a diákokat nem vetették alá rendszabályoknak, hanem megengedték nekik, hogy szabadon jöjjenek-menjenek, és maguk tervezzék és szervezzék saját munkájukat. Az Escuela Moderna azonban több volt, mint egy nappali iskola gyermekek számára. Ferrer a tanulást véget nem érő folyamatként fogta fel. Így hát a szülőket nem csupán arra biztatták, hogy közvetlenül kapcsolódjanak bele az iskola irányításába, hanem arra is, hogy vegyenek részt az esti és a vasárnap délutáni előadásokon, melyeket neves tudósok tartottak olyan témákról, mint a higiénia, a fiziológia, a földrajz és a természettudomány. Ezek a nagyközönség számára nyilvános és sok "tanulni vágyó munkás" által látogatott előadások a második tanév során rendszeres esti tanfolyamokká nőtték ki magukat. Sikerük arra indította Ferrert, hogy megbeszéléseket folytasson a Barcelonai Egyetem professzoraival egy az Escuela Modernához hasonló népfőiskola létrehozásának lehetőségéről. A magasabb szintű oktatást, mondta, amely akkoriban "a kevesek előjoga" volt, "ingyenes formában ismét ki kell terjeszteni a széles rétegekre, hiszen minden emberi lénynek joga van a tudásra, az ismereteknek pedig, melyeket minden korban és országban a megfigyelők és a munkások termelnek ki, nem volna szabad egyetlen osztályra korlátozódniuk".[54]
Harminc évvel korábban Bakunyin olyan felnőttiskolát követelt, ahol "nem lesznek sem diákok, sem oktatók; ahova szabadon fognak eljönni az emberek, hogy, ha kedvük tartja, szabad oktatásban részesüljenek; ahol ezek a tapasztalatokban gazdag emberek sok mindenre meg fogják tanítani professzoraikat, akik pedig az ő hiányzó ismereteiket fogják pótolni".[55] Ferrer kétségkívül ismerte ezeket a kitételeket. Még közvetlenebbül befolyásolta azonban őt a francia példa, az Universités Populaires hálózata, mely a századfordulón nyílt meg Párizsban, elnyerte a tudomány minden területén működő tudósok támogatását, akik nagyszámú, többségben munkások alkotta hallgatóság előtt tartották előadásaikat. 1902-re az Universités Populaires mozgalma kiterjedt egész Franciaországra; egyedül Párizsban negyvenhét ilyen egyetem működött, további negyvennyolc a külvárosokban és ugyanennyi vidéken.[56] Hasonló intézmények nyíltak Belgiumban és Olaszországban is, míg Spanyolországban az I. Internacionálé anarchistái már az ezernyolcszázhetvenes években alapítottak kulturális központokat a munkások számára, és ezt később a szabadgondolkodók és a radikális köztársaságiak folytatták.
A vasárnapi és az esti előadásokon túlmenően azonban Ferrer felnőttegyeteme nem valósult meg. Az Escuela Moderna épületében ezzel szemben ténylegesen beindult egy a libertariánus tanárok képzését célul kitűző racionalista iskola. Ugyanebben az épületben Ferrer egy radikális kiadóvállalatot is alapított, amely a megjelentetett művek állandó áradatával minden korosztály számára kínált olvasnivalót. Mert noha Ferrer elítélte a kizárólag könyvek útján történő tanulást, az olvasást önmagában nem ellenezte; e tényről tanúskodik kiadói vállalkozása. Amikor hozzáfogott az Escuela Moderna megszervezéséhez, hiába kutatott megfelelő anyagok után - az iskola megnyitásának idejére még egyetlen kötetet sem tudott választani a könyvtár számára. Hogy ezt a hiányosságot orvosolja, munkába állított egy modern nyomdai berendezést, fordítói gárdát toborzott, és együttműködésre nyert meg néhányat Európa legnevesebb gondolkodói közül, hogy közreműködjenek egy olyan tankönyvsorozat elkészítésében, amely felölelné a legújabb tudományos eredményeket, de amely egyúttal a kevésbé képzett elme számára is érthető nyelven szólna.
Több mint negyven ilyen tankönyv jelent meg: tömör, piros kötésű kötetek, a számtan és nyelvtan alapjaitól, népszerű természet- és társadalomtudományi bevezetéseken át a földrajzzal, szociológiával és antropológiával foglalkozó komoly értekezésekig. Megtalálhatók voltak emellett olyan gyűjtemények is, melyek a vallás mitológiájáról, "a hazafisággal összekapcsolt igazságtalanságoktól, a háború borzalmaitól és a hódítás bűnéről" szóló írásokat tartalmaztak. A spanyol hatóságok nagyfokú rosszallással szemlélték ezeket a többségükben franciából fordított, és véleményük szerint a fennálló kulturális és politikai rend aláaknázására irányuló műveket. Íme, néhány a címek közül: Nicolas Estévanez: A spanyol történelem áttekintése; Clémence Jacquinet: Az egyetemes történelem kézikönyve; Odón de Buen: Természetföldrajz; Georges Engerrand: Az emberiség kezdetei; Charles Letourneau: Etnikai pszichológia; Elisée Reclus: Az ember és a Föld (rövidített kiadás); Léon Martin: A szegénység oka és orvoslása; Charles Malato: Társadalmi osztályok.[57]
A gyerekeknek szóló olvasmányok között Jean Grave Novo kalandjai című utópisztikus tündérmeséje volt a legnépszerűbb, amelyben az író - hogy Ferrer leírását idézzük - "a boldogabb jövőt ötletesen és drámaian állítja szembe a jelen rend rút valóságával".[58] A kiadó mindezek mellett megjelentetett különböző oktatási anyagokat is, illetve egy haviszemlét Boletín de la Escuela Moderna[59] címmel, amely az iskola hivatalos orgánumaként szolgált, és cikkeket közölt Ferrertől, Kropotkintól, Tolsztojtól, Robintól és más, neves libertariánus íróktól.
Ferrer nemcsak oktatási intézménynek tekintette az Escuela Modernát, hanem a propaganda és agitáció központjának, a forradalmi tevékenység gyakorlóterének is. Filozófiájának alapvezetése volt az a hit, hogy az oktatás feladata nem más, mint az egyén kibontakoztatása révén szellemileg, erkölcsileg és fizikailag felkészíteni őt a jövő libertariánus társadalmának építésére. Saját szavait idézve: "Nem habozunk kijelenteni, hogy olyan embereket akarunk, akik folyamatosan fejlődni fognak; olyan embereket, akik képesek állandóan lerombolni és megújítani környezetüket és megújítani önmagukat; olyan embereket, akik mindig hajlanak a jobb dolgok felé, akik az új eszmék diadalát állítják, és akik azon fáradoznak, hogy másoknak is az övékhez hasonló élet jusson osztályrészül."[60]
Más szavakkal, az iskola egyidejűleg volt az önfejlesztés és a társadalmi megújulás eszköze. Ferrer hitt abban, hogy a forradalomnak ezen eszköz birtokában diadalmaskodnia kell "először az egyének szintjén, és végül az egész társadalomban".[61] Mindaddig pedig a fennálló rezsim libertariánus alternatívájaként fog szolgálni; a következő évezred csírájaként, a szabadság szigeteként az önkényuralom társadalmában, követendő modellt nyújtva mások számára. A szakszervezeteknek megfelelő, a társadalmi átalakulás eszközeként működő iskolájával Ferrer voltaképpen a szindikalizmus elveit ültette át az oktatás gyakorlatába. (A Világ Ipari Munkásai ((IWW)) ezt úgy jellemezték volna, mint "az új társadalom építése a régi kagylóhéjában".) Ferrer ezenfelül azt remélte, hogy a racionális oktatás nemcsak a spanyol gyerekek, de minden ország gyermekei felszabadításának eszközeként fog szolgálni. Arról álmodozott, hogy Spanyolország fog az élen járni, és példáját követni fogja az egész világ.
Az Escuela Modernában igyekeztek elérni azt, hogy a diákok azonosuljanak az aktívan hirdetett újszerű társadalmi értékekkel. Az "erkölcsi" nevelés csakugyan mindig is célja volt a libertariánus pedagógiának, a fizikai és szellemi képzés kiteljesítése érdekében. Ahogy Bakunyin írta: "Józan ész, igazság, igazságosság, embertársaink iránti tisztelet, a mások méltóságától elválaszthatatlan személyes méltóságérzet, a személyes szabadság és mások szabadságának szeretete, a meggyőződés, hogy a munka a jogok alapja és feltétele - e tényezőknek kell minden nyilvános oktatás alapelveinek lenniük... Minden erkölcsi nevelés lényege: a gyermekekbe nevelni a humanitás tiszteletét; így fognak jó emberekké válni."[62]
Az Escuela Modernában ennek megfelelően arra tanították a gyerekeket, hogy higgyenek a szabadságban, az egyenlőségben és a társadalmi igazságosságban. Lelkük megtelt a testvériség és a közös munkálkodás eszményeivel, a leigázottak és elnyomottak iránti együttérzéssel. Megtanulták, hogy a háború bűn az emberiség ellen, hogy a tőkés rendszer maga a rossz, hogy a hatalom szolgaságba dönt, hogy az emberi fejlődés nem lehetséges szabadság nélkül. "A racionalista oktatás célja az kell legyen - írta Ferrer -, hogy megmutassa a gyermekeknek: a zsarnokság és szolgaság mindaddig létezni fog, míg az egyik ember a másiktól függ."[63] E felfogással összhangban, az Escuela Modernában használt tankönyvek - az Anarchista etika Kropotkintól, Charles Malato Háborúja, Jean Grave Egy szabad világa és Az élet ünnepe Anselmo Lorenzótól - hangsúlyozottan a tőkések, az állami hivatalnokok és a hadsereg ellen irányultak. Tanították ezenfelül az eszperantót is mint nemzetközi nyelvet, pártolva a különböző nemzetek közötti szolidaritást. A leckéket a hazafiság, a babonaság és a kizsákmányolás, illetve az ezek eredményezte szenvedés példáival illusztrálták. Egy kémiai üzemben tett látogatást követően Anselmo Lorenzo tartott előadást a kapitalizmus problémáiról. A diákok dolgozatai (melyekből a Boletín de la Escuela Modernában szemelvények jelentek meg) többnyire a vallási és gazdasági elnyomás témáival foglalkoztak.
Ferrer azonban elutasított minden személyes kapcsolatot az anarchista mozgalommal, kijelentvén, hogy teljes egészében megtagadja korábbi, az erőszakba és a forradalomba vetett hitét. Az Escuela Moderna megnyitása alkalmából mondott beszédében saját szerepének politikamentességét hangsúlyozta: "Nem vagyok szónok, sem propagandista, sem harcos. Tanár vagyok; a gyerekeket szeretem mindenekfölött. Azt hiszem, megértem őket. A szabadság ügyéhez való hozzájárulásom gyanánt egy olyan új generációt akarok nevelni, amely kész megfelelni az új korszaknak."[64] Valójában azonban vitán felül áll Ferrer anarchista indíttatása. Nem illik rá annak az angol történésznek a jellemzése, aki szerint "inkább rousseau-i idealista, mint forradalmár" volt. De nem volt tolsztoji pacifista sem, amint néhány védelmezője állította, és az sem igaz, hogy "feladta a harcos anarchizmus minden eszméjét azért, hogy a tanításnak szentelje magát".[65] Egészen 1909-ben bekövetkezett haláláig jelentős részt vállalt anarchista ügyekben és tevékenységekben. Anarchista könyveket adott ki, anarchista folyóiratokat finanszírozott és anarchista vállalkozások egész sorának nyújtott anyagi támogatást Franciaországban, más országokban és Spanyolországban egyaránt. Az Escuela Moderna megszervezésében és irányításában szorosan együttműködött a barcelonai anarchista mozgalommal. José Prat, a Natura című anarchista folyóirat szerkesztője, az iskola ügyintézője volt. A veterán anarchista Anselmo Lorenzo, Ferrer egyik legközelebbi munkatársa, az iskolában adott elő és fordítóként dolgozott a kiadónál. De rajtuk kívül más helybéli anarchisták és szimpatizánsok is töltöttek be hasonló feladatköröket.
Ferrer ezenfelül bizalmas viszonyban állt anarchista vezetőkkel egész Európában, többek között Kropotkinnal, Reclus-vel és Malatestával, akik tanácsokat adtak neki és közreműködtek publikációiban. Mivel különösképpen vonzották a század elején gyors ütemben kibontakozó anarchoszindikalizmus tanai, Ferrer a katalán forradalmi munkásmozgalom megszervezésének és a közvetlen akció propagálásának szentelte magát. 1901 és 1903 között megjelentetett egy La huelga General (Az általános sztrájk) című szindikalista folyóiratot, melyet a spanyol kormány betiltott. Röviden tehát egy "férfiasan lázadó harcos" volt, nem pedig "a tankönyvek és falusi olvasókönyvek gyáva alakja".[66] Valójában, ahogy látni fogjuk, akár a spanyol király elleni terrorista összeesküvés résztvevője is lehetett volna.
Ezek voltak tehát az Escuela Moderna főbb sajátossága. Aktív és sokrétű vállalkozás volt: gyermekiskola, felnőttoktatási központ, radikális kiadó és a munkások forradalomra való felkészítésének központja. Ez a sokoldalúság Ferrer irányítói tehetségéről tanúskodik. Csak egy módszeresen dolgozó szervező érhetett el ilyen sokat ilyen rövid idő alatt - ahogy Emma Goldman megjegyezte.[67] Ferrer majdnem egy évtizeden át volt a barcelonai libertariánus oktatási mozgalom meghatározó egyénisége. Kísérlete nemcsak a munkások között talált helyeslésre, de a középosztálybeli liberálisok körében is, akikre nagy hatást tett nézeteinek egyházellenessége, illetve az a tény, hogy a vasárnapi előadásokat köztiszteletben álló értelmiségi személyiségek vállalták el.
1905 októberében Ferrer megnyitott egy, az Escuela Modernához tartozó újabb oktatási intézményt Villanueva y Gettrúban, egy közeli textilipari központban; a megnyitó ünnepségen a Barcelonai Egyetem rektora elnökölt. Tankönyveit és oktatási módszereit más iskolák is átvették, miáltal hatása érezhetővé vált Sevillában és Malagában, Tarragonában és Córdobában csakúgy, mint kisebb falvakban és városokban. 1905 végére egyedül Barcelonában tizennégy Ferrer-féle iskola működött, és további harmincnégy volt Katalóniában, Valenciában és Andalúziában. Ezek - bár szerényebb keretek között és felszereltséggel - az Escuela Moderna mintájára szerveződtek: libertariánus oktatást kínáltak mindkét nemű gyermekek számára, illetve felnőtt-tanfolyamokat indítottak, melyeken a munkásembereket olvasásra és a vallás és militarizmus tagadására tanították.
Ferrer emellett radikális republikánus vezetőnek is segített pártközpontjaikban tanfolyamokat szervezni, melyekhez kiadója tankönyveket és más anyagokat biztosított. Ezeket az anyagokat használták a Szabadgondolkodók Ligája által a század első éveiben megnyitott világi iskolákban is. Barcelona tartomány ilyen iskoláinak száma végül is túllépte a százhúszat, írásra, olvasásra tanítva a felnőtteket és racionális oktatást nyújtva a gyerekeknek. A mozgalom 1906. április 12-én, Nagypénteken érte el a csúcspontját, amikor is Ferrer ezerhétszáz gyerek élén tüntetett a világi oktatás mellett. Kevesebb mint két hónap múltán az egész építmény összeomlott a kormány elnyomásának súlya alatt.
1906-ban öt éve annak, hogy Ferrer hazatért a száműzetésből. Ez idő alatt a spanyol hatóságok egyre növekvő nyugtalansággal figyelték tevékenységét. Hatása igen gyorsan terjedt. Tekintélyes vagyona, illetve a szervezés iránti tehetsége a fennálló rend hatalmas ellenségévé tették őt. A status quo védelmezői számára Ferrer veszélyes felforgató erőt jelentett, kihívást az elfogadott társadalmi és vallási nézetekkel szemben. Miként egy madridi újság írta, ellensége volt "a társadalom minden alapjának: Vallásnak, Családnak, Tulajdonnak, Tekintélynek és Hadseregnek".[68]
Mint anarchista és hajdani republikánus összeesküvő, Ferrer kihívta maga ellen a hatalmon lévők olthatatlan gyűlöletét; az Escuela Modernában és a hozzá hasonló iskolákban ezek csupán a forradalmi tanok terjesztésének ürügyét, a lázadás és erőszak hálózatát látták. És mivel Ferrer egyaránt volt anarchista és szabadgondolkodó, így az egyház is engesztelhetetlen ellenségességgel viszonyult a dogmáit kétségbe vonó, és az oktatás feletti egyeduralmát fenyegető iskolához. (Ahogyan Emma Goldman írta, Ferrer "az egyház legsebezhetőbb pontjára mert lesújtani". A katolikus hierarchia ítélete szerint iskolája "az ateizmus bölcsője", "a sátánnal kötött szövetség" volt, "rosszabb egy bordélyháznál".[69]
Teljességgel érthető volt, hogy egy vallás-, kormány- és hadseregellenes nézeteket tanító iskola magára vonta a konzervatív körök gyűlöletét. A koedukáció, az iskola e nyilvánvaló sajátossága ráadásul mélyen gyökerező társadalmi és vallási előítéleteket ébresztett. Ferrer így rövid időn belül gonosz szörnyeteggé vált az uralmon lévők szemében, akik féltek befolyása további terjedésétől. Az állam számára veszélyes forradalmár volt, az egyház számára pedig szentségtörő és eretnek. Mindkét hatalomnak feltett szándéka volt, hogy megszabaduljon tőle.
Az Escuela Moderna megnyitásával Ferrer pusztulásra ítélt ember lett. Rendőrségi megfigyelés alá került. Házát átkutatták - de próbálkozásuk, hogy valamilyen összeesküvés gyanújába keverjék, eredménytelen maradt. Híresztelésekkel, gyanúsítgatásokkal és rágalmazásokkal igyekeztek lerontani személyének és nézeteinek hitelét. Szerencsejátékosnak és pénzügyi spekulánsnak, élvhajhásznak és "szabad szerelem" hívének írták le. Nőkhöz fűződő kapcsolatait - tudniillik, hogy elvált feleségétől, Teresa Sanmartítól, azután összeállt Leopoldine Bonnard-ral, Meunié társalkodónőjével, majd szerelmes lett Soledad Villafrancába, az Escuela Moderna egy tanárnőjébe - példájaként emlegették annak, amire a gyerekeket iskolájában tanítják.
1906 tavaszán, hat héttel a nagypénteki felvonulás után, a hatóságoknak majdnem sikerült eltávolítaniuk Ferrert. Egy évvel azelőtt (1905. május 31-ének éjjelén) történt, hogy a párizsi látogatáson tartózkodó és éppen az Operából hazatérő XIII. Alfonso hintójára két bombát dobtak. Csak az egyik robbant fel, megsebesítve tizenkét bámészkodót és megrongálva számos járművet. A király azonban sértetlen maradt. Pontosan egy évvel később, 1906. május 31-én, Madridban, Alfonso és menyasszonya az esküvőjük után palotájukba tértek vissza, amikor valaki ismét bombát dobott kocsijukra. Bár a nézelődők közül huszonnégyen meghaltak, és további százheten megsebesültek, a királyi pár sérülés nélkül megúszta.
A merénylő a fiatal anarchista, a huszonöt éves Mateo Morral volt, egy, a Sabadell nevű ipari városban élő vagyonos textilgyáros fia. A tanult, számos idegen nyelven beszélő fiatalember az Escuela Moderna kiadójánál dolgozott, és 1903 óta barátságban állt Ferrerrel. Morral, számos más anarchistával együtt, valószínűleg már az első kísérletben is részt vett, akkor azonban nem tartóztatták le. A második merénylet után újra sikerült elmenekülnie, de két nappal később egy Madridhoz közeli vasútállomáson először lelőtte az őt felfedező rendőrök egyikét, majd, hogy ne tudják elfogni, véget vetett saját életének is.[70]
Morral tettét a hatóságok ürügynek találták arra, hogy megszabaduljanak Ferrertől. 1905. június 4-én letartóztatták; azzal vádolták, hogy mint a merénylet tervezője, ő vette rá Morralt annak elkövetésére. Egy évig tartották börtönben, mialatt az ügyész ellene szóló bizonyítékok után kutatott. A tárgyaláson végül is bizonyíték hiányában felmentették, bár a rendőrség továbbra is meg volt győződve bűnrészessége felől.
Az Escuela Moderna már nem volt ilyen szerencsés. Morralnak a merényletben játszott szerepe csak megerősítette a kormány azon meggyőződését, hogy az iskola nem más, mint egy bombagyártó üzem. 1906. július 15-én tehát erőszakkal bezáratták - az egyházi és konzervatív körök nagy örömére, melyek már régóta a felforgatás fészkét látták benne. A spanyol nemzetgyűlésen hat konzervatív képviselő javasolta minden világi és anarchista iskola bezáratását, beleérve az Escuela Moderna társintézményeit is; indítványuk azonban nem járt sikerrel. Mint egy jobboldali újság fogalmazta, "ezek a bűnök mindaddig folytatódni fognak, amíg Spanyolországban fennmarad az olvasás, tanítás és gondolkodás szabadsága, amelyből mindezen társadalomellenes szörnyűségek származnak".[71]
Valóban részese volt Ferrer a király elleni támadásnak? Ő maga természetesen ártatlanságát hangoztatta, tagadta, hogy bármiféle kapcsolat fűzte volna a forradalmi összeesküvésekhez. Ezt az állítását alátámasztják Emma Goldman szavai: "Egész Spanyolország tudta, hogy Ferrer ellenezte a politikai erőszak alkalmazását, hogy erőszak ellenében szilárdan hitte és hirdette a modern oktatást."[72] Szabadon bocsátásának egyik fő oka az az anarchista és racionalista csoportok által indított nemzetközi kampány volt, melyben Ferrert mint az újabb Spanyol Inkvizíció áldozatát tüntették fel.
Mások eltérő véleményen vannak. Joaquin Romero Maura, az Oxfordi Egyetem történésze szerint valójában Ferrer "állt az 1905-ös és 1906-os akciók hátterében", ő biztosította a robbanóeszközöket és a pénzt, ami lehetővé tette az általános felkelésre szóló jeladásnak tervezett összeesküvést.[73] Maura a francia rendőrség és a spanyol külügyminisztérium archívumaiban talált dokumentumokra alapozza következtetéseit, alátámasztva ezeket más anyagokkal, köztük spanyol tisztségviselők személyes irataival is. Mindezek az anyagok és más, azóta elveszett vagy megsemmisült dokumentumok Ferrer letartóztatása és tárgyalása idején azonban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy kapcsolatba hozzák őt az összesküvéssel. Mi több, a Maura feltárta bizonyítékok messzemenően közvetett jellegűek. Köztudott, hogy az általa szó szerint elfogadott rendőrségi akták hemzsegnek a megalapozatlan besúgásoktól és teljesen képtelen állításoktól, ami egyrészt az informátorok személyes bosszúszomjából fakad, másrészt pedig a rendőrségi ügynökök azon hajlandóságából, hogy minden zugban összeesküvésre bukkanjanak - ha csak azért is, hogy megmutassák, milyen hatásosan képesek fellépni ezek ellen.
1905-öt és 1906-ot megelőzően a spanyol rendőrség legalább két ízben próbálta - sikertelenül - Ferrert gyilkossági kísérlet gyanújába keverni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy semmi köze nem volt az 1905-ös és 1906-os merényletekhez. Hiszen, noha ezt többször tagadta, mégiscsak harcos anarchista volt, a "közvetlen akció" híve, aki nem riadt vissza a kényszerű erőszaktól. Fiatalkorában erős és soha ki nem elégített hajlamot mutatott az összeesküvői kalandok iránt. Döntő bizonyítékok feltárására nem lévén lehetőség, Ferrernek a Morral-ügyben játszott szerepe nyitott kérdés kell maradjon.
Ferrert 1907. június 12-én engedték szabadon. Július 22-én európai körútra indult Franciaországba, Belgiumba és Angliába, melynek során előadásokat tartott az oktatásról, régi barátokat látogatott meg és új ismeretségeket kötött. Barcelonába való szeptemberi visszaérkezése után, noha az Escuela Moderna újramegnyitásában megakadályozták, újból életre hívta racionalista kiadóvállalatát; új tankönyvek, röpiratok és a libertariánus irodalom klasszikusainak fordításai jelentek meg.[74] Ezzel egyidejűleg támogatta a Solidaridad Obrera elnevezésű új, szindikalista munkásszövetséget, anyagi segítséget nyújtva a szervezet 1907-ben beindult azonos nevű lapjának.
A következő évben Ferrer, akit nem ingatott meg a hivatalos zaklatás, kampányba kezdett, hogy a libertáriánus oktatás ügyét egész Európában előmozdítsa. 1908 áprilisában Párizsban megalapította a Nemzetközi Liga a Gyermekek Racionális Oktatásáért nevű szervezetet, melynek elnöke ő maga volt, tagjai pedig szabadgondolkodók, radikálisok és reformerek. Anatole France kapta a tiszteletbeli elnök címet, mellette pedig egy nemzetközi bizottság működött, a következő személyek részvételével: Ernst Hackel Jénából, William Headford Surreyből, Lorenzo Portet Liverpoolból, Charles Malato Párizsból, Sebastian Faure Ramboullet-ből és Ferdinand Domela Nieuwenhuis Amszterdamból. Úgyszintén a Liga tagjai között volt Maurice Maeterlinck író, akinek darabjait gyakran adták elő a libertariánus iskolák diákjai. A Liga Ferrer által szerkesztett lapja, a L'Ecole Renovée 1908. április 15-én jelent meg először Brüsszelben (kilenc hónappal később Párizsba helyezte át székhelyét). Komoly pedagógiai szemle volt, amely cikkeket közölt Kropotkintól, Paul Robintől, James Guillaume-tól, Tarrida del Mármoltól és magától Ferrertől. A Liga két másik folyóiratot is támogatott, mégpedig a római La Scuola Laicát és a barcelonai El Boletin de la Escuela Modernát, melyek, a L'Ecole Renovée-vel együtt, a kapcsolatfenntartás eszközeként szolgáltak egész Európa haladó szellemű nevelői és értelmiségei számára.
A L'Ecole Renovée első számában jelent meg a Liga hivatalos programja, A gyermekek racionális oktatása. A "semleges" képzést mítosznak kiáltva ki, a program nyíltan vállalta az elfogultságot: "Nincs okunk itt az iskolában titkolni azt a tényt, hogy a gyermekekben szívesen ébresztenénk vágyat egy olyan társadalom iránt, melyben nincs erőszak, nincs hierarchia, nincs semmiféle kiváltság." A szöveg mindazonáltal úgy folytatódik, hogy "nincs jogunk ezt az eszményt a gyermekekre kényszeríteni", legfeljebb felkelteni igazságérzetét, ami ösztönözni fogja őt arra, hogy az ember felszabadulásáért munkálkodjon.[75] A liga Párizsi Csoportja által közzétett második kiáltvány a korabeli parancsuralmi iskolákat ostorozta, melyekben a diákoknak "órákon át tilos megmozdulniuk, melyekben figyelmen kívül hagyják a képzés olyan csodálatos, természetes tényezőit, mint a séta, a múzeumok és az emberi tevékenység életképei." Semmit sem tettek, fűzi hozzá a kiáltvány, "annak érdekében, hogy a gyermeket képessé tegyék a megtanított dolgok befogadására, vagy hogy felfedjék a gyermek hajlamát és lehetőségeit. Az eszmény: úgy tölteni meg az agyat, ahogyan az ember gabonával tölt meg egy zsákot."[76]
Újságjai és kiáltványai révén, valamint végrehajtó bizottsága tekintélyének köszönhetően a Liga hamarosan egy aktív többnemzetiségű tagságot tudhatott magáénak, amely egész Európában elterjesztette nézeteit. Működésének első évében, Ferrer kivégzéséig, a Liga többek között Amszterdamban, Brüsszelben és Milánóban adott lendületet libertariánus iskolák megalakításához, melyek a helyi feltételekhez igazodva vették át az Escuela Moderna módszereit. A Liga emellett számos korábban létrehozott szabad iskola együttműködését is megnyerte, ezek között volt Sébastian Faure La Ruche-e (A kaptár) és Madeleine Vernet L'Avenir Socialja (A társadalmi jövő), mindkettő Párizs közelében. Az 1904-ben megnyílt, és az egyik leghíresebb ilyen jellegű kísérletté vált La Ruche egy színvonalon állt Robin cempuis-i iskolájával és Ferrer Escuela Modernájával. "Senki nem látta még át teljesen, mennyi szeretet, kedvesség és nemeslelkűség lakozik a gyermeki lélekben" - mondta Faure az 1907-ben iskolájában ellátogató Emma Goldmannak. "Mi lehet nagyobb jutalom azok számára, akik életüket az emberpalánta növekedése őrzésének szentelik, annál, mint látni, hogyan bontja ki szirmait és fejlődik igaz egyéniséggé?"[77]
1909 augusztusában a Nemzetközi Liga a Gyermekek Racionális Oktatásáért vezéregyéniségét veszítette el, amikor Ferrert Barcelonában letartóztatták. Az előző hónapban zavargások törtek ki, mikor a spanyol hadsereg behívta tartalékosait, hogy a Marokkóban dúló sikertelen gyarmati háborúban harcoljanak. Ez túl sok volt annak a népnek, melynek már épp elég szenvedést okozott a korrupt és elnyomó hatalom, és amelyben még frissen éltek az 1898-as háború szörnyűségei. A háborúellenes gyűlések és tüntetések a július 26-i általános sztrájkban csúcsosodtak ki, melyre a Solidaridad Obrera szövetség szólított fel. Másnap egész Katalóniában kihirdették a statáriumot. Ez váltotta ki az úgynevezett Gyászos Hetet, melynek során az általános sztrájk nyílt felkelésbe csapott át. A gyújtogatások és utcai harcok emberéletek százait követelték Barcelonában és a közeli városokban, mielőtt a kormányerőknek sikerült elfojtaniuk a lázadást. A tömeges letartóztatásokat kínzások, deportálások és kivégzések követték. A legnevesebb áldozat Ferrer volt.[78]
1909. augusztus 31-én tartóztatták le; azzal vádolták, hogy a felkelés "értelmi szerzője és vezetője" volt. Ez kétségkívül nem igaz, még akkor sem, ha nem is volt teljesen ártatlan, mint védelmezői állították. Minden megbízható beszámoló szerint a felkelés spontán megmozdulás volt, nem pedig egy "anarchista összeesküvés" része. Miként Anselmo Lorenzo július 31-én Tarridának írta: "Ami itt folyik, az nem más, mint megtévesztés. Barcelonában egy társadalmi forradalom tört ki, és a nép kezdeményezte. Senki nem uszította az embereket. Senki nem vezette őket. Sem a liberálisok, sem a katalán nacionalisták, sem a republikánusok, sem a szocialisták, sem az anarchisták."[79]
Kevés kétség fér ahhoz, hogy Ferrer, mint sokan mások, aktív részese volt a lázadásnak. Szerepe azonban, úgy tűnik, igen csekély volt. Az október 9-i katonai bírósági tárgyaláson semmi nem került napvilágra, ami azt igazolta volna, hogy ő szervezte vagy irányította volna a felkelést. Ő maga határozottan tagadta az ellene felhozott vádakat. "A rendőrségi vizsgálóbírónak bemutatott összes bizonyíték csupán egy sor hazugság és rágalmazó gyanúsítgatás" - írta egy barátjának.[80] A felforgató szándékainak igazolására előbányászott régi írásaitól eltekintve, a bizonyítékok főként politikai ellenfeleitől származtak, míg azokat, akik mellette tanúskodhattak volna, nem engedték megjelenni. A kormány, ahogy Voltairine de Cleyre írta, megtett mindent, ami hatalmában állt, hogy megmutassa: Ferrer "hitt az erőszakban, az erőszak elveit hirdette, erőszakos tetteket követett el, és a tömeget is széles körű erőszak alkalmazására biztatta".[81]
A hamis tárgyalás végén Ferrert bűnösnek mondták ki és golyó általi halálra ítélték. Nem volt ez más, mint a justizmord egy esete, a hatóságok előre kitervelt próbálkozása, hogy megszabaduljanak egyik legzavaróbb ellenfelüktől, aki nyolc éven át állandó bosszúságot okozott neki. "Ha tényleg szervezője lett volna is a lázadásnak - írta Emma Goldman -, "ha harcolt volna a barikádokon, ha száz bombát robbantott volna, Ferrer még úgy sem jelentett volna akkora veszélyt a katolikus egyház és a despotizmus számára, mint a fegyelem és a korlátok elutasításával."[82] Annyiban tartották a felkelésért erkölcsileg - ha nem is ténylegesen - felelősnek, amennyiben energiáit és eszközeit a fennálló értékek aláásására fordította. 1906-ban nem sikerült rábizonyítaniuk a királyellenes összeesküvés vádját - ezt a hibát most mindenesetre helyrehozták. Ferrer ez alkalommal nem menekülhetett.
A halálos ítéletet 1909. október 13-án hajtották végre. Ferrer ötvenéves volt, élete virágjában, mikor a Montjuich erőd árkához vezették; tizenkét évvel korábban ez a hely anarchisták tömeges kínzásának és kivégzésének volt színtere. Ferrernek a kivégzőosztaghoz intézett utolsó szavai állítólag a következők voltak: "Célozzatok jól, barátaim. Titeket nem terhel felelősség. Ártatlan vagyok. Sokáig éljen a Modern Iskola!"[83]
Ferrer kivégzése, csakúgy, mint Saccoé és Vanzettié két évtizeddel később, szerte a világon viharos tiltakozást váltott ki. Európában, Amerikában sőt Ázsiában is gyűlések százait tartották, hogy elítéljék azt, amit az igazságszolgáltatással való gyalázatos visszaélésnek tekintettek. Tüntetésekre került sor Londonban, Rómában, Berlinben, Bécsben, Amszterdamban, Brüsszelben, Genovában és sok más városban. Párizsban tizenötezres tömeg rohanta meg a spanyol nagykövetséget, Milánóban pedig anarchisták egy csoportja fekete zászlót tűzött ki a székesegyház csúcsára. De nemcsak anarchisták tiltakoztak, hanem a liberális társadalom minden rétegének tagjai is, akik számára Ferrer a szabadgondolkodás mártírja volt, aki a reakciós állammal szövetkező bosszúvágyó klerikalizmus juttatott halálra. Felháborodásuknak olyan ismert személyiségek adtak hangot, mint Maeterlinck, Gorkij, Jaurès és Anatole France. Nagy-Britanniában George Bernard Shaw, H. G. Wells és Arthur Conan Doyle együtt tiltakozott Kropotkinnal, Malatestával és Tarridával.[84]
Ferrer voltaképpen kivégzése révén lett - Paul Robin vagy Sébastian Faure előtt - a libertariánus oktatás mozgalmának legnevesebb képviselője. Viszonylag ismeretlen pedagógusból egy csapásra egyetemes figurává vált mint a papok uralta Spanyolország áldozata, akit, akárcsak Szókratészt, az ifjúság erkölcseinek megrontásáért és az elfogadott konvenciók kétségbevonásáért ítélték halálra. 1910 augusztusában belga szabadgondolkodók küldöttsége előtt egy Ferrer emlékének állított márványtáblát lepleztek le Brüsszel főterén. Hasonló emlékműveket avattak Olaszországban és Franciaországban, ahol utcákat és tereket neveztek el róla. Az első, tiszteletére állított szobrot 1911. november 5-én leplezték le a brüsszeli Szent Katalin Téren; a szobor egy meztelen férfialakot ábrázolt, kezében fáklyát tartva, mint a népbutítás és a reakció felett diadalmaskodó felvilágosodás jelképét. Az 1925-ben a németek által ledöntött szobrot 1926-ban a nemzetközi szabadgondolkodó mozgalom állította helyre.[85]
Ferrer vértanúsága széles körű érdeklődést keltett oktatási nézetei iránt. Írásait számos nyelvre lefordították, és valóságos áradata jelent meg az életével és munkásságával foglalkozó műveknek. A racionalista oktatásért küzdő mozgalom Spanyolországból és Nyugat-Európából kiterjedt az egész világra. Brazíliában és Argentínában, Lengyelországban és Csehszlovákiában, Kínában és Japánban a barcelonai modellt követő iskolák nyíltak, melyek Ferrer nevét viselték, és az ő oktatásra vonatkozó elképzeléseit vették át. Az 1919-es bajorországi forradalom alatt Gustav Landauer, aki korábban már lefordította németre Ferrer műveit, kidolgozott egy, a ferreri módszerekre épülő oktatási programot. Az 1917-1921-ig tartó orosz forradalom alatt pedig Mahno, az anarchista vezető tervezte egy Ferrer-féle iskola létrehozását Ukrajnában, mígnem a bolsevikok szétszórták mozgalmát. A Ferrer halála és a második világháború közötti három évtizedben Modern Iskolát alapítottak Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban, Németországban, Svájcban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Argentínában, Brazíliában, Mexikóban, Kínában és Japánban. A legszélesebb körű Ferrer-mozgalom azonban az Egyesült Államokban alakult ki, ahol több mint ötven éven át fennmaradt.
(Fordította: Papp Zoltán. A fordítás alapja: Paul Avrich: The Martyrdom of Ferrer. In: Paul Avrich: The Modern School Movement. Anarchism and Education in the United States. Princeton, Princeton University Press, 1980. 3-33. o.)
